Csak mert szeretem... I.

Linkin Park - No Roads Left

Sziasztok!

Megint egy zenét hoztam nektek. Azt hiszem, talán ez a szám a legkedvesebb nekem.
A Minutes To Midnight mellett kiadtak egy kislemezt, aminek a neve B-Side lett és két dalt tartalmazott. A Blackbirds-t és a No Roads Left-et.
Szerintem, nem is kell többet mondanom annál, mint hogy a NRL dalszövege nagyon megfogott, és a plusz, hogy Mike énekli az egészet. Szerintem óriási a dal, és nagyon szeretem, bár van egy olyan érzésem, hogy kevesek ismerik igazán és szeretik annyira, mint amennyire a dal megérdemelné.
Én imádom benne Mike hangját, imádom, mikor nem csak a rap része jut neki, hanem igazán énekel is. És ebben a dalban énekel, kiadja a hangját. :)



Dalszöveg:

Standing alone with no direction
How did I fall so far behind?
Why Am I searching for perfection?
Knowing it's something I won't find

In my fear and flaws
I let myself down again
All because

I run
Till the silence splits me open
I run
Till it puts me underground
Till I have no breath
And no roads left but one

When did I lose my sense of purpose?
Can I regain what's lost inside?
Why do I feel like I deserve this?
Why does my pain look like my pride?

In my fear and flaws
I let myself down again
All because
I let myself down
In my fear and flaws

I run
Till the silence splits me open
I run
Till it puts me underground
Till I have no breath
And no roads left but one
No roads left but one

In my fear and flaws
I let myself down again
All because

I run
And the silence splits me open
I run
And it puts me underground
But there's no regret
And no roads left to run

Egy hónap

“Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.”
(William Shakespeare)

17. fejezet

Otthon mégegyszer szemügyre vettem a kis csomagomat, majd mosolyogva elsüllyesztettem a táskám mélyére, aztán elindultam zuhanyozni. Lexi közben magyarázott valamit, hogy Dave jön ide… vagy hogy ő megy oda, de nem igazán figyeltem rá. Egyszerűen nem akartam kikerülni a rózsaszínű buborékomból, amiben éppen lebegtem.

Felvettem a frissen beszerzett fehérneműt, fölé pedig egy piros ruhát húztam. Nem szokásom ilyenekben rohangálni, de úgy éreztem most ez lesz a legjobb. A szoknyája a térdem fölé ért, és galléros, rövid ujjú felsőrésze volt. Nem igazán hordtam még, de elérkezettnek láttam az időt, hogy felavassam.

Ha egy pillanatra megálltam, és elgondolkodtam az életemen, még most sem tudtam elhinni, hogy ez igaz. Mikor kijöttünk ide Lexivel álmomban sem gondoltam volna, hogy megtalálom a páromat, pláne azt nem, hogy az Mike lesz. Istenem, mennyiszer bámultam a vele készült interjúkat! Hányszor néztem meg újra meg újra a koncertfelvételeket és a klippeket! Most pedig éppen az olyannyira áhított férfit várom! Mélázásomból persze ki lettem rángatva. A telefonom hangosan megcsörrent a táskám mélyén, mire nagyot sóhajtottam a tükör előtt, ahol leragadtam az előbb, majd előkotortam a kis készüléket.

Amint megpillantottam a számot és fölötte a négy betűt, kiszáradt a szám. Miért hív? Nem akartam vele beszélni mindazok után, amit történt, mégis éreztem, hogy ezt a beszélgetést nem húzhatom tovább. Nyeltem egy nagyot, majd megnyomtam a zöld kis gombot, és a fülemhez emeltem a készüléket felkészülve arra, hogy nem tudom mit fogok pontosan hallani tőle, és mit fogok majd mondani neki.

Az agyam lázasan kutatott valamilyen magyarázat után, hogy vajon miért keres, mi mondanivalója lehet, de nem jutott eszembe semmi. Viharos elválásunk, az, hogy csak úgy otthagytam, mikor szerelmet vallott alig másfél hónapja, az én szívemből mintha nyomtalanul kitörlődött volna. De vajon az övéből? Vajon mit akarhat?

- Igen? – szóltam bele automatikusan magyarul, közben pedig hallottam a kulcs csörgését, az ismerős hangot, amint köszönti a húgomat, én pedig a pokolba kívántam a helyzetet éppen most.

- Szia édesem! – jött a halk, de annál ismerősebb köszöntés a vonal másik végéből. Jobbnak láttam kisétálni a nappaliba a többiekhez, hátha Lexi segít egy kicsit.

- Mit akarsz te földrajzosok gyöngye? – kérdeztem tettetett érdeklődéssel, s ahogy sejtettem, Lexi amint meghallotta ezt, beinvitálta Mike-ot a szobájába, aki intett egyet nekem, majd eltűnt az ajtó mögött. Magamban felsóhajtottam. Miért pont most?

- Nahát, milyen hűvös lettél velem. Talán már nem is szeretsz? – nem kerülgette a forró kását, de hát nem volt min meglepődni, mindig is ilyen volt.

- Peti, ami volt, az elmúlt. Van új életem… - motyogtam a telefonba. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ugrott görcsbe a gyomrom a hívása miatt, de nem azért, mert annyira vágytam ezt a telefonbeszélgetést, hanem mert nem szerettem volna, ha Mike félreérti.

- És új pasid. Olvastam róla – mondta halkan, majd nagyot sóhajtott. Előttem volt a kép, ahogyan egymással szemben állunk a Szent István téren, és kék szemeivel szomorúan vizslat, s beleszív a cigijébe. Ott játszott a szemem előtt a mozdulat, ahogyan felém nyúl, és eltűr egy tincset a fülem mögé. – Akkor hát sikerült túllépned rajtam? – nem hibáztathattam a kérdéséért. Én számtalanszor tettem fel neki hasonlókat, míg szerettem őt.

- Miért hívtál tulajdonképpen Peti? – kérdeztem, nem törődve az ő kérdésével.

- Letelt az első heted az egyetemen. Gondoltam megkérdezem, milyen ott… nélkülünk? Jó kis társaság voltunk.

- Köszi, jól telt. Itt is jó kis csapat gyűlt össze…

- Az jó – mondta, s újra elképzeltem, ahogyan bólint egyet. Régen nem gondoltam már rá, de kár is lenne tagadnom, hogy milyen jól ismerem minden mozdulatát.

- Figyelj, most mennem kell, sajnálom! – zavarban voltam, mert nem tudtam mit kéne mondanom.

- Jól van! – sóhajtotta megint. – Ha itthon jársz, hívj fel, vagy gyere be hozzánk! – kért jókedvűen. Nem tudtam, hogy csak megjátssza, vagy tényleg ennyire nem számított neki az egész ügyünk.

- Úgy lesz! Szia! – ígértem, bár magam sem tudtam, mikor fogok hazamenni. Nem terveztem visszatérni oda.

- Szia! – búcsúzott ő is, majd bontottuk a vonalat.

Csak bámultam magam elé a nappali közepén, és néztem a már feketén elsötétült kis kijelzőt. Miért hívott? Azért, hogy megkérdezze nem faltak-e fel az itteni diákok? Nem is tudom. Eddig nem keresett, pedig másfél hónapja találkoztunk utoljára.

- Jól vagy, cicám? – termett előttem Mike, és mosolyogva, érdeklődve nézett a szemembe.

- Öhm… - na most vagy eltitkolom a hívást, vagy elmondom. De nem is igazán ezen volt a hangsúly, hanem azon, hogy hazudok-e neki vagy nem. Lexi is kíváncsian pillantott felém a kanapéról. – Peti hívott, azért beszéltem magyarul – böktem ki végül. Mike arcáról egy pillanat alatt lefagyott a mosoly, én pedig megrémültem ettől.

- És miért keresett? – kérdezte, és látva az arcomat, megpróbált megereszteni egy mosoly félét inkább kevesebb, mint több sikerrel.

- Megkérdezte, hogy élek-e még – vontam vállat. – Érdekelte, hogy jó-e itt nekem.

- És mit mondtál? – kérdezte, s kezdtem komolyan azt hinni, hogy halál féltékeny lett egyetlen másfél perces telefonhívás miatt. Egy kicsit imponált a tudat, hogy így reagált.

- Hát mit mondtam volna? – kérdeztem vissza mosolyogva. – Hogy jó itt, és szeretek itt lenni. Hol lehetne jobb, mint veled? – araszoltam közelebb hozzá, és vigyorogva a nyaka köré fontam karjaimat, hogy aztán egy csókot nyomjak az ajkára. Ez már neki is tetszett, és most egy őszinte mosolyt kaptam válaszul.

Elbúcsúztunk Lexitől, majd elindultunk Mikehoz. Út közben megkérdezte, hogy milyen vacsihoz lenne kedvem, így beugrottunk egy Mekibe. Szerencsémre Mike sem volt a gyertyafényes, drága éttermes vacsorák híve.

- Szerintem is sokkal jobbak ezek, még ha azt is mondják, hogy egészségtelen – pillantott rám, miközben vártuk, hogy kinyíljon a nagykapu. – A hangulat is mindig jobb egy BigMac elfogyasztása közben.

- Az biztos – nevettem. – Főleg, hogy folyton végigesszük az egész étlapot, és utána megmozdulni sem tudunk!

- Hidd el, ma meg fogunk tudni mozdulni – villantott rám egy huncut mosolyt, amitől automatikusan megnyaltam az ajkaimat, és én is elmosolyodtam. Most kivételesen nem vártam meg, míg a garázsban kinyitja nekem az ajtót, hanem kipattantam magamtól. Hogy őszinte legyek, nagyon beindultam rá. Mondjuk bármikor képes lennék vele szeretkezni, de amikor ilyenek mond és csinál… Ah!

- Hm… - mást nem nagyon tudtam hozzáfűzni, de azt hiszem ez is elmondott mindent.

- Nagyon csinos vagy! – súgta a fülembe egy puszi kíséretében, mikor beléptünk az ajtón.

- Köszönöm! – mosolyogtam rá hálásan, s jókedvűen néztem, ahogyan a kulcsait a kis asztalon álló tálba dobja. Mindennapos mozdulat, de én imádtam.

A vacsora tényleg jó hangulatban telt. A nappaliban ültünk a kanapén, előttünk a vásárolt, becsomagolt ételek, és közben valamilyen filmet néztünk. Közben kétszer is csörgött Mike telefonja. Egyszer az anyukája kereste – aki jól leteremtette szeretett fiát, hogy a barátnőjét - vagy ahogyan ő mondta az ’új kedvesét’ nem mutatta még be otthon -, másodszor pedig Dave hívta valamilyen egyeztetés céljából. Aranyos volt, mert tudta, hogy ma ünneplünk, így gyorsra fogta a figurát.

- Na innentől kezdve anyát nem lehet majd leállítani! – sóhajtotta, miután mindketten jóllaktunk, és egymás mellett heverészve figyeltük a képernyőt.

- Hogy érted?

- Meg akar ismerni – vont vállat.

- Értem… - igyekeztem nem kimutatni, hogy mennyire nem örülök ennek, de Mike-ot nem tudtam becsapni.

- Mi a baj? – gördült fölém, és kezein megtámaszkodva, kérőn pislogott le rám.

- Hát semmi… - erre kaptam egy olyan ’na ne mondd’ nézést. – Csak nem tudom, hogy fog majd fogadni.

- Félsz tőle?

- Igen. Végülis az anyukád – olyan hülyén hangzott, de tényleg tartottam tőle.

- Anya nagyon jófej, hidd el! Egyébként nem foglak holnap hazacipelni, szóval ne aggódj! – puszilt meg, majd visszafeküdt mellém.

- Mondjuk nem bánnám, ha én is bemutathatnálak… - erre nem mondott semmit, csak végigsimított a karomon. Nem is nagyon lehetett volna erre mit szólni. Tudta, hogy mennyire hiányoznak nekem anyuék.

A film végével felvonultunk a hálóba, és letelepedtünk az ágyra, hogy aztán ott ugyanezt folytathassuk. Mike talált valami vígjátékot, amit én még sosem láttam, így leragadtunk a film előtt. Az egyik reklám közben azonban elérkezettnek látta az idejét, hogy megajándékozzuk egymást, így egy csók után felállt, és félig eltűnt a szekrényében, majd egy fehér, hosszú borítékkal tért vissza mellém. Közben már én is előkotortam a táskám mélyéből a kis dobozt, de a boríték láttán összevontam a szemöldököm. Nem szólt semmit, csak leült mellém, és vigyorogva nézett hol engem, hol a borítékot.

- Ha pénz lesz benne, Isten lássa lelkemet, megütlek! – mondtam halál nyugodtan, mire elnevette magát.

- Ez aranyos volt, de nem pénz van benne… bár… Igazából önző módon most olyan ajándékot kapsz tőlem, ami nekem is jó lesz - sóhajtott, ami bennem csak még több gyanút ébresztett.

- Na inkább essünk túl rajta! – motyogtam.

- Nem fog fájni, ígérem! – mosolygott rám szelíden. Jaj, úgy imádtam ilyenkor!

- Boldog hónapfordulót! – araszoltam hozzá közelebb, s az ölébe helyezve a kis dobozomat egy csókot nyomtam telt ajkaira. – Kicsit furcsán hangzik, nem? – nevettem fel.

- Hát azt hiszem mindenki hónapfordulókkal kezdi! Lesz ez még több is! – na erre vágytam! Ennyi kellett! Már nem is nagyon érdekelt, hogy mi van a borítékban. Azt mondta, hogy lesz ez még több is, és ez az ígéret vagy jóslat, vagy bármi is ez mindennél többet jelentett. – De azért neked is boldog egy hónapot! – mondta jókedvűen, majd a kezembe adta a borítékot. – Csak utánad! – bólintott nagyvonalúan, s közben ujjai között forgatta a kis dobozt. Megfordítottam a borítékot, kinyitottam, majd előhúztam belőle az ajándékomat. Hát nem pénz volt, de hogy nagyon drága, abban biztos voltam. Egy repülőjegy volt benne, Tokióba, méghozzá szeptember 15-re dátumozva. Először nem esett le, hogy miért is kapom, aztán beugrott, hogy turnézni mennek. Felpillantottam Mikera, kinyitottam a számat, aztán becsuktam.

- Hát ez… én… öhm… te… - na gratulálok Rebeka! Ez szép volt! De hát szóhoz sem jutottam a meglepetéstől. Magamban gyors fejszámolást kellett végeznem. Nézzük csak: American Airlines, közvetlen járat, jó hely, 2209 dollár. Az olyan 410000 forint körül volt.

- Nem igazán tudtam, mit is vehetnék neked. Mármint volt egy csomó ötletem, de azok ennél nagyobb dolgok, és… - látva hitetlenkedő tekintetemet elmosolyodott. – Úgy értem, ékszer és ehhez hasonló dolgokhoz szerintem túl korán van még. Bár Dave és Chez azt javasolták, de aztán nekem eszembe jutott, hogy egy hónapig most nem foglak látni, és ez… elég rosszul érintett, így… - megvonta a vállát, majd kissé feszengve pillantott rám. – Most meg fogsz ütni? – kérdezte, mire elmosolyodtam, s ő kiengedte a bent tartott levegőt.

- Dehogy ütlek meg! Csak ha kéred! – vigyorogtam rá, mire felkacagott.

- Mindig van valami ilyen beszólásod. Azt hittem, nem örülsz…

- Dehogynem! Már hogy ne örülnék? Én is tudom, hogy mennyi ideig nem láthatlak, és máris hiányzol, ha erre gondolok – simogattam meg az arcát, majd újra rápillantottam a jegyemre. – De ez olyan drága, és… én csak…

- Te mondtad, hogy jössz utánam, amikor tudsz… és tudom, hogy ez neked drága. Tisztában vagyok vele, de nekem nem nagy dolog – mondta, majd végigsimított az arcomon. Egy pillanatra elgondolkodva, tűnődve nézett rám, majd halkan hozzátette – Ugye eljössz?

- Őszintén szólva minden vágyam! Ha tehetném már most is mennék veled. De ha arra gondolok, hogy nekem egyedül kell elrepülnöm Japánba… Tudtad, hogy ott több mint százhuszonhét millió ember él? És hogy olyan 330-340 ember jut egy négyzetkilométerre?

- És? Itt ez a szám több, nem?

- Hát a népsűrűség jóval… de ahhoz képest, hogy mennyivel nagyobb a területe az USA-nak csak olyan háromszáz-millió ember él itt.

- Jesszusom! Ezeket még én sem nagyon tudtam pontosan – nevetett. – Lexi is sokszor olyanokat tud mondani, hogy csak lesek, de azért neked is vannak bogaraid…

- Na köszi! – kinyújtottam rá a nyelvemet, de azért mosolyogtam.

- Szóval félsz?

- Nem is tudom. Csak furcsa.

- Minden el van rendezve. Valaki közülünk kint fog várni az NRT-n és elhoz hozzám. Vagy az is lehet, hogy mind ott leszünk, vagy csak én, ezt még nem tudom… - egy percig csak hallgatott én meg bámultam a jegyemet. El sem mertem hinni. – De ha ennyire nem szeretnél, akkor természetesen nem kell eljönnöd – mondta, s ahogy hirtelen felpillantottam rá, láttam, hogy kissé megbántódott.

- Félreérted! Mondtam, hogy nagyon szeretnék menni! – fúrtam arcomat a nyakhajlatába, és mélyen belélegeztem a bódító illatot. Imádtam! – Csak én ilyen vagyok. Kicsit félős. Majd egyszer kérdezd meg a húgomat, milyen voltam, mikor idefelé jöttünk – fintorogtam, mire ő elmosolyodott. – Egyébként sem voltam még LP koncerten.

- Na látod!

- Ezért már megéri elmenni! Pláne, ha veled alhatok utána… - hagytam lógva a mondatot.

- Ki mondta, hogy aludni fogunk? Akkor már majdnem két hete nem találkozunk…

- Ó, az igaz! – helyeseltem.

- Majd meglátod, hogy jó lesz! Szerintem nagyon fog tetszeni az egész! – vigyorgott, és láttam a tekintetében, hogy valahol messze jár. Talán egy emléket idéz fel éppen.

- Biztosan… - ráhagytam a dolgot. Ha tudná, hogy belül visítok az örömtől talán megnyugodna, de inkább nem mondtam neki. Pedig eszméletlenül örültem.

- Ó… - motyogta mosolyogva, s kiemelte a két kis fekete pengetőt a dobozkából, hogy jobban is szemügyre vehesse. – Azt hiszem ennek több érzelmi értéke van, mint amit én adtam.

- Nem hiszem. Ez csak egy kis semmiség – vontam meg a vállamat, és így a két kis pengető iszonyúan jelentéktelen ajándéknak tűnt Mike nekem szánt jegyei mellett. Mert nem csak egy utat kaptam Tokióba, ami önmagában hatalmas ajándék, hanem egy négy napos élményt velük.

- Az egyikkel fogok is játszani! – forgatta ujjai között, és tekintetét újra meg újra végifuttatta a fehér betűkön és számokon: M & B 2011.08.04. és M & B 2011.09.04. A két különböző dátum a két különböző pengetőre volt ráírva. – Csak nem tudom, hogy melyikkel…

- Szerintem maradjon meg az, amelyiken az van, hogy mikor találkoztunk.

- Jó ötlet! És most… - mormogta, majd eldöntött az ágyon.

Nem igazán aludtunk aznap éjjel, bár ezért senki sem hibáztathatott bennünket. Másnap eléggé álmosak voltunk, mikor beültünk a taxiba, ami kivitt minket a LAX-ra. Ott találkoztunk a többiekkel. Talinda egy nagy puszival köszöntött, s mikor rákérdeztem, hogy minden rendben van-e, csak vigyorgott. Azt mondta, hogy majd elmeséli, hogy össze kell futnunk a héten valamikor. Boldogan egyeztem bele, és cseréltünk számot. Örültem, hogy keresni akarta a társaságomat. A többiekkel is jól elbeszélgettem, míg vártunk, de Mike egy pillanatig sem engedte el a kezemet, és ezt csak vigyorogva tűrtem. Jaj, komolyan… Ha ő nem lenne, nem is tudom mi lenne velem.

Aztán sajnos számomra nagyon is hamar eljött a felszállás ideje. Mindenki búcsúzkodni kezdett a feleségétől, barátnőjétől – még Rob is -, így mi is kissé félrevonultunk Mike-kal.

- Máris hiányzol… - sóhajtottam. Nem volt könnyű sírás nélkül kibírni, mert bár tudtam, hogy nemsokára újra látom, azért rossz volt nélküle. Végigsimítottam fehér pólóba bújtatott mellkasán, és kissé szomorúan néztem fel rá. Egyébként iszonyú szexi volt ma reggel is, ebben a fehér póló, sötét farmer összeállításban…

- Te is nekem! – nyomott egy puszit az arcomra. – De szüntelenül fenntartom a lehetőséget, hogy nálam legyél! A kocsi is ott van, ha idő közben megunnád a gyaloglást meg a taxizást, és…

- Tudom, Mike! – mondtam, s a mutató ujjamat a szája elé helyeztem. – De te is tudod, hogy vezetni talán soha többé nem fogok! Ami pedig a házat illeti, lehet hogy rendezek majd egy-két hatalmas bulit amíg nem vagy itthon! – vigyorogtam.

- Ó, értem. Hát jó, csak a stúdiót zárd be! – suttogta a fülembe, miközben kezei szorosan húztak közelebb, és a derekamat cirógatta.

- Rendben – bólintottam.

- Mindenhol veszek neked valamit! – miközben a hajába fűztem az ujjaimat, azok a barna szemek megint olyan áthatóan vizslattak, hogy beleremegett a térdem.

- Mintha ugyan nem lenne elég, amit kaptam már… - tudtam, hogy nincs értelme ellenkezi vele, mert úgyis azt fog csinálni, amit akar. – De csak kis dolgokat, jó?

- Jó! – bólintott beleegyezően, majd végre felém hajolt egy csókra.

- Aztán a sok szép japán nő között jusson eszedbe, hogy én azért itthon várlak! – böktem ki két csók között, mire rosszallóan pillantott rám. – Mi van? Azért muszáj volt elmondanom… - simogattam békítően az arcát, mire megforgatta a szemeit.

- Majd megpróbálom észben tartani! – újabb csókok, és egy nagy ölelés után visszasétáltunk a többiekhez. Mike a hátára vette a fekete hátitáskáját, nekem pedig elszorult a torkom… A srácoknak is adtam két puszit, és mondtam, hogy ne hozzanak ránk szégyent. Ezen csak nevettek.

Nem volt könnyű nézni, ahogyan elsétál a kapu felé, majd egy utolsó intés után eltűnik a szemem elől. Tudtam, hogy ilyen még számtalanszor lesz, de azért nehéz volt. Ám úgy gondoltam, hogy egész jól viseltem.

Talinda hazavitt, és ragaszkodott hozzá, hogy egyik nap együtt vacsorázzunk. Nagyon kedves volt, és barátságos.

Kora délelőtt lévén nem találtam otthon Lexit, gondoltam Davenél van, így egymagamban kezdtem el rendet tenni. Kissé káosz volt a lakásban, de azért még menthető volt a helyzet.

Egész nap csak úgy lézengtem. Sokat gondoltam Mikera, bár úgy amúgy sem volt nehéz, hogy az ő zenéjüket hallgattam, és vagy félóránként megnéztem a jegyem, mintha attól félnék, hogy eltűnik. Estefelé aztán Alexa is hazaért, és az első kérdése ez volt:

- Tetszett a jegy? – ezer wattos vigyorát látva nekem is jobb kedvem lett.

- Te tudtad?

- Igen. Sőt, engem is hívott Mike, és lehet, hogy én is megyek, de majd még meglátom.

- Hát jó – megvontam a vállamat, majd nekiláttunk vacsit készíteni.

Az este jó hangulatban telt, Lexi sokat beszélt Daveről, és ha jól láttam fülig szerelmes volt. Ez nem volt baj, sőt kifejezetten ráfért már egy kiadós pasimánia.

Késő éjjel Mike is hívott, de nem beszéltünk sokat, mert mindketten fáradtak voltunk, de legalább megnyugodtam, hogy épségben odaértek.

Másnap reggel kissé fáradtan, mégis egészen jókedvűen ébredtem. Talán az is segített, hogy mikor felhúztam a redőnyt, és kinyitottam az ablakot, hűvös levegő fogadott. Végre lehűlt kissé a Los Angelesi klíma, és ezt imádtam. Persze jó a nyár meg minden, de nem szeretem nagyon. Jobban értékelem a tavaszt és az őszt.

Mosakodás és sminkelés után felkaptam egy sötétkék farmert, meg egy pólót, majd reggeli nélkül, Lexivel együtt indultunk az egyetemre.

Rogerrel összefutottam a folyóson, és rettentő boldognak tűnt. Kérdésemre azt felelte, hogy majd meglátom az örömének okát. Egy kicsit féltem én attól a majd meglátomtól, mert tartottam tőle, hogy újfent kis csontocskákat kell összerakosgatnom.

Kilenckor kezdődött az első órám az egyik nagy előadóban. A jegyzeteimmel és a diasort tartalmazó gépemmel sétáltam be a terembe, és hangosan köszöntem, mire álmos morajlás futott végig a társaságon. Beállítottam a laptopot, majd szembefordultam a fiatalsággal.

- Ígérem, nem leszek nagyon unalmas! – kezdtem mosolyogva, mire Daniella az első sorban belekortyolt a kávéjába, és a többiek és hasonló álmossággal a tekintetükben mosolyogtak vissza.

Az utolsó, legfelső sorban egy rém’ ismerős alak ült. Először nem ismertem fel, mert újságot olvasott, és a papír eltakarta az arcát, de ahogyan összehajtotta az olvasnivalóját, nagyot dobbant a szívem, és gombóc keletkezett a torkomban. Ő meg mit keres itt? – futott át az agyamon az egymilliót érő kérdés, de eléggé tartottam tőle, hogy nemsokára megkapom rá a választ.

Mike Shinoda és Chester Bennington - Rolling In The Deep (by Adele)

Sziasztok!

Ha már annyit beszélünk róla, akkor úgy gondolom, hogy itt az ideje, hogy kitegyem.
Adele írt egy dalt (Rolling in the deep), ami nagyon nagy sikert aratott világszerte, és a Linkin Parknak volt egy Underground találkozója június 21-én Hamburgban. Akkor Mike és Chester egy kis meglepetéssel készültek, és előadták ezt a dalt, Mike gitárkíséretével.
Nem szokták a srácok mások dalait játszani, ez egy különleges eset volt. A nagyközönségnek viszont annyira tetszett a videó, ami készült a kis előadásról, hogy a londoni július 4-i iTunes fesztiválra Mike és Chez elkészítették a dal zongoraverzióját, és a közönség nagy örömére előadták.



Nem is tudom, mit mondjak... Fantasztikus, óriási, hihetetlen, nagyon-nagyon klassz!
Le a kalappal előttük.
Amys megjegyzés: Mike iszonyatosan k*rva jól néz ki!!!!! *.*


(2011. július 4. London)

Köszönöm azoknak, akik végigkövették a bejegyzést!
Pussz, Amy

Létezem, világ!

Sziasztok!

Nos, egy este kaptam egy e-mailt Puszmótól, és megkérdezte, hogy benne lennék-e abban, hogy egy kicsit segítsen a blog és a történet "reklámozásában". Természetesen boldogan mondtam igent, és ezt a blogot és a tartalmát szeretném veletek is megosztani.
Nem csak Bekka és Mike története került fel, hanem mások is. Olyan történetek, amik nem Twilight vagy TVD alapúak. Szerintem ez egy nagyon jó kis ötlet, igazán kreatív. És itt is még egyszer: Köszönöm, Puszmó! :)
KATT: Létezem, világ!

És hogy ne maradjunk Mike nélkül:



Imádom ezt a képet... *.*

Csók, Amy

Linkin Park - The Catalyst

Sziasztok!

Újabb zenével jöttem, mint látható. :)
Amikor a Linkin Park kis kérdőívében vagy közvélemény kutatásában (nem tudom, ők hogy nevezték maguk között) be kellett írni, hogy a melyik a kedvenc LP klippem ezt írtam.
Van ennél látványosabb videójuk is, ha megnézzük például a Waiting For The End-et, ami nagyon érdekes technikával készült, vagy mondjuk a Faint-ot, amin több tucat ember tombolt... és sorolhatnám a jobbnál jobb ötleteket... Nekem mégis ez tetszik a legjobban, bár őszintén szólva többet is írtam volna, de csak egyet lehetett...



A dalszövegre nagyon illik a klipp. Sejtelmes füst lengi be az egészet, mintha tényleg valamiféle csapdában lennénk, egy háború közepén, azokkal a maszkos pasikkal. Vízben énekelni, füstben rappelni és zenélni, színes lufikkal tarkítani a monoton egyhangúságot. A dolog lehetnek jók vagy rosszak, vagy lehet a jóban valami rossz, és fordítva... Egyszerűen ismét olyat hoztak, amitől eláll az ember lányának a lélegzete. A zene fantasztikus, a szöveg fülbemászó, a látvány pazar... Egyszóval mindent megkaptunk, amit csak akartunk.
A klipp az első szóló volt az ATS-ről 2010 júniusában, és szerintem a legjobbat választották (persze a Waiting For The End után, de kezdetnek ez volt a jó). Természetesen ezt is Mr. Hahn rendezte, mint mostanában mindent, és valljuk be, tényleg van hozzá érzéke!

“The concept to the video: It kind of comes from the idea of, like, if you could imagine when nuclear fission was invented, or a moment in time when something can be used for positive or negative. Something can be beautiful or it can be destructive. Or even, you know, if you’ve ever seen a dangerous fire from far away, it’s devastating up close, but from far away, it can be beautiful. Those are the kind of themes that run throughout the album, and they’re also themes that you see in the video.” - Nyilatkozta Mike, és ebben benne van az is, amit fentebb leírtam. (Angolul beszélők ismét előnyben, bocsánat)

Dalszöveg:

God bless us every one
We're a broken people living under loaded gun
And it can't be outfought
It can't be outdone
It can't be outmatched
It can't be outrun
No
And when I close my eyes tonight
To symphonies of blinding light
God bless us every one we're a broken people living under loaded gun
Oh like memories in cold decay
Transmissions echoing away
Far from the world of you and I
Where oceans bleed into the sky
God save us every one
Will we burn inside the fires of a thousand suns
For the sins of our hand
The sins of our tongue
The sins of our father
The sins of our young
No
And when I close my eyes tonight
To symphonies of blinding light
God save us every one will we burn inside the fires of a thousand suns
Oh like memories in cold decay
Transmissions echoing away
Far from the world of you and I
Where oceans bleed into the sky
Lift me up
Let me go

UI: Mike valami iszonyatosan tetszik benne! Bár mondjuk nekem mikor nem tetszik?! :)

Köszönöm azoknak, akik végigkövették ezt a bejegyzést is!

Baráti beszélgetés

"De hát mit ér a barátság, ha az ember nem mondhatja ki kereken, ami a szívén fekszik? Kedveskedni, kellemes dolgokat mondani és hízelegni mindenki tud, de az igazi jó barát mindig kellemetleneket mond és nem törődik azzal, hogy fájdalmat okoz. Sőt, az igazi hű barát szinte keresi rá az alkalmat, mert tudja, hogy jót cselekszik vele."
(Oscar Wilde)





16. fejezet

Talindával nevetve léptünk ki a teraszajtón, amire mindenki felkapta a fejét. Egyszerűen annyira rázkódtam a nevetéstől, hogy a tálcán, amit a kezemben tartottam összekoccantak az üvegek. A feszengő hangulatom azon nyomban elmúlt, ahogyan Talinda elmesélte azt a bizonyos napot, amit először Chezzel töltött.

- Segítek – lépett elém Elisa, és vigyorogva elfogta tőlem a tálcát. – Mi a jó hangulat megalapozója? – kérdezte, s a szememből kicsordult az első könnycsepp is, ahogyan megpróbáltam elképzelni a képtelen helyzetet.
- A feleségemet is leitattad, Bekka? Velem is ezt csinálta ám először, bár akkor úgy tűnt, hogy jobban bírja a piát – csipkelődött Chester.
- Csak elmeséltem neki az első randinkat – adta meg a választ Talinda, mire Chez arcára ráfagyott a mosoly, de mindenki más arcára vigyor ült.
- Ne már, baby! – nyafogott. – Mindenkinek elmesélted már a csapatból? – mutatott körbe, én pedig az oldalamat szorongattam, mert rettentően szúrt, és igyekeztem visszafojtani egy újabb röhögő-rohamot.
- Ne legyél durcás! – kérte ártatlanul Talinda, és Chester mellé telepedett az egyik kerti fotelbe.
- Igen gumimacim, ne legyél durcás! – nyöszörögtem, utalva az elmesélt történetre, mire a lányok velem együtt nyüszítettek fel a nevetéstől.
- Na csak halljak valamit rólad! – fenyegetett sértődötten. – Mike is mesél ám ezt-azt, szóval alig várom, hogy valami cikis sztorit eltoljon rólad… vagy nem épp cikiset! – vigyorgott már a végén, gondolom a kaján részletekre gondolva.
- Ha mesélni akart volna, már megtehette volna, tekintve a múlt éjszakát! – nyújtottam rá a nyelvemet, mire Mike vígan kacagva lerántott az ölébe.

Az este további része ennek a jegyében telt. Többet ugyan nem cikiztem Chezt, ő mégis ádázul próbálta kiszedni hol belőlem, hol Mikeból, hogy mit csináltunk az éjjel. Na abból nem eszik! Bár, ahogy néha elkaptam egy-egy pillantást Mike és Chester között, mintha csak ezt súgta volna a barna szempár: később elmondom.
Mindenesetre nem izgultam emiatt, mivel ez az éjszaka is belopta magát a szívembe úgy, ahogyan az összes, amit Mr. Shinoda társaságában töltöttem.
Mindenki nagyon barátságos volt, és velem is ugyanúgy beszélgettek, mint a többiekkel. Kivéve persze Heidit és Lindseyt, akik továbbra is úgy néztek rám, mint egy kivert kutyára, bár az is igaz, hogy néha ők is elnevették magukat egy-két poénomon.
Miután Chez leszállt a szex témáról – ami persze Mike-ot és engem érintett -, Brad, Dave, Rob és én elvonultunk Otis hintájához - ami azóta le lett cserélve egy nagy vas keretre, amin három hinta sorakozott -, és leülve oda – Rob a fűbe -, beszélgetni kezdtünk.

- Láttam a cikket rólatok… - nézett rám egy csendes perc után Rob. Halványan elmosolyodtam, majd elrugaszkodtam a földtől, és a lábaimmal evezve hintázni kezdtem.
- És… mi a véleményed? – kérdeztem végül. Nem tudtam, mire számítsak tőle, tőlük.
- Beszéltünk erről Mikekal. Semmit sem akartam hinni anélkül, hogy ő bármit is mondott volna – mondta megfontoltan. Már jó magasan szárnyaltam a hintán, és hirtelen bevillant, hogy ez talán magas lesz Otisnak.
- Tudod, ha valami megjelenik az egyikünkről, akkor az mindenkit érint a bandában… - nézett fel rám Dave, és ő is hintázni kezdett, de nem olyan nagy lendülettel, mint én. Ám az apró mosoly ott bujkált a szája szegletében. – Ezért sincsenek egymás előtt titkaink.
- Nem vagyunk pletykás vénasszonyutánzatok – vette át a szót vigyorogva Brad, én pedig leálltam a hintázással, és vártam, hogy megálljak. Erről jobb lenne úgy beszélnünk, hogy nem játszom közben. Ez komoly dolog volt. – De nincs értelme, hogy ne mondjunk el valamit, mert úgyis kiderül. Mike már számított ilyen cikkekre korábban is, és szólt nekünk is.
- Az újságok és a média úgy alapból szeretnek mindent felfújni és kiforgatni. Mondjuk a mi életünkkel nem szoktak igazán foglalkozni, mert nincs mivel… Legalábbis eddig nem volt, de ez nem jelenti azt, hogy mi… szóval, hogy haragudnánk rád – mosolygott Dave. Majdnem rávágtam, hogy ellenben a feleséged… de inkább nem tettem szóvá. Nem lehetek szimpatikus mindenkinek, és amúgy is a fiúk számítottak, nem a nőik…
- Én csak nem szeretném, ha… ha elhinnétek azt, amit írnak… mert tudom, hogy ennyivel még nincs vége. Tudom, hogy lesznek még cikkek, képek és… és összehasonlítások köztem és… és Anna között – suttogtam a végét. Eddig nem foglalkoztatott a téma, de most, hogy ők felhozták felkavart. Mintha csak most esett volna le igazán, hogy mit is írtak, hogy egyáltalán rólam írtak.
- Most mondhatnám, hogy ne félj Annától, de nem foglak nyugtatni – nézett rám együttérzően Brad. – Túl régóta ismeri Mike-ot, túl nagy múltjuk van… - elszorult a torkom a szavai hallatán. Lesütöttem a tekintetem, mert nem tudtam állni Brad szánakozó pillantását.
- Ezt úgy érted, hogy… - nem tudtam megfogalmazni a kérdést. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy nem álltak össze a szavak.
- Én nem tartom kizártnak, hogy Mike visszamenjen hozzá – mondta ki a halálos ítéletnek beillő mondatot Rob. – Sajnálom! – tette hozzá halkan, mire ólomsúlyú csend telepedett ránk. A szememet szúrták az elfojtott könnycseppek. Nem tudtam, hogy ezt azért mondják nekem, mert mégsem kedvelnek és azt akarják, hogy fájjon, vagy mert ez volt az igazság, amit valóban gondoltak.
- Nem, megértem… - a hangom olyan erőtlen volt, hogy kénytelen voltam megköszörülni a torkomat. – Mármint… jaj… - sóhajtottam nagyot, és kínomban elnevettem magam.
- Ne értsd félre! – kérte Rob, és barátságosan rám mosolygott, ahogyan meglátta leszánkázni az első sós cseppet az arcomon. – Mi kedvelünk téged, és hidd el, hogy… hát Annát már kevésbé! Nagyon boldoggá tette Mike-ot, tényleg. Mikenak a családja volt a mindene, a kis nyugalom szigete… aztán tette, amit tett… többé már nem volt a nyugalom szigete a házuk, a kapcsolatuk. Mi először csak annyit láttunk, hogy mikor bejön a stúdióba, vagy akárhova, nem olyan, mint szokott. De aztán velünk mindig feloldódott, és ugyanaz az ember volt, mint mindig. Igazából Chester áll hozzá a legközelebb ilyen téren…
- Igen. Hiába én ismerem a legrégebb óta, mivel különböző a szerepkörünk a bandában, nem vagyunk olyan sokat együtt, mint ők az énekesek… – mondta Brad. – Chesterrel többet össze van zárva egy kicsit… persze mi is tudunk mindent, mégis Chezzel van többet, és ő a bizalmasa, ha úgy tetszik. Mondjuk Mike olyan ember, aki mindenkivel megtalálja a közös hangot… Szóval Chester tudna több mindent mesélni. Már ha azt vesszük, hogy mit mondott neki Mike. De én látom rajta… nekem elég egy pillantás, egy mozdulat, hogy rájöjjek, hogy a legjobb barátom nincs jól.
- Ugyanúgy, ahogyan a zenében is mindig, úgy a magánéletben is, ha kell egymás mellett állunk – motyogta csendesen Rob. Gondolom neki sem lehet könnyű, hogy míg mindenkinek van valakije, neki nincs.
- Igen. És mikor azt mondta, hogy el akar válni… simán megveregettük a vállát, majd leültünk összeállítani a koncertek menetét – mosolyodott el Dave. – Ő ilyen… ha van meló, márpedig az mindig van, akkor rögtön jobb kedve lesz. Mi pedig csak tudatjuk vele csendben, hogy ránk számíthat…
- Értem – bólintottam, de a gombóc még mindig a torkomban volt, és a szememet még most könnyek sorozták.
- Nem értek egyet Robbal – mormogta egy hang, és ahogy felnéztünk, Mike-ot pillantottuk meg az egyik fatörzsnek dőlve, karba font kezekkel. Az arcát nem láttam rendesen, mert a fény pont mögüle jött, árnyékba vonva alakját, de a hangjából tudtam, hogy nincs valami jókedve. Pillantásom azonnal a srácokra vetettem, kíváncsi voltam, hogy reagálnak, de kitartóan néztek Mike arcára, és nem rezzentek össze.
- Nem? – kérdezett vissza Rob érdeklődve.
- Nem – ismételte meg újra Mike. – Bradnek igaza van, és nektek is persze… De nem értem, miből gondoljátok, hogy visszamennék hozzá. Persze, van múltunk, de például Samnek és Cheznek is van, mégis itt vannak Talindával, és boldogok – erre rácáfoltam volna kissé, de majd talán később. – Azt hittem ismertek engem annyira, hogy tudjátok…
- Ismerünk is! – vágta rá Dave, félbeszakítva őt. Felé fordultam, s a mozdulatban a hinta lánca megcsörrent, kissé kizökkentve engem a mélabúból. – Ezért is mondta Rob, amit mondott.
- Kedveljük Bekkát, ezt te is tudod! – állt fel mellőlem Brad, és zsebre dugva kezeit, farkasszemet nézett a párommal. – De azt is tudjuk, hogy mennyire szeretted Annát – hirtelen elhallgatott, mire hallottuk a dallamos-halk nevetést Mike felől.
- Pontosan. Rettentően, kitartóan, éveken át nagyon-nagyon… de múlt időben! – jókedve szerintem mind a négyünket meglepte. – Haragudnom kellene rátok, amiért ilyen butaságokat mondotok a barátnőmnek, de… a mi barátságunk valahogy ilyen őszinte… és ehhez Bekkának is hozzá kell szoknia hosszú távon – mondta és nekem a ’barátnőm’ és a ’hosszú távon’ szavaknál őrülten gyorsan kezdett dobogni a szívem. Majdnem ott helyben meghaltam attól az érzéstől, ami a hatalmába kerített. – Nem szeretem Annát. És nem is fogom többé… hogy is szoktad mondani, cicám? Melegítve csak valami káposzta jó?! – fordította felém a fejét, mire csak némán, de vigyorogva bólintottam.
- Sosem csalódtunk még benned… úgy tűnik most sem fogunk! – motyogta még Brad Mikenak, majd Dave felé fordult. – Na gyere, pakoljuk ki a cuccot! – intett, mire Dave úgy pattant fel, mintha megcsípték volna, és a tenyerét dörzsölte.
- Azt hiszem, szerzek én is valamit! – mosolygott felém Rob. – És tényleg nem bántani akartalak!
- Tudom! – most már én is szívből tudtam mosolyogni. Mike szavai megérintettek, és totál elaléltam tőle. Ezután ők hárman elballagtak a ház felé, majd gondolom a stúdió felé mentek Mike hangszereiért. Ő leült elém a fűbe, lábát kinyújtotta a lábaim között a hinta alatt, és most már jól láttam az arcára kiülő szomorkás-boldog mosolyt. - Mi baj? – simogattam meg a borostás arcot, és elvesztem a barna pillantásban.
- Ehhez az őszinteséghez tényleg hozzá kell szoknod, de nekem is. Annával nem voltak ilyenek. Kedvelték őt is, de másképp. Talán, mert te fiatalabb vagy, nem tudom. Talán… talán, mert őt régebb óta ismerik, és más körülmények között is lépett az életembe… De veled mások… sokkal másabbak, főleg Chester – mosolyodott el egy pillanatra. – De nem akarom, hogy azt hidd, hogy én elhagynálak Annáért! Imádok veled lenni és… - elhallgatott, én pedig újra sírni tudtam volna. Most a boldogságtól, nem pedig a szomorúságtól. – Ah, hát ez kiábrándító! – nevetett fel. – Dalszövegek ezreit írtam már meg, szinte mindenféléről, és a barátnőmnek nem tudom elmondani, hogy mennyit jelent nekem – pillantott rám mosolygósan.
- Nem hiszem, hogy elhagysz! – szögeztem le. – De tudom, hogy Anna akar majd téged, és meg is értem őt. Tudod… én sem tudnék lemondani rólad, pedig nem rég óta vagyunk együtt. Pláne ő, aki évekig a feleséged volt… - vallottam be őszintén. Tényleg baromi nehéz lehet neki, de végül is ő szúrta el.
- Hm… - nem mondott mást erre, inkább a derekam felé nyúlt, és lehúzott az ölébe. Vele szemben ültem, és szüntelenül az arcát simogattam. – Egyébként, ha már az együtt töltött időről van szó… - kezdte huncut mosollyal. – Tudtad, hogy holnap leszünk egy hónaposak, ha az első találkozást vesszük alapul?
- Azt vesszük alapul? – kérdeztem nevetve. Eszembe jutott ez nekem is, de nem tudtam, hogy ő hogy áll vele, és kérdezni meg el is felejtettem.
- Nem hiába szólítottalak le, cicám! – hajolt közelebb és ajkait végighúzta az enyémeken. Tudta, hogy az őrületbe tud kergetni ez ilyen kis játékaival.
- Ajándékot is vettél? – cincogtam halkan, mire bőszen bólogatott.
- Tudom, hogy te nem, de nem ez a lényeg! – kuncogott, miközben ujjai megindultak az ingem alatt a hátamon.
- Csak nem tudom, mit lehetne venni neked, akinek mindene megvan – húztam el egy kicsit a számat.
- Nincs például egy darabom a Holdból, és egy Big Ban nagyságú toronyórát is szeretnék ide a kertbe, meg a Bőgő Csodamadár tollát is szeretném… - bolondozott.
- A Hold, a Big Ban és a Bőgő Csodamadár, mi? Akkor úgy mondom, hogy minden, amire vágyik a józan ész határain belül…
- Igen, igazad van! Mindenem megvan… lassan egy hónapja – mosolygott édesen, én pedig rátapadtam az ajkaira. Nem bírtam tovább. Olyan szépeket mondott nekem, hogy egyszerűen lehetetlenség volt tovább nem-megcsókolni.

Az éjszaka további felében a fiúk gitár és dobjátékát hallgattuk, meg persze Chester és Mike tökéletes hangját. Boldog mosollyal az arcomon figyeltem a páromat, és élveztem, hogy exkluzív koncertben van részem.
Nem tudom pontosan mikor aludtam el a hintaágy rettentően puha párnáin, de a következő, amit éreztem, hogy valaki felemel, és bevisz a házba. Ezt onnan tudtam, mert bent még most is hűvösebb volt, mint kint, és ezt imádtam.

Reggel halkan keltem ki Mike mellől az ágyból, és felhívtam Alexát, hogy jöjjön el velem vásárolni. A Plázában találkoztunk, és sétálgatni kezdtünk. Nem igazán tudtam, mit vegyek Mikenak. Mi lenne a tökéletes? Igazából az iránta érzett érzéseimet kevés dolog tudná szemléltetni, és jól érzékeltetni, talán ha kivágnám a szívemet, gyémántba önteném, és fellőném az égre, hogy mindig mindenki láthassa: az szívem Mikehoz tartozik. De mivel ez nem volt lehetséges, kénytelen voltam a földi, egyszerűbb ajándékokhoz fordulni. Ahogyan a színes, mindenfélével díszített kirakatokat nézegettünk, egyszer csak Lexi megállt, és nagyra nyílt szemekkel bámult befelé egy üzletbe.

- Most nézd meg őket! – suttogta halkan, mintha félne, hogy meghallják. – Olyan félelmetesen merednek ránk!
- Ugyan, bolond vagy!
- Mintha követnének, vagy ilyesmi!
- Már hogyan követnének? – kérdeztem kuncogva, mire csak egy csattanás hallatszott, s a fájdalom a fejemen.
- Ez nem vicces, Bekka! – pirított rám, és félelemmel teli szemeit újra a piros kalaposra emelte.
- Tudom, de ezek csak kerti törpék! – nevetettem. – Piros és kék kalapban, kannával vagy pálcával a kezükben…
- Jó, de nézd a szemüket… mintha felénk fordulna a szemük, mikor arrébb megyünk – mondandóját illusztrálva ide-oda araszolt a nagy üveg előtt.
- Nem is tudtam, hogy vannak ilyen elfojtott félelmeid – úgy nézhettem rá, mint egy bolondra, bár kétségkívül annak is hittem.
- Tudod mit? – ugrott hirtelen vissza mellém, és úgy pillantott rám, mintha megnyerte volna a lottó ötöst. – Vegyél neki egy rakat ilyen kis gonosz manót, rakd az összeset a kocsibejáró mellé, és garantálom, hogy Anna be nem meri többé tenni a lábát oda! – egy pillanatig meglepődve meredtem rá, majd felhorkantottam.
- Persze hugi! És hogy is képzelted? „Ó, édes. Boldog egy hónapot! Nézd, vettem neked három tucat kerti törpét, hogy az exed ne jöjjön a közelünkbe! Örülsz?” – ironizáltam.
- Aha, így szerintem jó lesz! – bólogatott nagy hevesen.
- Na jó, váltsunk komolyra! – intettem le, és elvonszoltam a kirakat elől, ami felé még sokáig visszalesett.

Órákig róttuk az üzleteket, és rengeteg dolgot láttunk. Ruhákat, cipőket, hangszereket, ékszereket, bugyuta ajándékokat, de valahogy egyik sem illett a képbe. Ruhát és cipőt nem vennék neki, hiszen megvan a saját ízlése, és még ha ismerem is, akkor sem mennék bele ilyesmibe. Ékszert nem igen hord, legalábbis nyakláncon és órán kívül, a hangszereket meg csak távolról szemléltem. Amúgy sem akartam valami túl drágát.
Délben leültünk enni egyet, és csak ekkor éreztem, hogy mennyire fáradt voltam. Lehetett olyan három óra, mikor elbóbiskoltam a hintaágyban, és nyolckor már felkeltem. Csak pislogtam magam elé a puha bőrszéken, míg Lexi valami egyetemi cuccról beszélt. Elméleti fizikában nem vagyok jó, szóval hiába mondta, nem értettem. És akkor megláttam. Onnan, a hamburgerem fölül, kólát szürcsölve egy szűk szívószálon át, pillantásom a kirakat kis darabjára esett. Kicsi volt, nem is drága, sőt… mégis tökéletes. Tudtam, hogy ez lesz az igazi, ennél jobbat ki sem találhattam volna.
Sietősen befejeztük az ebédet, majd az üzlet felé sétáltunk. Az volt a furcsa, hogy már vagy négyszer elmentem emellett a kis dolog mellett ma, mégsem akadt meg rajta a szemem, ellenben most…
Csillogó szemekkel tapadtunk a kirakatra, majd betértünk a kis üzletbe. Meglepetésemre, egy velem egykorúnak tűnő, csinos lány üldögélt a pult mögött, és a Rolling Stone magazint olvasgatta. Amint meglátott, összevonta szemöldökét, aztán mintha leesett volna neki valami, elmosolyodott.

- Segíthetek? – kérdezte, s már fel is pattant a helyéről.
- Nos… igen – kicsit meg voltam szeppenve, bár nem csodálkozhattam, hogy egy ilyen üzletben dolgozó, hozzáértő lány felismert.

Nem sokkal később, jókedvűen sétáltunk kifelé a hatalmas épületből, hogy ismét csak kilépjünk a meleg, fülledt levegőre. Már igazán vártam volna valamilyen hidegfrontot!
Mostmár előre láttam kezemben a kis ajándékommal, hogy jó estém lesz… ismét. Imádtam Mikekal lenni. És ez az ötlete is… mármint, hogy tudja, hogy pont ma találkoztunk egy hónapja… egyszerűen tökéletes. Lexit felvillanyozta a gondolat, hogy valószínűleg ma sem alszom otthon, és napközben vett magának egy fehérnemű szettet. Inkább oda sem néztem… Persze morogva, de én is beújítottam egyet éjszakára, de inkább nem akartam tudni a húgom nemi életéről, még ennyire sem.
Hazafelé sétálva megcsörrent a telefonom, én pedig hevesen dobogó szívvel vettem fel, hiszem Ő hívott.

- Szia cicám! – köszönt vidáman, ami nekem is hatalmas vigyort csalt az arcomra.
- Szia szívem, mi újság? – csicseregtem én is a telefonba, mire Lexi mellettem vigyorogva illusztrálni kezdte a beszélgetést.
- Lent vagyok a gangon, meg majd megyek a Múzeumba, megmondják mit fessek majd ha hazajöttem. Veled?
- Lexivel vagyok… - többet nem akartam elárulni. Majd este megtudja, hogy mégis vettem neki valamit.
- Az jó. Akkor este elmegyek érted, és nálam alszol, jó? – kérdezte, közben hallottam, hogy a többiek nála is gügyögni kezdtek, ahogy mellettem Lexi is bolondozott. Mintha ő ugyan nem ilyen lenne Davevel. Jól oldalba vágtam az egyik csomaggal, majd kuncogva beleegyeztem, és elköszöntünk.

Vidáman beszélgetve sétáltunk tovább hazafelé, én pedig boldog voltam, hogy egy hónaposak vagyunk. És már alig vártam a mai estét… és éjszakát.

LP

Sziasztok!
Néhány hete kiírtam, hogy egy másik blogra egy nagyon kedves barátnőm kérésére írtam egy cikket a Linkin Parkról, és most úgy gondoltam kiteszem ide is, ha esetleg valaki nem olvasta volna. :)



Linkin Park

Nekem örök, s mindenki másnak is…

Őszintén bevallom, hogy ez a „cikk” vagy nevezzük akárminek, nem az eredeti, amit elkezdtem hetekkel ezelőtt. Abban leírtam mindent, amit a munkásságukról tudni lehet, minden dátumot, minden fontosabb eseményt, albumot, dalmegjelenést. És tudjátok mit? Nem vagyok rá büszke. Kesha már hetek óta rágja a fülemet, hogy mikor leszek kész?! Bevallom, hogy a sok tanulnivalóm mellett, nem volt annyi időm, hogy elkészítsem, de mindig, minden nap csak egy kicsit írtam hozzá. És ma elolvastam egyben az egészet, s rájöttem, hogy ÉN nem akarom, hogy ezt tudjátok róluk.
Beírjuk a Google-ba, és mindenki tud mindent. Én viszont egészen más nézőpontból szeretném megvilágítani őket, a saját nézőpontomból, s elmondani az érzéseimet velük, a zenéjükkel kapcsolatban.
Nem tudom, hogy drága barátnőm, Kesha ismer-e még rajtam kívül nagy LP rajongókat, de minden beképzeltség nélkül mondhatom: én tényleg nagy rajongó vagyok. Hát akkor lássuk:

Csak a tisztánlátás végett: Chester: ének (gitár és dob újabban), Mike: gitár, zongora, rap, ének, Rob: dob, Phoenix: basszusgitár, Brad: szólógitár (dob újabban), Joe: DJ.

A kilencvenes években Mike és Brad egy középiskolába jártak, ahol elhatározták, hogy megalapítanak egy olyan bandát, amiben ötvözik a kedvenc stílusaik jegyeit. Rob is csatlakozott hozzájuk, mint dobos, és így hárman alapították meg a Xero-t 1996-ban, ami a Linkin Park elődje volt. Brad az UCLA-n találkozott Phoenixszel, aki basszusgitározott, míg Mike a Pasadenán tanult, ahol megismerte Joe-t, aki DJ-ként ötvözni tudta a hangzásukat. Végül Mark Wakefield is csatlakozott hozzájuk, mint énekes, és így állt össze a végleges Xero. Ekkoriban Mark Wakefield volt az énekes, aki elhagyta a bandát, s ekkor jött Chester. Hallotta a demójukat, és látott bennük annyi lehetőséget, hogy megpróbálja. Felénekelte rá a dalát, majd telefonon lejátszotta ezt Mikenak. Másnap az arizonai srác már a Xero próbatermében volt. (Későbbi keresztelkedések is történtek. Először Hybrid Theoryra, majd a köztudatba bevonulva Linkin Parkra.)

Az első album, a Hybrid Theory nekem már az elején elrabolta a szívemet. Igaz, hogy alig voltam tíz éves, mégis… Azóta is töretlen a szeretetem a zenéjük iránt. Elég, ha ránézek arra a borítóra, mert az mindent elmond. Mike tervezte, s egy katona látható rajta, szárnyakkal. Számomra a küzdést, a túlélést jelenti, azt, hogy ha nagyon akarunk valamit, és tényleg minden erőnket belefektetjük, akkor sikerülni fog. Nem hiába vagyok büszke gazdája, egy ezt ábrázoló nyakláncnak is. Ez az érzés mindig velem van, akarom, hogy velem legyen.
Személyes kedvencem a Papercut, In The End és a With You. A dalszövegek mindent elmondanak. Nem az a tipikus megszokott sablonszöveg, amiről mindenki kornyikál. Nem arról szól, hogy volt egy lány, aki átcseszte őket, és ez fáj. Az életről szól, kis csalódásról a szerelemben, a paranoiáról, arról, hogy vigyázz, nehogy a tömeg áldozata legyél.
Számomra az, hogy meg merték tenni azt, amit, az mindennél többet jelent, és le a kalappal előttük. Tudtátok, hogy először megpróbálták lebeszélni Mike-ot arról, hogy rappeljen is? Hogy maradjon meg csak a zongoránál? Mekkora barom volt az illető! És Mike milyen jól tette, hogy nem hallgatott rá! Mert ami különlegessé teszi őket az pont az a hangzás, amit így ötvöznek. Hip-hop és rock. Szerintem nem lehet őket besorolni egy kategóriába, ahogyan azt szokták: nu-metal. Szerintem legyen egy olyan kategória, ami róluk szól, és csak rájuk illik…
Egyébként csak zárójelben megjegyzem, hogy a Crawlingért Grammy díjat kaptak! Hoppá-hoppá! Azért nem semmi!

Turné-koncert-turné-koncert egymás hátán követte egymást, majd kaptunk valami olyat, amire nem igazán számítottunk. Egy olyan albumot, ami a HT remixalbuma lett, s több híresség is segített az elkészítésben. És megint csak nézzünk rá a borítóra: egy katona, olyan robot stílusban. Ismét elvesztem. Honnan jönnek az ilyen zseniális ötleteik? Ez az album megosztotta a hallgatóságot. Azt várták, hogy majd valami újjal jönnek, de én ennek is marhára örültem, mert ennek is különös hangzása lett. Csak hogy kiemeljem a kedvenceimet: Istp Klosr, Pts.Of.Athrty és FRGT 10. Hallgassátok meg őket. Akinek nem tetszik, az addig hallgassa, amíg megtalálja benne azt a különlegességet, amit én már elsőre megtaláltam…


Aztán jött a Meteora, ami eléggé hajazott a HT-re, de akkora sikert nem aratott. Persze nem kell félreérteni! Akkora sikert nem aratott jelen esetben azt jelenti, hogy a HT a kiadásakor minden eladási rekordot megdöntött. A Meteora az első héten szinte adatta magát, mintegy 800.000 példány kelt el belőle, mégsem ismétlődött meg az olyan mértékű siker.
Újabb sokat mondó szövegek, fülbemászó dallamok. Numb, Faint, Breaking The Habit. Csak hogy a legnagyobbakat említsem.

Ezután mindenki várta a még elvetemültebb folytatást, mi viszont le lettünk hűtve. A Minutes to Midnight nem egészen olyan lett, mint vártuk volna. Sokkal több hangsúlyt fektettek a világ lüktetésére, mint a személy szerinti érzésekre, mégis tökéletesen ötvözték a kettőt. What I’ve Done, No More Sorrow, Bleed It Out.

Végül, de nem utolsó sorban a tavalyi évben debütált a negyedik nagylemez az A Thousand Suns, ami aztán végképp kiborította azt a bizonyos bilit. Rajongók ezrei hördültek fel nemtetszésüket kifejezve az album hangzása iránt, ami valljuk be, tényleg eléggé átlépte a határokat. Már azok határait, akik határok közé akarták szorítani a Linkin Parkot. Mert őket nem lehet. Az elektronikus zene itt került talán a legjobban előtérbe, nem tipikusan az a vadulós, rockos album lett belőle.
Waiting For The End, The Catalyst, Wretches And Kings.

Valljuk be, sokan elpártoltak tőlük emiatt, de persze sokan emiatt is szerették meg őket. Nem mondom, mikor először hallottam az albumot nekem is fent akadtak a szemeim. De aztán végighallgattam, minden egyes számot, szépen sorban, s mára a kedvencem lett.

Azért hadd említsek arról is szót, hogy az évek során persze nem csak a Linkin Park háza táján söprögettek a fiúk. Chester a Dead By Sunrise énekes lett, s egy lemezt sikeresen ki is adtak, ami szerintem nagyon jó lett. Ő maga úgy nyilatkozott egyszer erről, hogy írt pár számot, amik akkor nem illettek volna bele az LP stílusába, vagy képébe. Így hát nézni kellett új banda után. Crawl Back In – a szám valami eszméletlen, bár mit is várhatnánk nemde? Hiszen Chester hangja sosem vész el, sőt egyre jobb lesz, már ha ez lehetséges.
És persze személyes kedvencem, Mike is elindult egy vonalon, s a saját produkciós cégének égisze alatt (Machine Shop Recordings) megalapította a Fort Minort. Nos, ez a formáció tényleg elütött a Linkin Parktól, sokkal inkább volt hip-hop. A Styles of Beyonddal karöltve olyan számokat hoztak össze, amik mindent elmondtak Mikeról. Azért jó, nem, hogy egy-egy szám meghallgatásával többet tudunk meg róla, mint száz interjú elolvasásával? A Kenji című számuk például Mike őseiről, dédszüleiről, akik Japánból emigráltak az USA-ba. Két lemezük, a The Rising Tied és a We Major jelent meg. Remember The Name, Where’d You Go, Believe Me – csak, hogy a legismertebbeket említsem.
És persze ne feledkezzünk meg a Collision Course-ról se, amit Jay-Z-vel együtt alkottak. A séma egyszerű: ötvözés. Hol a Linkin Park zenéjére tették Jay-Z szövegét, hol fordítva.
Dirt Off Your Shoulder/Lying From You – szerintem ez lett az egyik legjobb.

Nos igen, ez egy kisebb áttekintés volt, persze közel sem beszéltem mindenről. Nem egy filmhez adtak zenét (pl. 2008-Leave Out All The Rest az Alkonyathoz, és idén az Iridescent a Transformers 3-hoz), sőt még videojátékokhoz is. Jótékonykodnak, ott segítenek, ahol tudnak.
A közvetlenségük a rajongókkal szemben számomra nagyon szimpatikus, mindig kedvesek, és jófejek. Ez pedig sokat számít.
Ahogyan az is, amit a színpadon művelnek! Elképesztő. Manapság azért már túl vannak a harmincon, Chester idén volt harmincöt, de még most is úgy ugrál és rohangál a színpadon, mintha huszonéves lenne. Az idő nem fog felettük. Olyan koncerteket csinálnak, amik felejthetetlen élményt nyújtanak. Mike sosem fél lemenni a közönség elé, felállni a kordon szélére, és énekeltetni őket, ahogyan Chester is megteszi ezt olykor-olykor. A hangzásuk fantasztikus, ugyanúgy szólnak, mint stúdióban.

Ami viszont talán a leglényegesebb, hogy tűzön-vizen átviszik a zenéjüket. Nem számít, hogy mi lesz. Kaptak ők már hideget és meleget is, és kapni is fognak, de én nagyon remélem, hogy sosem fognak meghátrálni. Mert nem fognak, tudom…
Látni a boldog mosolyt az arcukon egy-egy koncerten, azt, hogy még most is imádják minden dalukat, és legfőképpen azt a több ezer embert, akik ellátogatnak a helyszínekre…

Mike Shinoda dolgozik talán a legtöbbet, ahogyan Chester is viccesen megjegyezte egyszer, hogy Mike az ő kis rabszolgájuk. Beceneve "The Glue" azaz ragasztó, s ezt azért adták neki, mert ő az egyetlen, aki mindent kézben tud tartani.
Az tény, hogy minden zenei cucchoz ért, felvesz, kever, zenét ír, dalszöveget gyárt, énekel, zongorázik, rappel, gitározik, rajzol, rendez. És csak a rend kedvéért, hogy valami igazán kiborítóan csajos is legyen a bejegyzésben: kurva jól néz ki, fájdalmasan jól!!! Úgy szoktam mondani, hogy leolvad egy mosolyától a bugyim...
Mike apja japán származású, édesanyja pedig orosz. Már kiskorában megtanult zongorázni, aztán később saját szerzeményekkel is próbálkozott, eléggé eredményesen. Mike mára házas ember, feleségét Annának hívják, és van egy éde-bédi kisfiúk, Otis. (Igen, ez a tény totál romba szokta dönteni az álomvilágomat...) Mike Chesterrel ellentétben nem varratott magára tetoválást eddig - legalábbis amhogy tudjuk -, mert ez nem az ő világa. És én meg is értem őt, hiszen személyiségileg azért különböznek Chesterrel ilyen téren. A Xero alapítótagja, tehát így a Linkin Park egyik alappillére. Régi jó barátok Braddel, együtt nőttek fel szinte.
Mike tervezett cipőket a DC-nek, ami azért szerintem eléggé nagy durranás. A saját blogján rengeteg képet szokott megosztani velünk, amiket hol ő maga festett, hol más, és azt mutatja, hogy neki ez mennyire tetszik. Minden héten van legalább egy posztja, és ez nagyon jó, tudván, hogy a kommenteket is elolvassa. Egyszóval tényleg minden tiszteletem az övé!

(Csak megjegyzem, hogy imád remixeket gyártani, és a kedvencem a Leave Out All the Rest Remix lett!)

Chester Bennington, aki Mark Wakefieldet váltotta még a Xero idején, mikor véglegesen nem állt még össze a csapat, korunk legjobb énekese. Mondjon bárki bármit, szerintem az. Hihetetlen hangja van, és ezt mindenki elismeri a bandában is. Újabb csajos megjegyzés: imádom a tetkóit, ettől lesz szexi, de persze a szívem elrablója mindig Mike marad… :)
Ami Chezt illeti, mindenki tudja, hogy "sajátos véleménye van a vallásról". Mondjuk szívesen elbeszélgetnék vele erről, hogy mégis hogyan értheti ezt, de mindenesetre ez is mutatja, hogy nem mindnnapi srác. Híres a tetoválásairól, amik mára olyan szép számban díszitik a testét, hogy nem szeretném felsorolni mindet, csak azt az egyet, amit rögtön kiszúr az ember: a karján lévő lángokat. Ezek Chez kedvencei, és meg is értem, hogy miért. Igazán egyedi, és nekem is nagyon tetszik, neki pedig nagyon jól áll. A magánélete nagyon érdekes, és bonyolult. A gyerekkora meglehetősen sötét volt, nehéz. Nem titkolja, hogy sokáig drogozott, s így próbált elmenekülni a problémái elől. Mikor még csak húsz éves volt, megszületett az első fia, Jamie, akinek az anyjával több kapcsolata nem volt, csak az-az egy éjszaka, de ez megváltoztatta őt, és leállt a drogokkal. Chester megnősült, és akkori barátnőjét vette el, Samanthát - aki egyébként megtervezte a jeggyűrűként szolgáló tetoválást mindkettejük számára -, később megszületett a második kisfia, Draven. A sok turnézás miatt tönkrement a házzaságuk, és elváltak, azonban a mi Chezzy Chezünk nem szomorkodott sokáig, megismerte Talindát, akit hamarosan el is vett feleségül, és Talinda megszülte a harmadik kicsi Benningtont, Tyler Lee-t.

Brad Delson, aki a szólógitáros, nem csak a gitárjátékával tűnik ki a tömegből, hanem egyedi hajkoronájával is. Valljuk be, az a haj eszméletlen. Kommunikációt tanult az egyetemen, és mostanra az édesapjával együtt kezelik a Linkin Park pénzügyeit. Ketten alapították a BandMerch nevű céget, ami kezdetben csak a Linkin Park termékeit forgalmazta, mára azonban olyan nagy név lett, hogy más bandákkal is szerződtek. Nem mellesleg ő is tagja a Mike által alapított Machine Shop Recordingsnak. 2003-ban nősült meg, és 2008-ban kisfia született, akit Jonah-nak hívnak.

David „Phoenix” Farrell a basszusgitáros már a kezdetektől velük van, egyetlen egy kisebb kihagyással. Dave igazi zenész családba született, édesanyja tanította meg zongorázni, s idősebb bátyja inspirálta a zenei pályán. 2002-ben megnősült, majd két lánya született, Regan és Brooke. Dave nagyon sportos beállítottságú, sokáig focizott, szeret golfozni, sőt állítólag 2008-ban egy németországi fellépésen fél szemmel egy Amerikai focimeccset nézett. Nem semmi a pasi! Mostanában sokat vokálozik a bandában. Hát igen, nem utolsó hangja van a srácnak. Két darab főnix tetoválás van a hátán, amit Mike tervezett -állítólag-.

Rob Bourdon a dobok mögött valami eszméletlen. Nagyon jó zenész, nem csak a doboláshoz ért, de gyönyörűen zongorázik is. Már kilenc éves korában megtanult dobolni, miután az anyukája bemutatta az Aerosmith dobosának. Volt az ő életében is egy nem túl szép időszak, mikor a droghoz nyúlt, de sikeresen kiláballt ebből, és ezután csak a zenének élt. A barátnőjét Vanessának hívják, aki olykor elkíséri őt a koncertekre.

Joe Hahn a DJ, aki nem csak a zenéhez ért, hanem a videoklippek rendezését is lassan teljesen magára vállalja, ami magával ragadó munkákat eredményez. Az In The End videoklippjéhez az ő ötlete volt a repülő bálna effektus, és a Somewhere I Belong elefántpókjai is. Az A Thousand Suns klippjeit mind ő rendezte, ahogyan a nagyon látványos New Divide-ot is, ami a Transformers 2-höz készült. Nekem az egyik kedvenc klippem. Nagyon kreatív személyiség, egy jó nagy adag tehetséggel megáldva. A zenéje egyedülálló, különleges. Mike-kal járt egy egyetemre, és ott tanult meg hivatásszerűen rajzolni. Ketten szerintem bármire képesek, ami ezt a teret illeti. Ő mindössze egyetlen válással büszkélkedik eddig - ha jól tudom -.

Mit is mondhatnék még? Szavakkal igazából nem is nagyon fejezhető ki az, ahogyan én érzek irántuk, a munkásságuk iránt. Nekem mindent jelentenek, nem telik el úgy nap, hogy ne hallgassam őket. Egyszerűen muszáj, olyan, mint a szenvedélybetegség. Ha egész nap nem hallgattam őket, szinte már nem is tudok másra figyelni, csak, hogy a fejemben dúdolgatom valamelyik számukat. Sosem unom meg a koncertfelvételek nézegetését, mert számomra sajnos egyelőre csak ennyi jut. Azonban ezekből is nagyon jó dolgokat lehet kihozni. Megfigyelni a mozdulataikat, élvezni a szövegüket, álmodozni, hogy majd egyszer én is ott leszek az első sorban...

Remélem, hogy egy kicsit meg tudtam mutatni nektek, hogy én milyennek látom őket. Persze biztosan vannak olyanok, akik nálam jobban értenek hozzá, és olyanok akik nem így látják ezt…
Döntsétek el ti, hogy mennyire voltam jó bemutatója a Linkin Parknak!

Csók, Amy

UI: Smiley girl hiányolta, hogy nem írtam bele, hogy Chester örökbe fogadta Isaiah-t. Tudom, hogy megtette, ismerem Chez életét! Egyszerűen azért nem írtam bele, mert nem édes gyermeke. De csak, hogy nehogy azt higgyétek, hogy nem vagyok tisztában Mr. Bennington életével idebiggyesztem.

Labbit

Sziasztok!
Nos, most egy igen érdekes művészeti alkotással jelentkezem. Mike közzétette már a hét elején is, hogy készít egy saját festésű "Labbit"-ot az Amerikai Japánok Nemzeti Múzeuma számára. Ez egy ilyen kis játékfigura (a történetét sajnos nem ismerem, hogy vajon ki találta ki vagy ilyesmi), és eladó az eBay-en. 200 dollárról indult a licit tegnap (csütörtök) este. Hát ha lenne ennyi fölösleges pénzem, tuti megvenném. Nem csak azért, mert irtó cuki a Labbit és aláírást is tartalmaz az alján, hanem mert a pénz a Music for Relief-nek azon belül is a Japán résznek fog menni, és a múzeumnak is persze.
Egyszóval Mike ismét megmutatta, hogy milyen önzetlen, hogy szeret segíteni, és imádom ezért! :)

Íme a Labbit:




Nagyon aranyos kis állat, főleg, hogy olyan arca van, mintha épp valami rosszat csinált volna, és épp sunyít. De ami igazán Mike stílusa, az a talpazat. Na ott kiütközik, hogy ő készítette, és nagyon jó lett! :)

Csók, Amy

Játékok

"Az ágyban sakkoztam a nőmmel: Ismeri az összes figurát."



15. fejezet


- Mit szólsz a cikkhez? – kérdeztem bágyadtan, de kissé féltem a választól. Na persze, nem úgy tűnt, mint akit izgat a dolog.
- Jól mutatunk egymás mellett! – kuncogott. – Nem foglalkozom ilyenekkel, Bekka! Hidegen hagy a sajtó véleménye… Alapjában véve higgadt ember vagyok, nem idegesít fel az ilyesmi…
- Akkor jó… - mosolyogtam, s szívemről mintha egy nagy kő pottyant volna le.
- Milyen volt a napod? Tudod, megkérdeztem volna előbb is, de valaki szinte megerőszakolt… - kuncogott, miközben még mindig a vállamat simogatta.
- Jó… John és Roger a főnökeim nagyon okos emberek. Képzeld, nem csak térinfót fogok tanítani! – pillantottam fel rá. – Planetológia alapokat is. Roger megkért, hogy vigyem a kurzust, mert a csillagászat prof nincs a városban.
- Ezt lehet? Mármint a csillagászat nem a szakterületed…
- Nem hát. Elvileg nem, a kurzus gyakorlatilag a prof neve alatt megy, de nem találtak mást… és gondolom a többieknek sok dolguk van, nekem meg annyira nem, így… - vontam vállat, majd felültem.
- Jól van, cicám! Örülök, ha örülsz! Bár nem szeretném, ha összeszednél valami friss húst… - mondta komolyan, miközben felült mellém, és magához ölelt.
- Nekem már van egy friss húsom – dörmögtem a vállába, mire felnevetett.
- Aha… én friss hús?
- Ki mondta, hogy rád gondoltam? – nyújtottam ki rá a nyelvem, miközben villám gyorsan felpattantam mellőle, ugyanis ezt a beszólásomat nem hagyta bosszú nélkül.
- Na várj csak! – fenyegetett, s utánam eredt.

Igyekeztem nem úgy visítani, mint egy ovis, mikor leterített az ágyamra, és csiklandozni kezdett, de nehezen ment. Rettentően csikis voltam, és ezt már ő is tudta. Azt hiszem még sok bajom lesz ebből.
Megkaptam, hogy egy gonosz nőszemély vagyok, majd sértődött képpel, kivonult a szobából a nappaliba, felöltözött, és visszatelepedett olvasni a kanapéra. Csak vigyorogva kerülgettem, miközben pakolni kezdtem, de ő kitartónak bizonyult, mert egyszer sem nézett rám. Ez kicsit elvette a kedvemet. Milyen jó színész már? Ez nem ér!

A konyhába vonultam, és nekiláttam összeütni valami vacsorafélét. Nem is kíséreltem megkérdezni, hogy mit enne, mert úgysem válaszolt volna, így mivel hiányzott az otthoni palacsinta – nem voltam kibékülve annyira az itt vaffelként titulált édességgel -, így nekiláttam kikeverni a tésztát. Volt itthon lekvár, kakaó, fahéj, túró, úgyhogy már előre csorgott a nyálam.
Amikor sütöttem a tésztát, akkor sem nézett felém, sőt, a füle botját sem mozdította. Ez pedig engem rettentően bosszantott. Egyre csak őt figyeltem, ahogyan néha megigazította a szemüveget az orrán, és elmélyülten olvasgatott, ahogyan lapozott, vagy ahogyan megcserélte a lábát a fotel karfáján. Imádtam őt figyelni, szerettem volna minden mozdulatát megjegyezni.
Mikor végre készen lettem, és eltettem az összekent edényeket, már este nyolc volt. Kissé bizonytalan voltam, hogy akkor most megyünk-e vagy sem, mindenesetre összeszedtem magam, és végre leültem mellé, ölemben több betekert palacsintával.

- Kérsz? – pillantottam rá, mire nagy kegyesen rám nézett, majd a tányéromra. Elvett egyet, és illedelmesen megköszönte, majd visszatemetkezett a könyvébe. Basszus, ne már! Feszengve ültem mellette, miközben még az étvágyam is elment. Most tényleg haragszik? – Mike? – szólítottam meg halkan, mire újra felém fordult, s a barna szemek kérdőn pislogtak felém. – Most nagyon haragszol? – kérdeztem, miközben a tányér szélét szorongattam. Halvány gőzöm sem volt, hogy mit fogok csinálni, ha azt mondja, hogy igen.
- Hát… - kezdte sóhajtva, majd lassan, édesen elmosolyodott. – Úgy ismersz, mint aki tudna rád haragudni? – simogatta meg az arcomat, és szeretetteljesen pillantott rám.
- Most… most csak szórakozol velem? – háborodtam fel kissé, persze rá is játszottam. Ha ő így, akkor majd én is!
- Igen – bólintott, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Csak tátogtam egy sort, majd magyarul elmormoltam a válaszomat:
- Ezt még megbánod! – Mike egy pillanatra értetlenül meredt rám, lehet, hogy azt hitte, elküldtem a fenébe, de végül minden megoldódott, mikor az ölelésébe bújtam.

Nem tévedtem. Amint megettük a palacsintákat, összeszedtük a cuccainkat, és nekivágtunk az éjszakai Los Angelesnek, hogy végül Mike házában alhassunk. Szerettem itt lenni, valahogy olyan érzésem volt tőle, mintha otthon lennék. Persze a mi lakásunkat is szerettem, de Mike háza valahogy… valahogy mást jelentett, és jobban is tetszett, még ha nem is az én cuccaim voltak benne. Talán pont ezért… mert ő volt mindenütt.

A hét többi napja hihetetlenül gyorsan, boldogan és viccesen telt. Daniella minden órán, ahol bent ült nálam, vidáman vigyorgott, és kisebb poénokat is elejtett, aminek nagyon örültem. Így mindig jó hangulatban teltek az órák. Csak miattam vette fel a Planetológiát is, mert szerinte nagyon jó tanár vagyok. Hát mondanom sem kell, hogy mennyire megszerettem őt. Mindig jó kedve volt, és mindenről lehetett vele beszélgetni. Rendszerint vele és a csajokkal ebédeltem, s mindig hívtak is próbára, de én csak hárítottam. Terveim voltak Mike-kal, s mikor ezt közöltem velük, ők is egyetértettek: ők is inkább Mike mellett voksoltak volna.

És nem is akármiért akartam én Mikekal lenni, persze azon kívül, hogy ő volt a párom, ugyanis bosszút forraltam. Mike sosem volt az-az otthon ücsörgős típus, ritka alkalom volt, ha egy napon ne lett volna valamilyen dolga.
Így csütörtökön délután volt időm a hálószobájában és az odavezető úton mindent elrendezni. Daniella készséggel segített mindent beszerezni, sőt, ő talán jobban várta, hogy bosszút álljak Mike-on, mint én.
Így nekem már csak annyi volt a dolgom, hogy felvegyem a falatnyi fehérneműt, amit választottunk, és miután mindent a helyére tettem, a hálóban várjam őt.
Hallottam, ahogyan nyitódik, majd csukódik a bejárati ajtó, és Mike elkiabálta magát, hogy megjött. Aztán hallottam a meglepett nevetést, ahogyan megtalálta a kis levelet a kulcsos tál mellett, majd elindult a megadott irányba. Először meg kellett keresnie egy bilincset, ami mellett egy újabb boríték elárulta, hol van a kis fekete korbács, majd egy következő levélke felvezette egyenesen hozzám.
Nem mondom, hogy nem volt furcsa, egy szál vadító fehérneműben ácsorogni a gyertyafénnyel megvilágított hálószobában, egy gyilkos tűsarkú szandálban, de a célért mindent!
Mike ruganyos lépteinek hangja egyre jobban felvillanyozott, és mint aki ezt csinálta egész életében, leheveredtem az ágy szélére, és a kezemen támaszkodva vártam, hogy belépjen az ajtón.
Mikor meglátott, hát enyhén szólva meglepődött. A barna tekintet először döbbenten, majd kaján csillogással nézett végig rajtam, ami engem totálisan zavarba hozott, de ezt igyekeztem leplezni egy mosollyal, majd a mellettem lévő helyre böktem az ujjammal. Kezében a beszerzett két eszközzel letelepedett mellém, és várakozóan pislogott rám.
A dolgom egyszerű volt: el kellett csábítanom. Ez tudtam, hogy sikerülni fog, hiszen amúgy is mindig sikerül, már vagyunk olyan kapcsolatban, hogy ne ütközzek akadályokba. Persze maga a helyzet, ahogyan ezt elterveztem nem volt hétköznapi, de ez volt benne az igazán izgató mindkettőnk számára. Tudtam, hogy ez a bosszú, nem olyan bosszú, mint amilyet talán érdemelne a kis sértődésért, de hát ez van…
Kivettem a kezéből a két kis játékszert, és félretéve az ágy sarkába, fölé gördültem.

- Milyen volt a napod? – kérdeztem halkan, miközben az ingje gombjait bújtattam ki a helyükről.
- Egészen eddig a pillanatig egész unalmas… - mormogta, s felém hajolt egy csókra, amit sajnos meg kellett tagadnom magamtól és tőle is.
- Nem-nem! – ráztam meg a fejemet, mire értetlenül meredt rám. – Ma én kényeztetlek!
- Mivel érdemeltem… ki? – kérdezte akadozva, mert a nyakához hajolva máris csókolni kezdtem a bőrét.
- Azzal, hogy vagy nekem – ebben őszinte voltam, és nem játszottam.

Mindennél jobban szerettem vele lenni, és mindent meg akartam neki adni, amire csak vágyott. Persze most egy kis csínyt készültem elkövetni, de azt hiszem a végén megbocsát nekem emiatt.
A terv egyszerű volt: a végtelenségig felhúzni őt. Miközben a nyakát csókolgattam, levettem róla az inget, majd a mellkasához hajolva azt is kényeztetni kezdtem. Kezeim lassan csúsztak le testén, és bontogatni kezdtem az övét, miközben nyelvemmel a köldöke körül köröztem, majd mikor kibontottam már a nadrágja gombjait is, lefelé kezdtem tolni rajta, s lefelé haladva ajkaimmal végigsimítottam alsónadrágba rejtett férfiasságán, amin tisztán látható és érezhető volt, hogy mennyire kíván.
Halkan felnyögött, ami hatalmas vigyort csalt az arcomra. Aztán újra felsiklottam az arcához, és megcsókoltam. Nem finomkodtam, nyelvem azonnal utat tört az övéhez, ami csak még jobban felkorbácsolta Mike vágyait.
Kezei a csípőmet szorongatták, és ujjaival már a falatnyi tangám szélét simogatta – gondolom azzal a céllal, hogy egy-kettőre leveszi majd rólam -, de én lefejtettem kezeit magamról, és a feje fölött a párnába nyomtam. Figyelmeztetően pillantottam rá, mire nagyot sóhajtott, de bólintott, miszerint enyém az irányítás.
Bal kezemmel megkerestem a mellettünk heverő bilincset, ami direkt ilyen kis játékokra lett kitalálva. Ez nem kulccsal nyílt, hanem egy kis gomb volt rajta, ami egyenként nyitotta és zárta mindkét zárat.
Mindkét kezét az ágy támlájához vezettem, és egy kihívó pillantással a széléhez bilincseltem őt. Persze annyi dolga lett volna, hogy kicsit erőlködve egyik ujjával megnyomja a nyitó kis gombot, de nem tette. Kéjesen pillantott először az ágy széléhez – mert csak így volt lehetséges, hogy megbilincseljem – a kezére, majd rám pillantott.
Imádtam ezt a nézést. Ettől olyan érzésem támadt, mintha a gyomrom felgyulladt volna, és a fejemből kiszállt minden gondolt, s csak ő maradt…
Végül megacélozva magamat, újra lefelé vettem az irányt, és lehúztam róla az utolsó akadályt alkotó ruhadarabot is, majd ajkaimmal körülötte játszadoztam. Szándékosan nem érintettem meg ott, mert azt akartam, hogy picit szenvedjen, még ha ez a szenvedés édes is volt.
Nem is kell mondanom, milyen gyorsan elvesztette a türelmét, s a bilincsről egy pillanatra megfeledkezve megrántotta a kezét, amitől a fém hangosan csattant az ágykerettel.

- Bekka… - szusszantotta kissé elfúló hangon, mire ördögien vigyorogva felnéztem rá.
- Igen, édesem? – pislogtam ártatlanul.
- Mit művelsz? – kérdezte türelmetlenül. – Megőrülök, ha ezt így folytatod!
- Ez a büntetésed! – már láttam, ahogyan nyitja a száját, hogy megkérdezze miért is kap büntetést, de abban a pillanatban leesett neki. Lehunyta szemeit, és megnyalva ajkait, várt.

Engedve kissé a kimondatlan kérésének, visszahajoltam legnemesebb testrészéhez, és mind ajkaimmal, mind a kezeimmel kényeztetni kezdtem. Hallottam, ahogyan néha-néha egy-egy fojtott nyögés elhagyja a száját, de egyébként egészen jól bírta. De mondjuk, miért is ne bírta volna, nem igaz?
Más módszerhez kell folyamodnom!
Kis idő múlva abbahagytam, amit elkezdtem – Mike nem kis elégedetlenségére, s amilyen arcot vágott, nevetnem kellett volna durcásságán -, fölé térdeltem, s lassan kikapcsoltam a melltartómat. Ettől is kissé zavarba jöttem, talán innom kellett volna a kis akcióm előtt, hátha akkor több bátorságom marad, de már mindegy volt, és nem hátrálhattam meg.
Ujjaimmal végigsimítottam a melleim között, s ekkor már láttam, hogy ez a jó módszer! Ha nem érhet hozzám, de látja, hogy én mit művelek saját magammal…
Eldobva a kis anyagot, kacéran rámosolyogtam, majd a bugyihoz nyúlva, kétoldalt kikötöttem azt, és rövid úton a melltartó mellé küldtem.
Ahogyan ujjaim haladtak lefelé a hasamon, egyenesen a combom felé, Mike már alig bírt magával. Pillantása követte ujjaim nyomát, mellkasa sűrűn emelkedett és süllyedt, ajkai parányit elnyíltak, és néha hangosan felsóhajtott. Elégedett volt és elégedetlen egyben.
Kicsit cicáztam magammal, mert ha már valamit elkezdtem, azt rendesen kellett csinálnom. Nem szégyelltem a gyertyafényben halkan nyögdécselni, míg szabad kezemmel az ajkaimhoz nyúltam, s a mutató ujjamat a számhoz emelve, érzékien bekaptam azt. Itt jött el az a pont, ahol Mike nem tudta mit nézzen. Nem tudta, hova figyeljen, így pillantása ide-oda cikázott a nőisségemet kényeztető ujjaim, és a szám között, amivel a nem sokkal ezelőtt abbahagyott kényeztetést imitáltam nagy beleéléssel.
Sosem csináltam még ilyen, de látni az arcán, hogy mennyire kíván, hogy olyan, mintha nem is ezen a bolygón lennénk, s csak ketten vagyunk és a vágy, mindent megért. Még azt is, hogy kicsit elpiruljak emiatt néha.
A cérna akkor szakadt el nála, mikor nagyobb terpeszt képezve, ölemet hozzádörgöltem az övéhez. Viszont én is ekkor éreztem a legjobban, hogy ez a bosszú nekem sem sétagalopp. Érezni, ahogyan férfiassága hozzányomódik vágyam központjának… egészen kiborító érzés volt. Legszívesebben azonnal magamba vezettem volna, sutba dobva a játékom szabályait, de nem tettem. Még élt bennem az elhatározás, hogy kissé hagyjam szenvedni… mindkettőnket.

- Bekka! – suttogta rekedten, s láttam, ahogyan ujjai megindulnak kitapogatni a gombot a bilincsen, és csípője is megemelkedett, ezzel is még jobban hozzám dörgölőzve.
- Nem! – ráztam meg a fejemet, bár hangom cseppet sem volt határozott. A kis korbácsért nyúltam, és rácsaptam vele a kezére, mire abbahagyta a kiszabadító akcióját. Nem okoztam neki fájdalmat, de jelzésnek jó volt.
- Mire vársz még? – kérdezte kissé türelmetlenül, és tekintete újra meg újra végigsimította a testemet.
- Mondjuk… Ígérd meg, hogy többet nem ijesztesz úgy rám, mint a múltkor! – kértem, s közben egyenesen a szemébe néztem.
- Ha ilyen játékokhoz vezet, akkor nem ígérek semmit! – vigyorgott teli szájjal. A francba! Erre nem igen gondoltam!
- Biztosan? – kérdeztem halkan, majd ujjaimmal újra elindultam lefelé, s mikor körözni kezdtem az ölemben, újra feltettem a kérdést. – Egészen biztos vagy benne, hogy nem bánod, hogy olyan csúnyán átvertél? – tekintete elárulta, hogy legszívesebben most azonnal bocsánatot kérne, de mégsem tette.
- Nem bánom! – motyogta halkan, s tekintete falta látványomat.
- Pedig azt hittem, sikerült egy kis lelkifurdalást okoznom – simítottam végig a mellkasán, a hasán, majd ujjaimat végighúztam ott lent.
- Kettőnk közül nekem nagyon úgy tűnik, hogy te vagy a rossz! – villant rám a szeme, amiben ádáz tűz égett… értem.
- Rossz? – kérdeztem kuncogva, de nem számítottam rá, hogy a következő pillanatban már én leszek alul. Olyan gyorsan fordított maga alá, hogy egyet se tudtam közben pislogni.
- Rossz kislány vagy, úgy bizony! – suttogta a fülembe, majd miközben végignyalta a nyakamat, halkan kattant egy zár, s az én bal kezem, az ő jobbjához lett bilincselve. – Csak hogy el ne menekülj! – nézett a szemembe, majd összeláncolt kezünk ujjait összekulcsolta, és a fejem mellett a párnába nyomta.
- Én? Soha! – leheltem ajkainál, majd megcsókoltam.

Innentől kezdve nem játszottunk. Legalábbis nem az én szabályaim szerint. Lábamat felhúztam az oldalához, ő pedig végre megtette, amire mindketten vágytunk, s összeforrasztotta testünket.
Nem kis tempót diktáltunk, s nem egyetlen kielégülésre vágytunk.

Másnap reggel úgy ébredtem, mint akin átment egy úthenger, tekintve, hogy csak háromnegyed órát aludtam. Mégsem bántam. Megérte. Persze irigykedtem Mikera, aki még az igazak álmát aludta, mikor én már munkába mentem, de imádtam őt ezért.
Bent persze Daniella ült az irodámban az asztalon, s mikor meglátott egyből huncut mosoly szaladt ajkaira.

- Látom kitettél magadért! – nevetett, s felém nyújtott egy Joe’s Cafe’s-os kis papírbögrét. – Tudom, hogy nem kávézol, de hidd el, ez kell most neked! – mondta.
- Igazad van! De nem csak én tettem ki magamért! – vigyorogtam rá.

Persze cenzúrázva, de elmeséltem neki, mi volt az éjjel, s a felénél befutott Lexi is, aki pár emelettel lejjebb dolgozott. Hárman beszélgettük el az időt az első órámig, majd egész nap úgy mászkáltam az egyetemen, mint aki menten elalszik.
Késő délután, olyan hat felé értem haza, mert pont ma kellett megjönnie az új csontváznak az Őshüllők részlegére, amit Roger és én tettünk össze. Rosszabb volt, mint egy ezer darabos puzzle, pedig ismertem az állat jellemzőit…
Alig hogy leültem Dave mellé a kanapéra, aki egyébként éppen veszettül nyomkodta a billentyűket a laptopján - könyvet ír a drága éppen -, mikor a telefonom hangosan visítani kezdett a táskámban. Csak sóhajtottam egyet fáradtan, és imádkoztam, hogy ne Roger legyen az, hogy ’hopp kihagytunk egy hangyafasznyi csontocskát, gyere vissza!’.

- Igen? – szóltam a lehető legnormálisabban a készülékbe, közben pedig lerúgtam a lábamról a cipőt.
- Szia, cicám! – jött a dallamos, és nem utolsó sorban kipihent köszöntés a másik oldalról.
- Szia! Mi újság? – azonnal mosolyt csalt az arcomra a hangja, és maga a tudat, hogy ő az enyém.
- Itt van nálam mindenki már egy ideje. Hívtalak is, de nem vetted fel… kicsit aggódtam – motyogta már a végét halkabban, amitől nekem azonnal úgy kezdett verdesni a szívem, mint valami kalitkába zárt madárka. Aggódott…
- Jaj, bent játszottam az egyetemen Rogerrel… - mondtam kissé lehangolva, ahogyan visszagondoltam a kis csontokra.
- Remélem nem úgy, mint az éjjel velem! – jött a kissé gúnyos megjegyzés, mire egy pillanatra elállt a lélegzetem, majd dühösen fújtattam egy sort.
- Mike, az Isten szerelmére, kérlek…
- Csak vicceltem, Bekka! – nevetett fel könnyedén. – Ne haragudj, meg sem fordult a fejemben komolyan a dolog, de nem hagyhattam ki!
- Még jó, hogy megvan az a korbács… kapsz te még azzal durvábban is! – morogtam, de persze a mosoly ott bujkált az arcomon.
- Ú, alig várom! – suttogta.
- Na akkor ki is a rossz? – nevettem most én, mire Dave dühösen pillantott felém, és csendre intett. Lexire néztem, aki a konyhában állt, és csak vállat vont. Oké, ki leszek tiltva a saját lakásomból! – Na jó, megyek, Dave amúgy is mindjárt megöl, mert mertem levegőt venni – kuncogtam, mire kaptam egy újabb szúrós pillantást.
- Jól van, várunk, szia!
- Szia! – köszöntem el, majd elsüllyesztettem a telefont a táskámban.

Adtam egy puszit Dave feje búbjára, mire végre elmosolyodott. Lexi bejött velem a szobámba, és beszélgettünk, amíg átvettem egy fekete rövidnadrágot, egy kék kockás inget, és egy szandált. Nagyon tetszett neki az egyetem, és Dave-vel is minden rendben volt köztük, aminek nagyon örültem. Ráfért már egy kis boldogság.

Az út egy kissé sokáig tartott, tekintve, hogy az utak tömve voltak, és a taxis mozdulni sem tudott a kocsival. Gondolom mindenki ment a strandra így péntek délután lévén.
Mire a hatalmas kapuhoz értem, már elmúlt fél nyolc is, de a nap épp most festette aranysárgára a távoli eget. Gyönyörű volt, és egy pillanatra meg kellett állnom, hogy élvezhessem a pillanatot.

- Babám, milyen régen láttalak! – kiáltotta valaki, mire vigyorogva beléptem a kapun. Chez a verandán ácsorgott, és egy szál cigit tartott az ujjai között.
- Hát, ha a világsztár nem ér rá, és rám se bagózik hetekig… - biggyesztettem le az ajkaimat, de alig tudtam elfojtani a vigyoromat.
- Ó, igazad van! – játszotta a komor embert. – Ne haragudj!
- Hát nem is tudom… a varázslónak szabad így elhagynia a hercegkisasszonyát? – kérdeztem, utalva egy régi kis színjátékra, amit játszottunk.
- Remélem, meg tudja nekem bocsátani a feledékenységemet! – hajolt meg kissé. – De abban biztos lehet, hogy én hű alattvalója vagyok felségednek!
- Hm… helyes! – bólintottam, majd közelebb lépve két puszival köszöntöttük egymást.
- Na gyere, már mindenki nagyon várja, hogy megismerhessen! – fogta meg a kezem, és befelé kezdett terelni.
- Mindenki? De hisz én már ismerlek titeket! – mondtam szórakozottan. Ahogy beértünk a nappaliba, megértettem. Nem csak hogy ismét a Linkin Park volt ott, hanem mindenki. Minden barátnő és feleség. Na erre nem gondoltam!
- Szia, cica! – köszöntött vidáman Mike, s felém sétálva kaptam egy kis csókot.

Szépen lassan mindenkinek be lettem mutatva. Ott volt Heidi, aki Joehoz tartozott. Aztán Elisa, Brad felesége, Lindsey, Dave felsége, és végül Talinda. Ő nagyon barátságos mosollyal köszöntött, és rögtön elérte, hogy szimpatikus legyen. Robnak jelenleg nem volt senkije, így ő egyedül jött ma.
Messziről látszott, hogy Talinda és Elisa voltak azok, akik azonnal elfogadtak, míg Heidi és Lindsey tartózkodóak voltak.
Nem mondom, hogy nem éreztem magam kissé feszültnek, mert nem számítottam erre.
Még felocsúdni sem volt időm, s már mindenki kint ücsörgött a hintaágyon és a kerti fotelekben, csak Talinda és én nem. Valahogy leragadtam a kanapé szélénél ücsörögve, míg Talinda elgondolkodva meredt maga elé az ajtófélfának támaszkodva.

- Jól vagy? – kérdeztem meg végül, mert úgy tűnt, hogy valamiért én mégis jobb állapotban vagyok, mint ő.
- Persze, jól – mosolygott erőltetetten rám. Tudtam, hogy hazudik. Nem ismertem még egy cseppet sem, mégis láttam rajta.
- Gyere, készítsünk pár koktélt! – álltam fel, s a konyha felé indultam. Hallottam, ahogyan halkan követ.
- Nagyon szép – bólintott elismerően, ahogyan végignézett a rendezett konyhán.
- Ha tudnád mennyi munkám van benne! – kuncogtam.
- Ó tudom én! Mike elmesélte Chesternek, ő pedig mindent elmond… nekem – suttogta, s újra gondterhelt arccal leült az egyik székre. Összeszedtem minden alkoholt, amit találtam, és nézegetni kezdtem őket, hogy vajon mit hozhatnék ki belőle.
- Értem… - motyogtam.
- Tudod, hogy nemsokára elmennek? – kérdezte, mire rápillantottam. A szorongás, amit a szemében láttam, megijesztett.
- Igen, tudom… Mike mondta, hogy vasárnap mennek… miért? – kérdeztem, de nem válaszolt. – Talinda, mi baj van? – ültem le mellé, és vártam.
- Hát… én nem is tudom, hogy ezt veled kellene-e megbeszélnem – nézett rám bocsánatkérően, mire elmosolyodtam.
- Semmi sem kötelező. De látom, hogy baj van – megrántottam a vállamat, majd felálltam, s újra az üvegekhez sétáltam. – Csak tudd, hogy ha kell… itt vagyok!
- Van néhány dolog, ami… aggaszt! – kezdte tétován, én pedig újra felé fordultam.
- Miféle dolgok?
- Tudod… Chester és én… nagyon jól megvagyunk – miért érzem, hogy jön egy ’de’? -, de tudod… - na mondtam én! – vannak furcsa dolgai mostanság… - félve nézett a szemembe, mintha onnan akarná kiolvasni, hogy folytassa-e vagy sem.
- Furcsa dolgai? Például? – kérdeztem halkan.
- Kimegy telefonálni, hogy én ne halljam, lecserélte az e-mail fiókján a jelszót, éjszaka is többször eltűnik, majd előkerül… nem is tudom… - látni, hogy mennyire megijedt ezektől a dolgoktól, nagyon rossz volt. El sem tudtam képzelni, milyen érzés lehet, de belegondolva, ha Mike lenne ilyen, jól esne, ha valaki mellettem állna. És látszólag ezt Talinda csak nekem mondta el, pedig sok barátja van. Talán, mert engem nem ismer annyira, talán más okból, de megszavazta nekem a bizalmat.
- Gondolod, hogy megcsal? – kérdeztem fojtott hangon, s gombóc keletkezett a torkomban.
- Te is ismered már egy kicsit… mit gondolsz? – kérdezte. A tények, amiket felsorolt, szinte fejbe vágtak, s nem tudtam hirtelen mit felelni. Még a gondolat is szörnyű volt, hogy esetleg megtette.
- Én… én nem hiszem – mondtam végül. – Mesélt nekem rólad, és a családotokról… szeret téged, ebben biztos vagyok! – bólintottam megerősítésképp, s leguggoltam elé. – Biztosan van rá magyarázat, de nem egy másik nő! Hidd el!
- Igen, igen… biztosan! – mondta kissé nyugodtabban. – Köszönöm, Bekka! – eresztett meg egy vidámabb mosolyt, amit viszonoztam is.
- Ugyan, nem tesz semmit! – legyintettem, majd újra az üvegekhez fordultam, s egy nagy tálcára pakoltam őket.
- Láttam rajtad, hogy kissé tartasz a többiektől… Ne foglalkozz velük! Tudni kell, hogy Lindsey és Anna még most is nagy barátnők… Heidi meg még viszonylag új, és mivel Lindsey volt az egyetlen, aki foglalkozott vele, így ő is Anna mellett áll – mondta, de közben mosolygott. Valahogy engem nem dobott fel a hír.
- Hát ez nagyszerű… - motyogtam, majd poharakat sorakoztattam egy másik tálcára.
- Tudod, a nők ilyenek. Kiállunk egymásért. Én és Anna mindig jóban voltunk, de ő sokkal másabb, mint én, így annyira nem voltunk nagy puszipajtások… Szóval engem nem izgat, hogy mi van vele. Mike boldog és kész. Ez a lényeg… Amúgy is jófej csajnak tűnsz – nevetett, ami engem is jobb kedvre derített.
- Köszönöm! De te sem panaszkodhatsz… Illesz Chezhez!
- Igen, én is mindig így éreztem – révedt el egy pillanatra a tekintete. – Elmeséljem az első randinkat?
- Persze, halljuk! – lelkesedtem. Örültem, hogy ő feltétel nélkül elfogadott, és volt egy olyan érzésem, hogyha újra szembekerülök egyszer Annával, Talinda mellettem fog állni. És ez megnyugtatott.