2011. április 29.

Réges-régen, egy messzi, messzi...

Boldog szülinapot May!!!



Réges-régen, egy messzi, messzi…

Chapter I. - Genesis

2001. április 29.

** Amy **

- May, mi a franc van már? – kiabáltam be a fürdőszoba felé, mert az én kedves barátnőm már fél órája ott bent csücsült.
- Én nem megyek! – nyöszörgött. – Egyáltalán nem vágyom egy meglepetés bulira! – szólt kicsit hangosabban.
- Ki mondta, hogy meglepi buli lesz? – sóhajtottam az ajtóban ácsorogva és bekopogtam, mintha ugyan nem tudná, hogy itt szobrozok. – May, tudod, hogy olyan dolgot sosem terveznék, amit nem szeretnél! – mondtam kedvesebben, majd benyitottam. May ott ült a földön, és a futószőnyeg rojtjaival babrált. – Mi baj van? – huppantam le mellé, és átkaroltam a vállát.
- Csak elegem van, hogy huszonkét évesen sincs senkim – mormogta csalódottan. – Folyton megjárom a pasikkal – görbült sírásra a szája. Na ma ezt nem engedhetem!
- Jaj, ne legyél már ilyen! – rántottam fel magammal a padlóról. – Meglepetésem van, és tetszeni fog! Szóval vegyél fel valami kényelmes ruhát.
- Mennyire kényelmeset? – szólt ki a szobájából pár perc múlva.
- Egy póló meg egy farmer megteszi – léptem be hozzá. Ott állt a szekrénye előtt egy szál melltartóban és bugyiban, és nagyon elgondolkodó fejet vágott. – Tudod, sokszor arra gondolok, hogy neked kellene szőkére festetni a hajadat! – gúnyolódtam, s közben odaléptem, és kikaptam az első darabokat, amik a kezem ügyébe akadtak.
- Na azért téged nem überellek! Te vagy a szőke cica, nem? – vágott oldalba, hogy majd’ kiterültem.
- De, én vagyok, bár a cicától messze állok! – néztem végig magamon. Egy fekete póló volt rajtam „Daddy’s girl” felirattal, meg egy fehér farmer, egy fehér tornacipővel. – De basszus, ha mégegyszer így megütsz, nem hogy ma, de soha többé nem tudlak felköszönteni a szülinapodon! – morogtam, mire ő csak jóízűen felnevetett. Legalább jobb kedve lett.

Beültettem a kocsiba, majd elindultunk. Morgolódva nézte, hogy merre is megyünk, de mivel ő még új volt Los Angelesben, ezért halvány gőze se volt róla. Sokáig kellett győzködnöm, hogy eljöjjön otthonról. Nem is azért, mert annyira ragaszkodott volna magához a helyhez, hanem valakihez. Valakihez, aki folyton csak átverte. Így egy hónapja végre rávettem, hogy jöjjön ki hozzám. Mert milyen már, hogy csak Interneten, vagy telefonon keresztül tudok beszélni a legjobb barátnőmmel? Nevetséges.

- Te Amy, mi a francot keresünk mi itt? – kérdezte, miközben a kezemet szorongatta, de úgy, hogy majdnem elszorította benne a vérkeringést.
- Chester és Mike hívtak – vontam vállat, ahogyan a sok ember között lavíroztunk lefelé menet a már nem használatos metróalagútban.
- Tök jó, most elrángattál az unokabátyád meg a pasid meghívására, én meg majd…
- Hagyd abba! – fordultam hátra, és szúrós szemekkel néztem rá. – Ma nem lehet veled bírni! És nem, nem leszel egyedül, majd meglátod! – vigyorogtam rá.
- De egyiküket sem ismerem! – nyafogott tovább.
- Majd megismered! – ezzel lezártnak tekintettem a témát.

Lent már javában mentek a munkálatok, így halkabbra vettük a figurát. A zene hangosan dübörgött, s felismertem benne a ’One step closer’ sorait. Chester éppen ráért, így amint meglátott, felénk vette az irányt. May nagyra nyitott szemekkel bámulta a felénk közeledő szőke hercegemet, aki hercegnek is volt mondható, ha jobban megismerted, de kívülről… egészen vadnak hatott. Ha mondhatom így…
Szőke tincsei az ég felé meredeztek, de ajkain egy elbűvölő mosoly ült. Én is rögtön vigyorogni kezdtem, s kitártam felé a karjaimat.

- Azt hittem, már el sem jöttök! – nevetett fel jókedvűen, majd magához ölelt.
- May-jel mindig nehéz elindulni – kuncogtam, majd közeledni kezdtünk a másikhoz. Ajkai puhán érintettek, de mégis egy szenvedélyes csók lett belőle. Mikor elváltunk egymástól mosolyogva fordultunk May felé, aki még mindig az én pasimat méregette. Ismertem: ez az éhes nézése volt. De csak jól mulattam rajta, minthogy megsértődtem volna. Ha jónak találja őt, az csak hízelgő nekem, hiszen az enyém. – Chester, ő itt May, May ő itt Chester – mutattam be őket egymásnak, mire Ches kezet nyújtott Maynek.
- Szia, örülök, hogy végre megismerhetlek! – mosolygott barátságosan Chester.
- Szia, én is. Már sokat hallottam rólad! – rebegte kedvenc barátnőm.
- Á, ne higgy el mindent! – legyintett. – Hogy tetszik? – kérdezte, majd körbemutatott. Egy üres metróalagút volt, ahol most kamerák, hangszerek, és egy rakat ember tolongott.
- Úgy gondolom, hogy baromi nagyot fog ütni! – mosolyogtam rá, és tényleg így éreztem. Bíztam benne, és a bátyámban, aki bár csak az unokatesóm volt szegről-végről, nekem mégis a világot jelentette. Vigyázott rám, óvott és szeretett.
- Mi is készül itt? – lépett mellénk May.
- Az első videónk – jött a válasz a hátunk mögül, majd megjelent kedvenc bátyám. Azonnal a nyakába ugrottam.

** May **

Amy olyan hévvel ugrott a piros hajú srác nyakába, hogy majdnem feldöntötte, de végül a srác megállt a lábain. Látszólag egyáltalán nem zavarta a nagy lelkesedés. Gyanítottam, hogy ő lehet Amy tesója, de tovább nem tudtam már gondolkodni. Ugyanis a szemembe nézett, és ott abban a pillanatban végem volt. Azok a barna szemek!

- May, ő itt Mike, Mike ő itt May – mutatott be minket egymásnak, mikor körbepuszilta.
- Szia! Örülök, hogy eljöttél! – mosolygott rám, mire csak bólogatni tudtam.
- Én is – nyögtem ki, mikor végre meg tudtam szólalni.
- Akkor ha végeztünk, mehetünk? – kérdezte Chester Amyt, aki bólintott. Mike egész végig engem nézett, és leplezetlenül flörtölt velem, míg Amy és Chester megbeszélték a programot.

Nem tehettem róla, de egy szavukra sem tudtam odafigyelni. Túlságosan is lekötött Mike. Vad volt, meg kell hagyni. Lenge ruhákban volt, de így kivettem, hogy baromi jó teste lehet, nekem ráadásul kifejezetten tetszett, hogy nem volt az a jólfésült, öltönyös seggfej. Megvolt a saját stílusa, ami nekem nagyon is bejött. És hát az a pirosra festett haj… azt hiszem az anyukák, az ilyen pasiktól próbálják menekíteni a lányaikat. De hát mi nem tudunk ellenállni nekik. Chester és Mike határozottan rossz fiúknak tűntek, de nem olyan alvilági szinten, hanem volt bennük valami vonzó. Volt valami a megjelenésükben, ami magával ragadta az ember lányát.

Végül a srácok elmentek dolgozni, felvették, amit kellett. Énekeltek, mozogtak, ugráltak… áradt belőlük az energia. De azok a barna szemek csak nem eresztettek.
Aztán már csak azon kaptam magam, hogy hazafelé tartunk kocsival, és Mike meg én ültünk a hátsó ülésen, enyhén becsiccsentve. Csak vigyorogtam, mint a tejbetök, és hallgattam, amit mesélt.
Őszintén? Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan sikerült így berúgnom, és hogyan is néztem pontosan annak a bizonyos pohárnak a fenekére. Arra még nagyjából emlékeztem, hogy Mike-kal eszméletlenül jól elbeszélgettem, meg arra is, hogy Amy és Chester egy jó fél órára eltűntek. Na vajon merre lehettek, és mi jót csinálhattak?

Mike közelebb csúszott hozzám, és átölelte a vállamat, úgy nézett rám, hogy tudtam, mi következik. És én nem ellenkeztem. Minek tettem volna? Évek óta egy normális pasira vágytam, és most itt volt. Már most tudtam, hogy ő más, mint akikkel otthon volt dolgom. Mert vele három óra alatt több dologról tudtam normálisan beszélgetni, mint eddig bármelyik pasival.

Mike közelebb húzott magához, és óvatosan megcsókolt. Olyan volt, mint még soha. Még a kislábujjam is beleremegett. Ajkai édesen kóstolgatták az enyémet, majd mikor nyelve körberajzolta a számat, teljesen elvesztem. Karjaimat a nyaka köré fontam, és szinte belemásztam az ölébe, ami valljuk be, nem volt túl etikus, tekintve, hogy mások is voltak a járműben. De tudtam, hogy Amyt nem fogja zavarni a dolog… az ő keze sem épp megfelelő helyeken járt… bár Chester szemszögéből nézve, nagyon is jó helyen.

Csak faltuk egymás száját, téptük, szívtuk, nem igazán törődtünk azzal, hogy is folyik körülöttünk. Így történhetett meg, hogy míg én már Mike ölében ültem, addig megérkeztünk a házunkhoz. Ezt is csak úgy vettük észre, hogy Amy bekopogott az ablakon, hogy szálljunk ki. Mike és Amy elvonultak valamit beszélgetni, míg Chester és én elindultunk felfelé. Elgondolkodva nézelődtem, forgolódtam hátra, hogy vajon a jó pár lépcsőfokkal lejjebb ballagók vajon miről diskurálhatnak, mikor Chester halk hangja ébresztett.

- Ők ilyenek, ne is rágd magad azon, hogy vajon miről beszélgetnek ennyire elmélyülten – suttogta halkan, mire ránéztem.
- Hogy érted? – kérdeztem.
- Hát tudod, először nem tudtam, hogy Mike miért várta annyira egy éve, hogy Amy kiköltözzön ide. Először azt hittem, hogy van valami köztük…
- De hát rokonok – kotyogtam közbe. Általában ezt csinálom, nem tudom megvárni míg a beszélő befejezi a mondatát.
- Nem – rázta meg a fejét. – Nem azok. Ha jobban megnézed, akkor Amy apjának, az unokatestvérének a gyerekének valahogy rokona Mike. Ez nem olyan, mintha mondjuk Amy anyjának a tesójának a fia lenne Mike… - kicsit belezavarodtam, de úgy véltem értem hova akar kilyukadni. – A lényeg, hogy tényleg olyanok mint zsák meg a foltja. Vártuk, hogy összejöjjenek, de sosem történt semmi… szerencsémre… - mosolyodott el.
- Volt rá okotok egyébként? Hogy kételkedjetek? – kérdeztem gyanakvóan.
- Nem hittük, hogy van nő és férfi között barátság… de hát kiderült, hogy van – rántotta meg a vállát.

Olyan könnyedén kezelte a helyzetet, hogy én sem foglalkoztam vele igazán. Mikor felértünk végre a lakás elé, Mike lépett mögém, és magához húzott. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy mennyire lehetett érezni, hogy kíván. De én is így voltam vele.
Megfordultam, és rögtön a szájára tapadtam. Miért vártam volna? Nem láttam rá okot. Még ha józan lettem volna, sem láttam volna.
Mikor Amy kinyitotta az ajtót, nevetve közölte, hogy jó lenne, ha ezt bent, a szobámban folytatnánk. A kis ravasz! Tudta, hogy Mike és én egymásra fogunk találni, és örült neki. Legalábbis abból, hogy azt kiabálta Mike-nak, mikor befelé araszoltunk a szobámba „Adj neki!” erre következtettem.

Bent minden kissé felgyorsult. Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, Mike nekinyomott annak, és kezei a pólóm alját keresték. Ujjai végigcirógatták a bőrömet, majd a nyakamat kezdte csókolni. Olyan hévvel kényeztetett, hogy biztos voltam benne, hogy ez holnap meg fog látszani. De kit érdekelt ez?
Az én kezeim is határozottan ragadták meg a pólója alját, és egyetlen rántással lehúztam azt róla, hogy aztán végigsimíthassak fedetlen mellkasán. Igen, jól gondoltam, hogy tetszeni fog a teste! Csókolni akartam, simogatni, kényeztetni. És ezt így nehéz lett volna, ezért az ágyamhoz toltam őt, majd lelöktem rá, és egy percig sem várakozva felé másztam.
Ajkain egy nagyon kaján, nagyon szívdöglesztő mosoly ült, amitől csak beharaptam az alsó ajkam, és ujjaimmal végigszántottam a mellkasán, egészen a nadrágja gombjáig. Nagyot nyeltem, ő közben végigsimított a combomon. Még nadrágon keresztül is elolvadtam az érintésétől.
Ujjaim bontogatni kezdték a gombokat, amit ő elhomályosult tekintettel figyelt. Levettem róla a nadrágot, meg úgy mindent. Minek legyen rajta bármi is?
Maga mellé húzott, és vetkőztetni kezdett. Közben persze én sem tétlenkedtem, mert ujjaimat kőkemény férfiasságára kulcsoltam és izgatni kezdtem, amit egy nyögéssel jutalmazott.
Tetszett, de még mennyire, főleg az, amikor már én is ruha nélkül feküdtem mellette, és ujjai a belső combomon kalandoztak. Lassan kúsztak egyre feljebb, s már alig bírtam magammal. Akartam, hogy hozzámérjen ott is, vágytam rá, arra, hogy érintsen, hogy gyönyörökbe taszítson. Megemeltem a csípőmet, hogy közelebb lehessek végre hozzá. Úgy tűnt, ez elég bíztatás volt neki, mert ujjai elvesztek testemben. Igazából számítottam rá, hogy ez fog történni, hiszen akartam, de ez… olyan volt, mintha minden sejtem zsibongana, pedig tudtam, ez még nem a vég. Hihetetlen dolgokat művelt velem, amiket nem értettem, de élveztem. Mozgattam a kezem, de nem tudtam igazán rá összpontosítani, mert olyan jó volt, amit épp velem művelt.
Aztán fölém gördült, kezeivel a térdhajlatomhoz nyúlt, és felhúzta lábaimat az oldalához, míg ő tökéletesen befészkelte magát a combjaim közé. Kezeimmel a piros tincsek közé túrtam, és a barna szemekbe mélyedtem.

- Boldog születésnapot, May! – suttogta kis mosollyal az ajkán, majd lassan elmerült bennem.

A szó is bennem akadt, pedig Isten lássa lelkemet, meg akartam én köszönni azt a köszöntést. De nem tudtam. Helyette hangosan felnyögtem, és a vigyorából ítélve, ezt ő egy hatalmas köszönömnek vette. Így is volt.
Gyorsan mozgott bennem, és közben folyamatosan csókolt. Vagy a számon, vagy a nyakamat, a vállamat. Én is viszonoztam ezt, és ahol csak értem hozzányomtam ajkaimat.
Órákkal később mindketten kimerülten, de biztosan kielégülten feküdtünk egymás mellett az ágyamon. Összebújva pihegtünk, és a mellkasán nyomott el az álom. Az utolsó kívánságom a szülinapomon az volt, hogy ezentúl mindig így alhassak el. Vele.


2011. április 29.

Mike és Amy a szemközti kanapén foglaltak helyet, és Amy is Mike tányérjából falta a tortámat. Látszólag nem zavarta, hogy barátnőm megeszi előle az összeset, csak mosolyogva nézte, ahogy Amy már domborodó pocakját simogatta közben.
Chester a tévét bámulta, de egyik keze a combomon pihent, mint mindig. Csak vigyorogva néztem, ahogyan szemei lassan lecsukódnak. Szegényem eléggé elfáradt a tegnapi koncerten, mi meg nem hagytuk pihenni. Igazából Amy volt az, aki nem hagyta aludni, de ez már megszokott volt.

- Chester Bennington! – rikkantotta el magát Amy, majd szinte leesett a kanapéról, annyira kinevette a halálra ijedő Chestert.
- Szörnyű, hogy az elmúlt tíz év alatt nem tudtalak az ilyen hülyeségiedről leszoktatni! – sóhajtott fáradtan.
- Idehoznád nekem a narancslevet? – meresztett hatalmas szemeket Chesterre, amivel mindig le tudta venni a lábáról.
- Miért nem hoz Mike? – tette fel a költői kérdést, de már indult is a konyhába. Amy vidámkodva bújt közelebb Mike-hoz.
- Szegény… miért nem hagyod pihenni? – kérdeztem tőle vigyorogva, de nekem is tetszett a jelent. A kisördög ott ült az én vállamon is.
- Ha majd akarod, akkor hagyod éjjel aludni – rántotta meg a vállát.
- Na azt már nem! – tért vissza Chester, és odanyújtotta a narancslevet Amynek, aztán leült mellém. Magamhoz húztam, és egy puszit hintettem az arcára. – Csak ennyit kapok? – kérdezte szomorúan, mire elnevettem magam.
- Nekem van szülinapom, nem? – kérdeztem ezer wattos vigyorral.
- Igaz. Ez esetben… Boldog szülinapot! – mormolta, majd közelebb hajolt.

2011. április 27.

Jelenlegi kötőjel ex feleség



"Sometimes I remember
The darkness of my past
Bringing back these memories
I wish I didn’t have
Sometimes I think of letting go
And never looking back
And never moving forward so
There would never be a past"
(Linkin Park - Easier To Run)




4. fejezet

Mindenhol dobozok hevertek, és hangszerek, kottatartók, mappák, lemezek és mindenféle, ami csak egy zenésznek kellhet. És ez még csak a lenti nappali volt! Felfelé menet is ugyanezek az állapotok uralkodtak. Engem mondjuk nem zavart annyira a dolog, mert így azért elég sok mindent szemügyre vehettem út közben, míg az Otis-nak fenntartott szobába mentünk az első emeleten. Hozzáteszem, az a szoba kész volt! Mike letette a kislegényt az ágyra, és betakargatta, majd egy puszit hintett a homlokára. Jó volt látni, hogy ennyire szereti a fiát. Ez igazán szép dolog.

- Hát… itt laknék mostanság – mondta kis vicces fintorral az arcán, ahogy behajtottuk magunk mögött Otis ajtaját.
- Mi ez a fintor? – kuncogtam, s legnagyobb meglepetésemre nem lefelé vette az irányt, hanem elindultunk, hogy körbevezessen.
- Sosem lesz kész, Bekka… - sóhajtott. – Komolyan olyan érzésem van, hogy örökké ekkora rumliban fogok élni… - húzta el a száját.
- Hát… ki kell használni a kis lehetőségeket… pakolni, amikor épp tudsz – rántottam meg a vállam. Emlékeztetett arra, amikor össze kellett pakolnunk mindent, miután anyáék meghaltak.
- Na ja… eddig turnéztunk, alig három napja vagyok itthon… és szeptemberben megint csak nem leszek itt – horkantott.
- Hát akkor álljunk neki! – lelkesedtem. – Mi az, amit nem titkolsz és én is láthatok? – vigyorogtam rá.
- Nem titkolok semmit – vigyorgott ő is. Mindig vidám volt, legalábbis én így láttam.
- Hát akkor? – tártam szét a karjaimat.
- Mondjuk egy nő segítsége jól jönne a konyhában… - nézett rám tétovázva, és megtorpant.
- Oké… most találjak oda egyedül? – kérdeztem viccelődve.
- Ja, nem dehogy, gyere, erre van! – indultunk meg visszafelé. Még útközben magához vette a babafigyelőt, hogy halljuk, ha Otis esetleg felébredne.
- Ó te jóságos ég! – torpantam meg az ajtóban. Mike csak szégyenlősen lehajtotta a fejét. – Te mit…? – be sem tudtam fejezni a mondatot. Akkora volt a kupi a konyhában, hogy azt egy fiúkolesz is megirigyelné. Lábasok, edények, tányérok, evőeszközök, különböző fűszertartók, sőt még fűszernövények is vannak néhány virágosládában.
- Hát… - egyszerűen nem tudott mit mondani, csak tátogott mosolyogva. Nagyon zavarban volt.
- Oké… - levágtam a táskámat az egyik székre, majd nagy levegőt vettem. – Kezdjük ott, hogy ha már valaki rádbízott háromládányi kakukkfüvet, legalább az ablakba kellene tenni! – néztem rá vigyorogva.
- Igenis! – vágta haptákba magát, majd pakolni kezdtünk.

Láttatok már szexi férfit a konyhában? Elárulom, hogy a konyhai eszközök csak még szexisebbé teszik őt. Főleg Mike-ot. Lassan elkezdtem kinyitogatni a szekrényeket és fiókokat, hogy mit hova kellene tenni. Jó nagy hely volt mindenhol, így biztos voltam benne, hogy mindennek lesz helye.

- Tudod, azért meglep… - nyögdécseltem az egyik szekrény aljában fekve. – Hogy ennyi konyhai cuccod van… - emelkedtem fel, s ránéztem. Csak mosolyogva vállat volt.
- Anya szeret mindennel ellátni – emelt fel fintorogva egy süteményszaggató formát.
- Azt ide! – kaptam ki a kezéből, és a második fiókba tettem. – Ne felejtsd el! – mutattam felé figyelmeztetően.
- Rendben, majd ha olyan kedvem lesz, hogy sütit akarok sütni, akkor mindenképpen vissza fogok emlékezni, hogy azt a fém kerekes izét ide tetted… - vigyorgott.
- Helyes! – bólintottam komolyan. A mosolya, az valami gyönyörű volt. Tiszta, kedves, őszinte… szívdöglesztő. A telefonja csörgése zavarta meg a pillanatot.
- Hallo? – szólt bele anélkül, hogy megnézte volna, hogy ki az. – Ó, szia Anna! – köszönt meglepetten. Megmerevedtem egy pillanatra. Nem tudtam, hogy hogyan kellene reagálnom, de tudtam, hogy fáj. De hogy miért? Hiszen alig ismerem! – Igen. Persze itthon vagyunk… - mondta. – Oké, szia! – és már ki is nyomta.
- A tisztítószereket a mosogató alatt lévő szekrénybe teszem, ott szerintem jó lesz! – hadartam gyorsan, mielőtt még bármit is mondhatott volna. Magamhoz vettem a dobozt, és leguggoltam, hogy bepakoljak az említett helyre.
- Nem voltam benne biztos, hogy ilyen hamar akarsz találkozni Otis-szal, de meghagytam neked a választási lehetőséget, és te éltél vele – mondta komolyan. Muszáj volt felállnom, hogy a szemébe nézhessek. Az tele volt bánattal és fájdalommal, mint mindig, mikor Annáról volt szó. – Most is hagyok lehetőséget! Ha nem akarsz maradni, megértem. Anna fél órán belül itt lesz! – mondta, s összeszorított állkapoccsal a padlót fürkészte.
- Azt hiszem, nem nekem kell itt választanom, Mike! – néztem rá keményen. Megütközve pillantott rám. – A te életed, a te családod. Amikor szóba jön a jelenlegi kötőjel ex feleséged – fintorogtam –, akkor te mindig elszomorodsz. És persze ez nem baj. Csak itt egy kérdés… túl akarsz lépni rajta? Vagy még jobb! Akarod, hogy tudja, hogy én itt vagyok? – kérdeztem. Egy pillanatig csak meredt rám, majd mintha csak felébredt volna, beszélni kezdett.
- Hónapok, sőt évek óta úgy éltem, hogy valami nem stimmelt. Éreztem, de nem tudtam, hogy mi. Otis születése lendített a helyzeten, és rettentő boldog voltam akkor. Anna régen olyan volt, akire vágytam, ő volt az egyetlen, a tökéletes – nehéz volt hallani ezeket a szavakat. Nehéz volt, hogy ennyire szereti. – De egy idő után megpróbált korlátozni. Szerinte már nem vagyok olyan, mint régen, hogy nem vagyok olyannak való… hogy nekem a családdal kellene lennem. Meggyanúsított minden alkalommal, amikor tehette, hogy én a munkámat jobban szeretem, mint őt vagy Otist. Tudod, milyen érzés ez? – fájdalom csillant a barna szemekben. Közelebb léptem hozzá, s a pulton pihenő kezére csúsztattam az enyémet. Egy pillanatra szemügyre vette a kezeinket, majd folytatta. – De én szeretem őket, szerettem őt… - rázta meg a fejét. A tincsei ide-oda lengtek. Helyes volt, szívdöglesztő! – De a Linkin Park az életművem… az, ami elkísér már fiatal korom óta… én csak… - tehetetlenül sóhajtott.
- Nem kell azért bocsánatot kérned, vagy bűntudatot érezned, mert szereted a zenét. Ha nem így lenne, hidd el, fele ennyire sem lennétek sikeresek… és te sem lennél fele ilyen jó ember sem! – simogattam meg a kézfejét.
- Köszönöm! – mosolyodott el végre. – De Anna ezt az utóbbi időben már nem viselte el. Többek között ez az oka, hogy elváltunk. Vagyis az egyetlen oka, hiszen ebből fakad a többi… mert hogyan térsz úgy haza egy turnéról, vagy csak egyetlen koncertről, hogy tudod, otthon nem szeretettel fognak várni, hanem egy adag lelki hegyi beszéddel? – szomorú volt, és megtört. Olyan, amilyennek sosem láttam őt egyetlen felvételen, nyilatkozaton vagy akármin sem.
- Biztosan nem könnyű a másik oldalon sem… amikor egyedül vagy, és a szerelmed máshol jár. Sok kétséggel jár ez, és küzdéssel… De héj! – nyúltam az álla alá, és felemeltem a fejét. Közelebb léptem, s így már vészesen közel voltunk egymáshoz. – Valamiért megéri küzdeni! – mosolyogtam, s másik kezemmel, amelyik nem az övén pihent, végigsimítottam a most fáradt vonásokon. Lehunyta a szemét, és halványan elmosolyodott. Megremegett a kezem, mert már szinte annyira lágyan akartam simogatni, hogy az lehetetlenség lett volna. Felnézett a szemembe, s pillantásunk összekapcsolódott. Közelebb hajolt, ajkai majdnem elérték az enyémet. Éreztem, hogy gyorsabban kezdem szedni a levegőt, ahogyan ő is. Egyik keze a derekamra csúszott, másik összekulcsolta ujjainkat. Közelebb húzott, olyan közel, hogy már összeért a mellkasunk, ajkai puhán hozzásimultak az enyémhez, elnyíltak, hogy megcsókolhasson, s én is így tettem. A körszakáll egy kicsit bökött ugyan, de kellemes volt mégis. Ahogyan egyetlen szájra puszit sikerült adnunk, megszólalt a csengő, s a pillanat megtört. Sóhajtva váltunk el egymástól. Pedig annyira jó érzés volt már csak az is, ahogyan ajkunk összeért!
- Ki kell nyitnom… Anna lesz az… - motyogta, de megbűvölve még mindig a számat bámulta. – Még elbújhatsz! – vigyorodott el.
- A tepsik mellett leszek! – nevettem fel. – Itt leszek… ha akarsz, bemutatsz, ha nem, akkor nem… semmi baj! – simogattam meg újra az arcát.
- Bemutatlak! De nem tudom, hogy fog reagálni… - vonta össze a szemöldökét, és elnézett mellettem. A csengő újra megszólalt.
- Szerintem meg tudom védeni magam, ha úgy adódik, de menj, mert felveri Otist! – engedtem el, s ezzel mosolyogva eloldalgott.

Nem mondom, hogy nem voltam ideges. Halkan tovább pakolgattam, különben még a végén ijedtemben lemásztam volna a tűzlétrán. Azon agyaltam, hogyan is lehet neki ennyi tányérja, hogy vajon az anyukája hozta ezeket is? Volt ott mindenféle. Virágos, kockás, kék, zöld, sima fehér, és még Linkin Park logós is… Elgondolkodva álltam a szekrény előtt, és akárhogy is számolgattam, úgy tűnt, hogy 36 darab mély, és ugyanennyi lapos, és kistányér nem fog itt elférni.
Voltak olyan szekrények, amik nekem kicsit magasan voltak, de úgy gondoltam, hogy Mike-nak nem lesz gond, ha oda is pakolok. És amúgy is olyat akartam odatenni, amit nem használna. De melyik lenne az? Hát gondolom a virágos az mehet! Nagy nehezen felszenvedtem lábujjhegyen a tányérokat, majd a többit kezdtem el vizsgálni. A kockásat is feltettem, meg a zöldet is. Mike lakásában több kék holmi volt, így szerintem, azt szerette jobban. Sőt, felpakoltam még a fehéreket is, így már csak a kék és LP-s maradt kint. Azokat is elkezdtem felpakolni a másik szekrénybe, s már majdnem végeztem, mikor meghallottam a hangjukat.

- Anna! – szólította meg Annát Mike, én pedig egy kistányérral a kezemben hátrafordultam. – Ő itt Rebeka Sólyom, Bekka, ő itt… - jöttek közelebb. Anna kezében ott vigyorgott a kicsit fáradt Otis.
- Anna Shinoda – nyújtott kezet gúnyos mosollyal. Legszívesebben a fejéhez vágtam volna a tányért, ami a kezemben volt. Komolyan, késztetést éreztem arra, hogy hozzábasszam a tányért!
- Anna! – csattant fel Mike.
- Miért, még hivatalosan a feleséged vagyok… csak, hogy tudd, hogy házas emberrel fekszel le! – sziszegte az a kígyó a képembe. Otis megilletődötten tekintett hol rám, hol az anyjára. Nem akartam még jobban megijeszteni, ezért elmosolyodtam és negédesen szóltam hozzá.
- Majd halkabban nyögök alatta! – mondtam, még saját magamat is meglepve, majd hátrahúzódtam. – Örülök, hogy megismertelek! – ráztam meg a kinyújtva felejtett jobbot. Mike a háttérben döbbenten pislogott.
- Még találkozunk! – mormolta szúrósan Anna.
- Alig várom! – vigyorogtam. Belül nagyon is szíven ütött, hogy ez történt, de nem akartam kimutatni.

Ahogy hátat fordítottak nekem, azonnal lefagyott az arcomról a mosoly. Lehet, hogy ez nem volt a legjobb megoldás, de egyszerűen felhúzott. És én nem hagyom magam, nincs az a pénz! De talán lehet, hogy jobban tettem volna, ha hallgatok? De nem. Ez is én vagyok. És majd kiderül, hogy Mike mit szól. Azért remélem, hogy nem kiabálja le a fejem!
Visszafordultam a tányérokhoz, és még mielőtt valakinek a fejéhez vágnám őket, felpakoltam őket a szekrénybe. Nem sokkal később két kar fonódott a derekamra, majd Mike ajkai súrolták a bőrömet a nyakamnál, ahogyan suttogni kezdett.

- Szóval halkan fogsz nyögni? – kuncogott, s átölelt. Végigsimítottam hasamon pihenő kezein, s akaratlanul is feltűnt, hogy nincs rajta karikagyűrű. Ezen elmosolyodtam.
- Hm… ha nagyon ügyes leszel, talán nem tudom majd visszafogni magam – vigyorogtam és hátrapillantottam.

Tekintete fogva tartotta az enyémet. A mélybarna szemek majd’ megőrjítettek, szinte éreztem, ahogyan az átható, érzéki pillantástól megremeg a lábam. Óvatosan maga felé fordított, majd neki nyomott a pultnak. Megnyalta az ajkait, és itt már biztosan tudtam, hogy mi fog következni. Kezeimmel megmarkoltam magam mögött a konyhapultot, mert ha nem tettem volna, akkor tutira letámadom, és addig csókolom, amíg csak van levegőnk. De azt szerettem volna, ha ő teszi meg az első lépést.

Éreztétek már úgy, mintha egy zene alapján játszódna le az életetek? Mert én most határozottan úgy éreztem. Olyan volt, mint mikor az altatós részt hirtelen követi a kitörés. Mike olyan volt, mint a régebbi számaik. Először könnyed, lágy, és érzéki. Lassan hajolt felém, és egyik kezét az arcomra csúsztatta, másikkal a derekamat érintette. Ajkai lepkeszárny finoman simítottak végig az enyémen. Meleg volt és nedves, puha és finom. Szinte levegőt is elfelejtettem venni, ahogyan ajkai kóstolgatni kezdtek. Aztán jött a kitörés, amiről beszéltem. Nyelve végigsimított az alsó ajkamon, ezzel bebocsátást kérve, amit készséggel megadtam neki. Mintha ugyan tudtam volna nemmel felelni, hiszen már az első pillanattól fogva arra vártam, hogy csókolni való száját falhassam. Ahogy nyelvünk találkozott, vad játszma vette kezdetét. Ujjait a hajamba túrta, és kezével magához szorította a csípőmet. Én sem tétlenkedtem, kezeimet a nyaka köré fontam, hogy aztán mindkét kezemmel a haját szántsam. Ajka perzselte, égette az enyémet. Testünk szorosan simult össze, és csak vadul téptük egymás száját. Sosem éreztem még ilyet, sosem volt rám ekkora hatással még senki.

A borosta karcolta a bőrömet, de imádtam, ahogy azt is, ahogyan magához szorított, mert így tényleg éreztem, hogy itt van, hogy nem csak álmodom. Aztán a csók lelassult, s újra gyengéd puszik lettek belőle. Kezeim lassan a vállára vándoroltak, ahogyan ő is kihúzta ujjait hajam fogságából. Még jó pár másodpercig csak csukott szemmel álltunk, és ajkaink össze-összeértek. Eszményi volt. Nem tagadom, fiatalabb koromban sokszor álmodoztam arról, hogy milyen lehet megcsókolni a számomra legvonzóbb férfit, Mike-ot, de ez felülmúlt mindent.

2011. április 25.

Emlékezni fáj



"This is ten percent luck, twenty percent skill,
Fifteen percent concentrated power of will,
Five percent pleasure, fifty percent pain,
And a hundred percent reason to remember the name!"
(Fort Minor - Remember The Name)



3. fejezet

- Még nem is meséltetek magatokról semmit… - kezdte Mike két falat között.
- Mit szeretnél tudni? – kérdezte tőle Lexi, és belekortyolt a narancslevébe.
- Amit elárultok, mindent – mosolygott ránk, és felváltva nézett hol rám, hol a húgomra. Én csak lesütöttem a szemem. Nem akartam erről beszélni. Vagyis akarni akartam volna, szerettem volna vele megosztani az életem, mert nem titok, csak nem tudtam. Így Alexa kezdett beszélni.
- Én idén májusban végeztem az egyetemen, Bekka már több mint egy éve. Ő dolgozott, hogy legyen miből élnünk, és gyűjtött arra, hogy eljöhessünk otthonról. Kezdetben csak Budapestre akartunk költözni, hogy távol legyünk az emlékektől, de aztán kapta ezt a lehetőséget, így Los Angeles mellett döntöttünk. Nem volt kérdés, hogy vele jövök-e, bár ő nagyon is félt attól, hogy nem akarok elszakadni a barátaimtól, a megszokott környezetemtől… - pillantott rám a szeme sarkából. Nem tudtam, hogy tudja ezeket. – Valószínűleg a legjobb nővérem nekem van a világon! Tudod – nézett vissza Mike-ra – ő mindig értem tett mindent, már lassan két éve ő nevel… ő gondoskodik mindenről. Soha sem volt olyan dolog, amit szerettem volna, de ő nemet mondott volna. Mindig az én kívánságaimat teljesítette, még ha ezzel a sajátjait el is dobta magától… - habozott egy pillanatra, Mike pedig engem fixírozott. Csak rágcsáltam a sült krumplim, de nem szóltam semmit. – A szüleink meghaltak alig két éve. Onnantól kezdve Rebeka volt az, aki átvette anya szerepét, bár tudtam, hogy utálja, hogy mindenről neki kell gondoskodnia. De soha sem panaszkodott, egyszer sem. Azóta nem zenél, mióta ők elmentek… - szomorodott el Lexi. – Szerettem hallgatni, de nem hajlandó… - nagyot sóhajtott, majd kis mosollyal az arcán folytatta. – Rá akar venni, hogy próbáljak meg bekerülni én is a Californiára, mint ő, de én nem is tudom… nem érzem magam elég okosnak hozzá… - felhorkantam.
- A legokosabb ember vagy, akit ismerek – csóváltam meg a fejem, majd Mike-ra néztem. – De tényleg. Nem is értem mit teketóriázik… okos, de nincs akkora önbizalma, mint kellene. A zsenik általában elszállnak maguktól, de ő nem…
- Ha annyira akarod, akkor bemehetek és éppenséggel beszélhetek pár emberrel – ajánlotta Lexi.
- Én azt akarom, hogy boldog legyél… de tudom, hogy nem hiába tanultad ezt… azt kell csinálnod, amit szeretsz! – néztem rá.
- Tudom, tudom!
- Nem volt könnyű életetek – konstatálta Mike. Ránéztem, s egy barátságosan csillogó szempárral találtam szemben magam.
- Nem, de kinek az? – vontam vállat, és újra enni kezdtem.

Sokat beszélgettünk, és főleg Mike-ot faggattuk. Sok sztorit elmesélt, és mi szinte dőltünk a nevetéstől Lexivel. Mint kiderült a Linkin Park tagjai nagyon is vicces srácok. Főleg Mike. Az már feltűnt, hogy Mike folyton mosolyog, de most mintha az okát is megértettem volna. Én csak szerettem volna egy olyan életet, mint az övé. Neki viszont megvolt, és ez nagyon is feldobta őt. Készséggel írta alá az elé nyomott papírokat, pólókat, CD-ket és miegymást. Mert igen, még itt is, velünk is észrevették a rajongók, de őt nem zavarta. És ez nagyon is tetszett. Igaz, hogy egy történetet volt, hogy ötször is megszakítottak, de mégsem volt zavaró. A fagyimat eszegetve bámultam őt. A kedves, boldog mosolyt az arcán, a barna csillogó tekintetet. A mosoly, az ajkak… elkalandozott a képzelőerőm.

Ezután Mike kapott egy telefonhívást, és elnézést kért, de mennie kellett. Felajánlotta, hogy hazavisz minket, de mi nemet mondtunk. Szerettem volna elcipelni Lexit az egyetemre, hogy legalább lássa, hogy milyen jó hely. Így a parkolóban a kocsi mellett ácsorogva mindketten azon morfondíroztunk, hogyan is búcsúzzunk el egymástól. Végül két puszi, és egy kisebb ölelés lett belőle, és egy ígéret, hogy hívni fog.

Alexával az ódon falak között sétálgattunk, és a fizika tanszéken dolgozó egyik tanárral csevegtünk. Nagyon is kellett volna nekik Lexi tudása, és ahogy elnéztem, neki is tetszett a dolog. Később hazamentünk, és csak ültünk a nappaliban, s bámultunk ki a fejünkből. Végül bealudhattunk, mert a következő, amire felébredtünk az a telefonom csörgése volt.

- Vedd már fel! – nyüszített egy párna alól Lexi.
- Jól van már, jól van! – morogtam, majd előkotortam a táskából a telefonom, és megnyomtam rajta a zöld gombot. – Hallo? – szóltam bele álmosan, és feltápászkodtam a kanapéról, majd a szobám felé mentem.
- Szia! Te már aludtál? – jött a meglepődött kérdés a vonal másik végéről.
- Öhm… Hát tudod, volt egy srác, aki nagyon lefárasztott ma – mosolyogtam. Mike felnevetett.
- Igen? És mi jót csináltatok? – kérdezte.
- Ó, hát az titok. Egy hölgy nem beszél ilyesmiről!
- Á, értem. Egyébként csak szerettem volna bocsánatot kérni, amiért olyan gyorsan el kellett jönnöm – mormolta zavartan. – én jól éreztem magam, csak tudod… hát…
- Semmi baj, Mike! Nem probléma! – legyintettem, minta ugyan látná.
- Biztos? – kérdezte.
- Igen. Legalább elvittem Lexit a Californiára…
- És tetszett neki? – kérdezte, közben ajtócsukódást hallottam, meg babagügyögést.
- Igen… Te, Mike! Mit művelsz? – kérdeztem, mikor furcsa zajok hallatszódtak.
- Hát… Otis miatt kellett eljönnöm… Annának valamilyen programja van ma, és rám bízta. De ma valahogy elég hisztis… - mormogta. – Nem, Otis, azt nem szabad! – szólt rá erélyesen. Felkuncogtam. – Ez nem vicces, Bekka! – bosszankodott. – Otis ma nagyon rossz… - mormogta, közben hallottam, hogy valami eltörik. – Mennem kell! – sóhajtott fáradtan.
- Mike, miért nem viszed ki sétálni egy kicsit? Mondjuk egy parkba. Hadd fáradjon le!
- Hm, nem is rossz ötlet. Lejössz a… melyik lenne hozzátok közelebb? – kérdezte.
- A Holmby Park… mondjuk fél óra múlva ott vagyok – gondolkoztam kissé.
- De ha nem szeretnél… akkor…
- Megyek! – szögeztem le. – Akkor ott! Szia!
- Szia! – köszönt el ő is.

Csak mosolyogtam magamban, hogy mennyire fél tőlem. Csak azt nem tudtam, hogy miért. De elhatároztam, hogy ma kiderítem. Áthúztam egy hosszú, kék farmernadrágot, és hozzá egy fehér pólót. Felkaptam a bőrkabátomat, hátha későn jönnék haza, és sosem lehet tudni. Belebújtam a tornacipőmbe, majd egy puszit nyomtam Lexi arcára – aki még mindig aludt -, és kiléptem a lakásból.

A park elé érve – persze taxival, mert nem volt kedvem sétálni -, levettem a napszemüvegem, és a kis ösvényre léptem. Sok ember volt itt, és még több állat. Mindenki sétáltatta a kedvencét. Kutyák, macskák és még vadászgörények is. Nem semmi látvány volt. Ahogy felnéztem, egy homokozó szélénél megpillantottam őt. Háttal állt nekem, és zsebre volt dugva mindkét keze, de felismertem arról, ahogyan ott állt. A szívem hevesebben kezdett dobogni, ahogy egyre közeledtem felé. Igaz, hogy még alig ismerem, de mégis úgy éreztem, mintha évek óta az életem része lenne. Talán azért is volt, mert annyit hallgattam a zenéjüket az elmúlt években, talán azért, mert máris belezúgtam. Egy fekete farmert viselt, ami kissé szűkebb fazon volt – határozottan jól állt neki a stílusváltás, amit egy-két éve tettek -, egy fekete pólót, valamilyen mintával, fekete cipőt, és napszemüveget. A haja most is erre-arra lógott, de pont megfelelő volt. Bár nekem eddig mindenhogyan tetszett. Vörösen, kéken, feketén, szőkén, rövidebb vagy hosszabb hajjal. Ő mindenhogyan helyes volt, férfias.

- Szia! – léptem mellé. Azonnal felém nézett, majd lekapta a szemüvegét, és puszira hajolt.
- Szia! Örülök, hogy eljöttél! – mosolygott, s a szemüveget a pólója nyakába akasztotta.
- Ki nem hagytam volna a homokozást! – vigyorogtam, s szememmel a gyerekeket pásztáztam. Egy kisfiú éppen felénk fordult, és integetett. Alig lehetett több két évesnél, és kockás inget viselt, egy farmer nadrággal, meg baseball sapkát. Mike visszaintegetett, s a mosolyt le sem lehetett volna törölni az ajkairól. Tetszett.
- Ő ott Otis – mutatott a kisfiú felé.
- Szakasztott olyan, mint te – mosolyogtam, és Otist figyeltem közben. Valamit felvett a homokból, majd felénk kezdett szaladni. Úgy látom, meglesz az első találkozásunk… Odafutott elénk, de ahogy meglátott Mike mellett, felém fordult. Érdeklődő, nagy barna szemei csak falták a látványomat, hogy vajon ki lehetek.
- Otis! – guggolt le hozzá Mike. – Ő itt Bekka… Apa… apa barátnője – mondta akadozva Mike, és zavarodottan pillantott fel rám. Mindketten tudtuk, a „barátnő” kifejezést nem úgy értette… még.
- Szia Otis! – guggoltam le a fiú elé, és rámosolyogtam. – Mid van neked? – nyújtottam ki a kezem, mire ő összeszűkítette a szemeit. Egy pillanatig, mintha egy felnőtt embert láttam volna, aki épp mérlegel valamit, aztán már kuncogva ejtette a tenyerembe a csigaházat. – Hűha, ebben már nem lakik senki – sóhajtottam, mire Otis is megrázta a fejét. – Gyere, inkább építsünk homokvárat! Mit szólsz?
- Oda! – kiáltotta ezt az egy kis szót. Gyanítom, sokkal többet még nem tudhatott. Aztán megfogta a kezem, és húzni kezdett.

Lehuppantunk a homokozó kellős közepére, és építkezni kezdtünk. Otis nekem egyáltalán nem tűnt rossz kisgyereknek. Persze élénk volt, mint minden fiú, de egyébként szépen elüldögélt mellettem, és kis kezeivel a homokot formázta.
Nem sokkal később Mike leült mellém, és csak nézte, hogyan játszunk. Otis látszólag megkedvelt, mert a végén már csak az ölemben ült, és bambult ki a fejéből.

- Nem akartalak ma felzaklatni titeket… - nem értettem, miért mondja, ezért hagytam inkább a várunkat, és felé fordultam.
- Mire gondolsz? – kérdeztem. Lesütötte tekintetét.
- A családodra – mondta halkan.
- Ó… - ennyit tudtam elsőre reagálni. – Hát, már nem érint meg annyira – hazudtam, és nyeltem egy nagyot. – Csak… kicsit hibásnak érzem magam… nagyon hibásnak – motyogtam, s hogy kissé eltereljem a figyelmem, Otis fejét kezdtem simogatni.
- Miért?
- Mert amikor meghaltak… értem indultak éppen… éjszaka volt, én meg a városban maradtam bulizni… falun laktunk, és nem ment busz hajnalban… - szemeim megteltek könnyekkel. A frászt nem érint meg annyira! – soha többé nem láttam őket… csak vártam, és vártam a megbeszélt helyen… - motyogtam, de az elfojtott sírástól már alig tudtam beszélni. – Hiába hívtam őket, nem vették fel. És akkor felhívtam a húgomat, hogy induljon el a másik autóval… - szipogtam, Mike pedig közelebb araszolt hozzám. Már egészen közel volt, szinte éreztem, ahogy a ruháink súrlódnak. De nem mertem ránézni. – Végül a húgom mikor odaért, szinte sokkos állapotban volt… Közben észrevette az úton a dugót… ők már nem voltak ott… már… már elvitték a holttesteket.
- Nem muszáj beszélned róla! – suttogta gyengéden, de én csak megráztam a fejem.
- Ha tényleg akarsz tőlem valamit, akkor jobb, ha tudod, hogy én sosem leszek már jól… hogy én már mindig ilyen leszek – néztem rá, de a könnyeken át nem sokat láttam belőle. – Azóta nem vezettem, és szerintem nem is fogok… és azóta nem zenéltem… anya és apa is nagyon jó zenészek voltak, szóval ezt örököltük Lexivel… megtanítottak zongorázni, és gitározni is… Lexit annyira nem érdekli ez… de szerette, ha én játszottam neki… Nem tudok… képtelen vagyok… - ráztam a fejemet. – Én már mindig ilyen… sérült leszek… elromlottam, mint egy játék… - sírtam halkan.
- Dehogyis! Ne mondd ezt! – húzott magához. Nekidőltem, és a vállára hajtottam a fejemet. Nem akartam megint összezuhanni, mert mégegyszer nem viselné el azt Alexa. – Majd egyszer túl leszel ezen is… majd eljön a pillanat, amikor újra játszani tudsz! Hidd el nekem! – suttogta a hajamba, és egy puszit nyomott a fejem búbjára. Pár percig még csendesen ültünk ott.
- Szerintem Otis elaludt – osztotta meg velem Mike a véleményét. Lehajoltunk, és a kicsi szemek tényleg le voltak hunyva. – Köszönöm! Ma tényleg kisördög volt! – mosolygott rám, majd arca kissé elkomorult. Ujjaival végigsimított az arcomon, s ezzel letörölte a könnyeimet.
- Menjünk! Még a végén megfázik – néztem le a gyerkőcre.

Mike bólintott, majd felvette a fiát a kezébe, megvárta, míg felkelek én is, majd a kocsihoz indultunk. Én már búcsúzni akartam, de kinyitotta nekem az anyós ülés felőli ajtót, és csak mosolygott. Aztán persze megkérdezte, hogy nincs-e kedvem elmenni velük haza, hiszen alig tudtunk beszélgetni. Igent mondtam.

Csodaszép háza volt! Ezt így el is könyveltem magamban, mikor odaértünk. Az úton nem beszélgettünk, csak ültünk egymás mellett csendesen, s így volt jó.
A ház maga nagy alapterületen feküdt, és az udvara is csodaszép volt. Régi kőépületnek tűnt, de gyönyörűen megmunkált keretek díszítették. Mint egy álom a régi korokból modern csomagolással.

- Hűha! – nyögtem, mikor kiszálltunk a kocsiból a bejárat előtt.
- Ez nem az eredeti házam… - fintorgott. – Azt meghagytam Annának és Otis-nak. De törekedtem rá, hogy olyat találjak magamnak, amiben jól érzem magam, ami hasonlít a régire… és ez lett belőle – intett a hatalmas, háromszintes ház felé.
- Hát… gyönyörű, az biztos – néztem rá mosolyogva.
- Köszönöm! De majd ha meglátod belülről… - nevetett fel, és lemondóan megrázta a fejét.

Nem értettem miért, de nem kérdeztem meg. Kivette Otist a hátsó ülésen lévő babaülésből, majd az ajtóhoz sétáltunk. Játszi könnyedséggel nyitotta ki az ajtót, pedig a gyerek is a kezében volt. Gyakorlott apuka! Magamban elmosolyodtam ezen. Aztán végül bent megértettem mire gondolt, hogy mi lesz, ha meglátom belül.

2011. április 24.

Húsvét

Nos, így húsvét alkalmából kerestem valamit, amit Mike alkotott. Hát meg is találtam, egy 2008-as tojás formájában. :)
Olyan kis aranyos... Minden perccel, egyre jobban szeretem ezt a pasit! :)
Kellemes ünnepeket kívánok! :)
Csók, Amy



UI: Hát nem művészi? :) :D I love Mike...

2011. április 22.

Díj



A blog megkapta az első díját Monya jóvoltából. Nagyon szépen köszönöm neki.

7 dolog rólam, a blogról, Mike-ról:

1. Eredetileg szőkének írtam meg Bekkát, mint ahogy én is szőke vagyok, de meggondoltam magam, mert úgy ítéltem meg, hogy egy barna jobban menne Mike-hoz.
2. Már 12 éves koromtól fogva rajongok a Linkin Parkért.
3. Chestert tartom az egyik legtehetségesebb, legjobb énekesnek, de Mike-ot jobb zenésznek, és rapper-nek vélem.
4. Magam sem tudom, hogy miért vártam ennyit ezzel a történettel... :)
5. Akik olvasnak, azok tudják, hogy krissszel írom a Semmi sem a régit, és hogy ő a tesóm. Na mikor ketten leülünk egy-egy LP koncertet nézni, akkor elszabadul a pokol. :D
6. Egyszer szeretnék egy tetoválást, és Bekkának lesz is, és én is olyat szeretnék majd.
7. Mike van az első helyen a szívemben! :) Tényleg nagyon szeretem... :D

Továbbadni nem fogom, mert az elmúlt egy évben minden olyan blognak adtam díjat, aki szerintem megérdemelte!
Még egyszer nagyon köszönöm!

És a végére akkor jöjjön az egyik kedvenc képem, csak hogy ne maradjon a bejegyzés Mike nélkül:

2011. április 20.

Alkotni valamit



"Akinek megadatott a képesség az alkotásra, annak megadatott a képesség a halhatatlanságra."
(Csontváry Kosztka Tivadar)




2. fejezet

- Nem – ráztam meg a fejem, ő meg megforgatta a szemeit. – Te főzz, én meg hozom a gépet! – mutattam rá. – Ja, és hoztam egy szórólapot az egyetemről, szeretném, ha legalább megnéznéd! – utasítottam, mire megadóan bólintott.

Nos, nem hiába mondják, hogy a Google a barátod. Tényleg az. Három hónapja adta be a válást, méghozzá Mike maga. Ez kissé felvillanyozott, bár a tény, hogy ezzel még nem szabadul meg Annától, már kevésbé, hiszen ott van a kisfiúk, Otis. Elhúztam a számat, ahogyan megláttam a sok-sok ölelkezős képet, ami róluk készült.

- Kell ez nekem, Lexi? – kérdeztem meg a húgomat, aki immáron mellettem ült, és velem együtt nézegette a képeket.
- Rád férne egy kis élet, Bekka! És nem kell rögtön belezúgni… - mormolta, mire csúnyán néztem rá.
- Tudod, hogy ő egy olyan pasi, aki három perc alatt levenne a lábamról… totál!
- Már voltatok együtt három percig, és éri még a lábad a talajt! – csúfolódott.
- Köszi!
- Komolyan… majd kiderül, hogy mi lesz, nem? A gyerek nem lehet baj, hiszen imádod a lurkókat, meg amúgy is, szerintem több időt van a kölyök az anyjával…
- Anna a baj! – fakadtam ki. – Ha valami ki is alakulna köztünk, bár egyébként semmi olyan sem utal még rá… - Lexi felhorkant.
- Végül is nem kérte el a számodat, mi? – rázta a fejét.
- Szóval Anna örökké össze lesz vele kötve, és ki tudja, hogy miért válnak el… lehet, hogy még éreznek is egymás iránt valamit. Kell nekem a csalódás? – kérdeztem, majd reagáltam a beszólására is. – És attól még, hogy elkérte a számomat, semmi… - elakadt a szavam, ahogy előhúztam a telefont a táskámból.
- Csak nem azt akartad bizonygatni, hogy nem is fog keresni? És hűűű nézzenek oda, már ott is a kis boríték! – gúnyolódott nevetve.
- Jól van na! – néztem rá szúrósan.
- Megnézed, hogy mit írt? – bólintottam, majd megnyitottam az üzenetet.

„Szia! Holnap délelőtt lemegyünk a srácokkal egy kicsit művészkedni. Ha van kedvetek a tesóddal, lejöhetnétek ti is?! M.”

Hát nem kicsit lepődtünk meg, az biztos. Csak néztem a pár sort, amit írt, és mosolyogtam. Milyen aranyos, hogy nem konkrétan hív meg, de mégis. És az már jó pont, hogy nem csak engem, hanem Lexit is meghívta.

- De hova? – értetlenkedett legkedvesebb kishúgom.
- Várj, van egy MMS is – nyitottam meg azt, amiben egy komplett kis térkép volt, egy bazi nagy X-szel a közepén, alatta a kis szöveg „hogy el ne tévedjetek”.
- Ez a pasi egy álom, én már most megmondom neked így, hogy nem is láttam! – szögezte le Alexa, majd a fortyogó ételhez lépett.
- Hát még, ha láttad volna! – sóhajtottam, mire felkuncogott. – Lexi… olyan helyes volt… Azok a nagy barna szemek, azok az ajkak…
- Ajaj, itt komoly hormontúltengés van, kérem szépen.
- Olyan tudsz lenni néha… - durciztam.
- Na, ne picsáskodj, inkább írj neki vissza, hogy ott leszünk! De ne csak annyit, hogy ott leszünk… kezdeményezz beszélgetést! – unszolt.
- Ha akart volna beszélgetni, akkor írt volna ő többet – osztottam meg vele a véleményem, és nem is figyelve a horkantásaira, visszaírtam, hogy ott leszünk, olyan tíz körül.

Az este további része sem telt unalmasan, bár mi Lexivel amúgy sem szoktunk unatkozni. Megint egy nagyon finom vacsorát hozott össze, amit a tévé előtt fogyasztottunk el, ahol filmet néztünk. Örültem, hogy itt van velem, mert egyedül tényleg nem tudom, mihez kezdtem volna!

Reggel álmosan, de mégis izgatottan ébredtem fel arra, hogy Alexa az ágyam szélén ücsörög törökülésben, és zenét hallgat az MP4 lejátszóján. Tegyük hozzá, hogy nem túl halkan, hogy még véletlenül se tudjak aludni. Persze nem úszta meg, berántottam magam mellé az ágyba, s kikapva az egyik fülest a füléből, az enyémbe dugtam, így ketten élvezhettük a muzsikát.

Aztán kilenckor eszméltünk fel arra, hogy mi még pizsiben, reggeli nélkül fekszünk az ágyban, s ettől úgy ugrottunk ki belőle, mintha bolha csípne. Mire eljutottunk odáig, hogy elinduljunk otthonról már háromnegyed tíz volt, így sietve kapkodtuk a lábunkat, ahogyan megpróbáltuk kisilabizálni, hogy merre is kell menni. Azt persze tudni kell Lexiről, hogy ő mindig a rossz irányba akar menni, és szent meggyőződése, hogy neki van igaza, hiába én vagyok a térinformatikus, a jobb térképolvasó. Az egyik kereszteződésnél már annyira összevesztünk, hogy mérgemben átküldtem neki a képet, és otthagytam. Ő jobbra ment, én meg balra. Persze volt nála ugye telefon, meg pénz is, egyébként el se engedtem volna egyedül, hiába huszonhárom már, én féltettem.

Aztán egy jó fél óra múlva, pontosan tíz óra ötvenkettő perckor megérkeztem a megadott helyszínre. Nem is tudnám jól leírni, hogy milyen volt. Körülöttünk betonfalak voltak, felettünk több híd is, amolyan gengszter feeling volt az egész, kivéve, hogy a fal mellett fiatal suhancok álltak, s ’festettek’. Mindenfelé csodaszép graffitik voltak, különböző alakok, színek, stílusok. És középtájon ott állt Ő is. Ő persze már nem a suhanc kategóriába tartozott, de látszólag nagyon jól kijött az alig húsz éves srácokkal.

Egy fekete farmert, kék-fehér kockás inget, meg DC cipőt viselt, ami ha jól láttam, akkor a saját tervezése volt. És ki integetett nekem mellőle? Lexi. Egy pillanatra megtorpantam, és levettem a napszemüvegem, hátha rosszul látok, de nem így történt. Vígan mosolyogtak Mike-kal együtt. Csak megráztam a fejemet, és melléjük sétáltam.

- Na, hogy is volt ez? – kérdezte vigyorogva Lexi.
- Én a megbeszélt útvonalon jöttem. Te? Megint mindenféle apró utcákban bolyongtál, mi? – tettem csípőre a kezem, és szúrósan néztem rá.
- Nem vagyok már gyerek, tudok vigyázni magamra! – mondta halkan. Tudta, hogy azóta is én figyelek rá, úgy, mintha a szemem fénye lenne.
- Ajánlom is! – morogtam, majd Mike felé fordultam.
- Szia! – vigyorgott.
- Szia! – nekem sem ment másképp. – Szép… - intettem a falfestmény felé, ami Los Angeles éjszakai fényeit ábrázolta.
- Köszönöm – húzta ki magát. – Már azt hittem el sem jössz! – szúrta oda nekem, csibészesen pillantva rám, mire Lexi is felnevetett.
- Én nem sietek sehova, Mike! Úgy gondoltam, hogy ha találkozni akarsz velem, akkor csak megvársz… elvégre szóltam volna, ha nem jövök – rángattam meg a vállam, mire elismerősen füttyentett egyet.
- Nem semmi a csaj! – szólt hangosabban Mike, hogy a többiek is ránk figyeljenek. – Srácok, majdnem egy órát késett a kis barna… - fordult körbe és nézett a fiúkra. Lexire pillantottam, aki szintén zavarban volt. – Szerintetek megérte várni rá? – intett felém, majd látványosan végigmért.
- Köszi – súgtam neki oda szúrósan, majd engedve a kiáltásoknak, megpördültem egyszer-kétszer a tengelyen körül. Még sosem voltam ilyen helyzetben. A srácok éhes pillantásokkal méregettek. Egy farmer rövidnadrág, fehér ejtett vállú póló, amin piros kis szívecskék voltak, meg egy fekete tornacipő volt rajtam.
- Hát haver… - jött oda hozzánk egy srác, aki nem lehetett idősebb nálam, s újra végigmért. Pironkodva nézelődtem erre-arra csak a vizslató párosra nem. – Szerintem full extrás, és fiatal is… Én a te helyedben örülnék, hogy vén róka létemre még szóba állnak velem az ilyen csajok – veregette meg Mike vállát, mire Alexával kitört belőlünk a nevetés.
- Köszi Dave, számítottam a segítségedre! – mormogta vigyorogva az említett is.
- Nincs mit, haver! – legyintett Dave, és eloldalgott arra amerre az ő „vászna” volt.
- Tudod… - léptem Mike mellé, és kicsit lábujjhegyre állva átkaroltam a vállát, s közben úgy csináltam, mint aki a félig kész művet nézegeti. Ez persze neki is tetszett, és vigyorogva ölelte át a derekamat. – Ezt hívják öngólnak… vagy ahogyan egy kedves barátnőm mondaná, most ugrottál egy hasast egy üres medencébe! – vigyorogtam rá, mire felnevetett.
- Én nem hinném… hiszen a választ megkaptam a kérdésemre… az meg, hogy mennyi idős vagyok… - bólogatott, s kezdeti jókedve kissé alábbcsapott. A földet kezdte fixírozni.
- Tudod… - hajoltam közelebb hozzá. – Azért van, amit a harmincon felettiek jobban tudnak, mint ezek a zöldfülűek itt – vigasztaltam a kétértelmű megjegyzésemmel, ami neki is elnyerte a tetszését.

A következő hajmeresztő tette az volt, amikor a kezembe nyomott egy flakont mondván, hogy művészkedjek vele… Na, hát miután elregéltem neki, hogy én nem igazán tudok rajzolni – nem segített a húgom állandó cáfoló hadművelete sem -, végül egy olyan ötlete támadt, amitől határozottan melegebb lett a környéken. Így is folyt rólam a víz az augusztusi hőségben, de mikor a kezembe adta a fekete flakont, s szorosan beállt mögém, elveszett minden, ami körülöttünk volt, s csak ő meg én maradtunk. Annyi volt a dolgom, hogy nyomom a szórófejet, hogy jöjjön a festék, ő pedig fogva a kezem, rajzolni kezdett. Éreztem a mellkasát a hátamnak nyomódni, amihez akaratlanul is közelebb húzódtam, s éreztem minden szavának lágy suhanását a tarkómnál és a nyakamnál. Közelebb nem mertem araszolni, mert ha más – nemesebb – testrészét is megéreztem volna, tutira megerőszakolom itt helyben. Bár nem biztos, hogy annyira erőszakot kellett volna alkalmaznom…

- Hát ez… ez… nem találok szavakat! – ráztam meg a fejemet, mikor hátrébb léptünk, hogy megszemlélhessük, amit ketten készítettünk. Igazából csak most figyeltem meg, hogy Mike mit is rajzolt, pedig sokszor cseréltünk flakont is, meg színeket, de nem láttam ezt még így.
- Hasonlít – morfondírozott Lexi mellettünk. Egy barna hajú lány állt a város előtt, kicsit mangás lett, de ezt elnéztem Mike-nak.
- Még szerencse – rötyögött Mike. – Gyere, írjuk alá… - intett. Olyan aláírást biggyesztett oda a kezemmel, hogy csak lestem. Tud valamit a srác!
- Mike, ha kiélted magad, akkor mit szólnál, ha lépnénk valamerre, és ennénk? Már kezdek éhes lenni… - panaszolta Lexi.
- Ó, persze. Ez jó ötlet! Gyertek! – helyeselt.

Miközben egy parkoló felé haladtunk, Mike elköszönt minden sráctól, ők pedig biztosítottak minket vendégszeretetük felől, hogy visszavárnak engem is, és Lexit is. Mi csak mosolyogtunk ezen. Mike viszont árgus szemekkel figyelte minden reakciómat a kedves bókokra. Mondjuk, nem tudom, mit várt, hogy majd az egyik fiú nyakába ugrok, vagy mi? Végül elértünk a parkolóig, ahol egy fekete, óriási autóhoz vezetett. Mondjuk nem csodáltam, hogy ilyen kocsival jár, hiszen zenész a lelkem, de mégis meghökkentem egy picit. Lexi bepattant hátra, és kényelembe helyezte magát, én pedig előre ültem Mike mellé. Gyorsan megbeszéltük, hogy hova is menjünk, jobban mondva Lexivel leszavaztuk a KFC ötletét, és a Mekire voksoltunk. Becsatoltuk az öveinket, és már mentünk is.

- Te Mike, én lehet, hogy beköltözök ide hátra… ez a kocsi kényelmesebb, mint az ágyam! – Mike felnevetett, én pedig morogtam egy sort Alexa beszólásán.
- Csak azért mondja, mert én választottam a bútorokat – puffogtam, de közben tekintetem Mike mosolygós arcán nyugodott. Számomra olyan férfi volt külsőre, aki tényleg le tud venni a lábamról… vagy már meg is tette.
- Nem, komolyan… Bekka, ez rohadt kényelmes… puha, és még tévé is van hátul! – lelkesedett. Ahogy tekintetem a két első ülés közti kis fiókos tárolóra tévedt, nem tudtam megállni, hogy ne vegyek fel egy tárgyat.
- Hát ez… - motyogtam magam elé tartva a kék cumit.
- Nem az enyém, ne aggódj! – kacagott Mike, látszólag nagyon jó kedve volt.
- Sejtettem…
- Otis-é… - mondta komolyan, s mivel éppen egy piros lámpánál álltunk, felém fordult, és a szemembe nézett. – A fiamé – mondta, s várta a reakciómat. Talán azt hihette, hogy nem tudok róla.
- Reméltem is – mosolyodtam el, s visszatettem a cumit a helyére. Mike is elmosolyodott, s látszólag megnyugodott. Talán ez első akadályon túl vagyunk, bár még konkrétan nem beszéltünk a családi állapotáról.

Az út további része csendesen telt. Mindenki a saját gondolataiba volt mélyedve. Nem tudtam, hogy Mike mire gondolhat, de néha eléggé rajta felejtettem a szememet, amit ő is észrevett egyszer-kétszer. De nem bántam annyira, hiszen az nem baj, ha tudja, hogy tetszik nekem. Valami kibontakozóban van köztünk, és én a tiszta lapokkal való játszás híve vagyok.

Mike a legközelebbi gyorsétteremhez hajtott, s kiszállva az autóból, igen csak megéreztem a klíma jótékony hatását. Mintha a hűvös levegőről egyenesen a pokolba léptem volna. Lexi is nagyokat pislogott, és mélyeket lélegzett. Mike csak mosolygott rajtunk, majd beállt kettőnk közé, és besétáltunk. Lovagias volt, hiszen mindkettőnkkel törődött, és most is ragaszkodott ahhoz, hogy ő fizesse ki az ebédünket. Sajtburgerekkel, salátákkal, innivalókkal és fagyikkal megpakolva ültünk le egy négyes asztalhoz. Lexi mellettem, míg Mike velem szemben foglalt helyet.

2011. április 13.

Találkozás




“Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, hogy milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe szívemet… Szükség van bizonyos szertartásokra.”
(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)




1. fejezet


A tikkasztó augusztusi napon már nem tudtam többet kint tartózkodni. Nem érdekelt, hogy Alexa milyen cirkuszt fog levágni, hogy még most sem tudok lebarnulni. Egyszerűen úgy éreztem, hogy megfulladok a hőségben. Így nem volt mit tenni, mint bemenni az első áruházba, ahol számítottam egy kis hűs levegőre.

Nem is tévedtem, hiszen ahogy beléptem az ajtón megcsapott a hűs légkondicionált levegő. Lekaptam a napszemüvegem, és felsóhajtottam. Mintha valamiféle Kánaánba érkeztem volna.

Első utam felfelé vezetett a mozgólépcsőn, majd az ételbárokhoz sétáltam. Nagy hiba volt, hogy nem hoztam magammal innivalót! És az is biztos, hogy kinyírom Alexát, mert közölte, hogy ma hűvös lesz, és esni fog. Na persze! Lehetett volna annyi eszem, hogy ne higgyek neki, de reggel hat óra lévén még elég kómás voltam. Szóval vettem magamnak egy üveg ásványvizet, majd sétálgatni kezdtem.

Nagyon nagy volt ez a Pláza. Ilyen nagyot még sosem láttam, bár számítottam rá, hogy itt minden nagyobb, mint otthon. Mosolyogva vetettem hát bele magam az üzletek sokaságába. Minden fajta ruha, cipő, táska, ékszer megtalálható volt a hatalmas épületben. Én mégis másra vágytam. És tudtam is, hogy mire. Tízpercnyi keresgélés után meg is találtam a könyvesboltot, ahova azonnal be is tértem.

Első utam a fantasy részleghez vezetett, hiszen ennél voltak kitéve a számomra érdekes könyvek, mint például a Vámpírnaplók, és az Alkonyat könyvek. Végighúztam az ujjaim az egyik köteten, majd ahogy felnéztem, megláttam a bolt hátuljában a temérdek lemezhalmot. Arrafelé indultam, s közben elcsodálkoztam azon, hogy mennyire kevesen vannak bent. Mindenki dolgozna, vagy itt Los Angelesben az emberek nem olvasnak könyveket?

Megálltam a középső polc előtt. A címkéjén a „blues” szó volt megtalálható. Nem az én kategóriám… elhúztam a számat, majd pár lépést tettem jobbra. „Rock”… hm, nem is olyan rossz. Végigfuttattam a pillantásom a sok-sok CD-n, és azonnal kiszúrtam a számomra kedvezőket. Két albumot tartottam a kezemben, mikor egy mély, reszelősebb hang megszólalt mögöttem. Halkan, lágyan, és mosolyogva.

- Vacillálsz? – kérdezte. Arra már nyilván rájöttem, hogy férfi az illető, és igazából nagyon is ismerős volt a hangja, de nem fordultam meg. Lekötötte a figyelmem a két CD.
- Igen. Nehéz döntés – sóhajtottam, mire ő felkuncogott.
- Mi szól mellettük, és mi ellenük? – kérdezte, és hallottam, hogy mosolyog. Még most sem fordultam meg.
- A Hybrid Theory stílusát imádtam. Imádom. A kedvencem tőlük, de a Minutes to Midnight is nagyon jó… nem tudom. Egyértelműen az elsőhöz húz a szívem, de… valamiért mégis vacillálok… te mit javasolsz? – fordultam végül felé a két CD-vel a kezemben. Úgy meglepődtem, mint még életemben soha. Ott állt előttem egy édes vigyorral az arcán. Hosszabb haja szépen fésülve, mint mostanában mindig, fején a napszemüveg, a rövid szakáll is szépen keretezte arcát, s a barna szempár barátságosan csillogott. Fekete póló volt rajta, és egy fekete halásznadrág, egy tornacipővel.
- Azt hiszem, nem tudnék választani… szóval vedd meg mindkettőt – vigyorgott. Tetszett neki a helyzet.
- Hm… lehet, hogy igazad van – bólintottam, és elmosolyodtam, szerintem el is pirulhattam, mert éreztem, hogy ég az arcom.
- Ha nem bánod, elkísérlek?! – nézett rám kérdőn. Anyám, az a tekintet! Azok az ajkak! Majdnem beleolvadtam a bugyimba.
- Nem bánom – hogy is bánhattam volna?

A kasszához sétáltunk, majd letettem a pultra a két lemezt, s keresgélni kezdtem a pénztárcámat a táskámban. Kisebb vita alakult ki közöttünk, mert felajánlotta, hogy kifizeti a CD-ket, de én nem engedtem, mondván, hogy nem jönne az ki furcsán? Hogy pont ő fizesse ki? Végül le tudtam beszélni, de csak azzal a feltétellel, hogy meghívhat egy fagyira.

- Egyébként, Mike Shinoda! – nyújtotta a kezét felém, mikor a fagyis felé sétáltunk. Elnevettem magam.
- Ki gondolta volna? – kuncogtam, majd kezemet az övébe csúsztattam. – Rebeka Sólyom, örülök, hogy megismerhetlek! – mosolyogtam rá.
- Hát még én! – emelte meg mindkét szemöldökét, egy szívdöglesztő mosoly kíséretében. Anyám, hihetetlen a pasi! Mindig is vonzódtam hozzá, már amennyire ez lehetséges ugye a képernyőn keresztül, és most itt van mellettem. – Nos? – álltunk meg a fagyis stand előtt, ahol vagy ötven féle íz volt, aminek a felét nem is értettem, hogy mi akar lenni. – Milyet szeretnél?
- Öhm… - nyögtem, és nem is az, hogy próbáltam gyorsan elolvasni a táblácskákat, hanem hogy betűzni próbáltam. – hát szerintem maradok az eper-csoki párosnál – néztem Mike-ra, aki csak vigyorogva bólintott a lánynak, hogy jöhet.
- A felét nem érted, mi? – vigyorgott megint. Jót mulat rajtam, az biztos.
- Eltaláltad – bólintottam zavartan.
- Honnan jöttél? – kérdezte, majd a lány felé fordult, aki felé nyújtott a tölcsérnyi fagyit. – Köszi, én egy fahéj-meggy párost kérnék! – mosolygott futólag a lányra. – Tessék! – nyújtotta felém a fagyit.
- Köszi! – vettem át, és belenyaltam a gombócba. Nem kerülte el a figyelmemet, az ahogyan rám nézett, mikor ezt a mozdulatot tettem, meg az sem ahogyan a lány nézett őrá. – Magyarországról – mondtam. Hiedelmeimmel ellentétben felismerés suhant végig vonásain.
- Messze van, de szép ország, már amennyit láttam belőle – mondta, majd átvette a fagyiját, s egy mosoly kíséretében kifizette, majd megköszönte.
- Igen… - motyogtam, s elindultunk az egyik pad felé, nem messze a fagyis standtól. Leültünk.
- Az akcentusod az nem rossz… eléggé elenyésző.
- Sokat dolgoztam rajta – mosolyogtam rá futólag, de tekintetem még mindig a lányt pásztázta.
- Mi az? – kérdezte, s kissé megfordulva arra kezdett bámulni, amerre én.
- Remélem tudod, hogy szegény lány odáig van érted – vontam fel a szemöldököm, mire összezavarodva nézett rám. – Az ujjad köré csavartad…
- Nem is csináltam semmit – védekezett, mire felnevettem.
- Rámosolyogtál, és ez elég volt – most én szórakoztam jól az ő zavarán.
- Hát arról meg már nem tehetek, hogy a nők így reagálnak – vont vállat, majd újra elhelyezkedett mellettem, és fagyizni kezdett. Követtem a példáját. – Azért az érdekelne, hogy a többi album meg sem fordult a fejedben? – bökött a kezemben tartott szatyor felé. Elmosolyodtam.
- A Meteora megvan otthon, még a húgomnak is, az A Thousand Suns meg… hát annál még csak a letöltésnél tartok. Bár nagyon tetszett minden felvétel, amit láttam róla, mégis még hozzá kell szoknom kicsit – vallottam be az igazat.
- Nos igen. Tudom, hogy nagy váltás volt.
- De nem hátrány ez, főleg hogy a koncerteken a régebbi zenéket is játsszátok.
- Van kedvenced? – kérdezte, s kíváncsian pillantott felém.
- Hát… őszintén szólva csak kettő koncertfelvételem van. Milton Keynes és a Barcelona. De a Milton jobban bejött, mert én jobban szeretem, amikor… vadultok kicsit – sütöttem le a tekintetem. Nem éreztem úgy, hogy jól el tudnám neki mondani, hogy mit is gondolok a zenéjükről.
- Ez furcsa… - nézett végig rajtam. Egy fehér trikó és egy farmerszoknya volt rajtam, egy papuccsal, meg egy kis kézitáska.
- Na! – böktem oldalba, mire kicsit megugrott. – Nem szép dolog az ember külsejéről levonni a konklúziót! – róttam meg. – Most már csak egy szőke nős viccet kellene elnyomnod, és tuti itthagylak! – fenyegettem, mire komoly arcot vágott.
- Bocsásson meg a kisasszony! Nem úgy értettem. Egyébként az csak pár szőke tincs! - vigyorgott. - Csak annak ellenére, hogy megvetted a lemezeinket, nem hittem volna, hogy rajongó vagy – magyarázta, és harapdálni kezdte a tölcsér szélét.
- Nyár van, én meg nem fogok a fekete Linkin Parkos cuccaimban rohangálni, mert így is majd’ megsülök – panaszoltam, s visszaemlékeztem, hogy egy órája még rákká „akartam” sülni. Megérintettem a nyakamban lógó medált, de Mike nem vette észre. Szerencsére.
- Vannak olyan cuccaid? – lepődött meg ismét.
- Vannak – vontam vállat. – És kedvencem kimondottan nincs. Mindent szeretek tőletek. Bár ha ki kéne emelni egyet-kettőt… - gondolkodtam el egy kicsit, s belenyaltam a fagyimba. – Akkor a New Divide és a Papercut lenne az – bólintottam, mintegy saját magam megerősítésére is.
- Jó választás – bólogatott ő is. Pár perces csend telepedett ránk, míg megettük a gombócokat.
- Egyébként te hogy-hogy itt vagy kedden kora délután? – kérdeztem, s felé pillantottam.
- Nincs jobb dolgom – rántotta meg a vállát. – Most nincs. Majd szeptemberben indulunk újabb turnéra – bólintottam. – És te? – nézett felém. A barna tekintet szinte megbabonázott, s kis fáziskéséssel tudtam csak válaszolni.
- Hát alig egy hete költöztem ide a húgommal, Alexával. A Gayley avenue-n lakunk, az egyetem mellett, mivel ott fogok tanítani szeptembertől – elkerekedtek a szemei eme kijelentésemre.
- Már megbocsáss, hogy ezt kérdezem, de hány éves vagy, hogy tanítani fogsz? Főleg a Californián?
- Huszonnégy – mosolyogtam. – Otthon elvégeztem az egyetemet, egy évet dolgoztam ott, és kihívtak ide. Egyedül nem akartam, így hoztam a húgomat is, aki elméleti fizikus – magyaráztam.
- Elméleti fizikus? – ismételte meg hitetlenkedve. – És te?
- Én csak egy mezei térinformatikus vagyok – mosolyogtam rá. Ő is elmosolyodott.
- Csak? Az is szép szakma!
- Hát nem rossz, maradjunk ennyiben – húztam el a számat.
- Miért? Nem szereted?
- Nem igazán – ráztam meg a fejemet. – Csak annak idején nem mertem a művészetire jelentkezni, így a zenélés háttérbe szorult – vontam meg a vállam, és az előttünk lévő kirakati bábukat kezdtem nézegetni.
- Zenélsz? – élénkült fel kicsit jobban.
- Énekelgettem és zongoráztam… már nem… többé soha! – ráztam meg a fejem. El akartam kerülni a kínos részét a beszélgetésnek. Szerintem vette a lapot ő is, mert ejtette a témát, de még hozzáfűzte:
- Egyszer meghallgatnálak – sóhajtotta. – Nekem most mennem kell, Rebeka – mondta.
- Csak Bekka – mosolyogtam rá. – Jobban szeretem ezt.
- Rendben! – mosolygott vissza. Olyan aranyos volt, és nem mellesleg nagyon is szexi. – Ha nem bánod, akkor elkérném a telefonszámodat… - itt kicsit zavarba jött, és lesütötte tekintetét. – Szeretnék még veled találkozni, ha te is benne lennél… - motyogta, s félénken újra rám nézett.
- Jó ötlet – varázsoltam az arcomra a mosolyt, de ott volt bennem a kétség, mert tudtam, hogy van felesége. Úgy döntöttem, hogy majd aggódok ezért kicsit később.

Megadtam neki a számomat, közben két srác is odajött hozzánk, és kértek egy-egy aláírást tőle. Mosolyogva, jókedvűen váltott is pár szót velük, majd két puszit nyomott az arcomra, s már ott sem volt. Csak kamilláztam. El sem akartam hinni, hogy ez velem történt. Alexa nem fogja elhinni!

Végül este értem csak haza, mert betértem a California Egyetem híres falai közé. Volt ott egy muksó, aki körbevezetett engem, és megmutatta, hogy hol is fogok dolgozni körülbelül egy hónap múlva. Izgatottan járkáltam a falak között, és néztem a sok embert. Csodálkoztam, mert nálunk nyáron azért ennél kevesebben vannak az egyetemen, de miután emlékeztettem magam, hogy ide amúgy is sokkal többen járnak, már nem csodálkoztam annyira. Meglestem a fizika tanszéket is, hogy el tudjam majd mesélni Alexának, hogy milyen. Ő eldöntötte, hogy nem jelentkezik még egy ideig ide, hanem majd egy étteremben vagy hasonló helyen fog dolgozni. Félt. Félt, hogy a tudása nem elég ide, pedig én tudtam, hogy ez butaság. Mindenesetre hagytam, hadd döntse el ő, de azért majd megpróbálom rábeszélni.

Mikor kiléptem az utcára, feltettem a nagy napszemüvegem, és elindultam hazafelé. Közel laktunk, de már fáradt voltam, mivel reggel óta úton vagyok. Jól elment az idő az egyetem falai között. Mielőtt még hazamentem volna, tettem egy kis kitérőt, és bevásároltam. Még jó, hogy kidolgoztam a belem az elmúlt egy évben, hogy itt ne legyen gondunk semmire úgy fél évig. Gyakorlatilag semmit sem költöttem az elmúlt egy évben magamra. Persze leszámítva néhány ruhát, meg cipőt.

- Megjöttem! – kiáltottam el magam, mikor beléptem a lakásba. Nem volt olyan nagy, de kettőnknek pont jó volt. Egy konyha, nappali, két szoba és két fürdő, meg egy kicsi kilépő, erkély helyett.
- Már azt hittem, hogy nem is jössz – lépett elő Lexi a szobájából, és elvette tőlem a csomagokat. – Milyen napod volt? – kérdezte.
- Hát… - vigyorogtam, majd elmeséltem neki mindent Mike-ról.
- Nem hiszem el – hüledezett. – Ilyen mákod is csak neked lehet! – pislogott rám a gáztűzhely mellől.
- Hát nevezhetjük ennek, de Alexa, én úgy tudom, hogy van felesége. És Annának hívják – temettem a kezembe az arcomat.
- Mire való a net? Menj fel, írd be Google-ba a nevét és úgyis kidobja a híreket. Ha elvált, az is ott lesz… nem nézted meg, hogy van-e gyűrű az ujján? – kérdezte úgy, mintha ostoba lennék.