2011. szeptember 29.

In The Beginning

Sziasztok!
Jaj lányok! Én annyira, de annyira boldog vagyok! Köszönöm Nektek, hogy voltatok olyan drágák, és szavaztatok a blogra! Második helyen végeztem, és ezt nagyon-nagyon köszönöm mindnyájatoknak! Megmutattátok, hogy igenis szép a blog, és ez nekem rettentő jól esik! És a köszönetem sem marad el! Ez itt, az In The Beginning egy új novellasorozat, aminek most meghoztam az első részét. Remélem, hogy nektek is legalább fele annyira tetszeni fog, mint nekem az egész írása! :)
Ti vagytok a legjobbak! Köszönöm mégegyszer! :)




„Egész életemben arra vártam, hogy végre eljöjjön az igazi. Erre feltűntél te, és egész más voltál, mint akit vártam, mert te cinikus vagy és mogorva, lehetetlen alak. De az az igazság, hogy a veszekedéseinknél jobb dolog sosem történt velem. Azt hiszem minden esély megvan rá, hogy beléd szeretek.”



** Olyan '95 környékén **


A gyomrom öklömnyire zsugorodott, mikor felszálltam a vonatra Los Angelesben. Azonnal elrángattam a csomagjaimat a legközelebbi üres fülkéig, majd behúztam magam után az ajtót, és lehuppantam a puha ülésre. Muszáj volt nagyokat lélegeznem, és össze-vissza sóhajtoztam, csak hogy sikerüljön kicsit megnyugodnom. Tekintetem a vasútállomásra terelődött, majd csendesen figyeltem, ahogyan lassan elindulunk, és az épületek tovasuhannak mellettünk.

Sosem voltam az a totál parázós és izgulós fajta, csak az egészséges mértékben, most azonban határozottan ideges és feszült voltam. Vagy inkább féltem. Igen, ez volt rá a legjobb szó. Nem azért, mert tizennyolc évesen félig-meddig elköltözök otthonról, hanem mert nem voltam olyan magabiztos, mint amilyennek lennem kellett volna. Vajon tényleg megtalálom a helyemet ott? Tényleg odaillek? Bár miket gondolok? Az, hogy felvettek, már elég bizonyíték kell, hogy legyen, mivel ide nem járhat csak úgy akárki.

Egész úton csak néztem ki a fejemből. Néha tekintetem a rajzmappámra esett, s kedvem lett volna valamit alkotni, de mire eljutottam volna odáig, már meg is érkeztünk. Összeszedtem a csomagjaimat, és nagy nehezen lekászálódtam a vonatról, majd kisétáltam a hatalmas épületből. Ahogy visszanéztem, s megpillantottam a feliratot, a gyomrom bukfencezett egyet: Pasadenai Vasútállomás

Nagyot nyeltem, majd remegő lábakkal nekiindultam a városnak. Hát mit is hittem, hogy majd egyszerű lesz? A francokat! A suli rohadt messze volt az állomástól, és én sehol sem találtam taxit. Amelyiket láttam, az pedig utasokkal közlekedett a főutcán. Hát mennyivel egyszerűbb már otthon? Ott keresnem sem kell, csak szinte füttyentenem egyet, és nem hogy egy, de egy tucat taxis várja, hogy beüljek. Így hát több mint negyven percet gyalogoltam a nehéz táskákkal és mappákkal a hónom alatt. Klassz volt.

Art Center College of Desing, Pasadena

Hát megérkeztem, mint azt a hatalmas betűk is hirdették az iskola bejárata fölött. Eléggé elfáradtam a mászásban, mert a suli persze kicsit lankásabb területen van, így nem igazán izgatott a dolog, hogy rajtam kívül még hány ember mászkál ott, csupán meg akartam keresni a szobámat a koleszban, és ledőlni egy kicsit az új ágyamra.

Nem túlzok, komolyan fél óráig kerestem a nőcit, valami Dorát, aki elvileg az elhelyezést intézte. Annyi lett volna a dolga, hogy a „recepción” csücsül, és odaadja a tanulóknak a papírokat, amin minden infó fent van. Jó persze, megértem én, hogy nagy a fejetlenség a beköltözés napján, de már kígyózó sor várta a csajt. Szóval miután fél órát ácsorogtam, és nézelődtem – eléggé sokféle ember megfordult ott, volt, aki már hálóruhában lejtett délután négykor -, állhattam ott még vagy negyven percet, mire az előttem lévő öt, azaz öt embert eligazította.

- Hello, Sarah Wood vagyok – mutatkoztam be illedelmesen, de szerintem már látszott rajtam, hogy a pokolba kívánom ezt az egész napot.
- Szia, elnézést ezért az egészért! – kedves pillantása kissé megenyhített.
- Semmi gond, megértem!
- Ez itt a te csomagod – letette elém a pultra a nagy borítékot, majd elém nyújtott egy névsort. – Írd alá légyszi, és már mehetsz is – gyorsan aláfirkáltam a nevemet, majd felnyaláboltam a borítékot. – Ha nem találsz valamit, szólj! Sok szerencsét! – mosolygott, majd már fordult is a következőhöz.
- Köszi – motyogtam, majd kicsit arrébb álltam, hogy felbonthassam a borítékot.

Benne volt a könyvlista, a kurzusok listája, a menü – ki tudja ezt miért nem elég az étteremben megnézni -, három térkép, abból egyen a suli volt, egyen a kolesz és egyen a város. És persze hogy utoljára akadt a kezembe a szobámról szóló levél! Gyorsan átfutottam a sorokat, majd amint megakadt a szemem a szobaszámon, elindultam. Kerestem egy liftet, mivel annyi volt leírva, hogy A/503-as szoba.

Benyomultunk a liftbe körülbelül nyolcan, csomagostul, rokonostul, kutyástól... Kutyástól? Mit keres itt egy kutya? Hát elég, ha annyit mondok hogy egy nagyon rózsaszínbe öltözött, nagyon szőke hajú lány ölebe volt, amit az első szél elfújt volna. Nem voltam előítéletes fajta, sőt, imádtam a barátaimat, akik eléggé sokszínű egyéniségek voltak, de azért volt olyan, akivel inkább nem ismerkednék meg. Ez a lány is ilyen volt, a kutyájával együtt.

Sóhajtva nyomultam ki az ötödiken a liftből, de persze ezt sem sikerült zökkenőmentesen megoldani. Az egyik táskámat egyszer odacsukta az a szar liftajtó, mert a kutyás csaj, nem volt hajlandó arrébb menni, hogy kiférjek rendesen az ajtón.
Hát komolyan a hócipőm tele volt már az egésszel, de úgy rendesen!
Kissé mérgesen, csalódottan és nagyon fáradtan indultam meg a szobák mentén.

Egy csomó ember volt kint a folyosókon, és pakolták be a cuccaikat a szobákba. Éppen ismerkedtek az új szobatárssal, és jókedvűen beszélgettek. Senki sem tűnt olyan rosszkedvűnek, mint én. Próbáltam visszamosolyogni azoknak, akik így köszöntöttek, de nem nagyon ment. Nem jött szívből.

A szobák csak jöttek-mentek, vagyis én jöttem-mentem közöttük, és a folyosó végefelé végre megpillantottam a kis táblán az 503-as számot. Ez az, nyert ügyem van! Előhalásztam a kulcsot a borítékból, és betettem a zárba. De a zár nem fordult el, csak lomhán pattant egyet, jelezve, hogy már nyitva van. Szóval a szobatársam már itt van. Helyes, remélem nem egy olyan csajt kaptam, mint a liftes nőszemély! Kérlek, add, hogy ne olyan legyen!

Belépve a szobába nem egy olyan csajt kaptam! Olyannyira nem, hogy nem is lány volt az illető!
Két ágy volt a szoba két végében, egymással szemben, és az egyiken egy fekete, tüsis hajú srác ült, a másikon pedig egy szőke hajú lány, és nagyban nevettek valamin. Látszólag nem vettek észre rögtön, így volt időm megnézni újból a papíron a szobaszámot. 503… És az ajtó mellett is ez a szám volt. Csalódottságomban ledobtam a táskáimat a földre, amik hangos puffanással és csörömpöléssel – köszi anya, a kajásedény most tört ripityára! – estek a padlóra. Erre már ők ketten is felém néztek.

A lány kék szemeiben értetlenséget láttam, a srác mélybarna tekintetében pedig kíváncsiságot. Egy fekete, bő nadrágot, és fekete pólót viselt, arcán pedig egynapos borosta díszelgett. A fekete, vékonykeretes szemüvegét, ami eddig mellette hevert az ágyon most felvette, és jó alaposan szemügyre vett. Jó pár táska hevert szanaszét a szobában, és néhány nagy rajzlapot is láttam az egyik íróasztalon. És hogy honnan voltam olyan biztos abban, hogy a srác lesz a szobatársam és nem a csaj? Onnan, hogy pár pulcsija és nadrágja már az ágyán hevert. Szóval még a remény legkisebb szikráját is elvesztettem, hogy esetleg ma valami jó is fog történni velem.

- Azt hiszem itt valami félreértés lesz… - motyogta a srác, majd felállt. – Rossz szobába jöttél, kislány! – kislány? Most komolyan? Hát enyhén ment fel bennem a pumpa, pláne ezután a jó kis nap után.
- Nem hinném – bevágtam valami gúnyos fintor félét, majd újra rápillantottam a lapomra. – 503, ez az, nem?
- De, ez az – bólintott. – De mint látod, én lakom itt! – úgy beszélt velem, mintha egy kioktatni való pisis lennék.
- Nem, mert itt én lakom, látod? – meglengettem a papírt, mire ő megforgatta a szemeit.
- Mutasd! – kikapta a kezemből a lapot, és megnézte, mit is írtak rá. – Ez lehetetlen!
- Pedig úgy néz ki, hogy valamit összekevertek.
- Nem mondod! – gúnyolódott. Csak tudnám miért ekkora seggfej?! Nem is csináltam semmit!
- Hát én…
- Ne nagyon pakolj le! – szakított félbe, majd felpillantott rám. – Elintézzük… - mondta magabiztosan. – Nem lakhatok egy ilyen csajjal… - dörmögte halkan, majd elindult kifelé a szobából.
- Milyen csajjal? – iramodtam utána. Az sem érdekelt, hogy otthagytam az összes cuccomat. Annyira arrogáns volt így elsőre, hogy nem tudtam szó nélkül hagyni a dolgot.
- Olyannal, aki… Nem mindegy? Te sem akarsz velem lakni, nem? – pillantott hátra rám egy pillanatra, majd elindult a lépcsők felé.
- Én nem lépcsőzöm! – szóltam utána, mire értetlenül fordult felém.
- Mert?
- Mert utálok lépcsőzni, azért! Ma már elfáradtam egyszer! – mondtam el az igazat.
- Na látod, ilyen csajjal nem akarok lakni! – mutatott rám, majd a kezében a papírommal elindult le a lépcsőn.
- Ó hogy az a…! – motyogtam, s megnyomtam a lift hívó gombját.

Kellett vagy három perc mire leértem a recepcióra, és persze ő már ott volt. Hanyagul a falnak vetette a hátát, és karba font kezekkel, önelégülten tekintett rám. Oké Sarah, nyugi, ne húzd fel magad!

- Látod mennyivel előbb leértem? Nehéz lett volna lejönnöd a lépcsőn? – kérdezte, s beálltunk a sorba, ami még mindig hosszú volt
- Igen, nehéz! Fogd fel, hogy nem szeretek lépcsőzni! Nem hiába van lift – dörrentem.
- Ja, a mozgáskorlátozottaknak, meg az olyan lusta királylányoknak, mint te vagy! – mondta mintegy mellékesen, hiszen rám sem pillantott. Hű, de felbaszta az agyam!
- Hogy mi van? – kérdeztem vissza dühösen.
- Jól hallottad! Nem volt annyira sok lépcső ám.
- Kit érdekel a lépcső? Miért vagy ekkora… ekkora…
- Ekkora mi? – pillantott le rám, tökéletesen kihasználva azt, hogy ilyen közelségben egy fejjel alacsonyabbként lenézhetett engem. Szó szerint.
- Ekkora pöcs! – mondtam ki az első sértő jelzőt, ami eszembe jutott.
- Hű, ez fájt! – nevetett fel cinikusan, s kissé még hátra is dőlt, hogy jól látsszon, mennyire mulattatom. – Én legalább igyekeztem diplomatikus maradni – mutatott rá az igazságra.
- Én legalább igyekeztem diplomatikus maradni! – ismételtem el gúnyosan, amit mondott. Erre már elkomorodott.
- Most komolyan. Még körülbelül öt percig kell együtt lennem veled, és neked velem, aztán a csaj megoldja a helyzetet. Addig bírd ki, oké?
- Nem én kezdtem! – vágtam rá azonnal.
- Nem én kezdtem! – gúnyolódott most ő. Erősen összeszorítottam az ajkaimat nehogy megint kiszaladjon valami csúnyaság a számon.
- Miben segíthetek? – pillantott ránk fáradtan Dora.
- Szia! – mosolygott rá édesen a srác. Ó, fasza, szóval lehet még azt is végig kell néznem, ahogyan randira hívja! – Van itt egy kis probléma. Itt a kislánynak a papírja azt írja, hogy… - megint ez a kislány! De szívesen felképelnélek, kisapám!
- Nézem! – válaszolta a srác monológjára Dora, és a számítógépben kezdett nézelődni. Eközben főurasága úgy pillantott le rám, mintha azt mutatná, hogyan kell használni a toalettet. Inkább elkaptam róla a pillantásomat, mielőtt beszólnék valamit. – Hát… itt pedig ez a szobaszám áll! – pillantott ránk sajnálkozva.
- Az nem lehet! Nézd… - kezdte a fiú. Érdeklődve figyeltem, mit is akar kihozni ebből, hiszen én sem akartam egy ilyen szobatársat három évig magam mellé. – Ő egy lány, én meg egy pasi vagyok – lány és pasi? Én csak lány, ő meg mindjárt pasi. Fasza! – Nem lakhatunk együtt!
- Ez egy koedukált kolesz – mutatott rá a lány a dolgok alapjára. Ebben igaza volt, de nem lehetünk egy szobában! Az lehetetlenség!
- Tudom, tudom – bólintott most már kissé idegesebben a srác. – De kell lennie valami megoldásnak!
- Hát… Elég sok galiba volt abból tavaly meg azelőtt, hogy a párocskák kérvényezték, hogy egy szobába kerülhessenek. Aztán elkeveredtek ott jelentkezési lapok meg mindenféle, és később már nem tudtuk őket egy szobába tenni, és ment a balhé és a cserélgetés. Ebből az lett, hogy senkit sem találtunk a helyén satöbbi. Szóval barátkozzatok meg a gondolattal!
- Nem, nem akarok megbarátkozni a gondolattal, vele meg végképp nem! – szólaltam most meg én. Komolyan nem! Ezt nem! – Nekem mindegy hogyan, csak tegyél át egy lányhoz! Cseréld ki vagy nem tudom!
- És tegyek más lányt a helyedre? – vonta fel a szemöldökét. Na igen, ebben volt valamit. – Ez van srácok, bocsi!
- De nem élhetek együtt egy lánnyal! Vannak… vannak pasis dolgaim! – dörrent fel mellettem. Na nem mondod?!
- Nekem meg csajosak! – bólogattam.
- És amúgy is… - itt kissé felém pillantott, majd fintorgott egy sort.
- Örülnél te, ha lenne akkora mázlid, hogy én lennék a nőd! – morogtam magamban, de persze ő is meghallotta.
- Á, és kicsit sem vagy egoista! Mit akarnék tőled? Kis szűzlánytól? – kérdezte dühösen.
- Ó, mert te aztán egy Casanova vagy, igaz? – kontráztam rá.
- Hát abban biztos lehetsz, hogy nálad többször volt olyan alkalom, mikor…
- Jaj, kérlek! Hagyd a nagydumás szöveget, mert untat! – még ásítást is imitáltam, és látszólag mind a beszólásom, mind az, hogy egyáltalán közbeszóltam rettentően bosszantotta.
- Egy ilyen boszorkánnyal lakjak együtt? Ne már! Elcseszi a fősulis éveimet!
- Ahogyan őfelsége-én-mindent-jobban-tudok-uraság is az enyémet! – förmedtem rá.
- Srácok! – kiáltott közbe Dora, enyhe mosollyal az ajkian. – Fogadjátok el! A házirendben benne van, hogy a tanulóinknak abban a szobában kell lakniuk, ahova beosztjuk őket. Nem volt több hely lányok mellett, úgyhogy megkaptad őt! – pillantott rám és a srácra mutatott.
- Szóval én vagyok az egyetlen…
- Akinek egy ilyen hárpiával kell élnie? – fejezte be a mondatot helyettem a „pasi”.
- Én hárpia? És akkor te mi vagy? Te beképzelt majom!
- Miért vagyok az? Csak mert nem akarok egy kislánnyal lakni? – csattant fel.
- Nem vagyok… - már épp kiabáltam volna vele egy sort, mikor Dora kisétált a pult mögül, és egyik kezét az én, másikat a srác vállára tette. Mindketten zihálva és dühösen pillantottunk felé. Legszívesebben azonnal megfojtottuk volna a másikat egy kanál vízben.
- Szobatársak! – mondta határozottan. – Ez van, bármit is mondotok, nem fog változni a helyzet! A/503-as szoba – Mike Shinoda – pillantott a srác felé. – Ő itt Sarah Wood, Sarah – itt felém nézett. – Ő itt Mike – biccentette a fejével a srác, azaz Mike felé, majd halál nyugodtan visszaállt a pult mögé.

Villámokat szóró szemekkel néztem bele a sötét szempárba, ami szintén nem volt túl barátságos. Mi lesz itt még? Mi jöhet még? Mike Shinoda, a szobatársam. Csak remélhetem, hogy nem nyír ki álmomban! Bár ezt meg tudom előzni… Ha én fojtom meg előbb egy párnával… Istenem segíts! Miért kezdődik ilyen jól az első főiskolai évem?

Kissé csalódottan battyogtunk vissza a szobánkba. Persze Mike gyalog, én meg lifttel, de így is egyszerre értünk fel. Az ajtóban elég fájdalmas képet vágott, de volt olyan udvarias, hogy kinyitotta nekem azt és előre engedett. Na, legalább annyi látszik, hogy nem barlangban nőtt fel! Eme eszmefuttatásomon jót mosolyogtam, majd belépve a szobába megálltam a helyiség közepén. Mindenhol a mi cuccaink voltak, igaz, hogy az enyém még nagyjából egy kupacban, ahova leejtettem őket.

- Ha jól látom, a bal oldalt már elfoglaltad – pillantottam a bal oldali asztalra, hiszen az ágyakon szintén az ő cuccai voltak.
- Ó, hát… - itt kissé álmosan pislogott felém. – Ha szeretnéd a bal oldalt, akkor…
- Nem, köszi! Nekem tökéletes lesz a jobb is! – szabadkoztam, és elkezdtem a cuccaimat a jobb oldalra halmozni. Mike is elvitte újdonsült ágyamról a dolgait, majd elkezdtünk rendezkedni.

Elég lassan ment a dolog, mert bár a szoba egyáltalán nem volt kicsinek mondható, de valahogy mindig egymásba botlottunk. Nem értettem, hogyan lehetséges ez, de hát nem tehettem róla. A polcok hülyén voltak elrendezve, és mindketten mindig ugyanazt a helyet szemeltük ki. Ez még annyira nem is volt gond, mikor ő a könyveit, és a festőcuccát pakolgatta a sminkem mellé, de a szekrénnyel már voltak problémák.

- Na jó, tiéd a bal oldal és enyém a jobb! – mondta, mikor ott álltunk egymás mellett a nyitott ajtajú gardróbszekrényünk előtt.
- Hát ez kurva logikus, végülis nem is én alszok a jobb oldalon! – dohogtam.
- Most mit akadsz ki? A szekrény nincs középen a szobában, hanem az én térfelemet foglalja el! Akkor meg nem mindegy? – dörrent fel türelmetlenül.
- Jól van na! Le ne harapd a fejem… Jesszus! – megcsóváltam a fejemet. – Mi bajod van? – kérdeztem halkan, de nem figyeltem rá. Költői kérdésnek szántam, de ő megint kihasználta a helyzetet, hogy bosszanthasson.
- Az, hogy egy csajjal kell együtt laknom, aki a pólóim mellett fogja tartani a nagymamibugyijait!
- Hát… nem ott akartam tartani, de ha már ennyire emlegetted őket… - vigyorogtam rá gúnyosan, majd előkaptam a tangáimat a táskámból és ahogyan mondta, odahajítottam a farmerjai mellé őket. Nagyot sóhajtott, majd követte tekintetével a mozdulatomat. Ahogyan észrevette hogy nem éppen „nagymamibugyit” hordok, elkerekedtek azok a barna szemek és inkább elfordult. Azonban még láttam, ahogyan felhúzva a szemöldökét megejt egy kis mosolyt. – Én is így gondoltam!

Kis morgásomra nem reagált, csak csendesen tovább pakolgattuk a cuccainkat. Nem terveztem, hogy én most akkor a fehérneműimet fogom neki mutogatni, de hát ő provokálta ki. Azt meg már nem engedte a büszkeségem, hogy elpakoljam valami eldugottabb helyre a vérvörös, fekete, fehér és kék tangákat, így otthagytam őket.

Mike sokkal előbb végzett, mint én – talán, mert a végén szabályosan úgy hajigálta be a cuccokat egymás hegyére-hátára -, majd elterült az ágyán, és lehunyta a szemeit. Pár percig csendesen tettem-vettem tovább, majd meghallottam az egyenletes, nagyon halk szuszogást. Elaludt.
Tekintetem arrafelé vándorolt, ahol ő feküdt és önkéntelenül is jobban szemügyre vettem.
A vékony, fekete keretes szemüveget most is viselte, s hosszú szempillái néha meg-megrezzentek. Lehet, hogy álmodott is valamit. Mondjuk azt, hogy nem egy lányt, pontosabban nem engem kapott szobatársnak. Lehet, hogy annak a szőke cicababának jobban örült volna, aki ma itt volt nála. De tulajdonképpen tök mindegy, mert nem tudunk változtatni a helyzeten.
A fekete póló alatt egyenletesen emelkedett és süllyedt a mellkasa, a nyakában lévő ezüstláncok pedig kicsúsztak oldalra. Az egyiken volt egy medál, ami méghozzá egy katonát ábrázolt. Nagyon megtetszett, és közelebb akartam lépni, hogy titokban megleshessem, de nem néztem a lábam elé, és belerúgtam az egyik olyan táskámba, amiben anya üvegedényei voltak. Azok hangosan megcsörrentek, Mike szemei pedig kipattantak. Éreztem, ahogyan az arcom lángolni kezd a pírtól, mert olyan érzésem volt, mintha lebuktam volna. Ő azonban csupán egy futó pillantást vetett felém, majd kínjában nagyot nyögött.

- A királykisasszony nem tud kussban pakolni? Olyan vagy, mint egy elefánt a porcelánboltban, bassza meg! – morgott dühösen, és olyan ábrázattal bámult a plafonra, mintha valami idióta hülyegyerek fejébe akarta volna beleverni a szorzótáblát.
- Királykisasszony? – kérdeztem vissza. Persze, vissza is vághattam volna valamivel, ha épp nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy lenyugtassam magam a majdnem lebukás okozta izgalmak miatt.
- A folyosón még tök ki voltál akadva a kislány megszólítás miatt! – pillantott fel rám. – Skizofrén vagy, Sarah? Mert akkor jobb lesz, ha megmondod, és nem lepődök meg, ha egyik nap még előttem térdelnél a másik nap pedig csajok szoknyája alá leskelődnél!
- Hogy te mekkora seggfej tudsz lenni! – igen, tényleg az volt. Nyoma sem volt annak a srácnak, aki illedelmesen, majdnem kedves mosollyal az arcán beengedett maga előtt az ajtón. Na akkor ki a skizo?
- Ja, ja az vagyok! – bólogatott. – Csak halkítsd le magad, Királylány! – királylány… Remélem egyszer megmarad egyetlen megszólításnál!
- Vedd le a szemüveged! – böktem oda neki, de nem pillantottam rá, mivel éppen az oldalára fordult, nekem háttal, ezzel is jelezve, hogy nem kíván velem többet beszélni.
- Hm? – nyögött fel kérdőn.
- Ah… - most mit értetlenkedik? Talán süket, vagy mi van? Odatrappoltam az ágyához, s mikor felnézett rám, lekaptam a szeme elől a szemüveget, összehajtottam és az éjjeli szekrényére tettem.
- Öhm… köszi! – motyogta, de én csak a fejemet ráztam. Látszólag eléggé nehezére esett kimondani ezt a kis szót.
- Ja! – vetettem oda, majd visszaindultam pakolni, mostmár halkan, vigyázva, és lemondva arról, hogy megnézzem a nyakában lógó medált.

Mike egészen mélyen alhatott, mert véletlenül majdnem levertem a kislámpámat, amit hoztam otthonról az éjjeliszekrényhez, és csak nagy szitkozódva tudtam elkapni, de ő nem ébredt fel. Ezt jó jelnek vettem, mert így már bátrabban pakolásztam, és nemsokára el is készültem. Minden el volt pakolva, és még maradt hely a könyveknek és a mappáknak is, amiket esetleg be kell majd szereznem az év során. Anyának küldtem egy üzenetet, hogy minden rendben van velem. Azt, hogy egy sráccal lakok együtt, ráérek később is elpanaszolni nekik.

Később kiderítettem, hogy két szobának van egy közös fürdője. Tehát úgy volt a folyosó, hogy szoba-fürdő-szoba, szoba-fürdő-szoba. Ez viszonylag jó dolog volt, hiszen csak négyen használtunk egyet, az már más kérdés volt, hogy hálóingben kellett végigcsattogni a folyosón. Oké, annyira sokat nem, mivel körülbelül hat méterre volt a két ajtó egymástól, de azért aki akart, az megnézett ennyi idő alatt is. A nagy felderítés alatt megismertem a másik két pasit, akikkel együtt osztozkodtunk a fürdőn. Caleb és Ryan voltak a legmelegebb de legkedvesebb pasik akikkel eddig valaha is találkoztam. Nagyon aranyosan felajánlották, hogy nyugodtan átmehetek hozzájuk, amikor Mike kiakaszt. Persze nem panaszkodtam nekik, csupán mikor rákérdeztek, hogy milyen egy sráccal lakni, elhúztam a számat. Ebből már levágták, hogy nem egy leányálom. Azt azért még hozzátették, hogy kopogjak a biztonság kedvéért, mielőtt bemennék hozzájuk. Ezen csak nevettem.

Hét körül zuhanyzáshoz készülődtem, mikor is kopogtattak az ajtónkon. Nem tudtam, hogy ki lehet az, de igyekeztem olyan gyorsan odaszökkenni, és kinyitni, amilyen gyorsan csak tudtam, mert nem akartam, hogy Mike felébredjen és lecsesszen. Nem féltem tőle, csak sokkal édesebb volt így csendben.

- Hello! – köszöntöttem a szőke cicát, aki hatalmas, kék szemeivel nem is engem figyelt, hanem befelé kukucskált a szobába.
- Csá, Mikehoz jöttem! – cseppet sem nyerte el a tetszésemet az a hangnem és modor, amit velem szemben megütött.
- Alszik, jobb, ha nem zavarod! – tettem a kezemet az ajtókeretnek, mivel már lépett is volna el mellettem.
- Nekem szabad! – vetette oda nekem, majd hosszú sörényét az egyik vállára simította és átbújt a kezem alatt. – Szia, te hétalvó! – rikkantotta el magát, és úgy ahogy volt, Mikera vetette magát. Szegény, most kifejezetten sajnáltam, mert úgy riadt fel, mintha üldözték volna álmában.
- Basszus, Nica, ne már! – nyöszörgött, és megpróbálta legördíteni magáról a csajt, aki viháncolva lefordult mellé az ágyra.
- Na megyek fürdeni! – dörmögtem.
- Várj Sarah! – szólt utánam Mike, és ahogy visszafordultam, láttam, ahogyan felveszi a szemüvegét, és felül az ágyán. A csaj meg vigyorogva nézte őt.
- Na lökjed! – motyogtam, és a pizsamámat meg a törölközőmet a vállamra lendítettem.
- Ő itt Monica Wales, Nica ő a szobatársam, Sarah…öhm… akárki – fintorogtam egyet Mikera, mivel kedvesen elfelejtette a nevemet.
- Wood. Nehéz ezt megjegyezned, igaz?
- Az. Na, szóval szokd meg, hogy Monica sokszor megfordul felénk…
- Fantasztikus! Csak a szőke loboncát ne hullassa az ágyamra! – figyelmeztettem őket, majd meg sem várva a választ, vagyis a csípős megjegyzést, kisiettem a szobából.

Monica, hát ez nagyszerű! Ennél a libánál még a liftes csaj is jobb lenne! Reméltem, hogy nem járnak, vagy nem tervezik, mert ha tényleg el kéne viselnem, hogy ő tölti be Mikenál a barátnő státuszt, akkor kiugranék az ablakon.
Útban a zuhanyzó felé összefutottam Calebbel, aki kifaggatott, hogy mi a helyzet most. Látszólag nagyon élvezte, hogy én ilyen szorult helyzetbe kerültem, mert szolgáltattam neki egy kis izgalmat. Nagyokat nevetett, és ellátott pár jó tanáccsal. Vagyis inkább fegyvernek mondanám. Félelmetes pasi volt, de rettentő jópofa.
Zuhanyzás után belefutottam egy csapat lányba, akik bulizni invitáltak. Kicsit fáradt voltam, és egész szar napom is volt, de nem akartam kihagyni az első bulit, így rábólintottam. Elmondták, hol lesz a banzáj, majd egy üveg vodka és egy üveg narancs kíséretében tovább galoppoztak az emeleten. Valamiért a vodkásüvegben sokkal kevesebb volt már, mint a másikban. A szobába lépve Mike-ot egy szál alsónadrágban találtam.

- Ó jesszus, bocsi! – azonnal eltakartam a szememet a kezemmel, és nekidőltem a becsukott ajtónak.
- Semmi gond – mormogta. – Van egy olyan érzésem, hogy látjuk még egymást így…
- Ó, persze! – bukott ki belőlem a gunyoros megjegyzés.
- Ne tagadd, hogy tetszett, amit láttál! Túl átlátszó vagy, Királylány! – hallottam a hangján, hogy mosolygott. Na igen, most igaza volt. Kivételesen. Tényleg jó volt megnézni őt, és tetszett, amit kaptam. Fehér bőre volt, és irtó szexi csípővonala. Nem volt kimondottan izmos, de túlsúlya sem volt. Olyan pont fogdosni való. Így hirtelen, abból a két másodpercből csak ennyit tudtam leszűrni.
- Hát jó… - megvontam a vállamat, majd elvettem a kezemet a szemem elől. Még mindig egy szál szürke, kissé feszülős alsóban vigyorgott rám. Nagyot nyeltem, majd kényszerítettem magam, hogy elnézzek róla. Nőből vagyok, nem csoda, hogy így hatott rám. Ráadásul, ami csak még jobban felizgatott, az a nyaklánca. Ott virított a mellkasa közepén, nekem pedig kedvem lett volna körberajzolni ujjaimmal a kis katonát a bőrén.

Nem igazán izgattam magam, hogy már pizsamában voltam. Lazán hátat fordítottam neki, és lepillantva az ágyamra vigyorogva konstatáltam, hogy az érintetlen. Helyes, semmi keresnivalója itt egy szőke ciklonnak. Szóval mivel készülnöm kellett volna, így egyetlen mozdulattal lekaptam magamról a felsőmet. Oké, onnan, ahol ő állt, csupán a meztelen hátamat láthatta, de ha egy kicsit arrébb megy… Gyorsan felkaptam a párnám mellett heverő melltartót, és felhúztam.

- Készülsz valahova? – kérdezte. Gonoszan megnyaltam az ajkaimat, majd elfojtva a vigyoromat, felé fordultam. Igen, határozottan erre a zavart tekintetre számítottam. Azért mégiscsak egy félig meztelen nő állt előtte.
- Igen. A Sonicban lesz buli. Te? – most már sajnos volt rajta póló. Viszont nadrág nem, és meg kellett jegyeznem magamban, hogy jó lábai voltak.
- Próbám lesz – mormogta halkan, s lekapva rólam a pillantását, leült az ágyra, és a zokniját kezdte húzni.
- Milyen próbád? Csak azt ne mondd, hogy balettezel, mert akkor hajlandó vagyok kihagyni a partit, és megnézlek! – gonoszkodtam, mire felhorkantott.
- Nem balettezem, de ahogy elnézem te sem. Inkább lennél jó valami bajor csaposlánynak… - itt látványosan a melleimre nézett. Hát, Isten adott nekem jó alakot, tehettem én róla? Kajánul elvigyorodott, majd levette a szemüvegét.
- Na valld csak be, hogy neked is tetszik, amit látsz! – mosolyogtam rá gúnyosan, mire felcsillant a szeme.
- Nekem is? – nyomta meg az ’is’ szót. A büdös picsába! Elárultam magam!
- Nyelvbotlás… - hadartam rögtön, és inkább elfordultam tőle. A takarómat lerántottam az ágyról és magam elé terítve lehuppantam az ágyra.
- Aha, persze! – nevetett fel, majd magára húzta a három számmal bővebb farmerját, felkapta a kulcsait és a pénztárcáját, a zsebébe dugta, aztán a szemüvegét is felvette. – Na, majd jövök – odalépett az ajtóhoz, kinyitotta, majd kilépett a küszöbön kívülre. Hirtelen visszanézett rám, és hangosan még hozzátette: - Sarah, ha lehet, ne nedvesítsd össze az ágyamat! Kényeztesd magadat máshol!
- Te szemét… - bukott ki belőlem az első gondolat, és megfogva a párnámat, felé hajítottam, ami elől persze kitért. – Basszus, ezt még nagyon megbánod! – kiáltottam utána, mikor megálltam az ajtóban. Ő már a folyosó másik végéről intett vissza. Jó gyors a szemétládája, az tuti!

Cseppet sem volt ám kellemetlen, hogy vagy tíz környező szoba ajtajából pillantottak felém, röhögő görcstől roskadozva. Én meg ott álltam magam előtt egy takaróval, amit a mellkasomhoz szorítottam. Hát, ebből már nem mászok ki! Most mindenki azt hiszi, hogy Mike ágyán éppen… Ah, a francba! Ezt még nagyon megbánod, Mike! És ez még csak az első napunk volt…

2011. szeptember 28.

Linkin Park - Numb

Sziasztok!

Nos, akkor térjünk át zeneügyileg a "nagyágyúkra". Mindenképpen elismerhető, hogy a Meteora legnagyobb sikere a Numb lett, szorosan a Breaking The Habit mögött/mellett.
Most ezt a vidit sikerült hoznom, ugyanis a hivatalos klippet nem lehet beágyazni, és mivel a klipp 176 MB a gépemen (naná, igen, persze hogy megvan) és csupán 100 megát lehet ide feltölteni maximum... De a link a hivatalos klippről itt van, tessék megnézni: NUMB



Hát azt mindenképpen elmondhatom, hogy imádom. El sem tudom mondani, hogy mennyire. Valami eszméletlen a zene, de ami nekem nagyon ász, az a szöveg. Hogy Mikenak és Chesternek (bár szerintem elsősorban Mike az ötletgazda itt) hogyan jut ilyesmi az eszébe, halvány gőzöm sincs. De hogy egy nagyon kedves olvasómat idézzem: Kibaszott zsenik! Erre tényleg nincs jobb szó. Én rendre elsírom magam ezen a dalon, mikor itthon vagyok, és csak úgy ülök, merengek és hallgatom.

Dalszöveg:
I'm tired of being what you want me to be
Feeling so faithless
Lost under the surface
I don't know what you're expecting of me
Put under the pressure
Of walking in your shoes

[Caught in the undertow / Just caught in the undertow]
Every step that I take is another mistake to you

I've
Become so numb
I can't feel you there
Become so tired
So much more aware
I'm becoming this
All I want to do
Is be more like me
And be less like you

Can't you see that you're smothering me
Holding too tightly
Afraid to lose control
'Cause everything that you thought I would be
Has fallen apart right in front of you

[Caught in the undertow / Just caught in the undertow]
Every step that I take is another mistake to you
[Caught in the undertow / Just caught in the undertow]
And every second I waste is more than I can take

But I know
I may end up failing too
But I know
You were just like me
With someone disappointed in you

Ez a szöveg egyébként a saját oldalukról van, szóval köszi srácok! :)

Tehát, mint mondtam ez tényleg nagyágyú, tényleg zseniális, és tényleg olyan, hogy eláll a szavad tőle. Nekem legalábbis tutira. A klipp is fantasztikus: adott egy lány, aki magába van roskadva, akit kitaszít a nagyvilág és csak azt szeretné, ha befogadnák őt is. Szenved, lézeng a többi ember között, s mikor rájön, hogy hol a helye a társai nincsenek ott. Ez az, mikor berohan a templomba, de a srácok már nem játszanak ott. Fel lehet fogni így, és fel lehet fogni egy olyan igazi szerelmi csalódásos dalnak is. Nem feltétlenül biztos, hogy nem az, sőt... Számomra ez az. A legmélyebb fájdalmat fejezi ki, miután valaki összetörte a szívedet. A szavak olyan szinten passzolnak egymás mellé, hogy az valami félelmetes és együtt olyan jelentést alkotnak, hogy csak könnyek szöknek a szemembe, és annyit motyogok: basszus...
Lényeg: Fantörpikus!!!!

Köszönöm annak, akik végigolvasta a bejegyzést!
Ja, és most nyomjátok meg a szavazást, ha van időtök és kedvetek! :) Köszi!

2011. szeptember 27.

Szingapúrban

Sziasztok!
Jaj, végre meghoztam. Sajnálom, hogy ilyen későn, de ez az egyetemesdi... kiviszi a hajam! Aki esetleg rászánná magát, annak megköszönném, ha még voksolna rám itt: Blogverseny.
Jó olvasást!



"A legjobb amit tehetsz, hogy keresel egy olyan embert, aki pont olyannak szeret, amilyen vagy. Jókedvűen, rossz kedvűen, szépen, csúnyán, csinosan, akármi. Keresd meg aki elhiszi, hogy a nap is érted kel fel. Mellette érdemes kitartani."



26. fejezet

Amikor megpillantottam őt a reptéren, azonnal futásnak eredtem. Nem számított, hogy rengeteg ember néz bennünket, vagyis engem, hogy mi a francért rohangálok, nem számított, mert végre itt volt. Végre megint odamehettem hozzá, átölelhettem, megcsókolhattam és hallhattam a hangját. Boldog mosollyal az arcán tárta szét a karjait, hogy aztán én olyan erővel csapódhassak a mellkasának, hogy ő is megtántorodott tőle.

- Szóval hiányoztam! – nevetetett, s közben jó szorosan ölelt magához, én pedig a nyakában csüngtem, és beszívtam émelyítő illatát.
- Csak egy kicsit – mosolyogtam bele a vállába, majd egy puszit hintettem a nyakára, aztán az arcára, végül pedig megcsókoltam. Hm, mennyire vágytam már erre!
- Legszívesebben itt maradnék, így, ahogyan vagyunk – motyogta az ajkaimnál, miközben apró puszikat lehelt rá – De mennünk kell! – elváltunk egymástól, de azért jó szorosan összefűztük az ujjainkat.

Összeszedtük a csomagjaimat, és szinte egymás szavába vágva kezdtük elmesélni, hogy mi történt velünk, mióta nem találkoztunk. Imádtam azt, ahogyan a nagy, barna szemek felém pillantanak, ahogyan tökéletesen jobb oldalra volt fésülve a haja, és ahogyan az ajkai mozogtak beszéd közben, arról már nem is beszélve, mikor rám mosolygott.

A kocsiban ülve én a lehúzott ablakon bámultam ki, és folyamatosan kattintgattam a fényképezővel, amit Roger adott nekem. A lelkemre kötötte, hogy mindent fényképezzek le, hiszen Szingapúr lélegzetelállítóan gyönyörű és modern volt. Ez pedig nekünk föciseknek nagyon jó táptalajt engedett a mindenféle szakirányú vizsgálódásokhoz.

Közben persze Mike szája be nem állt, és igyekezett mellém helyezkedni a hátsó ülésen, s ő is mellettem kukucskált ki a városra, és csak mondta és mondta. Imádtam, hogy ilyen kis cserfes, és azt is, ahogyan elmesélte a dolgokat. Felőlem beszélhetett volna a csigák versenyfutásáról is, azt is érdekes lett volna hallani az ő szájából.

- Ja, és hallottad, hogy Dave kidőlt? – kérdezte már a Fullerton előtt, ahol megszálltunk.
- Hm? – értetlenül pislogtam fel rá, és ujjaimmal végigsimítottam a gombokon a fekete ingen, amit viselt. Igazán jól nézett ki benne.
- Lázas, minden kijött belőle, amit evett, és lábra se nagyon tud állni – sorolta befelé menet.
- Ó, basszus, az durva.
- Az. Sajnálom szegényt – elhúzta a száját. – Tegnap Ted játszott helyette.
- A technikus?
- Igen, ő – bólogatott.

Elkérte a recepción a szobánk kulcsát, majd a lift felé kezdett terelgetni. És a liftben meg is kaptam a falhoz vágást, és az őrjítő csókokat. Ujjai villámgyorsan siklottak be a pólóm alá, és ott simogatott, ahol ért, miközben ajkai és nyelve nedves csíkot húztak a nyakamra és az arcomra. Nem volt több az egész egy percnél, de olyan ziláltan léptünk ki a felvonóból, mint annak a rendje.

- Á, babám! – kiáltott felém Chester, aki a folyosó végén ment át egyik szobából a másikba. – Kaptok fél órát, aztán gyertek át hozzám! – vigyorgott.
- Ki mondta, hogy fél óra elég lesz? – kérdeztem tőle nevetve, s közben majdnem nekiütköztem Mikenak, aki megállt, hogy kinyissa az ajtót.
- Szerinted ennyi idő után Mike bírja tovább? – nevetett fel, s közben Brad dugta ki a fejét az egyik ajtón.
- Szia Brad! – intettem oda neki. – A múltkor sokkal több ideig nem voltunk együtt, és fél óra alatt az ágyig sem jutottunk el, nem ám a csúcsra! – vigyorogtam gonoszan Chezre, aki ismét jóízűen felkacagott.
- Na jó, majd aztán kivesézhettek, ha végeztünk! – dörmögte Mike, majd berántott a szobába, az ajtót becsapta utánunk, s én megint a falhoz préselve találtam magamat.

Nem mintha egyetlen pillanatig is bántam volna, hiszen erre vágytam. Hogy megőrjítsen, hogy jól a falhoz vágjon, és szeressen a végtelenségig. Oké, a végtelenségig dolog az nem jöhetett be, de azon kívül megkaptam mindent. Nem finomkodott, s pontosan úgy tett mindent, ahogyan azt kívántam, mintha csak olvasott volna a gondolataimban. És pont ez volt a szép benne, hogy ő is ugyanarra vágyott, mint én. Sietősen bújtattuk ki egymást a ruhákból, és durván csókoltuk a másikat. Míg én a vállát kényeztettem, ő durván megszívta a nyakamat, mire felnyögtem. A kéjes érzés átjárta a testemet, és minden porcikám arra vágyott, hogy végre újra összeolvadjon a testünk, minden finomkodás nélkül.

Háromnegyed órával később már Chester szobájának ajtaján kopogtattam, s Mike felé pillantva felnevettem. Nem tudtam megállni, látva az elégedett ábrázatot. Kezét óvatosan a hátamra simította, és vigyorogva egy puszit nyomott a homlokomra. Az ajtó hirtelen és gyorsan tárult ki, és még mielőtt Chez bármilyen szúrós megjegyzést is tehetett volna, én megelőztem:

- Minőségi sietség volt – szögeztem le, majd mosolyogva beléptem mellette az ajtón.
- Gratulálok haver! – hallottam, ahogyan Mikenak célozva mondja: - Mindig azt mondtad, hogy nem tudod elképzelni, hogy akár egy olyan perverz nő is létezik a világon, mint én. Hát most beválasztottad magadnak az egyetlent! – kuncogott. Csak megforgattam a szememet, és Mike válaszára nem is figyelve odaléptem a kanapén fekvő Davehez.
- Szia Phoenix! – guggoltam le mellé, és puszit nyomtam a kipirult arcra.
- Szia! Megmondanád Lindsey-nek, hogy tök jól vagyok és ne aggódjon annyit? – kérdezte egy fáradt mosoly kíséretében, majd felém nyújtotta a telefont, amit eddig a füléhez szorított.
- Persze… - bólintottam, majd átvettem a kis készüléket. – Szia!
- Szia Bekka! – köszönt Lindsey is. Nem voltam benne biztos, hogy én vagyok a megfelelő beszélgetőpartner, mert az eddigi egy találkozásunk alkalmával sem barátkoztunk össze valami hű de nagyon. – Hogy van? Most őszintén! – aranyos volt, hogy így aggódott Dave miatt, bár hasonló helyzetben én is ilyen lettem volna.
- Hát… - pillantásom Phoenix könyörgő arcára villant, és megesett rajta szívem. – Igazából ebben a pillanatban értem ide, de csak fáradtnak látszik. Szerintem, ha ma pihen, akkor holnapra már jól lesz! – ferdítettem kicsit, mivel egyáltalán nem úgy tűnt, hogy jobban lesz, legalábbis majdhogynem falfehér ábrázata nem ezt mutatta.
- Ó, akkor jó. Jaj, úgy megijedtem, hogy valami komolyabb baja lesz! – sóhajtotta.
- Nyugodj meg, vigyázunk rá! – mosolyogtam, és Dave hálás tekintete találkozott az enyémmel. – Adom vissza kedves férjuradat!
- Oké, szia és jó szórakozást! – köszönt el, én pedig mosolyogva adtam vissza Davenek a telefont. Ez is úgy éreztem, hogy egy közelebb-kerülés volt Lindsey-hez, még ha csupán egy picit is.
- Na gyere addig velem! – kapott el Brad.
- Meddig? – kérdeztem, miközben kifelé sétáltam vele az erkélyre.
- Amíg Mike Otisszal gügyög – intett a fejével a párom felé, aki hatalmas vigyorral az arcán telefonált. Olyan édes volt!
- Ó, rendben! – bólintottam. Most idegeskedhettem volna, hogy esetleg Annával is beszél-e meg hogy miről, de hát egyértelmű volt, hogy igen. Mégsem éreztem semmi különösebbet, hiszen most én vagyok itt vele a világ másik oldalán.
- Na mi újság? Mesélj valamit! – kérte, s kinyitotta az erkélyajtót, majd kiléptünk. Hirtelen olyan hangzavar lett, amire nem számítottam.
- Azta! – nyögtem, mikor kiálltam a korláthoz. Előttünk volt a Forma-1-es pálya, és éppen egy rakat ember volt ott.
- Ugye? – mosolygott kedvesen. – Na, milyen volt a Sziklás?
- Hű, nagyon jó…

Elmeséltem neki egy csomó mindent, és legnagyobb örömömre még hozzá is tudott szólni a témához, és úgy tűnt, hogy érdekli is. Közben nézelődtünk, Brad mutogatott egy-két épületet, de a legjobban a hatalmas óriáskerék tetszett, ami engem a London Eye-ra emlékeztetett, ami a sötétben gyönyörűen ki volt világítva.

- Szia Bekka! – Rob nyomott egy puszit az arcomra, majd mellém állt. – Tetszik? – intett a pálya felé.
- Nagyon! – mosolyogtam. – Sosem voltam még futamon, pedig imádom!
- Kinek szurkolsz?
- Alonsonak. Mindig is ő volt a kedvencem. Van valami benne, ami megfogott. Higgadt és magabiztos, és én szeretem az ilyet. Nem veszti el a fejét a pályán, és igazán tehetséges.
- Hm… a nők általában azért szurkolnak neki, mert jól néz ki – dörmögte Joe, aki befurakodott Brad és közém.
- Már akkor is szerettem, mikor a Renault-nál versenyzett. Annyira nagyon sikítoztam, mikor legyőzte Schumachert – vigyorogtam, miközben visszaemlékeztem arra a napra.
- Milyen kis szemét vagy! – jött Chez hangja a hátam mögül.
- Most miért? Nem kedvelem a németet – megvontam a vállamat, de azért felé fordultam.
- Srácok, kicsit magunkra hagynátok? – nézett a többiekre, mire ők szó nélkül visszamentek a szobába. Nem értettem, hogy mit akarhat tőlem, de kicsit megijedtem. Nem tudom miért, csak úgy éreztem, hogy most valami komoly és nem túl jó dolog fog előjönni.
- Minden rendben, Chez? – kérdeztem halkan.
- Igen, csak szerettem volna veled beszélni erről a cikkről – mondta, én pedig megkönnyebbültem.
- Bántották Talindát.
- Igen, és én ezt nem tűröm tovább! – mondta nyugodtan, de a szemében láttam, hogy mennyire felpaprikázza a dolog, hogy Talindával ez történt. – És Mikenak sem tetszik. Egyáltalán nem.
- Tudom – bólintottam.
- Engeded, hogy úgy csináljuk, ahogyan mi akarjuk? – kérdezte komolyan. Sosem láttam még ennyire határozottnak, és megrengethetetlennek.
- Igen. Ahogy szeretnétek!
- Köszönöm! – biccentett, majd egy nagyot sóhajtva mellém sétált. – Holnap kimegyünk a pályára, sőt a boxokba is. Ugye jössz?
- Hát hogy a francba ne mennék? – nevettem fel.

Az éjszaka nagyon jól telt. Egy jó ideig még maradtunk Chesternél és beszélgettünk, majd mindenki elment aludni. Dave már amúgy is szunyókált a kanapén, így őt inkább ketten elkísértük a szobájába Mikekal.
Mi pedig összebújva aludtunk el a nagy, kétszemélyes ágyon, és úgy is ébredtünk fel, majd miután közösen megreggeliztünk, Mike, Chez és én elindultunk a pálya felé. Hát nem kicsit lepődtem meg, hogy bemehettünk a paddockba, de végülis ők a Forma-1 miatt játszanak itt.

Legnagyobb örömömre a Ferrari istállójába mentünk, és mindent megnézhettünk. Láttam, hogyan gyakorolnak a kerékcserére, hogy mennyi tévés van ott, és a pilóták is ott mászkáltak egész nap. Mike elemében volt és össze-vissza lefényképezett és lekamerázott mindent, amit csak tudott.

- Látod, én ezért nem nagyon hordok magamnál fényképezőt vagy kamerát. Shinoda mindent rögzít meg dokumentál, és csak el kell kérni tőle – suttogta kuncogva a fülembe Chez, amin egy erőteljeset mosolyogtam.
- Lelkes a szentem – bólintottam, miközben Mike-ot figyeltem.

Találkozhattam Felipe Massával és Fernando Alonsoval is, aminek rettentően örültem. Úgy vettem észre, hogy a srácok már ismerik egymást, és kedélyesen váltottak pár szót, sőt, Massa még a fejemre is nyomta a saját Ferraris baseball sapkáját, mondván: ajándék.

- Hát ez állati! – vigyorogtam a satyekra már a lelátókon a többiek között.
- Látod, már megérte eljönni! – vigyorgott Rob.
- Mike miatt is már megérte, de ez hab a tortán.

A futamot végül Vettel nyerte, ami várható volt, mi pedig miután megnéztük, ahogyan átveszik a kupákat, elsiettünk a koncert helyszínére. Végignézhettem, ahogyan a srácok előkészülnek, bemelegítenek, Chez és Mike beénekelnek, és ez olyan jó volt, hogy azt elmondani sem tudnám. Az idő gyorsan pörgött, én Dave ábrázatát figyeltem, aki már tényleg jobban volt, mikor Mike elkapta a derekamat és félrehúzott a többiektől.

- Köszönöm, hogy itt vagy! – mosolygott rám, nekem pedig őrülten gyorsan kezdett kalapálni a szívem.
- Köszönöm, hogy vagy nekem! – válaszoltam meghatottan, majd megcsókoltam.

Most egy végtelenül gyengéd, mégis vibráló csókot váltottunk, majd Mike visszatért a srácokhoz. Még utoljára összeölelkeztek egy körben, majd Joe felment, és elkezdődött a koncert. Vigyorogva figyeltem, ahogyan mind felsétálnak, sőt Chester úgy ugrált fel. Imádtam, mert olyan energiát sugárzott magából, amit nem lehetett nem észrevenni.
Mike elfoglalta a helyét a szinti mögött, és kinyújtotta a bal kezét, s várt. Ez volt a tipikus nyitánya a New Divide-nak, és én amint felcsendültek az első akkordok, máris ugráltam a színpad mellett. Körülöttem sürögtek-forogtak a road-ok, felmentek, lejöttek, hoztak és vittek hangszereket a számok között, sőt a Given Up alatt Joe cuccát meg is kellett kicsit javítani gyorsan, mert elcsesződött rajta valami. De ennek ellenére nem volt gond, ha valaki nem nézte volna, csak hallgatta a koncertet ez fel sem tűnt volna. Nem játszották a Blackout-ot és a When They Come For Me-t Chester kézfájása miatt, de valahogy olyan jól össze volt rakva az egész, hogy nem is hiányzott annyira.

Üvöltöttem, énekeltem, rappeltem és csápoltam, s szerencsémre nem én voltam az egyetlen. Körém gyűltek többen is - köztük Fred is - és együtt tettük mindezt. Örültem, hogy nem néztek hülyének.
És mikor a No More Sorrow következett hetedikként… Na ott kiverte nálam a biztosítékot Mike. Nem tett semmi különöset, csak amit mindig: állt és gitározott az elején egyedül, de nekem ez mindennek a teteje volt. Annyira de annyira elmondhatatlanul tetszett!
Chester hangja persze megint egyik kábulatból a másikba ejtett, és a többiek is fantasztikusak voltak, de nekem mégis Mike volt a legkülönlegesebb.

Egész koncert alatt nem nézett ki felém, hiszen nem én voltam a fontos, hanem a közönség. Azonban ekkor elkezdődött az In The End. Mike a kezébe vette a mikrofont, és körbejárva a színpadot nyomta a szövegét… És mielőtt elindult volna le a közönséghez, rámnézett.

Egyetlen pillantás volt, s én meghaltam tőle. Elég volt annyi, hogy az a barna szempár így pillantson felém, és én elvesztem. Olyan érzések kavarogtak bennem, amikhez hasonlót még sosem éreztem ezelőtt. Levegőért kapkodva villantottam felé egy mosolyt, amit ő is viszonzott. Flörtöltünk. Hihetetlen volt, elmondhatatlan élmény! Hogy én és ő, ő és én…

Papercut, Faint és Bleed It Out. Ezek voltak az utolsók, de olyat tomboltam rá, hogy az csak na! Imádtam mind a hármat, mert élőben valami eszméletlenül jól szóltak, és amit a srácok műveltek a színpadon… Ajaj, hihetetlen! Rob dobszólózott is, amit imádtam, és Chester úgy kiengedte a hangját, ahogyan senki más nem képes. Viszont bármennyire is élveztem a koncertet, alig vártam, hogy lejöjjenek a színpadról. Mert magamhoz akartam ölelni, csókolni, és vele együtt örülni az életnek. Igen, most érzem csak igazán, hogy érdemes élnem. Vele, érte, értünk…

2011. szeptember 25.

Ajándék

Sziasztok!

Most valami különlegeset hoztam nektek, amit én is ajándékba kaptam. Méghozzá nem is akárkitől! És most egy kis érzelgősködés jön, szóval sorry emberek!

May! Sokszor mondtam már Neked, hogy mennyire imádom ezt a blogot, ezt a történetet, mert sok mindent kaptam tőle. Köztük Téged is! Ezért pedig rettentő hálás vagyok. Nem tudom, hogy pontosan mikor történt, hogy a mindennapjaim részese lettél, de nem is számít igazán. Te annyira ismersz engem, hogy az már szinte néha ijesztő, és hogy mennyire egy rugóra jár az agyunk, az elképesztő. Ebben a kis történetben is annyi minden visszaköszön, amit magamról meséltem, hogy az hihetetlen. Az, hogy mindenre emlékszel, amit mondok.

Szóval kedves mindenki, ezt a kis törit May írta csak nekem, és most, hogy megint – vagy századszorra – elolvastam, úgy gondoltam, hogy megosztom veletek is. Mivel May egy rettentő tehetséges lány, és imádom ezt az írását is!

Köszönöm szépen Neked, megint! Szeretlek!

Jó olvasást!



- 2010. június -

*Amy*

A mólón álltam. Imádtam ezt az érzést. A hatalmas víztenger a levegőt felfrissítette, s végre már nem a nagyvárosi füstös légkörből kellett leválasztanom némi oxigént.

Neszt hallottam. Balra fordítottam a fejem, s láttam, hogy egy srác sétál végig a mólón felém tartva, miközben bele van bújva a kezében tartott papírokba. Nem láttam az arcát, mert le volt hajtva a feje, de mégis volt valami ismerős a mozdulataiban. A ruganyos lépteiben, az öltözékében, aminek csak fazonját tudtam kivenni a sötétben, a színét viszont nem. Messze volt tőlem, s a lépteit és a papírsuhogást is csak az alkony csendjének köszönhettem, hogy meghallottam.

Visszafordultam a víztükör felé, de attól még rajta gondolkodtam. Majdnem elnevettem magam. Most vagy csak szétcsúszott a kezében a papírköteg, vagy nagyon jó szeme van, és tud olvasni a gyér fényben. A lenyugvó nap megfestette a víz felszínét, s én elvesztem a látványban. Nem mindenütt ilyen különleges a naplemente látványa.

Aztán a következő pillanatban hirtelen egy lökést éreztem. A srác gondolom annyira bele volt merülve a papírokba, hogy nem vett észre és nekem jött. A sok fehér A4-es méretű lap kiesett a kezéből, némelyik a mólón, némelyik pedig a vízben végezte, akárcsak én. A hapsi mikor nekem jött, úgy kibillentett az egyensúlyomból, hogy a víz felé kezdtem dőlni, s reflexből megfordultam, s elkaptam a kezét abban a reményben, hogy nem vágódom be a vízbe. Hiú remény volt. Ő nem számított rá, így magammal rántottam, de miközben estünk, egy pillanatra egymás szemébe néztünk, s ott abban a pillanatban tökéletesen elvarázsolt.

Éreztem, ahogy először a hátamhoz ér a hűvös nedvesség, majd egyre jobban magába ölel. A fülem telement vízzel, a szemem még időben behunytam, s arra koncentráltam, hogy ne pánikoljak és idegeskedjek. Köztudott, hogy nem tudok úszni, és bár tudtam, hogy maximum másfél méter mély lehet a víz, azért még megingatta a szilárd elhatározásom, miszerint nem ijedek meg, mert azzal csak rontok a helyzeten. A pasas fölöttem volt, mivel én háttal voltam a víznek, mikor megragadtam őt, így pont szemben voltunk egymással. Megragadta a kezem, s egy határozott mozdulattal fölrántott a felszínre.

Nem is tudtam, hogy melyikkel kezdjem előbb. Lebasszam, hogy, hogy lehet ennyire balfék, elmerüljek a csodás, ám annál ismerősebb barna tekintetben, vagy megköszönjem, hogy kiemelt a mélységből. Úgy döntöttem, hogy szépen sorjában mindet letudom. Ám amikor végre sikerült kidörgölni a vizet a szememből, s rá tudtam nézni, megállt bennem még a vérkeringés is, nem csak a szó. Ez egy vicc! Ez nem létezik! Biztos, hogy még mindig a víz alatt vagyok, és fuldoklásomban képzelgek… más különben mivel magyaráznám, hogy Mike Shinoda áll velem szemben?! Csak néztem a mély barna szemekbe, s megmukkanni sem tudtam.
- Jól vagy? – Köszörülte meg a torkát. –
- Ha már nem vagyok a víz alatt és kapok levegőt, akkor igen. Te?
- Én jól vagyok. Ne haragudj, de nem vettelek észre és véletlenül neked mentem. Bocsánat.
- Hát, el van nézve, de épp ezért nem tanácsos sötétben olvasni. – Feleltem. –
- Áh csak rendezgettem a papírjaimat, nem olvastam… viszont ahogy elnézem, fölösleges volt minden erőfeszítésem. – Nézett körbe, s figyelte, hogy úszkálnak a lapok a felszínen. Erre nem nagyon tudtam mit válaszolni neki, így csak figyeltem az arckifejezését. Fél percig a néma csönd uralkodott, majd megvonta vállát, s nem szentelt több figyelmet a papíroknak. Gondolom úgy volt vele, hogy minek idegesítse magát. Tisztában volt vele, hogy egyiket sem mentheti meg.

Felkapaszkodott a mólóra, meglendítette, s kiemelte magát. Átfordult, s leült, aztán egy mosoly kíséretében felállt, s felém nyújtotta mindkét kezét. El sem tudtam hinni, hogy Mike nyújtja felém a kezét. Te jó ég! Ezt még egy napon elmesélem az unokáimnak. Lassan az övéibe csúsztattam a kezeimet, ő pedig kiemelt, s megint leült, ezzel helyet foglalva mellettem.
- Milyen papírok? – Kérdeztem, miközben a fejemmel feléjük böktem. Nem tudtam tovább elviselni a csendet. Tudtam, hogy ilyen lehetőségem csak egyszer van az életben, hogy vele beszélhetek, így ki kellett használnom. –
- Szerződések. – Válaszolta lehangoltan.
- Úh… az nem jó.
- Bizony nem. Úgyhogy most mehetek vissza a cégekhez és kérhetek újat. Istenem, de szerencsétlen vagyok!
- Hát, megesik az ilyesmi. De az a jó, hogy lazán, beletörődve kezeled, és nem téped a hajad.
- Hát felesleges lenne, mert már nem tudom megmenteni őket…
- Amy hol vagy? – Kiabált anyám, nekem pedig füstölgött az agyam. Remek. Pont most fog behívni, pont most lesz szüksége rám, mikor én épp egészen mással vagyok elfoglalva.
- Itt! – Válaszoltam neki, mire Mike elmosolyodott a sokatmondó válaszomon. Titkon megkapaszkodtam a móló deszkáiban attól félve, hogy bekábulok a vízbe, ha tovább küldi felém a mosolyait.
- Hol az az itt?! Gyere be légy szíves. Apád nem tudom merre van, úgyhogy őt nem tudom hívni és elkelne egy kis segítség.
- Jó, megyek már! – Mondtam, és üvölteni lett volna kedvem. Ha bemegyek, biztos leosztom. Csak kerüljek oda!
- Én a világért sem szeretnélek feltartani, meg nekem is mennem kell először megszárítkozni, aztán vissza elintézni a papírokat.
- Hát, akkor szia. – Álltam fel, ő is követett a mozdulatban, s igyekeztem nem a felsőtestére tapadó pólót vizslatni.
- Szia. – Köszönt el ő is, s elindult abba az irányba, ahonnan jött, én pedig a ház felé tartottam, s tudtam, hogy ki fogok kelni magamból. Már előre készültem, hogy miket fogok kiabálni, amint beteszem a lábam az ajtón.

- Napjainkban -

Boldog voltam. Nagyon boldog. Sőt! Inkább úgy lehetne fogalmazni, hogy mérhetetlenül izgatott. Hogy hogyan sikerült bejutnom a Linkin Park koncert első soraiba? Nehezen… nagyon nehezen, de kizártnak tartottam, hogy ne innen tomboljak, és buzdítsam őket. Mindenki hangot adott imádatának, mikor kántálni kezdtük a banda nevét. Végre sikítani, visítani és énekelni akartam, s tudtam, hogy itt megtehetem. Itt igazán elengedhetem magam.

Hamarosan mindegyikük kisétált a színpadra, köszöntötték a nézőket, Mike elsorolta a szokásos szexi mondandóját a koncert elején, amit egy egy szám kezdetekor elharsog nekünk, miszerint tegyük fel a kezünket, énekeljünk, csináljuk amit ő, és hogy ez tetszik neki, ezt szereti. Beleborzongtam a hangjába, s még mai napig olyan hihetetlennek tűnt, hogy egyszer egy napon fogtam a kezét, s váltottam vele pár szót.

Mondanom sem kell, hogy azóta minden este úgy aludtam el, hogy felidéztem az eset minden egyes mozzanatát, minden egyes szót, pillantást, mosolyt, hiszen soha nem akartam ezt elfelejteni. Ez volt életem legszebb emléke. A végén pedig mindig tovább képzeltem az estét. Mikor milyen irányba, de a vége kivétel nélkül mindig szexbe torkollott.

A koncert megkezdődött, mi pedig tomboltunk, s én személy szerint úgy követtem minden mozdulatát, mintha csak az árnyéka lennék. Csak őt figyeltem. Jó, néha megeresztettem egy egy pillantást a többiek felé is, de nem azért nem figyeltem rájuk olyan sokat, mert nem szeretem őket, hanem azért, mert képtelen voltam elszakítani a pillantásom Mike-ról. Megbabonázott. Csak őt néztem, s énekeltem, rappeltem vele együtt. Valahányszor feltette a kezét, én is nyomban felcsaptam az enyémet, s úgy csápoltam az első sorban. Néha már nevetnem kellett magamon. Úgy tudtam viselkedni, mint egy megszállott, de nem hibáztattam magam emiatt. Mike-ot nem lehetett nem szeretni.

Amikor felcsendült az In the end, megörültem. Tudtam, hogy le szokott jönni a színpadról, s csak remélni mertem, hogy most is megteszi, és pont odajön, ahol én vagyok. Nem volt szerencsém, mert bár lejött, tőlem olyan kétméternyire állt a közönséghez. Irigyeltem azokat, akik ott voltak, mert mindenkivel lepacsizott és tombolt. Rázta magát, én pedig elvesztem a látványban. Ő tényleg különleges. Nem minden sztár merné megtenni, hogy lejön, és ekkora bizalmat ad az embereknek. Ő jó ember, mindenki szereti. Elég csak ránézni a mosolyára, s máris el sem tudod képzelni, hogy megbántana téged. Valamint nem sok olyan hírességet látni, aki ennyire szereti, amit csinál. Mások csak kiállnak, eléneklik amit kell, bezsebelik a sok pénzt, és továbbállnak. Ők nem ilyenek. Ők felejthetetlen élményben részesítenek, s imádnak téged, s hálásak, amiért itt állsz és velük együtt énekelve támogatod őket. A legnagyobb öröm nekünk rajongóknak az, ha láthatjuk az arcukon azt az örömöt, amit a támogatásunkkal okozunk nekik, ha ezzel buzdíthatjuk őket, hogy ne hagyják abba azt, amit csinálnak, mert igazán jók ebben.

Lassan lemászott onnan, a biztonsági őr elengedte, s ő boldog mosollyal az arcán indult vissza a színpad felé. Én az útjába estem, mert előttem kellett elhaladnia ahhoz, hogy felmenjen. Az előbb is erre ment el, de most valami megváltozott.

Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, s neki zavarodott arckifejezése lett. Mintha nem értene valamit. Fölment a színpadra, s folytatta a koncertet, s nagyban pásztázta a tömeget. Aztán megállapodott rajtam a tekintete, s úgy folytatta az éneklést. A szívem kirobbant a helyéről. Remegtem. Olyan érzés volt, mintha minden megszűnt volna, s csak nekem énekelte volna a dalt. Mintha nekem szánná, s nem másnak. Mélyen a szemembe nézett, s én is ugyanígy tettem. Amikor az ő része lement, a mikrofont az állványra tette, s felém nyújtotta. Rávigyorogtam, s ő viszonozta ezt. Teljesítettem hát néma kívánságát. Énekeltem. Most én voltam az, aki a szemébe nézett s neki énekelt. Nyilván messzebb voltam a mikrofontól, s nem lehetett úgy hallani a hangom, de azért kivehető volt, ha valaki nagyon figyelt. Bár nehéz lett volna tökéletesen hallani, hiszen Chester énekelt, az ő erős hangja pedig, ami közvetlenül érte a mikrofont, elnyomta az enyémet. Ő azonban úgy láttam, beérte azzal a látvánnyal is, hogy énekelek, és neki. Éreztem, hogy tudja, hogy neki szól. Aztán lassan következett az ő része, így én abbahagytam, ő visszahúzta az állványt, levette a mikrofont, s rappelni kezdett. Innentől kezdve a koncert végéig nézett. Volt, hogy elszakította rólam a pillantását, s utasította a közönséget a következő lépésekre, énekeltette őket, vagy tett egy kört a színpadon, végül azonban mindig visszatért oda, ahol én álltam, hogy szemben legyen velem. A koncert végéig még egyszer lenyújtotta nekem az állvánnyal a mikrofont, akkor azonban az ő része ment, így magához vett egy másik mikrofont, és ketten rappeltünk.

Nem akartam, hogy ez a pillanat valaha is véget érjen. Nem bírtam volna ki. Viszont mégis ki kellett, mert elkezdték játszani a Bleed it out-ot, Mike pedig bemondta, hogy ez az utolsó szám. Sírni lett volna kedvem, de mégsem tettem, hanem tomboltam. Jól rakták össze a számokat pörgősekkel kezdtek, ezzel tükrözve, hogy milyen boldog pillanat, hogy elkezdődik a koncert, a lassúakat meghagyták a közepére, s újra pörgőseket játszottak a végére, hogy ne úgy érjen véget a koncert, hogy mindenki szomorú és lehangolt, hanem boldogan, mintha ők is azt akarnák, hogy soha ne legyen vége. Hiszen a lassú számok tökéletesen lezáró befejezést adnának a koncertnek, ehelyett ők felpörgetnek minket, s olyasvalamit játszanak, amitől nem tudod megállni, hogy ne tombolj, s nem leszel szomorú, mert egyszerűen nem hagyják tudatosulni benned, hogy vége. Mintha azt akarnák, hogy örökre a Linkin Park világában ragadj. Imádtam őket. A szám végén dobálni kezdték a pengetőket, s a színpad egyik végéről sétáltak a másikra, miközben meghajoltak.

Mike elszakadt a többiektől, s odasétált a biztonsági őrhöz. Valamit nagyon magyarázott neki, mutogatott meg minden, aztán rám nézet, az őr követte a tekintetét, majd rám mutatott. Az őr a füléhez hajolt, mondott neki valamit, rám mutatott majd a színpad mögé. Mike pedig helyeslően bólogatott, s leolvastam a szájáról a ’Yes, yes’-t.

Ezután az őr megindult felém, én pedig Mike-ra néztem. Kérdő tekintetem láttán bólintott egyet, miközben mosolygott, majd átölelte Chezt és meghajoltak. A biztonságis pasas segített kiszabadulnom a nagy tömegből, majd a színpad mögé vezetett. Bementünk egy ajtón, s egy folyosó tárult a szemem elé. A folyosó végén Mike állt, vállát az ajtófélfának vetve, s karba font kézzel nézett rám.

Nem hittem el, hogy ez tényleg megtörténik velem. Hiszen könyörgöm! Ezt senki nem tudná ép ésszel felfogni. Tehát azért mutogatott rám, hogy elmagyarázza az őrnek, hogy kit kell hátrahoznia. Ez hihetetlen. Ez elképesztő. Az őr ellépett mellőlem, s azon az ajtón, amin bejöttünk, azon távozott. Lábaim önálló életre keltek, s felé vettem az irányt. Felegyenesedett, s ő is elindult felém. Végül megálltunk egymással szemben, s felnéztem rá. Legalább egy fejjel magasabb volt tőlem. Mosolygott, és én is azt tettem.
- Amy? – Kérdezte halkan, miközben lágyan kisimított egy tincset az arcomból, s a fülem mögé helyezte. Szégyen vagy nem, én beleborzongtam az érintésébe. Szinte biztos voltam benne, hogy észrevette, de ha a borzongás nem is, az biztos feltűnt neki, hogy amikor a fülem mögött volt a keze, én érzékien behunytam a szemem.
- Igen. – Mosolyogtam rá. – Nem hittem volna, hogy felismersz.
- Viccelsz? – Nevetett fel, én pedig kis híján ott zuhantam össze. Nem kétség, hogy az életemmel játszik. – Az egy emlékezetes este volt. Nehéz lenne elfelejteni. Nem csak véletlenül összeütköztünk egy bazinagy bevásárlóközpontban, ahol tömeg van, hanem egy mólónál, ahol rajtunk kívül senki nem volt. Tisztán emlékeztem az arcodra. Épp ezért lepődtem meg, amikor megláttalak ott az első sorban. Azt hittem csak képzelődök. Aztán odafentről nézni kezdtem a tömeget, s csak remélni mertem, hogy meglátom az oly ismerős szempár tulajdonosát. Amikor a vízbe estünk, akkor is először egymás szemébe néztünk, s most is egy ilyen pillanat volt, csak más szituációban.
- Én akkor is felismertelek, amikor beestünk a vízbe. Azt hiszem a meglepettségem gátolt meg abban, hogy leszedjem a fejed. – Nevettem. – Máskor is megesett már, hogy meglöktek vagy bármi, de sosem borítottak be a vízbe. Én pedig félek a víztől, mert nem tudok úszni. Csak ezért bosszantott fel a dolog. Esés közben viszont már megdöbbentem. Felismertem a tekintetet, amit azelőtt láttam, hogy alámerültem volna. Szóval én ott nagyon meghökkentem.
- Pedig nem mutattad jelét, hogy felismertél. Úgy értem, hogy nem mondtad, hogy várj, mindjárt előszedek egy tollat, írj alá valamit, vagy bármi.
- Nem vesztegettem volna arra az időt, hogy még íróeszköz után futkossak. Sokkal értékesebbnek tartottam azt az időt, amit beszélgetéssel töltöttünk.
- Igaz. – Esett gondolkodóba. – Most voltál először koncerten? Csak mert eddig még nem láttalak.
- Igen most, de egyébként sem hiszem, hogy emlékeznél rám, ha lettem volna.
- Na ne becsülj le engem! Hidd el, hogy megjegyeztelek volna. Jó, nyilván nem úgy, hogy a huszadik sorban állsz, és még csak el sem látok odáig, csak ha összetalálkoztunk volna így a koncerten valahol, akkor meglehet, hogy emlékeznék rád. Egyébként ne ácsorogjunk itt, hanem gyere, üljünk le… meg találkozhatsz a többiekkel is.
- Rendben. - Válaszoltam, azzal elindultunk abba az irányba ahonnan én jöttem, és út közben jobbra fordultunk, s onnan olyan három méternyire balra volt egy ajtó. Kinyitotta, majd kezét a derekamra helyezve, finoman beljebb tolt. Nappali szerű helység volt fotelekkel és kanapéval.
- Ó. Szóval ő a lány, akinek tartottad a mikrofont. – haladt el arra Chester, és hátba vágta Mike-ot. Úgy tűnik ez bevett szokás volt náluk, mert Mike meg sem rezzent, én viszont valószínűleg orra buktam volna. Rávigyorgott, majd odajött kezet fogni velem és bemutatkozott. Miután elmondtam a nevem, megdicsértem a koncert miatt és gratuláltam neki, amit ő egy mosollyal nyugtázott, majd Mike odaterelt a kanapéhoz. Chez eltűnt, gondolom átöltözött, mi pedig kettesben ültünk a kanapén és beszélgettünk.
- Nocsak nocsak Mike. – Szólalt meg Joe, s nagyban vigyorgott Mike-ra, miközben elhaladt mellettünk abba az irányba, ahol néhány perccel ezelőtt Chez tűnt el az ajtó mögött.
- Ki a szép hölgy? – Ült le velünk szemben a fotelba Dave. Én már majd’ elpirultam, és szinte szóhoz sem jutottam, mert olyan furcsa volt, olyan valószerűtlen, hogy itt ülök velük egy szobában és kellemesen társalgunk, így Mike egyszerű kézmozdulatokkal bemutatott minket egymásnak. Körülbelül fél órát tartózkodtam ott, mert azért mégsem ülhettem úgy a nyakukon, hogy épp lenyomtak egy közel másfél órás koncertet. Valamikor nyugodtan pihenniük is kellett. Ezt közöltem velük is, mire ők meglepődtek ezen. Gondolom nem szoktak hozzá, hogy van olyan, aki csak azért megválna a társaságuktól, hogy ők pihenhessenek, ezzel lemondva saját öröméről.

Mike kikísért, majd a folyosó végénél zavartan vakargatni kezdte a fejét, néha beletúrva hajába, és nem sokszor nézett a szemembe.
- Esetleg cserélhetnénk telefonszámot… ha akarod.
- Öhm, rendben. – Válaszoltam neki higgadtan, mosolyogva. Tartsd magad, majd kint ugrálsz és sikítozol! – Utasítottam magam, mert nem akartam, hogy lássa rajtam mit vált ki belőlem. – Viszont nálam nincs itt a telefonom, mert nem akartam elhagyni a sok ugrálás közben, így ha gondolod, akkor megcsörgetsz, és megvan a számcsere.
- Oké. – Válaszoltam, én pedig elvettem a kezéből a telefonját, beírtam a számot, majd visszaadtam neki.
- Ne felejtsd el elmenteni. – Mosolyogtam rá, majd egy ’Szia Mike’ kíséretében kiléptem az ajtón.

*Mike*

Huh. Ez… megvolt. Kissé idegesen túrtam bele a hajamba, s miközben visszafelé tartottam, Amy névvel elmentettem a telefonkönyvbe. Amikor beléptem a szobába, szabályosan letámadtak. Lenyomtak a kanapéra, körbeültek, és várták, hogy meséljek mindent szóról szóra.
- Hogy szúrtad ki ezt a csajt? – Kérdezte Chester.
- Emlékeztek mikor tavaly meséltem, hogy egy lányt belöktem a tengerbe a mólónál?
- Igen. – Jött kórusban a válasz, én pedig elhallgattam, s vártam, hogy rájönnek-e a folytatásra.
- Ó, de egy szerencsés fasz vagy! – Kiáltott fel Brad. – Most komolyan! Belököd szegény csajt a vízbe, erre itt meg összetalálkozol vele. – Elkezdtek nevetni.
- Különben meg mai napig nem értem, hogy tudtál úgy nekimenni, hogy beborítottad a vízbe. Rohantál felé és akkora volt a lendületed vagy mi? Mert ha csak simán sétálsz, akkor csak max levállalod kicsit, és bocsi bocsi.
- Hát amúgy én se értem. Csak sétáltam, és későn vettem észre, mert a szerződésekkel foglalkoztam. Nekiütköztem, ő pedig elvesztette az egyensúlyát. Utána meg nem csak szimplán leesett onnan, hanem megfordult, belém kapaszkodott, én meg erre nem számítottam, így berántott magával.
- Istenem de balfasz vagy! – Nevetett Chester.
- Na de a lényeget!- Szólalt meg Rob. – Hol találkoztatok most?
- Amikor az In the end-et játszottuk, lementem. Amikor mindenkit megénekeltettem, visszafordultam, hogy feljöjjek a színpadra, és elhaladtam előtte. Valamiért pont odafordultam, és tudtam, hogy ő az. Vonzott a tekintete. Utána meg fent a színpadon már nem csak a tekintete vonzott. Nagyon szép mosolya van. Ez a barna haj pedig kiemeli az arcát, és hangsúlyozza a tekintetét. Csinos lány. – Merengtem el, és mosolyogtam. – Aztán láttam rajta, hogy tudja, hogy neki énekelek, és egy hirtelen ötlettől vezérelve nyújtottam felé a mikrofont. Kissé mintha magamat láttam volna benne. Őt nem több ezer ember buzdította az éneklésre, hanem csak én, de mégis az a boldogság, ami a szemeiben villogott, az átszellemült arckifejezés, amit az éneklés szeretete váltott ki belőle, az megfogott. Akkor szoktam ezt az arckifejezést látni, amikor Chestert látom énekelni, vagy magamat egy tükör előtt. Ez fogott meg benne igazán. Ő is szereti a zenét, és a mi zenénket szereti. – Hangsúlyoztam a mi szócskát. - Nekem nagyon fontos az, hogy valaki értékelni tudja a munkánkat, értékelni tudja a művészetet, és rajta határozottan ezt látom. Ő képes rá. Ő átérzi az egészet, és úgy tekint a zenére, mint én. Hiába nem beszélgettem vele erről, de mégis látom rajta.
- Haver mi melletted állunk, és szurkolunk. – Veregették meg a vállam.
- Kösz. – Vigyorogtam rájuk. – Amúgy elkértem a telefonszámát.
- Nagyon jó!
- Ja. De az enyém nincs meg neki, mert nem volt nála a telefonja.
- Akkor muszáj leszel este írni neki egy sms-t… vagy felhívni. – Mondta Chez sunyi vigyorral. – Javaslom a hívást. Ne felejtsd el megkérdezni tőle, hogy milyen bugyi van rajta… vagy, hogy van-e rajta egyáltalán. – Húzogatta a szemöldökét és mind röhögni kezdtünk.
- De egy fasz vagy. – Mondtam neki két levegővétel közt.
- Csak vicceltem, de komolyan dobj neki egy sms-t. Hidd el, hogy azt várja, hogy írj neki. Erre a nyakam rátenném. Szerintem ott fogja szorongatni a kezébe a telefont és félpercenként vet majd rá egy pillantást, hogy van-e változás.
- Jó, oké.
- Minden esetre, azért vigyázz vele. – Mondta komolyan Joe, aki eddig némán hallgatott végig. – Nem hozok előítéleteket, csak mondom, hogy vigyázz. Nem akarom, hogy visszaéljen vele, vagy, hogy megbántson téged. Bízom benne, hogy semmi gond nem lesz, de azért jobb félni, mint megijedni.
- Persze Joe. Én se azt mondom, hogy vele fogom leélni az életem, hiszen még nem tudhatom, bár ki tudja, de azért egy próbát megér. Volt már barátnőm, de ő valahogy olyan más. Ő úgy érzem, el tudna fogadni mindent. Mármint úgy értem, hogy előtte semmit nem kellene színlelnem, vagy külön küszködnöm, hogy elnyerjem a tetszését, mert neki az az ember tetszik, aki én vagyok. Neki szerintem bőven elég lenne, ha magamat adnám neki. De majd meglátjuk. Persze én sem szeretnék előre határozni, meg elszólni magamat.
- Mindegy. Ha te úgy gondolod, hogy a csaj okés, akkor mi támogatunk. Ez a te dolgod. Most viszont pakoljunk és menjünk. – Mondta ki az utolsó döntő szavakat az ügyben Chez.

*Amy*

Az ajtón beérve rohantam a telefonomhoz, hogy van-e rajta valami, de sem egy hívás, sem egy sms nem volt a kijelzőn. Magamhoz fogtam, majd a nappali közepére leültem a földre. Oké! Vegyük számba mi is történt a mai nap folyamán! – Gondoltam, de amint eljutott az agyamig a gondolat, lehanyatlottam a földre az emlékektől. Egyik kép követte a másikat, s neontáblaként villogtak az emlékek a fejemben. Most komolyan! Mike Shinoda! Még csak nem is akárki. Engem nem a hírnév és a pénz vonz, nem kell félreérteni, csak azért valóban nem akárki.

Magam elé képzeltem határozott ívű szemöldökét, mélybarna szemeit, ajkának ívét, amely oly gyakran húzódik mosolyra, borostás állát, és kiszakadt belőlem egy sóhaj. Menten eldobom az agyam! S, hogy ő is jókor időzítsen, kaptam egy sms-t. Lényegtelen volt, hogy még rá se néztem a kijelzőre, akkor is tudtam, hogy ő az. Amikor pedig megláttam az idegen számot, akkor pedig már 100 %-ig megbizonyosodtam. Hangosan sóhajtottam kettőt, miközben a hajamba túrtam, s szívem szerint ugrálva tépkedtem volna, miközben eszeveszetten sikítozok.

Basszus! El sem hiszem, hogy Mike ír nekem, hogy beszélgettünk, hogy már kétszer találkoztunk, hogy elkérte a számom, és hogy ez a Mike, aki nekem ír, és akivel ennyi élményem volt, az a Mike. De kit érdekel milyen Mike?! – Üvöltötte egy belső hang. – A lényeg, hogy nyisd már meg! Engedtem a késztetésnek, s elolvastam az üzenetet.

’Szia, Mike vagyok, gondoltam nem csak megcsörgetlek, hanem írok egy sms-t és megkérdezem, hogy hogy vagy. Na meg beszéltem a többiekkel, és mondták, hogy jöhetnél velünk a koncertekre és segíthetnél nekünk. Mit szólsz hozzá?’

Először is nagyon boldog voltam, hogy írt nekem, másodszor viszont nem értettem. Persze kérdés nélkül követném akár a világ végére is, de mit kellene segítenem? Azonnal írtam is a választ.

’Szia Mike. Elmentem a telefonszámod, örülök, hogy kerestél. Köszönöm kérdésed, jól vagyok, remélem veled is minden rendben. Pontosan mit kellene segítenem?’

Írtam neki a választ, s vártam. Két perccel később megkaptam a következő sms-t.

’Például a ruhákat kiválasztani, amit a koncerten viselni fogunk, vagy megnézni a szállodákat, hogy melyik milyen, és hol lenne a legjobb szobát bérelni. Csak ilyen apróságokat. Ne félj, nem a hangszórókat akarjuk cipeltetni veled. :D’

Most ez komoly? Nem, ezt nem hiszem el. Ezért érdemes volt megszületni, és keresztülmenni az élet megpróbáltatásain.

’Benne vagyok ;) Mikor indulunk? :D’

’Holnap délutánra, ha el tudsz jönni a ma esti koncert helyszínére, akkor felveszünk, és onnan viszünk a reptérre. Ha neked jó, akkor ötkor találkozunk.’

’Ott leszek.’ - Adtam meg a választ, majd elmentem vacsorázni. Gyakran azt vettem észre, hogy ülök a kajám felett és csak vigyorogva bambulok. Szerintem ezen nem kell csodálkozni, hiszen a helyemben akárki ezt tette volna. Meg sem próbáltam kitörölni a gondolataim közül az egészet, hiszen alapjába véve is állandóan ő járt a fejemben, de most mégjobban. Eddig csak képzelgések voltak, na meg persze az a bénára sikeredett első találkozás, most pedig itt volt a tény, hogy újra találkoztunk, telefonszámot cseréltünk, és most megyek velük a következő koncertjükre is. És ha jól értettem, akkor a turnén velük leszek, hiszen nem hinném, hogy csak egyetlen koncert erejéig tartanak igényt rám.

Fürdés után összepakoltam a ruháimat, és a fürdőszobai kellékeket, s többször is átrágtam magam rajta, hogy mindent elpakoltam-e. Muszáj volt, mert nem akartam semmit sem itthon hagyni, mellesleg mindig utáltam azt az érzést, ami utazás közben kapott el, hogy valamit otthon hagytam. Legtöbbször beigazolódott a gyanúm. Végül már abban aludtam el hajnal háromkor, hogy körülbelül ötödször rágtam magam keresztül a bőröndök tartalmán. Ugyanakkor bíztam is benne, hogy minél tovább fogok aludni, mert így legalább nem kell olyan sokat várni ötig. Hát, mit mondjak, szerencsém volt.

Egyig aludtam, így totálisan kipihenten ébredtem fel. Hatalmas izgatottságban reggeliztem meg, ami most az ebédem volt, utána lezuhanyoztam, és a meleg lévén egy fehér rövidnadrágot vettem fel, hozzá egy barna pólót és a balettcipőmet. Mivel rengeteg időm volt még, ezért a hajammal kezdtem babrálni. Tudtam, hogy az kellőképpen el fogja ütni a fölös időmet, mert tipikusan nem az az ember voltam, aki két perc alatt képes olyan hajat összecsapni, amivel még jól is néz ki. Legalább fél órát szöszmötöltem vele. Sokszor elkapott közben az ideg, amikor egy egy szál kicsúszott, s úgy voltam vele, hogy hagyom a francba, de végül mindig tovább folytattam, hiszen meg volt a motivációm: Mike mellé olyan nő kell, aki jól néz ki és csinos, szóval ha tört ha szakadt, akkor is megcsináltam a frizurám.

Minden barátomat és ismerősömet, aki számított, értesítettem, hogy egy időre elutazom, tehát ne keressenek, majd fogtam egy taxit. Öt perc múlva megérkezett, bepakoltuk a csomagjaim, beültem, megadtam a címet és elindultunk.

Útközben kényelmesen hátradőltem és fantáziálni kezdtem. Képtelen voltam megállni. Annyira izgatott voltam, hogy a mellkasom majd’ szétrobbant. Azért ez egy nem mindennapi dolog volt. Az út húsz perces volt, s ha nincs az ábrándozás, akkor sikítozok izgatottságomban és türelmetlenségemben. Látni akartam. Kiszállva a taxiból, a pasas segített kipakolni a két bőröndöt, kifizettem, s tekintetem rögtön a parkolóban hozzám legközelebb álló autó felé siklott. Éreztem, hogy mögöttem van, amikor kiszálltam a taxiból, így amikor magamhoz vettem a csomagjaim rögtön odafordultam.

Ott támaszkodott kék fehér kockás ingben és fekete nadrágban a kocsijához. Meg nem tudnám mondani milyen autó volt. Csak annyit láttam, hogy nagy és fekete, de különösebben nem is érdekelt. Sokkal jobban lekötötte a figyelmemet a mozdulatsor, ahogy ellöki magát a kocsitól, és felém tart. Én nem tudtam mozdulni. Bár azt hittem, hogy vigyorogva felérohanok majd, végül mindig úgy cselekedtem, ahogyan nem vártam. Például meg mertem volna esküdni rá, hogy egyetlen szavától elájulnék, nem még a mosolyától, de végül mégis sikerült a lábamon maradni. Érthetetlen.
- Szia. – köszönt nekem, s mellékelt két puszit is. Na ez az amire nem számítottam.
- Szia. – Hebegtem, miközben nagyokat pislogtam, s igyekeztem elfojtani a sóhajomat.
- Segíthetek? – Kérdezte, de már mindkét bőröndöm nála volt. Bár gurulós volt és semmi megerőltetésbe nem telt volt elhúzni a tőlünk pár méterrel távolabb álló autóhoz, ő mégis udvariasan elhúzta oda, majd bepakolta a csomagtartóba. Ezt követően kinyitotta nekem az ajtót, megvárta míg beülök és bezárta, majd megkerülte az orrát, és beült a volán mögé. Kis figyelmes. Megmosolyogtam ezt a gondolatot.
- Min mosolyogsz? – Kérdezte, és én nem láttam értelmét a hazugságnak.
- Csak azon, hogy figyelmes vagy. Nem sok olyan férfi akad, mint te. – Igazából egy se, tettem hozzá gondolatban.
- Ó – Erre csak ennyit válaszolt, s mosolygott tovább. Útközben bővebben kifejtette, hogy arany életem lesz mellettük, mert utazgatni fogunk, minden koncertet végignézhetek, és jóformán csak a megfelelő ruhák kiválasztása lesz a dolgom. Sokat mesélt róluk. Sokat mesélt a koncertek előkészületeiről, és megdöbbentett, hogy mennyit kell gyakorolni és próbálni, nehogy valamelyikük elfelejtse melyik szám milyen sorrendben van, és az a rengeteg dalszöveg is. Azt is elmesélte, hogy Chesternek ezekkel problémái vannak, mert mindig elfelejti a dalszövegeket. Elég kellemetlen lehet folyton újratanulni őket, és attól rettegni, hogy koncerten nem jut eszébe.

Megtudtam a nagy titkot is, ami már régóta foglalkoztatott, hogy hogyan is keletkezett az „éhes csirke”. Sokat nevettem, és egyre több dolgot tudtam meg róla. Mindig volt valamilyen kérdésem, ő pedig rendre meglepődött rajtuk, hiszen nem éppen általános kérdéseket tettem fel. Rájött, hogy minden LPTV részt alaposan többször is megnéztem, minden klipet, minden videót a forgatásról, s egészen apróságokra vonatkozó kérdéseket teszek fel. Olyanokat, melyeket mások talán észre sem vesznek. Némelyikre nem is tudta a választ ő maga sem. Azt mondta, majd megnézi a felvételeket, és elmondja.

A reptéren egy kisebb gép fogadott minket, amin csak a bandatagok és még néhány másik ember utazott. Gondolom ők mindenhová velük mentek. Nem csak azért volt igazán jó, mert Mike társaságában lehettem, hanem azért, mert a többieket is mégjobban megismerhettem, mégtöbb dolgot megtudtam róluk, s tetszett, hogy mind bíztak bennem. Persze elmaradhatatlan volt a nevetés, amit én okoztam a felszálláskor. Nehezen viseltem a repülést, és eléggé riadt fejet vágtam, amit ők kitűnő szórakozásnak tartottak. Nem haragudtam meg érte, mert velük együtt nevettem.

Úgy láttam, ez azért tetszett nekik. Mike sokszor figyelt engem a szeme sarkából, és sokszor leplezetlenül is. Sokat nevetgéltünk. Olyan voltam, mint egy energiabomba. Vidám voltam, és telis teli életkedvvel. Úgy tűnt, hogy rájuk is átragasztom, bár Chez a kora ellenére is lelőhetetlen volt, és ha energiáról volt szó, bárkit felülmúlt.

Berlinben volt koncertünk, ott foglaltuk le a szállodát, de mi először nem oda mentünk, hanem a stadionba, ahol játszani fognak. A bőröndjeinket vitték a hotelba, a hangszereket pedig leszállították hozzánk. Sok-sok ember segédkezett a koncert megszervezésében, hiszen el kellett helyezni a fényeket, és a hangszereket, s mire mindezzel végeztünk beesteledett.

Én kint ültem és néztem a csillagokat, s figyeltem, hogyan növekszik egyre jobban a tömeg. Mire bementem a srácoknak fenntartott szobába, addigra ők befejezték az utolsó próbát, és a ruhákat nézték. Azonnal odaléptem, és kiválasztottam a megfelelő darabokat. Igyekeztem tartani magam mindenki stílusához, ugyanis nem állt szándékomban megváltoztatni őket. Figyeltem, ahogy Mike még egy utolsót végigsimít a hátra, de mégis kissé oldalra fésült haján. Kis helyes.

Átölelték egymást, s én azonnal ámulatba estem. Soha de soha nem hittem volna, hogy egyszer nem kamerán keresztül, hanem személyesen fogom látni ezt a jelenetet. Összepacsiztak, Chester még ugrált egy darabig, s elindultak a színpad irányába.
- Mike. – Léptem utána, s megfogtam a karját mielőtt kisétált volna. Ő erre kérdő tekintettel felém fordult. – Csak szerettem volna sok sikert kívánni. – Mondtam, mire ő elmosolyodott, egyik kezét az arcomra simította, lehajtotta fejét, és ajkait lágyan az enyémekhez érintette.
- Köszönöm. – Suttogta még mindig az ajkaimnál, majd még egy utolsó csókot nyomva rá megfordult, s a sikítások alapján kiért a színpadra. Én ott álltam döbbenten, földbe gyökerezett lábakkal. Oké! Ez sok! Ez több mint amit el tudok viselni. Hol egy szék?! Azzal körbefordultam, s mivel egyet sem láttam, leültem a földre. Kezembe temettem az arcom, majd arra lettem figyelmes, hogy vigyorgok. Igen! Megtörtént. Folyton erről ábrándoztam, és most megtörtént. Hát lehet ennél jobb? Kizárt.

Azonnal felpattantam a földről, és kirohantam. A színpad szélén álltam, s úgy énekeltem és tomboltam. Biztatni akartam őt. Éreztetni vele, hogy mellette állok. Tudtam mikor vett észre. Küldött felém egy szívdöglesztő mosolyt, s rappelés közben felém tartott. A színpad szélén nyomta szövegét, mutogatott lépkedett és én imádtam. Ha lehetséges, akkor kijelenthetem, hogy mégjobban belehabarodtam. Mondanom sem kell, hogy a koncert végén én voltam az első, aki fogadta, és nem is akár hogyan. Egy csókkal. Ettől a naptól kezdve, mindegyik így telt el. Sokat voltunk együtt, voltak lopott, apró csókok, és voltak olyan vérpezsdítőek, hogy a bugyim is lángra kapott. A szállodákban egy lakosztályba helyeztek minket, és minden koncert után masszásban részesítettem, hogy segítsek kipihenni neki a fáradalmakat esténként.

Gyakran ez a masszázs kis híján másba torkollott, de várnom kellett még. Még nem jött el az ideje. Ő rendre meglepett engem esti sétákkal, vagy a szobában filmeztünk, rendelt vacsorát, és a TV előtt fogyasztottuk el. Mindegy volt mit csináltunk, mert minden együtt töltött percet imádtam. Minden koncertre elkísértem, ahol tomboltam, és buzdítottam, szóval sülve-főve együtt voltunk. Néha elmentünk vásárolni is, de a mai éppenséggel egy olyan alkalom volt, amikor Chester kísért el.
- Ide feltétlenül be kell jönnünk! – Utasított, s a jobb oldalára mutatott.
- Kizárt! – Tiltakoztam, amint megláttam az üzletet.
- Nem kislány, nincs tiltakozás. Bemegyünk, és kész!
- De ez olyan gáz. – Nem lett volna ínyemre az sem, ha csak sima fehérneműket vettem volna Chester társaságában, arra viszont végképp nem fűlött a fogam, hogy nem éppen átlagos, túlságosan kihívó darabokat vásároljak. Amikor bementünk, látványosan végigmért, mire én eltátottam a számat. Ő betuszkolt a fülkébe, és egy perccel később benyújtotta nekem az első darabot. Már rájöttem, hogy az előbb a méreteimet határozta meg. Amikor megláttam a csipkecsodát, a falba kapaszkodtam, hogy némi támogatást nyerjek.
- Most csak hülyéskedsz, ugye? – Kérdeztem elfúló hangon.
- Nem. Vedd fel, addig nézem a következőt. – Azzal otthagyott. Mire magamra rángattam, és minden csatot és csipkét eligazítottam, legalább öt percbe került.
- Kész vagy?
- Igen.
- Remek. Akkor megnézem. – jelentette ki, s már nyitotta volna az ajtót, mire én magállítottam.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy Mike megfojt, ha megtudja, hogy ebben a göncben nézegetsz engem.
- Ah… igaz. Akkor mondd el, hogyan érzed magad benne!
- Mint egy kurva. - Válaszoltam nyersen.
- Remek. Akkor ez marad. – Halottam, hogy mosolyog, s benyújtott még hármat. Végül kettőt választottam ki. Egy totál feketét, és egy totál fehéret. A fekete a legelső volt, amit Chester kikönyörgött, a fehér pedig egy visszafogottabb, de mégis szexi darab volt, amit én választottam.

Kifizettük mindet, és kifelé menet az áruházból megkaptam az utasításokat, hogy ma este vegyem fel. Na persze… Visszaérve a szállodához azonnal a szobámba mentem, míg Chez a sajátjába. Amikor beértem, Mike már ott várt engem.
- Szia kislány! – Köszönt. Ezt a megnevezést használják mindannyian. A legjobban azonban Mike szájából hangzik.
- Szia. – Köszöntem neki, és megcsókoltam. Még mindig nem szoktam meg a csókjait.
- Mit vettél? Muti! – Mondta, mire én elhúztam a táskákat a keze útjából, s támadt egy ötletem.
- Felveszem, és meglátod.
- Rendben. – Megjelent egy vigyor a képén, majd elterpeszkedve helyet foglalt a kanapén. Bevonultam a hálóba, és a fekete darabot vettem fel. A magas sarkút magamon hagytam. Az ajtónál időt sem hagytam magamnak, hogy meggondoljam a dolgot és végül ki se menjek, így kinyitottam, s a bal kezem a csípőmre, a jobb kezem pedig a fejem fölött az ajtófélfára helyeztem.

Mike arca minden pénzt megért. Leolvastam a szájáról, ahogyan elsuttog egy káromkodást, majd felpattant, és megindult felém. Mindketten tudtuk, hogy nincs megállás. Azonnal a karjaiba kapott, és az ágyig meg sem állt velem. Ott leült, engem pedig az ölébe ültetett szemből. Azonnal éreztem a vágyát ölemnek nyomódni, mire megborzongtam. Annyira bevadult a látványtól, hogy bár finoman, de megharapta a nyakam nem egyszer, engem pedig ez feltüzelt. Szinte téptük egymást. Kihámoztam a ruhájából, ő pedig engem a fehérneműből, s gyengéden elfektetett az ágyon. Hirtelen eltűnt belőle a vadság, s átvette helyét a gyengédség. Tudta, hogy először vagyunk együtt és nem akarta elkapkodni. Szemével falta a látványom, s minden porcikám melyet eddig a csipke takart behintette édes csókokkal. Felhúztam magamhoz és megcsókoltam, mire az ő keze végigsimított az oldalamon és eltüntette bennem egyik ujját.

Elakadt a lélegzetem. Egy nyögéssel adtam hangot a tetszésemnek, mire ő belemosolygott a csókba. Aztán eltüntette bennem a következő ujját is, mire nagy nehézségek árán megembereltem magam, felkeltem a kábulatból, s mellkásán végigsimítva célirányosan lecsúsztattam a kezem gerjedelme felé, majd ráfontam ujjaimat. Ő is belenyögött első mozdulatomba. Űzött a kielégülés felé, mire én megfeszítettem a hátam, ő kihúzta belőlem az ujjait, majd mélyen a szemembe nézve elmerült bennem.

Az, ahogyan kitöltött, felülmúlt mindent. Felülmúlta a legszebb álmaim, felülmúlta a fantáziám, és minden más képzelgésem. Sosem hittem volna, hogy ilyen csillogó, lágy és szeretetteljes tekintete lesz, amikor egyesíti testünket. Egy pillanatra megállt, s kiélveztük a pillanatot. Aztán egyre gyorsuló iramban hajtott a beteljesülés felé.

Emlékszem, amikor először megláttam, már akkor magával ragadott, már akkor lekötötte minden figyelmem, de sosem hittem volna, hogy pont én leszek a „szerencsés”, akit beborít a tengerbe, sosem hittem volna, hogy engem szúr majd ki a több ezer ember közül, és sosem hittem volna, hogy egy napon eljön a pillanat, amikor nem csak a testünk, de a lelkünk is összekapcsolódik.

Az édes gyönyör elárasztotta az elmémet, s csak ködösen érzékeltem, ahogyan rám borul nedves teste, majd az oldalára hengeredve magához húz. Mellkasán pihentettem a fejem, s úgy próbáltam magamhoz térni. Szíve dobbanásait hallgatva hittem és tudtam, hogy a mi tündérmesénk örökre szól.

Csak mert szeretem... VI.

Hát tökéletes párosítás: LP és F1. Azért befigyel, hogy Mike és Chez a Ferrari boxban mosolyognak. Elképesztő! :) Imádom őket! És énisénisénis akarok LP-vel Formaegyelni! :)

2011. szeptember 20.

Nyuszik



"A rágalom elleni védekezés művészete nem törődni vele. Harcba szállni vele káros és a legelőnyösebb esetben is hátrányos."



25. fejezet

Hazafelé végigaludtam az egész utat. Nem csodálkoztam rajta, hiszen napok óta nem aludtam normálisan. Otthon, amint kiléptem a reptéren a csatlakozó kapun, Lexit kerestem a szememmel. Kis nézelődés után meg is pillantottam őt, amint az egyik újságos bódé mellett ácsorgott, és ő is engem keresett a tekintetével. Hosszú, szőke haja most jobb oldalra be volt fonva a vállán, és egy halványkék pulcsit viselt egy fehér csőfarmerrel. Fogyott. Ebben biztos voltam, hiszen ismertem, mint a tenyeremet. Alig mentem el két-három napra, de vesztett a súlyából legalább két kilót, és ez nála eléggé meg is látszott. Mindig is vékony volt, mint egy nádszál, de én észrevettem az ilyesmit.

- Szia! – mosolygott rám, mikor elé siettem, s szorosan megölelgettük egymást.
- Szia! Kicsit késett a gép, ugye?
- Csak egy fél órát – legyintett. – Nem régóta vártam. Amúgy meg jó is volt, mert így vettem újságot – mondta, miközben a csomagomért sétáltunk. Összevont szemöldökkel néztem rá, mert nem értettem, miért mondja ezt. Elnevette magát, majd előhúzta a hátsó zsebébe gyűrt újságot és a kezembe nyomta. – Huszonhatodik oldal! – fellapoztam az újságot.
- Ne már! – nyöszörögtem, amikor megláttam a címet – A Linkin Park új nyuszija – elhúztam a számat. – Ez meg milyen cím?
- Olvasd el, addig hozom a táskádat! – morogta, s szúrósan pillantott az újságlapra.

„Korábban már beszámoltunk róla, hogy a Linkin Park egyik frontemberének, Mike Shinodának új barátnője van, de most több dolgot is sikerült megtudnunk a hölgyről. A neve Rebeka Sólyom és Magyarországról érkezett hozzánk. Huszonnégy éves létére máris tanári állást kapott a California Egyetemen, ami valljuk be, elég meglepő. Azt nem tudni, hogy vajon hogyan érte el mindezt. Lehetséges, hogy több főember ágyában is megfordult? Lehetséges, hogy a rocksztár is ezért tartja meg őt? Ahogyan annak idején Chester Bennington is beszerezte a maga playboy nyusziját, most Mike is követte az énekes példáját, és tönkrement házassága miatt úgy próbálja magát vigasztalni, hogy a Közép-Európából érkezett, még nem nyuszilánnyá avanzsált szépséggel mulatja az időt? De, ami késik az nem múlik, kedves olvasóink, hiszen legújabb információink szerint a Playboy már fel is kérte Rebekát, hogy pózoljon neki. Hogy láthatjuk-e őt a neves lapban, egyelőre nem tudni. Talán Mike nem szeretné ennyire mutogatni a barátnőjét, vagy csupán nem a legbüszkébb rá? Mindenesetre annyi biztos, hogy Talinda Bentley után érkezett a Linkin Park háza tájára egy újabb szépséges nyuszijelölt. Vajon meddig fog tartani a nagy szerelem? Vajon tényleg szerelem ez, vagy csupán egy reklámfogás mindkét fél számára? Biztosíthatjuk az olvasókat, hogy mindenről tájékoztatjuk majd őket! Hiszen tudjátok: a pletykagépezet sosem alszik!”

- Hát ez nem lehet igaz! – motyogtam magamban, s mérgemben csak bevágtam a táskámba a lapot.
- Jó mi? – vigyorgott Lexi? – Nem is tudtam, hogy nyuszilány leszel! – nevetett.
- Ez nem vicces, Alexa! – morogtam, s kifelé indultunk a terminálból. – Basszus… - suttogtam.
- Tudom, hogy nem az! Talindával beszéltem, és…
- Beszéltél vele? – kissé meglepődtem, hiszen ők nem igazán találkoztak még.
- Igen. Összefutottam vele, mikor mentem hazafelé tegnap este Miketól – csak bólintottam. Én mondtam neki, hogy öntözze meg a virágokat. – Egyébként itt a kulcs! – a kezembe nyomta a kulcsokat, majd odasétáltunk egy taxihoz, és beszálltunk. – Szóval szegény nagyon ki volt akadva. Ezért is vettem meg a lapot, minél több bizonyítékunk van, annál jobb.
- Miféle…
- Chester tutira ideges lesz. Már négyszer is be akarta perelni ezt a lapot Talinda miatt. Mármint, hogy úgy beszélnek róla, mintha valami üresfejű cicababa lenne… Egyszerű becsületsértés – vonta meg a vállát, én meg csak pislogtam. Cheznek igaza van végülis. Hogy mernek így beszélni rólunk?
- Egyáltalán honnan vették azt a hülyeséget, hogy felkeresett a Playboy?
- Hát sehonnan! – vágta rá azonnal. – Kitalálták. Így vehettek a szájukra újra téged és Chezéket is. Ez így működik.
- Elmondta már Chesternek?
- Nem. De el fogja, és igaza is van! Ezek a bunkók nem tudom mit képzelnek magukról! – láttam rajta, hogy kezdeti jókedve azért alábbhagyott, mert ő is érezte ennek a súlyát.
- Ha az egyetemen ennek híre megy… - sóhajtottam csalódottan, és megráztam a fejemet.
- Nyugi, nem lesz baj! – nyugtatgatott, én meg csak bólogattam. Reméltem, hogy igaza lesz.
- Dave? – kérdeztem már a lakásunkban.
- Nem beszéltem vele – motyogta, s láttam rajta, hogy igyekszik nem elsírni magát előttem.
- Jól van… - bólintottam. Nem igazán akartam vigasztalgatni meg ilyesmi, mert nem volt rá szükség. Majd feldolgozza magában.

A nap további része eseménytelenül telt, és korán elmentünk aludni, hiszen holnap már melóznom is kell. Elalvás előtt kaptam Miketól egy üzenetet, amiben jó éjt kívánt és elmondta, hogy máris nagyon hiányzom neki. Ezen csak vigyorogtam. Ő is hiányzott nekem, de az, hogy pár nap múlva Szingapúrban lehetek, ráadásul Vele, csak még jobban felvillanyozott.

Reggel álmosan ébredtem, és lassan készülődtem. Lexi viszont pörgött ezerrel, és legalább hatszor kinevetett, hogy én milyen fáradt vagyok. Erre csak közöltem vele, hogy ha ő is annyit aludt volna az elmúlt napokban, mint én, akkor ő is fáradt lenne. Ekkor persze vigyorogva megkérdezte, hogy ugyan mit csináltam alvás helyett, én pedig készséggel meséltem neki. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy bántotta volna, hogy a boldogságomról beszélek neki. Erős lány volt, és ez most is látszott rajta.

Az egyetemre együtt mentünk be, majd ő elszakadt tőlem a fizika tanszéken, én pedig továbbmentem a legfelső szintre. John rettentő jókedvűen fogadott, és kifaggatott, hogy milyen volt az utam. Persze mindent nem mondtam el neki, de a városról és a környékről mindent elmeséltem, amit csak láttam és tapasztaltam. Megmutattam neki a cikket, hiszen ő volt a közvetlen főnököm, és nem akartam eltitkolni előle a dolgot. Azt hittem, hogy ki fog akadni, hogy az egyik tanárát szóba hozták a nyuszis magazinnal, de nem így történt. Megcsóválta a fejét, majd közölte, hogy szarjam le az egészet. Ez pedig rettentően megnyugtatott.

Két óra között összefutottam Daniellával és a lányokkal, és ők is kifaggattak. Nekik sem regéltem el mindent, de azért vigyorogva meséltem, hogy mennyire jól éreztem magam a srácokkal és Mikekal. Ella rettentően kíváncsi volt, de ezt már megszoktam, és kedvesen hárítottam a kissé intimebb kérdéseit, ő pedig csak mindentudóan mosolygott rajtam. És aki még látni szeretett volna, az Roger volt. Reméltem, hogy nem egy újabb vitrint kell berendeznünk majd fosszíliákból, és eme reményem elégtételt is nyert. Viszont olyan hírrel szolgált, amitől alaposan leesett az állam.

**

Miután bepakoltam a táskámba, és Lexi előszedte a sátrunkat, amit még Pécsen vettünk, leültünk a kanapéra. Nagyon bíztatóan és vidáman pillantgatott felém, én pedig engedtem a „nyomásnak” és tárcsáztam. Tudtam, hogy ott most reggel van, de reméltem, hogy a srácok és főként Mike nem alszanak már.

- Szia Bogaram! – két csengés sem kellett hozzá, hogy meghalljam az oly szeretett hangot.
- Szia! – csak vigyorogtam, mint a tejbetök, ő pedig felnevetett a vonal másik végén. Tudta, hogy most olvadozok.
- Na mi újság? Mesélj! – mondta végül levegőért kapkodva. Valakinek nagyon jó kedve van! Ez jó!
- Szia Bekka! – jött kórusban a köszöntés a háttérből. Gyanítottam, hogy mind együtt vannak.
- Sziasztok!
- Hangosítsd ki! – mondta Chester szinte parancsolóan.
- Nem!
- De igen! Beszélni akarok vele!
- De miről? – vitatkoztak Mikekal, én pedig csak vigyorogtam. Két bolond.
- Oké, akkor háromra mindenki kihangosítja! – harsogtam túl mindenkit, mire csend lett. – Három! – mondtam hangosan, és megnyomtam a kihangosításra való gombot a kijelzőn, és a combomra tettem a kis készüléket.
- Hello mindenkinek! – köszönt Lexi is, s mindenki viszonozta ezt. Ha jól vettem ki a hangokból, akkor Joe hiányzott csak a csapatból.
- Szóval… - kezdte Chez. – Talinda elmesélte azt a cikket – kezdte, és hallottam a hangján, hogy totál feszült és ideges.
- Milyen cikket? – lepődött meg Mike.
- Basszus Chez! – nyögött fel mellettem Lexi. Ő is arra gondolt, amire én: Mike nem tudta… egészen eddig.
- Ezt a cikket… - néma csend.
- Most mi van? – kérdeztem idegesen.
- Olvasunk! – motyogta Dave. Ó hurrá, mindenki olvasni fogja, hogy a világ egy ribancnak tart. Vagyis, hogy egy újság szerint az vagyok.
- Na most ezt nem mondod! – hördült fel Mike, és tudtam, hogy addig kell kiböknöm a terveimet, amíg még nagyjából sokkos és így nyugodt állapotban van.
- Nem ezért hívtalak, hanem, mert megoldottam, hogy elmehessek Szingapúrba! Méghozzá úgy, hogy holnap reggel indulok a Szent Helenshez, ugyanis aktivitást mutat, és mi mehetünk vizsgálódni, de cserében csütörtökön már nem kell melóznom… – hadartam egy szuszra. A vonal túlsó végén ismét néma csend fogadott.
- A Sziklás hegységbe? – ocsúdott föl Rob.
- Igazából az a Cascade-hegységben van, ami a Sziklás része, de igen – bólintottam. – De így legalább… - kezdtem volna magyarázkodni, jobb színben feltüntetni az egész beszélgetést, de Mike közbeszólt:
- Gyere fel Skypera! – mondta s a halálos nyugalom a hangjából lassan eltűnni látszott.
- Mike… - kezdtem volna, de megint közbeszólt.
- Bekka, most! – parancsolt rám, én pedig Lexire pillantottam. – Bekka!
- Jól van… - motyogtam védekezően, és átadtam a húgomnak a telefont, majd befutottam a laptopomért a szobába.
- Nem tudom Chester, de szerintem jó ötlet! – kommunikált Lexi Chezzel. Bekapcsoltam a gépet és bejelentkeztem Skypera.
- Hívlak! – így Mike, majd kinyomta a telefont, és azonnal zenélni kezdett a gépem. Videohívás… Most majd láthatom is, hogy milyen mérges.
- Na szia! – köszöntem neki félénken mosolyogva. Amikor meglátott, elmosolyodott, de a vonásai komolyan maradtak.
- Miért nem mondtad el?
- A cikket? Mert nem akartalak felidegesíteni vele.
- Bekka, erről nekünk tudnunk kell, ezt nem titkolhatod el! – mondta Mike egy aranyos fintorral az arcán. – És ez…
- Be fogjuk őket perelni! – csattant fel Chester. Ő általában nyugodt és jókedvű, de most tényleg dühös volt. Az asztalra csapta az újság egy példányát. – Az én feleségemről nem beszélhetnek így!
- Az enyémről sem! – dörrent fel egyetértően Mike, majd hirtelen felém fordult. – És ez alatt most téged értettelek, nem Annát, csakhogy megint ki ne akadj! – közölte.
- Az a te hibád is volt ám, csak úgy szólok! – kotyogott közbe Lexi, de Mike hihetetlenül csúnya pillantással illette, így inkább nem szólt többet. Ezen csak mosolyogtam. Maga a helyzet nagyon is kedves volt: egy nagy család, akik mindent megbeszélnek.
- Szóval megyek a Szent Helenshez… - böktem ki megint, hiszen ezért hívtam eredetileg.
- A hegyhez? Mármint ahhoz a hegyhez, ami a vulkán? – kérdezte Dave, s arrébb löködte a kanapén Mike-ot, hogy leülhessen és láthasson.
- Igen, ahhoz. Újra mutat némi aktivitást, és az egyetem kapta meg a lehetőséget többek között, hogy megvizsgálhassa, és én is megyek. Csütörtökön érek vissza, és ami a legjobb…
- Egy működő vulkánhoz akarsz menni? – szakított ismét félbe Mike, mintha csak most fogta volna fel, hogy mit mondtam.
- Hát nem működő, hanem…
- És kivel? Johnnal és Rogerrel?
- Meg jönnének a többiek is… Viszünk sátrat és…
- Nekem ez az ötlet nem tetszik! – morogta Mike, és láttam, ahogyan elkomorodik.
- Semmi bajom nem lesz! Nem levetni készülök magam egy hetven méter magas szikláról… Mike, most komolyan…
- Én komoly vagyok, Bekka! Nem tetszik nekem ez az egész. Pláne, hogy egy éjszakát egy sátorban akarsz tölteni vadidegen pasikkal. Bocs, ha nekem nem jön be ez a dolog, de többet nem fogok neked magyarázkodni! Azt teszel, amit szeretnél, de kikérted a véleményemet… Hát ez a véleményem!
- Mike! – dörrent rá Lexi. – Én is megyek, ketten leszünk egy sátorban, nem egy hanem két éjszakát, és semmi bajunk nem lesz! – farkasszemet néztek pár pillanatig, majd Mike a kezeibe temette az arcát. Sajnáltam szegényt, mert most aztán minden összejött.
- Ne haragudj! Csak… Ez a cikk, meg az, hogy el akarsz menni egy olyan vulkánhoz, ami egy csomó ember életét már kioltotta… Nem tudom… - mondta szomorúan.
- Nem mutat olyan szintű aktivitást, és ígérem, hogy nem lesz bajom!
- Ezt nem tudhatod! – vetett ellent.
- Ahogyan te sem, hogy mikor az In The End közepén lemész a színpadról a tömeghez, ők nem fognak bántani téged! És így is egy csomószor sérül a kezed, ne is tagadd! – mormoltam. Még sosem vallottam be neki, hogy a frász kerülget, amikor ezt csinálja. Tekintete ellágyult, és édesen elmosolyodott.
- Nem is tudtam, hogy ilyesmik miatt aggódsz!
- Mert nem is akartam az orrodra kötni – motyogtam, s lesütöttem a tekintetem. Egy kicsit elszégyelltem magam. Mindenki minket figyelt, és furcsa volt most ez a helyzet.
- Szerintem, ha bíróságra mentek a dologgal, akkor csak még több mocskos dolgot fognak kitalálni rólatok! – mondta végül Rob.
- Igaza van! – értettem egyet.
- De akkor sem tehetik ezt! – csattant fel Chez.
- Nyugodj meg egy kicsit! – kértem. – Beszélek Talindával… Majd meglátjuk hogy döntünk. Végülis kettőnkről írtak ilyet.
- Ha azt hiszed, hogy nem fogom megvédeni a…
- Én nem ezt mondtam! – csitítottam. Mike közben hátradőlt a kanapén, és elgondolkodva pislogott maga elé. – Csupán nem szeretném, ha legközelebb meg azt írnák, hogy hisztis picsák vagyunk, akik azonnal feljelentették őket.
- Ja, sokkal jobb, hogy ribancoknak állítanak be, és mi befogjuk a szánkat! – duzzogott, de láttam rajta, hogy kezdi visszanyerni a józan ítélőképességét.
- Szívesen vagyok Mike ribanca! – rántottam meg a vállamat, mire hangos nevetés támadt köztük. Még Mike is jókedvűen vigyorgott, és Chez ajkaira is mosoly futott. – De most komolyan! – bizonygattam, közben Lexi telefonja megcsörrent, így elvonult telefonálni a szobájába.
- Hát ennek örülünk! – így a megérkező Joe.
- Az elejét nem hallottad! – nevettem fel. Érdekes lehetett, hogy csak ezt a mondatomat hallotta.

Végül sikerült megegyeznünk, hogy egyelőre nem teszünk semmit. Chester látszólag lenyugodott, bár jó volt látni, hogy mennyire védi Talindát. Ebből is látszott, hogy rettentően szereti őt, akármit is mondjanak az újságokban. Mike ezzel szemben morcos maradt egy kicsit, de abban maradtunk, hogy Szingapúrban megbeszéljük a dolgokat. A kutatás miatt nem nagyon volt feldobva, de miután Lexivel megígértette, hogy tényleg ketten alszunk egy sátorban, egy kicsit megnyugodott. Mondjuk nem tudom, mit hitt, kivel fogok aludni…

Az a három nap a Cascade-hegységben egyszerűen csodálatos volt. Nem mintha egész nap nem méregettem, gyűjtögettem és számolgattam volna, de nekem ez volt a legjobb dolog eddig a karrierem során. Hiába voltam térinformatikus a természeti dolgok mindig is jobban érdekeltek. Mike persze napjában vagy tízszer írt sms-t, hogy élek-e még, de azért aranyos volt tőle, hogy ennyire aggódott. Mondjuk meg lehetett érteni, hiszen annak idején sem számítottak rá, hogy bárki is meg fog halni a kitörés miatt. Azonban a természet megmutatta, hogy kiszámíthatatlan, és több tucat geológus lelte halálát itt. A hegy négyszáz métert vesztett a magasságából az 1980. május 18-i kitörésekor. A baj az volt, hogy nem a központi kürtőn történt a kitörés, hanem egy oldalirányban kifejlődött parazitakráteren, s erre nem számítottak az ottaniak. Azóta már egy új központi kúp növekszik, és a hegy területe Nemzeti Park lett, így tényleg nagyon ritka eset, mikor lehet itt vizsgálódni.

Csütörtökön délelőtt nem is haza mentünk, hanem egyből az egyetemre. Úgy, terepruhában meg minden, de muszáj volt. Az összegyűjtött dolgokat muszáj volt bevinni és felcímkézni, normálisan tárolni. Lexi persze a fizika tanszékre ment, és az ő számításait ott elemezgették.

Otthon alig hogy letettem a táskámat a kanapéra, megcsörrent a mobilom. Anna keresett, hogy tudnék-e vigyázni később pár órát Otisra, mert megbeszélése van a kiadójával. Így a késő délutánt Mike pici fiával, Otisszal töltöttem. Rettentően meglepett, hogy mennyi mindent beszélt már, pedig csak pár hete láttam utoljára. Nagyon aranyos volt, mint mindig, és jót játszottunk. Anna olyan hét felé jött érte, és tényleg nem volt köztünk semmi gond. Kedves volt, még beszélgettünk is egy kicsit. Jó utat kívánt, mikor említettem, hogy megyek Mike után, majd elindultak hazafelé.

Alexa segített este összecuccolni, és nagyon jót beszélgettünk közben. Elmesélte, hogy pontosan hogyan is történt a szakításuk, és hogy ő ezt hogyan élte meg. Nem volt jól, cseppet sem, de a helyzethez képest nagyon jól viselte a dolgot.
Egy rakat szexi fehérneműt és bulizós ruhát bepakoltatott velem ’ki tuja, hátha’ alapon.

Másnap a reptéren reggeliztünk, majd egy rövidke búcsú után én ismételten a nyakamba vettem a világot, hogy láthassam Mike-ot. Most már rutinosabbnak éreztem magam, így aludtam az úton, hogy mikor odaérek, minden energiámmal Mikera vetődhessek és addig pusziljam, amíg csak tudom. Mike, Szingapúr, Forma-1 és Linkin Park koncert… Kell ennél több?