Új év

Sziasztok!

Nos, elmúlt a karácsony, azt hiszem mindenki már átesett a meghitt családi dolgokon, és most már koncentrálhatunk a szilveszterre.
Nos, én már most elkezdtem készülődni, Pécsre megyek barátokhoz, de mindenképpen szerettem volna nektek is békés, meg boldog, meg egészségben gazdag (és amit ilyenkor szokás még kívánni) új évet kívánni!
Rettentő hálás vagyok azoknak, akik itt voltak velem 2011-ben, és főleg azoknak, akik "hallatták" is a hangjukat. Szóval akik írtak, és nyitottak voltak felém! Nagyon szeretlek titeket! És biztosíthatlak benneteket arról, hogy még sok-sok Mike-os és Linkin Parkos fejezetet meg novellát fogok hozni a jövő évben is!
Gondoltam rá, hogy az év utolsó napján illene kitennem valami olvasnivalót is, mert hát mégiscsak én vagyok az író, vagy mi a szösz. Így nem tudom mennyire fog nektek tetszeni, de elhoztam az After Midnight előszavát. Remélem azért még emlékeztek a Two Minutes To Midnight-ra, Aishára és Mikera. Tudom, régen volt, de készül a folytatás. Íme:

After Midnight

Az ember nem más, mint csont, hús és vér. Izmok és inak sokasága. Némelyikünk pedig lelketlen szörnyeteg is…

A háború az, amire teremtve vagyunk. Minden fizikai és szellemi adottságunk megvan ahhoz, hogy hadviselést folytassunk. S erre mi magunk is rájöttünk.

Az ókori görögök, perzsák, rómaiak, Nagy Sándor, Napóleon, Hitler. Mind-mind a saját maguk önös érdekeiért tették, amit tettek. De az a múlt. A múltban pedig minden háború békével ért véget. Ilyen vagy olyan áron, de béke honolt a világunkban.

Aztán jöttek ők. Jöttek a robotok, és leigázták a világunkat. Első és második világháború? Eltörpültek a harmadik mellett, amit a gépek és az emberek vívtak, és vívnak a mai napig is. Mert igen, hiába a hőstett, az áldozat, hiába a halál, hiába minden. Ők nem kegyelmeznek, s mi voltunk balgák, mikor azt hittük, hogy két egyszerű lélek legyőzheti őket. Túlságosan magabiztosak voltunk, mikor azt hittük, hogy az a két lélek elég áldozat lesz. Mert nem volt az. Ők elmentek, békében nyugodnak, s nem is sejtik, hogy a világ, amit itthagytak, még most is a pusztulás szélén áll.

Emberek és gépek. Valamikor két külön faj voltak, két külön univerzum. De ahogyan ők idejöttek, s összekapcsolták a világmindenség két távoli zugát, úgy a két faj is mutálódott.

Igen, mi tettük. Szerettük volna, ha végre eljönnek azok a tökéletes katonák, akik elhozzák számunkra a békét. A prófécia megjósolta. És azt hittük, hogy tudjuk, hogy kik azok.

Csont, hús, vér, elektromosság, acél és nanotechnológia. Hogyan férhet ez el mind egy testben? Igazán egyszerűen, ha jól eltaláljuk a kombinációt, s mi megtaláltuk. A tökéletes alanyok ugyan mindig is nehezen fellelhetőek voltak, de azért akadt jópár rátermett lélek.

Egyet azonban máig nem tanultunk meg. Méghozzá azt, hogy a természettel játszani tilos! Mert kegyetlenül visszaveszi azt, amit elvettünk. A jót a visszájára fordítja, s mint a Sátán a vasvilláját, úgy uszítja majd ránk rablánchoz nem kötött fenevadját. Mi magunk teremtettük meg azt a bizonyos lelketlen szörnyeteget, aki bosszúvágyból a vérünket kívánja.

Tévedtünk. De erre sajnos csak később jöttünk rá. Akkor, amikor már késő volt.
A háború az, amire teremtve vagyunk, mondotta egy bölcs nekem… Hát most majd meglátjuk, hogyan is nézünk szembe a mindennél pusztítóbb ellenséggel, aki maga is egykoron egy volt közülünk…

Hogy ez kinek a szemszöge vajon? :)

Boldog új évet!

Év vége van

Sziasztok!

Azt hiszem eljött az ideje annak, hogy ne fejezetet írjak nektek, hanem egy levelet, amiben elmesélek egyet s mást. Persze mielőtt belevágnék, nem húzom az időt: a friss nem jön még!
Mint azt azért páran tudjátok én egyetemre járok. De hát lassan nem csak bejárni kéne, hanem így vizsgaidőszak közepe felé tanulni is. Szóval, hogy a következő fejezet mikor jön, nem tudom megmondani. Sajnálom, én is emberből vagyok, se nem vagyok jós, se nem vagyok Jedi Lovag, hogy lássam, mikor hozom… (Remélem látjátok a kis utalást a történetre) :)
Amit mindenképpen szeretnék megköszönni az a 39 regisztrált rendszeres olvasó! Nagyon jól esik nekem, hogy elég jónak találtátok arra a történetet, hogy kövessétek. Köszönöm!
Mivel ez az első évünk így együtt, azt hiszem számba vehetnénk, hogy mi is volt itt.

Hát volt 442 komment. Hűha! Ebben persze benne vannak az én válaszaim is, de azért szép szám.
Ez a mennyiség eloszlott (eddig) 38 Szerelem a színpadon részre, sok zenei véleményre, hírekre, képekre, és 16 novellára: Karácsony, Miért csak az álmaimban?, ITB, Réges- régen, May ajándék novellája, Revenge, Two Minutes To Midnight, Linkin Park cikk, In The End. És ha már Mike összegzés terén tartunk, akkor ott van az ATS és az ott fellelhető A Hetedik.
Én ezeknek mind nagyon örülök, mert hát na. Ki ne örülne? Mármint, hogy pipáltok és komiztok.

Azt én sokszor elmondtam, hogy ez a blog, ez a történet nem azért jött létre, hogy kommenteket kapjak. Nekem ez a mindenem. Mike a mindenem, de azt hiszem ez lejött már nektek is. Szóval a saját szórakoztatásomra írom ezt, és hát jó, hogy fent van blogon. Örülök, hogy megoszthatom veletek, és örülök, hogy tetszik. De azért néha rosszul esik, hogy ennyire nem írtok nekem. De hát ez van, ezt kell szeretni.

Szóval a lényeg, hogy most nem lesz friss, nekem január 24-ig vannak vizsgáim, és nem tudom hogyan lesz időm írni most. ATS most jobban áll, mint a Szerelem a színpadon, de attól még lehet, hogy előbb jön Mike és Bekka, mint Mike és Léni. Természetesen nem azt mondom, hogy akkor most 24-ig néma csend és hullaszag! Ki se bírnám! Csak egy kis türelmet kérek!

Nem is tudom, mit kéne még írnom így év vége előtt három-négy nappal. Kívánok persze mindenkinek nagyon jó szilvesztert, és kellemes új évet is! De addig még úgyis találkozunk, mert a chaten bármikor írhattok, vagy komiban is, én válaszolok.

Arra gondoltam, hogy ha már így összegeztem, hogy mi volt itt, akkor esetleg nektek is lenne-e kedvetek hozzá? Mi volt a kedvenc? Gondolok itt a történetre, és a novellákra egyaránt? Volt-e, ami kifejezetten tetszett, vagy ami esetleg nem? Mit gondoltok a szereplőkről, mit saccoltok, mi lehet még? Ha kérdésetek van és nem nagy kulisszatitok, akkor azt is írjátok meg bátran! Tényleg szívesen venném, ha most beszélgetnénk, és nem csak én beszélnék! :)

Puszi, Amy

Karácsony

Sziasztok!

Kolett kérdezte úgy két hete, hogy készülök-e valami szösszenettel idén karácsonyra. Először nem terveztem, de hát milyen blogom lenne ez, ha kimaradna, nem igaz? :)
Szóval ilyen egy karácsonyi novella tőlem-nektek! Nem reklamálni a vége miatt! ;)

Boldog Karácsonyt kívánok!

Puszi!



Furcsán nyugtalan voltam, mint ahogyan minden Szenteste reggelén az elmúlt hat évben. Ám valahogy most mégis más volt. Eddig is bennem volt az érzés, hogy ez lesz az a nap, amikor vége mindennek, de ma mégjobban éreztem. Valahogy egy cseppet sem volt karácsonyi hangulatom, és semmi kedvem nem volt sem sütni-főzni, sem fát díszíteni. Azonban egy ilyen helyen, ahol én is éltem, muszáj volt megtartani a látszatot. Így egész nap a konyhában ácsorogtam, és tettem a dolgomat. Nem sok mindent készítettem, hiszen csak magam leszek az este, s majd holnap jönnek a szüleim, és a testvérem meg a családja. Mégis szerettem volna elkészülni, és kicsit az is bennem volt, hogy foglaljam le magam, főleg a gondolataimat. Nem szabadott Őrá gondolnom, még csak egy picit sem.
Délután gyorsan felhozattam a lakásomba a fát, amit vettem, megköszöntem a portásnak, boldog karácsonyt kívántam, majd sietve kitessékeltem a lakásból. Egyszerűen rossz érzésem volt, Isten ments, hogy valaki másnak is baja legyen miattam. Elővettem a szekrényből a dobozt, amiben a díszek voltak, majd nekiláttam a dolognak. Olyan érzésem volt, mintha nem is lennék magamnál. Csak tettem egyik gömböt a másik után, de nem is eszméltem rá, hogy mit csinálok, csak mikor hirtelen kész lettem. Nem is olyan hirtelen, mert két órát töltöttem a fa mellett.

- Tényleg nagy baj van velem! – motyogtam, ahogyan a díszeket néztem.

Bedugtam az égőket a konnektorba, és megengedtem magamnak, hogy egy kicsit gyönyörködjek a művemben. Imádtam a színes gömböket, a kis figurákat, a hosszú csengősorokat. Hiába volt manapság az a divat, hogy egy vagy esetleg két színből álljanak csak a díszek, én megszoktam kicsi koromban, hogy színes az egész. Kékek és zöldek, pirosak, sárgák, lilák, rózsaszínek.
Kihordtam a szobámból a becsomagolt ajándékokat és szépen a fa alá helyeztem őket.
Ahogy odaléptem az egyik piros gömbhöz, hogy még kicsit igazítsak rajta, váratlanul egy sötét szempárt pillantottam meg visszatükröződni benne. Hátrahőköltem, belerúgtam az egyik csomagba, abban hangosan csörömpölni kezdett a húgomnak vett edény, és ahogy hátrafordultam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy valaki állt mögöttem, nem láttam senkit. Egyedül voltam. A szívem ezerrel dübörgött, a fülem zúgott, ahogyan az ereimben zubogott a vérem, és hangosan ziháltam. Oké, ha valaki most látna, azt gondolná, hogy bolond vagyok, pedig megvan rá az okom, hogy ijedezzek!
Jó pár percig álltam ott, mozdulatlanul, a mellkasomra szorított kézzel, majd elnevettem magam a képtelen helyzet miatt. Ez lehetetlen, csak képzelődsz! – mondogattam magamban. Rákényszerítettem magam, hogy megmozduljak, s bementem a szobámba. Nagy levegőket vettem, és belenéztem a szekrényembe, kiválasztottam egy fekete, szűk nadrágot, meg egy halványpiros blúzt. Mégiscsak ünnep van, illene kiöltöznöm.
Az meg sem fordult a fejemben, hogy misére menjek. Én most templomba? Még ha képzelődöm is, akkor sem tenném! Jobb félni, mint…
A konyhában kitöltöttem magamnak egy pohár bort, és miközben azt kortyolgattam, igazgatni kezdtem a terítéket. Ha egyedül is eszem, akkor is nézzen ki jól. A nagykanálon mintha láttam volna egy foltot, így felemeltem, hogy közelebbről is megnézhessem, mikor újra az a szempár villant át a fényes ezüstön. A kanalat levágtam az asztalra, annyira nyomtam, hogy a tenyerembe élesen belenyilallt a fájdalom, de nem érdekelt.

- Fordulj csak meg, itt vagyok! – a mély hangra egy pillanatra megállt a szívem, majd olyan hirtelen fordultam meg, hogy a bor kilöttyent a fehér járólapra.
- Nem… - suttogtam hitetlenkedve, s éreztem, ahogyan a borospohár kicsúszik a kezemből, de utánakapni már nem volt lelkierőm. Hallottam, hogy élesen csengve ezer darabra törik, de nem tudtam ellene tenni. Ott állt a pult mögött, ujjait a háta mögött összefonta, barna tincsei tökéletesen elfésülve, a szakálla ugyanolyan rövid volt, mint oly sok évvel ezelőtt, ahogyan ugyanazt a fekete öltönyt viselte. De a legmegrázóbb mégsem a szépsége és tökéletes sármja volt, hanem a hatalmas, fekete tollakból álló szárnyai.
- Meglepettnek tűnsz – telt ajkai mosolyra húzódtak, én pedig megborzongtam ettől. Tudtam, miért jött, és ettől megrémültem. – Pedig megbeszéltük, emlékszel?
- Azt nem mondtad, hogy mikor jössz! – rebegtem ijedten. Körbe akartam nézni, hogy merre fussak vagy valami, de képtelen voltam levenni róla a szememet.
- Így is több időt kaptál, mint mások. Megállapodtunk! A lelkedet adtad nekem cserébe az édesanyád egészségéért. Kaptál tőlem jó pár évet, és most… Gyere velem! – kinyújtotta felém a kezét, szemei szinte hipnotizáltak, szívem szerint a kezébe csúsztattam volna az enyémet, de az eszem ellene cselekedett.
- Nem! – aprót ráztam a fejemen, hogy ezzel is jelezzem, hogy nem állok kötélnek. Arca elkomorult, tekintete elsötétült, én pedig idejét láttam a rohanásnak. Hátat fordítottam neki, és az ajtó felé lendültem.
- Nem bújhatsz el előlem! – kiáltott utánam, de ekkor már a lépcsőházban futottam.

Nem is vettem észre, hogy így elrepült az idő, és kint korom sötét volt. A cipőm belesüppedt a mély hóba, nem csizmában voltam, s így a zoknim is egyből csurom vizes lett a bokámig érő sportviseletben. Viszont nem foglalkozhattam ezzel, így rohanni kezdtem.
Egyáltalán nem voltam tisztában a képességeivel, és azt sem tudhattam biztosra, hogy micsoda Ő. Bár a szárnyakból ítélve nem számíthattam valami sok jóra. Bár milyen angyalnak vannak fekete szárnyai? Ez a Bibliában sem így van, az biztos.
A hó megállíthatatlanul szállingózott, óriási pelyhekben telepedett le az utcára, és mindenre. Nem jártak kint sokan, hiszen Szenteste volt, amit mindenki a családjával tölt normális esetben, pláne az én környékemen. A portás persze nem kicsit nézett rám furcsán az üvegbódéja mögül, de mit érdekelt ő most engem?
Hova menjek? Minden, aminek utánaolvastam az elmúlt években, minden, amit megtudhattam Róla, hazugságnak tűnt ebben a percben. Démonok, szellemek, istenek, ördögök. Semmi használható nem jutott az eszembe, amivel távol tarthatnám magamtól. Sejtettem, hogy nem jutok messze, de ahogy hirtelen előttem termett a járdán lefékeztem, és a csúszós úton hanyatt estem. Szárnyait most kitárta, hatalmas erővel legyintett vele egyet úgy, ahogyan a legnemesebb madár tenné, s arcomba hózuhatag csapódott. Azonnal hátrálni kezdtem, az ujjaimat marta a jeges hideg, ahogyan mászni kezdtem, közben pedig megráztam a fejemet, hogy lássak is valamit.

- Mondtam, hogy nincs olyan hely, ahol elbújhatnál előlem! – úgy mondta, mint a fáradt apukák a kisgyermeknek. Sóhajtott, s ahogyan felnéztem rá, meghökkenve vettem tudomásul, hogy közvetlenül előttem állt.
- Biztos vagy benne? – húzni akartam az időt. Csak eszembe jut, hova nem jöhet utánam!
- Biztos – elmosolyodott, nekem pedig egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Gyönyörű férfi volt, nem kétség. Isten, már ha lehet ezt mondani, legjobb munkája! – Ugyan, ne kéresd magad, nem lesz olyan rossz! Nem fog fájni, ígérem! – újra hátrafelé kezdtem mászni, mire szomorúan vette tudomásul, hogy nem megyek vele.
- Nem akarom! – szemeimet ellepték a könnyek, majd feltápászkodtam, és kérlelően néztem rá. Nem lehet, hogy valaki, aki ennyire tökéletes, egy szívtelen vadász legyen!
- Ma jött el az időd! – mintha csak a Kaszást hallottam volna. Talán az is?

Újra futni kezdtem. Nem érdekelt, hogy seperc alatt utolérhet, nem érdekelt semmi, csak az, hogy meneküljek. Berohantam az egyik utcába, majd bekanyarodtam egy másikba. Mikor realizálódott bennem, hogy merre is tartok, szinte felvisítottam a megvilágosodástól. Hát persze!
Megszaporáztam a lépteimet, és szinte lélekszakadva rohantam a hatalmas vaskapu felé. Amint átléptem alatta, visszafordultam, hogy hunyorgatva lessem, vajon ide is utánam tud-e jönni. Az oldalam szúrt, levegőt alig kaptam, pedig volt belőle bőven körülöttem.
Lassú léptelekkel közeledett valaki a ködben, s ha nem lettek volna hatalmas szárnyai, egy pillanatig azt hiszem, hogy egy ember az. De nem így volt. Nem tudtam biztosan, hogyan is közlekedik Ő, de most nem használta a képességeit. Mert biztos voltam benne, hogy vannak neki, különben nem teremne csak úgy ott, ahol akar.
Felnyögtem, és sírósan felhördültem, ahogyan az arca is kibontakozott a téli sűrűből. Ő volt az és szebb volt, mint valaha. Mintha kicsit szomorú lett volna az ellenkezésem láttán, de nem tehettem róla. Ösztönösen próbáltam magam védeni tőle.

- Temető? – kérdezte egykedvűen, majd zsebre tette a kezeit, és lehajtotta a fejét. Megállt a kapu előtt, és néhány percig csak álltunk ott néma csendben. – Utána olvastál a természetfeletti lényeknek! – nem kérdezte, állította, és milyen igaza volt. Igaz, hogy minden, amit olvastam, most egy hatalmas katyvasz volt a fejemben, de jól emlékeztem a temetős részekre. Ide Isten katonái nem léphettek be, csak ha démon is jelen volt, és harcolniuk kellett. Rajtunk kívül viszont nem volt itt senki, így elvileg biztonságban voltam.
- Nem hagyom, hogy… - kezdtem volna, de felnézett rám, s a pillantása belém fagyasztotta a szót.
- Te könyörögtél, hogy mentsem meg az édesanyád életét, és azt mondtad, bármit megtennél érte. Én felajánlottam, hogy meggyógyítom, cserébe a lelkedért. Velem kell jönnöd, ez alól nem bújhatsz ki, bárhova is menj! – ittam a szavait, mert olyan fenségesen mondta őket. A hangja elkábított, ahogyan a sötétbarna szemek csillogása is. – Nem egyszerű angyal vagyok, rám nem hatnak a megkötések! Most bemegyek… - fel akart készíteni rá, elmondta, mit fog tenni. – Maradj, ahol vagy, én pedig odasétálok, rendben? – nem volt már erőm harcolni. Talán ez is a lényének egy bája volt, hogy teljesen a hatása alá vont. Csak álltam ott, néztem, ahogyan Ő is átlép a fekete kapu alatt, majd lassan odasétált elém. Sosem láttam nála szebbet. A térdeim megremegtek, mert belül éreztem, hogy mennyire tökéletes is Ő. Sosem volt rám senki ekkora hatással. Biztos voltam benne, hogy ha ember lenne, ha csak egy egyszerű halandó férfi lenne, minden nő őt akarná. A telt ajkak mosolyra húzódtak, lassan felemelte az egyik kezét, s ujjbegyeivel végigsimított az arcomon. Kifújtam a bent tartott levegőt, és megtörve, meghunyászkodva, lélekben térdre ereszkedve néztem az elpusztíthatatlan, gyönyörű arcot. – Itt a vége… - suttogta, s kezét lecsúsztatta a mellkasomhoz.
- Ki vagy te? – leheltem a szavakat halkan, belenyugodva az elkerülhetetlenbe.
- A karácsony szelleme vagyok. Te kívántál tőlem valamit, s most én kívánok tőled valamit… a lelkedet!

Ujjai a bőrömbe martak, s mintha valami hihetetlenül meleg kulcsolódott volna az én hideg testemre. Erősen megrántotta az én jeges részemet, s még láttam, ahogyan gyengéden rám pillant, majd a másik, szabad kezével elkapja összecsukló testemet.
Az utolsó, amit láttam, az Ő arca volt, és a kis mosoly az ajkain. Hogy mi történik majd ezután, nem tudhattam. Megszűnt körülöttem létezni a világ azon az éjszakán.

Szeretlek!

Sziasztok!
Először ide egy jó hosszú levelet írtam, elmagyaráztam mindent, de felesleges ezzel elrontanom a blogot. Csak annyit írnék: Te, aki annyira szereted a Linkin Parkot, hála nekem, és beletetted őket a történetedbe, majd lelested az egyik ötletem, figyelj... NE TEDD!!!

Jó olvasást, remélem tetszeni fog a feji! :)



"Ha szerelmi vallomást akarsz kikényszeríteni a partneredből, kezdheted azzal a bejelentéssel, hogy: 'köszönök mindent, és most szakítsunk!' Meglátod, milyen jól hat majd az illetőre, egyből fontos leszel neki."



38. fejezet

Bekka szemszöge:

- Vágod, hogy ez mennyire gáz? – bökött Peti a laptopom felé, ahol éppen LPTV-t néztem.
- Miért? – rántottam meg a vállamat, majd nekidőltem az ablaknak, és a lábaimat az ölébe tettem. – Így kényelmesebb – vigyorogtam rá, mire csak megforgatta a szemeit.
- Mert csak meg kéne mondanod neki, hogy odavagy érte, és megbocsátasz neki!
- Honnan veszed, hogy… - kérdezni akartam, de rájöttem, hogy felesleges. Peti túl jól ismer.
- Figyelj… - kicsit közelebb hajolt, hogy azért ne az egész busz hallja, hogy mit beszélünk. – Nem hiába jött el pénteken ám. Látod, hogy nem buliőrült, szóval tutira miattad volt ott. Lerítt róla, hogy nem kellett volna sok neki, hogy beverjen nekem egyet.
- De az nem ő lett volna. Ő nem olyan, mint te. Használja az eszét, mielőtt cselekedne! – pillantottam rá szúrósan.
- Jah, meg a nyelvét igaz? – vigyorgott rám gúnyosan, mire beleboxoltam egyet a vállába.
- Kapd be! – morogtam.
- Peti, cserélnél velem helyet egy kicsit? – Amber állt meg mellettünk. Peti rám nézett, én bólintottam, s elhelyezkedtem a saját helyemen, majd néztem, ahogyan hátrasétált, és vigyorogva máris a csajok közé telepedett.

Gyanakodva néztem végig, ahogyan a szőke hajú lány leült mellém, és gondolkozva meredt maga elé. Vajon mit akarhat? Ella küldte? Mivel ő nincs itt, amit rémesen furcsának találok, így ez volt az első gondolatom.

- Én… Szóval nem vagyok én egy nagyon barátkozós lány, de szerintem erre rájöttél már – rám pillantott, majd a laptopom képernyőjére, és halványan elmosolyodott. – Daniella már akkor eltervezte, hogy elveszi tőled őt, mikor először találkoztunk az egyetemen. Olyan nagyon nem tudta, hogy mi fán terem a Linkin Park, meg a Fort Minor, meg hát úgy alapjában véve az egész. Csak tudta, hogy te vagy az a lány, aki Mikekal jár, és meglátta az esélyt. Nekem nem sok mindent mondott el, mert sosem szerettem a kis játékait, és csak a tánc miatt voltam vele.
- Most miért vagy itt? És ő miért nincs? – szegeztem neki a kérdést, és bőszen szorongattam a laptop szélét.
- Hogy ő miért nem jött, arról gőzöm sincs. Pedig imádja a szurkolást, szóval számíts valami hátba támadásra szerintem. Nem tetszett neki, hogy megbuktattad, és nagyon kiakadt. Hogy mit tervez, azt nem tudom, mert otthagytam őket.
- Ezt hogy érted?
- Elmesélte miután visszajöttél, hogy hogyan is volt minden. Hogy megkereste Ericát, hogy segítsen neki, ő pedig igent mondott. Nem tudom, miért nem kedvelt téged, pedig aranyos lány vagy. Azt mondta inkább Ella, mint te.
- Ribanc… - suttogtam halkan, de Amber meghallotta, és felnevetett.
- Az, igen. Szóval már jó előre kiterveltek mindent. Erica felszívódott kicsit Mike életéből, hogy elaltassa a gyanakvásodat. Aztán ellopták a húgod kulcsait, hogy be tudjanak menni. Elvettek pár dolgot, elolvastak ezt-azt. Minden ki volt tervelve, Reba! – most, hogy Peti itt volt, egy csomóan rászoktak arra, hogy így hívjanak. – Mike nem tett semmi rosszat. Ella letámadta, megcsókolta, és Erica meg lefényképezte. Aztán bementek egyik nap Mikehoz is, és ott is készítettek képeket. Együtt mentek el a múzeumba, és kajálni is… Erica ismeri Mike-ot annyira, hogy a kedvenceit kérje az étteremben, hogy még a számlán is az látsszon, hogy ő volt az… Én pedig megmondtam Ellának, hogy egy szemét ribanc, és kiléptem a csapatból.
- Én… - nem tudtam mit mondani. Tudtam már Miketól nagyjából, hogy mi hogyan történt, de megint hallani…
- Mike szeret téged, különben nem jelenne meg a közeledben, amikor csak lehet.
- Tudom… - suttogtam, s izgatottan fészkelődni kezdtem a helyemen. – Köszi Amber! – mosolyogtam rá, amit ő is viszonzott.
- De Reba… - megfogta a kezemet, mielőtt felállhattam volna, én pedig kérdőn pislogtam rá.
- Igen?
- Ezt nem úszhatja meg!
- Nem fogja! – ígértem, majd előrementem a sofőrhöz megkérdezni, hogy mikor érünk már vissza Los Angelesbe.

A lakás előtt Petivel elbúcsúztunk egymástól, és azonnal felfelé vettem az irányt. Igazuk van, nagyon is. Tegnap, mikor Mike felhívott, örültem én, de nem akartam, hogy félre értse a dolgot. Csak az amerikaifoci csapatot és a lányokat kísértük el egy meccsre, semmi több. Nem lett volna értelme megmondanom neki, hogy Petivel vagyok, mert nem akartam, hogy feleslegesen kombináljon. Tudtam, hogy velem akar lenni, és igen, én voltam a hülye. De azért valljuk be, kellett ez a pár hét, hogy tudjuk mindketten, hogy mit és kit akarunk.

- Megjöttem! – kiáltottam el magamat az előszobában. Lexi bukkant fel a konyha felől, nyakig maszatosan.
- Na örülök, mindjárt kész a vacsi… Amúgy Mike hagyott neked itt valamit! – elhúzta a száját, és a kis dohányzó asztal felé bökött.

Beljebb léptem, s tökéletesen láttam a kintről beszűrődő fényben mindent. Estefelé járt már az idő, de kint még világos volt. És az asztalkán egy doboz volt. Meghűlt bennem a vér, azonnal tudtam, mit jelent a doboz, pedig még bele sem néztem. Odasétáltam, és csak bámultam le rá. Ha nem nyitom ki, eltűnik magától, mintha itt sem lett volna? Nem hinném. Széthajtottam a fedelét, és zihálva vettem tudomásul, hogy mi van benne.

Veszettül pislogtam, hogy ne fakadjak sírva ott helyben. Néztem a kis dobozt, és benne a dolgaimat. Megint eljött az ideje, hogy az életem egy szakaszát lezárjam. Aztán a szívem nagyot dobbant, ahogyan felfedeztem a nyakláncom hiányát. Mindent kiborítottam a dobozból, de nem volt ott.

Miért nem adta vissza? Azonnal egy hitetlenkedő mosoly kúszott az arcomra. Lépésre akar kényszeríteni! Tudja, hogy először azt a láncot keresem, és mivel nem adta vissza, tudni fogom, hogy ő még mindig akar valamit. Egyszerűen azt akarja, hogy döntsek. Elege van a játszadozásból, ahogyan őszintén szólva nekem is.

Azonnal keresni kezdtem egy másik dobozt, és beletettem minden cuccot, amit Mike visszahozott. Pólók, zoknik, parfüm, fülbevalók és a plüss ördögöm. Ha minden úgy megy, ahogyan én azt szeretném, akkor ezeknek maradniuk kell nála. És reméltem azt is, hogy nem néz bele a dobozba, és nem bukok le, mielőtt „kibékülnénk”. Lexi csak vigyorogva nézett rám, ahogyan kapkodtam össze-vissza. Átöltöztem, mert azért mégiscsak Mikehoz fogok menni. Felvettem egy kockás inget – mi mást? -, egy fekete cicanadrágot, és a kabátomat meg az egyik fekete cipőmet, aztán már ott sem voltam. Örültem, hogy a nagy hadban nem adtam vissza neki azt a kulcsot, amit itt hagyott nekem a házához, míg nem voltam itthon. Most jól fog jönni!

Taxival mentem, nem akartam gyalogolni a „tél” közepén, meg így gyorsabb is volt, bár sejtettem, hogy Mike nincs otthon, mégis ott akartam lenni. Az sem zavart volna, ha estig rá kell várnom, mert tudtam, hogy megéri. Nem kételkedtem benne, nem kételkedtem abban, hogy mit akar tőlem. Ugyanazt, amit én tőle, és mégis remegett a kezem, és a szívem ki akart ugrani a helyéről. Izgultam, de annyira, mint még az első randink előtt sem.

A kapunál fel kellett hívnom a húgomat, hogy mi a kód, aki jól lecseszett, hogy miért nem emlékszek rá, mit mondott?! Hirtelen milyen kis rosszkedvű lett! A házba lépve néma csend fogadott, én pedig elmosolyodtam. A kulcsomat a kis asztalkán álló tálba dobtam, levettem a cipőmet, és a konyhába sétáltam. Szerettem itt lenni, én rendeztem be, és még most is minden ugyanúgy volt, ahogyan hónapokkal ezelőtt kitaláltam.

A dobozt letettem az asztalra, kivettem a hűtőből egy bödön jégkrémet, meg kanalat és felültem a pultra. Vártam. Lassan majszolgattam a vaníliás fagyit, és közben azon elmélkedtem, hogy mennyire szeretek itt lenni. Jobban, mint a saját lakásunkban.
Aztán úgy háromnegyed órával később meghallottam, hogy valaki csörgött a kulcsaival az ajtónál. Azonnal elfogott az izgalom, és néma csendben hallgatóztam, hogy mikor lép be Mike. Az ajtó csapódott, majd némaság.

- Bekka? – hallottam a nevemet, de nem szóltam semmit. Tudja, hogy itt vagyok, látta a kulcsaimat és a cipőmet. A kabátom az asztalon hevert a doboz mellett, s most azt bámultam. Nyugi, minden rendben lesz! Hallottam, hogy elindult fel a konyhába, én pedig nem csináltam semmit. Ugyanúgy ültem a pulton, és ettem a jégkrémet. Mikor hallottam, hogy megreccsent az egyik padlódeszka felpillantottam, s ő nézett velem farkasszemet az ajtóból. Láttam rajta, hogy alig akar hinni a szemének, és ahogy észrevette a dobozt teljesen elkomorult. – Hát ez? – bökött az asztal felé, és szinte vádlón pillantott felém.
- Doboz. Te kezdted, gondoltam szükséged van ezekre – mondtam egy kis mosollyal az arcomon. Egyszerűen nem tudtam tovább tettetni, hogy még haragszom rá.
- Aha… - mormogta, s csak állt ott, és hol engem, hol a dobozt nézte. – És közben feléled a tartalékaimat? – pillantása végigkövette, ahogyan a számhoz emeltem a kanalat.
- Kérsz? – hívogatóan felé tartottam a kanalat, ő pedig egy picit félrebiccentette a fejét, és várt. Talán isteni sugallatra, nem tudom. Megértettem őt legbelül. Nem tudta, hogy most miért vagyok itt. Ha nagyon sarkosítani akarta volna a dolgot, azt is kihámozhatta volna ebből, hogy játszom vele. De olyat sosem tennék, s ezt talán ő is tudta, mert végül elém sétált. A szájához emeltem a kanalat, de ő nemet intett a fejével, s elvette tőlem azt, majd a jégkrémes bödönbe tette, és eltolta mellőlünk. – Szóval nem kérsz – suttogtam, mert irtóra közel volt hozzám. Tenyereit a lábaimra simította, s szétfeszítette, hogy közéjük állhasson. Anyám! Olyan pillantással nézett rám, hogy azt hittem ott halok meg. Fantasztikus volt, ahogyan kicsit talán mérgesen, kicsit döbbenten, és nagyon szigorúan pillantott rám.
- Miért vagy itt, Rebeka? – szerettem, ahogyan kiejtette a nevemet, így hosszan. Elmosolyodtam, de dacosan néztem vissza rá.
- Hoztam a dobozod. Te akartál dobozolni, hát tessék!
- Szóval ennyi? Minden a helyére került, és vége? – kérdezte komoran, és szomorúan nézett rám.
- Minden a helyére került… - bólintottam, de nem akartam totálisan kikészíteni, így folytattam. – De nem tudom, minek a végéről beszélsz! – kezeimet végigcsúsztattam a karjain, és a nyaka köré fonva a karjaimat, közelebb húztam magamhoz, s átöleltem. Arcomat a nyakhajlatához fúrtam, megborzongtam attól, hogy újra őt ölelem, és szinte úgy éreztem, menten sírva fakadok, annyira jó érzés volt. kis fáziskéséssel ugyan, de ő is átölelt, gondolom nem értette, hogy most mi ez az egész. – Szeretlek! – motyogtam, majd elhajoltam tőle, hogy a szemébe nézhessek. – Szeretlek! – nem számított, hogy ki mondja ki először, mert én akartam. Nagyon akartam már. Halványan elmosolyodott, és homlokát az enyémnek nyomta.
- Én is szeretlek téged! – az ő hangján hallani ezt valami hihetetlenül jó érzés volt! Hatalmas vigyor ült az arcomra, majd újra megöleltem.
- Tudom! – nevettem, ami belőle is kuncogást csalt elő.

Aztán végre, hetek óta először újra megcsókolt. Ajkai ismerősen érintették az enyémeket, én pedig minél közelebb akartam hozzá préselődni. Újra érezhettem az ízét, ahogyan a szakáll bök kicsit, és ahogyan a kezei végigsimítanak a hátamon, majd a hajamba túr.

- Szóval akkor megbocsátasz? – kérdezte végül, reménykedve.
- Meg – ennyit mondtam, nem is kellett több. Elmosolyodott, és most ő hajtotta a fejét a vállamra, és fúrta az arcán a nyakamhoz. Csiklandozott, ahogyan a levegőt vette, így össze-vissza vigyorogtam. De nem csak ettől, hanem mert újra együtt voltunk.
- Szóval mi van a dobozban? – pillantott fel rám pár perc múlva.
- Honnan tudod, hogy nem a te cuccaid? – kérdeztem nevetve.
- Mert ismerlek.
- Az én cuccaim vannak benne – lebiggyesztettem az ajkaimat, mire kérdőn nézett rám. – Miért adtad vissza őket? – kérdeztem, mert szerettem volna az ő szájából hallani. Hadd higgye csak, hogy ő jobban ismer engem, mint én őt.
- Ezért! – újra megcsókolt, én pedig boldogabb voltam, mint valaha.
- Hát igen, megérte! – mosolyogtam rá.
- Akarsz róla beszélni? Mármint… megbeszéljük azt, ami történt?
- Szerintem nincs rajta mit megbeszélni. Tudom, mi történt. Nem hibáztatlak, csak kellett egy kis idő, míg túltettem magam rajta.
- Biztos? – tényleg úgy láttam, hogy hajlandó lett volna mégegyszer átrágni magát a dolgon, de tényleg nem tartottam szükségesnek.
- Biztos! – bólintottam. Kicsit megkönnyebbültnek tűnt a Lelkem.
- És hogy vagy? – végigsimított az arcomon, ahol már alig látszott a vágás nyoma.
- A medencecsontom még fáj egy kicsit, a csuklómmal együtt, meg a verseny miatt a lábam is…
- Én mondtam Petinek, hogy nem kéne… - mormogta, s közben már a csuklómat nézegette. Az még elég csúnya volt, kék és zöld.
- Pont az volt benne a jó, hogy lányok versenyeztek, pláne, hogy mi, akik tesók vagyunk. De nem nagy cucc, nyugi!
- Arról sem akarsz beszélni? Hogy miért volt a baleset?
- Arról végképp nem! – határozottságom miatt ejtette a témát, de láttam rajta, hogy úgysem hagyja annyiban.
- Hiányoztál! – tekintete szomorú lett, de most mégis kicsit boldog.
- Te is nekem! – újra magamhoz öleltem, és ő szorosan tartott. – Szeretlek!
- Én jobban! – ezen csak elmosolyodtam. Na persze!

Ennyi volt a lényeg, hogy most már minden rendben van. Szerettük egymást, és ez ellen senki sem tehetett többé semmit. Azt nyilván nem hagyom annyiban, amit Ella tett, és a terv kész is volt, már el is indult az akció. Mike-ot pedig soha többé nem voltam hajlandó elengedni. Soha. Mi ketten összetartozunk, és kész.

Road to Revolution - Milton Keynes extra

Nos hát, ami a normális DVD-ről lemaradt. Nem tudom, láttátok-e már, vagy inkább hallottátok-e már... Fantasztikus!
A zene, Mike mosolyai, Chez Mike-os mozgása két képkocka erejéig, és hát Fort Minor, főleg a végén... Na ott megmutatja mit tud az én Szívszerelmem! *_*



Ez Mike. Ez a Linkin Park. Ennyi... ^^

Itt a vége?

"El akarom mondani neki, hogy nagyon hiányzik. Ez viszont a részemről nem lenne tisztességes vele szemben. Ezért aztán csak állunk egymás mellett némán. Megfogom és erősen megszorítom a kezét, de már most félek a pillanattól, amikor végleg el kell majd engednem."
(Suzanne Collins)



37. fejezet

Mike szemszöge

Alig tudtam kivárni a kedd reggelt, mikor végre láthatom újra Bekkát. Szóltam Chesternek és Phoenixnek, és velünk jött Talinda is. Négyen sétáltunk be az egyetem kapuján, és a bejárat előtt megláttuk a kisebb csoportosulást. Egy kisebb csapat zöld pólós, és egy nagyobbacska lila pólós ácsorgott ott. És hát a zöldek között ott vigyorgott felénk Peti is. Csak fintorogtam egyet, Phoenix megcsapkodta a vállamat nyugtatás képpen, Linda pedig kérdőn pislogott rám.

- Sziasztok! – köszönt ránk egy szőke hajú lány, és vidáman odaszökdécselt hozzánk. Ő is zöld pólóban volt. – Amber vagyok, és azért jöttem ide, mert tutira meg fog keresni Ella is, és nem kéne, hogy Rebeka félreértse! – hadarta egy szuszra. – Hello, te biztos Talinda vagy! – nyújtotta a kezét Tal felé, aki elfogadta azt.
- Igen, Talinda Bennington.
- Jaj, hallottam, hogy babát vártok – pillantott a pocakja felé, és kedvesen elmosolyodott. – Gratulálok!
- Köszönjük! – Tal automatikusan megsimogatta a hasát, Chez pedig közelebb húzódott hozzá, és megpuszilta. Vágytam már én is egy ilyen jelenetre, amiben Bekka és én szerepelnénk.
- Látom téged nem lehet levakarni, Shinoda! De legalább hoztatok magatokkal egy gyönyörűséget is – félreérthetetlen pillantással nézett Talindára, aki lesújtóan viszonozta ezt.
- Lehet, hogy Mike nem vágott pofán Bekka miatt, de én minden gondolkodás nélkül lebaszok egyet, ha nem viselkedsz! – fenyegette Chez, nekem pedig megrándult a szám széle az elfojtott vigyortól.
- Álljatok le, az Istenért! – csattant Bekka hangja egy kihangosított telefonban, amit Peti tartott a kezében. – Peti, légyszi’ viselkedj normálisan, mert Chester nem viccel!
- Jól van na, miért mindig engem baszogatsz? Ezért nem jöttem össze veled normálisan, látod?! – csattant fel a ficsúr is.
- Ah, megint itt tartunk! Örülök, hogy eljöttetek srácok! – ezt már nekünk mondta.
- Örülök, hogy elhívtál! – válaszoltam, mire Peti villantott egy gúnyos mosolyt. – De mi is történik itt?
- Nos, itt… - kezdte Peti magyarázni. – A tanszékek háborúja folyik. Zöldben vagyunk mi, lilában a fizikások, a többiek most nincsenek jelen. A lényeg, hogy Lexi és Bekka egy ugyanazon pontból indulnak el az egyetem felé, csak más útvonalon jönnek, és más eszközzel.
- Más eszközzel? – visszhangzott Phoenix.
- Lexi biciklivel, míg Bekka görkorival. Kiszámoltuk, hogy szerintünk melyik a rövidebb útvonal, a saját szempontjaink szerint, és a fizikások is megtették ugyanezt. Csak hát úgyis kikapnak… - erre már a fizika csapata is felmordult. – Úgyis meglátjátok! – kiabált vissza Peti, Amberrel együtt. Igazán lelkesek voltak, de én akkor is legszívesebben pofonvertem volna.
- De nem lesz baja Bekkának? – kérdeztem halkabban Petitől, mire kérdőn pillantott rám. Hogy ez mekkora hülye! – A baleset miatt…
- Nem, jól van – legyintett. – Készen álltok? – szólt a telefonba, ahol most meghallottuk Lexi hangját is. Mindketten igennel feleltek. – Háromra induljatok! Nem csalunk, hallod cica?
- Kapd be! – jött a csípős válasz Lexitől. Most kissé megkönnyebbültem, mert először azt hittem, hogy ez a megszólítás Bekkának szólt.
- Egy, kettő, három… - és innen már csak várnunk kell, a vonal megszakadt mindkettejük felől.

Nem mondom, hogy könnyű volt a ficsúr közelében lenni, és Chezen is láttam, hogy feszeng. Talán nem volt jó ötlet elhozni Talindát is, bár ki sejthette, hogy majd a mi kedves Peter barátunk rányomul?! Nem telt el húsz perc, míg beszélgettünk egymás között, mikor a földrajzos csoport felbődült. Az északi kapunál megláttam Bekkát, amint nagyban igyekszik befelé. A fején volt sisak, aminek örültem, mert nem lenne jó még egy balesetet összeszednie. Peti karjaiban állt meg, és vigyorogva pacsizott le a többiekkel, örültek, hogy nyertek. Az viszont cseppet sem tetszett, hogy az a bájgúnár ott legyeskedik körülötte, viszont, amikor észrevett bennünket, a mosoly az arcán még szélesebb lett, és átverekedve magát a tömegen odagurult hozzánk. Kapkodott levegő után és az oldalához szorította a kezét, látszólag eléggé elfáradt.

- Sziasztok! – zihálta nehezen, én pedig azonnal a kezéért nyúltam, hogy rám tudjon támaszkodni.
- Kitettél magadért, ügyes vagy! – ölelte magához Tal, én pedig csak mosolyogtam ezen.
- Köszi… de… Úr Isten… - lihegte, és nevetgélve a térdeire támaszkodott.
- Jól vagy? – kissé lehajoltam hozzá, hogy lássam az arcát. Gyönyörű volt, ki volt pirulva, és a homloka gyöngyözött a nedvességtől, de sosem láttam még nála szebbet.
- Persze, jól, csak… Ismersz, hamar elfáradok…
- Hogy a francba győztél le? – ugrott a nyakába nevetve Lexi, ám a nagy lendülettől Bekka görkorcsolyája meglódult, így ketten Chesterrel kaptuk el őket. Fogtuk Bekka két karját, míg ő hálásan pillantott ránk.
- Úgy, hogy mi a város adottságait néztük az útvonal kiválasztásában, nem a területet! – vonta meg a vállát, majd megpuszilta a húgát. – Gyertek be, együnk valamit! – intézte hozzánk a szavait, én meg úgy éreztem magam, mint egy szerelmes tini. Úgy dobogott a szívem, mintha ki akarna ugrani a helyéről.
- És akkor most hogy állnak a dolgok? – Phoenix sétált oda Bekka másik oldalára, és a zöld pólójára bökött.
- Harmadik helyen vagyunk, de lesz ez még jobb is! – mosolygott.

Besétáltunk, az ő esetében begördült az étterembe, és nézegetni kezdtük a kínálatot. Rebeka először egy üveg ásványvizet kért, és jó sokat ivott belőle, majd tovább nézelődtünk. Egymásra néztünk, ő elmosolyodott, és egy hümmögés kísértében rámutatott a hamburgerekre. Vigyorogva bólogattam, hiszen mind a ketten imádtuk, és jó volt, hogy mindig együtt eszünk ilyet. Hiányzott is nagyon, hogy az ágyamon üljünk és együtt vacsorázzunk filmezés közben.

- És hogy álltok az albummal? Mikor kapunk már valami újat? – kérdezte Lexi Chestertől.
- Nemsokára, ígérem! – vigyorgott, de mielőtt még Bekkához is szólhatott volna valaki hangos csikorgással odahúzott az asztalunkhoz egy széket és leült. Rebeka mellettem ült, mellette Lexi, Talinda, Chester, majd most már Ella, és végül az én másik oldalamon Phoenix.
- Sziasztok! – köszönt halkan, szemeit pedig le nem vette volna Bekkáról.
- Jó reggel Miss Greenby, hogy van mindig? – Bekka hivatalos megszólalása kissé furcsa volt, és hát meglehetősen hülye egy helyzet alakult ki. Mert bár beszéltem Ellával miután Bekka elment, és megmondtam, hogy köztünk semmi sem lehet, és ha nem áll le, akkor kénytelen leszek más eszközökhöz folyamodni, de most mégis kellemetlen volt.
- Marha nagy szerencséd van Johnnal és Rogerrel, mert hozzájuk hiába mennék, nem tennének semmit – sziszegte dühösen Daniella.
- Ne felejtsd el, hogy a tanárod vagyok! Szóval olyan hangnemet üss meg velem szemben, amilyet illik! – figyelmeztette Bekka, de a feszült tartása elárulta, hogy nem is olyan egyszerű nyugodtnak maradnia.
- Megbuktattál azért, mert Mikekal csókolóztam!
- Megbuktattalak, mert nem tudtad az anyagot! – most már értettem, honnan fúj a szél.
- Nem a nővérem tehet róla, hogy ostoba vagy! – bökte ki nagy nyugodtan Lexi, mire Daniella felpattant és dühösen meredt rá.
- Neked ehhez semmi közöd!
- Tudod, kedves Ella, én csupán tanársegéd vagyok, szóval megengedhetem magamnak, hogy elküldjelek a picsába. És örülj, hogy nem szabtam át az arcodat azért, mert sunyi módon szétcseszted a nővérem és Mike kapcsolatát, plusz, mert bejártál az otthonomba! Szóval húzd el a csíkot, de gyorsan, vagy nem állok jót magamért! – azt hittem, hogy Bekka majd rászól Lexire, de nem tette, amit mondjuk meg is értettem. Ella pedig nagy dúlva-fúlva elviharzott.
- Na… - sóhajtotta Bekka, és beleharapott a hamburgerébe, majd kis idő múlva felém fordult. Először azt hittem, hogy megint előjönnek a sérelmei és nekem esik, de nem tette. Folyton meglep! - Még meg sem kérdeztem, hogy mi újság? – mosolygott kedvesen, én pedig meghökkentem.
- Hát semmi különös… - mesélni kezdtem neki anyuékról, meg Sabrináról és a babáról, aki nemrég született.

Nem maradtunk sokáig, Peti jött és közölte, hogy a laborban szüksége lenne Bekkára, így elköszöntünk egymástól. Sietett, és még arra sem volt időm, hogy megkérdeztem, később felhívhatom-e. Lexi csak vigyorgott rajtam, pedig mocskosul szarul éreztem magam, de nem felelt, mikor megkérdeztem, hogy mi deríti ilyen jókedvre.
Hazaballagtam, majd miután erőt vettem magamon, bementem a stúdióba…

A napok teltek, nekem pedig borzalmasan hiányzott Bekka. Rossz volt tudni, hogy itt van a városban, mégsem lehetek vele. Persze a munka lefoglalt, és imádtam is, mégsem volt teljes az életem. Aztán csütörtökön megszólalt a telefonom, és kaptam Lexitől egy meghívást egy pénteki buliba. Lezárják a Tanszékek háborúját, kihirdetik majd a győztest, és hát… Ott lesz Rebeka is. Azonnal körbetelefonáltam a többieket, hogy ki jönne el velem. Chester igent mondott, miután Talinda kedvesen rászólt, hogy nem kell mindig otthon maradnia vele, csak mert terhes, de a többiek sajnos nem értek rá. Nem bántam annyira, a lényeg az volt, hogy Chez eljön, és láthatom Bekkát. Éreztem, hogy most tennem is kéne valamit, mert ez a sehogy sem vagyunk dolog nem volt jó se nekem, se neki. Legalábbis reméltem, hogy ő sem boldog nélkülem.

Egy kék-fekete kockás inget vettem fel, Bekka egyik kedvencét, az ujját a könyökömig feltűrtem, egy farmert és egy fekete Nike cipőt. Igen, tetszeni akartam neki, tudtam, hogy a mai egy fontos este lehet. Chester kicsit késve ugyan, de megérkezett hozzám, majd taxit hívtunk. Olyan tizenegy felé értünk a klub elé, így megcsörgettem Lexit, aki kijött értünk.

- Nagyon csinos vagy! – dicsértem meg rögtön. Egy fekete kis ruhában volt, és nagyon szép volt, ahogyan a nagyon hosszú, szőke haja előrehullott a vállaira. Igazán jól nézett ki.
- Köszi! De látom te is kitettél magadért! – megfogta az ingem gallérját célzásképpen, mire csak elmosolyodtam. – Na de majd ha meglátod a nővéremet! – kuncogott.
- Tudja, hogy jövünk? – előzött meg a kérdésben Chez.
- Nem. Meglepetés lesz… De Mike, szeretném, ha nem balhéznál! – nézett fel rám, túlkiabálva a zenét.
- Miért balhéznék? – kérdeztem, de nem válaszolt, csak elnézett valamerre a tömegben.

Én is követtem a szememmel a pillantását, és megpillanthattam Bekkát. Na igen, egy rettentő kettős érzés uralkodott el rajtam hirtelen. Egyrészt leesett az állam, mert sosem láttam még így Bekkát. A haja tű egyenes volt, nem hullámos, nagyon rövid, nagyon tapadós vörös ruhát viselt, egy ugyanolyan színű magas sarkú cipővel, és a sminkje is ehhez volt igazítva. Azt kellett, hogy mondjam, hogy egy igazi nehézbombázó volt. Másrészt viszont azonnal felforrt az agyvizem, ahogy megláttam, hogy Petivel táncol. Mit táncol? Szabályosan rátekeredett, ölelte, simogatta, basszus! Ne már!

- Na gyere, menjünk az asztalunkhoz! – Lexinek úgy kellett megrángatnia a karomat, hogy hajlandó legyek elmozdulni onnan.
- Nem semmi… - hallottam még Chester mormolását.

Csak figyeltem a helyemről, ahogyan táncolnak, és sorban húztam le a poharak tartalmát. Röpke fél óra alatt lecsúszott egy csomó minden, s már éreztem is a hatását. Négyen ültünk az asztalnál, Lexi, Amber, Chez és én. Mondjuk nem értettem, hogy Amber mit keres megint a mi társaságunkban, de nem is érdekelt nagyon.
Bekka és Peti úgy mozogtak együtt, mintha mindig is ezt csinálták volna. Értették a másik minden rezdülését, és egyáltalán nem tetszett, ahogyan az ÉN Bekkámat fogdosta. Aztán úgy negyvenpercnyi bámulás után végre Rebeka tekintete összeakadt az enyémmel. Először összevonta a szemöldökét, talán nem hitte, hogy tényleg engem lát, majd körbenézett, s az egyik mellette táncoló lányt odahúzta Peti elé, ő pedig otthagyta őket és felénk indult. Végre!

- Jézusom, nem is tudtam, hogy jöttök! – mosolygott is meg nem is. Nem tudta, hogy most örüljön vagy ne. Ez pedig fájt.
- Meglepetés! – állt fel Chester és megölelte őt.
- Szia! Hát jó kis meglepi! – mosolyodott el végre, majd ellépett Lexi előtt, én felálltam, s végre ott voltunk egymással szemben.
- Gyönyörű vagy! – bukott ki belőlem azonnal, mire felnevetett. Úgy igazán, boldogan, ez pedig mosolyt csalt az arcomra.
- Köszönöm, de Peti erősködött, hogy mit vegyek fel. Hihetetlen, hogy három év után újra viselem ezt a ruhát! – na egy tőr a szívbe. Peti. Már a nevét is utáltam. – Örülök, hogy eljöttetek! – mondta végül, majd hozzám lépett, én pedig azonnal magamhoz öleltem.

Ez nem egy szimpla ölelés volt. Hosszan tartott, erősen szorítottuk egymást, mindketten éreztük, hogy hiányzott a másik. Érezni a szeretett nő közelségét, az illatát a legjobb dolog a világon. Jelenleg csak ő tehetne boldoggá, és ezzel tisztában voltam. Nem volt többé magam előtt sem titok, hogy halálosan beleszerettem.
Az ölelés azonban nem tarthatott örökké, így elváltunk egymástól. A „tennem kéne valamit” érzés most csak még erősebb volt bennem, így leültem, és az ölembe húztam őt. Nem kicsit lepődött meg, láttam a mosolyán, és a tekintetén, de készséggel helyezkedett el rajtam. Karjaimat átfontam a dereka körül, összekulcsoltam az ujjaimat az ölében és nem szándékoztam egyhamar elengedni. Ő sem akart elmenni szerencsére egy ideig. Beszélgetett a többiekkel, bár láttam rajta, hogy ő sem érti Amber jelenlétét. Nem történt köztünk semmi, csak ültünk ott, nekem mégis ezerrel dobogott a szívem. Aztán persze jönnie kellett a ficsúrnak is, ne hogy már boldog legyek egy kicsit, és intett Bekkának, hogy menjen vele táncolni. Rebeka felém fordult, és ujjait az enyémekre csúsztatta, hogy szétfeszítse őket a bilincsből. Egy pillanatig kétségbe esetten pillantottam rá, míg ő csak mosolygott. Elengedtem. Ha menni akart, mit tehettem volna mást?
Figyeltem, ahogyan nevetve megfogja Peti kezét, és hagyja, hogy az a majom jól megpörgesse. Jézusom, de gyűlölöm!

- Fel ne robbanj, Rocksztár! – lökött oldalba Lexi.
- Mesélj nekem róluk! – böktem a fejemmel a táncoló páros felé. Bekka most éppen a körülöttük lévőket biztatta még nagyobb lendületre, miközben háttal Petinek simult. Fantasztikus…
- Ők ilyenek együtt – Lexi értette, hogy mire céloztam. – Bekka mindig is büszke volt arra, hogy végül úgy ahogy, de megszerezte magának Petit. Ezért mondjuk nem is hibáztatom, mert nem volt könnyű dolga.
- De hát össze-vissza csalta – néztem rá összezavarodva.
- Igen, de aztán mindig egymás mellett kötöttek ki. Bekka is próbált olyan lenni, mint Peti, de nem sikerült neki. Aztán már csak azt vettük észre otthon, hogy Bekka hol boldog, hol nem. Viszont mindenhova együtt mentek… - csak néztem, hogyan táncolnak együtt, arcuk milyen közel kerül egymáshoz, éneklik a szöveget, és hát nem sok hiányzott hozzá, hogy egy másik „szintre” lépjenek. – A nővérem minden buliban ott volt, ahol Peti is. Megtanultak együtt megjelenni, megmutatni, hogy ők a legjobbak…

Eddig sosem vettem észre azt, hogy Bekkának is megvan a maga élete. Hogy ő nem az enyém egy kelléke. Ahogyan ott táncolt, ebben a szexi ruhában, és Petivel simult össze, megláttam, hogy ő is egy személyiség. Nem csak az én barátnőm, és nem az a dolga, hogy a világ másik végére utazzon a koncertjeimre. Nekem sosem kellett érte tennem semmit, pedig neki is pezsgő élete volt valamikor. És én ezt figyelmen kívül hagytam.
A jókedvem, ami kicsit abból fakadt, hogy nemrég még az én ölemben ült Bekka, elpárolgott. És erre rátett egy jó nagy lapáttal Peti is.

- Nem akarod felkérni táncolni? – kérdezte, mikor Chezzel ropta éppen Rebeka.
- Mit akarsz? – mordultam rá, erre Lexi közelebb húzódott hozzám a székével, gondolom, hogy ha elszabadul a pokol esetleg közénk állhasson.
- Csinálnod kéne valamit. Attól nem fog a karjaidba omlani, hogy idevonszoltad a Rocksztár seggedet, és a sármoddal együtt itt ücsörögsz, mint valami hülye – komolyan egyszer nagyon megverem!
- Azt akarom, hogy szállj le róla! Ez nem a te dolgod. Bekka nem a tiéd… És nem is lesz többet soha!
- Nem igazán fog érdekelni, hogy te mit akarsz. Mert hidd el, most még a jobbik formámat látod – olyan gúnyosan mosolygott, hogy legszívesebben bemostam volna neki egyet, viszont Lexi figyelmeztető érintése a karomon türelemre intett. – Tudhatod tőle, hogy milyen vagyok. Nem azért vagy itt, hogy ne csinálj semmit, de tudod mit? Ez az utolsó olyan eset, amikor nem érek hozzá úgy, mint régen. Mert látszólag te nem fogod fel, milyen nő ő valójában – közelebb hajolt, egyenesen a fülemhez, és én a zene ellenére is tökéletesen hallottam a szavait. – Tudod milyen, mikor nevet. Ahogyan a szája elé kapja a kezét, és a szemei is mosolyognak. Tudod milyen, mikor megcsókolod… - kezdett elfogyni a türelmem! – Tudod milyen, mikor az ágyban hozzád bújik…
- Hagyd abba! – felegyenesedtem, és nem érdekelt, hogy Lexi megpróbált visszahúzni a székemre. Farkasszemet néztem ezzel a bájgúnárral, az ujjaimat pedig ökölbe szorítottam. Ő viszont csak mosolygott. Rém’ magabiztos volt.
- Meg fogom szerezni! Nem is olyan sokára, figyeld csak meg! – már mozdultam felé, mellkasom az övének ütközött, mikor ő is felbukkant mellettünk.
- Minden oké? – kérdezte ijedten s hol engem, hol Petit méregette. Tudtam volna mondani: nem nincs oké, hogy egész éjjel rajta lógsz, de inkább csendben maradtam. Persze Peti ezt is csak egy fölényes mosollyal nyugtázta.
- Minden a legnagyobb rendben! – mosolygott rá, majd kézen fogta Lexit és elhívta táncolni. Chester összevont szemöldökkel nézett rám, látta rajtam, hogy valami nagyon nem oké.
- Miért csinálod ezt? – kérdeztem végül Bekkától, aki csak értetlenül pislogott rám.
- Micsodát?
- Azt hogy vele… táncolsz – az „enyelegsz” szó jobban a számra jött volna, de nem akartam kihúzni nagyon a gyufát.
- Ez is a Háború része. Vannak más karokról bírók, akik nézik, hogy a tanszékekről mennyien vannak itt, és hogy… tudod… - mondta egyszerűen. – Csak nem féltékeny vagy?
- De, az vagyok! – vágtam rá azonnal, mire megeresztett egy mosolyt.
- Nincs rá okod! – ezzel ellépett mellettem, és elindult valamerre a tömegben. Most azért nincs okom, mert én számítok csak neki, vagy mert már úgyis mindegy nekünk?

Az eredményt tényleg kicsit később hirdették ki, és hát a földrajz szak nyert. Bekka azonnal Peti nyakába ugrott, de nem időzött ott sokáig, mert a szakról talán száz ember is volt ott, és mind ünnepeltek. Örültem, hogy örül, de a szívem akkor is fájt.
Úgy terveztem, hogy hazaviszem, és hajnali négy körül meg is kérdeztem tőle, hogy szeretné-e.

- Ne haragudj, de már megbeszéltem a Petivel – pillantott fel rám bocsánatkérően, én pedig megint összetörtem. – Megyünk is… De majd hívj fel jövő héten, és kitalálunk valami programot, oké? – láttam rajta, hogy igazából menne is, meg maradna is itt velem. Ő mégis Petit választotta.
- Oké – motyogtam, és igyekeztem nem túl csalódott képet vágni.
- Jó éjt! – egy puszit kaptam az arcomra és már ott sem volt.

**

Vasárnap délelőtt otthon voltam, és éppen próbáltam takarítani, bár utáltam. Nekem jó lenne minden úgy, ahogyan van. A fürdőben ültem a földön, és olvastam, hogy melyik tisztítószer mire való, mikor valaki csengetett. Ez a külső kapu csengője volt, és egyből gondoltam, hogy nem valaki közeli barát az.

- Igen? – szóltam bele a kaputelefonba.
- Szia Mike, Ella vagyok. Beszélhetnék veled? – nem kicsit lepődtem meg.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne…
- Kérlek! Nem akarok bajt, komolyan! – kérlelt, én meg éppen olyan hangulatomban voltam, hogy mit bántam én?!

Beengedtem, és az ajtóban állva vártam rá. Ugyanolyan volt, mint mindig, szép lány, de nekem semmit sem jelentett. Még csak különösebben meg sem mozgatta a fantáziámat, mint nő. Komoly pillantásom miatt kissé elpirult, és zavarba jött, ami tőle elég szokatlan volt. Behívtam a nappaliba, és hellyel kínáltam.

- Szóval? – kérdeztem.
- Szóval… Én tudom, hogy rosszul közelítettelek meg, meg minden, de… Szerintem nem való hozzád Bekka!
- Ezt nem te döntöd el, és semmi közöd hozzá! – csattantam fel, mire nyugtatólag feltartotta a kezét.
- Tudom, tudom… De szeretném, ha látnád, hogy neki nem vagy olyan fontos, mint azt te szeretnéd!
- Ella, én…
- Ne, kérlek, csak… Hívd fel, hogy vele szeretnél ma vacsorázni! – összezavarodva néztem rá.
- Miért? – abból ő hogyan tudná nekem bebizonyítani az igazát. Ami mondjuk nem igaz, de mindegy.
- Mert nincs a városban. Elmentek Petivel… - egy pillanatra meghűlt bennem a vér, majd zavartan felnevettem.
- Hazudsz! – vágtam rá, mire megrázta a fejét.
- Hívd csak fel… - na jó, végülis megívhatom vacsorázni, nem? Tárcsáztam, és vártam.
- Mike, szia! – a hangja alapján meglepődött, és nem számított rám.
- Szia! Figyelj én… Szeretnék ma veled vacsorázni, ha ráérsz?!
- Öhm… - habozott, nekem pedig veszettül kezdett dobogni a szívem. – Ma nem jó, mert… mert dolgozom.
- Ó, értem… - hazudott. Tényleg Petivel van.
- De a héten valamikor bepótoljuk, ígérem!
- Ne fáradj! Szia! – felment bennem a pumpa, és megbántottan köszöntem el, és nyomtam ki a telefont.
- Nemet mondott – nem kérdezte, bár ezt bárki kitalálhatta volna, aki hallotta a beszélgetést. – Sajnálom, de most, hogy a régi szerelme itt van, egyáltalán nem szenved.

Sajnos egyet kellett értenem Ellával. Mindegy volt jelen pillanatban, hogy ki rontotta el a kapcsoltunkat, ő volt az, aki úgy döntött, hogy tovább éli az életét. Méghozzá nélkülem.

UI: A keddi friss bizonytalan. Figyeljétek a Chat alatti részt, ha esetleg nem kedden lesz a frisselés, oda kiírom!

Miért csak az álmaimban? - 2. rész

Hogy azért kedden se maradjatok Mike nélkül... :)
És bár nem vagyok egy szemét, hisztis valaki (cáfoljatok nyugodtan), de azért zavar, ha valaki ellesi a dolgaimat... Remélem az a valaki olvassa, és érti a célzást...
Csütörtökön jön a Szerelem a színpadon!
Puszi!



- Azt hittem, már nem is jössz! – kuncogott a fűben ülve, és felnézett rám.
- Mintha olyan régóta várnál! – nyújtottam rá a nyelvemet, majd nevetve lehuppantam mellé, mivel elkapta a kezemet, és lerántott a fűbe.
- Egész életemben rád vártam, Netti! – suttogta a fülembe, és édes puszit hintett a nyakamra.

Többre vágytam, így felé fordultam és ajkaimat az övére nyomtam. Elfeküdtünk a réten, és csak csókolóztunk. Élveztem, ahogyan simogat és átölel, s ahogyan a nap meleg sugarai játszottak a bőrömön.

- Én vártam rád egész életemben! – pontosítottam csak a mihez tartás végett, majd kinyújtottam rá a nyelvemet, amin ő csak elnevette magát.
- Mi volt ma? Hogy vagy?
- Elfáradtam… Utálom az egész egyetemesdit és mindent. Nekem ez nem megy… Nem tudok stréber lenni… - motyogtam, s arcomat a nap felé fordítottam. Most kivételesen jól esett, hogy meleg volt, hiszen én a télben éltem most.
- Ugyan… Csak oda kell figyelned és menni fog – megsimogatta az arcomat, majd arcát a nyakhajlatomhoz fúrta. Egyenletes, nyugodt légvételei csiklandozták a bőrömet, ami mosolygásra késztetett.
- Bárcsak ez igazi lenne… - sóhajtottam, mire felkönyökölt, s érdeklődve pislogott le rám.
- Micsoda?
- Hát ez. Te és én – adtam meg az egyszerű választ, s magamra erőltettem egy mosolyt, hogy elfedjem a fájdalmamat.
- Honnan veszed, hogy én a valóságban nem éppen rólad álmodok? – kedves mosolya melengette a szívemet, s a kérdésen elnevettem magam.
- Onnan, hogy míg nálam éjszaka van, nálad nappal? – felvontam a szemöldökömet, és beletúrtam a sötét tincsekbe. Szerettem a tapintását és azt, ahogyan ilyenkor lehunyta egy pillanatra a szemeit.
- Nappal is lehet aludni! – megvonta a vállát, majd lehajolt, hogy egy apró puszit nyomjon a számra.
- Vagy onnan tudom, hogy te nem ismersz engem! – mutattam rá a legjobban ideillő tényre.
- Dehogynem! – még bólintott is egyet, majd karját kinyújtotta, s elfeküdt a fűben úgy, hogy az arcunk között alig volt pár centi. – Mindent tudok rólad. Ismerem a kedvenc ételeid, a kedvenc fagyid, a kedvenc dalaid…
- Azt nem nehéz, mivel te játszod mindet – kotyogtam közbe, mire halkan felmorrant, és egy pillanattal később már felettem tornyosult. Kezein támaszkodott meg mellettem, míg lábaival lassan terpeszbe kényszerítette az enyémeket, hogy közelebb férkőzhessen hozzám. Egyből nem azon agyaltam, hogy csak álmodom, hanem a nekem feszülő férfitest tökéletessége lengte körbe zavaros gondolataimat.
- Miért akarsz nekem mindenáron ellent mondani? – suttogta a kérdést a számnál, majd megcsókolt.
- Mert szeretem, mikor megpróbálsz belőlem jó kislányt faragni… - mosolyogtam, és ujjaimat végighúztam az állát keretező szakállon.
- Hm… - csak ennyit mondott, majd felém hajolt, és megcsókolt. Éreztem, hogy ebből most több lesz, hogy itt végre átélhetem vele azt, amire mindig is vágytam. Az élet azonban közbe szólt, s halkan meghallottam a külvilág hangjait.
- Mennem kell… - éreztem, hogy egyre inkább éber vagyok, az ő arca mégsem homályosult el. Talán mert ezeket a tökéletes vonásokat sosem tudnám keverni a fejemből. Sem éjjel, sem nappal, sem száz évvel később.
- Holnap találkozunk! – suttogta még, majd puszit hintett az arcomra, s ahogy közelebb hajolt, lehunytam a szemeimet.

Éreztem a lágy érintést mindkét szemhéjamon, majd azt, hogy egyre hűvösebb lesz. Az a nap, már nem melegített, Mike már nem ölelt, de a szívemben még éreztem az iránta érzett szerelmet… ami mindig velem marad…
Ébren, vagy az álmaimban… örökké.

In The Beginning

Van egy olyan rossz hírem, hogy a Szerelem a színpadon következő része nem kedden, hanem csütörtökön jön! Bocsánat! De most itt van, amit mindannyian nagyon vártok (azt hiszem), az ITB! :)



"A büszkeségünk gyakran közbelép, pedig nem szégyen valakit vonzónak és jó társaságnak találni! Még akkor sem, ha ő nem kedvel téged. Nem kell arra várnod, hogy viszontszeressen. Bejelentheted neki: Fantasztikusnak talállak! Függetlenül attól, hogy mit gondolsz rólam, én nagyon kedvellek!"



**Olyan ’96 környékén**

A liftben ácsorogva úgy gondoltam, hogy éppen elég volt a mai napból. A táskám dög nehéz volt a könyvektől, és az sem derített jobb kedvre, hogy nem egy, hanem mindjárt két nagy mappával rohangálhattam. Csak figyeltem, ahogyan a kis fények felvillannak, ahogyan elhagytuk az alsóbb emeleteket, majd ahogy a miénkre értünk, és kiléptem a folyosóra, a fal mellett ő várt rám.

- Megint előbb felértem gyalog! – csúfolódott egy mosollyal az arcán, majd elvette tőlem a táskámat, és a szobánk felé kezdtünk sétálni.
- Akkor sem szeretek lépcsőzni! – megvontam a vállamat, majd belépve a szobába, az asztalra pakoltam a holmimat, aztán Mike felé fordultam, és kinyújtottam a kezemet.
- Nem értem, hogy tudsz a nap huszonnégy órájában így nézni rám! – sóhajtotta, majd közelebb lépett, átkulcsolta a derekamat a kezeivel, aztán ajkait az enyémekre simította. Lágyan csókoltam, hagytam, hogy nyelve fürgén játszadozzon a számban, míg ujjaimat a sötét tincsek közé fésültem.
- Nem értem, mire célzol – mosolyogtam rá, majd fejemet a vállára hajtottam, és arcomat a nyakhajlatához simítottam.
- Elfáradtál? – végigsimított a hátamon, és elaraszolt velem az ágyamig. Ott aztán leült, és engem az ölébe vont.
- Igen, egy kicsit – bólintottam, majd bosszúsan vettem tudomásul, hogy kopogtattak az ajtón. Felismertem már ezt a ritmust, és eddig örültem is, hogy hetek óta nem láttam őt.
- Mennem kell! – minden további nélkül felállt, engem az ágyon hagyott, hangosan kiszólt, hogy szabad, majd elkezdte a zsebeibe gyűjteni a cuccait. Pénztárca, pengető, papírlapok…
- Szia Sarah! – az a szokásos, pimasz vigyor most is ott ült az arcán.
- Hello Mark! – leplezetlen kiábrándultsággal a hangomban intettem neki, de a mögötte megjelenő Bradre már szívből tudtam mosolyogni. – Szia Brad!
- Szia Sarah! – ő is ugyanúgy visszamosolygott rám. – Hogy megy a suli?
- Megyeget – megvontam a vállamat, mire az ő tekintete az ajtón lógó két rajzra esett.
- Látom! – úgy vigyorgott, mint a tejbetök, mint aki tud valamit, amit mások nem. Miután mindketten maximális pontot kaptunk a rajzunkra szünet után, kitettük az egymásról rajzolt képeket az ajtóra.
- Menjünk! – perdült szembe velük Mike, hogy kifelé kezdje terelgetni őket. Felém pillantott, dobott nekem egy mosolyt, de semmi többet.
- Várj, várj haver! Sarah, nincs kedved velünk jönni? Talán jobban is megismerhetnénk egymást! – a félreérthetetlen célzást mindenki vette, és már nyitottam volna a számat, hogy valami nagyon lesújtó jelzővel illessem Markot, de Mike megelőzött.
- Nincs kedve! – a hangja nyugodt volt, halk, már-már veszélyesen csengett. Brad is észrevette ezt, nem csak én, láttam azon, ahogyan Mikera pillantott.
- Nyugi, nem kell róla tudomást sem venned, majd én elszórakoztatom! – felálltam az ágyról, összeszűkített szemekkel néztem rá, és ismét csak nyitottam a számat, hogy elküldjem az anyjába, de megint meg lettem előzve.
- Ő az enyém… - komolyan pillantott Markra, de a hangja nyugodt volt, mintha csak azt közölte volna, hogy ma esni fog. Megilletődötten álltam egy helyben, és csak pislogtam rá.
- Mi van? – Mark is most vesztette el a fonalat.
- Sarah az én barátnőm, fogtad? Szóval hálás lennék, ha nem akarnád minden egyes percben megdugni! Foglalkozz az énekléssel, meg a többi macával, de ne vele! – Mark csak tátogott, mint egy partra vettet hal, Brad hamiskásan elmosolyodott, én meg… nos én meg le voltam nyűgözve.
- Felőlem! – mondta végül Mark, még a vállát is megvonta, majd kisétált az ajtón.
- Majd jövök! – motyogta felém Mike, és kiiszkolt ő is a többiek után.

Nem mondom, jól esett, hogy közölte, hogy szálljon le rólam, mert az övé vagyok. Nem zavart, hogy úgy hangzott, mintha a tulajdonának tekintene, mert mit bánom én? Szeretek vele lenni, felőlem akár címkét is ragaszthatna a homlokomra. Az viszont kissé szarul esett, hogy elment, mert ez azt jelenti, hogy csak valamikor hajnalban vagy reggel fog visszaérni… És ma volt Valentin nap.

A délután további részét rajzolással töltöttem, majd este lementem az étterembe, megvacsoráztam, aztán egy zuhany után lefeküdtem aludni. Könnyen jött álom a szememre, de mikor egy csiklandós érzésre keltem, elmosolyodtam. Először azt hittem, álmodok, de aztán megfordultam, és tényleg Mike feküdt mellettem.

- Már reggel van? – kérdeztem álmosan.
- Nem, dehogy. Még nincs éjfél, siettem! – csókot nyomott a számra, majd felült, és felvett egy gitárt a földről. – Most bazira nyálas és giccses leszek, hogy énekelni fogok neked, de legalább az a jó, hogy a szövege nem szerelmes… De azért gondoltam meghallgatnád… - kíváncsian pislogtam rá, ő pedig elmosolyodott, majd játszani kezdett.

Sosem hallottam még gitározni és énekelni, sosem képzeltem el, milyen lehet zenészként. A hangja halk volt, de tiszta, férfias. Nem az a kiabálós fajta, legalábbis most biztosan nem volt olyan hangulatában. Lassan felültem az ágyban, és néztem, ahogyan pengetett. Az ajkai tökéletesen formálták a szavakat, a szöveg pedig, amit énekelt, tényleg nem szerelmes dal volt. A fájdalomról szólt, arról, hogy ez életben csak magunkra számíthatunk, de néha találkozhatunk olyan valakivel is, akiben megbízhatunk. A szavak bonyolultan rendeződtek egymás mellé, de a legjobb dal volt, amit éltemben hallottam. A gitár lassan elhalkult, de ő nem nézett rám. Letette a földre a hangszert, a falnak támasztotta, majd mély levegőt vett. Láttam rajta, hogy küszködik, hogy mondana is valamit, meg nem is.

- Köszönöm! – odahajoltam hozzá, és apró puszit nyomtam az arcára. Lehunyta szemeit, halványan elmosolyodott, majd az ölembe hajtotta a fejét.
- Boldog Valentin napot! – suttogta, s ettől majdnem könnyek szöktek a szemembe. Senki sem volt még velem ezen a napon, és habár már a végéhez közeledtünk, örültem, hogy úgy gondolta, hogy velem akar lenni.
- Neked is boldog Valentin napot, Mike! – az arcát magam felé fordítottam, s lehajoltam, hogy megcsókolhassam.

Ajkai először tétován csókoltak vissza, majd felmászott hozzám az ágyra, és szabályosan leterített. Fölém magasodott, ujjai a bőrömet érintették a pólóm alatt, ajkai a nyakamon szántottak végig, én pedig sóhajtoztam. Olyan érzések kerítettek a hatalmukba mindig, mikor vele voltam, hogy nem ismertem magamra. Előtte sohasem éreztem így. Mintha elveszíteném az eszem, mikor csókol, mintha a lelkem szárnyalna, ahogyan megsimogatja az arcomat, mintha az ereimben forró láva folyna, mikor hallom, ahogyan felnyög.
Ujjai gyorsan görgették le rólam a ruhámat, ahogyan én is igyekeztem megszabadítani őt a felesleges anyagoktól. Csak csókolt, és csókolt, simogatott, elmerült bennem, s mégis én süllyedtem a mélybe, ahonnan nem volt visszaút.

Reggel halk dúdolásra ébredtem, s ahogyan kinyitottam a szemeimet, megpillantottam őt, ahogyan az asztala előtt ült, és valamit nagyon számolt. Ilyen volt ő, ha gondolkodott általában énekelt, vagy dúdolt. Gondolom statisztikára készült, dolgozatot fogunk írni jövő héten. Rettentően jól nézett ki, ahogyan néha összevonta a szemöldökét, gondolkodott, majd lázasan nyomkodni kezdte a számológépet. Felkeltem, magamra kaptam az egyik pólóját, ami a földön hevert, majd puszit nyomtam a feje búbjára, és a fürdőbe indultam. A folyosón belefutottam Nicába, aki szerencsétlenségemre a szobánkba tartott. Felhúzta a szemöldökét, ahogyan meglátott Mike felsőjében, én meg csak elfordítottam róla a tekintetem, s beléptem az ajtón. Miközben fogat mostam Caleb jött be, és mindentudóan kíváncsi pillantással várt és méregetett.

- Jó reggelt! – köszöntem neki, ahogy végeztem.
- Ti tényleg együtt vagytok? – szegezte nekem a kérdést, amin meglehetősen meglepődtem. Tudtam, mire céloz, de tettettem a hülyét.
- Kivel?
- Mikekal, kivel mással? – megforgatta a szemét, mire elmosolyodtam.
- Honnan veszed?
- Mindenki tudja, aki tegnap kicsit is fülelt az előcsarnokban.
- Tessék?
- Lent cigiztünk egy páran, mikor Mike, Mark és Brad elmentek tegnap. És Mark lecseszte Mike-ot, hogy miért nem szólt, hogy felszedett téged. Mike meg csak megvonta a vállát, és közölte, hogy nem tartozik rá.
- Nica is lent volt?
- Akkor jött befelé az udvaron, szóval igen. Akart is beszélni a te Szívszerelmeddel, de lepattintotta, hogy nem ér rá – azt márpedig mindenki tudta, hogy Mike és Nica milyen jóban vannak.
- Nem a Szívszerelmem, csak… Csak együtt vagyunk… - mit mondhattam volna?
- Jól titkoljátok!
- Maradjon is így, kérlek! - bólintott, de az én eszem már másutt járt. Vajon Mike mit válaszolt volna Caleb ezen kérdésére? Vajon miért vallotta be tegnap mégis a többieknek, hogy a barátnője vagyok?

Visszatérve a szobába Mike-ot már nem találom ott csak egy cetlit az asztalomon, amin azt írta, lement reggelizni. Na, gondolom Nica hívta le, így bár éhes voltam, nem mentem le. Felöltöztem és a Mike asztalán lévő számolásokat kezdtem nézegetni. Basszus, nagyon okos srác volt, ezt el kellett ismerni. Hihetetlen módon mindent megértett, csak akarnia kellett. Én sem voltam ugyan hülye, de azért nekem kellett egy kis idő mire leesett egy-két dolog. Leültem a saját asztalomhoz, és én is számolgatni kezdtem. Annyira elmerültem a feladatokban, hogy nem is hallottam, hogy Mike mikor jött vissza, már csak azt vettem észre, hogy egy papírzacskót tett elém, és leguggolt mellettem, hogy puszit nyomjon az arcomra, majd fejét az ölembe hajtotta.

- Minden oké? – kérdeztem azonnal. Nem szokott ilyeneket csinálni. Szeretett bújni hozzám, mikor ketten voltunk, ezt már jól tudtam. Imádta, ha megölelem és megpuszilom, szeretett csak úgy feküdni az ágyon mellettem, és bámulni a plafont. Úgy, ahogyan neki is, nekem is elég volt a közelsége és máris minden rendben volt. De most mégis furcsa volt.
- Persze! – bólintott, majd felállt, és a kezembe nyomta a zacskót. – Egyél, mert különben nem tudsz majd gondolkodni!
- Köszönöm! – hálásan pillantottam rá, mikor szemügyre vettem a kakaós és fahéjas csigákat. Ez volt a kedvencem.
- Szívesen! – kaptam tőle egy mosolyt, majd leült az ágyára és rajzolgatni kezdett.

Ez volt ő. Lassacskán, ahogyan haladt előre az idő elkezdett gondoskodni rólam. Mármint úgy értem, hogy így, ahogy most is tette: hozott kaját, ha én nem vettem rá a fáradtságot, rámszólt, ha valamit elfelejtettem, összeszedte néha a cuccaimat helyettem a szobában… Nem mintha ő nem lett volna rémesen rendetlen, és pont ezért tudtam, hogy az a Mike, akit megismertem, valóban az igazi Mike volt. Akárhányszor ránézek a képre az ajtón tudom, hogy jól ábrázoltam őt. És mégis, tudtam azt is, hogy velem már teljesen más. Nem is tudnám rendesen elmagyarázni, hogy milyen ő. Ugyanolyan volt, mert néha most is rettentő csúnyán tudott nézni, és beszólni, csak már nem nekem. Velem szemben is maradt egy kis tartása, nem voltunk együtt a többiek előtt igazán, szerintem eddig nem is tudták, hogy járunk. És valójában nem volt a régi pont ezért. Foglalkozott velem, nem vett semmibe, sőt, ő maga kereste a társaságomat.
Én magam nem változtam, azt hiszem. Ugyanúgy beszélgettem mindenkivel, akit kedveltem, mint mielőtt Mikekal összejöttünk, habár ő nem ugyanazokkal barátkozott, mint én. Talán ezért is volt olyan evidens, hogy a szobán kívül nem is igazán mutatkoztunk még együtt. Mert hol? Az órákon volt, hogy néha egymás mellé ültünk, de nem sokszor. Én még most is az első sorokban szerettem letelepedni a kis cuccommal, míg ő a hátsóban ücsörgött a srácokkal. És onnan brillírozott. Mert megcsillogtatta szinte mindig a tehetségét, és lassan mindenki kezdett tisztában lenni vele, hogy Mike Shinoda bizony nem akárki. Vagyis hogy nem akárki lesz belőle.

Lassan telt el az első évünk, de én egy cseppet sem bántam. Szerettem a koleszt, szerettem a sulit, és szerettem Mike-ot is. Úgy-ahogy Markkal is megtaláltuk a közös nevezőt, és most már nem akart minden nap megfektetni, vagy ha igen, hát csak gondolatban. Most már egyre kevesebbet jártam haza hétvégente, vagy ha mégis visszamentünk a városba, akkor is Mikenál töltöttem az éjszakákat. A szülei és a testvére nagyon aranyosak és kedvesek voltam velem, egyből elfogadtak. Nem tudom miért, de féltem, hogy nem így lesz. Az én szüleim is azonnal megszerették őt, de azért tartottam a családjától. Mint kiderült, teljesen feleslegesen.
Szóval a hétvégeket és az esték nagy részét a bandával töltöttük. Brad, Joe, Mark, Rob és Mike alkották a Xerot, amit imádtunk mindannyian. Eléggé furcsa zenét játszottak, de éppen ez volt benne a jó. Minden, amit szerettem vegyítve volt bennük. Egész nyáron dalokat gyártottak, gyártottunk, mert igyekeztem a srácok segítségére lenni. Nem voltam én egy dalszövegíró csodavalaki, de segítettem pár dologban. És ami a legjobb volt, hogy Mike ilyenkor, mikor benyögtem egy-két ötletem, mintha már-már szerelmesen nézett volna rám. Persze lehet, hogy csak képzelődtem.
Szóval a nyáron nem sokat pihentünk, mivel hát a Xero nagy babérokra akart törni. És hát mit volt mit tenni, egyszerűen ott kellett lennem köztük. Muszáj volt, szükségem volt rájuk, és főleg Mikera.

Eléggé úgy érzem, hogy beleszerettem. Mikor lassan egy év távlatából visszaemlékszem az első találkozásunkra, mindig nevetnem kell. Hát ki gondolta volna akkor, hogy mi ketten egy pár leszünk? És hogy egy ennyire elválaszthatatlan pár! Mert mindenhova együtt mentünk, nyáron meg már főleg. Sőt, az év vége felé a suliban is fogtuk egymás kezét. De ez már tényleg az utolsó héten volt csak, mikor amúgy is csak vizsgák voltak, és nem sok mindenki volt bent. Mégis jó volt, hogy végre mindenki szeme láttára vállaltuk, hogy együtt vagyunk.

Nyár utolsó hete volt, már készültünk vissza a koleszba. Mike és én még jó, hogy alig pár háztömbnyire laktunk egymástól, így tudtam neki segíteni. Jaj, olyan kis szerencsétlen volt, de komolyan! Ha én nem vagyok ott, egy csomó mindent össze se pakolt volna.

- A három per kettes mappád? – kérdeztem tőle egy este, mikor a rajzos cuccait szedte össze. – És az asztmagyógyszered?
- Öhm… - elgondolkodva nézett körbe a szobájában, s míg ő keresgélt, én odasétáltam a szemközti falhoz, és visszaragasztottam a Depeche Mode poszter jobb sarkát, ami már lelógott. – Mi lenne velem nélküled? – odatette a mappát a többi közé, majd odasétált hozzám, és egy puszit kaptam a számra.
- Nélkülem is jól megvoltál! – világítottam meg a tényt, amit igyekeztem nem elfeledni.
- Ha-ha, nagyon vicces! – fintorgott, és leheveredett az ágyra, engem otthagyva ácsorogni.
- Ugyan, talán nem így volt? – szépen fölé másztam, és kényelmesen elfeküdtem rajta, fejemet a párnára hajtva, így arcunk egymással szemben volt. Éreztem, ahogyan a szíve ritmusosan dobogott, s úgy találtam, hogy ez a legszebb dolog a világon.
- De, így volt! – ismerte el, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne erről beszélni. – Holnap még összefutunk a srácokkal este, elköszönünk a nyártól, oké? – hihetetlen módon tudott témát váltani, és innen is tudtam, hogy azért ő még az a srác, akit megismertem. Gyorsan túltette magát a kapcsoltunkon való rágódáson, vagy nem is tudom, hogy nevezzem. Sosem beszélünk túl mély érzelmű dolgokról.
- Nekem jó! Már várom, esküszöm furcsa, hogy ma meg tegnap nem láttam őket.
- Nekem is – sóhajtotta. – Eldöntötted már, hogy milyen szakot választasz?
- Nekem nem elég a kézi grafika, Mike! Komolyabban szeretnék foglalkozni a témával… - és csak dőlt belőlem a szó, magyaráztam neki össze-vissza. A legjobb az volt benne, hogy meg is hallgatott.
- Egyszer még sokra viszed, hidd el! Filmeket fogsz gyártani meg minden – rám mosolygott, majd fordított a helyzetünkön, és sietősen megcsókolt.

Nem tudtam vele vitába szállni ezek után, csak élveztem a csókját és azt, ahogyan lassan megint elcsábított. Mondjuk nem is álltam ellen, hogy is tehettem volna? Ujjai óvatosan siklottak be a pólóm alá, hogy levegye rólam, majd ugyanígy folytatta. Én is nekiveselkedtem, nem volt így jó, hogy rajta annyi ruha volt!

Másnap estétől a harmadik nap délelőttjéig a srácokkal voltunk. Először persze jól berúgtunk, ahogyan azt illett, majd Bradéknél pihentük ezt ki.
Anyáéktól elbúcsúztunk, majd átmentünk a Shinoda házba is, ott is elköszöntünk mindenkitől, s most már együtt vonatoztunk vissza. Ültünk egy kabinban, és csak néztünk kifelé az ablakon. Mike átkarolta a vállamat, közel húzott magához, és néha belepuszilt a hajamba. Annyira tökéletes volt minden, hogy tudhattam volna, hogy valami furcsaság is fog történni!

Lifteztünk, igen Mike is, nem semmi! Szóval mikor lifteztünk beszállt mellénk két csajszi is. Nem ismertük őket, biztos voltam benne, hogy most gólyák. Nem is lett volna bajom velük, se Mike, se én nem voltunk olyanok, akik majd basztatják őket. Viszont olyan furcsán néztek ránk, és az összekulcsolódott ujjainkra, hogy komolyan kezdtem magam kényelmetlenül érezni abban a két percben. Aztán mi kiszálltunk, ők meg továbbmentek, de mielőtt még teljesen becsukódhatott volna a lift ajtaja, láttam, hogy mohón elkezdenek egymásnak magyarázni.

- Na, mi az Sarah? – bökte meg a vállamat Mike, mire csak megráztam a fejemet. Ez a böködés volt a mániája.

Láttam rajta, hogy nem hisz nekem, de hát mit mondtam volna? Hogy szerintem az a két ismeretlen csaj rólunk beszélt? Ugyan.
Akik maradtak a koleszban idén is, azok a régi szobájukat kapták meg, így mi is. Visszatérni tök jó érzés volt.

- Nem toljuk össze az ágyakat? – kérdése úgy meglepett, hogy először csak bambán bámultam rá. – Most mi van? Nem volt túl kényelmes egy kicsi ágyban aludni, nem?
- De, mármint nem, úgy értem de – elnevettem magam a bénázásomon, s ez az ő arcára is mosolyt csalt. – Toljuk össze!
- De a te feledre, mert az enyémen nem lehet a nagy szekrényünk miatt. Megint a nadrágjaim mellé teszed a tangáidat? – az a vigyor az arcán, édes jó istenem! Most kicsit más volt, mint mikor megismertem. A haja hosszabb volt, de most is az ég felé meredezett, és volt az állán szakáll is, a stílusa pedig a régi volt. Imádtam!
- Nem mellettük, hanem rajtuk! – megcsóváltam a fejemet. Mindketten szerettünk visszaemlékezni a kis csatározásainkra. Bármennyire is azt hittem, hogy csak időleges ez a fegyverszünet köztünk, úgy tűnik, tévedtem. – Na gyere, rendezkedjünk.

Szépen mindent sikerült úgy pakolnunk, hogy tetsszen mindkettőnknek. A két íróasztal most szorosan egymás mellé került az ablak alá, a két ágyat összetoltuk az én felemen, míg Mike ágya helyére pakoltuk a szobainast, a táskáinkat meg Mike gitárjait. Most kettőt hozott magával, de van egy sejtésem, hogy itt lesz a többi is lassan. Összesen öt van neki most.
És hát ugye, ami szépen indult, annak nem kell szépen is végződnie, megérkezett Nica is.

- Már ennyire együtt vagytok? – bökött az ágyunk felé fintorogva, miután lenyomott két puszit a pasimnak. Mike és én most láttuk őt először az utolsó vizsgák óta, mivel az egész nyarat a francia Riviérán töltötte.
- Mennyire? – kérdezte a szokásos lezser, nemtörődöm stílusában Mike, én pedig nagy levegőt vettem, és igyekeztem volna kislisszolni a szobából, de ő nem hagyta. Elkapta a kezemet, és visszahúzott maga mellé egy olyan „ne merj menni sehova” nézéssel. De hát mit kellett volna csinálnom? Legszívesebben pofánvágtam volna Nicát, de nem tehettem.
- Mindenki rólatok beszél. „A suli egyik legjobb pasija foglalt” – még macskakörmöket is rajzolt a levegőbe. – Megölöd a reményüket!
- Nem mintha bármikor is reménykedhetett volna akármelyik is! – megvonta a vállát, és elengedte a kezemet.
- Mehetek? – vontam fel a szemöldökömet.
- Mehetsz! – bólintott vigyorogva. Tudta, hogy bosszant, ha megmondja mit csináljak.
- Örültem Monica! – csak fintorgott egyet, én meg kiiszkoltam végre.

Tényleg mindenki velünk volt elfoglalva, nekem eddig fel sem tűnt, hogy minden csaj Mikera akar rárepülni! Közutálat tárgya lettem: a hátam mögött kibeszéltek; de ha szemben álltam velük, tiszteltek. Senki sem akart Mike szemébe szálkaként megjelenni. Egyrészt azért, mert még mindig reménykedtek hogy dob engem, és akkor ők jönnek majd, másrészt meg Mikenak ez a lekezelő stílusa megvolt még most is, és senki sem akarta, hogy esetleg porig alázza őket nyilvános helyen. Képes lett volna rá, nem zavartatta volna magát.

Egyik téli estén nagyon unatkoztunk, mivel a srácok nem értek rá, és nem tudtunk összehozni egy Xero próbát, így a szobánkban voltunk. A falakra elvileg képet lehetett csak tenni, így mi feltaláltuk magunkat. Kinyitottuk a nagy, falba mélyesztett szekrényünket, és a belsejébe kezdtünk rajzolni. Kis üzeneteket írtunk fel, figurákat rajzoltunk, én például a szárnyas Mike katonát, ő meg mindenfélét.

- Felírom a telefonszámomat, mert úgysem tudod soha megjegyezni! – csak kinyújtotta rám a nyelvét. – Hé, ez az én szokásom!
- És? – kérdezett vissza mosolyogva, majd tovább rajzolgatott. Szitakötőket éppen a pulcsis polcom részére.
- Tetszenek, mi? – böktem az ablak felé. Most is elhoztam őket, és ott lógtak a függönyökön.
- Nem rossz… - motyogta.
- A világért sem vallanád be, mi? – nevettem, mire vigyorogva megrázta a fejét. Egy fekete pólót és boxert viselt. Pazarul nézett ki!
- Azért egy jó és őszinte dologgal szolgálhatok – pillantott felém tétován.
- Hű, de komoly vagy, mi az? – felé fordultam, és letettem a kezemben tartott ecsetet.
- Azt hiszem belédszerettem! - csak úgy kimondta, aztán csak pislogott rám. Nos, én is csak pislogtam rá egy pár pillanatig.
- Én is szeretlek, Mike! – motyogtam végül. Totálisan beleolvadtam a bugyimba! Jézusom! Akkor vallott szerelmet, mikor a legkevésbé vártam volna.
- Pedig mondtam, hogy ne szeress belém! – sóhajtott, s tényleg volt valami él a hangjában. Amolyan figyelmeztetés.
- Nem állt szándékomban… - megszeppenve néztem fel rá. Nem értettem őt.
- Szeretlek! – ismételte el, és puszit nyomott az arcomra. – Szeretlek… szeretlek… - újabb puszik a nyakamra, a számra.
- Neked bezzeg szabad, igaz? – böktem oda mosolyogva, magamhoz ölelve őt.
- Én tudom majd kezelni, ha valami rosszul sülne el! – őszinte tekintete megrengette a világomat. Tudtam, komolyan gondolja. Ahogyan azt is komolyan hiszi, hogy esetleg nem maradunk együtt, míg világ a világ.
- Én is fogom tudni! – makacskodtam, mire elmosolyodott. Nyelvét végighúzta az alsó ajkamon. – De úgysem lesz rá szükség… - mormogtam, mielőtt megcsókolt volna.

Nem érdekelt, hogy ő mit gondol, csak az volt a fontos, hogy ebben a szent pillanatban itt volt, és szeretett. Mit is kérhettem volna mást az élettől, ha nem egy olyan kincset, mint amilyen ő? Nem gondoltam a jövőre, nem foglalkoztam vele. Lesz, ami lesz. Ha valaminek meg kell történnie, az úgyis meg fog, nem tudom megállítani, csak kiélvezni azt, hogy most éppen engem csókol, hogy ujjai az én ruhám alá csúsznak be, s hogy nekem nyomódó ágyéka csak engem kíván.

Így ma van még egy kis bejelenteni valóm.
Kesha és én megint összeálltunk, hogy írjunk egy közös történetet. Látogassatok el az oldalra, ismerős személyt is felfedezhettek majd ott. :)
Katt: 696

Második első csók

"Mit teszel, ha egy férfin mindenki láthatja, milyen nagy hatással van rá egyetlen csók? Nos, megint megcsókolod."
(Laurell Kaye Hamilton)



36. fejezet

Bekka szemszöge:

Elgondolkodva figyeltem, ahogyan Peti a cuccait pakolászta az irodájában, kissé sietve, kissé kapkodva. A székében ültem, és a mai napon járt az agyam. Mike idejött Chesterrel, majdnem összekaptak Petivel, aztán én olyan bunkó voltam vele, amilyen sohasem szerettem volna lenni. Ez így nem jó.

- Azért szeretném, ha nem mennél neki! – azonnal felém pillantott.
- Nem fogok, csak egy kicsit bosszantom! – megrántotta a vállát, és újra pakolni kezdte a könyveit.
- De miért?
- Hát mert csak. Legalább annyit megérdemel, hogy aggódjon egy kicsit, hogy vajon mi lesz veled meg velem – az a vigyor a képén!

Csak csóváltam a fejemet, majd megvártam, míg elkészül. Hazavitt, de nem jött fel, mondván, dolga van. Nem is foglalkoztatott igazán, hogy vajon csajozni megy-e, vagy tényleg akar-e valamit csinálni. Lexi nem volt otthon, Davenél aludt, így volt kedvem elővenni mégegyszer apa gitárjait. Két Fendert és egy Gibsont szállíttattunk az Államokba Petivel, mikor eljöttünk Magyarországról. A régi Jaguárt vettem a kezembe, s rögtön megrohamoztak az emlékek. Apa ilyeneken tanított meg zúzni úgy igazán. Mosolyt csalt az arcomra minden ilyen pillanat. Még ha csak emlék is volt.

**

- Szia Bekka! – Linds egy kedves mosollyal az arcán köszöntött, mikor kinyitotta nekem az ajtót. – Örülök, hogy látlak!
- Én is örülök! – mosolyogtam, s csak most tudatosult bennem, hogy nem csak Mike, hanem a srácok és a csajok is a szívemhez nőttek.
- Mi jót hoztál? – mind a két kezemben egy-egy gitártokot tartottam, amit ő alaposan szemügyre vett. – De gyere be a srácok már várnak!
- Köszi, hát… Meglepetést – zavartan elmosolyodtam, és beljebb léptem. A nappaliban Regan és Brooklyn voltak, valamit néztek a TV-ben. Intettek, amit viszonoztam, majd követtem Lindseyt az emeletre. Egy kisebb stúdió volt itt is, bár nem olyan, mint Mike-é. Itt csak pár dolog volt, de meglátszott, hogy egy igazi zenész lakik itt.
- Szia! – Phoenix és Brad is hatalmas mosollyal az arcukon köszöntöttek. Jól megölelgettek, és megpuszilgattak. Linds pedig magunkra hagyott bennünket, miután megkérdezte, hogy kérek-e valamit inni. Nemet mondtam, bár valami erős rám fért volna!
- Na szóval – a gitárokat közben letettem, majd most odasétáltam hozzájuk, és szemügyre vettem a két totálisan más tokot. Az egyik fehér volt, bár már nem hófehér. Abban volt a Jaguár, ami szintén fehér volt. A másik egy sötétbarna tok volt, benne a másik Fenderrel. A Gibsont valaki másnak tartogattam otthon. Egyszer talán… - Apukám, mint már tudjátok szintén zenész lélek volt. Annak ellenére, hogy nem voltak világhíresek rohadtul sok hangszere volt, ami ma is megvan. Sosem adtam volna el őket – felvettem a fehéret, és Brad felé nyújtottam. – Tudom, hogy régi meg minden, de… Remélem azért örülsz majd neki!
- Hát én… köszönöm! – nem kicsit volt meglepődve, bár nem értettem, miért. Annyira evidens volt! Megpuszilt, majd leült egy székre, az ölébe tette a tokot, és kinyitotta. – Hű…
- Tudod, hogy valaki nagyon híresnek is ilyen volt, csak kék-barna?
- Kurt Cobainnek? Tudom hát! – elmosolyodtam. – Hogy ne tudnám?
- Mikor gyártották ezt?
- Ezt konkrétan nyolcvankettőben…
- Akkor még csak öt voltam…
- Én meg tervben sem voltam – mosolyogtam. - És hát ehhez társul egy basszer is… - Phoenixnek nyújtottam a másikat. Kinyitotta, de majdnem el is tátotta a száját.
- Ez egy Mustang… Ráadásul ez… régi.
- Hetvenes… Apa odáig volt érte. Nem csak a hangzásába szeretett bele, hanem abba is, hogy ilyen jól néz ki…
- Apád nem volt semmi ember, Bekka! – Brad most nézett fel rám először, eddig csak a Jaguárt tüntette ki figyelmével.
- Tudom – most valahogy nem volt annyira rossz visszagondolni az együtt töltött időre apával és anyával. Olyan emberek között voltam, akik értékelték a hagyatékát, és erre büszke voltam.
- Köszönjük! – szorosan magukhoz öleltek, én pedig csak mosolyogtam. Akkor lett volna teljes a boldogságom, ha Mike is itt lett volna.
- Szívesen!
- De ugye tudod, hogy most nem úszod meg? – egy pillanatra elállt a lélegzetem. Az oké, hogy vezettem, de hogy zenéljek is, úgy igazán megint…

Phoenixnek nem igazán lehet nemet mondani, ezt ma megtanultam. Addig-addig duruzsolt a fülembe, míg végül rábeszélt, hogy játsszak velük. Híresebbnél híresebb dalok csendültek fel a kis stúdióban, én pedig csak vigyorogtam. Pont jól voltunk elosztva, egy basszeros és két szólós. Persze a nagy részét meghagytam Bradnek, de azért nekem is meg kellett mutatnom, hogy mit tanultam. Csupán egy órácskát játszottunk, én néha bénáztam, de közben amúgy is sokat nevettünk… fantasztikus volt. Nem olyan, mint apával és anyával. Ez valami más volt. Bejöttek a többiek is, és nézni, ahogyan a két „kicsi” énekel velem együtt… Én is ilyen családot szeretnék! És én ezt Mikekal akartam…

Másnap kora délután csörgött a telefonom, és nem kicsit lepődtem meg, hogy ki hívott. Csak annyit hadart el, hogy lent van a kapuban, beengedném-e? Hát beengedtem, és vártam. Az ajtót szélesre tártam, és vártam, mikor bukkan fel a lépcsőn. Nem egyedül jött.

- Bebi! – visította Otis aranyosan, mire csak elnevettem magam. Régen nem láttam, és az, hogy ennyire örült nekem, valami csodás érzés volt. Leguggoltam, kitártam a karjaimat, hogy aztán felkaphassam a földről.
- Szia Manó! – puszit nyomtam a kerekded gyerekarcra. – Szia Anna! – köszöntöttem az anyukát is, aki egy bocsánatkérő mosollyal az arcán lépkedett felém.
- Szia, ne haragudj, de Mike-ot nem tudtam elérni. Azt hiszem valamilyen megbeszélésen van – bosszúsan szusszantott egyet, majd egy bátortalan puszit is kaptam. Csak mosolyogtam. – Utálom, hogy vasárnap is képes dolgozni!
- Ő ilyen – megvontam a vállamat, és igyekeztem őszintén boldognak tűnni.
- Hát veled meg mi történt? – persze, hát hogy ne vette volna észre az arcomon lassan begyógyuló vágást, és a csuklómon a foltokat?
- Csak egy kis baleset… Mike nem mondta, hogy…?
- Hogy? – értetlen tekintetét látva meglepődtem. Mike nem beszélt neki arról, hogy szakítottunk.
- Semmi… - legyintettem egyet. Erre tutira rákérdezek! – Majd este átviszem hozzá Otist.
- Szóval vigyáznál rá? Jaj, köszönöm!
- Igazán szívesen! – nem szóltam neki, nem az én dolgom volt. És azt sem akartam, hogy Otis szívja meg a mi hibánkból.

Lexi még most sem volt itthon, így ketten voltunk a Mini Mike-kal. Jól eljátszottunk, néztünk mesét, rajzoltunk, hallgattunk zenét és táncoltunk, aludtunk egy kicsit, és persze Icyt is nyúztuk rendesen, majd késő délután beközöltem, hogy meglátogatjuk apát. Otis azonnal ujjongani kezdett, és alig tudtam felöltöztetni, annyira izgett-mozgott. Tiszta apja! Nem hívtam fel őt, csak áttaxiztunk, és mivel tudtam a kódot a kiskapun, besétáltunk. Örültem, hogy ezt nem változtatta meg, mert szerettem volna, ha nagyot néz, mikor megjelenek Otis-szal. Bekopogtam az ajtón, Otis közben elrohant a hintákhoz, még szem előtt volt, így nem aggódtam. Egy szál magamban ácsorogtam ott és vártam. Nem sokkal később nyílt az ajtó, és Mike meglepett arcával találtam szemben magam.

- Bekka?! – na igen, szegény a hangját is alig találta a meglepettségtől. Azon imádkoztam hirtelen, hogy nehogy valakivel legyen itthon. Valamilyen nővel. Ez eddig eszembe se jutott!
- Szia! Remélem nem zavarok?!
- Nem dehogy! Én csak nem…
- Nem vetted fel a telefont…
- Nem is kerestél… - előkapta az iPhone-ját és megnézte.
- Én nem is, de a feleséged igen! – direkt mondtam így, szemét voltam megint.

Ekkor Otis rohant felénk, és nagy elánnal az apját vette célba. Mike vonásain átsuhant a felismerés, ahogyan minden kis kirakósrész a helyére került, s ugyanúgy leguggolt Otis elé, ahogyan én is tettem. Hatalmas puszit adott neki, és beszélgetni kezdett vele. Már éppen adtam volna neki oda a kis táskát, amiben a fia cuccait voltak, mikor megragadta szabad kezével az enyémet, és behúzott a házba.

- Maradsz, ugye? – olyan kérlelően nézett rám, hogy egy egész pillanatig elgyengültem, de végül sikerült összeszednem magam.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet… - na gratulálok Rebeka, ez marha határozott volt.
- Bebi! – Otis felém nyújtózkodott, s kis szája lefelé görbült. Kissé dühösen pillantottam Mikera, miközben átvettem tőle Otist.
- Csak nem telepátia? Felhasználod a fiad? – duzzogtam, miközben letettem Otist, hogy levegyem róla a kabátot és a cipőt. – Maradok Manó, ne aggódj! Játszunk is! – felrikkantott, és miután megszabadítottam a kabáttól azonnal a lépcső, és így a szobája felé kezdett szaladni.
- Csak, hogy tudd, még nem vagyok igazi Jedi, nincsenek elmetrükkjeim, de mindent megtennék, hogy visszakapjalak! – komolyan nézett a szemembe, nekem pedig még a lábaim is megremegtek. Basszus, irtó helyes volt most is. A haja belelógott a homlokába, arca borostás volt, mint mindig, és egy fehér pólót meg egy farmert viselt. Hogy nézhet ki valaki természetesen ilyen szívdöglesztően?
- Tudom, hogy nem vagy még sehol sem ebben! Én mondtam Phoenixnek is, hogy messze vagy még Vadertől… - elléptem mellette, de nem tudtam megállni, hogy a régi kis emlékek felidézése miatt ne szaladjon mosoly az arcomra. Ő is felnevetett, majd követett Otis szobájába.

A mélybarna szemek engem bámultak, ahogyan a szőnyeg közepén ülve kirakóztam. Nem voltam zavarban, de tutira elpirultam ettől a pillantástól. Egyszerűen imádtam, megvesztem érte, de nem lehetett. Mindig fegyelmeznem kellett magamat, hogy ne omoljak a karjaiba! Még nem szabadott! Viszont azt észrevettem, hogy neki feltett szándéka volt elcsábítani engem. Hogy fogom kibírni ezt a délután? Haza kellett volna mennem nem foglalkozva a kéréssel, hogy töltsem itt a napom…
Már este nyolc volt, és Anna még sehol. Kezdtem ideges lenni, nem tudtam állni Mike pillantásait. Akárhányszor belenéztem a szemébe, hiába akartam dacos és sértett lenni, rendre elpirultam, és inkább lesütöttem a tekintetem. A legjobb viszont az volt, hogy Mike egy telefonálásból úgy tért vissza, hogy közölte, Otis itt alszik nála. És hát a srácot nem lehetett egyelőre lelőni sem.

- Készítek valami vacsorát.
- Rendelhetünk is – ajánlotta fel, s felkapva Otist a földről, lejött velem a konyhába.
- Menni fog, ha van itthon alapod?! – várakozóan pillantottam rá, mire csak bólogatott. – Oké, addig kapcsolj Otisnak valami mesét – intettem a TV felé, ami a konyha egy másik részén volt. Tette, amit kértem, majd miután meggyőződött róla, hogy a csemetéje jól el van foglalva a mesével, mellém sétált.
- Hogy érzed magad? – tudtam, hogy a balesetre célzott.
- Miért nem mondtad meg Annának, hogy szakítottunk?
- Egyik kérdésemre se fogsz felelni? – hangja halk volt, és ahogy az arcára néztem láttam, hogy szomorú. Nem csak engem viselt meg ez a dolog.
- Jobban vagyok. A csuklóm fáj, ahogyan a medencecsontom is, de amúgy minden oké – feleltem végül. Megesett rajta a szívem. Szerettem őt, nem akartam, hogy szenvedjen miattam, a bunkóságom miatt, még ha meg is érdemelné.
- Az jó… De figyelj, amit mondtál, szóval… Szándékosan… Direkt törted össze magad? – kérdezte, én pedig zavartan elmosolyodtam.
- Nem válaszoltál a kérdésemre! – tereltem.
- Azért, mert nem tudtam elmondani senkinek sem. És nem is akartam. Nekem te nem egy ex vagy, soha nem is leszel! – mintha, már-már, talán, esetleg, lehetséges hogy… szerelmet láttam a szemében?!
- Igen – böktem ki nagy nehezen. Homloka ráncokba szaladt, nem értette hirtelen mire mondtam igent. – Szándékos volt – suttogtam. Tudtam, hogy nagy butaság volt, és soha nem akartam bevallani senkinek sem. Sem Lexinek, sem Petinek, Mikenak meg főleg nem.
- Megőrültél? – csattant fel, ami kizökkentett abból, hogy szégyelljem magam.
- Nem, köszönöm a kérdésedet! – gúnyolódtam, s visszafordultam a vacsorához.
- Ezt nem mondhatod komolyan! Ez, ez… Ez nem lehet igaz! Te ennél jobb vagy, Bekka! – szinte kiabált velem, Otis figyelmét is felvonva magunkra.
- Ezt csak neked mondtam el, oké? A húgom nem tudja, és nem szeretném, ha elmondanád neki, vagy bárki másnak! Őszinteségen alapszik egy kapcsolat, nem? Tegyünk úgy egy percig, mintha ez számítana még nekünk! – halkan intéztem felé a szavakat, és folyamatosan a barna szemekbe néztem. Nem tudtam neki ellenállni. – Igen, egy pillanatig azt akartam, hogy újra anyáékkal legyek – direkt nem mondtam, hogy azt akartam, hogy ne fájjon, amit tett. Nem akartam hibáztatni őt, mert nem az ő hibája volt, hanem az enyém. – De aztán, mikor megcsúszott a kocsi… - elhallgattam. Nem is idéztem nagyon fel azokat a pillanatokat azóta. Rossz volt, hogy elbuktam. – Anyáék most rettentően haragudnának rám, ha hallanák, ha tudnák!
- Én is rettentően haragszom! – durrogott, de közben aggódva fürkészte az arcomat.
- Élek, és ez a lényeg, nem?
- De igen, de… - közelebb lépett, ujjait végigfuttatta az arcomon, közelebb hajolt, és suttogva folytatta. – Miattam nem éri meg ilyeneket csinálni, Bekka!
- Nem miattad tettem! – a közelsége szinte elvette az eszem, megnyaltam az ajkaimat, és már nem is tudtam, mit csinálok.
- De igen. Tudom – hangja elgyötört volt, láttam rajta, hogy magát hibáztatja.
- Én voltam túl gyenge… - nyöszörögtem, s bár az agyamban az volt, hogy meneküljek gyorsan, mielőtt késő lenne, a szívem mégis azt akarta, hogy maradjak, és hagyjam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Kívántam az ajkait, az ölelését, a cirógatásait.
- Cicám, ne csinálj többet ilyet! – kért halkan. Bármit megígértem volna neki ebben a pillanatban, így csak bólintottam. Ajkai lágy puszit hintettek az enyémre, s ahogy nem találkozott ellenkezéssel a részemről, megcsókolt. Viszonoztam, nem tudtam nem viszonozni. Karjaimat a nyaka köré fontam, kissé lábujjhegyre álltam, hogy még közelebb kerülhessek hozzá, ő pedig nyelvével kért bebocsátást az enyémhez. Mohón csókoltuk egymást, s csak akkor tértem magamhoz, mikor kezei a derekamra siklottak, s hozzáért a bőrömhöz.
- Ne… - nyögtem, s elszakadtam tőle. – Mármint… - nem akartam, hogy azt higgye, egyáltalán nem kívántam a csókját, mert nem így volt. – Én most… jobb lesz, ha megyek. Ezt be tudod te is fejezni! – zavartan pillantottam végig a konyhán, ő pedig egy szomorú mosollyal az arcán figyelt engem.
- Kikísérlek! – ajánlotta, én meg összezavarodtam.
- Micsoda? – szaladt ki a számon a kérdés, s ő értette is.
- Ha nem akarsz itt lenni, megértem. De akkor sem adom fel! Ella semmit sem jelent nekem – amíg nem ejtette ki a száján a nevét egészen jól voltam.
- Nekem… nekem most mennem kell – és mintha tényleg Mike gondolatai irányították volna Otist, ekkor a lábamba kapaszkodott, és felkéretőzött a karjaimba. Ujjaival a készülő pizza felé bökött, és nagyban magyarázott.
- Bebi, azt csináljuk meg! – mondta nekem, és nagy szemeket meresztett rám.
- Jól van… - sóhajtottam, majd odahúztam egy széket a pulthoz és ráállítottam Otist. – Szórd a reszelt sonkát! – kiadva az utasítást már csak meg kellett várnom, míg nagy szakértelemmel elrendezi azt. – Nem az a bajom, ami történt! Mármint az is, persze, csak… - Mikera pillantottam, aki most felült mellénk a pultra. – Velem is volt ilyen, tudom, milyen lehetetlen helyzet. Csak mikor azt hittem, hogy igaz, hogy esetleg megcsalsz… Ez olyan, mint egy seb. Lassan begyógyul, de lehet, hogy a helye megmarad egy ideig!
- Értem… - lehajtotta a fejét, s ha nem látnám az arcát, akkor is tudnám, hogy nem önmaga. Hogy miért? Mert:
- Nem lopkodod a hozzávalókat! – mosolyogtam rá, mire ő is megeresztett még egy vigyort.
- Adsz apának is? – fordult Otis felé, aki egy adag paradicsomot tömött Mike szájába. Mindhárman jót nevettünk.

Vacsora után segítettem elpakolni, majd megfürdettük Otist, és lefektettük. Mesét is olvastam neki, amit Mike is végighallgatott. Megvártuk míg elalszik, majd én készülődni kezdtem. Az ajtóban Mike ennél már nem is vághatott volna fájdalmasabb képet, nekem pedig megesett rajta a szívem.

- A héten „Tanszékek háborúja” lesz – kezdtem az ajtóban ácsorogva. – Kedden reggel tutira szarrá alázom Lexit és a fizikásokat. Reggel gyertek el kilencre az udvarra…
- Miért, mi lesz? – mosolyogva kérdezte, én pedig egy pillanatig megengedtem magamnak, hogy csak gyönyörködjek benne.
- Hát remélem, hogy nem jég, bár itt nehéz elképzelnem. A többit nem árulom el!
- Rendben, ott leszek… leszünk!
- Oké, akkor jó éjt! – intettem, majd sarkon fordultam és elsétáltam.
- Jó éjt, Bogaram! – nem fordultam vissza, csak mosolyogva élveztem, ahogyan a mellkasomat melengeti ez a megszólítás.

Hétfőn reggel John nagyon vigyorogva lépett be az irodánkba. Először nem tudtam, minek örül ennyire, de aztán ő maga világosított fel.

- Itt vannak még utóvizsgások. Általános földtan. Sajnos nem érek rá, így neked kéne vinned a vizsgát, ma délután. Megtennéd? – annyira vigyorgott, hogy ez a jókedv rám is átragadt.
- Persze, nem gond! – mosolyogtam.
- Amúgy a kémiások leverték a matekosokat ma még hajnalban.
- Sejtettem, hogy ez lesz… - sóhajtottam.
- Legyél velük kemény! – pillantott a lapra, ahol a nevek voltak, majd rábökött egyre. – Legyél most igazán szigorú tanár! – ujja egy névre mutatott.
- Meglesz! – vigyorogtam, ahogyan elolvastam a nevet: Daniella Greenby.

És csak, hogy ti is gyönyörködhessetek:





Nekem a bass tetszik jobban! ^^