In The Beginning

„Néha a társ talál ránk, és bármennyire próbáljuk eltaszítani, addig harcol értünk, amíg rá nem jövünk, mennyire szükségünk van rá.”



**Olyan 2003 környékén**

A tavaszi napok sokkal gyorsabban teltek, mint az előtte lévő hideg, komor, téli órák.

Sóhajtva léptem ki a lakásom ajtaján, és miután bezártam magam mögött, elindultam a Joe által megbeszélt találkozóra. Éppen a második nagylemezünk egyik számához akarunk készíteni egy klipet, és Joe azt mondta, megtalálta a tökéletes embert. Én személy szerint kételkedtem ebben, mivel elfoglaltságára hivatkozva ez a bizonyos személy már harmadjára szervezte át a találkozót. Nem ismerem, nem tudom ki az, megbízom Joe-ban, de azért nem szívesen bíznám rá a dolgot. Mindenesetre a látszatot meg akartam tartani, hogy mintha…

Lassan három éve ugyanazon az útvonalon közlekedek egy bizonyos útkereszteződésig, amiről aztán bármerre el lehet indulni a városba. Ez az útvonal volt az, amin annyit sétálgattam valakivel. Valakivel, akit mindennél jobban szerettem, s mégis ellöktem magamtól. Hiányzott Sarah. Ez tény volt, nem volt benne semmi újszerű meglepetés. Amióta csak kilépett az ajtón, és elment, folyton rá gondolok. Hogy megbántam-e? Nem. Így mindketten kiteljesedhettünk a karrierünkben, már amennyit hallottam a srácoktól. Sarah egyedül Chesterrel és Braddel tartotta a kapcsolatot, bár Chezzel sem olyan szorosan. Brad viszont… el lehetett mondani róluk, hogy barátok voltak. Viszont ezt sosem használtam ki, ahogyan Sarah sem. Egyetlen egy levelét olvastam, ami jó néhány héttel azután jött, hogy elutazott Új-Zélandra. Máig emlékszem minden sorára, elkértem Bradtől, és vagy egymilliószor végigrágtam magam minden betűn.

„Drága Brad!

Új-Zéland csodálatos hely, még annál is szebb, amit a képeken látni. Az emberek kedvesek, a színészek pedig a legjobbak a világon. Ja, igen, szerintem azt nem is említettem, miért is jöttem ide pontosan. Ez benne a legjobb, drága barátom: megfilmesítik a Gyűrűk Urát, és ÉN LETTEM AZ EGYIK EFFEKTES! Hát nem csodálatos?

Már a megérkezésem napján mindenki itt volt, javában forgattak, mégis pár perc alatt már úgy beszélgettünk, mintha én is a kezdetektől itt lettem volna.

El kell mondanom, hogy Viggo a világ legaranyosabb embere. Sokszínű, nyitott, kedves, bár túlságosan is ráragadt Aragorn szerepe. Van, hogy az íjával meg a kardjával vonul el aludni. Nos, mondhatjuk, hogy ő tényleg beleéli magát a dologba. Az biztos, hogy ilyen királyt én is elfogadnék.

Aztán itt van még Orlando. Tipikusan jóképű srác, de a legjobban nem ez ragadott meg benne, hanem az, ami a szemében van. Sokat beszélgettem vele, el sem tudnád képzelni miken ment keresztül. És mindennek ellenére itt van, és csodálatos tünde válik belőle. Ő a legújabb legjobb barátom.

A hobbitok, élükön Dommal, mindig vidámak. Heti hat napot dolgoznak, és csak egyet pihennek. De mit pihennek? Dehogy. Felfedezik a világot, a szigetet, az embereket, a kultúrát. Képzeld, Orlando és Dom meg akartak tanítani szörfözni – ez az egyik kedvenc elfoglaltságuk, mármint a szörf, nem az, hogy a frászt hozzák rám.

Livvel vagyok a legjobban el a lányok közül, mondjuk a főszereplők közül nem is sokan vannak még nők. Kedves, aranyos, és igyekszik megmenteni a srácoktól. Mondjuk ez nem mindig sikerült neki, múlt héten például bungee jumpingoltunk. Persze, nem az én ötletem volt, de hát nem tudtam ellenállni Orlando könyörgésének.


Sokat vagyok Viggóval is, főként, mikor menekülni próbálok a többiek elől, hogy legalább egy-két óráig ne kerüljek életveszélyes helyzetbe. Szóval így tanított meg Viggo lovagolni. Ő nem az a bulizós fajta, így még a szabad idejében is készülget a forgatásokra. Valahogy a lovaktól nem félek annyira, mint a hullámoktól, ki érti, nem?

Lényegében a dolgom annyi, hogy megfelelő környezetet teremtsek… meg orkokat. Nagy kihívás, de rettentően jó csapat jött itt össze. Legalább annyira jó, mint otthon ti voltatok…

Megkérdezném, hogy van Mike, de inkább nem szeretnék róla beszélni… még mindig fáj. Sokat gondolok rá, és arra, hogy vajon visszacsinálná-e a dolgot. Hülyeség, ugye? Mind tudjuk, hogy nem.
Adott nekem szárnyakat, igaz. Pont, ahogy ő mondta, de arra nem figyelmeztetett, hogy a repülés nélküle nem fog menni, és lezuhanok!

Nos, ezt tanulom mostanság. Repülni. Egyedül. Persze nem vagyok egyedül szó szerint, hiszen most is itt csüng a nyakamban két tünde, egy ork, egy dúnadán és három hobbit.
Azt hiszem legjobb lesz, ha ezennel zárom is soraimat, mielőtt nagyon belelendülnek. Tudod, ha nem figyelek oda, mindig kiötlenek valamit, rendszerint az én rovásomra… Kis bolondok.

Ne aggódj miattam, és bocsásd meg, hogy nem írtam hamarabb! Jól vagyok, boldog vagyok, és lassan tudok repülni. Már tudok… egyedül is. Remélem, büszke leszel rám, mind a repülés, mind a film miatt!

Szeretettel, Sarah

Ennél többet sosem tudtam meg róla, csak hogy él, és jól van. Brad nem beszélt, mert nem kérdeztem, Chez pedig el volt foglalva a saját életével, és nem szólt bele az enyémbe. És ez így volt jól.

Ha akarnám, sem tagadhatnám le, mennyi mindent alapoztam azokra az évekre, amiket Vele töltöttem. Elég csak az albumborítókra nézni, vagy hallgatni a dalokat. Ő is szárnyakat adott nekem, csak én mindig is őnélküle repültem, csak talán most másképp.

Elérve a kávézóhoz, lassan végiggondoltam egy sablonos szöveget, miért és hogyan is akarom majd visszautasítani a pasit, akit Joe talált, aztán beléptem.
Bent nem voltak sokan, épp hogy lézengett bent egy-két ember. Azonnal kiszúrtam Joe-t az egyik asztalnál, az ajtótól számítva a legmesszebbinél, és odasétáltam hozzá.

- Pontos vagy, mint mindig – mosolygott rám, kezet fogtunk, majd rendeltem egy kávét.
- Ki a pasi? Nem mintha nem bíznék benned, de eléggé szétszórtnak tűnik – Joe rámvigyorgott, majd megvonta a vállát.
- Majd megismered.
- Remek – summáztam, és lassan kortyolgatni kezdtem a kávém, amit kihozott egy pincérnő.
- Még csak egy pillantást sem vetettél a lányra – bökött az elsétáló, csípőriszáló lány felé. Megfordultam, hogy szemügyre vegyem: hosszú, szőke haj, vékony test, formás fenék, kedves mosoly.
- Nem ébreszti fel bennem a vadászösztönt.
- Azt Sarah óta senki sem ébresztette fel. Nem gondolod, hogy jó lenne végre valakit…
- Nem – néztem rá nyomatékosan, mire megint csak vigyorogni kezdett. – Te beszívtál, vagy mi van? Olyan furcsa vagy…
- Csak jó kedvem van, az mióta baj?
- Nem baj, csak… - megvontam a vállamat, majd újra a lány felé néztem. – Amúgy igazad van… a múltkor találkoztam a Főiskolán egy lánnyal. Annának hívják, és hát… megvan a száma, de még nem hívtam fel.
- Miért nem? Az a művész csajszi, nem? Barna haj, barna szem, csillogó tekintet, mikor meglát…
- Aha, ő… Lehet, hogy délután felhívom… - motyogtam magam elé.
- Persze, lehet. De nem fogod.
- Mi van? Az előbb még… - pillantottam fel rá értetlenül, mire ő az ajtó felé bökött és megint olyan eszetlenül vigyorogni kezdett.

Totális képszakadás. Talán még a szám is nyitva maradt. Az ajtón Sarah lépett be. A haja most kicsit hosszabb volt, majdnem a derekáig ért, sötét tincsei meglebbentek a szellőtől, tökéletes testére rátapadt a nadrág és a blúz. Gyönyörű volt. Szebb, mint valaha.

Miközben a pultnál leadta a rendelését, körbenézett, majd ahogy megakadt rajtunk a tekintete, halványan elmosolyodott. Míg megtette azt a pár métert az asztalunkig, volt időm az arcát is megfigyelni. Szemeiben most is csillogott valami, de ez már nem az irántam érzett szerelme volt, mint anno; vonásai most is kedvesek voltak, mégis felvett valamiféle komolyságot az elmúlt időszakban.

- Bocs a késésért, kicsit tovább tartott a dolog, mint gondoltam – szabadkozott rögtön, nekem pedig libabőrös lett a karom a hangjától. Milyen régen hallottam! – Szia, Joe! – megölelte, megpuszilta, majd ahogy én is észbe kaptam, felemelkedtem a helyemről, és felé léptem.
- Szia – ennyit tudtam hirtelen kinyögni. Egyáltalán nem számítottam Rá, valaki pasit reméltem, akit lenézhetek, mert váratott magára, és mert harmadjára sikerült összehozni a találkozót. De így már volt értelme a dolognak, Sarah igazán elfoglalt lehetett.
- Szia, örülök, hogy látlak! – mosolyt villantott felém, amit viszonoztam, majd kaptam két puszit. Össze kell szednem magam!
- Én is – hagytam rá a dolgot. Ó, ha tudnád mennyire! Leültünk, majd pár perc csend következett. Sarah érdeklődve nézett ránk, Joe vigyorogva bámult engem, én meg halálosan nyugodtan próbáltam megölni Joe-t a szememmel. Átlagos délután.
- Hogy vagy, Sarah? Alig sikerült egyeztetnünk – mosolygott most rá Joe, elfordulva tőlem.
- Hú, ne is mondd! Nemrég jöttem vissza a városba, Új-Zélandon vettünk fel még néhány dolgot – legyintett egyet, mintha az, hogy Új-Zélandon van, egyenértékű lenne azzal, hogy a fű zöld, az ég meg kék. Na, végülis számára ez biztosan így volt az elmúlt években.
- Óh, és most, hogy-hogy itt vagy? Egy kis szabadság? – még jó, hogy Joe megtalálta a hangját.
- Az Oscar átadásra jöttem – mondta izgatottan, és belekortyolt a kávéjába. Most jöttem csak rá, mi az a csillogás a szemében. A siker. Az, amiért anno szakítottunk. Megkapta, és boldog tőle. Magamban hatalmasat sóhajtottam.
- Eddig hogy is alakult a dolog?
- Hát a Gyűrű Szövetségével négy díjat nyertünk, és benne voltunk mi is – vigyorgott ezerrel. – A legjobb vizuális effektusok.
- Ja, tényleg! Hát gratulálok, amúgy tényleg nagyon jó lett a film!
- Köszönjük, igazán sokat dolgoztunk vele, de megérte – futólag rám pillantott, s most láttam először a szemében azt, amit mindig is vártam tőle: a vádat. Sokszor elképzeltem, ahogy elém áll, és a fejemhez vágja, hogy én tettem tönkre mindazt, ami köztünk volt. Viszont ez a villanás is csak néhány másodpercig látszott a tekintetében.
- Hát, mindenesetre, ha nyertek, küldj róla egy képet! – vigyorgott rá Joe, Sarah pedig felnevetett, és bólintott.
- De, ha nem baj, térjünk rá a lényegre, amiért idehívtatok – komolyan és egyben kérdőn nézett Joe-ra, viszont most már éreztem magamban annyi erőt, hogy én szólaljak meg. Elvégre nem kell látnia, hogy én még érzek iránta valamit.
- Nem tudom, hallottad-e már az új albumunkat… - kezdtem, s erre a mondatomra azt a tipikus hamis mosolyt villantotta, amit régen is, mint például mikor először lejtett nekem táncot a Féktelenek Éjszakáján. – Öhm… Szóval a Breaking The Habithoz szeretnénk készíteni egy videót. Amolyan rajzos lenne, mint… - csak mondtam, és mondtam, ő pedig komoly ábrázattal figyelt rám, néha bólogatott, néha el-elmosolyodott. Magamban párszor én is megmosolyogtam őt, azt, hogy tökéletesen ugyanolyan volt, mint régen, és mégis más.
- Nos, hát… huh, őszinte leszek, baromira jó ötletnek tartom, és elég látványosan meg is lehetne csinálni. Az ötlet, ami a sztorit adná nem rossz, de tudnék mondani jobbat is. Viszont nem érek rá annyira, hogy én magam megrajzoljam, és megcsináljam a videót, viszont ismerek valakit, aki tudna nektek segíteni – oké, itt totál úgy éreztem, hogy a pofám leszakad. Szóval visszautasítja az ajánlatunkat. Nem érdekli a téma, ahogyan már én sem. Legbelül azt reméltem, hogy látom majd rajta azt, hogy szenved. Nem kívántam neki ezt, de reméltem, hogy még mindig szeret. Nem mintha most változott volna a véleményem a kapcsolatunk jövőjéről, bár… már képesek lennénk egymás mellé terelni az útjainkat. Én biztosan készen állnék rá, és mindent megtennék érte. Ő viszont… nem láttam ennek jelét.
- Hát köszönjük, ez kedves tőled – mosolygott Joe. Mi van, ennek vigyort ragasztottak az arcára ma, vagy mi? – De, sietsz, vagy…?
- Öhm… hát végülis nem sietek, még van egy kis időm.
- Csak nem randid lesz? – hát kinyírom Joe-t, ez már száz százalék! Sarah is zavartan pillantott először rám, aztán Joe-ra, majd hebegni kezdett.
- Hát, én… szóval nem egészen… vagy hát végülis… de igazából nem…
- Aha, értem – bólogatott vigyorogva barátom, én pedig lehunytam a szemem. Szóval igen, randija lesz.
- Ha nem baj, én akkor most lelépek – álltam fel az asztaltól. – Ez a megbeszélés véget ért, kinek milyen sikerrel, úgyhogy megyek – morogtam rosszkedvűen, miközben Sarah rettenetesen zavart arcát figyeltem. Igenis rosszul esik, hogy ennyire nem érdekli, hogy mi van a zenekarral. Mert hát végülis, ő is ott volt majdnem a kezdeteknél, és bár szakítottunk… nos, nem is tudom, mit vártam.
- Miattam igazán nem kell… - visszakozott Sarah, és már emelkedett volna fel a székből, mikor én elmentem mellette és visszanyomtam oda.
- Ne fáradj, annyira azért nem vagy fontos személyiség, hogy miattad távozzak – még utoljára belenéztem a döbbent szempárba, majd Joe rosszalló tekintetével kísérve kisétáltam az ajtón.

Nem volt szép tőlem, ez tény, sőt egyenesen seggfej voltam. Ahogyan ő is mondta még régen.

Most valahogy nem volt kedvem ugyanazon az útvonalon hazamenni, mint amin jöttem, így a hosszabbikat választottam, és sétáltam egyet. A gondolataim nem rendeződtek, sőt, csak rosszabb lett minden. Tele voltam a Sarah-val kapcsolatos érzéseimmel, és minduntalan a mosolya, meg a döbbent arca lebegett a szemem előtt.
Eltúloztam volna? Lehet. Viszont én ilyen vagyok. Oké, ez szar kifogás arra, hogy bunkó voltam, de nem tehetek róla, ezt hozta ki belőlem.
Tényleg nem tudom, mit vártam…

Otthon ülve, még mindig ugyanabban a lakásban, ahol Sarah-val is laktam, a telefonomat nézegettem, és benne egy számot. Anna volt hosszú idő óta az egyetlen, aki kicsit is megmozgatta a fantáziámat, de valahogy mégsem akartam felhívni és közeledni felé. Most főleg nem, hogy újra felbukkant Sarah.

Még én magam sem értettem, hogyan lehet rám ekkora hatással még most is. Bár, egyszerű a válasz: még mindig szeretem.

Megint csak bántottam, csak úgy, mint mikor megismertem. Emlékszem, mikor először belépett a szobánkba a koleszban, és elképedten vett szemügyre. Habár akkor is, és később is szemét voltam, ő mégis meglátta bennem azt, amit csak nagyon kevesen. Hogy akik nekem fontosak, azokkal más vagyok, és értük bármit megtennék.

Azóta, hogy szakítottunk, megtanultam másképp élni. Megadatott, hogy minden álmom valóra vált. Mindegyik, kivéve az, hogy Sarah velem legyen. Tudtam önfeledten nevetni, beszélgetni bárkivel, hiszen szeretet vesz körül a srácok és a rajongók által. Persze a legfontosabb ember szeretete rég nem volt az enyém.

Igen, megváltoztam. Érte, miatta, még ha ő nem is volt velem, de ma pontosan ugyanazt az arcomat mutattam neki, mint legelőször. Miért? Az rendben van, hogy a nők felé nem nyitottam soha, mióta elment – legalábbis nem tartós kapcsolatra -, de azért nem szoktam ilyen lenni.

Este még mindig azon tépelődtem, hogy felhívjam-e Annát, mikor is kopogtattak az ajtón. Mivel nem vártam senkit, így szinte biztosra vettem, hogy Joe jött lecseszni, amiért olyan szemét voltam, de az ajtóban végül Chester mosolygott felém.

- Nem engem vártál.
- Hát nem, de örülök, hogy te jöttél – kitártam az ajtót, ő pedig belépkedett mellettem, kezében két nagy pizzás dobozzal és egy rekesz sörrel.
- Látom, ma is nálam alszol – vigyorogtam rá, miközben elvettem tőle a sört, és kibontottam kettőt.
- Hát, ha annyira elázok, mint három napja, akkor igen – nevetett fel, majd leültünk a kanapéra, bekapcsoltam a tévét, amiben épp amerikai foci ment, és enni kezdtünk. – Amúgy hívott Joe.
- Sejtettem – bólogattam, közben pedig sorra falatoztam a pizzából.
- Szóval Sarah kihozta belőled a legrosszabbat.
- Te tudtad, hogy Joe őt hívta? – pillantottam rá gyanakodva.
- Nem, dehogy. Ha tudtam volna, szólok – na, ezért lettünk olyan jó barátok. Mindig, mindenben kiálltunk egymásért, ahogyan csak tőlünk tellett. – Szóval, mi volt?
- Mintha Joe nem mesélte volna el… - morogtam.
- De, elmesélte, hogy alaposan kimutattad, mennyire… öhm… szóval, hogy leszóltad Sarah-t, de én arra lennék kíváncsi, amit kívülről mások nem láthattak. Hogy mit is éreztél?
- Most lelkizni jöttél? – dörrentem rá rosszkedvűen, bár ez őt nem hatotta meg, ugyanolyan jókedvű-kérdőn nézett rám két falat között. – Nem számítottam rá, hogy ő jön. Nem is tudom… talán, ha tudtam volna, felkészültem volna, és nem kavar fel ennyire. De amikor nemet mondott, hát az felháborított egy kissé.
- Szerelmes vagy belé, de ez nem most derült ki – mondta komolyan. – Figyelj, tudod, hogy úgy szeretlek, mintha a testvérem lennél, de most már meg kell mondanom, hogy ez nem tesz jót neked. Nem tudod magad túltenni rajta, mivel nem is akarod. És most döntened kell. Vagy nyitsz végre a többi hárommilliárd nő felé, és engeded, hogy esetleg valaki közel kerüljön a szívedhez, vagy megmondod Sarah-nak, hogy vele akarsz lenni.
- Nincs esetleg még egy opció?
- Nincs, haver.

**

Fel és le sétálgattam a nappaliban, miközben a srácok a kanapén és a fotelekben ücsörögve, pizzát és kínait eszegetve figyelték a tévét. Én magam egyszerűen képtelen voltam megülni egy helyben, olyan ideges voltam, mint még soha.

A hírességek sorban vonultak be, és míg a srácok vígan beszélgettek a nőkről, hogy melyikük milyen szép volt, és hogy mit csinálnának velük, én csak egy valakit vártam.

Természetesen nem egyedül jelent meg, Ian karját szorongatta, és rendkívül gyönyörű volt. Azért megnyugodtam, hogy nem valaki olyannal ment, akitől szívbajt kaptam volna. Látszott rajtuk, hogy jó barátok, s ahogy a többi szereplővel is vegyültek, láttam, hogy nincs olyan köztük, akihez vonzódna. Persze, akitől a legjobban féltem, nem volt ott – Bloom.

Sarah egy csodálatos fekete ruhát viselt, drágának látszó ékszerekkel, és tökéletesen úgy viselkedett, mint egy úri nő. A szívembe belehasított a fájdalom, mikor ráismertem, mennyire nem vagyunk összeillőek. Ő egészen finomnak tűnt most, és én nem illenék mellé.

- Hagyd már a hülyeségeket, bármi is járjon az eszedben, és ülj le! – utasított Brad, én meg csak azért sem foglaltam helyet.

Morogva ácsorogtam hosszú-hosszú percekig, sőt órákig a srácok háta mögött, és figyeltem. Amikor a legjobb hangeffektusok kategóriát megnyerte A Két Torony, nem láttam rendesen Sarah-t, mert akik ezt képviselték messzebb ültek tőle, de azért annyit érzékeltem, hogy vigyorgott ezerrel. Aztán eljött a legjobb vizuális effektusok kategóriája, s bár nekem nem volt kétségem, hogy ők nyernek, mégis hatalmas kő esett le a szívemről, mikor őket szólították. Úgy láttam Sarah is megkönnyebbült, és hirtelen nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Végül mindkettő sikerült neki. A színpadon ő nem beszélt, de végig láthattunk, én pedig éreztem a többiek tekintetét az arcomon. Nem tudom, mit láthattak rajtam, de inkább nem szóltak semmit.

Mikor véget ért a közvetítés, tőlem egyáltalán nem megszokott módon kisétáltam az erkélyre, és rágyújtottam. Csak bámultam le a mélybe, felülről nézhettem a város ezen részét,és… és hatalmas űr tátongott a szívemben. Egyszerűen bosszantott a tudat, hogy mindez Sarah miatt van, hogy képtelen vagyok rajta túllépni. Amikor megismertem őt, úgy gondoltam, hogy legyőzhetetlen vagyok, hogy senki sem tud engem bántani. Olyan tökéletes páncél borította a szívemet akkoriban, hogy úgy hittem senki sem törheti át. Sarah-t sem engedtem be a páncélom mögé, ezért voltam képes viszonylag nyugodtan és könnyen kizárni őt az életemből. Habár nem voltam olyan jól ezután, mint szerettem volna, de azért sikerült, amit szerettem volna. Elengedtem őt. Erre most visszajön, és mintha az a páncél nem is létezett volna! Bosszantó.

Közben Chester lépett ki mellém, ő is rágyújtott, ráérősen beleszívott egyet-kettőt a cigijébe, majd egy telefont nyújtott felém. A kijelzőjén egy kis képet pillantottam meg, amin Sarah mosolygott, kezében az Oscar-díjjal. Gyönyörű volt, én pedig csak megcsóváltam a fejem.

- Látom, nem fogadod meg a tanácsomat. Vagy csak nem tudsz dönteni, hogy mi legyen?
- Én már döntöttem. Nem vonom vissza.
- Rossz döntést hoztál akkoriban – mondta nyugodtan.
- Valóban? Akkor miért nyert most Oscart, és mi miért lettünk vezető rockbanda?
- Te nem fogsz lépni, ha belepusztulsz sem, igaz? – kérdezte csalódottan, én pedig megcsóváltam a fejem.
- Nem. Láthattad, hogy tökéletes élete van, én nem kellek már az oldalára.

**

Egy májusi, napsütötte délutánon mosolyogva néztem fel a hatalmas épületre.
Art Center College of Desing, Pasadena

Olyan rég nem voltam már itt, hogy szinte el is felejtettem, mennyire szerettem ezt a helyet. Jókedvűen sétáltam végig az udvaron, és meglepetésemre egy csomóan felismertek. Nem is az volt meglepő, hogy az emberek megszólítanak, mert már megszoktam, hogy ismert ember lettem a zene által, hanem az, hogy a Főiskolán kitett rajzaimról, és festményeimről kérdezgettek. Ezen a helyen is elismertek engem, csak egészen máshogy, mint a világ többi részén. Most jöttem csak rá, hogy mennyire hiányzik ez a közeg.

A hatalmas ajtón belépve azonnal jobbra fordultam, majd lépcsők sora és emeletek sokasága után elértem a kollégiumi átjárót, s az ismerős folyosóra siettem. Nem voltak bent sokan, már vizsgák folytak, szóval, aki tehette már otthon volt. Hihetetlen érzés volt ismét itt lenni; nagyon jó, de egyben furcsán rossz is. Rögtön eszembe jutott, hányszor sétáltunk végig ezeken a folyosókon Sarah-val, és ismét rá kellett döbbennem, hogy mérhetetlenül hiányzik nekem.

Ahogy az 503-as szoba elé értem, lehunytam a szemem. Egy lány hívott fel úgy két hete, hogy a tanévben ebben a szobában lakott, és hogy ha esetleg ráérek valamikor, eljöhetnék. Mivel normálisnak tűnt telefonon, nem egy rajongónak, aki el akar rabolni, vagy valami, ezért igent mondtam, és mára beszéltük meg a találkozót.

Lassan lenyomtam a kilincset, és hangtalanul beléptem a szobába, de azonnal megtorpantam, amint átléptem a küszöböt, mert bent nem csak a lány, Lottie volt, hanem az oly’ ismerős és szeretett Sarah is. Az egyik ágyon ültek, azon a térfélen, ami eredetileg az enyém volt, és Sarah ölében egy rajztábla és lap feküdt, a ceruza pedig sebesen járt a kezében, ahogy alkotott. Közben Lottie kérdezgette erről-arról, én meg csak néztem őket.

Már így messzebbről is láttam, hogy mit rajzolt Sarah, és egy pillanatra megszűnt dobogni a szívem, ahogy szemügyre vettem a saját alakomat, szárnyakkal a hátamon. Sarah hosszú haja most a jobb vállára volt tűrve, és miközben a fülé mögé simított egy tincset, halkan felnevetett Lottie Thull professzorról alkotott véleményén. Nekem is megrándult a szám széle, de inkább a rajzra és Sarah-ra figyeltem ismét. Lassan úgy éreztem, muszáj lesz megszólalnom, így összeszedtem magam, és miután rendeztem a vonásaimat, halkan odaszóltam nekik.

- Régen valahogy nagyobbak voltak azok a szárnyak – Lottie azonnal felém kapta a tekintetét, és hitetlenkedve nézett rám, Sarah viszont még mindig a lapra figyelt, de jól láttam, ahogy megdermedt a hangom hallatán.
- Mike, nahát! – lelkesült fel még jobban Lottie, és felpattanva a helyéről, felém lépett. Kezet fogtunk egymással, majd odaterelgetett Sarah mellé, és lenyomott az ágyra.
- Szerintem mindig is ekkorák voltak – nézett végre rám Sarah, és mintha eddig csak ezen rágódott volna, most nagyon határozott volt, és mosolygós. Egy pillanatra teljesen letaglózott a jelenléte, a szépsége, és csak bólintani tudtam.
- Hát eszméletlen, hogy mindketten eljöttetek! – lelkendezett Lottie, mire ránéztünk.
- Azt elárulod végre, hogyan találtál ránk? – kérdezte jókedvűen Sarah, és letette a rajzot maga mellé.
- Ötletetek sincs? – megráztuk a fejüket. – Mondjuk úgy, hogy nem csak az előadókban és a folyosókon gyönyörködhettem a műveitekben – mosolygott, majd odalépett a nagy szekrényhez, kinyitotta, és intett egyet a kezével.

Minden ott volt, amit anno odarajzoltunk. Mindketten szinte megbabonázva léptünk közelebb, és simítottunk végig a műveken. Lottie közben kérdezgetett bennünket a suliról, meg a mostani életünkről, de nem volt tolakodó. Egy igazán jókedvű és kedves lányt ismertünk meg benne. Körülbelül egy órát maradtunk még, én is rajzoltam Lottie-nak, majd elköszöntünk tőle, és mindketten a liftek felé mentünk.

Sarah ajkai meg-megremegtek, én pedig összevont szemöldökkel néztem rá. Megnyomtam a hívó gombot, majd látva, hogy menten felrobban a visszafojtott nevetéstől, felsóhajtottam.

- Jól van, most mi történt? – kérdeztem félig bosszúsan, félig nevetve.
- Ne haragudj, csak eszembe jutott, mikor először kicikiztél, mert lifteztem, és ahhoz képest most te is ide indultál – bocsánatkérően pislogott rám, de azért önfeledten nevetett.
- Ó… - meglepett, mivel erre nem is gondoltam. – Tényleg. De te tehetsz róla, mert rászoktattál erre.
- Ugyan, nem kell mindent rám fogni! – legyintett, majd beszálltunk, és lefelé menet fél szemmel gyönyörködtem a szoknya által szabadon hagyott lábakban, és a formás mellekben, amiken megfeszült a blúz. Nagyot nyeltem.
- Amúgy, azt értem, Lottie hogyan talált meg téged, hiszen a szám, amit a szekrénybe írtunk gondolom még mindig a szüleidé – erre csak bólintott, s már kifelé sétáltunk az épületből. – Viszont engem hogy ért el?
- Hát… én adtam meg neki a számod. Nem gondoltam, hogy baj lenne belőle, mert mikor anyuék mondták, hogy keresett ez a lány, utánanéztem, hogy kicsoda. Ugye nem haragszol? – félve pislogott fel rám, én pedig felnevettem.
- Nem, dehogy, csak furcsa volt, de így már értem a dolgot.
- Akkor jó… - megállt az udvaron, és kissé csalódottan nézett felém. – Én most kifelé megyek, vonattal jöttem.
- Komolyan? – meghökkenve néztem rá, mire ő csak megvonta a vállát.
- Nincs még autóm, mert eddig nem igazán voltam a városban. Meg amúgy is szeretek vonatozni, szóval…
- Nem baj, ha haza mész, akkor szívesen elviszlek.
- Öhm… köszönöm – villantottam egy bátorító mosolyt, majd a parkoló felé indultunk.
- De te… te honnan tudtad a számomat? – vetődött fel bennem az újabb kérdés. Sarah elpirult, és lesütötte a szemét.
- Sosem vesztettelek szem elől, Mike. Mindig tudtam hol vagy éppen, és hogyan érhetlek el.
- De… miért? – kérdeztem megdöbbenve, közben kinyitottam neki a kocsiajtót, majd én is beszálltam mellé. Nem hittem volna, hogy ennyire rajta voltam a radarján.
- Mert fontos voltál nekem, és attól, hogy… szakítottunk – fintorgott kelletlenül. – még nem kellett, hogy kizárjalak az életemből.
- Hát pedig megtetted – hökkent tekintetét látva pontosítottam a kijelentésemen. – Vagyis mindketten megtettük.
- Hát nem ez volt minden vágyad? A kérésed? Amíg együtt voltunk, végig erre készítettél, úgymond ez volt az első számú lecke – fél szemmel rápillantottam, miközben vezettem, és láttam, hogy kissé szomorú lett.
- De, valóban – bólintottam.
- Hm… Végig abban a hitben éltél, hogy nem törődöm veled, igaz? – kérdezte cinikusan mosolyogva, én pedig most már kissé dühösen néztem rá.
- Talán nem így volt? De nem, nem ebben a hitben, hanem abban, hogy látni sem akarsz.
- Pedig ez nem volt igaz – csóválta meg a fejét.
- Valóban? – most én használtam a legcinikusabb hangomat, de Sarah nem vette fel. Úgy tűnik, a régi dolgok még megvannak, ahogyan annak idején hozzászokott a stílusomhoz.
- 2001. április huszonhetedikén Miamiban voltam, május tizenötödikén Oszakában, szeptember hatodikán New Yorkban. Mondanak ezek a dátumok neked valamit, Mike? – letaglózva hallgattam a kérdéseket, és igen nagy kontrollra volt szükségem hozzá, hogy ne fordítsam teljes figyelmemet rá, hanem az útra is nézzek. Persze, hogy tudtam, legalábbis voltak emlékeim, hogy körülbelül miről beszélhet, de nem tudtam megszólalni. – Koncertek. Koncertek voltak, Mike. LP koncertek. Persze, nem tudtam elmenni annyira, amennyire szerettem volna, de ahova tudtam, elutaztam, még ha sok melóm volt, akkor is – halkan felnevetett, hitetlenkedve megcsóválta a fejét, és kinézett az ablakon.
- Hova vihetlek? – suttogtam a kérdést még mindig megilletődve és kissé zavartan.
- A Santa Monica boulevardon lakom – elismerően bólintottam, majd arrafelé vettem az irányt. – Szóval… ott voltál pár koncerten.
- Pár koncerten? – hitetlenkedve nézett felém, de szándékosan inkább az útra szegeztem a figyelmemet. – Rendben, akkor… tudod, mi volt 2001 novemberében? – most tényleg nem tudtam, mire gondol pontosan, így csak megcsóváltam a fejem. – Linkin Park Underground. Tudod, ki alapította?
- Nem! – olyan hirtelen kaptam felé a fejemet, mint még soha. – Nem! – mondogattam bőszen, ő pedig hamisan elmosolyodott.
- De igen! Sajnos fel kellett vennem a kapcsolatot Nicával, de végül Calebék is segítettek, főleg a nővére, Jessica. Az egyetlen kívánságom az volt, hogy sose tudd meg, hogy én kezdtem – néhány percig még csendesen utaztunk, én döbbenten próbáltam feldolgozni a hallottakat, Sarah pedig kifelé bámult az ablakon. Miután elmotyogta a pontos címet és leparkoltam a ház előtt, végre meg tudtam szólalni.
- Miért? – oké, ez is több volt, mint a semmi.
- Mert sosem… mert mindig is szerettelek – úgy nézhettem rá, mint aki szellemet látott, mert halványan elmosolyodott. – A Breaking The Habitot is én csinálom részben. Nem bíztam teljesen másra, csak nem akartam, hogy ha nem érek rá éppen valamiért, amikor valami van a klippel kapcsolatban, azt hidd, hogy nem veszem komolyan. Jobb volt, hogy azt hitted, nem vállaltam el, még ha zabos is voltál érte.
- Igen, az voltam egy kicsit.
- Kicsit? Mike, ismerlek – sóhajtottam egyet és elszakítva pillantásomat az arcáról, kibámultam a szélvédőn. Vajon mit jelent pontosan az, amit mondott?
- És… még… mit… mármint hol voltál még ott, amiről nem tudok, és…? – oké, teljesen össze voltam zavarodva.
- Feljössz? Beszélgethetünk kényelmesebb helyen is.

Míg beértünk a házba, azon rágódtam, hogy most mi is van? Eddig azt hittem, hogy nem akar tőlem semmit, sőt, azt gondoltam, hogy azzal a tünde sráccal, Orlandóval fog összejönni. Erre most közli, hogy mindig is részese volt az életemnek, csak valahonnan távolról. Hagyott repülni… úgy, hogy neki ez fájt, mégis képes volt elviselni… értem tette.

Belépve a házba körbe se néztem, csak követtem Sarah-t a konyhába és leültem az asztalhoz, míg ő összedobott pár szendvicset. Nem tudtam, mit mondjak. Annyira szentül hittem, hogy ez a hajó már elúszott, és most talán mégsem.

- Figyelj, én nem akartalak most… felzaklatni, vagy ilyesmi! – elém tett egy tányért, rajta pár Sarah-féle szendviccsel, amit mindig is imádtam, és leült mellém. Ránéztem, és hirtelen annyi mindent akartam volna mondani, de mégsem tudtam. – Tudtam, hogy ma ott leszel, mégis nehéz volt. Tudom, hogy régen volt már, mikor úgy döntöttünk, hogy külön folytatjuk, de nekem még mindig fáj. Viszont nem hittem volna, hogy neked is – tétován felém nyújtotta a kezét, hogy megérintse a vállamat, én pedig lehunytam a szemem. Az érintésétől megremegett a szívem és a lelkem. Olyan régen nem ért hozzám!
- Hol voltál még ott, amiről nem tudtam? – nyitottam végül ki a szemem, mire elmosolyodott.
- 2002-ben eléggé elfoglalt voltam, de azért ott voltam Vegasban és Mexikóban is.
- Mexikóban? – nem tudom, miért, de ez valahogy meglepett, és kibillentett a zsibbadtságból.
- Igen – megrántotta a vállát, mintha semmiség lenne. – Tudod, hogy mindig szerettem volna elmenni oda, és Orlando és eljött velem – felnevetett az arckifejezésemen, ami valószínűleg elárulhatta, hogy menten szívrohamot kapok ennek a hírnek a hallatán. – Orlando és én csak barátok vagyunk, ahogyan a többiekkel is. Elvégre együtt éltünk Új-Zélandon. Ne láss rémeket!
- Én nem, csak… Azt hittem…
- Aha… hát nem volt senkim utánad, ha ez érdekel. Egyszerűen nem akartam futó kapcsolatokat, az valahogy nem az én stílusom. Viszont a tieidről tudok. Az összesről – rosszallóan elhúzta a száját, de azért még mindig felém pislogott.
- Te… még mindig…? – hogyan lehet megkérdezni a nőtől, akit egyszer már ellöktem magamtól, hogy szeret-e még?
- Vállaltam a fájdalmat, Mike, ami azzal járt, hogy a közeledben voltam – egy pillanatig bent tartotta a levegőt, majd lesütötte a szemét, mikor suttogva megszólalt. – Igen, még mindig szeretlek. Viszont sosem akartalak kényszeríteni semmire. Tudod, hogy úgy érezd, rád akarom erőltetni a kettőnk kapcsolatát. Ezért is voltam mindig a háttérben.
- De hát neked ez rossz érzés volt, nem? – értetlenkedve néztem rá, de közben közelebb húzódtam hozzá.
- Hát, nem volt egyszerű, de mindig is szerettem, amit csináltok. Nem akartam lemaradni semmiről, és Brad sokat segített.
- Brad? – láttam rajta, hogy igyekezett visszatartani a nevetést, amit valószínűleg az arckifejezésem válthatott ki. Hát meg voltam lepődve.
- Hát igen, tudod, nem volt egyszerű összehozni ezt az egészet. Ő küldte nekem a jegyeket, meg ilyesmi.

Néhány percig csendesen ültünk egymás mellett, s míg Sarah a szalvétákból hajtogatott különböző állatfigurákat, én nem győztem fürdeni a jó érzésben, amit a közelsége okozott. Sosem engedtem el őt, ezt tudtam. De most mégis hihetetlen volt, hogy mennyire más vele lenni, mint nélküle. Olyan érzésem volt, mintha még stabilabban állnék az élet gömb alakú, csúszós felszínén.

- De, végül jó volt neked nélkülem – kissé bosszúsan pillantott felém, és abbahagyta a hajtogatást.
- Persze, nagyon – felelte cinikusan. – Arra mindenképp jó volt ez az egész, hogy rájöttem, minden, amit elértem, semmi, ha te nem vagy velem.
- Olyan, mintha minden álmod, amid volt eddig erről az egészről, beteljesült volna, de csak a szíved egy részét tenné boldoggá.
- Igen, pontosan – bólogatott, majd kissé döbbenten nézett rám. – Szóval a nagy Mike Shinoda is ezt érzi, hm? – halványan elmosolyodtam, majd még közelebb hajoltam hozzá.
- Minden percben.

Sarah szemei felcsillantak, most úgy igazán, mint régen, amikor rám nézett, és karjait a nyakam köré fonva odahajolt egy csókra.
A csók olyan volt, mint a szirupos, édes, nélkülözhetetlen szerelem. Sosem voltam egy olyan hősszerelmes típus, de most még az én sejtjeim is beleremegtek, s ujjongtak az érzéstől, amit Sarah nekem préselődő teste, illata, és íze váltott ki.
Visszakapni a nőt, akit életemben először és utoljára szerettem, leírhatatlan érzés volt. Csak csókoltam, és öleltem.
Hiába váltunk szét, ahogyan arra mindketten készültünk az elejétől fogva. Rájöttem, hogy amit rákényszerítettem Sarah-ra és magamra is, az elejétől fogva hazugság volt. Egy társ, A Társ, akit szívem minden szerelmével szeretek, és aki viszont szeret, nem visszahúzni fog az életben, hanem előrelökni. Segíteni, mellettem állni, és ami a legfontosabb: szeretni a végsőkig.


- Meg tudsz bocsátani? – kérdeztem, amikor rávettem magam, hogy legalább néhány centire elhúzódjak tőle. Szemeiben vidám kis lángocskák lobogtak, és elvigyorodott.
- Sosem haragudtam. De azért kiengesztelhetsz, elégre három éve nem voltam senkivel… - húzogatta a szemöldökét ördögi mosollyal az arcán, én pedig rögtön éreztem, hogy ez lesz életem eddigi legkellemesebb délutánja.
- Hm… és merre is van a hálószobád? – kérdeztem, s végigsimítottam a gerince vonalán.
- Na, mi az, Életem, csak nem öregszel? A konyhaasztal már nem is elég jó? – kérdezte incselkedve, mire felnevettem.

Azonnal a combjához nyúltam, és egy mozdulattal felültettem az említett asztalra, amit ő vidám nevetéssel fogadott. Tudtam, innentől kezdve sosem leszek már egyedül ott bent, a szívemben. Hiszen a mi szerelmünk túlélt minden akadályt.

Aznap délután új fejezet kezdődött az életünkben, de már nem tartottam tőle, hogy mi lesz holnap. Csak Sarah volt, a szerelme, és az életem… a mi életünk, ami már akkor összefonódott, mikor csalódottan elfogadtuk, hogy bizony szobatársak leszünk a Főiskolán. Többé nem voltak kételyek, és aggodalmak. Mindent megoldottunk, együtt, s tökéletesen összehangoltuk a zenekart és Sarah munkáját.

A legszebb az egészben az volt, hogy minden nap, minden percében tudtam, éreztem, hogy valaki szeret engem… hogy Sarah szeret engem. Ahogyan én is őt, és ez az érzés velem lesz az idők végéig.

Vége

In The Beginning

„Végzet nincs. Választásunk van. Az egyik választás könnyű, a másik nem. Ez utóbbiak az igazán fontosak, ezek tesznek emberré.”



**Olyan 1999-2000 környékén**

Na, most aztán komolyan mondom, hogy fogom magam és mindenkit kiütök! – füstölögtem, miközben az íróasztalomnál görnyedtem, és tanultam, míg a folyosóról megint Nica visítozását kellett hallgatni. Összeszedett valami pasit, akit aztán dobott is – nyilván, mert a pasi nem Mike volt -, és most olyan volt, mint egy klimaxos picsa. Hihetetlen! Na jó, elegem van – fortyogtam, felkeltem az asztaltól, és olyan hévvel rántottam ki az ajtót, hogy még nyekkent is egyet a tokjában.

- Befognád végre? Nem hiszem el, hogy állandóan úgy viselkedsz, mint egy idióta! Rajtad kívül még több százan laknak itt, úgy hogy leszel szíves végre alapállásba állítani azt az ólajtó szádat! – ordítottam neki a folyosó másik végébe, és mindenki, aki kint volt, minket figyelt. Nica hirtelen azt sem tudta, hogy mit mondjon, de nem is kellett neki semmit. Mike sétált a bámészkodó tömegben felém, halálos nyugalommal az arcán, mintha nem is épp most keltem volna ki magamból úgy, mint talán még soha.
- Szia, Sarah! – csókot nyomott a számra, majd még mielőtt újabb lendülettel ordítottam volna Nicával, behúzott a szobába. – Miért vagy megint ilyen ingerült, Édes?
- Mert ettől a szukától képtelenség tanulni, bassza meg, azért! – dohogtam, de ő csak felsóhajtott.
- Imádom, mikor ilyen vagy, bár még sosem láttalak ennyire kiabálni. Mindenesetre eléggé kívánatossá tesz, ezt jobb, ha tudod! – mosolyodott el, majd nem hagyva nekem válaszadási lehetőséget, magához húzott és megcsókolt.

Nem mondom, hogy nyugalomban telt el a maradék időnk az iskolában. Mind Mike, mind én rengeteget tanultunk, és emellett sorozatosan próbákra jártunk. Mike és a Xero minden követ megmozgattak, hogy sikeresek lehessenek, és ezért én kimondhatatlanul büszke voltam rá. Sokszor teltek el a hétvégéink úgy, hogy szinte fel sem tűnt az idő múlása. Pénteken délután gyorsan összedobtuk a házinkat, szombaton délelőtt még tanultunk, ha kellett, majd délután a próbaterembe indultunk. Én persze nem csináltam mást, mint hallgattam őket, és bíztattam, amennyire csak tudtam, vagy éppen plakátokat rajzoltam egy-egy szombat esti fellépésre. Éppen ezért a vasárnapok mindig alvással és sokszor józanodással teltek. Egyáltalán nem volt könnyű megállni a helyünket a Főiskolán sem, hiszen az idő előrehaladtával a csoporttársak is egyre jobbak lettek, már nem voltunk ketten olyan kimagasló tehetségek, mint az első évben, de derekasan küzdöttünk. Mindketten grafikusnak tanultunk, így könnyű volt tartani a lépést, tudtunk segíteni egymásnak. Aztán a fordulópont az utolsó hajrában következett be. Mike weblapszerkesztést kezdett jobban tanulni, és kézi grafikára járt, én pedig a vizuális effektek felé mozdultam el. Mindenben támogattuk a másikat, egyszerűen nem tudtunk olyan dolgot tenni, ami a párunknak ne tetszett volna.
Az általános ámulat tárgya viszont végig mi ketten maradtunk. Nica hol itt, hol ott bukkant fel az életünkben, de mindannyian tudtuk és éreztük, hogy az ő helye régen nem Mike mellett volt. Talán, még mielőtt én megismertem őt, közel álltak egymáshoz, de ez megváltozott. Mintha Mike annak ellenére, hogy nagy vehemenciával tiltakozott az ellen, hogy köztünk kialakuljon bármi is, mégis vágyott volna rá. És ezt Nica nem tudta neki megadni, a vágyódást, a tüzet, a szerelmet.
Szóval minden adott volt egy csodálatos élet kezdetéhez, minden jól alakult. Szinte mindenből ötössel végeztünk a Főiskolán, a szüleink elégedettek voltak, ahogyan mi is.
A nagybetűs életbe sikerült jól belekezdenünk. Mike kivett egy kis lakást Los Angeles belvárosában, és rövid időn belül ott találtam maga, hogy a beköltözést segítettem.

- Nem tudom, hogy a zöld menne-e ehhez a fehér szarhoz! – fintorogtam a lakásban ácsorogva, ahogyan szemügyre vettem a fal színét, és a bútorokat.
- Nem maradnak ezek a bútorok – nézett rám olyan tekintettel, mintha azt mondtam volna neki, hogy fessük rózsaszínre az egészet.
- Ja, hát akkor jó – bólintottam, majd az ecsetért nyúltam, hogy befejezzem a pici, kimaradt részek mázolását.
- Tetszik neked amúgy? – kérdezte félvállról, mire újra körbepillantottam.
- Igen, jól néz ki.
- Tudod… nem venném rossz néven, ha ideköltöznél – hirtelen kaptam felé a fejemet, mire ő szkeptikusan sóhajtott. – Nem azt mondom, hogy belehalok a hiányodba, mert nem, de…
- Én is szeretlek, Mike – mondtam gúnyosan, mire elvigyorodott.
- Szóval nem bánnám, ha itt lennél minden nap, meg minden.
- Meg minden? – vontam fel a szemöldökömet, majd mosolyogva újra a fal felé fordultam. - Oké, majd esetleg valamikor átcuccolok.

Az átcuccolás a következő napon meg is történt, amit Mike és Brad segítségével vittünk véghez. Párom arcán halvány mosoly játszott. Tudtam, hogy tetszik neki, hogy a tettek mezejére léptem.

**

Fáradtan és nyúzottan értem haza valamikor este kilenc körül. Az első munkám, az első főnököm – a meló jó, a főnök egy hajcsár, de azért jófej.
Amire pedig haza kellett esnem, az valami irtózatosan nagy kupi volt, meg zsivaj.
Csak sóhajtottam egyet, de amint elém robbantak a srácok, mosoly szaladt az arcomra. Egyszerűen imádtam velük lenni, még akkor is, ha tizenkét órát ültem előtte az irodában.
Az új tag Chester volt. Szerettem nagyon, először csak azért, mert végre nem Mark volt körülöttünk, utána meg kezdtem megismerni, és egyszerűen jófejnek találtam.
Olyan éjfél körül végül elmentek ők is haza, és kettesben maradtunk Mike-kal.

- Sarah, én… gondolkodtam – kezdte, miközben én még a fürdőben szöszöltem.
- Na, mondjad! Ha a karácsonyról van szó, mondtam, hogy igyekszem ott lenni a nagyszüleidnél, de nem tudok kétfelé szakadni.
- Nem, nem arról. Tudod, hogy magasról leszarom az egészet! – legyintett, és az ajtófélfának támaszkodva figyelt, ahogyan törölközöm.
- Akkor?
- Én ott fogom hagyni a céget – ránéztem, és bár egy pillanatig tiltakozni akartam, végül rájöttem, hogy őt sosem tudtam befolyásolni. Miért pont most engedne? Vagy miért pont most szóljak bele az életébe? – Van valamennyi spórolt pénzem, és…
- Hagyd már! Tudod, hogy a pénz nem téma. Keresek annyit, hogy ellegyünk.
- Hát… - nagyot szusszantott, én pedig magamra kaptam a hálóingemet, és elé sétáltam. Bosszankodott, mert valami olyasmit készült mondani, amit amúgy nem mondana. Így volt például mindig azzal is, hogy kimondja, szeret. Nem gyakran hallottam tőle. – Nem igazán akarok tőled függeni, Sarah.
- Tudom.
- Jó… az jó… - motyogta. Igen, tudtam, hogy ő ilyen. A legelső pillanattól fogva tudtam, hogy senkitől sem akar függeni. Még akkor sem, ha kapcsolatban van. Pláne akkor nem. Megütött ez engem minden alkalommal, de tudtam kezelni, mert számítottam minden ilyesmire.

Nem szóltam erre már semmit, csak odahajoltam és megcsókoltam.
Nyelve hamar rátalált az enyémre, és érzéki játszadozásba kezdtünk. Ujjai felgyűrték a hálóingemet, a hátam pedig a falhoz csapódott, miközben ajkai már a nyakamon érintettek.
Ilyenkor két végletbe szoktam esni: az egyik az, mikor csak sóhajtozok és hagyom, hogy azt tegyen velem, amit akar; a másik, amikor én is ugyanilyen hevesen esek neki.
Most az első opció lépett érvénybe. Egyszerűen csak öröm volt érezni, ahogyan lehúzta rólam a falatnyi anyagot, és letérdelve elém, a vállára vette az egyik lábamat, és nyelvével kezdett kényeztetni. Nem tudtam betelni az érzéssel, és ott, a falnak támaszkodva hagytam, hogy a magáévá tegyen.
Felőlem bármit csinálhatott volna, az, hogy kilép a cégtől, nem hatott meg annyira. Hiszen nekem ő jelentett mindent, és minden egyes döntése helyes volt.

**

Vannak az életben olyan dolgok, amik bár velünk történnek, valahogy egyáltalán nem érezzük azt a sajátunknak. Amikor bekerültem a Főiskolára, eszembe se jutott volna, hogy pont a jeges, szemtelen, kíméletlenül beszólogató szobatársamba fogok beleszeretni. Ha valaki nekem ezt mondta volna a legelső napon, hát körberöhögtem volna.
Viszont az évek, amiket együtt töltöttünk, megmutatták, hogy Mike-nak van a legszebb szíve a világon, amit igenis érdemes szeretni. Sok dologra megtanított, sok mindent köszönhettem neki, ahogyan talán akadtak olyanok is, amikért ő mondhatott volna nekem köszönetet. De mindez nem számít, amikor az ember a mindennapok tömegében fuldokol, amikor bár szeretnél időt szakítani az életedre, mégsem tudsz. Így voltunk ezzel mi is. Elmélkedni a régi eseményeken és érzéseken felemelő volt, mikor volt egy perc nyugalmunk, viszont ez nem sokszor adatott meg. Az pedig, hogy felelevenítsük mindezt, vagy új dolgokat éljünk meg, szinte lehetetlenségnek bizonyult.
Szépen lassan múlt el minden, ami jó volt. Bár, tulajdonképpen nem is olyan lassan, hiszen elég volt pár hónap ahhoz, hogy elvesszünk a munkánk, a hivatásunk, a szenvedélyünk sivatagában, ahol bár voltak oázisok, sikerek és elismerések, mégis az egész valahogy üres volt, kopár, és száraz a másik nélkül. Mert bizony hiába éltünk egy lakásban, csak egy mellett éltünk, nem egymással. Ez pedig, a legnagyobb fájdalom volt egész addigi életemben.

- Ne haragudj, hogy késtem! – kezdtem azonnal, ahogy beléptem a lakásba. Éppen el akartunk tölteni együtt egy romantikus estét, sok-sok hét után, de ahogy megláttam a többieket, leesett, hogy ez most sem fog megtörténni.
- Semmi baj, úgyis közbejött valami – motyogta Mike, automatikusan csókot nyomott a számra, majd visszaült Brad és Rob közé a kanapéra, és papírok fölé hajolva folytatták az elkezdett beszélgetést.
- Rendelünk valami kaját? – kérdeztem Chester csendesen, én pedig sóhajtva bólintottam.
- Persze, thai kaja jó lesz? – bólintott, és mivel a többiek nem mutattak hajlandóságot arra, hogy figyeljenek is ránk, megrendeltem a vacsoránkat, így este fél kilenckor.

Az este további részét nem töltöttem a srácokkal, inkább bementem a hálóba, és átnéztem pár dolgot, amit majd a héten még el kell intéznem. A kezembe akadt a levél is, amit kaptam, ami megalapozta volna az életemet a szakmában. Tűnődve olvasgattam a sorokat, de mikor hallottam, hogy Mike közeledik, eldugtam a táskámba a papírt. Mivel fontos dologról volt benne szó, így egy alkalmasabb pillanatban akartam felhozni a témát Mike-nál, mondjuk, mikor nem éjjel egykor jutunk el addig, hogy tudjunk két szót váltani kettesben. Szerettem a srácokat, nekem is a barátaim voltak, de azért jó lett volna, ha néha nekünk kettőnknek is van egy kis időnk együtt. Viszont ezt sem vethettem volna Mike szemére – mondjuk nem is tettem volna -, mert én is mindig estig dolgoztam.

- Hű, ez is egy hosszú nap volt – dőlt le mellém az ágyba, én pedig hozzá hajoltam egy csókra.
- Igen, ez igaz.
- Hm… - hümmögött, miközben én már a nyakán jártam az ajkaimmal. – Tudod te, hogy mikor szeretkeztünk utoljára?
- Nem. Csak azt tudom, hogy tegnap éjszaka is szexeltünk – néztem fel rá, ő pedig azzal a tipikus Mike-os, kifürkészhetetlen, mégis szívfájdítóan csodálatos tekintettel nézett le rám.
- Itt lenne az ideje! – azzal fordított a helyzetünkön.

**

A napok gyorsan teltek, én pedig csak tovább halogattam annak a bizonyos levélnek a megvitatását Mike-kal. Sem ő, sem én nem értünk rá, neki a bandával volt állandóan dolga, nekem pedig a cégnél. Igaz, hogy bent már mindenki arról beszélt, hogy megyek Új-Zélandra, és hogy mennyire irigyeltek, én csak hallgattam. Képtelen voltam bármit is mondani, hiszen ez egy óriási lehetőség volt, amit egyszerűen nem utasíthattam volna vissza… és nem is akartam. Anno azért is mentem pont arra a Főiskolára, mert jó akartam lenni, ha nem a legjobb. Ez pedig a mai napig így volt.
Otthon legnagyobb meglepetésemre Mike várt, pedig még csak délután öt óra volt. Igaz, hogy péntek, de azért meglehetősen furcsa volt a lakásban találni, ráadásul úgy, hogy se nem zenélt, se nem megbeszélést tartott a többiekkel.

- Szia, Édesem! – mosolyodtam el rögtön, és az ölelésébe bújtam. Ahogy megéreztem összezárulni magam körül a karjait, és felfigyeltem a merevségére, azonnal felpillantottam rá, és gombóccal a torkomban vártam, vajon most mi történt.
- Szia – arca ugyanaz volt, mint mikor hetekig nem állt szóba velem az első Féktelenek Éjszakája után. Rideg, közönyös és rezzenéstelen. – Beszélni szeretnék veled, ha ráérsz!?
- Persze – bólintottam rögtön, és hagytam, hogy lenyomjon a fotelba, ő pedig helyet foglaljon a szemközti kanapén. A távolságtartása már most feltűnt, és beleremegett a gyomrom a félelembe. Komoly dologról lesz szó, tudtam jól.
- Ma délelőtt felhívott Steve – ő volt a főnököm, aki viszonylag jól kijött Mike-kal annak ellenére, hogy Mike sosem bratyizik le csak úgy senkivel. – Nem akarsz elmondani valamit? – nézett rám kérdő tekintettel, én pedig nagyot nyeltem.
- Beszélt neked Új-Zélandról – nem kérdeztem, kijelentettem; világosabb volt a napnál is.
- Igen, beszélt. Ahogyan arról is, hogy te még nem adtál konkrét választ, pedig nem is olyan sokára indulnod kellene, és akkor fel kell mondanod nála.
- Feltételezem, hogy nem arról akarsz velem beszélni, hogy ne okozzak gondot Steve-nek, igaz? – szívem szerint elfordultam volna a jeges tekintettől, amiben most semmilyen érzelem nem látszott, mégis képtelen voltam rá. Így hatott rám a kezdetektől fogva, vonzotta a szemem, és minden, amit tett, csodálattal lekötötte a figyelmemet.
- Nem… - nagyot sóhajtott, majd a térdeire könyökölve a kezébe temette az arcát. Nem mertem megmozdulni, pedig szívesen végigsimítottam volna a vállán, hogy tudja, én mindig vele leszek. – Megértem, miért nem mondtad el. Ismerlek, Sarah. Viszont el kell menned, és ezt te is tudod. Sőt, te el akarsz menni, igazam van? – újra felnézett rám, és végre láttam valamit a szemében. Valamit, ami bár különbözött attól a közönytől, amit eddig mutatott, viszont egy pillanatra megijedtem ettől a valamitől.
- Szeretnék jó lenni, ezt tudod, és ez egy nagy lehetőség… - meg akartam fontolni, mit is mondok, bár Mike mindig tökéletesen értette mit is szeretnék kinyögni. – Tudom, hogy hosszú idő, de… Jöhetnél, és biztosan én is jöhetnék ide…
- Sarah – mordult fel, de most inkább tűnt reménytelennek és hitevesztettnek, mint dühösnek. – Ha minden jól megy, lassan leszerződünk egy kiadóval. Akkor pedig nekem itt kell lennem, és nem mehetek csak úgy utánad a világ másik végére.
- Tudom – suttogtam, és zavartan letöröltem a szemem sarkában megbújó könnycseppeket. – Tudom, hogy mit jelent ez – Mike összeszorította az állkapcsát, de egyelőre nem mondott mást. – De én… akkor nem megyek.
- Gyűlölnél érte engem.
- Nem… én… nem… - vajon így lenne? Ő gyűlölne, ha én akarnám visszatartani a távolság, vagy bármi más miatt őt? Valószínűleg.
- Együtt szárnyaltunk – hangja halk volt, mégis olyan tisztán hallottam őt, mint még soha ezelőtt. – A Főiskolán mi ketten segítettünk a másiknak. Azért voltunk olyan nagyok a többiek között, mert mi ketten tökéletesen megértettük egymást, és ketten voltunk egyek… De mióta kikerültünk onnan, ez már nem működik. Nem ugyanazt csináljuk, mint eddig. Most már nem házit csinálunk együtt, nem a szobánkban ülve készülünk a statisztika dolgozatra… Már olyan, mintha… mintha nem is te meg én lennénk – megcsóválta a fejét, én pedig a számra szorítottam a kezemet, és elfordultam tőle, hogy legalább ne úgy fakadjak sírva, hogy közben az elhatározást látom a szemében.
- Csak adj egy percet! – suttogtam nagy nehezen és próbáltam rendezni az érzéseimet. Fájtak a szavai, úgy hangzott, mintha már egyáltalán nem szeretne. Tudtam, hogy nem így van, nem lehet így, hiszen tegnap még pontosan láttam a tekintetében a szerelmet.
- Sarah, hagyd ezt abba! Nem bírom! – felpattant és körbe-körbe kezdett mászkálni a fotelem körül. Csak megráztam a fejemet, és a hetedik köre után én is felálltam, s az ablakhoz sétálva lebámultam az utcára.
- Te már döntöttél, igaz? Kettőnkről…
- Igen. Meghoztam a döntésemet. De nem most, már régen. Akkor, mikor megfogadtam, hogy híres zenész leszek. Nem ellened döntöttem, hanem a Linkin Park mellett.
- Kedves… - morogtam, bár inkább hangzottam csalódottnak, mint cinikusnak. Pedig mindig is tudtam, hogy Mike ilyen. Tudtam, mit vállaltam.
- Emlékszel ugye, hogy mit mondtam mindig neked? – kérdezte halkan, és ujjai végigsimítottak a karomon, s hátulról gyengéden átölelt.
- Hogy… - elszorult a torkom, ahogyan kedvenc mondatának súlya rátelepedett a szívemre és a lelkemre. – Hogy ne szeressek beléd.
- Igen, látom, emlékszel még…
- De te is… te belémszerettél… - motyogtam szinte magamon kívül, és hangom megremegett az elfojtott érzelmektől.
- És mit mondtam mindig erre? – kérdezte lassan, én pedig úgy éreztem magam, mintha gyomorszájon rúgtak volna.
- Hogy te tudod majd kezelni az elválást… - válaszoltam meg a kérdést, mint rendes diák a tanítómesterének. Így is volt, mindig ő oktatott engem. Nem a tananyagra, hanem az életre. Ezek voltak a legfontosabb dolgok, amiket kaptam tőle a szerelmén kívül.
- Egyszerűen már nem olyan ez, mint lennie kellene, és én beláttam ezt. Próbáltuk, te is, én is, tettünk ezért a kapcsolatért. De valahol közben elvesztettük mindazt, amink volt – pár pillanatig hallgatott, majd csókot lehelt a nyakamra, én pedig lehunytam a szemem. – Most pedig arra kérlek, hogy légy olyan erős, mint amilyennek mindig mondtad magad. Én is emlékszem ám, hogy mindig azt mondtad, te is tudod majd kezelni ezt.
- Rendben.

Legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy hazudtam, de nem tehettem. Igaza volt, vállaltam ezt. Még most is ő tanít engem, ő irányít. S el kell ismerni, piszkosul jól csinálja. Megfordultam, és mélyen a barna szemekbe néztem. Most is benne volt a jeges, kegyetlen igazság, mégis láttam benne szenvedélyt is. Talán arra számított, hogy mégsem tudom kezelni az elvesztését, és hogy esetleg megpróbálom jobb belátásra bírni.

- De ez nem Új-Zéland miatt van, ugye? Nem számíthatok rá, hogy majd elmúlik a mérged, és könyörögsz egy sort, mint a többi suhanc… - gonoszan elmosolyodott, és megrázta a fejét.
- Egészen eddig nem tudtad igazán, hogy Nica miért nem lett a barátnőm, ugye? – lassan megcsóváltam a fejem. – Ő nem lett volna képes ezt elviselni, és ezt én tudtam. Nem azért nem jöttem vele össze, mert szemét akartam lenni. Mert biztos vagyok benne, hogy eleinte ezt hitted… én csak nem akartam egy olyan kapcsolatba belemenni, ahol előre felkészülhetek a viharra, mikor csendes naplementét szeretnék, szép emlékekkel.
- Végül miért hitted azt, hogy velem más lesz? – elmosolyodott, most már kedvesebben.
- Mert utáltál engem, és szerettél is egyben. Tudod, ha valaki iránt két ilyen erős, de ellentétes érzést táplálsz már az elejétől fogva, úgy hiszem, nem tűnik el teljesen ez a kettősség. És a harag, a gyűlölet, erőt ad. Ahogyan a dac is, amivel tudtam, hogy kezelni fogod ezt – nagyot sóhajtott. – Ezt már az elejétől fogva tudtam, de tudtam még valamit… hogy bár erős leszel, fájni fog. Nem akartam, hogy fájjon neked, Sarah! Sokkal egyszerűbb lett volna, ha megmaradunk a Királykisasszonyozásnál meg a Seggfejezésnél…
- Igen, könnyebb – bólintottam, és egy pillanatra becsuktam a szemem. – Naplemente lesz, sok-sok szép emlékkel… Ahogy szeretted volna – mondtam, és erővel kényszerítettem magam belül, hogy ne látsszon meg rajtam, hogy teljesen összezuhantam azoktól, amiket mondott. Igaza volt, mint mindig. Dacból, „csak azért is” erősnek mutattam magam.
- Tudnod kell, hogy szerettelek! – megsimogatta az arcomat, én pedig felnéztem rá.
- Ahogyan én is téged! – végigsimítottam az ajkain, ujjaim alatt élveztem a selymes bőrt, majd közelebb hajoltam. – Neked pedig tudnod kell, hogy te voltál a Nap, ami beragyogta az eget! – azzal megcsókoltam, most utoljára.

Nem volt hosszú csók, de mindent jelentett. Ez is eggyé fog válni azokkal az emlékekkel, amikről Mike beszélt. Valamikor, egyszer. Jelenleg el sem tudtam képzelni, hogy valaha is túl legyek rajta, hogy ne szeressem. Képtelenség.
Csendes elválás volt, bár belül tomboltam. Magammal vittem a cuccaimat már a csók estéjén, hiba lett volna együtt maradnunk a szakítás után.
Semmi, semmi a világon nem pótolhatta az űrt, amit hagyott maga után, ezt tudtam jól. Úgy váltunk el, mint a néma ismerősök. Egy intés, egy utolsó pillantás. Soha többé nem akartam látni, és nem azért, mert gyűlöltem volna, amiért véget vetett kettőnknek. Hanem azért, mert ha egyszer is visszatáncolok, ha csak meglátom, vagy hallom a hangját, meghalok. Ott helyben megszakadt volna a szívem, tudtam jól. Végülis… Új-Zéland elég messze van, nem igaz? Viszont az jó lett volna, ha az előttem álló életet, nem könnyes szemmel bámulom. Hiába, Mike nélkül semmi sem lesz a régi.

In The Beginning

Van egy olyan rossz hírem, hogy a Szerelem a színpadon következő része nem kedden, hanem csütörtökön jön! Bocsánat! De most itt van, amit mindannyian nagyon vártok (azt hiszem), az ITB! :)



"A büszkeségünk gyakran közbelép, pedig nem szégyen valakit vonzónak és jó társaságnak találni! Még akkor sem, ha ő nem kedvel téged. Nem kell arra várnod, hogy viszontszeressen. Bejelentheted neki: Fantasztikusnak talállak! Függetlenül attól, hogy mit gondolsz rólam, én nagyon kedvellek!"



**Olyan ’96 környékén**

A liftben ácsorogva úgy gondoltam, hogy éppen elég volt a mai napból. A táskám dög nehéz volt a könyvektől, és az sem derített jobb kedvre, hogy nem egy, hanem mindjárt két nagy mappával rohangálhattam. Csak figyeltem, ahogyan a kis fények felvillannak, ahogyan elhagytuk az alsóbb emeleteket, majd ahogy a miénkre értünk, és kiléptem a folyosóra, a fal mellett ő várt rám.

- Megint előbb felértem gyalog! – csúfolódott egy mosollyal az arcán, majd elvette tőlem a táskámat, és a szobánk felé kezdtünk sétálni.
- Akkor sem szeretek lépcsőzni! – megvontam a vállamat, majd belépve a szobába, az asztalra pakoltam a holmimat, aztán Mike felé fordultam, és kinyújtottam a kezemet.
- Nem értem, hogy tudsz a nap huszonnégy órájában így nézni rám! – sóhajtotta, majd közelebb lépett, átkulcsolta a derekamat a kezeivel, aztán ajkait az enyémekre simította. Lágyan csókoltam, hagytam, hogy nyelve fürgén játszadozzon a számban, míg ujjaimat a sötét tincsek közé fésültem.
- Nem értem, mire célzol – mosolyogtam rá, majd fejemet a vállára hajtottam, és arcomat a nyakhajlatához simítottam.
- Elfáradtál? – végigsimított a hátamon, és elaraszolt velem az ágyamig. Ott aztán leült, és engem az ölébe vont.
- Igen, egy kicsit – bólintottam, majd bosszúsan vettem tudomásul, hogy kopogtattak az ajtón. Felismertem már ezt a ritmust, és eddig örültem is, hogy hetek óta nem láttam őt.
- Mennem kell! – minden további nélkül felállt, engem az ágyon hagyott, hangosan kiszólt, hogy szabad, majd elkezdte a zsebeibe gyűjteni a cuccait. Pénztárca, pengető, papírlapok…
- Szia Sarah! – az a szokásos, pimasz vigyor most is ott ült az arcán.
- Hello Mark! – leplezetlen kiábrándultsággal a hangomban intettem neki, de a mögötte megjelenő Bradre már szívből tudtam mosolyogni. – Szia Brad!
- Szia Sarah! – ő is ugyanúgy visszamosolygott rám. – Hogy megy a suli?
- Megyeget – megvontam a vállamat, mire az ő tekintete az ajtón lógó két rajzra esett.
- Látom! – úgy vigyorgott, mint a tejbetök, mint aki tud valamit, amit mások nem. Miután mindketten maximális pontot kaptunk a rajzunkra szünet után, kitettük az egymásról rajzolt képeket az ajtóra.
- Menjünk! – perdült szembe velük Mike, hogy kifelé kezdje terelgetni őket. Felém pillantott, dobott nekem egy mosolyt, de semmi többet.
- Várj, várj haver! Sarah, nincs kedved velünk jönni? Talán jobban is megismerhetnénk egymást! – a félreérthetetlen célzást mindenki vette, és már nyitottam volna a számat, hogy valami nagyon lesújtó jelzővel illessem Markot, de Mike megelőzött.
- Nincs kedve! – a hangja nyugodt volt, halk, már-már veszélyesen csengett. Brad is észrevette ezt, nem csak én, láttam azon, ahogyan Mikera pillantott.
- Nyugi, nem kell róla tudomást sem venned, majd én elszórakoztatom! – felálltam az ágyról, összeszűkített szemekkel néztem rá, és ismét csak nyitottam a számat, hogy elküldjem az anyjába, de megint meg lettem előzve.
- Ő az enyém… - komolyan pillantott Markra, de a hangja nyugodt volt, mintha csak azt közölte volna, hogy ma esni fog. Megilletődötten álltam egy helyben, és csak pislogtam rá.
- Mi van? – Mark is most vesztette el a fonalat.
- Sarah az én barátnőm, fogtad? Szóval hálás lennék, ha nem akarnád minden egyes percben megdugni! Foglalkozz az énekléssel, meg a többi macával, de ne vele! – Mark csak tátogott, mint egy partra vettet hal, Brad hamiskásan elmosolyodott, én meg… nos én meg le voltam nyűgözve.
- Felőlem! – mondta végül Mark, még a vállát is megvonta, majd kisétált az ajtón.
- Majd jövök! – motyogta felém Mike, és kiiszkolt ő is a többiek után.

Nem mondom, jól esett, hogy közölte, hogy szálljon le rólam, mert az övé vagyok. Nem zavart, hogy úgy hangzott, mintha a tulajdonának tekintene, mert mit bánom én? Szeretek vele lenni, felőlem akár címkét is ragaszthatna a homlokomra. Az viszont kissé szarul esett, hogy elment, mert ez azt jelenti, hogy csak valamikor hajnalban vagy reggel fog visszaérni… És ma volt Valentin nap.

A délután további részét rajzolással töltöttem, majd este lementem az étterembe, megvacsoráztam, aztán egy zuhany után lefeküdtem aludni. Könnyen jött álom a szememre, de mikor egy csiklandós érzésre keltem, elmosolyodtam. Először azt hittem, álmodok, de aztán megfordultam, és tényleg Mike feküdt mellettem.

- Már reggel van? – kérdeztem álmosan.
- Nem, dehogy. Még nincs éjfél, siettem! – csókot nyomott a számra, majd felült, és felvett egy gitárt a földről. – Most bazira nyálas és giccses leszek, hogy énekelni fogok neked, de legalább az a jó, hogy a szövege nem szerelmes… De azért gondoltam meghallgatnád… - kíváncsian pislogtam rá, ő pedig elmosolyodott, majd játszani kezdett.

Sosem hallottam még gitározni és énekelni, sosem képzeltem el, milyen lehet zenészként. A hangja halk volt, de tiszta, férfias. Nem az a kiabálós fajta, legalábbis most biztosan nem volt olyan hangulatában. Lassan felültem az ágyban, és néztem, ahogyan pengetett. Az ajkai tökéletesen formálták a szavakat, a szöveg pedig, amit énekelt, tényleg nem szerelmes dal volt. A fájdalomról szólt, arról, hogy ez életben csak magunkra számíthatunk, de néha találkozhatunk olyan valakivel is, akiben megbízhatunk. A szavak bonyolultan rendeződtek egymás mellé, de a legjobb dal volt, amit éltemben hallottam. A gitár lassan elhalkult, de ő nem nézett rám. Letette a földre a hangszert, a falnak támasztotta, majd mély levegőt vett. Láttam rajta, hogy küszködik, hogy mondana is valamit, meg nem is.

- Köszönöm! – odahajoltam hozzá, és apró puszit nyomtam az arcára. Lehunyta szemeit, halványan elmosolyodott, majd az ölembe hajtotta a fejét.
- Boldog Valentin napot! – suttogta, s ettől majdnem könnyek szöktek a szemembe. Senki sem volt még velem ezen a napon, és habár már a végéhez közeledtünk, örültem, hogy úgy gondolta, hogy velem akar lenni.
- Neked is boldog Valentin napot, Mike! – az arcát magam felé fordítottam, s lehajoltam, hogy megcsókolhassam.

Ajkai először tétován csókoltak vissza, majd felmászott hozzám az ágyra, és szabályosan leterített. Fölém magasodott, ujjai a bőrömet érintették a pólóm alatt, ajkai a nyakamon szántottak végig, én pedig sóhajtoztam. Olyan érzések kerítettek a hatalmukba mindig, mikor vele voltam, hogy nem ismertem magamra. Előtte sohasem éreztem így. Mintha elveszíteném az eszem, mikor csókol, mintha a lelkem szárnyalna, ahogyan megsimogatja az arcomat, mintha az ereimben forró láva folyna, mikor hallom, ahogyan felnyög.
Ujjai gyorsan görgették le rólam a ruhámat, ahogyan én is igyekeztem megszabadítani őt a felesleges anyagoktól. Csak csókolt, és csókolt, simogatott, elmerült bennem, s mégis én süllyedtem a mélybe, ahonnan nem volt visszaút.

Reggel halk dúdolásra ébredtem, s ahogyan kinyitottam a szemeimet, megpillantottam őt, ahogyan az asztala előtt ült, és valamit nagyon számolt. Ilyen volt ő, ha gondolkodott általában énekelt, vagy dúdolt. Gondolom statisztikára készült, dolgozatot fogunk írni jövő héten. Rettentően jól nézett ki, ahogyan néha összevonta a szemöldökét, gondolkodott, majd lázasan nyomkodni kezdte a számológépet. Felkeltem, magamra kaptam az egyik pólóját, ami a földön hevert, majd puszit nyomtam a feje búbjára, és a fürdőbe indultam. A folyosón belefutottam Nicába, aki szerencsétlenségemre a szobánkba tartott. Felhúzta a szemöldökét, ahogyan meglátott Mike felsőjében, én meg csak elfordítottam róla a tekintetem, s beléptem az ajtón. Miközben fogat mostam Caleb jött be, és mindentudóan kíváncsi pillantással várt és méregetett.

- Jó reggelt! – köszöntem neki, ahogy végeztem.
- Ti tényleg együtt vagytok? – szegezte nekem a kérdést, amin meglehetősen meglepődtem. Tudtam, mire céloz, de tettettem a hülyét.
- Kivel?
- Mikekal, kivel mással? – megforgatta a szemét, mire elmosolyodtam.
- Honnan veszed?
- Mindenki tudja, aki tegnap kicsit is fülelt az előcsarnokban.
- Tessék?
- Lent cigiztünk egy páran, mikor Mike, Mark és Brad elmentek tegnap. És Mark lecseszte Mike-ot, hogy miért nem szólt, hogy felszedett téged. Mike meg csak megvonta a vállát, és közölte, hogy nem tartozik rá.
- Nica is lent volt?
- Akkor jött befelé az udvaron, szóval igen. Akart is beszélni a te Szívszerelmeddel, de lepattintotta, hogy nem ér rá – azt márpedig mindenki tudta, hogy Mike és Nica milyen jóban vannak.
- Nem a Szívszerelmem, csak… Csak együtt vagyunk… - mit mondhattam volna?
- Jól titkoljátok!
- Maradjon is így, kérlek! - bólintott, de az én eszem már másutt járt. Vajon Mike mit válaszolt volna Caleb ezen kérdésére? Vajon miért vallotta be tegnap mégis a többieknek, hogy a barátnője vagyok?

Visszatérve a szobába Mike-ot már nem találom ott csak egy cetlit az asztalomon, amin azt írta, lement reggelizni. Na, gondolom Nica hívta le, így bár éhes voltam, nem mentem le. Felöltöztem és a Mike asztalán lévő számolásokat kezdtem nézegetni. Basszus, nagyon okos srác volt, ezt el kellett ismerni. Hihetetlen módon mindent megértett, csak akarnia kellett. Én sem voltam ugyan hülye, de azért nekem kellett egy kis idő mire leesett egy-két dolog. Leültem a saját asztalomhoz, és én is számolgatni kezdtem. Annyira elmerültem a feladatokban, hogy nem is hallottam, hogy Mike mikor jött vissza, már csak azt vettem észre, hogy egy papírzacskót tett elém, és leguggolt mellettem, hogy puszit nyomjon az arcomra, majd fejét az ölembe hajtotta.

- Minden oké? – kérdeztem azonnal. Nem szokott ilyeneket csinálni. Szeretett bújni hozzám, mikor ketten voltunk, ezt már jól tudtam. Imádta, ha megölelem és megpuszilom, szeretett csak úgy feküdni az ágyon mellettem, és bámulni a plafont. Úgy, ahogyan neki is, nekem is elég volt a közelsége és máris minden rendben volt. De most mégis furcsa volt.
- Persze! – bólintott, majd felállt, és a kezembe nyomta a zacskót. – Egyél, mert különben nem tudsz majd gondolkodni!
- Köszönöm! – hálásan pillantottam rá, mikor szemügyre vettem a kakaós és fahéjas csigákat. Ez volt a kedvencem.
- Szívesen! – kaptam tőle egy mosolyt, majd leült az ágyára és rajzolgatni kezdett.

Ez volt ő. Lassacskán, ahogyan haladt előre az idő elkezdett gondoskodni rólam. Mármint úgy értem, hogy így, ahogy most is tette: hozott kaját, ha én nem vettem rá a fáradtságot, rámszólt, ha valamit elfelejtettem, összeszedte néha a cuccaimat helyettem a szobában… Nem mintha ő nem lett volna rémesen rendetlen, és pont ezért tudtam, hogy az a Mike, akit megismertem, valóban az igazi Mike volt. Akárhányszor ránézek a képre az ajtón tudom, hogy jól ábrázoltam őt. És mégis, tudtam azt is, hogy velem már teljesen más. Nem is tudnám rendesen elmagyarázni, hogy milyen ő. Ugyanolyan volt, mert néha most is rettentő csúnyán tudott nézni, és beszólni, csak már nem nekem. Velem szemben is maradt egy kis tartása, nem voltunk együtt a többiek előtt igazán, szerintem eddig nem is tudták, hogy járunk. És valójában nem volt a régi pont ezért. Foglalkozott velem, nem vett semmibe, sőt, ő maga kereste a társaságomat.
Én magam nem változtam, azt hiszem. Ugyanúgy beszélgettem mindenkivel, akit kedveltem, mint mielőtt Mikekal összejöttünk, habár ő nem ugyanazokkal barátkozott, mint én. Talán ezért is volt olyan evidens, hogy a szobán kívül nem is igazán mutatkoztunk még együtt. Mert hol? Az órákon volt, hogy néha egymás mellé ültünk, de nem sokszor. Én még most is az első sorokban szerettem letelepedni a kis cuccommal, míg ő a hátsóban ücsörgött a srácokkal. És onnan brillírozott. Mert megcsillogtatta szinte mindig a tehetségét, és lassan mindenki kezdett tisztában lenni vele, hogy Mike Shinoda bizony nem akárki. Vagyis hogy nem akárki lesz belőle.

Lassan telt el az első évünk, de én egy cseppet sem bántam. Szerettem a koleszt, szerettem a sulit, és szerettem Mike-ot is. Úgy-ahogy Markkal is megtaláltuk a közös nevezőt, és most már nem akart minden nap megfektetni, vagy ha igen, hát csak gondolatban. Most már egyre kevesebbet jártam haza hétvégente, vagy ha mégis visszamentünk a városba, akkor is Mikenál töltöttem az éjszakákat. A szülei és a testvére nagyon aranyosak és kedvesek voltam velem, egyből elfogadtak. Nem tudom miért, de féltem, hogy nem így lesz. Az én szüleim is azonnal megszerették őt, de azért tartottam a családjától. Mint kiderült, teljesen feleslegesen.
Szóval a hétvégeket és az esték nagy részét a bandával töltöttük. Brad, Joe, Mark, Rob és Mike alkották a Xerot, amit imádtunk mindannyian. Eléggé furcsa zenét játszottak, de éppen ez volt benne a jó. Minden, amit szerettem vegyítve volt bennük. Egész nyáron dalokat gyártottak, gyártottunk, mert igyekeztem a srácok segítségére lenni. Nem voltam én egy dalszövegíró csodavalaki, de segítettem pár dologban. És ami a legjobb volt, hogy Mike ilyenkor, mikor benyögtem egy-két ötletem, mintha már-már szerelmesen nézett volna rám. Persze lehet, hogy csak képzelődtem.
Szóval a nyáron nem sokat pihentünk, mivel hát a Xero nagy babérokra akart törni. És hát mit volt mit tenni, egyszerűen ott kellett lennem köztük. Muszáj volt, szükségem volt rájuk, és főleg Mikera.

Eléggé úgy érzem, hogy beleszerettem. Mikor lassan egy év távlatából visszaemlékszem az első találkozásunkra, mindig nevetnem kell. Hát ki gondolta volna akkor, hogy mi ketten egy pár leszünk? És hogy egy ennyire elválaszthatatlan pár! Mert mindenhova együtt mentünk, nyáron meg már főleg. Sőt, az év vége felé a suliban is fogtuk egymás kezét. De ez már tényleg az utolsó héten volt csak, mikor amúgy is csak vizsgák voltak, és nem sok mindenki volt bent. Mégis jó volt, hogy végre mindenki szeme láttára vállaltuk, hogy együtt vagyunk.

Nyár utolsó hete volt, már készültünk vissza a koleszba. Mike és én még jó, hogy alig pár háztömbnyire laktunk egymástól, így tudtam neki segíteni. Jaj, olyan kis szerencsétlen volt, de komolyan! Ha én nem vagyok ott, egy csomó mindent össze se pakolt volna.

- A három per kettes mappád? – kérdeztem tőle egy este, mikor a rajzos cuccait szedte össze. – És az asztmagyógyszered?
- Öhm… - elgondolkodva nézett körbe a szobájában, s míg ő keresgélt, én odasétáltam a szemközti falhoz, és visszaragasztottam a Depeche Mode poszter jobb sarkát, ami már lelógott. – Mi lenne velem nélküled? – odatette a mappát a többi közé, majd odasétált hozzám, és egy puszit kaptam a számra.
- Nélkülem is jól megvoltál! – világítottam meg a tényt, amit igyekeztem nem elfeledni.
- Ha-ha, nagyon vicces! – fintorgott, és leheveredett az ágyra, engem otthagyva ácsorogni.
- Ugyan, talán nem így volt? – szépen fölé másztam, és kényelmesen elfeküdtem rajta, fejemet a párnára hajtva, így arcunk egymással szemben volt. Éreztem, ahogyan a szíve ritmusosan dobogott, s úgy találtam, hogy ez a legszebb dolog a világon.
- De, így volt! – ismerte el, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne erről beszélni. – Holnap még összefutunk a srácokkal este, elköszönünk a nyártól, oké? – hihetetlen módon tudott témát váltani, és innen is tudtam, hogy azért ő még az a srác, akit megismertem. Gyorsan túltette magát a kapcsoltunkon való rágódáson, vagy nem is tudom, hogy nevezzem. Sosem beszélünk túl mély érzelmű dolgokról.
- Nekem jó! Már várom, esküszöm furcsa, hogy ma meg tegnap nem láttam őket.
- Nekem is – sóhajtotta. – Eldöntötted már, hogy milyen szakot választasz?
- Nekem nem elég a kézi grafika, Mike! Komolyabban szeretnék foglalkozni a témával… - és csak dőlt belőlem a szó, magyaráztam neki össze-vissza. A legjobb az volt benne, hogy meg is hallgatott.
- Egyszer még sokra viszed, hidd el! Filmeket fogsz gyártani meg minden – rám mosolygott, majd fordított a helyzetünkön, és sietősen megcsókolt.

Nem tudtam vele vitába szállni ezek után, csak élveztem a csókját és azt, ahogyan lassan megint elcsábított. Mondjuk nem is álltam ellen, hogy is tehettem volna? Ujjai óvatosan siklottak be a pólóm alá, hogy levegye rólam, majd ugyanígy folytatta. Én is nekiveselkedtem, nem volt így jó, hogy rajta annyi ruha volt!

Másnap estétől a harmadik nap délelőttjéig a srácokkal voltunk. Először persze jól berúgtunk, ahogyan azt illett, majd Bradéknél pihentük ezt ki.
Anyáéktól elbúcsúztunk, majd átmentünk a Shinoda házba is, ott is elköszöntünk mindenkitől, s most már együtt vonatoztunk vissza. Ültünk egy kabinban, és csak néztünk kifelé az ablakon. Mike átkarolta a vállamat, közel húzott magához, és néha belepuszilt a hajamba. Annyira tökéletes volt minden, hogy tudhattam volna, hogy valami furcsaság is fog történni!

Lifteztünk, igen Mike is, nem semmi! Szóval mikor lifteztünk beszállt mellénk két csajszi is. Nem ismertük őket, biztos voltam benne, hogy most gólyák. Nem is lett volna bajom velük, se Mike, se én nem voltunk olyanok, akik majd basztatják őket. Viszont olyan furcsán néztek ránk, és az összekulcsolódott ujjainkra, hogy komolyan kezdtem magam kényelmetlenül érezni abban a két percben. Aztán mi kiszálltunk, ők meg továbbmentek, de mielőtt még teljesen becsukódhatott volna a lift ajtaja, láttam, hogy mohón elkezdenek egymásnak magyarázni.

- Na, mi az Sarah? – bökte meg a vállamat Mike, mire csak megráztam a fejemet. Ez a böködés volt a mániája.

Láttam rajta, hogy nem hisz nekem, de hát mit mondtam volna? Hogy szerintem az a két ismeretlen csaj rólunk beszélt? Ugyan.
Akik maradtak a koleszban idén is, azok a régi szobájukat kapták meg, így mi is. Visszatérni tök jó érzés volt.

- Nem toljuk össze az ágyakat? – kérdése úgy meglepett, hogy először csak bambán bámultam rá. – Most mi van? Nem volt túl kényelmes egy kicsi ágyban aludni, nem?
- De, mármint nem, úgy értem de – elnevettem magam a bénázásomon, s ez az ő arcára is mosolyt csalt. – Toljuk össze!
- De a te feledre, mert az enyémen nem lehet a nagy szekrényünk miatt. Megint a nadrágjaim mellé teszed a tangáidat? – az a vigyor az arcán, édes jó istenem! Most kicsit más volt, mint mikor megismertem. A haja hosszabb volt, de most is az ég felé meredezett, és volt az állán szakáll is, a stílusa pedig a régi volt. Imádtam!
- Nem mellettük, hanem rajtuk! – megcsóváltam a fejemet. Mindketten szerettünk visszaemlékezni a kis csatározásainkra. Bármennyire is azt hittem, hogy csak időleges ez a fegyverszünet köztünk, úgy tűnik, tévedtem. – Na gyere, rendezkedjünk.

Szépen mindent sikerült úgy pakolnunk, hogy tetsszen mindkettőnknek. A két íróasztal most szorosan egymás mellé került az ablak alá, a két ágyat összetoltuk az én felemen, míg Mike ágya helyére pakoltuk a szobainast, a táskáinkat meg Mike gitárjait. Most kettőt hozott magával, de van egy sejtésem, hogy itt lesz a többi is lassan. Összesen öt van neki most.
És hát ugye, ami szépen indult, annak nem kell szépen is végződnie, megérkezett Nica is.

- Már ennyire együtt vagytok? – bökött az ágyunk felé fintorogva, miután lenyomott két puszit a pasimnak. Mike és én most láttuk őt először az utolsó vizsgák óta, mivel az egész nyarat a francia Riviérán töltötte.
- Mennyire? – kérdezte a szokásos lezser, nemtörődöm stílusában Mike, én pedig nagy levegőt vettem, és igyekeztem volna kislisszolni a szobából, de ő nem hagyta. Elkapta a kezemet, és visszahúzott maga mellé egy olyan „ne merj menni sehova” nézéssel. De hát mit kellett volna csinálnom? Legszívesebben pofánvágtam volna Nicát, de nem tehettem.
- Mindenki rólatok beszél. „A suli egyik legjobb pasija foglalt” – még macskakörmöket is rajzolt a levegőbe. – Megölöd a reményüket!
- Nem mintha bármikor is reménykedhetett volna akármelyik is! – megvonta a vállát, és elengedte a kezemet.
- Mehetek? – vontam fel a szemöldökömet.
- Mehetsz! – bólintott vigyorogva. Tudta, hogy bosszant, ha megmondja mit csináljak.
- Örültem Monica! – csak fintorgott egyet, én meg kiiszkoltam végre.

Tényleg mindenki velünk volt elfoglalva, nekem eddig fel sem tűnt, hogy minden csaj Mikera akar rárepülni! Közutálat tárgya lettem: a hátam mögött kibeszéltek; de ha szemben álltam velük, tiszteltek. Senki sem akart Mike szemébe szálkaként megjelenni. Egyrészt azért, mert még mindig reménykedtek hogy dob engem, és akkor ők jönnek majd, másrészt meg Mikenak ez a lekezelő stílusa megvolt még most is, és senki sem akarta, hogy esetleg porig alázza őket nyilvános helyen. Képes lett volna rá, nem zavartatta volna magát.

Egyik téli estén nagyon unatkoztunk, mivel a srácok nem értek rá, és nem tudtunk összehozni egy Xero próbát, így a szobánkban voltunk. A falakra elvileg képet lehetett csak tenni, így mi feltaláltuk magunkat. Kinyitottuk a nagy, falba mélyesztett szekrényünket, és a belsejébe kezdtünk rajzolni. Kis üzeneteket írtunk fel, figurákat rajzoltunk, én például a szárnyas Mike katonát, ő meg mindenfélét.

- Felírom a telefonszámomat, mert úgysem tudod soha megjegyezni! – csak kinyújtotta rám a nyelvét. – Hé, ez az én szokásom!
- És? – kérdezett vissza mosolyogva, majd tovább rajzolgatott. Szitakötőket éppen a pulcsis polcom részére.
- Tetszenek, mi? – böktem az ablak felé. Most is elhoztam őket, és ott lógtak a függönyökön.
- Nem rossz… - motyogta.
- A világért sem vallanád be, mi? – nevettem, mire vigyorogva megrázta a fejét. Egy fekete pólót és boxert viselt. Pazarul nézett ki!
- Azért egy jó és őszinte dologgal szolgálhatok – pillantott felém tétován.
- Hű, de komoly vagy, mi az? – felé fordultam, és letettem a kezemben tartott ecsetet.
- Azt hiszem belédszerettem! - csak úgy kimondta, aztán csak pislogott rám. Nos, én is csak pislogtam rá egy pár pillanatig.
- Én is szeretlek, Mike! – motyogtam végül. Totálisan beleolvadtam a bugyimba! Jézusom! Akkor vallott szerelmet, mikor a legkevésbé vártam volna.
- Pedig mondtam, hogy ne szeress belém! – sóhajtott, s tényleg volt valami él a hangjában. Amolyan figyelmeztetés.
- Nem állt szándékomban… - megszeppenve néztem fel rá. Nem értettem őt.
- Szeretlek! – ismételte el, és puszit nyomott az arcomra. – Szeretlek… szeretlek… - újabb puszik a nyakamra, a számra.
- Neked bezzeg szabad, igaz? – böktem oda mosolyogva, magamhoz ölelve őt.
- Én tudom majd kezelni, ha valami rosszul sülne el! – őszinte tekintete megrengette a világomat. Tudtam, komolyan gondolja. Ahogyan azt is komolyan hiszi, hogy esetleg nem maradunk együtt, míg világ a világ.
- Én is fogom tudni! – makacskodtam, mire elmosolyodott. Nyelvét végighúzta az alsó ajkamon. – De úgysem lesz rá szükség… - mormogtam, mielőtt megcsókolt volna.

Nem érdekelt, hogy ő mit gondol, csak az volt a fontos, hogy ebben a szent pillanatban itt volt, és szeretett. Mit is kérhettem volna mást az élettől, ha nem egy olyan kincset, mint amilyen ő? Nem gondoltam a jövőre, nem foglalkoztam vele. Lesz, ami lesz. Ha valaminek meg kell történnie, az úgyis meg fog, nem tudom megállítani, csak kiélvezni azt, hogy most éppen engem csókol, hogy ujjai az én ruhám alá csúsznak be, s hogy nekem nyomódó ágyéka csak engem kíván.

In The Beginning

„Mindegyik háborúban van egy pillanat, amikor minden megváltozik. Egy pillanat, amikor az út elkanyarodik. A szövetségesek és a frontvonalak átrendeződnek, és az ütközet szabályai újraíródnak. Egy ilyen pillanat megváltoztathatja a harc természetét, vagy eldöntheti valamelyik fél javára. Megteszünk hát mindent, hogy megragadjuk a pillanatot. Felkészülünk a változásra. Szívünket megkeményítjük. Félelmünket elfojtjuk. Összeszedjük az erőinket, és jeleket keresünk a csillagokban. Ám ezeket a pillanatokat, a játékszabályok változását örök homály fedi. A végzet láthatatlan keze mozgatja a bábukat a sakktáblán, és bármennyire is készülünk rá, bármennyire is tartunk ellen a változásnak, számítunk a pillanatra, harcolunk az elkerülhetetlen ellen, végül mégsem állunk készen, amikor elérkezik.”



**Olyan ’95 környékén**

Az egész időszak, ami karácsonyig húzódott egy furcsa kábulatban telt mindkettőnknek. Mike Brad bejelentése után olyan csúnyán nézett rám minden alkalommal, hogy legszívesebben menten elsüllyedtem volna a föld alá. Aztán átváltott abba, hogy ismét közömbös lesz. Ugyanolyan volt, mint mielőtt állítólag lefeküdtünk egymással.
Na igen, ez volt a másik érdekes dolog: vajon tényleg megtörtént? Nem beszéltünk róla, aznap Mike azonnal elment Braddel, és valamikor hajnalban jött haza. Egyetlen egyszer próbáltam vele erről beszélni, másnap, és mi volt a válasza arra a kérdésemre, hogy emlékszik-e már valamire? „Nem, mert gondolom szar vagy az ágyban!” Na és ezóta nem voltam hajlandó én sem hozzá szólni. Igaz, megszokhattam volna, hogy egy nagyképű seggfej, de akkor is bántott, hogy ilyen volt velem.

Megpróbáltam összeszedni minden emlékemet a hetek során, és kezdtem elhinni Brad állítását. Konkrétan nem emlékeztem volna, hogy tényleg „szar” lettem volna az ágyban – talán, mert nem vagyok az -, de apró, pici képkockák felrémlettek előttem. Ilyesmi, hogy látom elrepülni a pólómat a szobában, vagy Mike nyakában lógni a kicsi katonás medált. Bár inkább javarészt érzésekre kezdtem emlékezni: simogatás, ahogyan az állán a borostája karcolja az ajkaim alatti bőrt, vagy ahogyan a nevemet suttogja. Igen, a suttogása kísértett a legtöbbet, és legtöbbször álmaimban. Ezért is volt nehezebb hinnem ebben az egészben, mert hát álmomban olyan valóságos volt, lehet, hogy az egészet álmodtam.

A karácsonyi szünetre mindenki hazament a koleszban, és a két ünnep között is csak kevesen mentünk vissza. Én azért, mert vizsgám volt huszonhetedikén, a többiek meg itt akartak szilveszterezni, vagy mert hasonlóan tanulniuk kellett. Őszintén szólva Mr. Egómanó Shinodára nem számítottam huszonhetedikén reggel, mikor visszaértem a vizsgámról. Tök boldog voltam, hogy négyest kaptam, és mikor beléptem a szobába, és megpillantottam őt egy szál farmerben ácsorogni az íróasztala mellett, ledermedtem. Reméltem, hogy Nicával marad otthon a városban – aki amúgy sejtésem szerint nem tudott a köztünk „lezajlott” eseményekről -, de csalódnom kellett.

- Jó, hogy jössz! – pillantott felém közömbösen, én pedig becsaptam magam után az ajtót.
- Csak nem szóba állsz velem megint? – vontam fel a szemöldökömet, és elkezdtem kigombolni a fehér blúzomat, amit csak a vizsga kedvéért vettem fel. Elfordult tőlem, azóta rám sem nézett, mikor félmeztelenül rohangáltam a szobában, majd az ablak felé bökött az ujjával.
- Ezek mik?
- Szitakötők – megvontam a vállamat, bár ő ezt nem láthatta. Ledobtam a blúzomat az ágyra, majd odasétáltam mellé, s közben magamra kaptam egy trikót. – Egyéb kérdés?
- Miért vannak a függönyre csíptetve? – összevont szemöldökkel nézett rám, s ahogyan az arcára néztem, most vettem csak észre, hogy mennyit változott, mióta megismertem. Még férfiasabb lett, az állán már nem csak borosta díszelgett, hanem rövidre nyírt szakáll, míg mind a két fülében karika-féle fülbevaló díszelgett, és valahogyan az arca is mintha karakteresebb lett volna. Nem tudom, pontosan miért, de sokkal helyesebb volt így, mint előtte. Pedig akkor sem volt semmi!
- Ez műanyag díszítőelem – mondtam lassan, illusztrálva, hogy nem tartom elég okosnak, hogy felfogja, amit mondok. – Szép szárnyai vannak!
- És gondolom, ha mondjuk nekiállnék vitatkozni a maradásukról, akkor nem hagynád annyiban, mi? – úgy nézett rám, mintha fáradt lenne.
- Eltaláltad. Maradnak, ha tetszik, ha nem!
- De miért? – hisztizett fel, mint egy ötéves. Még a karjait is széttárta. – Én nem hoztam semmi olyasmit, ami zavarna téged!
- Ott van Nica, Brad és Joe, hogy Markról ne is beszéljek! Az a srác még nálad is lehetetlenebb!
- Ő az énekesünk! – védekezett, mire én is felhörrentem.
- Leszarom! Miért kell minden alkalommal azt kérdezgetnie, hogy mikor kefélhet meg? Szó szerint idéztem most! Komolyan nem hittem, hogy van nálad taplóbb ember a földön, de hát Mark Wakefield-del aztán betaláltatok!
- Ismétlem, ő az énekesünk, és nem fogok a te hisztid miatt beszólni neki, csak mert ilyen kis… izé vagy!
- Egyáltalán milyen bandád van neked? – ez már egész eddig fúrta az oldalamat.
- Hát olyan… jó. Játszunk rockot meg hip-hop-ot egyben, és hát… De mit magyarázkodok én neked? – dörrent fel, szerintem inkább saját maga ellen, mint ellenem, aztán levetette magát az ágyra.
- Anyukádnak teszteltetnie kellene, hogy nem vagy-e zakkant… - morogtam, mire ő csak megvetően felhorkantott.

A nap további része eseménytelenül telt. Mike egyre-másra megbámulta a szitakötőimet, de nem úgy, mint akinek nem tetszik. Inkább volt elgondolkodó az arca, mint bosszús, ezt pedig nem értettem. Mindenesetre nem kívántam újabb szócsatába bonyolódni vele, így hallgattam. Olvasgattam, és reméltem, hogy este valami jó vacsorát adnak lent a kolesz éttermében…
Miután magamba tömtem egy szelet pizzát – igen, ezt mind -, visszamentem a szobánkba, és leültem az íróasztalomhoz. Volt egy rajz, amit be kell majd adni a szünet után, én pedig nem boldogultam vele. Ezt a feladatot Mike is megkapta, ahogyan mindenki a csoportban. Egyetlen képet kellett rajzolnunk a szobatársunkról, méghozzá úgy, hogy a legjobban ábrázoljuk őt.

- Na mi van, nem megy? – kérdezte halkan, az ágyán fekve. Le sem vette a szemét rólam, pedig csak ültem ott és bámultam az üres lapot.
- Nem tudom, milyen vagy… - megráztam a fejemet, majd kelletlenül felé fordultam. – Úgy érzem, hogy amit nekem mutatsz, az nem teljesen az igazság.
- Nézd Sarah… - felült és komolyan pillantottam rám. – Én tényleg ilyen vagyok. Akik fontosak nekem, azokkal jól kijövök, amúgy pedig szarok az egész világra. Nem érdekel mások véleménye, ahogyan mások maguk sem. Felőlem lehetnél te a Dalai Láma is, nem zavar, mert nekem senki vagy. És ez nem bántás, csak… Én nem szeretek feleslegesen bárkit is megismerni, mert minek? Az emberek mind hazudnak, mind önzőek és mind kihasználják a másikat. Ez törvényszerű, nem ellened irányul!
- Szóval azt mondod, hogy… általánosítasz? Van egy sémád, amit ráhúzol minden lányra például, és ennyi? – nem vádnak szántam, sőt. Sosem akartam még senkit sem ennél jobban megérteni, mint őt.
- Olyasmi – bólintott elismerően, majd visszadőlt az ágyra.
- De miért? Mármint… Így meg sem adod az esélyt, hogy megismerj klassz embereket!
- Akiket meg akarok ismerni, azokat megismerem. Például Joe vagy Mark – rámpillantott, és halványan elmosolyodott.
- Mi ez a mosoly? – kérdeztem gyanakvóan, mire felnevetett.
- Semmi, semmi.

Csak ültem, és néztem, ahogyan a légzése egyenletessé válik. Elaludt, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy jobban megnézzem az arcát és mindent. Támadt egy ötletem…
Két órával később mocorogni kezdett, én pedig vehemensem satíroztam még a lapon. Azt akartam, hogy készen lássa, úgy ahogyan elképzeltem.

- Úgy serceg a ceruzád, hogy a holtak is felébrednek tőle, királykisasszony – morogta, s a fejére húzta a párnát.
- Majd talán túléled! – megforgattam a szemeimet, s eltartottam magamtól a lapot. Kész volt.
- Mutasd! – felállt, mellém sétált, majd ránézett a képre. – Azt a rohadt! – nyögte, majd kivette a kezemből, és jó alaposan szemügyre vette a rajzomat.
- Ez most azt jelenti, hogy nagyon utálod, és mindjárt kiakadsz, vagy hogy ennyire tetszik? – kérdeztem kissé félve. Nem akartam megint összeveszni vele.
- Nem, ez… nagyon jó – rámpillantott, majd a függönyre. – Hogy jött ez így?
- A katona már az első pillanatban is tetszett, gondoltam, jó lenne a te arcoddal is. Kicsit árnyékolva, nem túlságosan kihangsúlyozva. A szárnyak pedig… Először angyalszárnyakat akartam, de valahogy azt erősnek éreztem. Ekkor eszembe jutott, hogy ráteszem a szitakötőim szárnyait. Végül ez lett belőle – böktem a szárnyas Mike-katona felé. – A katona kifejezi, hogy mindenkivel szemben helyezkedsz, de a szárnyak adnak egy kis szabadságot, egy kis szimpátiát.
- Jelzi, hogy nem tartasz feltétlenül rossznak, egy ellenségnek? – mosolygott rám talán életünkben először, úgy igazán. Egy pillanatra el is vesztem abban a hatalmas, gyönyörű mosolyban.
- Talán… - mosolyogtam vissza rá.

Letette a papírt az asztalra, majd még utoljára rápillantott a függönyön lógó szitakötőkre, aztán elvonult fürdeni. Csak pislogtam magam elé. Ez mi volt? Ez a mosoly majdnem megölt, jesszus! Nagyon durván jól nézett ki, és egyre inkább úgy éreztem, hogy márpedig megtörtént, tényleg lefeküdtünk egymással. Tetszhet nekem Mike, nagyon is. Aznap éjjel is így a hatása alá kerülhettem…
Később felváltottam a fürdőben, s beálltam a zuhany alá. Próbáltam lenyugodni, és végiggondolni megint azt az éjszakát. Aztán hallottam, hogy nyitódik az ajtó, és mivel Calebék nem voltak itt, tudtam, hogy csak Mike jöhetett be. Elhúztam kissé a zuhanykabin ajtaját, és kipillantottam. Hátát az ajtónak támasztotta, s engem figyelt.

- Nem zavar…? – dörrentem rá, mire elvigyorodott.
- Nem – megvonta a vállát. – Megvárlak, beszélni szeretnék veled!
- És a szobában nem tudtál várni, igaz? – morogtam, s gyorsan befejeztem a zuhanyzást. – Ideadnád a törölközőm? – nyújtottam a kezemet, mire ráérősen mozdult csak. Mit akar? Miért csinálja ezt? Magam köré csavartam, nem is foglalkoztam vele, hogy megtörölközzek rendesen is, és kiléptem elé. – Na mondd!
- Gondolkodtam…
- Szoktál? – vigyorogtam rá gonoszul, mire csak egy lesújtó pillantást kaptam válaszul. – Bocsi! – pislogtam rá ártatlanul, mire elnevette magát.
- Hihetetlen egy nő vagy! Folyton rajtad gondolkozom…
- Rajtam? – ez meglehetősen furcsán hangzott az ő szájából.
- És rajtam… rajtunk. Hogy vajon… Vajon tényleg megtörtént-e… - nem kellett kimondania nyíltan, tudtam, mire gondol.
- Őszintén? – bólintott. – Igen, megtörtént. Biztos vagyok benne!
- Miért, már emlékszel? – kérdezte érdeklődve.
- Nem, konkrét dolgokra nem. Csak érzésekre, hangokra… a te hangodra – ezt nem akartam eredetileg elmondani neki, de most mégis megtettem. Annak ellenére, hogy ma közölte, hogy nem akar megismerni, mert egy senki vagyok neki, mégis úgy éreztem, hogy valami egy kicsit megváltozott.
- Tényleg? És pontosan milyen érzésekre? – közelebb lépett, én pedig zavarba jöttem tőle. Attól, ahogyan rám nézett. Éhes volt a pillantása, mintha bármelyik pillanatban nekem eshetne. Nem mintha bántam volna…
- Nem is tudom… - suttogtam.

Megfogta a kezemet, s elakadó lélegzettel követtem a szobánkba. Csak figyeltem, ahogyan lassan megfordul, és közelebb jön. Hátráltam, egészen az ajtóig, majd mikor már nem volt hová menekülnöm, megnyaltam az ajkaimat. Persze, direkt csináltam, és be is vált. Közelebb hajolt, és ajkait végighúzta az arcomon, aztán egy apró csókot lehelt a számra. Ujjai a csípőmbe martak, s még törölközőn keresztül is esküszöm, hogy égett a bőröm az érintésétől. Nem csókolt meg, csupán odahajolt a nyakamhoz, éreztem, ahogyan a lehelete csiklandozza a bőrömet, majd fogai belém martak, amitől felnyögtem.

- Ezt csináltad… akkor is! – lihegtem, mint aki lefutott valami föld körüli távot. Az érzés nagyon is ismerős volt, tudtam, hogy egyszer már megtörtént.
- Gondolod? – kérdezte a fülembe suttogva. – Lehet. És talán ezt? – kérdezte halkan, majd a vállamhoz hajolt, és megszívta a bőrömet.
- Te emlékszel! – mormoltam lehunyt szemekkel, és ujjaimat a hajába fésültem a tarkóján.
- Igen, én emlékszem… És te is pontosan ezt csináltad – a szemembe nézett, s abbahagytam a hajának a gyűrögetését, és a barna szemek mélységébe merültem. Ujjai lassan lecsúsztak a combomra, és végigsimított a törölköző szélénél rajta.
- Sosem akartam még senkit ennyire! – szaladt ki a számon minden gondolkodás nélkül, de legnagyobb megkönnyebbülésemre nem állt neki nevetni, és nem húzódott el, mondván, hogy csak játszott velem.
- Tényleg? – kérdezte halkan, s miközben folyamatosan a szemembe nézett ujjait becsúsztatta a lábaim között a törölköző alá, és minden kérdezés nélkül eltüntette bennem őket. Megmarkoltam pár tincsét, ahogyan megéreztem magamban, és megint csak felnyögtem. – Hm… igazad van – mozogni kezdett bennem, én pedig nem akartam elhinni, ami éppen történt.
- Sosem hazudtam neked! – leheltem, miközben éreztem, ahogyan egyre jobban felizgat, éreztem a bennem egyre jobban tomboló vágyat és féktelen szenvedélyt.
- Szóval egy seggfej vagyok, mi? – kérdezte, s nyelvével végigszántott a nyakamon.
- Aha… - ennél többet nem voltam képes mondani. Csak élveztem, ahogyan simogat, el-eltűnik bennem az ujjaival. Önkéntelenül is az oldalához emeltem a lábamat, hogy még mélyebbre hatolhasson, amit csak egy mosollyal konstatált. – De egy nagyon… tehetséges seggfej… - tettem hozzá, mire halkan felnevetett, s megállt a mozdulataiban. Felnéztem az arcára, egyenesen a szemébe.
- Ne szeress belém, Sarah! – mosolyogva mondta, de tudtam, komolyan gondolja.
- Nem állt szándékomban! – válaszoltam én is hasonlóan egy apró mosollyal, majd felé hajoltam.
- Senkinek sem állt eddig sem szándékában… - motyogta még mielőtt megcsókoltam volna, én pedig nem törődtem ezzel a mondatával.

Úr Isten! Igen, most már emlékszem mindenre! A csókja mintha csak előhívta volna a jól elrejtőzött emlékeimet. Egyszerre villant fel minden, miközben ajkai az enyémet kényeztették. Tényleg karcolta a szakálla egy kissé az államat, de nem volt kellemetlen, sőt, engem csak jobban felizgatott. Szorosan hozzám bújt, úgy éreztem, hogy mindenhol simogat, és érint. A törölközőmet levette rólam, s ugyanúgy hanyagul elhajította az ágyamra, ahogyan akkor éjjel tette a pólómmal. Ezen elmosolyodtam, majd végigsimítottam a meztelen hátán, megcsókoltam a nyakát, körmeimet végighúztam a mellkasán és a hasán, amitől az izmok összerándultak az érintésem alatt, majd a boxerébe nyúlva kezembe vettem legnemesebb testrészét.

- Sarah! – suttogta a fülembe a nevemet, s ez is mintha villámcsapás lett volna. A suttogását nem tudtam feledni. Nem is lehetett ezt az érzéki, szexis hangot kiűzni a fejemből.
- Hm? – dünnyögtem vissza, s közben elmosolyodtam. A nyakamat csókolta végig, olykor megharapott. Csoda is, hogy anno nem maradt nyoma.
- Gyere! – elrántott az ajtótól, és az ágya felé araszolt velem, én pedig szó nélkül követtem. Amúgy is nehezen forgott a nyelvem a munkálkodása miatt.

Együtt dőltünk el az ágyon, ő fölém helyezkedett, és a lábaimat felhúzta a derekához, miközben én lefelé toltam róla a felesleges anyagot. Tudtam, mire készül, nem volt egy teketóriázós fajta. Megadta, amit akartam, mindenféle köntörfalazás nélkül, mintha csak zsigerből tudta volna, mire vágyom. Elvált az ajkaimtól egy pillanatra, és a szemembe nézett, várt. Megállt a mozdulatban, nem furakodott közelebb hozzám, így lassan a nyaka köré fontam a karjaimat, és vágyakozva pillantottam rá.

- Azt hiszem, akkor éjjel sem kértél engedélyt – jegyeztem meg, mire felvonta sötét szemöldökét.
- Te csábítottál el, rémlik?
- Mikor? Te nyomtál az ajtónak, te kezdtél vetkőztetni…
- A-aa! – ingatta a fejét. – Te lejtettél nekem táncot… - közel hajolt hozzám, puszit nyomott az arcomra, majd a számra is.
- Te tepertél le! – szálltam vele vitába halkan, miközben én is pusziltam, ahol értem.
- Persze… - lejjebb csúszott, a melleimmel kezdett foglalatoskodni, én pedig már nem bírtam az édes kínzást. Ahogyan ajkai a mellbimbóm körül csókolgattak, és ujjai cirógatták az oldalamat, úgy éreztem, az őrületbe kerget.
- Mike! – nyöszörögtem, mire vigyorogva visszahajolt hozzám, és megcsókolt. – Akarlak!
- Látod… - mormolta a számba. – Te tehetsz róla!
- Fogd már be, és csináld! – csattantam fel vigyorogva, mire minden szó nélkül feljebb vonta a lábaimat a csípőjén, majd elmerült bennem.

Legszívesebben lehunytam volna a szememet, és csak élveztem volna, amit csinál, de nem tettem. Néztem az arcát, ahogyan kiül rá a kéj, és ez csak még jobban a csúcs felé tolt. Be akartam várni, vele akartam elmenni együtt, de nem bírtam tovább. Pár perccel később a hátam ívbe feszült, és erősen markoltam a karját és a vállát. Abban a percben éreztem, ahogyan ajkai az enyémre tapadnak, s nyelve játékra hívta az enyémet. Pár pillanatig csak csókoltam, majd megmozdítottam a csípőmet, s igyekeztem felvenni vele a ritmust.

- Váltás? – megadta a választást, hogy ha esetleg nem akarok felül lenni, akkor nem muszáj.
- Persze… - bólintottam, s az elragadtatott szemekbe néztem. Fantasztikusan gyönyörű, sötét szemei voltak!
- Ah… - felnyögött, ahogyan elhelyezkedtem fölötte, és ráereszkedtem.

Sokáig csak lassan mozogtam, a mellkasán támaszkodtam, s le-lehajoltam hozzá egy csókra, majd ahogyan kezei gyorsabb mozgásra késztettek a csípőmnél, megszaporáztam a mozdulataimat. Közelebb húzott magához, szinte tépte a hajamat, ahogyan elkapott, s lehúzott egy csókra, majd most már mindketten egyszerre léptük át a gyönyör kapuját. Éreztem, hogy a hajam csurom víz a tarkómon, kicsit el is fáradtam, s zihálva heveredtem Mike mellé.

- A múltkor ezután átmásztál a saját ágyadba – mondta pár perccel később, mire beleboxoltam a vállába.
- Ne legyél megint bunkó! – morogtam, s rögtön rosszul éreztem magam. Kicsit úgy éreztem, hogy kihasznált, bár én is ugyanúgy akartam ezt, mint ő. – Megyek… - suttogtam, s felültem, hogy átmászva fölötte tényleg átmenjek a saját ágyamba, de elkapta a karomat, és visszahúzott maga mellé.
- Csak vicceltem, na! Megengedem, hogy maradj! – ha nem néztem volna fel az arcára, és nem látom, hogy mosolyog, azt gondoltam volna, hogy megint szemétkedik. Persze volt is benne valami, de tényleg marasztalni akart.
- Hogyan is szerethetne bárki is bele egy ilyen alakba, mint te? – tettem fel a kérdést.
- Azt hiszem erre már te magad is tudod a választ! – pillantott le rám mosolyogva. Ma valahogy többet mosolygott, mint eddig bármikor, és nagyon helyes volt így. Sokkal helyesebb, mint azt szabadott volna.
- Mert őrülten jó vagy az ágyban? – nevettem fel halkan, mire ő is felkuncogott.
- Pontosan erre gondoltam.

Felém fordult, magához ölelt, és lassan megcsókolt. Őrülten jó volt, ahogyan most lágyan és puhán kényeztette az ajkaimat, én pedig folyamatosan a hátát és a vállait simogattam. Irtó jó vállai voltak, imádtam. Viszont még a karjai között is megborzongtam, mire magunkra húzta a takarót. Kényelmesen eligazgatta a párnát a feje alatt, majd felkapta az íróasztaláról az egyik kicsi gumilabdáját és megdobva vele a villanykapcsolót, sötét telepedett ránk.

Mikor ébredezni kezdtem, és még nem is voltam egészen magamnál, már akkor tudtam, hogy Mike nem fekszik mellettem. Először bele sem gondoltam, hogy ez mit jelenthet, aztán az agyam magától kezdte gyártani az elméleteket. Elment, nincs még csak a szobában sem – érzékeltem a csendben -, engem pedig itt hagyott. Különösebb dolga tutira nincs ma, hiszen két ünnep között vagyunk, és nem hinném, hogy vizsgája lesz. Ráadásul ő nem az a könyvtárba járós fajta, hogy esetleg ott készüljön valamire. Kinyitottam a szememet, és felültem az ágyban. Furcsa volt a szoba másik felében ébredni, de jó volt érezni Mike férfias illatát magam körül. Na akkor nézzük csak, mit is gondolhat? Ahogy ismerem, neki az volt a maximum, hogy megengedte, hogy mellette aludjak el. Talán, mert tetszett neki, amit műveltem vele az ágyban, amolyan ajándékként vele maradhattam. Most pedig elment egy szó nélkül, jelezvén, hogy ennyi volt. Se egy cetli, se semmi. Az egyik felem rosszul érezte magát, mert olyan volt, mintha csak arra kellettem volna neki. A másik felem viszont baromira boldog volt és rendkívül kielégült. De hogy melyik felem foglalta el a nagyobb helyet, nem tudtam volna megmondani.

Villámgyorsan kimásztam az ágyából, magam köré csavartam a tegnap este elhajított törölközőt, és a fürdőbe siettem. A folyosón nem futottam össze senkivel, szinte üres volt a kolesz, de örültem is most ennek, mert nem tudtam volna csevegni senkivel. Muszáj voltam kicsit lazítani, kicsit beállni a forró vízsugár alá, és gondolatban újra átélni, mi történt az éjjel. Sosem volt még ilyen jó, nem mintha annyi tapasztalatom lett volna. Neki nyilván volt bőven, valahol mélyen Nicát is ezek közé a lányok közé soroltam „akikkel Neki dolga volt”. Talán ezért sem volt szimpatikus a csaj már az első pillanatban, talán féltékeny voltam már akkor is. De nem számít. Mike megmondta tegnap, hogyan áll hozzám. Az, hogy mi történt aztán, már más kérdés. Nem keverhetem össze a kettőt. Szeretkeztünk és kész, semmi több. Ugyanúgy fogunk még harcolni egymással, ugyanúgy hadban állunk.

Már dél felé járt az idő, mikor Mike belépett a szobánk ajtaján, és az egyik nagy mappája volt a hóna alatt. Ezen meglepődtem, mert halvány gőzöm se volt róla, hova is mehetett azzal, vagy hogy egyáltalán hol rajzolhatott.
Sötét pillantása azonnal engem keresett, s mikor meglátott az ágyamon ülve, könyvet olvasva, halkan köszönt.

- Szia!
- Szia! – még biccentettem is a fejemmel, majd azonnal visszamélyedtem a könyvembe. Nem nehezítem meg a helyzetünket.
- Megrajzoltalak – odasétált hozzám, leült az ágyam szélére és egy lapot nyújtott felém. Elvettem tőle, de nem néztem az arcára, csak a rajzot figyeltem. Hihetetlen volt! Láttam már pár rajzát órákon, tudtam, hogy tehetséges, nem is kicsit, de ez meglepett. Egyszerűen gyönyörű volt, amit rajzolt. A lap bal oldalán álltam én. Rövid szoknyában, topban, és a hátamon hatalmas angyalszárnyak voltak. Profilból rajzolt, és minden fekete és fehér volt, ahogyan az én rajzomon is. És a jobb alsó sarokban ott állt a kicsi katona, szárnyakkal, ahogyan azt én is megalkottam. De nem is állt, hanem kissé fél térdre ereszkedett előttem. Volt valami a lány szemében, az én szememben, amit úgy megrajzolt, hogy el sem hittem. Különös csillogás, s míg én őt komornak rajzoltam, ő engem szelídnek, kedvesnek ábrázolt.
- Ez nagyon szép – suttogtam halkan, mire felnevetett.
- Pedig lenyúltam az angyalszárnyas ötletedet!
- És miért? – végre felpillantottam a barna szemekbe, és nem azt a megvetést és ellenszenvet találtam bennük, amit vártam volna.
- Mert igazad volt, az illik hozzánk… Csak nem pont hozzám! – megint mosolygott, amit nem tudtam hova tenni.
- Tévedsz! Nem vagyok angyal.
- A világ többi részén talán nem, de itt… - körbemutatott a szobán – Itt az vagy! – féltem megkérdezni tőle, de muszáj volt, mert teljesen össze voltam zavarodva.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Semmit a világon. Ismersz, nem? – megvonta a vállát, majd elvette tőlem a lapot, és az asztalához sétált. – Ha akarnék neked mondani valamit, azt mondanám is – megdobott egy féloldalas mosollyal, majd az órájára pillantott, és elkomorult. – Elkéstem… - motyogta, s ezzel kiviharzott a szobából.

Megint olyan érthetetlen volt, olyan rejtélyes, mint mindig. Csak pislogtam magam elé, és nem tudtam még gondolatban sem hozzáfűzni ehhez semmit. A legrosszabb az egészben az volt, hogy tetszett, hogy ilyen. Kihívás volt, és nem azért, hogy esetleg elcsábítsam. Nem. Sosem voltam olyan lány. Egyszerűen vonzott a személyisége, ez a komoly, de hihetetlenül céltudatos férfi, akinek megadatott a világon a legszebb mosoly.

Egészen másnap reggelig nem is láttam, és akkor is úgy, hogy akkor lépett be a szobába, mikor éppen befejeztem az öltözködést. Ahogy ránéztem az arcára, hát eléggé fáradtnak tűnt, kicsit nyúzottnak, de az a kis mosoly, ami ott bujkált a szája szegletében, vitt mindent.

- Ha csak egy perccel előbb jövök… - sóhajtotta, amin én elmosolyodtam.
- Gyanítom, nem unatkoztál az éjjel… Nem tudnál velem mihez kezdeni – gonoszkodtam, mire meglepetten felnevetett. Szerettem hallani ezt, ilyenkor tudtam, hogy igazán boldog. Ő nem volt az-az ember, aki műmosolyokat ejt.
- Talán nem mutattam meg elég jól, hogy veled bármikor? – felém lépett, ujjai végigcirógatták az arcomat, majd a tarkómon a hajamba fűzte őket, és közelebb rántott magához. Csak bámultam a barna szemekbe, és vártam. Akartam, hogy megcsókoljon, de nem tehettem meg én azt a döntő lépést. Neki kellett.
- Látod? Megint te csábítasz el engem…
- Rendben, most elismerem – bólintott, majd ajkait az enyémekre csúsztatta, s erőszakosan csókolni kezdett. Jaj, imádtam, hogy ilyen vad és nyers, de tudtam, hogy tud gyengéd is lenni, hiszen megmutatta már. Karjaimat a nyaka köré fontam, és lábujjhegyre pipiskedtem magam, hogy még közelebb lehessek hozzá.
- Mit akar ez jelenti? – kérdésem komoly volt, de közben végig puszikat nyomtunk egymás szájára. Ha már ilyen közel voltunk, nem tudtuk megállni. Sem ő, sem én.
- Kéne, hogy jelentsen valamit? – kérdezett vissza egy pimasz vigyorral a képén. Maga az ördög!
- Szeretném hinni, hogy nem csak a koleszos játékszered vagyok!
- Játékszer? – ízlelgette a szót, közben kezeit a derekamra csúsztatta, s úgy ölelt magához. – Nem vagy a koleszos játékszerem… - erre már majdnem elmosolyodtam – Mondjuk megtartalak az egész városban.
- Olyan szemét tudsz lenni – szusszantottam fel bosszúsan, megbántottan.
- Csak viccelek, ne vedd komolyan! – mosolya töretlen volt.
- Örülök, hogy jól szórakozol az én rovásomra! – puffogtam tovább.
- Sarah… Te magad is tudod, lerajzoltad, hogy milyen vagyok.
- Miért kell nekünk frontvonalat húzni kettőnk közé?
- Mintha téged ugyan kellene félteni… – megpuszilta az arcomat. Szavai és tettei totálisan ellentétesek voltak, de ez is hozzá tartozott. Ő ilyen volt, és én ezért voltam oda érte. – Mondjuk akkor úgy, hogy átálltál az én oldalamra!
- Mondjuk akkor úgy, hogy áttelepedtél az én lövészárkomba! – helyesbítettem.
- Miért? – újra felnevetett, ami az én arcomra is mosolyt csalt.
- Csak... – megvontam a vállamat, majd közelebb hajoltam, hogy megízlelhessem az ajkait. - Akkor ez egy békeszerződés? – olyan megrovóan nézett rám, hogy muszáj voltam átfogalmazni. – Legyen fegyverszünet?
- De nem minden fegyveremet teszem takarékra! – ágyékát az enyémnek nyomta, s rögtön éreztem, hogy miről beszél.
- El is várom!

És igen, az a képzeletbeli határ kettőnk között eltűnt. Nem volt már ő és én egymás ellen, nem volt kimondottan harc. Egy azon térfélen álltunk, és egy dologért harcoltunk. Értünk. Magamban, legbelül sejtettem, hogy nem lesz egyszerű, de ez a szép a háborúkban: bármikor eláshatjuk a csatabárdot, és bármikor újra egymás ellen fordulhatunk megint.