Claire Bennington

"Az a boldogság, hogy a másikat boldoggá tesszük, a gondolat, hogy velünk olyan csodálatos pillanatokat él át, amelyekben nélkülünk nem lett volna része, hogy fényt vittünk az életébe, ahogy ő is a miénkbe."
(Francois Lelord)



41. fejezet

Mike szemszöge:

Elhúztam a számat, ahogyan hallgattam az ötödik szám refrénjét. Most nem neveztük még el őket, csak beszámoztuk, és ezzel most valami nem stimmelt. Chester és Joe mellettem elmélyülten hallgatták a dalt, míg én a stúdió plafonjára emeltem a szemeimet. Talán több vokál? Nem is tudom. A dalnak vége szakadt, Joe lekapcsolta a lejátszót, aztán csendben ültünk. Chez egyszer úgy nézett ki, mint aki meg akar szólalni, de aztán mégsem tette. Na ja, én sem tudtam mit mondani.
Aztán az ajtó nyílt, és az én Kincsem lépett be rajta, ajkain kedves mosollyal.

- Hello, srácok! – puszit adott a többieknek, majd mikor odaért hozzám, megcsókolt és helyet foglalt az ölemben. Azonnal jobb kedvem lett, és jól esően öleltem magamhoz karcsú testét.
- Na, mi volt ma? – kérdeztem tőle, míg ő érdeklődve pásztázta a stúdiót.
- Peti és Ella összevesztek a tanszék kellős közepén. Kénytelen voltam berángatni Ellát az irodámba, és elmagyarázni neki, hogy nem rendezünk jelenetet az egyetemen, mert nem szép dolog – vigyorgott, Chezzel még össze is pacsiztak.
- Petinek nem lesz ebből baja? – kérdeztem vonakodva, mire Bekka olyan ’tudtam’ nézéssel pillantott le rám.
- Ne aggódj, nem lesz! Nem tiltja a szabályzat, hogy kapcsolatba bonyolódjunk a diákokkal, mivel mind felnőttek vagyunk.
- És hogy reagált a kis beszédedre Ella? – kérdezte Joe érdeklődve.
- Hát kérlek, totál kiakadt. De mivel Roger és John is bent voltak az irodában, nem igazán mert nagyon pattogni. Mondtam neki, hogy végezze el az egyetemet csendben. Kerüljék el egymást és kész. De ő persze csak hajtogatta, hogy egy szemét ribanc vagyok, mert tudja, hogy ez az én bosszúm.
- Erre te?
- Hát helyeseltem. Nem titkoltam előle eddig sem. Az elmúlt egy hónapban én végig rajta röhögtem és ezt ő is látta. Ráadásul Peti meg én mindig együtt vagyunk az egyetemen, szóval… - itt kissé hangosabban felsóhajtottam, mint talán kellett volna, ő pedig kedveskedve megsimogatta az arcomat. – Ne legyél morcos, Mike! Tudod, hogy csak barátok vagyunk!
- Az egy dolog, Bekka, hogy tudja – mormogta Joe egy halom papír közül, fel sem nézve. – De attól még szar érzés, ha az ember nője folyton más pasival van. Ez egy olyan érzés, amit nem nagyon lehet irányítani. Úgy hívják, féltékenység. Persze nem olyan, amibe az ember majd belehal – ironizált -, de jelen van.
- Igen, tudom milyen ez… - fintorgott Bekka az ölemben, kínosan ügyelve rá, hogy ne pillantson rám, de tudtam, hogy az Ericás esetre gondolt. Inkább csendben maradtam. – Basszus, amióta megjelent az a cikk, a nyuszis, egyre több követőm van twitteren. Már ki se írhatok semmit, mert azonnal kérdezgetnek rólad, meg a bandáról.
- Miért, ha nem írsz ki semmit, akkor nem? – pillantott fel Joe mosolyogva.
- De. Megértem Talt, hogy kicsit ki van emiatt. Őt még többen találják meg. Az embereket nem az érdekli, hogy velem mi van, hanem hogy milyen infóval szolgálhatok rólatok. Ezer és egy kérdés jött az új albummal kapcsolatban is például…
- Nem mondhatsz ám semmit!
- Tudom, Joe, tudom… - mormogta vissza, miközben ujjai bőszen pötyögtek a telefonján. – Ha azt írom ki, hogy bejöttem a stúdióba hozzátok, és azt látom, hogy meztelenül táncoltok a keverőpulton, szerintetek elhiszik? – vigyorgott fel, mire Joe is elnevette magát.
- Chezről még csak-csak…
- Na! – háborodott fel az említett, de mi már mind nevettünk. – Szép, mondhatom! – nézett szemrehányóan Szerelmemre, aki csak vígan nevetve, félig hitetlenkedve nézett rá.
- Nem én mondtam – védekezett –, na mindegy is. Nem bánom én, hogy érdeklődnek felőletek, mert ebből is látom, hogy mennyien szeretnek titeket. Csak furcsa, és néha zavaró. Nem az, hogy megkérdezik, hogy még együtt vagyunk-e, vagy hogy mikor hozzátok az albumot, hanem hogy a saját életem kiírásairól is rátok asszociálnak. Pedig semmi köze hozzátok.
- Petit is megtalálják ám, mert látják, hogy dobáljátok egymásnak a tweet-eket! – pillantott Chester Bekka felé, mire ő felnevetett.
- Hidd el, nem fogja bánni, ha még több nő fogja keresni – halkan kopogtattak az ajtón, majd lassan Lexi nyitott be.
- Sziasztok! – mosolygott halványan, majd mindenkinek adott puszit. Láttam rajta, hogy valami mintha nem stimmelne, de inkább nem firtattam a dolgot. – Lassan mennünk kéne ám! – pillantott fel a nővérére, miközben Joe lehúzta maga mellé, hogy mutasson neki valamit a neten.
- Hova mentek? – kapott a kérdésen Chester.
- Nőgyógyászhoz – fintorgott Lexi, amin elmosolyodtam.
- Húgi nem szereti az orvosokat.
- Ki szereti széttenni a lábát valakinek, aki nem a pasija?
- Nekem nincs vele bajom – rántotta meg a vállát Bekka, mire én is kérdőn pillantottam rá. – Sosem fáj vagy valami, és hát muszáj. Úgy vagyok vele, hogy szívesebben megyek a nőgyógyászomhoz, mint a fogorvosomhoz – erre a mondatra egyetértő moraj futott végig kis társaságunkon, habár mi nem igazán voltunk nőgyógyásznál, de tudtuk, hogy a fogorvosok állatok. Legalábbis szerintem.
- De amúgy már majdnem délután öt van… - nézett az órájára Joe.
- Az otthoni orvosom ajánlott egy nőt itt kint. Magánrendelése van, szóval ő mondta, hogy fél hatra menjünk.
- És van valami apropója, vagy csak úgy? – Chester a számból vette ki a szót.
- A baleset miatt nekem muszáj mennem. Tudod, volt egy kis probléma ott belül is. Aztán nem akarok meglepetéseket… - húzta el a száját, én pedig csókot nyomtam a nyakhajlatába. Én sem akartam, hogy bármi rossz történjen.
- Nélkülem meg nem megy… Hihetetlen! – morgott Lexi, amin mind felnevettünk. – Na majd, ha egyszer mész prosztata vizsgálatra, Shinoda, én is így fogok röhögni!
- Jól van na… - arcomat inkább Bekka hátához fúrtam, mert bizony nem bírtam megállni vigyorgás nélkül.
- Dave átjön ma? Szerettem volna tőle megkérdezni, hogy hova tette a múltkor a fürdőszoba kulcsot, mert azóta sem találom, hogy vízicsatáztatok…
- Ott van az előszobaszekrény harmadik fiókjában. Amúgy meg nem jön át… Már nem is fog többet – morogta kelletlenül Lexi, és elsötétült a pillantása.
- Tessék? – kérdeztem vissza kapásból. Bekka is megfeszült az ölelésemben, valahogy mindketten tudtuk, mit fog mondani.
- Szakítottunk – Lexi egyenesen az én szemembe nézett, bár nem tudtam, miért. Majd később rákérdezek, hogy van-e különösebb oka.
- Hogy érted, hogy szakítottatok? – kérdezte Bekka furcsán éles hangon. Lexi csak megvonta a vállát, és szomorúan sóhajtott.
- Így lesz a legjobb mindkettőnknek!
- Mármint ki szerint? – fortyant fel Szerelmem, bár jogos volt a reakciója.
- Dave szerint. Már a szülinapotokon is összevesztünk, azért ment el.
- De min vesztetek össze?
- Valami hülyeségen, már nem is emlékszem. Aztán felkelt, halál nyugodtan közölte, hogy hazamegy, és hazament. Na mindegy, inkább menjünk, mert el fogunk késni! – noszogatta Bekkát, aki végül egy csók után követte kifelé a húgát.

Visszatértünk a melóhoz, aztán hét körül hazamentem. Míg vártam Rebekát rendeltem vacsorát, aztán leültem olvasni egy kicsit. Nem sokkal később befutott ő is, meg a vacsora is, így leültünk a konyhában enni. Megnyugtatott, hogy azt mondta, nincs semmi baja, így ráterelhettem a témát a húgára.

- Nem tudom Mike, úgy tűnik, jól van – bizonytalanul pillantott rám, ő sem volt olyan biztos benne, hogy Lexi olyan hű de rendben van.
- Nem is értem, hogy nem tűnt fel nekünk, hogy valami nem stimmel.
- Úgy, hogy magunkkal voltunk elfoglalva, ami érthető is, hiszen akkor békültünk ki, mikor az ő problémáik kezdődtek. Meg hát, Alexa is jól titkolta. Nekem tényleg úgy tűnik, hogy elfogadta, hogy ez van. Nincs jól, lelkileg legalábbis még biztosan kell neki egy kis idő, de ő inkább magában lerendezi ezt, ne aggódj!
- Ahogy gondolod.
- Kedves tőled, Életem, hogy így aggódsz, de felesleges. Ha valami kell neki, úgyis szól… úgy értem, ha szüksége lenne ránk.
- Hát igen, végülis még nagyon fiatal. Nem kell, hogy Dave legyen a nagy ő.
- Nem hát – legyintett. – Majd talál valaki mást. Nem nagy cucc. Különben is elvan mostanában a munkájával, meg egyre többet megy el a fizikás lányokkal bulizni. Majd összeakad valakivel.
- Ja, valami hasonló okostojással, mint ő maga? – kérdeztem vigyorogva.
- Lehet… - bólintott Bekka, aztán hirtelen, mintha most jutott volna eszébe valami, felpattant és eltűnt a nappali felé menet.
- Édesem? – kiáltottam utána; csak tudni szerettem volna, hogy nincs-e valami gond. Pár pillanattal később a táskájával a kezében tért vissza, és letelepedett az ölembe.
- Ezt nézd meg, hazafelé vettem! – elém tett egy újságot, amit nem igazán ismertem. Amolyan női pletykalapnak néztem, aminek az egyik oldalán egy rólunk készült fotó és egy rövid cikk volt.
- Na, csak rájöttek, hogy komolyan gondoljuk együtt – megvontam a vállamat, ahogy végigfutottam a pillantásommal a sorokat, aztán puszit nyomtam az arcára. Majd a nyakára, végig a póló nyakáig…
- Igen… csak… hm… - halkan felsóhajtott, nem tudta befejezni, amit elkezdett.
- Zavar? – pillantottam fel rá, mire ő kissé zavarodottan nézett vissza rám.
- Dehogy zavar, folytasd! – még egy picit meg is rázta a fejét, értetlenkedésének kifejezésére. Elmosolyodtam.
- Félreértesz. A cikkre gondoltam, hogy zavar-e téged?
- Ja, nem, csak furcsa magamat látni egy újságban. De addig, amíg ez nem hat ki a kettőnk kapcsoltára, azt írnak, amit akarnak.

**

A hetek teltek, mi lassan a végéhez közeledtünk az album munkálatainak, Bekka pedig Lexivel írt egy cikket egy szakújságnak. Minden jól ment, Otis nőtt, mint a gomba, és rengeteget beszélt, Chester és Talinda pedig egy kislányt vártak júniusra. Rob egyre többet találkozott Amberrel, amit Bekka és én csak vigyorogva konstatáltunk. Peti és én elástuk a csatabárdot, bár azért vasárnapi ebédre még nem ültünk össze. Mondjuk inkább úgy, hogy kölcsönösen elviseltük egymást, és ha úgy adódott, még egészen barátságosan el is beszélgettünk egymással. Daniella végül fújtatva, még egy-két szócsatát megvívva Szerelmemmel végül leállt, és úgy tűnt, kilépett az életünkből. Erica sem keresett, pedig igazán örültem volna neki, ha leüvölthetem a fejét, amiért ő is benne volt ebben az egész Ella-ügyben.
Végül egyik este rákérdeztem Lexinél, hogy miért pillantott olyan furcsán rám, mikor beszélgettünk a szakításukról. Kelletlenül ugyan, de bevallotta, hogy azért mert Dave szerint ő túl okos hozzá, és hogy Bekka is folyton azt mondogatja, hogy én mennyivel többet érek, mint Bekka maga. Ezt Lexi is, és én is baromi nagy hülyeségnek tartottuk, de megesketett, hogy nem emlegetem ezt fel Bekkának. Csak megkért, hogy vigyázzak a nővérére. Elmosolyodtam ezen.
A március átfordult áprilisba, majd május közepén találtuk magunkat. Megünnepeltük Lexi huszonharmadik szülinapját, és bőszen szerveztük a nyári koncerteket. Sokat leszünk Európában és itthon is, de ismét elmegyünk Japánba is. Úgy igyekeztünk összeállítani minden időpontot, hogy azért itthon is legyünk a nyáron valamennyit. Végülis Chez sokszoros apa lesz nyár elején, és augusztusban leszünk egy évesek Bekkával. Így mindent bezsúfoltunk júliusra, és augusztus elejére.
A cikkek nem szaporodtak, de nem is tűntek el. Néha-néha írtak rólunk ezt-azt, de különösebben nem volt ezekkel gond. Várták, hogy vajon mikor akarom Rebekát feleségül venni, vagy hogy mikor láthatják meg az első jeleit annak, hogy megint apa leszek. Hát ezekre még várhatnak!

- Nagyon fogsz hiányozni! – biggyesztette le a szája szélét Bekka, ahogyan az ölemben ülve nézte a gépemen a táblázatot a koncertekről.
- Én remélem, eljössz a legtöbbre!
- Ugyan! – legyintett bosszúsan. – Ezek a turnék nem arra vannak, hogy a barátnőd veled lebzseljen. Rocksztár vagy, nem egy tini, aki most szerelmes először…
- Ez hülyeség! – tromfoltam le rögtön, mire csak elhúzta a száját. – De most komolyan. Én szeretném, ha ott lennél. Végülis… ha egyszer majd lesz gyerekünk, akkor már tényleg nem tehetjük meg, hogy utánam jössz bárhová.
- Gyerek? – nézett le rám vidáman csillogó szemekkel. – Szóval akarsz te tőlem gyereket!
- Nem tudtam, hogy ez valaha is kérdéses volt.
- Jó, igaz csak a házasságról beszéltél, de annyira nem említetted sosem, hogy már azt hittem, nem akarsz többet.
- Tőled is szeretnék, Bekka. Téged szeretlek a világon a legjobban, és… szóval családot akarok. Bár ami igaz, az igaz, nem leszek már fiatalabb.
- Jaj, Életem… - nevetett fel, mire csak rosszallóan pillantottam rá. Tényleg nem leszek fiatalabb, sőt, innentől kezdve már közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harminchoz. – Azért neked még lehet sokáig! Egy nőnél más a helyzet, de én még fiatal vagyok, szóval ráérünk.
- Szóval akkor neked nem lenne gond, ha majd egyszer…?
- Én örülnék neki! Neked még kisfiút is szülnék! – kuncogta, majd csókot hintett az arcomra.
- Na kössz! Mert másnak nem?
- Hm… ki tudja. Otis ugyan nem olyan rossz gyerek, de azért a fiúkkal meggyűlhet az ember lányának a baja.

A gyerek témát ennyiben is hagytuk, és ugyanúgy nem beszéltünk róla többet, mint a házasságról. Egyelőre mindketten örültünk, hogy van a másik, és elvoltunk kettesben, úgy, ahogy voltunk. Papír nélkül, közös gyerek nélkül, hétvégente Otis-szal, Lexivel, és a többiekkel.

Aztán egy június eleji, dög meleg reggelen megcsörrent a telefonom, amibe Chester szinte beleordította, hogy útban vannak a kórházba, menjünk, ha szeretnénk. Olyan izgatottnak még sosem láttam, pedig nem egy gyereke volt már. Mind ott voltunk, az összes Bennington, az LP-s srácok, na meg a csajok is. Bekka csak vigyorogva csóválta a fejét Chezen, aki először idegesen, mégis mosolyogva várta, hogy beengedjék a feleségéhez, majd mikor ez megtörtént, csak jó három óra múlva tért vissza.

- Megvan mind a tíz kéz és lábujja, überkicsi, pár szál sötét haja van, kék szemei, szóval gyönyörű, mint az anyja, és úgy visít, mint akit nyúznak… Azt hiszem az én hangomat örökölte – hadarta diadalittasan vigyorogva.
- Gratulálunk! – mindannyian egyszerre léptünk felé, hogy megveregessük a vállát, vagy a csajok esetében megpuszilják és megöleljék őt.
- És van neve is a szépségnek? – kérdezte nevetve Szerelmem, miközben visszalépett hozzám, helyet adva a többieknek.
- Claire Bennington – olyan hatalmas mosollyal az arcán ejtette ki a nevét, hogy bár nem az én lányom született, mégis könnyek szöktek a szemembe. Jézusom, Shinoda, embereld már meg magad!
- Ó, ez csodaszép! – Bekka is sírva fakadt egy kicsit, így csak mosolyogva magamhoz húztam. Hát ez egy ilyen pillanat.
- Na jó, most megyek. Amint beviszik abba a babaszobába, szólok, és megnézhetitek… - harsogta, majd hátraarcot vágott, és elindult vissza. – El se hiszem… - hallottuk még halk hangját.

Nos, el kell ismernem, hogy Claire Bennington tényleg szép kislány volt, bár még csak pár órás volt. Olyan kis aranyos volt, meg minden. Eszembe jutott, hogy mikor Otis született, mennyire boldog voltam. Akkor is sírtam, bár ennél sokkal jobban. Anna akkor megajándékozott egy kis csodával, amiért örökre hálás leszek neki.
Lenéztem a mellettem ácsorgó Bekkára, aki halványan mosolyogva, meghatottan vizslatta az üveg túloldalán fekvő babákat, és elfogott egy furcsa érzés. De hogy miért, azon nem volt időm gondolkodni.

- Tényleg nagyon szép – merengett félhangosan.
- Na jó, nekem is kell egy! – szólalt fel határozottan Heidi, mire Joe felvonta a szemöldökét.
- Tényleg? Mert felőlem mehetünk, nekiláthatunk.
- Na hajrá, jaj milyen jó lenne, nem, Bekka? – fordult Heidi Szerelmem felé, aki csak vigyorogva bólogatott.

Ő is szeretne egyet, láttam rajta. De mindketten tudtuk, még nem jött el az ideje. Nem azért, mert kevés ideje lettünk volna együtt, vagy nem szerettük volna egymást hozzá eléggé. De még volt pár lépcsőfok a kapcsoltunkban, amit előbb meg kellett másznunk. Vajon mi a következő? Ötletem az volt, de nem tudtam, hangot is adjak-e neki?!

25...35

"A legjobb az egészben mégis az volt, hogy tudtam, minden egyes nap mellette fogok ébredni, nem csak az ilyen szívünknek oly kedves és oly sokat jelentő alkalmakkor."
(K.A.)



40. fejezet

Bekka szemszöge:

Nem tudtam mennyi lehet az idő, tekintve, hogy az ébresztőm még nem jelzett, de valamiért nem tudtam aludni. A sötétítő nem volt rendesen behúzva, ezért halvány fény derengett a szobában, amit a kinti, utcai lápmák fénye adott. Szerintem még csak nem is pirkadt.
Mike keze a combomon pihent, de háttal voltam neki. Kicsit gondolkodtam, hogy próbáljak-e meg visszaaludni, vagy sem, viszont ahogy egyre jobban ébredeztem, rám jött a kényszer, hogy szembeforduljak életem nagy szerelmével. Óvatosan először a hátamra feküdtem - ezzel elérve, hogy Mike keze a combomról egész máshova csússzon, ami meglehetősen izgató érzés volt -, majd felemeltem a kezét, és felé fordultam, aztán visszaillesztettem az ujjakat oda, ahova valók: a combomra. Nagyot sóhajtottam, ahogyan a kócos, békésen alvó rocksztáromat – Úr Isten, kinyírom Petit! – nézegettem. Olyan helyes volt még így is, hogy az már tényleg bűnnek számított. A félhomályban is tökéletesen láttam a sűrű szemöldök ívét, egyenes orrának vonalát, és szájának tökéletes metszését. Csókra teremtették, ez nem vitás. Na jó, attól csak nem fog felébredni, ha egy puszit nyomok a szájára, nem igaz? Odahajoltam hozzá, tényleg lassan, óvatosan, az orrommal megcirógattam kicsit az övét, majd puszit hintettem az ajkaira. Na jó, csak még egy kicsit! Önkéntelenül is megnyaltam a számat, hogy aztán lágyan megcsókoljam. Tényleg nem akartam felébreszteni – eleinte! -, de mikor ujjai a fenekemre csúsztak, és belemarkolt abba, már tudtam, hogy a tervem nem vált be - vagy pont, hogy bevált? -, mert felébredt.
Ajkai elnyíltak, halkan belenyögött a csókba, és közelebb húzott magához, hogy meztelen testünk újra összesimulhasson. Most, hogy sajnálatos – vagy nem épp annyira sajnálatos - módon felébredt már bátran fűztem az ujjaimat a hajába, és simítottam végig a mellkasán. Ő is hasonlóképpen tett, és a hajamba túrt, hogy maga fölé gördíthessen.

- Ne haragudj, hogy felébresztettelek! – mormogtam a nyakába, mikor odahajoltam, hogy végigkóstolhassam a bőrét.
- Egyáltalán nem haragszom – suttogta halkan, én pedig látni akartam az arcát, így felnéztem rá. Szemei lehunyva, ajkain szelíd mosoly.
- Szeretlek! – vallottam be ismét, mire a mélybarna pillantás az enyémbe fúródott.
- Én is szeretlek téged!

Mindeközben tökéletesen tisztában voltam a szándékaival, ugyanis éreztem, ahogy ujjai a fenekemről a combomra futottak, és felhúzta a lábamat az oldalához, majd végigcirógatva visszafelé is az utat, megtalálta az utat hozzám. Ujjai minden habozás nélkül furakodtak belém, s mindebben a legvérforralóbb mégis az volt, hogy közben egy iszonyú szexi mosoly kíséretében folyamatosan a szemembe nézett. Kis pimasz!
Felgyorsult lélegzettel ugyan, de dobtam felé én is egy kisebb mosoly félét, majd homlokomat az övének támasztottam, miközben egyik kezem még mindig a mellkasán pihent, míg a másik a párnahuzatot szorongatta. Lehunytam a szemeimet, és élveztem, ahogy kényeztet. Ujjaimmal egyre-másra a bőrébe martam, bár igyekeztem kíméletes maradni. Viszont ezt, amit művelt nem lehetett ép ésszel kibírni, pláne, hogy éreztem az ölemnél, hogy ő is kíván.
Nem akartam most játszani, őrülten kívántam, nem csak azért, mert éppen profin izgatott, hanem mert maga a lénye, az, ahogyan éreztem, hogy a bőre az enyémhez simult, ahogyan hallottam, hogy levegőt vett, és éreztem, hogy dobbant a szíve… csak kívántam, és többé nem akartam nélkülözni őt.
Megemeltem a csípőmet, ezzel elveszítve Mike érintését bennem, majd csókot nyomva a szájára elhelyezkedtem fölötte, hogy aztán a szemébe nézve teljesen magamba fogadhassam. Őrjítő volt az érzés, de a tekintete méginkább. Látni a Szerelmem szemében a kéjt, látni az arcán az élvezetet mindennél jobb volt.
Ujjaimat rendre végighúztam az ajkain, ő pedig sóhajtott és halkan fel-felnyögött nekem. Pontosan tudta, mit szeretek! Végigsimított a combjaimon, s mikor hirtelen és erősebben ereszkedtem rá, a csípőmbe mart. Hiába szerettem volna úgy a fellegekbe repíteni, hogy végig én dolgozok, hogy én vagyok felül, sajnos a testem nem értett velem egyet. Éreztem, hogy mennyire jó szeretkezni vele, viszont a csípőm nem bírta a terhelést, furcsán fájt kicsit, ahogyan emelkedtem és süllyedtem. Kezeimmel megtámaszkodtam a vállai mellett, lehajoltam és csókot adtam levegőért kapkodó ajkaira, majd a szemébe néztem. Nem kellett mondanom semmit, értette. Kezeit felcsúsztatta a hátamra, majd egyetlen mozdulattal megfordult velem, s most már ő volt felül. Mindketten egyszerre kezdtünk mozogni, bár én nem olyan nagy hévvel, mint szerettem volna. Csókjai édesek voltak, és végig simogatott, ahol ért. Mikor újra mindketten elértük a csúcsot már világosodott.

- Jól vagy? – kérdezte kissé fáradtan.
- Ezek után? Viccelsz? – nevettem halkan, ami őt is megmosolyogtatta. – Aludj! Tényleg bocs, hogy felébresztettelek!
- Te nem sokára mész az egyetemre, ugye?
- Muszáj! De te ráérsz… - csókot nyomtam a szájára, majd átöleltem. Fejét a vállamra hajtotta, ő is puszit nyomott a nyakamra, és gondolom aludni próbált. Vagy nem?
- Petivel is találkozol? – na, helyben vagyunk.
- Igen. Egy helyen dolgozunk, meg kíváncsi vagyok, mi volt Ellával – nagyot szusszantott, én pedig elmosolyodtam. Fasza, hogy ennyire nem bírják egymást, pedig tök jól kijönnének, ha kicsit félretennék az acsarkodást.
- Azért tegnap szívesen bevertem volna neki egyet… - morogta, én pedig nem bírtam ki, megrázkódtam az elfojtott nevetéstől.
- Igen, láttam rajtad. De örülök, hogy nem tetted.
- Lexi se bírja…
- Nem, mert Peti folyton húzza az agyát. Hülyébbnél hülyébb neveken szólítja, és nem csak tegnap szólt be neki ilyesmiket, hanem egészen azóta, hogy megismerték egymást. És hát a húgomnak az sem tetszett soha, hogy Peti hogy bánt velem, csak nem szólt bele.
- Egy hülye – úgy mondta, mint az óvodás fiúk szokták, mikor a másik elveszi tőlük a homokozóvödrüket. – Nem értem, miért bosszant engem direkt, ha nem akar tőled semmit.
- Mert ő ilyen. Nagyképű, beképzelt alak.
- De akkor miért… hogyan lehettek ilyen jóban?
- Mert túlléptem azon, hogy a kapcsoltunk nem volt olyan, mint szerettem volna. De azon kívül, hogy folyton nőzik, én nagyon bírom őt. Már az első pillanattól fogva így volt. Mindig vitatkoztunk, ha találkoztunk, de mi szerettük ezt. Hasonló az érdeklődési körünk, tudunk miről beszélgetni. De az, hogy itt van, nem jelent semmi rosszat ránk nézve, ezt jó, ha tudod!
- Hm… - ennyit mondott, s ezután csend telepedett a szobámra.

Nem sok kellett Mikenak, hogy elaludjon, és mikor ez megtörtént, óvatosan kibújtam mellőle, felkaptam a telefonomat, hogy ne kezdjen el csörögni, és kisunnyogtam a nappaliba. Legnagyobb meglepetésemre már a húgom is ott volt, fel is volt öltözve, útra készen, de ugyanolyan pozícióban, papírok között kuksolt, mint este.

- Segítsek? – vigyorogtam rá. Mindketten tudtuk, hogy nem értek a munkájához egy kicsit sem.
- Hát, megtalálhatnád helyettem a hiányzó elektront… - motyogta.
- Aha… - vigyorogtam rá, és otthagytam az elektronjaival meg az izéivel.

Megreggeliztem, aztán olyan halkan, ahogy csak tudtam visszamentem a szobámba, megmosakodtam, majd felöltöztem. Pár percig csak néztem Mike békés arcát, aztán egy mosollyal az arcomon elindultam a húgommal az egyetemre. Mike volt a mindenem, rajta kívül nem volt szükségem senkire. Még a szüleimre sem, pedig rettentően hiányoztak, mégis őmellette mindenki más valahogy eltörpült – ezt még magamnak is nehéz volt bevallani, kicsit szégyelltem magam.
Peti bent teljes élménybeszámolót tartott a fizika tanszéken, Lexi irodájában. Azért ott, mert tudtuk, hogy ott tutira nem futunk össze Daniellával. Jobb vigyázni.
Minden jól haladt, Peti szerint a csaj alig várta, mikor hazakísérte, hogy megkérdezze, felmehet-e. Büszke voltam rá, mivel megállta, hogy nem dugta meg azonnal. Ez nála nagy szó volt.
A napom ezen kívül tök átlagos volt. Tanítottam, a többiekkel ebédeltem, meg hasonlók. Mike is felhívott délután felé, hogy megkérdezze mi újság, és hogy nála vagy nálam legyünk-e az este. Megbeszéltük, hogy majd én átmegyek.
A hét többi része is hasonlóan telt. Peti még egy randira elhívta Ellát, de még mindig nem volt semmi. Tetszett, ahogy húzza az agyát, mert láttam az egyetemen, hogy Ella mennyiszer sündörgött Peti irodája körül. Magamban jókat röhögtem!
De persze Mike és én színészkedtünk is. Méghozzá azt, hogy észre sem vesszük, hogy szervezik a szülinapunkat ezerrel. Chester a szokásosnál is jobban pörgött, nem is volt ám feltűnő, hogy állandóan lemondta a felvételeket, amiket Mike iktatott be. Kicsit morgott is miatta a szentem, de azzal vigasztaltam, hogy örüljünk neki, hogy ilyen barátaink vannak. Végül megkaptuk pénteken a meghívást, hogy a Cold-ban legyünk ott kilencre, szombaton. Nos, Mike csak a fejét csóválta, miután letette a telefont. Mindketten örültünk, de tényleg, bár nem bántuk volna, ha csak egy vacsit tartunk.
Mivel Chez csak egy „sima buliba” – és most idéztem – hívott meg minket, így egy sima halványbarack színű ruhát vettem fel egy magas sarkú cipővel, semmi extra. Mike maradt a kockás ing és farmer párosításnál. Nos, így is mikor kilépett a szobájából, majdnem elájultam.

- Nem szabadna ennyire szexinek és jóképűnek lenned! – motyogtam végignézve rajta, ő pedig csak felvonta a szemöldökét. – Most komolyan. Túl jól nézel ki…
- Azt hittem örülni fogsz a kockás ingnek! – mosolygott.
- Örülök is! – vigyorogtam rá én is. – Na menjünk, mutassuk meg mindenkinek, hogy nekem van a legszexisebb pasim a világon!
- Inkább azt, hogy nekem van a leggyönyörűbb barátnőm!

Ez megérdemelt egy csókot… kettőt is. Az út nem tartott sokáig, pláne, hogy végig beszélgettünk. A klub előtt egy rakat fotós volt, úgy tűnik elvileg rajtunk kívül mindenki tudott a dologról. Mike bíztatóan megszorította a kezemet, de nem lett volna rá igazán szükségem. Cseppet sem izgultam, mert ő mellettem volt. Nem több mint fél percre álltunk meg az ajtó előtt, hogy lekaphassanak bennünket pár kép erejéig, aztán Chez felbukkanásával bementünk. Elöl volt a ruhatár, megálltunk, hogy beadjuk a kabátokat. Chester meg hirtelen eltűnt mellőlünk. Olyan kis édes volt, szerintem ő jobban élvezte ezt az egészet, mint mi. A ruhatáros lány ránk mosolygott, de nem szólt semmit. Bentről halk zene hallatszott, mi pedig odasétáltunk az ajtóhoz.

- Van egy sejtésem, hogy mi vár ránk odabent – suttogta a számnál, én pedig elvigyorodtam.
- Arra mérget vehetsz! Sejtem, hogy nem aprózzák el a dolgot!
- Hát nem – nevetett. – De a lényeg az, hogy még legalább ötven ilyen évet szeretnék veled! – meghatódtam ettől a mondatától, rettentően jól esett.
- Ötvenet! – ígértem. – Aztán utána örökké! – mosolyogva bólintott, majd megcsókolt.
- Na menjünk! – sóhajtotta jókedvűen, aztán kézen fogva beléptünk.
- Boldog születésnapot! – kiabálta egy csomó ember, én pedig egy pillanatig csak megszeppenve néztem vissza rájuk.

Mike „vendégei” többen voltak, mint az enyémet. Jóval többen, még úgy is, hogy ötven tanítványom is jelen volt. El sem tudtam volna képzelni ennél szebb szülinapot, mert a lényeg az volt, hogy Mike és én együtt vagyunk, és a barátaink pedig velünk. Nem győztem végigpuszilgatni mindenkit, aki eljött, és persze ehhez hozzátartozott az is, hogy köszöntés képpen innom is kellett egy csomó emberrel. Szóval mikor a belépésünk után másfél órával összetalálkoztam Mikekal és a többiekkel, már mindannyiunkban volt egy kis ez meg az. Talinda is eljött, a pocakja már jó nagy volt, így leültünk egy nagy asztalhoz, hogy mégse kelljen annyit ácsorognia. Ő mondjuk nem maradt sokáig, beszélgettünk egy kicsit, vele is koccintottam – méghozzá úgy, hogy az ő és a saját pezsgőmet is én ittam meg -, majd elbúcsúzott és elment. Vele tartott Elisa és Linds is, de megértettem, hogy várják haza a gyerekek őket. Chester kedvét mondjuk ez nem tudta szegni, folyton a színpad felé pillantgatott, és állandóan azt ordítozta a fülembe, hogy muszáj lesz nekem is játszanom valamit majd. Csak bólogattam, kedvem egyelőre nem volt eldobbantani az asztaltól. Ott volt Phoenix, Chez, Rob, Heidi, Joe, Brad, Lexi, Dave, Amber és végszóra mikor már éppen hiányoltam volna megérkezett Peti is.

- Boldog szülinapot! – jó szorosan megölelt, és megpuszilt, én pedig hálálkodva pillantottam fel rá. – És neked is! – kezet nyújtott Mike felé, ami nekem rettentő jól esett. Mike teljesen normálisan felemelkedett kicsit, megrázta Peti felé nyújtott jobbját, aztán megköszönte neki.
- Gyere, ülj le! Mit iszol? – azonnal rendeltem is neki, amit kért, majd mindannyian beszélgetni kezdtünk.
- Ella tegnap megvolt! – nyögte be egyszer csak Peti, mire majdnem kiköptem a koktélomat. Mike vigyorogva veregette meg kissé a hátamat a köhögés közben, és Peti is hasonlóan elégedett arcot vágott.
- És?
- Ma már legalább tízezerszer keresett, de nem vettem fel.
- Helyes! – bólintottam. – Ez szép ajándék, köszönöm!
- Azért vettem neked valamit, ott van a többieké között! – intett a fejével az asztal felé, ahol a nekünk szánt ajándékok sorakoztak. – Meg neked is… - morgott kelletlenül Mike felé.
- Öhm… Köszi! – motyogta meglepetten Szerelmem, én meg csak magamban somolyogtam. Ugye Peti nem is olyan szörnyű? Tud ő, ha akar.

Ahogy telt az idő a hangulat egyre jobb és jobb lett. Sokan odajöttek hozzánk, kicsit beszélgettünk mindenkivel. Mike megismerte jó pár diákomat, én pedig újabb ismerősöket szereztem az ő köreiből. Olyan éjfél felé kaptunk egy szép hosszú üzenetet is a szüleitől, az öccse pedig már korábban telefonált. Nagyon aranyosak voltak, mert engem sem felejtettek ki a köszöntésből, és ez rettentő jól esett nekem. Aztán persze Peti nem bírt a vérével, állandóan nyaggatott, hogy menjek már vele táncolni, én meg egy idő után rábólintottam. Csókot nyomtam Mike ajkaira, majd belevetettük magunkat a táncolók tömegébe.
Hiába szerettem Petivel ropni a ritmusra, valahogy mégsem voltam olyan hű de happy, így egy idő után berántottam elé a húgomat, és visszaültem Mike mellé. Ő csak mosolygott, és a fülembe suttogta a bűvös szót: szeretlek.

- Hol van Dave? – kérdeztem Phoenixtől nem sokkal később, mert mielőtt Petivel elmentem táncolni még mellette ült, de most sehol sem láttam.
- Elment – vonta meg a vállát, majd rám vigyorgott. – Ismered azt a játékot, hogy „én még soha”?
- Persze – bólogattam.

Na, később rájöttem, hogy nem kellett volna. Sajnos valahogy Phoenixnek és Joenak sikerült mindig olyat mondania, ami miatt innom kellett. Volt persze egy-két – szóval rengeteg - szexszel kapcsolatos állítás is, és Mike nem egyszer nagyot nézett, mikor ittam. Csak Peti felé pillantottam, és máris értett mindent. Na azért mondjuk ő sem panaszkodhatott, ő meg olyankor ivott a témával kapcsolatban, mikor én nem. Sejtettem, hogy az Annával töltött évek alatt azért műveltek egyet s mást, de azért volt, amin meglepődtem. Nem voltunk féltékenyek a másikra, legalábbis én biztosan nem voltam, és rajta sem láttam ennek a jelét. Jómagam csak vigyorogtam azon, hogy például Mike csinálta már parkban éjszaka, vagy nappal strandon. Mentségére felhozta, hogy fiatal volt még. Na persze! Mondjuk a liftnél és az egyetemnél mindketten ittunk bőven, bár ő inkább főiskolára járt.
Hogy pontosan mikor és miért találtam magam a színpad kellős közepén, arra már nem emlékeztem, csak figyeltem, ahogy Mike a vállamra akasztja Brad egyik gitárjának a tartóját, aztán a kezembe ad egy pengetőt. Eszembe se jutott ellenkezni. Igaz, hogy azon nyomban lekaptam a lábamról a magas sarkút, ahogy felfogtam, hogy gitárt fogok nyúzni. Mert hát Linkin Parkot mégsem lehet magas sarkúban játszani!
Chester ezer wattos vigyorral köszöntötte a közönséget, és egy bazi hosszú monológ közepén sikerült neki vagy ezredszerre is boldog szülinapot kívánni nekünk. Átkaroltam Mike derekát és odasétálva a színpad elejére meghajoltunk, ezzel megköszönve a tapsot, az ujjongást, és egyáltalán azt, hogy itt voltak. Aztán mindenki rám nézett, mármint a színpadon – Brad kivételével, aki a húgomat, Heidit és Ambert szórakoztatta az asztalunknál -, hogy döntsek mi legyen. Na hát engem sem kellett félteni. Rögtön eszembe jutott apa, és az, hogy mennyire szerette a srácoktól a Somewhere I Belong-ot, így azt kezdtem introzni. Minden gond nélkül kapcsolódtak be a többiek is, és mikor Mike elkezdte mondani a szöveget, azonnal rá kaptam a tekintetem. Istenem, hogy én mennyire imádtam hallgatni és nézni őt! Ezt követte még hét másik szám, amiket jobban tudtam – ami annyit jelentett, hogy a Hybrid Theory vagy a Meteora korongjáról voltak valók. Utolsónak a Points Of Authority-t játszottuk, és nem bírtam ki, a végén belementem a There They Go-ba is. Azt rettentően sajnáltam, hogy a Fort Minoros időszakról lemaradtam, de tudtam, hogy játszották már ezt a két számot így együtt. Mike vigyorogva pillantott felém, én meg kihívóan felvontam a szemöldökömet, mire elkezdte a szövegét. Totálisan imádtam, mikor káromkodott a színpadon. Azt mondanám, hogy sütött belőle a nyers erő, a temperamentum, és az, hogy ez az ő vérében van. Mikor vége lett nagy tapsvihar közepette – ami tőlem is származott - visszabillegtünk az asztalunkhoz.

- Összesen kétszer pengettél félre! – fordult felém Brad, mikor lehúztam az előttem lévő vodka-narancsot.
- Reba jól játszik, csak… - harapta el a mondat végét Peti, de csak rámosolyogtam.
- De tényleg jó volt. Én nagyot lestem. Nem tudtam, hogy a mi számainkat is így el tudod játszani – így Phoenix.
- Petinek igaza van. Mindig is jól játszottam, csak apa elvesztésével könnyebb volt úgy megbirkózni, ha gitár meg zongora közelébe se megyek – megrántottam a vállamat, majd puszit nyomtam az én rocksztárom arcára. Oké, Peti tényleg halál fia lesz emiatt!
- És mi változott? – kérdezte végül Rob.
- Majdnem meghaltam. Nem élhetek úgy, hogy megtagadom azokat a dolgokat és személyeket, amik és akik boldoggá tesznek! – erre mind egyetértően bólogattak.
- Hát akkor… az újrakezdésre! – emelte a poharát Chester, mire mind hasonlóan cselekedtünk.

Aztán olyan kettő körül – na igen, már nem a szülinapunk napján, de kit érdekel? – előkerült egy szép nagy rózsaszín-fekete-fehér torta is. A tetején masni volt, az oldalát pedig hangjegy és gitár díszítette. Nos, mind elfogyott, nagyon finom epres ízű volt. És hát sokan is voltunk rá. Még jó két-három órát táncoltunk, Mikekal összegabalyodva, vagy a srácokkal, akik kipörgették belőlem a szuszt is, aztán bepakoltuk a sok ajándékot Heidi kocsijába, és elindultunk haza. Mike házába mentünk, gyorsan kirámoltuk a csomagtartót négyen, aztán elköszöntünk Joetól és Heiditől is, és beléptünk a nagy házba. Már lassan kelt fel a nap, és kissé fáradtak is voltunk, de nem számított. Sosem volt még jobb szülinapom!

- Az én ajándékom a szobában van, gyere! – megfogta a kezemet, és felfelé kezdett húzni a lépcsőn.
- Tényleg? Azt hittem a nadrágodban! – kuncogtam, mire ő is felnevetett.
- Azt majd kicsit később! Látom tényleg eleget ittál! – mosolygott vissza rám a válla fölött.
- Aham… - bólogattam, majd leültem a hatalmas, pihe-puha ágyra.
- Na akkor boldog szülinapot! Vegyük úgy, hogy még tart! – átnyújtott egy pici dobozt, és csókot hintett a számra.
- Oké, de neked is… - hirtelen elhasaltam az ágyon, benyúltam alá és előhúztam alóla a gitártokot. – boldog szülinapot! – először meglepődve nézett rám, majd hitetlenkedve felnevetett. – Most mi van? – kérdeztem én is vigyorogva.
- Tényleg a saját ágyam alatt rejtetted el az ajándékom?
- Igen, de csak tegnap – kinyújtottam rá a nyelvemet, majd ösztönöztem, hogy nyissa ki. Látszólag fel volt készülve a dologra, sejtettem, hogy Davenek és Bradnek eljárt a szája, ám mikor meglátta mi is van benne, megint csak hitetlenkedve felnevetett.
- Köszönöm! – csak megrántottam a vállamat.
- Nem volt nehéz kitalálni, mi legyen az ajándékod. A harmincöt az egy szép szám!
- Nem annyira, mint a huszonöt – mosolygott, majd elővette a gitárt. – Hogyan?
- Anyukád említette, mikor karácsonykor ott voltunk, hogy a padláson van, csak törött. Mondjuk nem számítottam rá, hogy annyira törött, de azért helyre lehetett hozni. Mikor elmesélte, hogy ez volt a legelső gitárod, gondoltam örülnél, ha munkába állhatna megint.
- Igen, nagyon! – pár pillanatig csak merengve nézte a hangszert, halványan mosolyogva végighúzta rajta az ujjait, és megpengette. Fantasztikus volt látni, hogy tetszik neki. - De most nézd meg te mit kaptál!
- Ó, oké… - már egészen el is feledkeztem róla, pedig a kezemben szorongattam a kis dobozt. Leemeltem a fedelét, és előhúztam belőle a láncot. Elállt a lélegzetem is!
- A régi is megvan, természetesen. De gondoltam fehéraranyban szebb lenne!
- Úr Isten, köszönöm! – hebegtem, majd segített a nyakamba csatolni az én régi Linkin Parkos láncomnak a mását, ami így sokkal értékesebb lett már. Nem azért, mert fehérarany volt, hanem mert Tőle kaptam. – Szeretlek, nagyon, nagyon, nagyon! – hajtogattam, és átölelve a nyakát ledöntöttem az ágyra, hogy aztán fölé kerülve méltóképp befejezzük a születésnapunkat…

**

- Kérdezhetek valamit? – motyogta a fülem mellett, mikor már majdnem sikerült elaludnunk, pár órával később. Ami annyit tett, hogy már másnap délelőtt kilenc volt.
- Persze – dünnyögtem, és kinyitva a szememet, felé fordultam, hogy a félhomályban a fáradt, de irtó helyes arcát vizslathassam.
- Te mit szólnál hozzá, ha én… szóval, ha sosem kérném meg a kezedet? És nem úgy értem, hogy te állj elő a kérdéssel – mosolygott zavartan, kicsit viccesebbre akarta fogni a témát -, hanem hogy mi lenne, ha sosem házasodnánk össze? – a kérdés nem kicsit lepett meg, és pár pillanatig csak pislogtam rá.
- Én… nem tudom. Nem azért vagyok veled, mert egy nap azzal akarok villogni, hogy Shinoda lettem. Bár nem lenne rossz, sőt! – mosolyogtam rá, mire ő is kissé zavartan elvigyorodott. – De miért? Úgy értem, miért nem akarsz elvenni?
- Nem arról van szó, hogy nem szeretlek, ezt tudnod kell! Csak… egyszer már rosszul sült el, és… nem is tudom – megvonta a vállát, és várakozóan nézett rám.
- Én nem kényszerítelek semmire. Szeretlek, és ennyi. Öt, meg tíz, meg húsz év múlva, sőt, örökre itt leszek veled. Nem számít, hogy van-e róla papír, hogy szeretjük egymást – vizslatva nézett rám, tekintete az arcomon cikázott. Talán nem hitte, hogy őszintén mondtam, amit mondtam. – Nem mondom, hogy nem lenne jó, de nem számít. Ha nem szeretnéd, nem házasodunk össze. Ennyi.
- Ennyi?
- Aham… - bólintottam, majd közelebb bújtam hozzá, és a mellkasába fúrva az arcomat, puszit nyomtam a bőrére.
- Szeretlek. Nagyon.
- Én is téged.

Nem mondom, furcsa volt, hogy előállt ezzel, de most, hogy felhozta a témát, tényleg így éreztem. Nem kell ahhoz nekem fehér ruhába bújnom, és fogadalmat tenni Isten meg egy anyakönyvvezető előtt, hogy boldogan éljek vele.

Boldog születésnapot, Rob!

Boldog 33. szülinapot a kedvenc dobosom(unk)nak! :)

Újra együtt

"Néhány lépéssel hol távolabb, hol közelebb vagyunk egymástól. Kezemet emelem, búcsút intek, vagy éppen ajkaid csókolom a viszontlátás örömére. Viszont a lelkünk az már régen egybeforrt. A lelkeink... Igen, azok nem járnak külön utakon többé!"
(K.A.)




39. fejezet

Mike szemszöge:

- Uram Isten, ez már nagyon hiányzott! – motyogtam a hajába. Már cseppet sem foglalkoztam azzal, hogy megvárjam, míg ő mond nekem ilyeneket. Azon már túlléptünk, felnőtt emberek vagyunk. Mellesleg meg én vagyok a férfi, nekem kell „udvarolnom” egészen addig, míg csak élünk.
- Hát igen, nekem is… - mormolta, miközben ajkai a nyakamra tapadtak, és apró puszit lehelt a bőrömre. Egy pillanatra lehunytam a szememet, és megengedtem magamnak egy elégedett vigyort. Ő is alig bírt magával, ahogyan én is.
- Azért azt elmondanám… - végigsimítottam az arcán, miközben igyekeztem lekötni a figyelmét. Nem mintha nem esett volna jól, hogy már az ingem felső gombjával szórakozik… - Hogy tényleg nagyon sajnálom ezt az egészet! – azt mondta, nem akar róla beszélni, de most mégis csendesen figyelt rám. Szemeiben nem volt harag vagy vád, sem csalódás, vagy fájdalom. Ugyanúgy nézett rám, mint annak előtte, és most már tudtam, mi ez: szerelem. – El kellett volna mondanom már a halloween-i buli után, meg azt is, hogy rájöttem, hogy bejárt hozzánk, meg mindent. De többet nem fordul elő, beszéltem vele, kerek-perec megmondtam neki, hogy nem akarok tőle semmit. Nem mintha azelőtt nem mondtam volna, de talán most megértette.
- Hidd el, most meg fogja érteni, hogy velem ne kezdjen ki!
- Mit forgatsz a fejedben? – elmosolyodott, olyan cinkosan, de csak megvonta a vállát. – Na, Bekka…
- Ugyanazt fogja kapni, amit ő adott. Majd később elmesélem, jó? Most lenne egy jobb ötletem, hogy mit csináljunk…

Nem tehettem róla, de elvigyorodtam ezen, mire ő halkan felnevetett és megcsóválta a fejét. Jó, azért tisztában vagyok vele, hogy mit szeret rajtam, beleértve ezt a mosolyomat is, de most esküszöm, hogy nem szándékosan használtam.
Újra megcsókoltam, nem tudtam tovább ellenállni neki, hiszen erre vártam. Ujjai megint visszatértek a gombomhoz, én pedig végigsimítottam a combjain és közelebb húztam magamhoz. Az ajkai ugyanolyan puhák és nedvesek voltak, mint mindig, most mégis csak más érzés volt. Jobb, felemelőbb. Az okával nem voltam teljesen tisztában, de nem is gondolkodni akartam most. Amint ő vetkőztetni kezdett engem, én sem cselekedtem másképp. Legszívesebben letéptem volna róla mindent, egyetlen mozdulattal, de mégis inkább lassan csókoltam végig a nyakát, a vállát és a melltartója vonalát, amikor kigombolgattam és lehúztam róla az ingét. Hosszú haja a vállára omlott, így eltűrtem onnan, s a szemébe néztem. Furcsa módon akkor jön rá az ember, hogy mennyire fontos neki a másik, mikor elveszíti. Ha most nem szeretkeztünk volna, hanem csak annyi jutna, hogy gyönyörködhetek a szemei csillogó szépségében, az is elég lett volna nekem. Ajkai lágyan érintettek, csak lehunytam a szemeimet és élveztem az érzést. Ujjai végigsimítottak a mellkasomon, a hasamon, majd gombolni kezdte a nadrágomat. Én is leügyeskedtem a segítségével a fekete cicanadrágot róla, végigsimítottam bugyin keresztül nőiességén, mire halkan felsóhajtott. Hm, mennyire hiányzott ez a hang!
A hely nekem kevésnek bizonyult a pulton, így magamhoz húztam, felkaptam az ölembe, megfordultam vele és a konyhaasztalra ültettem. A lábammal arrébb löktem egy széket, és néztem, ahogyan lassan elfekszik. Eléggé kívántam már, mi az hogy! Azonban most sem cselekedtem gyorsabban, csak a hasához hajoltam, és csókolni kezdtem. Ujjait a hajamba túrta, és mikor a csípőjénél jártam halkan felnevetett. Csikis volt, és a hangja zene volt a füleimnek. Soha többet nem engedem el, az biztos!
A bőre most is puha volt és selymes, s a falatnyi bugyiját levéve, újra megízleltem őt. Hangosan nyögdécselt és sóhajtozott, de nem bírta sokáig, felvont magához egy csókra, miközben a boxeremet kezdte letolni rólam. Mikor sikerrel járt, kihúztam őt egészen az asztal szélére, végigsimítottam a mellkasán a mellei között, a hasán, aztán belemarkolva a csípőjében lassan elmerültem benne. Tényleg baromi lassú mozdulattal csináltam, mert nem akartam, hogy fájjon neki, hiszen ő maga mondta, hogy fáj még itt-ott, de abból, ahogyan ujjai a csuklómra fonódtak és ívbe feszült a teste, csak azt láttam és éreztem, hogy élvezi. Mindenesetre egy percig csak élveztem a látványt és az érzést, hogy benne lehetek, aztán mozogni kezdtünk mindketten. Belekapaszkodott a karjaimba, felült velem szemben, és elködösült tekintettel nézett a szemembe. Végigsimítottam a csípőjén, a hátán, a vállain, még közelebb húztam magamhoz, élveztem, ahogy forró bőre az enyémhez simul és mellei a mellkasomhoz nyomódnak. Halk nyögéseinek a hangja ott csengett a fülemben, csókjai ott égtek a számon, és együtt léptük át a beteljesülés kapuját. Szorosan ölelt, ahogy én is őt, arcát a nyakamhoz fúrta, és halkan mormogni kezdett.

- Ugye mondtam én, hogy valamit a harmincon felüliek jobban tudnak! – felnevettem a régen hallott megjegyzésen, s egy csókot nyomtam a hajába.
- Te sem panaszkodhatsz…
- Köszönöm! – kuncogott, és a szemembe nézett, miközben megsimogatta az arcomat. Mindig is olyan gyengéd volt velem, és még most azok után is, ami történt. Reméltem, hogy ez azt jelenti, hogy lehet minden olyan, mint régen, vagy még annál is jobb.
- Szeretlek! – ezen elmosolyodott.
- Én is szeretlek! – jobb volt ezt hallani, mint képzeltem.

Ezután felöltöztünk, és felmentünk a hálóba. Bekka egy pillanatig megállt az ajtóban, és végignézett a helyen. Lefagytam, azt hittem, hogy az emlékektől esetleg kiborul, vagy valami, de aztán beljebb sétált, egy kisebb ugrással levetődött az ágyra, hogy aztán nevetősen megsimogassa a derekát. Aha, ugye nem kéne ugrálni? Megcsóváltam a fejemet, majd követtem a példáját.

**

Néztem, ahogyan aludt mellettem. Én képtelen voltam lehunyni a szememet, egyszerűen nem ment. Látni akartam, figyelni, ahogyan nyugodtan veszi a levegőt, és néha elmosolyodik álmában. Szerettem, de még mennyire! Nála nem létezett a földön szebb és tökéletesebb. Egész éjszaka őt figyeltem, vagy hozzábújva csak élveztem, ahogyan finom illata eltelítette az elmémet. Na most tudnék írni egy dalt, az tuti, de el nem mozdulok mellőle! Ezer és egy gondolat kavargott a fejemben, szinte úgy éreztem, egy méhkas lakik odabent.
Reggelig bírtam az ágyban, de azzal, hogy nem aludtam, csak még fáradtabb lettem, és már nem tudtam tovább egyhelyben feküdni. Melegem volt a takaró alatt, és el is zsibbadt mindenem. Még egy utolsó pillantást vetettem Szerelmem felé - még magamban is tök jó volt kimondani -, aztán a fürdőbe mentem. Gyorsan lezuhanyoztam, aztán felöltöztem. Még nem volt hat óra sem, szóval úgy döntöttem, hogy hagyom aludni őt, és lementem a konyhába. Ittam egy bögre kávét, bár nem segített rajtam sokat, aztán lementem a stúdiómba, és leültem a zongora elé.
Na jó, mit is kéne játszanom? Volt pár dal az új albumra szántan, amin dolgozhattam volna, de most nem ment. Túl fáradt voltam, mégsem bántam, hogy egy percet sem aludtam. A tudat, hogy Bekka ott van mellettem mindennél jobb volt. Lecsuktam a billentyűfedelet, és csak ültem ott. Körbenéztem, mindenhol papírok, amiken dalszövegrészletek, meg össze-vissza a gitárjaim és a keverők. Rendetlenség…

- Jól vagy? – jött a halk kérdés az ajtó felől, és pedig arrafelé fordultam. Ott állt ő, az egyik pólómban és boxeremben, és engem nézett. Az arca komor volt, engem vizslatott. Aggódott.
- Persze Cicám, minden rendben! Gyere ide! – kinyújtottam felé a kezeimet, ő elmosolyodott, és odasétálva leült az ölembe. – Miért nem alszol?
- Mert felébredtem, hogy már nem ölelsz át – megvonta a vállát, mintha ez teljesen egyértelmű kellett volna, hogy legyen.
- Bocs, de már nem tudtam tovább feküdni!
- Nem aludtál semmit, igaz? – végigsimított az ujjaival a szemem alatt.
- Ennyire szarul nézek ki? – vigyorogtam rá, mire megrázta a fejét.
- Dehogy! Csak látszik, hogy fáradt vagy… Nekem lassan készülnöm kell, mert Petivel reggelizek óra előtt, te meg szerintem aludj egyet! – Peti nevének hallatán majdnem kibukott belőlem egy káromkodás, de sikerült visszafognom magam.

Csak bólintottam, hagytam, hogy kézen fogjon, és felsétáltunk a szobámba. Lassan elkészült, lekísértem a kapuig, de ott nem nagyon akaródzott elengednem. Ne hogy már azzal a bájgúnárral legyen! Nem elég, hogy egy helyen dolgoznak? Miért kell együtt is reggelizni? Remélem kicsit a torkán akad a falat annak a tapizós majomnak…
Ő csak vigyorogva csókolt és csókolt, majd kibontakozott az ölelésemből, és elsétált. Basszus, hosszú napom lesz, érzem!
Persze aludni nem aludtam, nem tehettem meg. Bementem a stúdióba, ahogyan a többiek is, és tovább dolgoztunk a dalokon, meg szerveztük a nyári fellépéseket.
Éppen a keverőpult előtt ültem és próbáltam eltalálni egy hangot, mikor Chester lépett mellém, és a telefonját nézegette.

- Bekka írt, hogy jól vagy-e, mert ki vagy kapcsolva, és aggódik. Meg, hogy ha együtt vagyunk, és van kedvünk, nézzünk el az egyetemre. Azt írja a sportcsarnokban van – összevont szemöldökkel néztem fel rá, majd elővettem a zsebemből a telefont, ami tényleg ki volt kapcsolva.
- Lemerült… - nem is vettem észre, hogy jelzett volna. – Azt nem írta, mit csinál ott? – ránéztem az órámra, és már délután öt volt.
- Nem – vonta meg a vállát, majd kérdőn nézett rám, de végül nem várta meg a válaszomat. – Menjünk, ma már eleget voltunk itt. Ti is jöttök? – fordult a többiek felé. Csak Robnak volt szabad ideje, így ő velünk tartott.

Mikor mindannyian leparkoltunk az egyetemnél, Chester még felhívta Talindát a biztonság kedvéért, hogy jól van-e, majd elindultunk a sportcsarnok felé. Bent aztán meg is találtuk Bekkát, amint egy rakat lányt ugráltatott. Vagyis valamiféle akadálypályát építettek végig a csarnokon, és azon kellett átmenniük. Mikor meglátott bennünket azonnal vigyorogni kezdett, és ettől én is élénkebb lettem, habár lassan kezdtem úgy érezni, hogy állva is el tudnék aludni. Puszit adott Cheznek és Robnak, végül pedig hozzámbújt. Mosolyogva öleltem magamhoz, és nyomtam csókot a szájára. Egy pillanatig édesen mosolyogva nézett rám, aztán hirtelen elfordult a lányok felé.

- Nektek nincs megállás, az Istenit! Mozogjatok, mintha élnétek! – ordított velük, majd ugyanolyan aranyos mosollyal visszanézett ránk. – Mi újság? – mindhárman meg voltunk lepődve, és ezt ő is látta. – Peti nem ér rá, de a lányoknak kell egy büntetés, mert ma lógtak az edzésről – vonogatta a vállát, aztán belefújt a sípjába. – Húsz kör, nem kocogás, normális tempóban, ha kérhetem! – jó páran felnyögtek, és könyörögve néztek és szóltak Bekkához, de ő csak a fejét rázta mondván, ezt Petivel kellett volna megbeszélniük. – Nos?
- Hát semmi új – mondta Chester.
- Van új dobszerkóm! – vigyorgott Rob, mire Bekka elnevette magát.
- És milyen? – ezzel leültünk a lelátókra, és ők beszélgetni kezdtek, míg én csak fogtam Bekka kezét, és próbáltam nem elaludni.
- Sziasztok! – Amber hangjára nyitottam ki a szememet, és csak ekkor vettem észre, hogy már Bekka vállán pihent a fejem.
- Hello! – köszöntem álmosan, majd Bekkára néztem. Rám mosolygott, megsimogatta az arcomat, majd a lányok felé fordult.
- Mehettek! – kiabált nekik, ők pedig morgolódva elindultak az öltözők felé.
- Látom sikerült kibékülnötök! – pillantott ránk a szőke lány, mire Bekka felállt, és megölelte. Nem értettem, hogy miért, de nem is számított. Úgy látszik Amber a normálisabb fajtából való.
- Igen… Mi most megyünk, de ti maradjatok csak! – pillantott a többiek felé.
- Én is megyek – állt fel Chester is, majd Rob is követte a példánkat.

Elbúcsúztunk Ambertől, aki úgy tűnt, még marad, sőt, még most kezd edzeni pár másik lánnyal. Rob ott maradt, beszélt vele valamit, amire a lány csak bólogatott, aztán a parkolóban elköszöntünk tőlük is. Bekka közölte, hogy így nem kéne vezetnem, és elkérte a kulcsaimat.

- Biztos vagy benne? – kérdeztem elgondolkodva.
- Nem töröm össze, ígérem! – nevetett, mire elhúztam a számat.
- Nálad sosem lehet tudni – szaladt ki a számon, mire ő is elkomorult.
- Többet nem fog előfordulni – ígérte, én pedig bólintottam.

Hozzájuk vettük az irányt, amit nem bántam, bár igazából csak egy puha ágyat akartam, meg aludni. Csendesen telt az út, Bekka meglepően jól vezetett, és ennek örültem. Valamint azt sem láttam rajta, hogy félt volna vagy hasonló. Talán mostanra teljesen túl tudta magát tenni a szülei halálán, és az is lehet, hogy a saját ostoba balesete is segített, amit túlélt. Ha csak arra gondoltam, hogy meghalhatott volna, kirázott a hideg. Most az én kezem pihent az övén a sebváltón, és csak néztem a sötétedő várost. Simán le is parkolt a ház előtt, majd felmentünk a lakásba.

- Hát te mit csinálsz? – bukott ki belőlem a kérdés, ahogyan a nappaliban megláttam a temérdek papírt a földön meg az asztalon, közöttük a szöszi Lexivel.
- Dolgozik – mosolygott rám Bekka, Lexi pedig bólogatott.
- Wow… - csak ennyit tudtam mondani, majd követtem Bekkát a konyhába. Gyorsan összedobott egy vacsit, amit én félig-meddig a pulton fekve figyeltem.
- Na mi van, rocksztár, a nővérem nem hagyott aludni? – kérdezte vigyorogva Alexa.
- Most nem az én hibám, esküszöm! – védekezett Szerelmem, mire én is kissé megráztam a fejemet.
- Csak nem tudtam… - motyogtam, aztán éreztem, hogy valami kicsi felugrik az ölembe. – Szia Pajti! – vakargattam meg Icy füle tövét. Eközben kopogtak, és mivel Bekka könyékig benne volt a sütőben, Lexi meg a hűtőben, így én nyitottam ajtót.
- Szevasz édes öregem! – veregette meg azonnal a vállamat Peti és belépett mellettem a lakásba.
- Ja, gyere csak beljebb! – morogtam, majd becsuktam az ajtót. Fantasztikus! Mit keres itt?
- Ó te jó ég! – nevetett Bekka, ahogy meglátta a bájgúnárt, és adott neki két puszit. Magamban fortyogtam, de nem szóltam semmit.
- Na? – kérdezte Peti, majd forgott egyet a tengelye körül.
- Határozottan jól nézel ki! – vigyorgott Bekka, mire felsóhajtottam. Ez valami büntetés?
- Kössz! Látom sikerült végre visszaszerezned Rebát! – fordult felém, és gúnyosan rám mosolygott. Vagy legalábbis szerintem ez a gúnyos mosolya volt! Hadd vágjam pofán!
- Igen – morogtam, keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt és nekidőltem a falnak.
- Csak hogy tudd, nekem sosem tartott ilyen sokáig! – Bekka legyintett egyet, jelezve, hogy ne foglalkozzak vele, én pedig igyekeztem nem kikelni magamból.
- Minek köszönhetjük a látogatást? – kérdezte Lexi a konyha ajtajából.
- Gondoltam megkérdem Rebától, hogy festek, mert randim lesz.
- Randid? – pillantottam fel rá élénkebben.
- Ó, nézd már… - lökte oldalba Bekkát. – Hogy megkönnyebbült a rocksztárod! – komolyan, hadd verjem be a képét!
- Ebből látszik, hogy szeret! – szólt gyorsan közbe Bekka. – Te sosem voltál féltékeny senkire, bárkivel is találkoztam.
- Mert tudtam, hogy nálam jobbat úgysem találsz! – jézusom, mindjárt hányok!
- Tudod, ahogy egyre többször találkozunk, mindig jobban csodálkozom, hogy Bekka milyen sokáig kibírta melletted! – próbáltam nyugodt hangon beszélni, de az nem igazán segített a hangulatomon, hogy a barátnőm ott állt amellett a piperkőc majom mellett.
- Én meg azt furcsállom, hogy befért az egód a lépcsőházba! – kontrázott Lexi, mire rávigyorogtam, amit ő viszonzott. Úgy látszik ő sem csípi túlságosan a srácot.
- Ketten ellenem? Ez szép családias összetartás! Azt tudom, hogy te cicamucikám a nővéred csípős nyelvét örökölted, szóval nem lepődök meg! – vigyorgott Lexire, aki a megszólításkor elfintorodott. – Bár rajtad csodálkozom, rocksztár. Azt hittem bevered lassan a képemet!
- Még megkaphatod, ha annyira szeretnéd! – elrugaszkodtam a faltól, és feléjük léptem egyet, nem fenyegetően, csak nyugodtan, de Bekka máris ugrott.
- Jól van, elég legyen! – pillantott rám, majd a bájgúnárra. – Peti nem veszekedni jött, szóval higgadjatok le! Lexi, te meg viselkedj, kérlek! – figyelmeztette a szőkeséget, mire az csak megforgatta a szemeit.
- Á, hagyd! A húgodnak az hiányzik, hogy valaki végre jól gerincre vágja! – nem kicsit kerekedtek el a szemeim a szavain, mire Bekka is haragosan pillantott felé.
- Amilyen jóképű vagy, olyan nagy seggfej! Nem mondunk olyat, hogy gerincre vágunk valakit, pláne nem a húgomnak!
- Jó, mindegy! – fújt visszavonulót Peti.
- Látod már, miért nem bírom elviselni? – suttogta most már mellettem a kérdést Alexa, és csak a fejét rázta.
- Na ja… - dünnyögtem.
- Na mit akarsz, mi legyen? – pillantott kérdőn Bekkára az a majom.
- Bűvöld el, nyújtsd a legjobb formádat. Ne vágd gerincre rögtön! – mosolyodott el, engem meg zavart ez. Miről beszélnek? – Azt akarom, hogy megvesszen érted! De tudod te, hogy kell ezt csinálni.
- Mi van? – szólalt fel Lexi előttem. Már én is épp kérdezni akartam.
- Petinek randija lesz Daniellával – adta meg a választ Bekka, mire mindketten döbbenten néztünk rájuk.
- De… miért? – kérdeztem végül.
- Bosszúból – felelt egyszerűen Szerelmem. – Mondtam, hogy olyat kap, amilyet adott. Odalesz Petiért, és azért is akarni fogja, mert ő az enyém volt valaha. De csak annyit kap, hogy Peti… jól gerincre vágja és kész… - mondta ki végül a dolgot Peti szavaival élve. Lexi elmosolyodott, de én ennél nem is lehetettem volna döbbentebb.
- Szerintem a rocksztárod agyvérzést kapott!
- Kapd be! – mordultam rá, ő meg csak vigyorgott. – Ez biztos, hogy jó ötlet? Végülis ti tanárok vagytok, és… amúgy is…
- Nyugodtan helytelenítsd a döntésemet, de nem fogok rajta változtatni! Szeretlek téged, Mike. De ez a mi játszmánk – Bekka komoly pillantása nem győzött ugyan meg a dolog helyes mivoltáról, de nem tehettem mást.
- És te csak úgy megteszed neki? – kérdeztem Petitől.
- Persze. Barátok vagyunk, és nekem sem tetszik, hogy az a ribanc szétszedett titeket, de amúgy jó nő, elleszek vele… – csak hallgattam. – Most megleptelek, mi?
- Kicsit igen – vallottam be.
- Na jó, megyek. Holnap mesélek. Sziasztok! – puszit adott Bekkának, felém és Lexi felé biccentett, majd ott sem volt.
- Érdekes lesz… - motyogta Alexa, majd a konyhába ment. Bekka csak állt velem szemben és fürkésző pillantással nézett.
- Haragszol? – suttogta végül.
- Nem. Csak furcsa nekem ez a helyzet.
- Nem hagyom annyiban a dolgot. Nem tehetem. Nem hagyom, hogy megtaposson engem, Mike! Mert bár most már együtt vagyunk, de mindketten szenvedtünk miatta. És ezért fizetni fog!
- Jól van, ahogy akarod! – bólintottam, aztán magamhoz húztam egy csókra. – Szeretlek! – mosolyogtam rá, mire azonnal jobb kedve lett, láttam a szemében.
- Én is téged!

Megvacsoráztunk, aztán egy zuhany után bedőltünk az ágyba. Bármennyire is fáradt voltam, azért nem bírtam ki, hogy ne csábítsam el Bekkát. Túl sokáig kellett nélkülöznöm az érintéseit. Az éjszaka első fele ezzel telt, a másik pedig alvással. De a lényeg az volt, hogy végre megint egymás mellett aludtunk.

Mikor?

Sziasztok!

Most sem fejezettel jövök, csak lányos zavaromban így vizsga előtt 12 órával még nem tudok aludni, és hoztam egy pici hírt. Phoenix tartott ma LPU chatet, amiről a MSC készített egy összefoglalót. Abban olvastam az új albumról.
Szerintem rajtam kívül van még pár ember, aki várja már (persze senki sem lehet olyan izgatott mint én, lassan a falat kaparom :) ), hogy kijöjjön az új album. Phoenix azt mondta, hogy olyan 40-50 dalon dolgoztak, de egyik sincs kész. Ez nem meglepő, mármint a nagy számra gondolok, tudjuk, hogy sok közül szoktak kiválasztani párat, amit végül tökélyre fejlesztenek. Most azt mondta, hogy 15-20 darabra koncentrálnak ebből. Biztos időpontot nem mondott, szerintem tényleg halvány gőze sincs róla, hogy mikorra lesznek kész, bár azért van egy sanda gyanúm, hogy van egy 'deadline', ahogy általában mindig. Mindenesetre mi nagyon várjuk, igaz? :)
A fejezetről annyit, hogy dolgozom rajta, de jelenleg ezer felé jár az agyam, nem tudok egy felé koncentrálni. Az ATS frisseket is annak köszönhetitek, hogy készen voltak már nagyjából a fejezetek. 24-én is van még vizsgám, szóval tényleg sajnálom. Nem tudok mást tanácsolni, olvassátok az elejéről addig, vagy nem tudom. :)
Puszi!