Halloween

"Felemelte a kezét, a szemén láttam, hogy vívódik, aztán gyorsan végigsimított ujja begyével az arccsontomon. A bőre ugyanolyan jeges volt, mint mindig, de ott, ahol megérintett, a bőröm ijesztően forró lett - mintha megégettem volna magam, csak még nem érezném a fájdalmat."
(Twilight)



30. fejezet

Az elkövetkező két hét villámgyorsan elszaladt mellettünk. Egyik hétvégén mind összegyűltünk Chesteréknél és csaptunk egy nagy vacsizást annak örömére, hogy újabb Bennington érkezik majd közénk. Így pedig minden gyerkőcöt sikerült megismernem. Sokan voltunk, de így volt szép. A kisebbektől néha a saját szavunkat sem értettük, mert annyira magyaráztak nekünk, a nagyobbakkal pedig tényleg igazán jól el lehetett beszélgetni. Nem mondom, hogy hazafelé nem volt jó kicsit a csend körülöttünk, de végre mindenkit megismerhettem, és ez nagyon jó dolog volt.

Az egyetemen minden ment a maga útján, szerencsére a kutatások is jól haladtak. Volt, hogy tovább bent kellett maradnom a laborban, de aztán mindig Mikehoz mentem, és kettesben töltöttük az estéket. A lakásunkat pedig meghagytam az ismét turbékoló Lexinek és Davenek. Aztán seperc alatt eljött az egyetemi Halloween party, ahova nekem is mennem kellett a csajok unszolására, de ha már én mentem, nem hagytam ki a buliból se Mike-ot, se Talindáékat.

- Nézd mit találtam ebay-en! – vigyorogtam Mikera péntek délután, mikor már az esti bulira készülődtünk nála. – Linkin Parkos pulcsi! Ez rohadt jó! – lelkesedtem, ő pedig rápillantott a monitorra, majd szelíden mosolyogva megszólalt.
- Ilyet én bármikor szerzek neked ingyen, Bogaram! – egy puszit is nyomott az arcomra, amin csak nevettem.
- És akkor abban hol van a pláne?
- Nem is tudom, talán hogy nem költöd a pénzedet, és én örömet szerezhetek neked? – kérdezte aranyosan mosolyogva.
- Jó, hát ebben van valami… - motyogtam, majd tovább nézegettem az ajánlatokat.

Később már rávettem magamat a készülődésre, hiszen Mike már majdnem kész volt. Igazából semmi különösnek nem öltöztünk, ami kirítt volna a mostani divatból. Mike a haját kicsit rövidebbre vágatta, és felkócolta, vett magának aranybarna kontaktlencsét, felvett egy kék inget, egy farmert és kész is volt a tökéletes Edward Cullen. Na jó, azt nem kértem volna, hogy borotválkozzon meg, így annyira mégsem volt Edward, inkább Mike Cullen. Én meg felvettem egy kék blúzt, farmert, a hajamat kiengedve hagytam, és hát… én voltam Bella.

- Jaj, azért örülök, hogy nem találtál ki valami bonyolultabbat! – sóhajtott, mikor a kocsi felé sétáltunk az udvaron.
- Annyira nekem sincs ám mindig kedvem beöltözni…
- Mindig? – kérdezte, én pedig képzeletben egy taslit adtam magamnak. Nem akartam felemlegetni a múltat.
- Hát… mielőtt anyáék meghaltak, Petivel minden ilyen bulira együtt mentünk.
- Tudod, nem igazán értem, hogy ti most akkor együtt voltatok vagy nem? Mármint… - pillantott felém zavartan.
- Mindenki tudta, hogy mi ketten kavarunk. És mindenki szerint ennyi volt az egész, csak én szerettem volna normális kapcsolatot – megrántottam a vállamat. – Most olyan, mintha az már évezredekkel ezelőtt lett volna…
- Na és minek öltöztetek? – kinyitotta a kocsiajtót, de nem azt várta, hogy beszálljak hanem, hogy meséljek.
- Egyszer ő volt Jack Sparrow én meg a csaj, aztán egyszer én Kleopátra voltam ő meg Caesar…
- És… az mégis milyen volt? – kérdezte kíváncsian. Most először láttam rajta, hogy nem azon agyal, hogy Petivel voltam, hanem, hogy milyen lehettem én akkoriban.
- Hát, mikor Elizabeth voltam akkor szőke voltam épp.
- Te voltál szőke? – kérdezte elkerekedett szemekkel, én meg felnevettem.
- Voltam. Először csak olyan szőkésbarna, aztán olyan totál szőke…
- Mint mondjuk ki?
- Mint mondjuk… Taylor Momsen.
- Komolyan? – úgy vigyorgott… úgy… olyan zabálnivalóan. – De megnéztelek volna!
- Magyarországon sok képem van róla, majd egyszer megmutatom!
- Oké! – bólogatott. Most, az elmúlt két hétben minden ismét fantasztikus volt. Erica furcsa módon nem jelentkezett, pedig a városban volt, de nem is érdekelt annyira. Jobb, ha nem is hallok felőle.
- Szóval Lizként ugye ott volt a szőke haj, és végülis olyan ruhában voltam, mint ő a második részben. Fehéres ingben, barna nadrágban, az oldalamon műanyag karddal, és a fejemen egy olyan tök jó kalap volt… Az is megvan még valahol…
- És Kleopátraként?
- Hát akkor már megint barna voltam, de nem ilyen mint most, hanem nagyon barna. Majdnem fekete, és vágattam egyenes frufrut is akkor. Aranyszínű testfestékkel voltam befestve, és feketével voltak kiemelve a szemeim, mint a filmekben. Aranyszínű ruhám volt, és egy jogar a kezemben Hórusz fejével a végén – elmosolyodtam az emlékek hatására.
- Azért boldog voltál vele, nem? Ha nem is mindig…
- Igen, az voltam. Néha nagyon… De a legtöbbször a pokolba kívántam az egészet. Örülök, hogy te nem olyan vagy, mint ő – őszintén ezt gondoltam. Igaz, hogy sosem hittem azt róla, hogy olyan lehet. Egyszerűen látszik rajta, a szemében, érzed a kisugárzásán, hogy ő jó.
- Mondtam már, hogy mennyire bírlak? – kérdezte mosolyogva, és magához húzott.
- Hm… Még nem elégszer! – lágy csókot kaptam, amitől végigborzongott minden porcikám. – Én is bírlak ám!
- Reméltem is! – felnevetett, úgy, ahogy mindig, mikor ilyen beszélgetéseink vannak. Vidáman, boldogan.

A buli természetesen már javában folyt, mikor mi odaértünk. Kint megálltunk egy kicsit, hogy bevárjuk Talindát és Chestert. Felnevettem, ahogy megláttam őket. Ők sem voltak éppen rémisztőek, hiszen Chester Tommy Lee volt, míg Talinda Pamela Anderson.

- Hm… Nem is rossz! – kuncogtam, miközben két puszit nyomtam Chez arcára.
- Nekem jobb tetoválásaim vannak! – bólogatott nagy meggyőződéssel az arcán.
- Persze haver, persze… - veregette hátba Mike, majd bementünk.

Hát nekem egyáltalán nem volt furcsa a helyzet, de Chesteren látszott, hogy kíváncsian pillantgat körbe. Azért gyanítom, járt már ilyen helyen, csak nem mostanság. Talindával átvettük az irányítást, és üres asztal után kutattunk, míg találtunk is egyet. Oda aztán leültünk, majd rendeltünk magunknak inni. A fiúk persze csak valami könnyed koktélt akartak inni, mivel haza is kellett volna vezetniük, de végül rábeszéltük őket a piálásra. Majd taxival hazamegyünk címszó alatt.
Közben ránk találtak a csajok is. Mindenkit bemutattam mindenkinek és tök örültem, mert Ella, Gaby és Amber is normálisan viselkedtek a srácokkal, nem úgy, mintha őrült rajongók lennének.

Az este jól telt. Persze a tesis srácok nem hagytak addig békén, míg el nem mentem velük táncolni. Amúgy rendesek voltak, nem nyomultak, csak hülyéskedtünk a parketten és ez tetszett. Otthon kicsit mások voltak az ilyen srácok… Jó sokáig elvoltunk én meg kifulladva tértem vissza az asztalunkhoz.

- Hol van Mike? Nem láttam már egy ideje – kiabáltam a kérdést Talindának, aki csak megvonta a vállát.
- Azt hiszem azzal a Daniella csajjal van. Megmutatja neki azokat a dögöket, amiket összetettél! – válaszolt helyette Chez, én pedig megnyugodtam. Örültem, hogy Ella foglalkozik Mikekal, mikor én nem érek rá. Egy jó barátot találtam a személyében, ami nem terem minden bokorban. Így mosollyal az arcomon indultam utánuk.
- Szia Bekka! – szólt valaki utánam a folyosón, s nekem rém ismerős volt ez a hang. Megfordultam, de már csak az elfelé sétáló, hosszú, barna hajú lány láttam.
- Erica hogy a picsába került ide? – suttogtam a kérdést Chez fülébe, mikor visszatértem hozzájuk. El is feledkeztem, hogy Mike-ot indultam megkeresni.
- Itt van? – képedt el Talinda is, mire csak bólintottam.
- Nyugi! – nyugtatott Chester és elém tolt egy újabb pohár valamit, amit én meg is ittam egyszerre. Igaz, hogy utána tüzet tudtam volna okádni, megszégyenítve vele a hétfejű sárkányt is, de azért jól esett.

Az éjszaka további része elég érdekesen telt. Kezdetben ideges voltam Erica miatt, de Chester annyira itatott, hogy egy idő után már nem foglalkoztatott az, hogy itt volt a csaj. Néha felbukkant a látóteremben, de semmi konkrét. Közben Mike is visszajött, Ella elment a csajokkal tombolni, mi pedig próbáltunk beszélgetni a dübörgő zene ellenére. Nem sikerült. Így mit volt mit tenni, elmentünk táncolni. Nos, így buliban még sosem táncoltam Mikekal, de nem kellett csalódnom. Egyértelmű volt, hogy ő nem az ilyen tuctuc zenékre szokott tombolni, ha elmegy valahová, és fiatalabb korában is más ízlése volt, de tökéletesen megtaláltuk az összhangot. Szorosan simult hozzám, és minden mozdulatomra azonnal reagált. Tökéletesen illettünk egymáshoz.
Hol vele szemben, hol háttal neki, de mindig összesimulva táncoltunk. Én sokat voltam anno a csajokkal és Petivel bulizni, szóval számomra ez nem volt újdonság, de rájöttem, hogy hiányzik egy kicsit. Azért én még tényleg fiatal vagyok. De Mike sem tűnt éppen öregnek mellettem. Arcán folyton az a szépen ívelt félmosoly ült, ami egyszerre volt kicsit kacér és nagyon szexi. Imádtam közelebb hajolni hozzá, végigsimítani a borostás arcán, és csókot kérni, de végül nem adni. Mindig nevetve húzódtam el, mert a szívemet nagyon is melengette, ahogyan rögtön felémhajolt, hogy száját az enyémre nyomhassa, én pedig galád módon játszottam vele. Ujjai a fenekembe vagy a csípőmbe martak, s minden alkalommal közelebb rántott magához, hogy vigyorogva azért csak kaphasson egy-egy puszit.

- Lassan mehetünk? – kiabált később a fülembe Talinda, mire bólintottam. Az asztalnál összeszedtük a cuccainkat, majd kifelé kezdtünk sétálni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Mike elengedi a kezemet, így visszanéztem, hogy mit csinál.
- Mindjárt jövök, menjetek csak! – mosolygott bíztatóan, s mellette Ericát véltem felfedezni. Haboztam. Megfordult a fejemben, hogy nem kéne engednem, hogy ittmaradjon vele, de aztán egy kéz érintését éreztem a derekamon, ami kifelé kezdett tolni.
- Minden oké lesz, ne aggódj! – mormolta a fülembe Chez már kint az utcán. A hűvös levegő jól esett a benti hőség után, és elgondolkodva támaszkodtam a falnak, míg Talinda taxit hívott. Aztán csak csendben álltunk ott, ők összeölelkezve, néha csókolózva.
- Elhagytam a kulcsomat! – jött a fáradt sóhaj az ajtó felől, ahol a húgomat pillanthattam meg.
- Majd másolunk másikat… - mosolygott jókedvűen Dave. – Á, sziasztok! – intett oda nekünk, mikor észrevett.
- Elhagytam a lakáskulcsom – jött felém szomorúan Lexi.
- Itt az enyém, várj… - nagy nehezen előkotortam a kicsi táskám mélyéről a kulcsaimat, majd levettem róla a lakásunkhoz tartozót. – Elvileg ma Mikenál alszom, szóval nekem nem kell.
- Ja tényleg, mit keres itt Erica? – vonta össze a szemöldökét Dave, és kérdőn nézett rám.
- Te ismered? Honnan?
- Hát régen még egyszer volt lent a gangon – vonta meg a vállát.
- Hogy mit keres itt, azt nem tudom – vette át tőlem a szót Talinda, kissé elválva a férjétől. – De Rebekának nincs oka aggodalomra…
- De nincs ám! – Mike lépett mellénk, vidáman, mosolyogva. – Mehetünk, megjöttek a taxik? – pillantott körbe, miközben összekulcsolta az ujjainkat.
- Igen. Akkor jó éjt nektek…

Mind elbúcsúztunk egymástól, s mindenki ment a maga útjára. A taxiban nem beszélgettünk, valahogy mindketten jobbnak láttuk, ha úgymond civil emberek előtt nem vitatjuk meg a dolgainkat. Ez Mike szokása volt, és valahogy én is átvettem ezt tőle. Hiszen igaza volt, azért bárki előtt nem beszélhettünk a kettőnk életéről, és a bandáról sem, mert nem lehet tudni, hogy az a valaki nem használja-e fel valamikor, valamilyen formában a szavainkat.

- Megkérdezhetem, hogy Erica miért marasztalt téged? – hangom halk volt, s a nagy udvar, aminek a közepén éppen átsétáltunk kissé tompította is a zajokat. Csend volt Los Angelesben, Mike udvarában. Imádtam, mert olyan volt, mint egy kis paradicsom.
- Persze, hogy megkérdezheted – pillantott felém, s mutató ujja nyugtatóan végigsimított a kézfejemen. – De semmi újat nem mondott. Csak, hogy örült, hogy találkozhattunk, meg megkérdezte, hogy vagyok…
- Hogy került az én egyetemem halloweeni bulijára? – kérdeztem kissé morcosan, mikor megálltunk Otis hintái mellett.
- Azt mondta, hogy egy kedves ismerőse meghívta, de nem tudom ki lehetett az, nem kérdeztem… - megrázta a fejét, majd közelebb lépett hozzám. – Nem kell aggódnod miatta!
- Tudom! – siettem leszögezni, s felnéztem a szemeibe. Azokba az aranybarna szemekbe, amik számomra még kissé idegenek voltak, de ugyanúgy megborzongtam a pillantásától. – Csak kérdeztem – egy pillanatig érdeklődve nézett a szemembe, talán azt akarta megtudni, hogy tényleg nem aggódom-e, ahogyan ő mondta. Majd mosolyogva közelebb húzott, átölelt, és a fülemhez hajolt. – Túl sokat aggódik, Miss Swan – suttogta, én pedig ezer wattos vigyort villantottam meglepettségemben. Nem tudtam, hogy olvasta-e a könyveket, vagy látta-e a filmeket, de most úgy tűnt, hogy igen. Orrát végighúzta a nyakamon, majd a vállamra hajtotta a fejét.
- Csak nem belém akar kóstolni, Mr. Cullen? – kérdeztem halkan. Szerepjáték? Talán…
- Hm… Szerintem ne ezt a részét játsszuk el! – pillantott a szemembe, mire én kérdőn pislogtam rá. – Van annak a négy könyvnek érdekesebb része is…
- Mondd, hogy nem az Újholdra gondolsz! – suttogtam rögtön, mosolyogva, mire ő is elvigyorodott és megrázta a fejét.
- Sokkal inkább az Esme szigetes részre, Rebeka… - ó, imádtam, ahogyan kimondta a nevemet. Lehet, hogy furcsán hangzana, ha ezt hangosan is kimondanám, de így volt. Volt valami a hangjának ívében, ami melengette a szívemet.
- Mutassa Mr. Cullen! – susogtam, de már az ajkaihoz is hajoltam, hogy megcsókolhassam.

Lágyan, puhán kényeztettük egymást, az én karjaim a nyaka körül voltak, s lábujjhegyen emelkedtem még közelebb hozzá, ő pedig a csípőmet simogatta. Lassan araszoltunk be a házba, s még akkor is csókolóztunk, mikor az ajtót nyitottuk és zártuk magunk után. Tényleg úgy csókolt, mintha minden pillanatban vigyázni akart volna rám. Ahogyan Edward csókolhatná Bellát.
Már a felfelé vezető lépcsőkön elhagytuk a ruháinkat, és egymást simogatva dőltünk be az ágyba. Ő volt felül, és egy pillanatra lepillantott rám. Az a pillantás szinte megölt. Fájt. Fájdalmasan fantasztikus volt!
Miközben lassú mozdulatokkal elmerült bennem, és mozogni kezdett, enyhén a nyakamba harapott, s megszívta a bőrömet. Felnyögtem a kéjes érzéstől, bár magamban már elkönyveltem, hogy ez még látszani fog holnap. De kit érdekelt? Én is hasonló játékot űztem vele, miközben egyre gyorsabban mozogtunk.
Ennél jobb halloweenem még sosem volt: egy ágyban a kedvenc vámpírommal…

Fifi? :)

Nem mondom el, hogy miért ezt teszem ki, csak mosolyogjatok rajta ti is egyet!

Miért csak az álmaimban? - 1. rész

Csak 200 oldalt kell most kinyomtatnom a keddi ZH-mra, így közben írtam valamit. Ilyen kis egypercesnek elmegy. És hát, egy író hogyan fejezze ki, ami éppen a lelkében van, ha nem így, nem igaz?

Kellemes vasárnap délutánt nektek!



Nagy, barna szemei kérdőn fúródtak az enyémbe, mikor meglátott felbukkanni az ajtóban. Halkan becsuktam magam mögött azt, majd nekivetettem a hátamat, és csak néztem rá. Szükségem volt valakire, akiben bíztam, és tudtam, hogy sosem verne át. Ő pedig nem csak a szerelmem volt, hanem a barátom is. A legjobb barátom.

- Mi baj, Netti? – kérdezte, s letette a kezében tartott gitárt a gitártartóba, és felém lépkedett.
- Miért kell mindig csalódnom bennük? – kérdeztem halkan, de hangom már a kérdés közepén elcsuklott kissé.
- Jaj, Kicsim! – sóhajtott, majd magához húzott. Karjai erősen kulcsolódtak a derekamra, majd ujjait a hajamba fűzte, míg én a vállára hajtottam a fejemet. – Mert ti nők sosem tudtok rendesen viselkedni! – mondta halkan, vigasztalóan. Egyáltalán nem bántottak a szavai, csak szomorú mosolygásra késztetett.
- Most azt akarod mondani, hogy rossz vagyok? – pillantottam fel rá, s a sajnálkozó mosoly azonnal kiült az arcára, amint meglátta lecsordulni a könnyeimet az arcomon.
- Mi történt? – kitért a válaszadás elől, bár tudtam, hogy úgyis valami kedveskedő nemmel felelt volna.
- Utálom, hogy… Hogy vannak azok a pillanatok, mikor úgy érzem, hogy ő a legjobb barátnőm. Mikor totálisan összhangban vagyunk, és minden jó, sokat nevetünk meg minden… Aztán… Aztán egyszer csak úgy érzem, hogy ezzel a kivételes figyelmével nem csak engem tüntet ki, hanem másokat is… Velem van a baj, igaz? – kérdeztem félve. – Nem kellene kiakadnom minden apróságon… - elhúztam a számat, és még mielőtt megcáfolhatta volna az állításomat, lehunytam a szemeimet, és egy csókot nyomtam puha ajkaira.
- Most… terelsz! – mondta mosolyogva, mikor már ujjaimmal a hasán simítottam végig a pólója alatt.
- Ismersz már, Mike… – pillantottam fel a csillogó szemekbe. – Tudom, hogy elfogult vagy velem!
- Nem is vagyok – mondta tettetett felháborodással, kezeit a fenekemre csúsztatta, s elhúzott a kanapéig. Leült, s engem magával szemben, az ölébe vont. – Baj, ha fontos nekem az én Egyetlenem kicsi lelke?
- Ez most olyan gúnyosan hangzott – böktem mellkason, majd levettem a fekete bőrkabátomat.
- Na most komolyan… - váltott most már komoly hangnemre. – Nem benned van a hiba. Érzékeny lány vagy, de ez nem baj! Lehet, hogy néha olyan dolgokat is magadra veszel, amik nem rád vonatkoznak, de ez még nem bűn. És ezt a barátaidnak is tudniuk kéne…
- És ha nem? És ha csak azt látják, hogy kemény vagyok, akit senki sem bánthat? – kérdeztem kétségbe esetten. Valamiért nagyon is a saját hibámnak akartam beállítani ezt az egészet.
- Akkor nem a barátaid! – egyszerűen mondta ki, semmi körítés nélkül. De ezt szerettem benne, hogy olyan végtelenül egyszerű vele, mert ami a szívén az a száján.
- De… - akartam valamit mondani, valamivel ellenkezni, de nem tudtam. A könnyek újra ellepték a szememet, és csak ültem ott vele szemben, s néztem azt a mesterien megformált arcot, ami Isten legnagyobb ajándéka volt a számomra.

Ujjai az arcomra siklottak, s letörölte a könnyeimet, majd felém hajolt, lehunyta a szemeit, és megcsókolt. Lágyan, puhán, ahogyan mindig, mikor így van rá szükségem. Mintha csak olvasott volna a gondolataimban. Végigsimítottam a vállain, amiket úgy szerettem, majd a hosszabb, sötét tincseibe martam. Nyelvem ingerlően körözött ajkain, és játszott az övével, majd nagy sóhajtással elváltunk egymástól. Kedvesen mosolyogva nézett rám, én pedig kissé zavarba jöttem ettől. Lesütöttem a pillantásomat, amitől elnevette magát.

- Ne legyél ilyen kis butus!
- Zavarba hoz, ahogyan rám nézel! – néztem újra az arcára, és beharaptam az alsó ajkam. Legszívesebben az idők végezetéig csókoltam volna!
- Mert szerelmes vagyok beléd! Hogyan nézzek másképp arra a nőre, aki a világot jelenti nekem? – ez is egy olyan mondata volt, amitől megállt bennem az ütő. Olyan szépeket tudott mondani!
- Én is szeretlek! – motyogtam, és hozzábújva újra a vállára hajtottam a fejemet.
- Minden rendbe fog jönni! Holnap már jobb kedved lesz.
- Biztos? – motyogtam az ingjének gallérjába, majd egy csókot nyomtam a nyakára. Istenem, de szeretem!
- Hazudtam én neked valaha is, Nettim? – kuncogott, mire én megráztam a fejemet.
- Olyan nyominak érzem magam ma…
- Nyominak – felnevetett a szóhasználatomon. Rekedten, mélyen, s a hangjától végigszaladt rajtam a hideg és a meleg egyaránt. – Én nyomin is szeretlek!
- Az jó… - mormogtam, majd arcához hajoltam és végigpusziltam ajkainak minden szegletét, hogy aztán engedjem, hogy vadul megcsókoljon. Elfeküdt velem a kanapén s magához ölelt.
- Énekelj nekem! – kértem. Szerettem hallani a hangját, imádtam, ahogyan körbeölel és megnyugtat, de egyben fel is dobja a napomat, mikor az egyik számukat énekli. Halkan, csak nekem.

Don’t want to reach for me, do you?
I mean nothing to you, the little things give you away
And now there will be no mistaking
The levees are breaking
All you’ve ever wanted
Was someone to truly look up to you
And six feet under water, I do…

Énekelt. Olyan szépen, mint egy álom…

- Köszönöm… - motyogtam még félálomban.
- Neked bármit! – halk hangja megnyugtatott, s csak még jobban elálmosodtam tőle. Karjaimat szorosabban fűztem a dereka köré, majd nehezen kinyitottam a szememet, s felnéztem rá.
- Miért csak az álmaimban létezel? – kérdeztem szomorúan, fáradtan. Nem akartam elaludni, mert tudtam, hogy akkor egy másik világban felébredek. A valóságban…
- Hinned kell benne, hogy nem csak itt létezem a számodra! – suttogta, majd puszit nyomott a homlokomra. – Minden rendben lesz, ígérem! – mosolygott. – Aludj csak…

In The Beginning

„Van, hogy nem a fény vonz abban, akibe beleszeretsz, van, hogy éppenséggel a benne lakozó sötétbe szeretsz bele. Van, hogy nem a derűlátása vonz, hanem a saját szkepszised rokona, ugyanaz a pesszimista, ami magad is vagy. Van, hogy nagyobb szükséged van a bizonyosságra, hogy a sötétben igenis egy szörnyeteg lapul és les rád, mint a megnyugtató hazugságokra, hogy minden rendben lesz.”



** Olyan '95 környékén **

Álmosan és meglehetősen kialvatlanul ébredtem. Lassan, lustán megdörzsöltem a szememet, majd felültem az ágyban. Elég sötét volt, így felkattintottam a lámpámat, és rápillantottam az órámra. Szitkozódva pattantam fel, ügyetlenkedve átrohantam Mike térfelére, kitártam a gardrób ajtaját, és megpróbáltam előhalászni valami használható ruhadarabot.

- Ne már, Királylány! – nyögött fel, és felém fordulva felkönyökölt az ágyában.
- Te még élsz? Érdekes… - vetettem felé pár szót, majd kirohantam fogat mosni meg mosakodni, majd újra vissza.
- Hogy értetted, hogy érdekes? – kérdezte, s még mindig ugyanúgy könyökölt, ahogyan az előbb.
- Egy hete a színedet sem láttam – motyogtam, s lekaptam a pizsifelsőmet, persze mindezt háttal neki.
- Féltem, hogy megfojtasz a kis beszólásom miatt! – nevetett fel halkan, reszelősen, nekem pedig minden porcikám beleborzongott ebbe. De hogy minek? Biztosan azért, mert régen voltam pasival… Igen, biztos! De vele soha! Soha nem lesz semmi!
- Ugyan, nem haragszom, hogy négy napba tellett, mire a konkrét folyosónak elmagyaráztam, hogy szimplán egy tuskó vagy, és nem ujjaztam magam már az első napon! – gúnyolódtam, s közben magamra rángattam a nadrágomat.
- Szép hátsó egyébként! – suttogta a hátam mögött, én pedig összerezzentem a hangjától. Megfordultam, és jó nagyot csaptam a meztelen mellkasára.
- Ne settenkedj mögém, mert megijesztesz! – dörrentem rá, és dühösen pillantottam fel a barna szemekbe.
- Elnézést, nem állt szándékomban! – búgta halkan, én pedig kissé zavarba jöttem a közelségétől, és attól, ahogyan rám nézett. Nagy volt a kísértés, hogy én is megstíröljem őt, hiszen egy szál alsóban ácsorgott előttem, de nem tettem. Ha ennél is nagyobbra növelem az egóját, félő hogy szétrobban a pasi.
- Merre voltál? Nem láttalak órákon sem – tereltem a szót a hátsómról meg úgy mindenről. Persze, nem tagadom, tetszett, hogy tetszett neki.
- Dolgom volt… Beültem, csak az utolsó sorok valamelyikében Miss.Pedálgép pedig az elsőben ült mindig! – fintorgott, s visszatért az a bunkó énje.
- Jól van na! Ha nem oda ülök, tuti elalszom mindegyiken!
- Na igen, aki minden éjjel bulizni jár… - mosolyodott el gonoszan, s leült az ágyára.
- Én minden éjjel kettőre hazaértem, de te nem voltál itt… Szóval kettőnk közül mégis te vagy a nagyobb bulizós, csak kérdés, hogy hol jártál. Mert a csoporttal nem voltál, az tuti! – hadartam, s a lapokat rendezgettem bele egy nagy mappába.
- Milyen órád lesz? – tért ki a válaszadás elől egy kérdéssel.
- Modern alakzatok ábrázolása – az ajtóból még visszafordultam, hogy a legégetőbb kérdést feltegyem, ami már jó pár napja ott motoszkált a fejemben. – Jössz ma a Féktelenek éjszakájára? – kérdeztem, s érdeklődve vártam a választ.
- Esetleg felbukkanok majd – motyogta, de közben már újra az ágyában feküdt, és lehunyta szemeit.

Titokzatos volt, és mogorva, vagy inkább szemét. De ez tetszett. És ez bosszantott. Mert velem mindig seggfejként viselkedett eddig, bár az elmúlt héten nem láttam sokszor. Mégis ez fogott meg benne, hogy nem olyan, mint mások. Sokkal elérhetetlenebb. Valamiért ez pedig igazán birizgálta a fantáziámat.

A napom a szokásos módon telt, mint ahogyan az elmúlt négy napban is. Ma végre péntek van, és vége az első hivatalos tanítási hétnek is, de nem megyek haza. A Féktelenek éjszakája az egyik leghíresebb buli az egyetemen, ahol szó szerint bármi megtörténhet. Volt már, hogy egy srácot egy bazi magas villanypózna tetejéről szedtek le a tűzoltók, és volt olyan is, hogy egy csaj a sebészeten kötött ki, mert… na inkább nem mondom, hogy mi ragadt benne és hol…

Délután kissé már vidámabban sétáltam a folyosónkon, mint amilyen reggel voltam. Végül nem késtem el, és a rajzolás is egészen jól ment, bár mindig megizzasztották az ember lányát. Út közben összefutottam Calebbel és Ryannel, s kicsit el is beszélgettem velük. Biztosítottak róla, hogy este ők is a Sonicban lesznek, ami a suli legnagyobb, saját szórakozóhelye volt az utca másik végén. Vidáman vigyorogva léptem be a szobánkba, és megint csak eldobtam a kezemből mindent, amit tartottam.

- Basszus, te meg mi a… - szentségeltem, ahogyan megláttam Mike-ot egy szál törölközőben.
- Elfelejtettem vinni boxert – vigyorgott rám, én pedig eltakartam a kezemmel a szememet… megint.
- Nem is rossz! – dörmögte egy ismeretlen hang, én pedig azonnal az ágyam felé kaptam a fejemet. – Igazad volt, tényleg jó bőr! – Jó bőr? Mármint én? De kedves!
- Te ki vagy? – kérdeztem cseppet sem barátságosan, és felnyaláboltam a földről a cuccaimat, majd az asztalomra tettem őket.
- Brad vagyok, Mike haverja. Te pedig biztosan az a kiállhatatlan, nagyképű, idegesítő, nagyszájú szobatársa, Sarah… akárki!
- Sarah Wood! – pillantottam lesújtóan Mike felé, aki ebben a pillanatban kapta magára azt a bizonyos boxert. – Nehéz lenne megjegyezned, Shinoda?
- Miért, te sem tudod a teljes nevemet! – vetette oda, és halál nyugodtan tovább öltözködött.
- Dehogynem! Épp most mondtam. Mike Shinoda – pillantottam rá értetlenül, mire Brad felnevetett.
- Na látod, nem tudod! Na menjünk! – intett a fejével a haverjának, aki lekászálódott az ágyamról, és egy kacsintás kíséretében kisétált az ajtón.
- De hát… - ellenkeztem volna, de Mike közbeszólt.
- Este találkozunk, Királylány! – vigyorgott, majd becsukta maga mögött az ajtót. Egyszer tutira megfojtom!

Basszus! Ez a Brad például most honnan jött? Még nem is láttam a környéken, na nem mintha annyira régóta laknánk itt. Az tuti, hogy ha még több havert összeszed, akkor én kiugrok az ablakon. Mivel úgy tűnik, csak olyan pasikkal tud barátkozni, akik hasonlóan seggfejek, mint ő. Jó, tudom, nem szép dolog megítélni valakit egyetlen találkozásból, de hát akkor is!

**

A fények villogtak, és rengeteg ember volt egy helyen. Mindenki mozgott a zene ritmusára, és nem volt olyan személy, akinek ne lógott volna a nyakában egy világító karika. A lányoknak piros, míg a fiúknak kék. Így könnyebb az ismerkedés, vagy valami, bár nekem szimplán csak tetszett.

Nem ment nehezen az elvegyülés, hiszen tényleg mindenki azért volt itt, mert ez az első közös buli, és tudjuk, hogy még évekig együtt leszünk. Egy csapat, egy társaság, egy bulizóna…

Féktelenek éjszakája. Ez volt a mai. A felsőbb évesek sorra megkerestek egy csomó gólyát, akit épp kiszúrtak mondjuk, és különböző feladatokat adtak nekik. Az egyszerűbbek közé tartozott az olyasmi, hogy „lopj csókot egy ismeretlentől” vagy hogy „igyál meg húzóra egy korsó sört”. Ezek csak az alap dolgok voltak. Az már kicsit komolyabb volt, mikor az egyik lánynak átszúrták a köldökét – ott helyben – vagy az egyik srácot elküldték, és egy óra múlva egy friss tetoválással a karján jött vissza.

Engem egyelőre nem találtak meg, így a pultnál álltam Calebbel és Ryannel, és ittunk. Mert hát mi mást lehetett volna csinálni? Közben figyeltük a többieket, nevettünk azokon, akiknek fel kellett állniuk az asztalokra, és vetkőzve táncolni kényszerültek. Nem mondom, egy-két pasiért együtt visítottam Calebbel. Ryan csak nevetett rajtunk, de nem zavarta, hogy a párja másokat is megnéz. Furcsa páros voltak, de bírtam őket nagyon.

- Te Sarah! – kiáltott a fülembe Ryan, hogy magára vonja a figyelmemet.
- Mondd! – felé fordultam, de ő nem engem nézett. Egyetlen pontra meredt Calebbel együtt.
- Nem az a srác a szobatársad? – kérdezte, s előremutatott az ujjával. Követtem a pillantását, ami megállapodott rajta. Egy fehér pólót viselt, amin fekete négyzetek voltak össze-vissza egymás hegyén-hátán, bő farmert és deszkás cipőt. Mindkét csuklóján egy csomó karperec volt, sötét haja az ég felé meredezett, és az ő nyakában is kék kör alakú, világító nyaklánc volt.
- De, ő az – bólintottam, majd lehúztam a maradék vodkanarancsomat. – Miért?
- Jól néz ki, hallod! – ámuldoztak mindketten, én pedig hamisan elvigyorodtam.
- Már láttam póló nélkül… - elhúztam előttük a mézes madzagot, mert hát voltam ilyen kis disznó.
- És? – sürgetett mohón Caleb.
- Jóóóó… - direkt elhúztam ezt a kis szót is és úgy vigyorogtam, mint a tejbetök. Mert hát igen, kipróbáltam volna a srácot, ehhez kétségem sem fért. De neki ezt nem kell tudnia.
- Szerencséd van – mindketten beleegyezően bólogattak, én meg csak felvontam egy pillanatra a szemöldökömet.
- Majd meglátjuk… - motyogtam, s inkább eltűntem onnan.

Attól függetlenül, hogy igencsak felkorbácsolta a vágyaimat ma este Mr. Mindent-jobban-tudok Shinoda, attól még nem feltétlenül akartam vele összefutni. Mivel nem egyedül jött, hanem két másik srác is volt vele. Az egyik Brad, akivel délután is összefutottam a szobánkban, a másik pedig egy szintén tüsis hajú, talán koreai srác volt. Nos igen, szerzett új barátokat, ahogy elnéztem, és hát ez számomra semmi jót nem ígért.

Bóklásztam egy kicsit a tömegben, és ismerkedtem. Na persze itt maximum annyi volt, hogy egymás fülébe ordítottuk a nevünket, hogy aztán két perc múlva már ne is emlékezzünk rá. De azért ennek is megvolt a maga varázsa. Éppen az egyik ideiglenesen felállított sztriptízrúd mellett haladtam el – aminek a feladata az volt, hogy a gólyák, mint én, lejtsenek rajta egy olyan igazi kurvás táncot -, mikor egy ismeretlen zöld szempár szegeződött rám. Névről nem ismertem a lányt, de már láttam az este folyamán. Ő is egy felsőbb éves volt, akinek a feladata az volt, hogy kiszúrja a Féktelenek éjszakájának féktelen áldozatait. Akiknek a feladatokat végre kellett hajtaniuk. Tudtam, hogy most engem akar, és ez kissé megrémített, mivel éppen a mellett a dolog mellett álltam, ami hát mondjuk úgy, nem egy megszokott dolog volt az életemben. Mert bár nem vagyok egy apáca, de még nem vetkőztem és tekergőztem ilyen rúd körül, és hát nem is terveztem, hogy ennyi ember előtt kipróbálom a dolgot.
Nem volt időm menekülő utat keresni, mert a lány már meg is indult felém, így csak lefagyva vártam, hogy elérjen hozzám, és kimondja az ítéletet. Ez azonban nem történt meg. Valaki megfogta a kezemet, s összekulcsolta az ujjainkat, majd elrántott onnan, és az emberek között lavírozva felfelé indult az emeletre. A sötétben, vagyis inkább a villogó fények miatt nehezen ismertem fel, hogy mégis ki az, de mikor végre szemügyre vehettem, felismertem a sötét hajat, és a jellegzetes mozdulatokat, ahogyan járt.

- Hova megyünk? – siettem kapkodni a lábaimat, hogy lépést tudjak vele tartani, és a fülébe kiáltottam a kérdést.
- Nem tudom, csak próbállak megmenteni! – kissé hátrafordult, s így láthattam az ajkain azt a félmosolyt, amitől a szívem is megremegett néhanapján.
- Mike, én nem tudok… - akartam volna tiltakozni, hogy nem tudom tartani a tempóját, de hirtelen megállt, én pedig a hátának ütköztem.
- Jaj Királylány, hogy lehetsz ilyen béna? – kérdezte hangosan, s kissé letolóan, de mégis mosolyogva. Élvezi, hogy játszhat velem.
- Bocs… - motyogtam, és pillantásom összekulcsolódott ujjainkra szegeztem. – Most már elengedhetsz! – böktem oda, mire elkomorodott.
- Talán egy köszönöm vagy valami? – kérdezte gúnyosan, és újra felvette azt a fellengzős álarcát, amit mindig visel. Az igazi arcát?
- Kössz! – vetettem oda, majd igyekeztem ellépni mellette, hogy tovább mehessünk a lépcsőn, de ő nem jött utánam.

Értetlenül bámultam utána, hogy hová a fenébe megy? Miért mentett meg egy kínos feladattól, ha aztán meg faképnél hagy? A választ persze megkaptam, ahogyan követtem tekintetemmel Őt. Egy nagyon szőke lány ugrott a nyakába a lépcső aljától nem messze, ő pedig szorosan magához ölelte. Nica. Hát igen, mit is hittem? Hogy azért jött, mert én hívtam? Magamban felhorkantottam, s nem méltattam több pillantásra őket. Viszont annyira felcseszte az agyamat, hogy ilyen bunkó módon itt hagyott, hogy muszáj voltam tenni valamit. Azonnal visszaindultam oda, ahonnan jöttem, remélve, hogy az a felsőbb éves lány még mindig engem szán arra a feladatra.

** Mike **

Nica újabb ölelése számomra újabb fájdalmakkal járt. Komolyan, ez a csaj nem tud normálisan megölelni soha! Úgy csimpaszkodik belém, mint valami ötéves, és úgy szorítja a nyakam, hogy menten megfulladok. Jó, eddig minden ilyen találkozást túléltem, de akkor is! Most akkor azért ölel meg, hogy jól essen, vagy hogy kinyírjon? Nem mindegy!

- Nem is hittem volna, hogy eljössz! Te nem szoktad áttenni a próbákat máskorra! – sipította a fülembe, amin elnevettem magam. A hangos zene betöltötte a teret, de nem foglalkoztatott. Csakis egyetlen személyt kerestem a tekintetemmel.
- Úgy döntöttünk, hogy kijár nekünk némi szórakozás! – ennyivel le szerettem volna zárni a témát, és Nica szerencsére hagyta is.
- Hát egyetértek. Na gyere, igyunk valamit! – megfogta a kezemet, majd a pult felé kezdett húzni.

Megadóan felsóhajtottam, majd kikértem két tequilát, mikor odaértünk. Nica azonnal lehúzta az övét, míg én csak bámultam le az ujjaim között tartott pohárra. Csak Sarah járt a fejemben. Olyan bosszantó tud lenni néha! Nem is néha, hanem mindig. Alig akarta megköszönni, hogy megmentettem a sztriptíztől. Bár én vagyok a hülye. Minek segítettem neki elmenekülni? Szívesen megnéztem volna megint egy szál bugyiban és melltartóban, vagy kevesebben is. Nica közben csak meredt rám azokkal a bamba szemekkel, amikkel mindig. Sokszor nem értettem, hogy miért csinálja ezt. Talán, mert tudja, hogy utálom, mikor így csinál.
Sokáig viszont nem tudtam ezen bosszankodni, mivel a DJ srác egy újabb próbára hívta fel a figyelmünket. És nem is akármilyenre!

- Azt a rohadt büdös kurva életbe! – ez így egyben kiszaladt a számon, ahogy megláttam a kis emelvényen a rúd mellett ácsorogni Saraht.
- Be fog égni! Mit tudhat ez a csaj? Semmit – konstatálta Nica. – Legjobb lett volna, ha elfut!

Na igen, meg is tette. Akkor most mi a franc van? Nem lehet akkora béna, hogy újra belefutott annak a csajnak a karjaiba…
Kihívó tekintete megtalálta az enyémet, és felvonta az egyik szemöldökét. Tisztán láttam a fellengzős arckifejezését, és minden mozzanatát, hiszen három fehér reflektor is rá volt most irányítva. Nem hiszem el! Te szent szar! Most komolyan önszántából csinálja? De miért?

A csípője lassan kezdett mozogni a zene ritmusára, majd lekapta rólam barna tekintetét, és táncolni kezdett. A szemeit lehunyta, egyik kezével elkapta a rudat, s olyan ügyességgel pörgött körülötte, hogy csak tátottam a számat. Az a fekete top, ami volt rajta, tökéletesen kihangsúlyozta karcsú alakját, ahogyan a farmerszoknya is ráfeszült arra a díjnyertes hátsójára. A lábán már nem volt rajta a csizmája, csupán a térde alá érő fekete zokniját viselte. Egyik lábát is a rúd köré tekerte, s úgy pörgött körülötte, majd leengedte magát, és hatalmas terpeszben érkezett az emelvényre. Kacéran elnevette magát, és végignézett az előtte ácsorgó pasikon, akik mind őt bámulták, és éljeneztek neki. Ahogy szépen lassan felállt, s kitolta a fenekét, megláthatta a fél Sonic azt a fekete csipke franciabugyit, amit viselt, hiszen a szoknyája felcsúszott. Nem is kicsit. Anyám, ez nem semmi! Igaz, hogy a farmerjeim mellett tartja ezeket a csipkecsodákat, de sosem vettem rá a bátorságot, hogy megnézzem őket. Vagyis mondjuk úgy, hogy nem akartam ennyire tapló lenni. De az tény, hogy rajta látni sokkal jobb volt! Újabb pörgés után a topja aljához nyúlt, és lassan elkezdte felfelé tűrni. Nem tudtam egyhelyben állni, s kettőt előre léptem, de Nica visszahúzott maga mellé.

- Úgy csinálsz, mintha tetszene! – mondta gunyorosan, és fejével Sarah felé bökött.
- Nem csak úgy csinálok, hely már tutira nincs a gatyámban! – és igen, komolyan felizgatott a látványa. De hát melyik férfit ne izgatta volna fel ez a műsor, ez a test, ez az arc?

Megnyaltam az ajkaimat, és a pultnak támasztottam a hátamat. Még mindig szorongattam a kis poharat a kezemben, de eszem ágában sem volt másra figyelni, csakis Sarahra. Lábujjhegyre ágaskodott a rúdba kapaszkodva, majd felugrott rá, és újra lecsúszott a tövébe. Basszus, lenne egy ötletem, hogy milyen hancúrlécen mozogjon így!
Egy forgással újra talpra szökkent, majd a szoknyához nyúlt, s elkezdte lefelé tolni.

- Látod ezt, Mike? – hallottam az elképedt kérdést oldalról.
- Látom Brad baszd meg, látom! – még bólogatattam is hozzá, de még most sem néztem el Sarah tökéletes testéről. Egyetlen pillanatot sem akartam elszalasztani a műsorából.

Amint lepottyant róla a szoknya a helyen lévő pasik mind egyszerre zúgtak fel. Én meg sem tudtam szólalni. Hosszú, vékony lábai tökéletesek voltak, a fenekéről nem is beszélve. Pillantása újra rám vándorolt, és mosolyogva felhúzta a bal szemöldökét, mintegy kihívásként felém üzenve. Nem tudom pontosan miért, mert nem akartam, hogy tudja, hogy tetszik nekem, de felé villantottam egy vigyort, s kissé megemeltem a poharamat. Újra elkapta a rudat, megpördült, majd egyetlen mozdulattal lekapta magáról a topot, amit viselt, s a bugyihoz tökéletesen illő melltartó is felvillant előttünk. Ez a csaj megöl, de komolyan!
Több mindentől nem szabadult meg, csupán a csípőjét riszálva táncolt még egy kicsit. Aztán megint olyat tett, amire nem számítottam volna. Csupa meglepetés ez a csaj, de komolyan.
Leugrott a rögtönzött kis színpadjáról, kezében a ruháival, majd felém kezdett lépkedni. A többiek mind érdeklődve figyelték, hogy mit is akar, így szabad utat hagytak a számára. A ruháit Brad mellkasához vágta, villantott rá egy mosolyt, majd elnyúlt mellettem a pult felé, elvette onnan a citromszeletet meg a sószórót. A citrom levével kis kört rajzolt a bal csuklójára, majd sót szórt rá. Végig a szemembe nézve elvette tőlem a poharam, lenyalta a sót a kezéről, lehúzta a tequilát majd a citromszeletbe harapott. Megszívta, majd a kis pohárba tette, amit visszanyomott a kezembe. Brad felé ismét dobott egy mosolyt, majd elvette tőle a ruháit, és eltűnt a tömegben. És hogy én mit csináltam? Éhes tekintettel figyeltem, ahogyan nekem hátat fordítva, csípőriszálva elhagyja a tett színhelyét. Ja, és hát később bosszankodtam is egy sort, hogy megitta a piámat, bár megérte a látványt!

- Van stílusa! – nevetett Joe, mikor mellénk lépett.
- Stílusa? Ugyan kérlek… - legyintett kissé bosszúsan Nica. Nem szerette, ha rajta kívül bárki más a középpontba kerül. Na persze a mai estén számíthatott rá, de szerintem bárkit elviselt volna csak ne Sarah legyen az illető. Valamiért nem bírja.
- Van neki! Méghozzá olyan, ami felkelti az érdeklődésemet! – mondtam Joenak címezve, s indultam is volna Sarah után, de Monica ismét csak visszarántott maga mellé.
- Hogy mi van? – hosszú szőke haját hátra tűrte a vállai mögé, és kurva mérgesen pislogott rám.
- Jól hallottad – megrántottam a vállamat, mintha tényleg nem lenne nagy ügy.
- Te soha senki után nem szoktál futni! – hebegte zavartan.
- Nem futok utána, hisz ismersz… - dörrentem rá, s ettől kissé megnyugodott. Nem volt szokásom csajok után kajtatni. Jöttek ők maguktól is. – Csak tartozik nekem egy tequilával… - vigyorogtam, s mielőtt még megint megállított volna, elsiettem mellette.

** Sarah **

- Husom, ez nem volt semmi! – zengte a fülembe Caleb, és elismerően megveregette a vállamat.
- Köszi!

Tényleg elértem, amit akartam, mert Őnagysága Mike nem kapott gyújtást. Nem titkolom, hogy az volt a célom, hogy kicsit felingereljem, ha már olyan bunkó tud lenni velem mindig. Kell neki egy kis lecke. Persze, miután eltipegtem előle, felöltöztem, és a csizmámat is megkerestem Hannánál, aki a feladatot adta. Azért nem akartam ruha nélkül lófrálni egész este.

- Jössz nekem egy körrel! – a mély, szexi hang a fülem mellett majdnem mosolygásra késztetett, de nem tehettem. Közömbös arccal fordultam felé, de arra nem számítottam, hogy ilyen közel lesz hozzám. Tökéletesen láttam a mélybarna, villogó szemeket, a szakállal bevont állát, és azokat a telt, puha ajkakat alig három centire tőlem.
- Miféle körrel? – kérdeztem, de persze megint én húztam a rövidebbet:
- Hát felőlem az ágyamban is körözhetsz rajtam egy kicsit, de most speciel a piára gondoltam – vigyorgott, majd éhesen végignézett rajtam. – Ruha nélkül sokkal… természetesebb vagy… - búgta, miközben a fülemhez hajolt. – Tetszett!
- Hát akkor rajtad a sor! – pillantottam rá. Arca az enyém mellett volt, ahogyan a pultnak támaszkodott mellettem, s így profilból a mosolya csak még helyesebbé tette őt.
- Azt sosem fogod megélni! Az én ruháim rajtam maradnak! – mondta, s rám mosolygott.
- Akkor mégis hogyan… - itt kissé közelebb hajoltam hozzá. Ha már játszunk, játsszunk jól! – akarod, hogy körözzek az ágyadban? Ruhában nem megy olyan jól, Mike! – miközben beszéltem hol a szemembe nézett, hol az ajkaimra pillantott. Ezzel pedig elárulta magát: akart engem.
- Nem is tudtam, hogy a Királylányok ilyen rosszak! – mosolygott féloldalas, huncut mosollyal.
- Angyal vagyok az Ördög mellett, Mike! Ellestem pár trükköt!
- De van még mit tanulnod! Például azt, hogy nő létedre, nem mászol be a szobatársad ágyába, mert az sosem végződik jól! – mondta gúnyosan, majd ellökte magát a pulttól, és nekem hátat fordítva elindult, hogy otthagyjon.
- Akkor várom a percet, mikor te mászol az enyémbe! – kiáltottam utána. Egy pillanatra megállt, és a fejét oldalra fordította, hogy kissé felém sandíthasson, s bólintott.

Na jó, hát én sem vagyok normális az biztos! Most komolyan ezt mondtam? És ő komolyan bólintott egyet? Mi a franc van velünk? Ez a Féktelenek éjszakája ez nagyon nem tesz jót az idegeinknek, úgy látszik.

Ezután csak sodródtam az árral. A tömeg szinte vonzott, és táncolni kezdtem. Nem számított, hogy kivel, vagy hogy milyen zenére, csupán az volt a fontos, hogy jól érezzem magam. Viszonylag józanon szerettem volna megúszni a bulit, de Janet unszolására – aki szintén csoporttársunk volt – csak lecsúszott még jó pár rövid. Kezdtem igazából úgy teljesen kivetkőzni magamból, bár az tény, hogy miközben azt a vetkőzős táncot lejtettem a nagyközönségnek, akkor sem voltam éppen beszámíthatónak mondható. Valahogy Mike elérte, hogy kikapcsoljak és elengedjem magam. Mit valahogy? Azzal, hogy seggfej volt, mint normálisan mindig.

- Kedves Sarah… - nyerített a fülembe egy szörnyen ismerős hang. – Újabb feladatom van a számodra! – mondta, s szembefordított magával.
- Neked? Mert? – fintorogtam Nicára.
- Én felsőbb éves vagyok, nyuszikám! Ez a dolgom! – a francba! Gondoltam, hogy idősebb nálunk, de azt nem, hogy feladatokat is osztogat. – Figyelmet kérek! – a mikrofont a szája elé emelte. Ilyenkor kicsit lejjebb vették a zene hangerejét. Mindenki hallani akarta mindig a feladatot, hogy jót mulathasson a másikon. Így most is egy csomó szempár szegeződött rám, s a bámészkodók között kiszúrtam a kárörvendően vigyorgó Mike-ot és kis csapatát is. – Nem lesz nehéz a feladat, mert kedvelem ezt a lányt… - itt látványosan magához ölelt a vállamnál fogva, de csak mi tudtuk, hogy hazudik. Ki nem állhattuk egymást. – Lopj csókot egy idegentől! De olyan rendes franciát! – mondta nevetve a mikibe, én pedig csak megforgattam a szememet. A „közönségünk” ujjongani kezdett, azt hiszem engem már megszerettek az itteniek a kis műsorom miatt. – Megadom a lehetőséget… - suttogta a fülembe – hogy Mike-ot smárold le! Persze ha akarod… - megvonta a vállát, majd kissé eltávolodva tőlem, otthagyva egy kisebb kör közepén, karba tette a kezeit, és figyelt.

Megadja a lehetőséget? Megengedi? Hogy ez mekkora egy picsa! Mike az egyik, míg Brad és a koreai srác a másik oldalára araszoltak. Mike várakozóan pillantott rám, s miközben felhúzta az egyik szemöldökét megnyalta az ajkait. Nekem sem kellett több, odaléptem és megcsókoltam Bradet. Ujjaimat a kusza, barna tincsek közé fésültem, és lekaptam. Nyelvemmel azonnal bebocsátást kértem, amit meg is kaptam. Néhány pillanatig vadul csókoltuk egymást, én dühből, ő pedig talán csak amúgy is ilyen volt. Aztán amilyen hirtelen odaszökkentem elé, olyan gyorsan váltam el tőle, majd az ujjongó tömegbe vetettem magam, hogy elszelelhessek a tett helyszínéről.

Nem kicsit volt sokkolt Nica, Mike de még Brad is. Csak futólag láttam az arcukat, de ennyi is elég volt. Magamban jót mosolyogtam rajtuk. Nem csak Nica számított arra, hogy Mike lesz a választottam, hanem maga Mike is. És rohadt jó volt pofára ejteni őket. Ezzel is kicsit letörtem a Nagyúr egóját.
Újabb tequila, Mojito és vodkanarancsok után megint csak egy szeretett kismadár csiripelt a fülembe.

- Túl gyorsan eltűntél… - mondta hangosan, hogy halljam is a zene miatt. A hátam mögött állt, éreztem, ahogyan a ruháink súrlódnak. Ami azt is jelentette, hogy kurva közel volt, hiszen rajtam feszülős cucc volt.
- Lopj csókot egy idegentől… - szembefordultam vele, és belenéztem azokba a hihetetlenül barna szemekbe. – Ez volt a feladat, amit teljesítettem is. Minek maradtam volna?
- Hm… - ennyit mondott. Hümmögött egy sort. Nem tudok kiigazodni a srácon! – Táncoljunk! – mondta hirtelen, és megfogta a kezemet, de én visszarántottam, mielőtt ő elhúzhatott volna a pulttól.
- Ki mondta, hogy van hozzá kedvem? – kérdeztem kissé nyafogva, mint egy ribi. Innen is látszott, hogy már nem voltam józan, egy kicsit sem.
- Ki mondta, hogy kérdés volt? – kérdezett vissza, majd elrántott a pulttól, és behúzott a táncolók közé.
- Olyan… seggfej vagy néha! – nyafogtam tovább, mikor erősen megrántott a kezemet, hogy szembefordítson magával.
- Nem néha, hanem mindig. Jobb, ha hozzászoksz! – mondta mosolyogva, én pedig elnyílt ajkakkal néztem fel rá.

A villódzó fényekben a szeme csak még sötétebb árnyalatot vett fel, s az a féloldalas mosoly, érzéki árnyékokat vont az arca bal oldalára. A haja az ég felé meredezett, s most hogy így jobban láttam a neonfények némelyik sávjában, mintha kékes árnyalata lett volna. Tehát festette. Ó, de imádom! Nem, basszus Sarah, nem imádhatod!

- Na rázzad! – elégedett vigyora, miszerint alig állok a lábamon, tisztán kivehető volt az arcán. Hát igen, voltak koordinációs problémáim már, de azért nem ennyire. Viszont a terv már meg is született a fejemben.
- Ha iszol velem! – pillantottam fel rá, s csak ide-oda toporogtunk a zenére, de még nem táncoltunk.
- Már ittam – mondta egyszerűen, de én megráztam a fejemet.
- Azért, hogy én táncoljak veled, kell fizetned valamivel! Igyál velem, és megkapod, amit akarsz!
- Bármit? – kapott az alkalmon, én pedig felnevettem
- Táncot... – pár pillanatig mérlegelte a mondandómat, majd bólintott.

A következő percben már a pultnál álltunk, és vártunk a sorunkra. Mikor végre mi következtünk rávágtam a pultos srácnak, hogy kettő fekete és kettő zöld abszintot kérünk. Nem kicsit nézett a kedves szobatársam, hogy ezt akarom vele megitatni. Hát igen, kicsit ütős lesz, de ő még túl józan, nekem meg már úgyis mindegy… Az egész hétvégét az ágyban fogom tölteni, szóval ez már nem oszt, nem szoroz.

- Mire igyunk? – kérdezte mikor már a kezében tartotta a feketét.
- A mai éjszakára! – mondtam ő pedig bólintott, összekoccintottuk a poharunkat és lehúztuk a tartalmát. Kissé összerándult az arca, de azért utána elmosolyodott. Én is hasonló lehettem, sőt, én még ugráltam is egy kicsit egyhelyben. Ez durva volt! Felvettük a másik poharat is, amiben a zöld volt, és újra egymásra néztünk.
- Arra, hogy ma éjjel féktelenek leszünk! – mélyen a szemembe nézett, majd lehúztuk az italt.

**

Valaki baromira hangosan lapoz egy könyvet. Vagy ez nem is könyv, és nem is lapozás? Nem, ez valami más.

- Kussolj már el! – motyogta, s ekkor felismertem, hogy ébresztőóra rezeg össze-vissza Mike jegyzetei alatt. Kótyagosan felemeltem a fejemet, és felé néztem.
- Mi a fasz? – kérdeztem, s a gyér fényben felültem. – Basszus! – nyögtem fel, s magam elé kaptam a takarót, mert nem volt rajtam semmi.
- Bocs, már le is lőttem – sóhajtotta, és leült az ágya szélére. Egy boxer volt rajta, meg a nyakában a kék világító bigyó, ami már nem is igen akart világítani.
- Helyes… Mennyi az idő amúgy?
- Kettő múlott kicsivel… Rajtad nincs ruha? – kérdezte hirtelen, én meg igyekeztem a kilátszó csupasz lábamra ráhúzni a paplant.
- De, a bugyim – mormogtam, s inkább visszadőltem az ágyba.
- Hm… - rém ismerős volt ez a hümmögés, mintha nem is olyan régen ugyanezt csinálta volna, de nem ugrott be, hogy mikor és hol.
- Te emlékszel a tegnap éjszakára? – kérdeztem félve, halkan. Nem emlékeztem semmire. Vagyis tudtam, hogy amire igen, az nem minden.
- Az rémlik, hogy kurvás táncot lejtettél a rúdon… - mondta elgondolkozva, s ahogy ránéztem, láttam, hogy éppen levette a szemüvegét, és ő is visszafeküdt.
- Igen, az nekem is megvan… És ittunk…
- Igen, sokat…
- Az abszintok után is? – szörnyülködtem.
- Igen… Ittunk még tequilát… Az egyiknél az én csuklómról nyaltad le a sót… - mondta elgondolkodva, mire én megint felpattantam, és rábámultam.
- Igen… Emlékszem… - bólogattam bénultan. – Te meg… te meg…
- A nyakadról, igen – vigyorgott. – De a többi nem ugrik be… Táncoltunk, jókedvünk volt, de nem tudom… Valahol elvesztem a hatodik abszintmániád után…
- Ja… - mormogtam még, majd felkeltem, hogy a szoba közepére hajított toppomat legalább felhúzhassam. Rohadt nagy kupi volt…
- Szép hátsó – kuncogott, majd felmordult kissé. – Basszus, a fejem!
- Ha velem bulizol, az mindig ilyen lesz, jobb, ha hozzászoksz! – mondtam, de a világért el nem árultam volna, hogy nekem is hasogat a búrám.
- Aha… Királylány, nem vagy te olyan királyi, hogy erre rávegyél megint…
- Majd meglátjuk – újra visszafeküdtem.
- Nincs ezen mit meglátni. Jó volt egyszer élvezni, hogy milyen… ribancos tudsz lenni – erre viszont újra felültem az ágyban, és fintorogva néztem felé.
- Most megint bunkó vagy! – vetettem oda a szavakat.
- Nem megint! Én mindig az vagyok, mert én ilyen vagyok!
- Tegnap nem voltál ennyire seggarc! – vetettem ellent.
- Ugyan Sarah! A hülye is láthatta, hogy mit akartál elérni azzal a műsorral! – nevetett fel gúnyosan, én pedig kezdtem magamat cseppet rosszul érezni.
- Na mit? – kérdeztem, de azon nyomban meg is bántam.
- Hát hogy felvond magadra a figyelmem. És ne mondd, hogy nem így volt! – pillantott felém. – Kedvesebb voltam, igen. Hogy érezhessem, ahogyan hozzám simulsz egy éjszakára. Hogy bulizzunk úgy, ahogyan akarsz. Hülyére vettelek, de te az a csaj vagy, kedves Sarah, akivel sosem kezdenék ki! Csak álmodozhatsz arról, hogy előttem térdelhess. Csak hogy tudd amúgy… Jól csináltad tegnap! Mindenkinek megmutattad, hogy milyen csaj is vagy! - totálisan megalázott. Komolyan, pedig csak ketten voltunk, de rettentően kényelmetlenül éreztem magam.
- Hogy te mekkora szemét vagy! – suttogtam, s befordultam a fal felé.

Nem fakadtam sírva a szavaitól. Megeshetett volna az is, mert rendesen odaszólt, de inkább magamra voltam dühös. Hogy is hihettem, hogy majd normális lesz, vagy hogy egyáltalán tud az lenni? De nem értettem a dolgot. Olyan más volt. Már amire emlékszem.

Egész hétvégén nem szóltunk egymáshoz, de szerencsére Nica sem zavart bennünket. Végig a szobánkban voltunk. A szombatot végig az ágyban töltöttük, és a vasárnap nagy részét is. Este leültem kicsit rajzolni, míg ő olvasott az ágyán. Fel nem öltözött volna az Istennek sem, én meg alig tudtam magamat leszabályozni, hogy ne a testét tanulmányozzam, meg azt a nyakláncot, amin a katona volt.

Aztán vasárnap este nyolc után, mikor már akartam lefeküdni, kopogtattak az ajtón. Nem mozdultam, majd csak kinyitja, ha akarja. Nem engem szoktak keresni, hanem őt. Sóhajtva felállt, majd kinyitotta az ajtót, amin Brad lépett be. Megeresztett felém egy mosolyt meg egy intést, amit viszonoztam. Nem különösebben érintett bennünket furcsán, hogy lekaptam. Ez volt a feladat és kész.

- Na mi a harci helyzet, szégyenkezés folyik épp? – kérdezte, s hol felém, hol Mike felé vigyorgott.
- Mert? – kérdeztem, s azóta, hogy Mike úgy leosztott, talán először szólaltam meg.
- Mi az, hogy mert? – kérdezte nevetve Brad, és köztünk cikázott a pillantása. Mike rám nézett, hozzáteszem először azóta, hogy akkora fasz volt, és kérdőn pillantott felém.
- Ne nézz rám, a te haverod, neked kell tudni, hogy miről hadovál! – mondtam cseppet sem kedvesen.
- Ti kurvára semmire sem emlékeztek a Féktelenek éjszakájából igaz? – röhögött fel Brad. Kezdett megijeszteni a viselkedése. Odasétáltam hozzájuk, és felnéztem Mike szemébe, de ő is csak rázta a fejét, hogy nem tudja, miről beszél ez itt.
- Bökd már ki baszd meg, hogy mi a fasz van? – dörrent rá Mike. Brad egyik kezét Mike vállára, a másikat az enyémre tette.
- Azt hajtogattátok körülbelül az ötödik kör abszint után, hogy féktelenül akartok bulizni. Táncoltatok, ittatok, mint a gödény… Még most sem rémlik? – kérdezte. Éreztem, hogy van valami, amire emlékeznem kéne, de nem ment. Mike is megrázta a fejét. – Janet, a csoporttársatok felhívott magához – intett a falon túlra, ahol valahol Janet szobája volt. – Elindultunk felfelé, és Mike közölte, hogy akkor nektek is fel kéne jönnötök. Már az utcán is összeölelkezve jöttetek, sőt Mike felhozott a lépcsőn, hátiba. Mondjuk fogalmam sincs, hogy csináltad haver, mert nagyon részeg voltál… Na mindegy. Szóval én már csak azt láttam, hogy Saraht a falnak nyomtad itt az ajtó mellett, és megcsókoltad, te meg – itt rám mutatott. – Már kint vetkőztetted őt. Lefeküdtetek egymással srácok, és ti nem is emlékeztek rá?

LPTV - Secret show for Japan

Sziasztok!

Új LPTV epizód, szóval gondoltam nézzétek meg! Én ma reggel így kettő darab ZH előtt nem akartam sírni, de hát...
Igazi példaképek! Le a kalappal előttük, imádom ezért őket. Nem csak ezért, másért is, de ez megint egy olyan dolog volt, ami könnyeket csalt a szemembe!



És hogy az áradozás is meglegyen: Basszus, Mike ebben a fekete pólóban, elfésült hajjal... Jesszus! Szívritmuszavar a köbön! *.* És hát Rejta és Phoenixen kívül a kiscsaj volt a legaranyosabb a dobbal! :)

Szép napot!

People's Choice Awards 2012

Sziasztok!
Hát akkor szavazzunk a kedvenceinkre! :) Katt!

Kedvenc banda

Akármennyiszer lehet szavazni, ha jól tudom szóval... :D

Megint!

"Az ember csak akkor mondhatja magát boldognak, ha az élet olykor hasonlít az életről álmodott álmokhoz."



29. fejezet

Szerencsémre még elcsíptem a megbeszélés végét, bár Roger felől kaptam egy erőteljes csúnya nézést, míg John csak jókedvűen mosolygott. Én is szerettem volna mosolyogni és vidám lenni, de nem ment. Mindketten érdeklődtek, hogy mi bajom van, mert látszott rajtam, hogy valami bánt, de én minden kérdésükre szépen hárítottam a választ. Mert végülis semmi baj nincs, Erica csak egy volt barátnő, egy kedves vagy nem épp kedves ismerős, aki meglátogatja Mike-ot. Ennyi, semmi több.

Próbáltam magamat nyugtatgatni, és mindenféle jó dologra gondolni, de elég nehéz volt. Megbíztam én Mikeban, hogyne bíztam volna benne? Csupán a lányban nem tudtam, és ez már bőven elég volt, hogy az a bizonyos zöld szemű szörnyecske felébredjen bennem. De mivel nem viselkedhettem úgy, mint egy éretlen csitri, így visszafogtam magam. Mike mégiscsak harmincnégy éves, felnőtt, érett férfi. Ha ötpercenként írtam volna neki az SMS-eket, akkor azért elgondolkodhatott volna azon, hogy mégis milyen kis fruskával jött össze. Amúgy is megbíztam benne! Igen, minden rendben van… - mondogattam magamban.

- Importáljátok be azt a Hawaii térképet, amit múlt órán elkezdtünk, és folytassátok! Akinek nem megy valami, szóljon, és megbeszéljük! – adtam ki az utasítást az egyik gyakorlati órámon, majd leültem a saját gépemhez a tanári asztalnál, és dolgozni kezdtem. Volt pár térkép, amit meg kellett szerkesztenem a többi tanárnak, akik megkértek rá. Nem volt nagy ügy, csak sokat kellett pepecselni velük.
- Bekka, segítenél? – az óra felénél Ella vigyorgott rám, és kért meg erre az utolsó sorból.
- Persze! – odamentem hozzá, és a 3D-be való átrakás nehézségeinek kitárgyalása után, másra terelte a szót.
- Van valami baj? Olyan furcsán komor vagy - kérdezte halkan, s közben nagyban kattintgatott. Egy pillanatra elszörnyülködtem, mert totálisan rosszul csinálta a feladatot, de hát a gyakorlatnak az is része, hogy tanuljunk a saját hibáinkból. Anno én is így voltam.
- Ma reggel, pont mikor indultam el Tőle, megjelent az ajtajában Erica – motyogtam, s körbenéztem, hogy nem figyelnek-e bennünket a többiek, de senki sem nézett felénk.
- Az a lány, akiről Anna regélt neked? – olyan hatalmasra tágult szemekkel nézett rám, mint még ember sosem. Hát ja, én is meglepődtem kicsit.
- Igen – csak egy bólintásra futotta tőlem. Ott támaszkodtam Ella asztalára, és a képernyőt bámultam, amin már szinte minden kivehető volt, még egy angol pudli is, de Hawaii szigetei már nem.
- Most… szerinted…
- Nem tudom – szavába vágtam, mert hát nem akartam, hogy kimondja, mire gondolt. – Nem hinném, hogy bármi hülyeséget csinálna, mert nem hiába vagyunk együtt – ennyiben hagytam a dolgot, és Ellának szerencsére ez elég is volt.
- Ha te bízol benne, akkor én is! – kedvesen még rám mosolygott, majd folytatta a merényletet Hawaii ellen.

Nekem holt mindegy volt, hogy mások bíznak-e Mikeban, vagy sem. Egyedül az számított, hogy én mit érzek. És végül is nem volt okom rá, hogy kételkedjek a hűségében. Még ha a régen annyira imádott csaja is tért vissza, ki tudja miért…

A napom ettől függetlenül is eléggé rosszul telt. Egy csomót rohangáltam az egyetemen, hol ezért, hol azért. Aztán John mondta, hogy az egyik számolást elrontottunk a múltkor a mintákkal kapcsolatban, amiket hoztunk, és most az egészet újra kell csinálnunk. Szóval három helyett este hatra értem haza, hulla fáradtan. Nem szerettem sosem a talajtani számolgatásokat, mert nekem mindig is bonyolultak voltak, de végül megoldottuk a dolgot.

- Jön ma Mike? Vagy te mész hozzá? Vagy a csaj miatt most nem találkoztok? – kérdezte Lexi, mikor ledobtam magamat a kanapéra.
- Tegnap úgy beszéltük meg, hogy mivel nem jutottunk el idáig, ezért itt alszunk ma… De most már nem is tudom… Egész nap nem keresett – csalódottan pillantottam a telefonom kijelzőjére.
- Hát írj neki, és kérdezd meg! – unszolt a tesóm.

A rózsaszín kis készüléket merengve forgattam az ujjaim között. Love kills slowly. Milyen igaz! Halványan elmosolyodtam, majd képzeletben kupán vágtam magam. Most mit izélek azon, hogy írjak-e neki, vagy sem? Hiszen a pasim, az Istenért! Csak kereshetem, amikor akarom! Gyorsan bepötyögtem a kérdést, hogy akkor jön-e ma este, majd a szobámba mentem átöltözni. Viszont még le sem vettem a blúzomat, csörgött a mobilom.

- Szia! – vidáman szóltam bele, hiszen örültem, hogy végre hallhatom a hangját.
- Szia! Figyelj, ne haragudj, de ma nem fog menni… - mondta, s a háttérben meghallottam a női hangot, amint azt kérdezi, hogy Mike kér-e szószt a salátájára. – Ericával készítettünk vacsit, megesszük, aztán elmegyünk moziba – mint forró kés a vajon, úgy vágódtak bele a lelkembe a szavai. Otthon vannak. Mikenál, ahol mi is lenni szoktunk. Főznek, kettesben vacsoráznak, majd moziba mennek. Mint egy randi…
- Oké! – ennyit tudtam kinyögni hirtelen. Viszont a hallgatás felbosszantott. Ugyanis nem mondott semmit, csak hallottam, hogy Erica a háttérben most éppen valószínűleg terít, ő pedig figyeli őt. Velem mit sem törődve. – Hát akkor jó szórakozást! – mondtam most már kissé határozottabban, kissé gúnyosan, majd kinyomtam a telefont.

Nem elégedtem meg annyival, hogy megszakítottam a hívást, ki is kapcsoltam a készüléket, majd ledobtam az ágyamra. Nem kaptam gyújtást. Kettesben andalognak! Szóval reggel óta együtt vannak, ezért nem keresett engem! És most is jobban vágyik az ő társaságára, mint az enyémre.

Nem értettem ezt. Hirtelen most a sok boldogság után ez a fajta hátba támadás tőle rettentően fájt. Csak pislogtam magam elé, és csodálkoztam. Petinél ilyenkor már rég sírtam. Vele mindennapos dolog volt, hogy más lányokkal volt, és engem hanyagolt, s akkor mindig sírtam és bánkódtam. Most pedig nem jöttek könnyek a szemembe. Talán mert nem hittem el még. Képtelenség volt.

- Mike nem jön, Ericával tölti az estét! Elmentem, majd jövök! – hadartam, s szinte futólépésben hagytam el a lakásunkat.

Lexinek ideje sem volt kérdezni valamit, de jobb is volt így. Úgy jöttem el, hogy semmi sem volt nálam. Még a kabátomat sem vettem fel, ami valljuk be, így októberben már eléggé kellemetlen dolognak számított, de nem akartam visszamenni. Pénz sem volt nálam, így gyalog indultam neki. Csak hagytam, hogy a friss levegő körülöleljen és zsebre dugott kezekkel lépkedtem előre, nem is figyelve a körülöttem lévő forgatagra.

Mikor a hatalmas falak között és a hidak alatt sétáltam, felnéztem. Senki sem volt ma este a gangon, csak két ember. Én és Dave. A cipőm sarkának hangja visszhangozva rengett a falak között, s ez rám vonta Dave figyelmét. Egy fekete pulcsit és farmert viselt, s megint a Mike melletti helyen pingált valamit. Egy pillanatra sem torpantam meg, s odasétáltam mellé. A barnás-zöld szemek szomorúan pillantottak az arcomra, s összevont szemöldökkel méregetett. Gondolom észrevette rajtam, hogy valami baj van, de nem kérdezett rá.

- Szép – biccentettem a fejemmel a kép felé, amit felfestett a falra. Egy szőke hajú lány volt a középpontban, bár távolinak volt megfestve, körülötte pedig vérengző, kissé vámpírokra hajazó férfiak álltak kezükben késekkel és fegyverekkel.
- Köszi – motyogta, s lehajtva a fejét a kezében lévő spray-jel játszott. – Hogy vagytok? – kérdezte halkan.
- Hiányzol neki – megvontam a vállamat, majd levettem pillantásomat a képről, és felé fordultam. – De gondolom, ezt sejtetted…
- Reméltem – mosolygott rám halványan. – Szerinted lehetséges, hogy… szóval szerinted hajlandó velem beszélgetni? – kérdezte, s láttam rajta, hogy zavarban volt.
- Nem. Beszélgetni nem. De biztosan meghallgatja, amint visszakönyörgöd magad!
- Te mit… Mit szólnál hozzá, ha én… és ő megint…?
- Nem az én döntésem! – megráztam a fejemet, de bátorítóan megszorítottam a kezét egy pillanatra. – Menj! Otthon van! – úgy pillantott rám, mintha én adtam volna neki az utolsó korty vizet a földön. Hálás volt.
- Köszönöm! – pár másodperc erejéig magához ölelt, amit én is viszonoztam.
- Itt hagynád nekem ezeket? – mutattam a festékszórókra meg ecsetekre, tubusokra.
- Persze! – mintha tétovázott volna, miután a kezembe adta az éppen szorongatott fekete sprayt, de végül megszólalt. – Minden rendben van?
- Ha Lexi megbocsát, akkor érdemes vagy rá, hogy tudd, és ő elmeséli majd! – kitértem a válasz elől, bár tudtam, hogy úgyis megtudja. Lexi szereti őt, és ő is Lexit. – Amúgy vehetnél neki virágot meg csokit!

Bólintott, majd lassan elsétált. Sokáig néztem, ahogyan eltűnik az utcán a szürkületben, majd nagyot sóhajtottam. Egyedül maradtam, ahogyan mindig. Jó, ez már régen fordult meg a fejemben, de most nagyon olyan érzésem van, hogy újra egyedül vagyok. Hogy nincs senkim. Annyira fájt, amit tett, vagyis amit nem tett. Nem foglalkozott velem egész nap, és mikor végre tudtunk beszélni, akkor közli, hogy ’bocs, ez most nem jön össze’.

Csak pislogtam a falra, kezemben a festékszóróval, de nem tudtam megmozdulni. Sírni akartam, üvölteni és sikítozni, egy helyben toporzékolni vagy a hajamat tépni. Mégsem tettem. Felnőtt nő vagyok, tudnom kell kezelni a helyzetet. A torkomban gombóc keletkezett, és a szívem ezret ütött egy perc alatt, de levegőt alig kaptam. Pánik. Azt hiszem, ezt hívják annak. Szemeim előtt újra és újra lepergett a kép, ahogyan Mike megcsókolja Ericát. Túldramatizálnám a dolgot? Nem hinném.

Néztem Mike fehér falrészét, amit gondolom nemrég festettek le. Még nem sok mindenki pingált újat, így sok látnivaló most nem volt. Viszont már nem is volt annyira érdekes a többiek munkássága, mert megvolt az ötletem.
A kezeim maguktól mozogtak, nem is kellett gondolkoznom a mozdulatokon, s fél óra múlva egyetlen szó virított a falon feketével és vérvörössel: Numb.

Azt hiszem, ez mindent elmond. Nem is kellett más. Jó alaposan megnéztem ezt a négy betűt egymás mellett, lefényképeztem a memóriámba, majd összepakoltam Dave fekete hátizsákjába a kellékeket, és hazafelé indultam. Gondoltam rá, hogy talán nem kellene hazamennem, mert hagyhatnám kettesben Lexiéket, de mivel egy dollár sem volt nálam, kénytelen voltam megzavarni az idillt.

- Sziasztok! – kiabáltam el magamat az előszobában, hátha a nappaliban vannak, és hát…
- Szia! – kiáltott vissza a húgom jókedvűen, s Dave halkabb hangját is meghallottam. Szóval tényleg sikerült helyrehozniuk a dolgokat!
- Na mi újság? – kérdeztem, mikor beléptem a nappaliba. Egymás mellett ültek a kanapén, és egy bonbonos doboz tartalmát dézsmálták.
- Hát semmi – mosolygott Lexi aranyosan, én pedig nem firtattam a témát.
- Te figyelj Bekka, Mike keresett! – pillantott rám Dave, és a vezetékes telefon felé bökött az ujjával.
- És mit akart? – kérdeztem, de igyekeztem leplezni a mohó kíváncsiságomat.
- Hogy mi van veled, miért vagy kikapcsolva.
- Értem – halványan elmosolyodtam. – Jó éjt, én lefekszem!
- Szép álmokat! – zengték kórusban, én pedig a szobámba siettem.

Lassan lezuhanyoztam, majd bebújtam az ágyba. A sötétben aztán elért az, ami eddig nem. A könnyek sós csíkot húzva maguk után folytak végig az arcomon, én pedig oldalra fordultam, és eltakartam az arcomat a kezemmel. Mindig ezt csináltam, pedig tudtam, senki sem lát a sötétben. Senki sem figyel. Egyedül vagyok…

- Buta vagy… - halk, de rém ismerős hang ütötte meg a csendben a fülemet. Elaludtam, de ez nem álom volt már. Mike hangja volt, s ez tökéletes volt. Tökéletesnek pedig nem tudtam volna megálmodni, mert csakis Isten teremhet ilyen gyönyörűt, a képzeletem nem.
- Nem is! – nyöszörögtem még félálomban, és megfordultam a hang irányába. Szorosan az erős mellkashoz bújtam, és magamhoz öleltem őt.
- Voltam lent a gangon, és de… úgy néz ki, az vagy! – csak most esett le, hogy mi is történt az elmúlt napon, s azonnal kipattantak a szemeim. A sötétben persze nem láttam semmi, meg amúgy is a mellkasához voltam simulva. Csupán a semmihez sem fogható, férfias illatát éreztem, és azt, ahogyan kezei végigsimítanak a testemen, és magához ölel.
- Miért nem vagy Ericával, Mike? – kérdeztem halkan, s lehunytam a szemeimet. Csak élveztem egy pillanatig, hogy ketten vagyunk a sötét csendben. Halkan szusszantott egyet, mellkasa ettől pedig hirtelen megemelkedett, s kinyitottam a szemeimet. Felbosszantottam.
- Tudod… - kezdte halkan, de mégis zúgó hangon. – Néha tényleg nagyon hülye tudsz lenni! – csattant halk hangja, én pedig csak mormogtam egy sort magyarul. – Most elküldtél a picsába, mi? – kérdezte szkeptikusan, mire én felkönyököltem, s kissé fölé helyezkedtem.
- Nem. Most azt mondtam, hogy annak ellenére, hogy kedvellek – még mindig nem mondtuk ki azt a bizonyos szót – Te mégis így beszélsz rólam? – ujjait a derekamról az arcomra simította, s szinte éreztem a sötétben, ahogyan a tekintete az enyémbe fúródik.
- Igen, jól sejted. Azért jött vissza! – mondta, én pedig elképedtem. Nem számítottam rá, hogy ezt beismeri. – Miattam van itt. Elmondta nekem, én pedig… Hát meglepődtem.
- Na akkor ki is a hülye? – kotyogtam közbe, ő pedig halkan felnevetett, s a mellkasa meg-megrázkódott alattam. Szerintem ez nem vicces.
- Mert?
- Mert? Hát már az első pillanatban tudtam ezt, te pedig meglepődsz rajta?
- Meg. Mivel a világon mindenki tudhatja, aki kicsit is foglalkozik az életemmel, hogy te vagy nekem. Azt hittem, hogy valami baráti látogatás lesz ez. De aztán kiderült, hogy nem.
- Hogyan derült ki? – kérdeztem feszülten.
- Elmondta. A vacsorán.
- És erre te? – kezdett zavarni, hogy mindent harapófogóval kell kihúzni belőle.
- Megmondtam neki, hogy mi már nagyon-nagyon régen szakítottunk. Még szinte gyerekek voltunk, és annak vége. Ezer éve nem is gondoltam rá úgy, mint nőre. És megkértem, hogy menjen el. Aztán hívtalak, de ki voltál kapcsolva, és megijedtem. Felhívtam az itthonit, és Dave mondta, hogy a gangon vagy. De azt hiszem elkerültük egymást… - kicsit hallgatott, majd újra végigsimítva az arcomon hozzátette – Láttam, mit festettél. Ezért mondtam, hogy buta vagy…
- Az a szám mostanában nagyon is az életem része…
- Mert te azzá teszed! Miért festetted azt? Miért az a szám? Nem vagy érzéketlen…
- Jobb lett volna a Bleed It Out? – kuncogtam fel. Most, hogy itt volt, és ezeket elmondta, már kissé jobb kedvem volt.
- Nagyon vicces, Rebeka! – gúnyolódott kedvesen.
- Nem tudtam sírni, Mike… Akartam, éreztem, hogy kell, de nem ment. Miért?
- Mert tudtad, hogy nincs miért. Mert tudtad, hogy én is kedvellek téged! – mondta teljes meggyőződéssel, én pedig egy pillanatra még a számat is eltátottam. Lehetséges lenne?
- Igen? – kérdeztem szinte hangtalanul, de magamban is tudtam a választ. Igaza volt. Egész nap győzködtem magam, hogy bízhatok benne. És azért is tettem ezt, mert tudtam, hogy így van. Nem győzködés volt az, csak én vagyok a buta. Na tényleg!
- Amíg nincsen rá kézzel fogható bizonyítékod, hogy más nők után futok, kérlek szépen ne csináld ezt! – kért halkan. – Sosem lesz ilyen, esküszöm, de szükségem van rá, hogy bízz bennem. Hogy biztos pont legyél az életemben!
- Az vagyok! Tudod, hogy… hogy mennyire… - nem mertem kimondani. Szerettem volna, ha először ő mondja ki. Butaság? Lehetséges…
- Tudom… - suttogta, majd ujjaival a hajamba túrt, s lehúzott magához egy csókra.

Ajkai rettentő gyengéden siklottak az enyémeken, míg szabad kezével végigsimított a hátamon, majd a fenekembe marva fordított a helyzetünkön. Most ő magasodott fölém, ami nekem nagyon is tetszett. Szája a nyakamra vándorolt, és ott kezdte kényeztetni a bőrömet. Csókjai égették a bőrömet, mintha az összesnek a helyét örökké érezném majd, s ez felpezsdítette a véremet. Halkan felnyögtem és a sötét tincsekbe martam, hogy felhúzhassam magamhoz egy csókra. Azonnal a pulcsija alját kezdtem keresni, hogy aztán megszabadíthassam tőle, majd a pólójától is. Ujjaim aztán az övcsatjával kezdtek foglalatoskodni, majd amint kigomboltam a nadrágját, belecsúsztattam a kezemet, amitől ő hangosan felnyögött.

- Tetszik? – suttogtam a kérdést a fülébe.
- Még… - nyögte a fülem mellett, majd lefeküdt mellém és szembefordult velem.
- Imádom ezt – lehunytam a szemem, és közelebb húzódtam hozzá, majd a mellkasára nyomtam apró csókokat.
- Mit?
- A hangod! – sóhajtottam. – Olyan szexi, mély, borzongató…
- Ne csináld ez velem, Bekka!
- Miért ne? Ez az igazság… - ezt már útban lefelé mondtam, mivel lejjebb csúsztam az ágyon, hogy mostmár a számmal is kényeztethessem legnemesebb testrészét.
- Egyszer megölsz, komolyan… - sóhajtotta.

Semmi ilyesmit nem terveztem, csupán igyekeztem megadni neki mindent, amire vágyott. És hát ő is férfi volt. A férfiak pedig szeretik az ilyen fajta kényeztetést.
Így egy ideig ott lent ténykedtem nagy kedvvel, majd mikor elkapta a karomat, és felhúzott magához, a csípőjére ültem, így kérdőn pislogtam le rá. Nem szólalt meg, inkább a tettek mezejére lépett, és lehúzta rólam a trikómat. Tüzes és egyben parancsoló pillantásának eleget téve kibújtam a bugyimból is, majd visszahelyezkedtem fölé. Láttam rajta, hogy mennyire szerette volna, ha végre összefonódna a testünk, s újra egyek lennénk. Halványan elmosolyodtam, majd lehajoltam hozzá, ő a hátamra simította a kezeit, aztán mikor kissé felemelkedtem s magamba fogadtam őt, a csípőmbe mart. Imádtam az érzést, ez is csak jobban feltüzelt. Enyhén a vállába haraptam, majd mozogni kezdtem rajta. A pillantása és az érintései mindent elmondtak. Szavakkal egyikünk sem bizonyította még az érzéseinket, de tettekkel százszor és ezerszer is kifejeztük ezt.
Néha lassan, néha gyorsabban mozogtam rajta, olykor-olykor hosszabb csókcsatákba bonyolódtunk. Hm, azok a telt ajkak az őrületbe tudtak kergetni, ahogy a hosszú ujjak is, amik a derekamat simogatták. A kielégülés kapuját együtt léptük át, én pedig fáradtan heveredtem mellé. Azért ma egész nap talpon voltam, és hát most én dolgoztam rajta…

- Őszintén szólva… Reméltem, hogy ez lesz a vége – ezen a mondatán felnevettem. Hiába voltak a húgomék is a lakásban, nem ment csendesebben.
- Jaj, néha annyira pasi tudsz lenni. Tipikus pasi! – kacagtam, majd a mellkasához simultam.
- Most miért? Te nem remélted, hogy ma is… hm… szeretkezünk egyet? – olyan aranyosan mondta, hogy egy pillanatra csak hitetlenkedve pislogtam a sötétben. Annyira, de annyira szerencsés vagyok vele!
- De. És a hónapok múlása alatt, csak egyre jobban beigazolódik, amit még a gangon mondtam neked régebben: Van, amit a harmincon felüliek nagyon tudnak! – suttogtam a fülébe, s most rajta volt a sor, hogy nevessen.
- Köszönöm Bogaram!
- Nincs mit Életem! – vigyorogtam magamban.
- Ez tetszik…
- Életem… - ismételtem meg újra, mire ő szorosabban ölelt magához.

Sok időbe telt, mire elaludtunk. Azt tudom, hogy én azért pislogtam sokáig még, mert imádtam tudni és érezni, hogy itt van mellettem. Hogy elküldte Ericát, és rájött, hogy bántott, és eljött hozzám az éjszaka közepén is. Hogy ő miért nem aludt, nem tudhattam. Csak éreztem, hogy folyamatosan simogatja a bőrömet és néha apró puszikat nyom a hajamba.
Reggel Mike csókjaira ébredtem, amiket azonnal viszonoztam, ahogyan felfogtam, hogy nem álmodom.

- Mivel ki vagy kapcsolva, így kénytelen vagyok én ébreszteni! – mosolygott rám mellőlem. Nagy álmosan megdörgöltem a szemeimet, majd felé pislogtam.
- Hát igen, nem is rossz. Oké, jó az In The End élő verziójára ébredni, aminek az elején magyarázol a közönségnek, de azért a csókjaid mégis jobban tetszenek! – vidáman rám mosolyogott, amit viszonoztam.
- Nem készülsz? Már hét óra van.
- Tízre kell beérnem ma, szóval ráérek! – végigsimítottam a borostás arcon. Imádtam.
- Jaj, nem tudtam. Bocsi! – bocsánatkérően pillantott rám, de én csak megráztam a fejemet.
- Nem baj, jó így – motyogtam, s hátat fordítva neki, hozzá bújtam.
- Te kis kifli… - dörmögte mosolygós hangon a hajamba, ami az én arcomra is egy vigyort csalt.

Nem beszélgettünk, sőt, nem csináltunk semmit, csak élveztük egymás társaságát. Halkan beszűrődött néha Alexa vagy Dave hangja, ha a szobám melletti nagy gardróbhoz jöttek, de amúgy csend volt. Úgy egy óra múlva viszont, mikor már a húgomék is elmentek, felkeltünk, és megmosakodtunk, majd felöltöztünk. Éppen kint a konyhában készítettem kávét Mikenak, mikor megszólalt a csengő. Reméltem, hogy nem megint valami hülye kérdőíves pasi jött, mert egész délelőtt nyitva szokott lenni lent a nagy ajtó, hogy szellőzzön a lépcsőház, és ilyenkor aztán mindenki megtalál minket. Mike éppen a szobámból lépett ki, és kérdőn nézett felém, míg kinyitottam az ajtót. Ott aztán egy nagyon komoly párossal találtam szemben magamat. Chester és Talinda kéz a kézben álltak előttem, de nagyon komornak tűntek. Viszont még mielőtt megszólalhattam volna, vagy a mellém lépő Mike köszönhetett volna, Chester mondott valamit. Csak egy kis mondatot:

- Hét hetesek vagyunk! – mondta komolyan, s először rám, majd Mikera, aztán megint rám nézett. Mike látszólag nem kapott gyújtást, mert nem szólt semmit, én viszont azonnal megértettem, hogy mit is takar Chez mondandója.
- Komolyan? – pillantottam rá Talindára, aki végre szívből elvigyorodott, és bólintva csicsergett.
- Igen, az! – abban a pillanatban Chez elém lépett, felkapott, majd beljebb sétált velem, miközben diadalmasan skandálta:
- Apa leszek! – örömteli hangja, és az, ahogyan láttam Mike és Talinda összeölelkezését, nevetésre készetetett.
- Megint! – pillantottam le boldogságtól csillogó szemeibe, majd mikor letett a földre, két puszit nyomtam az arcára. – Gratulálok!
- Köszi! – vigyorgott, majd elillant mellettem.
- El sem hiszem! – rikkantotta a fülem mellett Talinda, és hátulról szorosan megölelt.
- Sosem kételkedtünk Chester teljesítményében, nem igaz? – kérdeztem kacagva, mire a vállamra hajtotta a fejét.
- Soha bizony! – nevetett ő is, majd a srácok felé fordultunk, akik éppen férfiasan megveregették egymás vállát.

Hát kell ennél szebb, jobb, tökéletesebb reggel?

Novellák

Sziasztok!

Remélem emlékeztek még, hogy nem is olyan régen feldobtam az ötletet, hogy írnék novellát a Ti igényeitek alapján. Nagyon jó ötleteket olvastam, és mivel én magam nem tudtam volna választani közülük, így a szerencsére bíztam a dolgot. Ma délután felírtam őket cetlikre, beledobtam a kalapomba őket, majd húztam.

Ami egy kis engedmény számotokra, hogy mivel ilyen remek ötletekkel álltatok elő, így nem egyet, hanem hármat húztam! :)

Az egyik Robos lett. Talán mert szinte ez szerepelt a legtöbbször, mivel többen is kértétek? Hát, összejött! :) Remélem örültök neki! A másik az lett, hogyan mondja el Anna Mikenak, hogy terhes, hogyan töltötték a kilenc hónapot. A harmadik pedig "A fiúk beszabadulnak az egyetemre" ötlet lett.

Pontosan nem tudom, hogy melyik novella mit fog tartalmazni. A Robos nem lesz feltétlenül romantikus, hanem inkább más irányba terelem. Hát ugye az Anna-Mike párosítás az egyértelmű. :) Az egyetemes pedig kissé vicces és talán romantikus is lesz, de majd meglátjátok. Erre már vannak ötleteim.

Hogy ezeket mikor tudom megírni, azt sajnos nem tudnám megmondani. Ugye ott van nekem az egyetem, és ez most nagyon kemény. De komolyan... Három vizsgaidőszak nincs ilyen kemény és stresszes, mint ez a harmadik félévem. És hát ugye írom folyamatosan eközben a Szerelem a színpadont és az A Thousand Suns-ot is, valamint ott van az In the beginning, amit szintén írok, mikor időm engedi. És hát ott van a Two Minutes To Midnight folytatása is, ami szintén készül már.
Nem panaszkodni szeretnék ezzel, csak elmondani, hogy nem felejtem el én ám ezeket a dolgokat, csak kezd túlnőni rajtam ez a sok minden, én meg próbálom tartani a lépést.

Mindenesetre nagyon szépen köszönöm, hogy partnerek voltatok velem ebben a kis játékban!

És, persze egy kis LP, hogy ne maradjon ez a bejegyzés sem a kedvenceim nélkül:



Na hát én ilyenkor szerettem bele a zenéjükbe és Mikeba! Hát most mondjátok, hogy nem egy vagány, jóképű, szeretni való pasi... :)

Puszi!

Váratlan

Fent van az ízelítő!

"Semmi sem állítja meg azt, aminek eljött az ideje."



28. fejezet

A napok lassan, de rettentő boldogan teltek. Lexinek nem beszéltünk arról, hogy találkoztunk Davevel. Nem akartuk felzaklatni, és mindketten úgy láttuk jónak, ha elhallgatjuk előle mindazt, amit láttunk és hallottunk. A húgom erős lány volt, csak néha már neki is sok volt mindaz, ami történt velünk. Sajnos úgy láttam, hogy most jött ki rajta minden, még anya és apa halála is. Annak idején ugyanis nem sírt, nem zokogott, nem hisztizett, csupán leült mellém, mikor én tettem ezt, és simogatta a hajamat. Régen ő volt erősebb nálam. Most viszont összezuhant. Láttuk rajta minden nap, hogy mennyire erőlködik, hogy ne bőgjön előttünk, hogy úgy tűnjön, jól van. Minket azonban nem tudott megtéveszteni. Mike úgy figyelt rá, mintha csak az ő húga is lenne, és többet voltunk nálunk, mint nála. Szóval a húgom hangulatát leszámítva én nagyon boldog voltam. Elég volt csak a mindig mosolygós Mikera pillantanom, és máris jobb színben láttam mindent.
Csupán akkor aludtunk Mikenál két napot, mikor áthozta Otist is. Régen nem látta, így szüksége volt egy kis időre a fiával, amit maximálisan meg is értettem. Így azon a két estén ott mertem hagyni Lexit nálunk, és Otisszal meg Mikekal voltam.

Istenem, az a gyerek egyre édesebb! Nemsokára három éves lesz, de máris olyan szépen beszél! Egy csomó mindent mondott már, igaz, hogy volt, amit nem értettünk, de azért csak bólogattunk. Kicsit olyan volt az a két nap, mintha mi egy kis család lettünk volna, kivéve azt, hogy Otis nem anyának, hanem Bebekának hívott. Nagyon aranyosan próbálgatta jobban és jobban kiejteni a nevemet, de azért Bebeka maradtam. Mike ezen jót mosolygott, és néha Bebinek szólított. Nos, új becenevem lett, hála a legifjabb Shinodának!

Pénteken délután már kissé fáradt voltam, de ezen az estén egyedül maradtam. Mármint Mike nélkül, mivel neki dolga volt. Beszélt valamilyen rádióról, szerződésekről és egy új számról is, de mivel múlt éjszaka már félig aludtam, mikor erről regélt, így nem tudtam biztosan mit is csinál éppen. Lexi azt mondta, hogy sokáig bent marad az egyetemen, így egyedül voltam a lakásban. Bekapcsoltam a gépemet, összedugtam a hangfalakkal, és zenehallgatás közben nekiláttam takarítani. Nem csak LP-t hallgattam, hanem mindent, amit szerettem. Mindegy volt, hogy az funky, rock, metal, pop, rap vagy olyan bulizós tuc-tuc volt éppen. Jó kedvemet semmi sem szeghette!
Nem mondom, eltartott egy darabig, míg mindent letörölgettem, és összeporszívóztam. Betettem két adag mosást is, a konyhát is rendberántottam, sőt a kis erkélyrészünket is feltöröltem. Éppen a húgom ruháit teregettem, mikor a telefonom megcsörrent. Igazából a csengőhangot nem hallottam, csak láttam, hogy villog a kijelző. Odafutottam a géphez, lekapcsoltam a zenét, s ekkor végre felismertem a csengőhangot. 30Y – Bogozd ki. Ez csak egyetlen embernek van beállítva mostmár, és azonnal tudtam, hogy ki az.

- Szia, te földrajzosok gyöngye! – köszöntöttem Petit egy enyhe mosollyal az ajkaimon. Nem tagadom, hogy hiányzott. Ő volt az egyetlen barátom. Mert neki azért elmondtam mindent, még ha ő ezeket a beszélgetéseket később úgy is kezelte, mintha meg sem történtek volna.
- Szia Szívem! Nem hívsz, nem írsz… - sóhajtotta, és hallottam, amint nagyot slukkolt a cigijéből a vonal másik végén. Kék Szofi… Valami nem változik.
- Elfoglalt voltam, bocsáss meg! – leültem a kanapéra, és vártam, hogy vajon mit is szeretne.
- Ó igen, milyen volt Szingapúr a rocksztárral? – kérdezte kuncogva. Szinte láttam magam előtt, ahogyan a kék szemek megvillannak, és az ajkai csábos félmosolyra húzódnak.
- Honnan tudsz te Szingapúrról? – kérdeztem meglepetten.
- Én mindenről tudok!
- Ott lehetséges, hogy így van, de itt… Kétlem!
- Vannak informátoraim – magam elé képzeltem, ahogyan megrántja a vállait. Túl jól ismertem már őt. – Meg egy meglepetésem…
- Miféle meglepetés? – gyanakvó hangnemem újra nevetésre késztette. Régen ezért a hangért éltem. Most csupán egy elnéző mosolyt csalt az arcomra.
- Nem olyan, mint régen!
- Olyan nem is érdekelne! – háborodtam fel azonnal.
- Ne tagadd, hogy jó volt!
- Nem tagadom, hogy akkoriban arra volt szükségem!
- Ez most egy burkolt célzás akart lenni arra, hogy a rocksztárba vagy belezúgva, és én le vagyok ejtve?
- Van neve is! – morogtam. – És igen, olyasmi akart lenni…
- Nekem rocksztár marad! – kötötte az ebet a karóhoz. – Azért, amit a Kutatók éjszakáján műveltünk a liftben… Nem felejtetted el, ugye? – vigyori hangjára felsóhajtottam.
- Melyikre célzol pontosan? – kérdeztem, s igen, volt bennem egy kis huncutság is, de csak hogy húzzam az agyát. Nem egyszer csináltunk mi cifrákat az épületek liftjeiben az egyetemen.
- Na látod, ezt szerettem benned! – nevetett újra.
- Igen, hogy kihasználhattál! – mutattam rá a lényegre.
- Megkértelek, hogy maradj. Nálam ez nagyobb dolognak számít, mintha a kezedet kértem volna meg, tudod jól!
- Még szerencse, hogy volt annyi eszem, hogy eljöttem! – felszisszent, de nem zavart. – De ez már se neked, se nekem nem fáj! – és ez így volt igaz. Ő sosem volt belém szerelmes, ahogyan úgy igazán én sem belé. Most már tudom.
- Ez igaz… - itt csak felhorkantottam. – Jól van, tudod, hogy nem vagyok az a szerelmes típus, na! – újabb nagy slukk, és egy köszönés, ami nem nekem volt címezve.
- Az egyetemen vagy még? – ott pedig már este volt jócskán.
- Igen. Kutatók éjszakája van, Reba! – ő volt az egyetlen, aki Rebának szólított egész életemben.
- Ó, tényleg… - igen, mindig így szeptember végén, október elején szokott lenni. – Szóval erről jutottam eszedbe?
- Nem csak erről… De egyébként igen. Ma speciel erről…
- Jó lenne ott lenni most…
- És otthon hagynád a rocksztárt? – kérdezte gúnyosan.
- Nem, Mike is jönne velem természetesen! – még fintorogtam is, mintha ugyan látná, és bosszanthatnám ezzel.
- Meg akarom ismerni! Vajon hogyan csábított el úgy, hogy belőlem teljesen kiszerettél?
- Belőled már otthon kiszerettem, Peti! – lesújtóan szóltam hozzá, hadd idegesítsem.
- Jó, tudom! – dünnyögött. Elértem, amit akartam. Ilyenkor összeráncolja a szemöldökét, és összepréseli az ajkait, s úgy néz rám, mintha hülye lennék. Hát most is így nézhet csak úgy maga elé… - Ne bosszants!
- Én? Nem akartalak! – vigyorogtam egy jót magamban.
- Hiányzol! Egy normális csaj sincs itt, akivel lehetne beszélgetni – tudtam, hogy ez igaz volt. Mármint, hogy hiányzom neki, hiszen régen rengeteget lógtunk együtt.
- Mind csak a testedet akarja, igaz? – kérdeztem nevetve.
- Olyasmi… És hát megadom nekik, amit akarnak… Nehogy elégedetlen legyen a hallgatóság – kajánkodott, de én rosszallóan megcsóváltam a fejemet.
- De mondd, hogy nem föcisekkel csinálod! Nem a saját tanítványaiddal!
- Néha becsúszik egy-kettő a bulikon… - ismerte el, én pedig csak az égnek emeltem a tekintetem. Ez volt Peti, hát igen…
- Javíthatatlan vagy!
- Engem így kell elfogadni… És te meg is tetted, ezért is szar, hogy itt hagytál…
- Megérdemelted… amúgy! – tettem hozzá csak úgy mellékesen.
- Na ja! – újabb cigiféle hatásszünet. – Na most megyek, mielőtt elállítgatják a távcsövet és a prof idegbajt kap!
- Mondd meg neki, hogy üdvözlöm!
- Átadom! Vigyázz magadra, Reba! És majd hívj! Ne kelljen mindig nekem megalázkodnom! – kért jókedvűen.
- Jól van, majd kereslek! Na szia!
- Szia-szia! – a vonal megszakadt, én pedig felsóhajtottam. A múltam ezen része már nem fáj!

Este Lexi is hazaért, én pedig elmeséltem neki Peti hívását. Csak jót nevetett, és ő is arra a következtetésre jutott, hogy ez a pasi javíthatatlan. Ahogy elnéztem őt, most jobb kedve volt, és ennek tényleg nagyon örültem. Megvacsoráztunk, majd leültünk filmezni. Olyan tizenegy körül kerültünk ágyba, és már majdnem elaludtam éjfél körül, mikor besüppedt mellettem az ágy, és egy édes puszit kaptam a szám szélére. Karjaimat Mike nyaka köré fontam, és közelebb húztam, hogy rendesen is megcsókolhassam. A borostája most is karcolta a bőrömet, de már elég hosszú volt ahhoz, hogy ne fájjon, s inkább élvezzem a helyzet pikánsságát. Nyelve körberajzolta az ajkaimat, míg hideg kezei a trikóm alá siklottak.

- Hm… hideg van kint? – kérdeztem halkan. Mind a keze, mind a ruhái hidegek voltak, amit furcsállottam kicsit.
- Esik – mormogta a szám szélénél, s mikor ujjaimat a hajába fésültem, s lábaimat az övére kulcsoltam, éreztem a tincsein és a farmerján, hogy tényleg vizes.
- Felmelegítselek? – kérdeztem mosolyogva, s mindjárt nem éreztem magamat olyan fáradtnak és álmosnak.
- Meghálálnám! - motyogta a nyakamnál, majd apró csókot hintett rá.

Reggel álmosan ébredtem, de az már kicsit jobb kedvre derített, hogy Mike mellettem aludt. Igazából olyan volt, mint aki meghalt, s csak onnan tudtam, hogy nem így van, hogy lassan emelkedett és süllyedt a mellkasa. Megmosolyogtam a tényt, hogy egymás mellett alszunk. Még ennyi idő után sem tudtam megszokni, hogy együtt vagyunk. Még most is csodaszámba ment ez nálam.
Még lustálkodtam volna egy kicsit, de Mike telefonja halkan zenélni kezdett, így kipattantam az ágyból, s felkaptam a földről a mobilt, aztán kisiettem a szobámból. Anna volt az, így fel mertem venni, hogy Mike még alhasson.
A lényeg annyi volt, hogy vigyázhatnánk Otisra a hétvégén, ha van kedvünk. Nem egyeztek meg olyasmiben, hogy mondjuk csak minden második héten láthatja Mike a fiát. Szükségük volt egymásra, ahogyan Annának és Mikenak is. Mert hát közös a gyermek, és nem igazán lehetnek rosszban. Én is jobban örülök neki, ha szent a béke, és egyáltalán nem is vagyok féltékeny. Mert mire lennék? Mike minden szabad idejét velem tölti.

Elmentünk Otisért, majd Mikenál letelepedtünk. A kölyök még a fejem tetején is mászott, de imádtam. Olyan kis tündéri volt, akárcsak az apja, és ezt most minden elfogultság nélkül mondhatom. Este a fürdés persze nem ment a legegyszerűbben, hiszen mindketten nyakig vizesek lettünk Mikekal, hála Otisnak. Míg Mike elment vele a szobájába, hogy megvárja, míg elalszik, addig én feltöröltem a vizet a fürdőszoba kövéről, majd lementem elpakolni a vacsoránk maradékát, aztán egy telefont is megeresztettem Lexinek. Épp indulófélben volt, mert Ella elhívta valamilyen buliba. Ennek örültem, és magamban feljegyeztem, hogy ezt még meg kell köszönnöm neki.

- Elaludt! – lépett mögém Mike, majd egy puszit nyomott a nyakamra, miközben én az utolsó tányérokat mostam el.
- Nem csodálom. Amennyit izgett-mozgott… - mosolyogtam, majd kihúztam a dugót a mosogatóból, hogy aztán szembefordulhassak vele, és egy csókot lophassak tőle.
- Úgy szeretem… - sóhajtotta, ami nekem vigyort csalt az arcomra. Mike egy igazán jó apa!
- Egyébként beszéltél Annával a héten? Mármint a pasiról? – kérdeztem rá arra, ami egész héten fúrta az oldalamat.
- Ja, hát igen – elég kelletlenül mondta, de azért folytatta. – Nem érdekes. Majd lesz velük valami… Csak remélem, hogy Otis nem szereti meg, hogy aztán meg eltűnjön az életéből…
- Hé, hiszen Anna is aggódhatna ezért! – próbáltam kicsit más szemszögből rávilágítani a dologra. – Mármint hogy velem kapcsolatban.
- Ja, persze – gúnyolódott, és kicsit csúnyán nézett rám. – Egy pár vagyunk! Ezen senki sem tud változtatni, és kész! – úgy mondta ezt, mint egy durcás kisgyerek, aki leszögezi, hogy neki van igaza, és nem másnak.
- Kis bolondom – kuncogtam, de azért közelebb hajoltam hozzá, és összesimítottam az orrunk hegyét.
- Most miért, nem így van?
- De, így van – bólintottam, majd apró puszit nyomtam ajkaira. – Egyébként nem találod ki, hogy ki hívott tegnap! – nem akartam eltitkolni előle semmit, így jobbnak láttam minél előbb elmondani.
- Na ki? – kérdezte kíváncsian, és a derekamhoz nyúlva felültetett a pultra, s beállt elém.
- Peti – egy pillanatra láttam az értetlenséget az arcán, de aztán azonnal leesett neki, hogy kiről beszélek. A döbbenet tisztán kivehető volt a vonásain.
- Miért hívott? – kérdezte halkan, s mintha kicsit ijedtnek láttam volna.
- Tudni szerette volna, hogy vagyok – megrántottam a vállamat, majd karjaimat a nyaka köré kulcsolva, közelebb húztam magamhoz. – Kérdezte, hogy milyen volt Szingapúr.
- Te beszéltél neki róla? – döbbenete vegyült egy kis haraggal, s ez nem tetszett.
- Nem. Fogalmam sincs, honnan tudja. Talán van fent a neten pár kép, vagy én nem tudom…
- Aha, biztos – olyan sápadt lett, mint a fal, én meg nem értettem az okát.
- Azt mondta, van egy meglepetése, de aztán nem derült ki, hogy mi az.
- Fasza – mormogta, s lesütötte a tekintetét.
- Mike! – halkan szólítottam meg, békítően. Nem mintha tettem volna valami rosszat, de mégis úgy éreztem, hogy bántottam. – Azért mondtam el, hogy tudd, nincsenek titkaim előtted! Nem pedig azért, hogy ezen rágódj!
- Persze, tudom! – felnézett rám, és halványan elmosolyodott.
- Ezt már szeretem – végigsimítottam a borostás arcon, és lágyan megcsókoltam.

Szerettem volna, ha érzi, hogy mennyire fontos nekem, és hogy rajta kívül nincs más.
A hétvége további része vidáman telt. Vasárnap délelőtt átmentünk hozzánk, ami egy nagyon jó ötletnek bizonyult, hiszen Lexi és Otis első pillantásra egymásba szerettek, és olyan jól elvoltak, hogy nekünk csak pislogni volt lehetőségünk. Sokat nevettünk együtt, és már-már tényleg olyan volt, mintha egy család lettünk volna.
Estefelé elvittük Otist vissza Annához. Még egy csésze teát is megittunk nála, Mike pedig tök normálisan még a pasiról – Oliverről - is kérdezgette őt. Én csak csendes megfigyelő voltam köztük.
Hazafelé belekeveredtük egy dugóba, így inkább Mikehoz indultunk egy másik úton. Felhívtam Lexit, hogy nem megyek haza, aztán hazáig beszélgettünk Mikekal.

- Ez a kocsi tényleg egy álom – látványosan belesüppedtem az ülésbe, miközben Mike beparkolt a garázsba.
- Kényelmes, az tény… - bólintott, majd egy gombnyomással leengedte az ajtót, így sötétség borult ránk, s csak a műszerfal néhány fénye adott némi világosságot.
- Gondolom, hátul is tényleg kényelmes… Ahogy Lexi is mondta anno… - pillantottam a visszapillantóba.
- Biztosan… - suttogta, majd kezének lágy érintését éreztem a combomon.

A szemébe néztem, s azonnal megértettem, hogy mit szeretne. Ugyanazt, amit én is.
Egyszerre hajoltunk egymás felé, és forró csókban olvadtunk össze. Kikapcsoltuk az öveinket, és hátrafelé kezdtünk mászni. Nem mondom, hogy annyira hű de könnyű volt, de nem is olyan nehéz. Csak egyszer szántotta végig a derekamat a sebváltó, de azért, ami ezután következett, megérte.
Ujjai erősen martak a csípőmbe, mikor elfektetett a hátsó ülésen, s én hangosan felnyögtem az élvezettől. Nem fájt, hanem csak jobban felizgatott, sőt… még több ilyen érintést akartam. És hogy ezt megkaphassam, nekem is tennem kellett érte, így a nyakához hajolva, megszívtam a bőrét, ami belőle is egy jóleső sóhajt csalt elő.
Szinte téptük a ruhákat a másikról, de nem számított, hiszen innen már egyenesen a házba vezetett az út. S amint ezek a fölösleges darabok lekerültek rólunk, lábaimat felhúztam az oldalához, hogy aztán ő egy gyors mozdulattal elmerülhessen bennem.
Gyors mozdulatokkal űztük egymást a beteljesülés felé, s mikor ezt elértük, mindketten hangosan felnyögtünk. Elvégre ki hallja?

- Tudtam, hogy ezt a kocsit szeretni fogom! – vigyorogtam Mikera, mikor besétáltunk a házba a garázsból vezető ajtón át.
- Hát most már én is jobban szeretem, mint eddig, az tény! – magához húzott, és ölelkezve sétáltunk fel az emeletre, közben eldobva magamtól a táskámat és a kabátomat.

Egy gyors zuhany után mindketten kissé fáradtan dőltünk be az ágyba, de mindenképpen elégedettek voltunk. A jó éjt csókunk után egyikünknek sem kellett esti mesét olvasni, s hamar elaludtunk.
Ezt viszont egy mindképpen kapkodással teli reggel követette. Sikerült jól elaludnunk, ami csak nekem okozott ugyan gondot, mivel Mikenak semmi dolga nem volt, nekem viszont az egyetemen kellett volna lennem úgy fél órája. Sietve mosakodtam és öltöztem, s lent a nappaliban sietősen kerestem a tegnap elhajított táskámat.

- Itt van! – szólt diadalmasan Mike, mikor a kanapén lévő párnák közül előhalászta a kis, fekete motyómat.
- Basszus… Máskor nem dobálom el a cuccaimat! – szusszantottam.
- Nyugi, elkéstél és kész… Ne vigyelek be? – kérdezte egy puszi kísértében.
- Már hívtam egy taxit, míg te rajtam röhögtél az ágyból – szúrtam neki oda, mire ismét elnevette magát.
- Nem tehetek róla, Kicsim! Olyan viccesen kapkodtál össze-vissza.
- Na mindegy! Most megyek, mert még a végén az órámról is elkések, nem csak az értekezletről…
- Kikísérlek! – megfogta a kezemet, majd belebújt a cipőjébe, és elindultunk az ajtó felé.
- Siessünk, Mike! – nyafogtam egy kicsit, hiszen totálisan késésben voltam. De olyan csúnyán, mint még talán soha életemben. Én pontos szoktam lenni a fontos megbeszéléseken, erre tessék…
- Oké-oké! – hiába próbálta titkolni, láttam az arcán a mosolyt. Csak megcsóváltam a fejemet. Kis szemét, kinevet! Az ajtóhoz lépve, elfordítottam a kulcsot, és olyan hirtelen nyitottam ki azt, hogy mind az én, mind az ajtóban ácsorgó lány haja meglebbent. Barna szemei kérdőn fúródtak az enyémbe, majd mosolyogva felnézett a mellettem szobrozó Mikera.
- Erica… - suttogta döbbenten Mike, én pedig még levegőt is elfelejtettem venni. Az-az Erica? Ne! Nem, nem, nem!
- Szia, Mike! – mosolygott édesen a lány, én pedig csak pislogtam. Ezt nem bírom. Még eggyel tutira nem!
- Mennem kell! – olyan gyorsan hadartam el ezt az egy mondatot, hogy szinte magam sem értettem, majd elsiettem a lány mellett, és szinte végigrohantam a kikövezett kocsibejárón, hogy aztán bepattanva a taxiba, elillanjak a „tett helyszínéről”.

Pont most kell sietnem nekem is ám! Mikor megjelenik Erica… Fantasztikus!
Elszoruló torokkal, és könnyes szemekkel bámultam kifelé a taxi ablakán, ahogy haladtunk a városban. Gyönyörű lány volt, a saját szememmel is láthattam… Tudtam, hogy az, hogy itt van, és hogy pont most, nem jelenthet számomra semmi jót…