Aki még nem tudná, új fanficet kezdtem A sziget címmel. NEM Linkin Parkos, NEM Mike-os. A prológus már fent van, abból kiderül, hogy kiről lesz benne szó.
Itt a link KATT
2012. augusztus 26.
2012. augusztus 19.
Réges-régen, egy messzi, messzi...
(Mayt ezentúl itt érhetitek el: KATT)
"Megismerni csak akkor tudlak, ha részt veszek benned, ha belülről éllek meg. Ha nemcsak látlak és tudok rólad, de érezlek is - ha "én" minden idegszálammal megtapasztalom milyen "te"-nek lenni. Ezt nem lehet kívülről, csakis belülről. A megismerés a "jártál bennem" - "jártam benned" kölcsönös élménye. Ismerem a titkos utcáidat, lelkedet és tested rezdüléseit, érzékenységed, magányodat, vadságodat vagy félelmedet - azt, hogy mersz-e szeretni egyáltalán. Tudsz-e adni s elfogadni? - most derül ki valójában. Mert amit adsz, most azt magadból adod. A titkaid adod - amit féltesz, amit rejtesz, azt adod - és azt fogadod el tőlem is."
Chapter V. – I wanna do bad things with you!
2005. tavasz
*Amy*
Fáradtan lépkedtem Chester mellett a lépcsőházban, és a kezét szorongattam. Belépve a lakásba, azonnal Maybe botlottunk. Hiába telt el lassan két év azóta a nyár óta, mikor minden kiderült, mégis minden találkozásunk kínos volt. Chez és Mike férfiakhoz méltón elrendezték egy vállrándítással – ami két napnyi némaságot jelentett, de végül minden oké volt -, mi viszont merev arccal néztünk egymásra, ahogyan most is. Miután kijöttem a kórházból, és hazatértünk arról a nyaralásról, sokáig May viselte gondomat. A srácok turnézni mentek, így ketten maradtunk. Szerintem nem mondták ugyan, de aggódtak, hogy vajon mikor hazajönnek, élve találnak-e kettőnket. Nos, túléltük mindketten. Kereken két hétig May főzött nekem, ő kísért orvoshoz, ha a kanapén pihentem újságot és könyvet hozott, ha a szobámban, akkor elment és kivett nekem egy filmet. Mégis mi is néma csendben voltunk, csak a második hét végén mondtam azt, hogy „Kösz, May, innen megy magamtól is!”, ő pedig bólintott egyet és többet újfent nem beszéltünk, csak amikor két héttel később a srácok hazaértek.
Ami engem és Mike-ot, meg Mayt és Chezt illeti, minden változatlan volt. Habár mindünknek felforrt az agyvize, ha a párunk a másikkal volt, mégsem szóltunk semmit. Tulajdonképpen a háborút a mi köztünk – a May és köztem - kialakult hidegháborús övezet jelezte. Nem lehetett nem észrevenni, hogy mindkettőnk kezében gépfegyver van, hogy ő is, és én is árgus szemekkel figyeltük a másikat, olykor behasalva egy lövészárokba, hogy a többi barátunkkal kibeszélhessük az ellenséget… persze csak képletesen értve.
Így most is, ahogy beléptünk a lakásba, Chester halkan köszönt Maynek, és puszit adott az arcára, majd eligyekezett a konyha felé, hogy megbontson egy üveg ásványvizet.
- Kérsz? – intett felém a palackkal, mire csak megráztam a fejem.
- Nem köszi, a bemutató után ittam – mosolyogtam rá, és ledobtam a táskámat a szobánk ajtajába.
- Sziasztok! – jelent meg Mike is, kezetfogott Chesterrel, majd felém lépett. – Hogy sikerült? – kérdezte egy ölelés után.
- Jól. Minden a legnagyobb rendben ment.
Mike bólogatott, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ki is lépett a lakásból Mayjel az oldalán. Vacsorázni mentek.
Nem hibáztattam Mike-ot, hogy nem jött el a bemutatóra, hiszen ma volt May szülinapja. Én már reggel a kezébe nyomtam egy képeslapot, amiben egy vásárlási utalvány is volt – mégiscsak voltak ám jó oldalai annak, hogy modell voltam. Hogy Chez megköszöntötte-e, azt nem tudtam, de nem is érdekelt. A tudat mindünkben megvolt, hogy a párunk a miénk, mégis… minden zavaros volt, de nyugodt is egyben.
Chester a kanapén ülve bámulta a tévét, én pedig elmentem lezuhanyozni. Miután sikeresen lemostam magamról a bemutató sminkét és minden izgalmát, leültem mellé. A fejemet a vállára hajtottam, ő pedig átkarolt. Ujjai bekalandoztak a pólóm alá, és végigsimított a kis vágáson, amit a műtétem hagyott maga után. Mégsem ez volt az, amitől megmerevedett, hanem a képernyőn felvillanó kisbaba arca. Vártam pár pillanatig, hátha elkapcsol, vagy valami, de nem tette. Lassan felemeltem a fejemet, és az arcára néztem. Vonásai megkeményedtek, szemeiből, melyek most a tévére fókuszáltak, csak úgy áradt a csalódottság. Elszorult a torkom, ahogyan újra láttam rajta a szenvedést, hiszen az, hogy a babánk meghalt, az én hibám volt. Most lenne kicsivel több, mint egy éves. Most itt ficánkolhatna az ölünkben…
Ujjaimmal végigsimítottam az arcán, mire tekintete végre rám vándorolt. Nem tudtam mit mondani, de ezt ő is tudta. Talán csak annyit:
- Sajnálom! – suttogtam, mire bánatosan elmosolyodott, és a pólóm alatt lévő keze újra végigsimított a hegemen.
- Legalább te itt vagy nekem! – igen, ez igaz. Legalább a kapcsolatunk megmaradt, és erősebb lett. Mert az a tény, hogy sem én, sem ő nem szakítottunk azt jelentette, hogy igenis szerelem az, ami köztünk van. Erős, kitartó szerelem.
- Szeretlek! – sutyorogtam a füléhez hajolva, és hallottam, ahogy halkan, reszelősen felkuncogott.
- Én is téged!
Ajkaimat a nyakára tapasztottam, és lágyan végigcsókoltam, majd hagytam, hogy fölém kerekedve elfektessen a kanapén. Tudtuk, hogy a Mayék még ellesznek egy darabig, így bátran, de gyengéden kezdtük vetkőztetni a másikat. Csak ő volt és én. Mostanában sokszor jól esett, ha csak mi voltunk. Ilyenkor minden egyszerű volt, és világos.
*May*
Az autóban néma csendben ültünk. Nem problémák okozták a csendet, pusztán csak jólesett. Mike keze a combomon pihent. Valahányszor kocsival mentünk valamerre, a kezét mindig rásimította, én pedig összekulcsoltam ujjainkat. Váltani is a másik kezével váltott. Mindig megmosolyogtatott a mozdulat, amikor a térdével megtámasztotta kormányt, és azzal a kezével, amellyel azelőtt vezetett, gyorsan váltott egyet. Persze ha kanyarokban kellett másik sebességbe kapcsolni, akkor legtöbbször elengedte a kezem, váltott, majd ugyanúgy visszatette a helyére. Szerettem ezt, és ez most sem volt másként. Örültem neki, hogy az a majdnem két évvel ezelőtt történt eset nem tette tönkre az egész kapcsolatunkat. Azt hiszem csak jobban megerősíthette. Haragudhattam volna rá, felfoghattam volna így is, de tudtam, hogy mindketten hibásak voltunk. Mindketten a nyakunkba szabadítottuk a problémát. Meg kellett tanulnunk elfogadni ezt, és együtt élni ezzel.
Ami talán nem helyes az az, hogy Amyvel bármelyik pillanatban képesek lennénk egymásnak esni. Legtöbbször csak színleljük a nyugalmat, de éppen ezért szoktunk feszültséget és kényelmetlen helyzetet okozni magunknak, egymásnak, és a fiúknak is. Kész röhej, hogy míg ők le tudták zárni ezt a problémát, addig mi sehogysem tudunk túljutni rajta. Az ember azt gondolná, hogy közel két év elég rá. De nagyon úgy tűnik, hogy nem.
Ettől függetlenül az az időszak, amikor ápolnom kellett Őt, nem volt teher. Közel sem. Annak ellenére, hogy megromlott a barátságunk, tudtam mit vesztett, és totálisan kiborított engem is. Hiába nem voltunk már jóban, mint azelőtt, megérintett, és szerettem volna ott lenni mellette, és átölelni őt, hogy azzal is támogassam, s jelezzem, miszerint én mellette állok, hozzám fordulhat. De a fenébe is! Sehogy nem jött össze, egyszerűen képtelen voltam megtalálni az utat, amely hozzá vezet. Az időm pedig vészesen fogyott, míg végül már esély sem lett volna arra, hogy közeledjek felé. Valahányszor próbálkoztunk közös vacsorakészítéssel, vagy akár közös vásárlással, az mindig kudarcba fulladt, így egy idő után feladtuk. Főleg úgy, hogy még ha egy-két közös program mutatott is némi pozitívumot, utána garantáltan leromboltuk azzal, ha Chester hozzám szólt, vagy ha Mike kikérte a véleményét valamiről. Nem tudtuk megállni, hogy ne küldjünk szúrós, figyelmeztető pillantásokat.
Gyakorlatilag folyton kivont karddal éltünk egymás mellett, csak a hátunk mögé rejtettük, hogy a másik ne vegye észre, hogy épp támadni készülünk. Ettől függetlenül előfordult, hogy olykor-olykor megbökdöstük egymást azzal a karddal. Soha nem ejtettünk egymáson csontig hatoló sebeket - leszámítva a két évvel ezelőtti esetet –, de azért éreztettük a másikkal, hogy hol a helye.
Éppen ezért tett boldoggá az, hogy Mike szervezett nekem egy kis meglepetést a születésnapomra. Végre nem kell otthon lenni a feszültségben. Kissé kikapcsolódhatunk. Bár azt hiszem a mai nap egész jó volt. Nem vitatkoztunk, nem szóltunk be egymásnak, sőt még egy ajándékot is kaptam Amytől. Ez azért már jóval több, mint amire az ember számíthat egy olyan helyzetben, ahol már mindkettőnk idegei rojtosra vannak tépázva. Lehet, hogy csak azért nem volt ma semmi, mert úgy rendezte, hogy legalább a születésnapom legyen normális, nyugodtnak mondható nap. Ezt pedig igazán tudtam értékelni.
Addig-addig gondolkodtam, míg végül megérkeztünk a kis olasz étterembe. Egy ideje már mondtam Mike-nak, hogy eljöhetnénk ide, mert már nagyon hiányzott a pizzájuk, ezért is örültem, hogy most idejöttünk, de állítólag ez még csak a kezdet… Kiszálltunk az autóból, megigazítottam a copfomat, lesimítottam a ruhám, majd elfogadva a felém nyújtott kezet, elindultunk az étterembe.
Belépve az ajtón finom illat csapta meg az orrom. Imádtam, amikor a különféle ételek csábító illata keveredik a virágokéval. Tökéletes kombináció lesz, és illik a hangulathoz, valamint a színekhez is. A zöld árnyalataiba bújtatták a kis boxokat, a terítőket, és a székeket, sárgában pompáztak a falak, és úgy láttam, hogy a dekorációkat is színes öltözékbe bújtatták. Ha valakinek rossz hangulata van, itt garantáltan jobb kedvre derül.
Leültünk a lefoglalt asztalunkhoz, kijött a pincér, leadtuk a rendelést, majd a következő percekben meg is érkezett az üdítő, hogy azt szürcsölgessük, amíg elkészítik a pizzát. Jól éreztem magam, s Mike szemében a csillogás, csak még boldogabbá tett. Tíz perccel később kihozták a pizzát, amit nem csöndben fogyasztottunk el, hanem nevetgélve, boldog voltam, hogy vele tölthettem a szülinapom, és ünnepeltem, hogy nem ment tönkre a kapcsolatunk.
Egy óránál több időt nem töltöttünk az étteremben, mert azonnal továbbmentünk. Hogy hová? Abban a pillanatban nem tudtam még, hiszen Mr. Rejtélyes nem árulta el nekem, de abból ítélve, hogy a tenger felé vettük az irányt volt róla némi elképzelésem. Azt hittem, hogy egy séta lesz a tengerparton a holdfényben, de nem ezt kaptam. Bár nekem már ez is tökéletes lett volna. Teljesen mindegy volt, hogy hol vagyunk, csak az volt a lényeg, hogy mellettem legyen, és ezt meg is kaptam, egy elképesztően romantikus kivitelezésben.
Sosem voltam érzelgős típus, de ez engem is meghatott. Halvány fény pislákolását láttam a távolból, aztán minél közelebb értünk, annál világosabbá vált, hogy mivel is készült nekem. Egy kis faház állt ott, aminek a bejáratához apró lámpások vezettek. A tengerpart nagyon közel volt, hallottam a hullámokat, ahogyan egymást nyaldosva próbálnak kijutni a partra, éreztem az illatát, s biztos voltam benne, hogy a ház erkélyéről láthatom is.
Nevetve ugrottam ki az autóból, amint Mike leállította a motort, a karjaiba vetettem magam, zihálva szórtam a sok „köszönömöt”, majd karjaimat a nyaka köré fonva megcsókoltam, s izgatottan vártam, hogy alakul tovább az esténk, bár kétség sem fért hozzá, hogy tökéletes lesz.
*Amy*
Másnap reggel elbúcsúztam Cheztől, aki New Yorkba ment, és még vagy két órát fetrengtem az ágyban. Mivel még elég korán volt, ráértem kicsit lustálkodni, és gondolkodni. Ujjaimmal kitapintottam a vágást a mellkasomon, és nagyot sóhajtottam. Meghalhattam volna. Gyakorlatilag évekig készültem is rá, hogy elhagyjam a szeretteimet, és én mégis túléltem. Hihetetlen volt még számomra is, hogy a műtét sikeres volt, és hogy azóta kvázi meg is gyógyultam. Ajándék volt az élettől, és én ezt betudtam egy alkunak. Eltávolodok annyira Mike-tól, hogy ne befolyásoljam a kapcsolatukat May-jel, és visszakapom az életemet. Nos, nagy árat fizettem, s a szívem mélyén éreztem is ezt, viszont nem lehettem hálátlan.
Tíz körül aztán összeszedtem magam, megmosakodtam, felöltöztem, és lementem a pékségbe egy kis reggelinek valóért. Mire visszaértem már Mike és May is fent voltak a lakásban. Elég volt egyetlen pillantás, és tudtam, csodálatos éjszakájuk volt.
Nem kellett volna így éreznem, de… féltékeny voltam. Mayre. Hiába minden, még most is szerelmes voltam Mike-ba. Magamban egy jó taslit nyomtam a fejemre, hiszen nem szabadna ilyesmikre gondolnom, mert nekem ott van Chester.
De persze most nincs, és… oké, Amy, hagyd abba!
Kipakolgattam a vásárolt kajákat, leültem, és egy bögre kakaó meg az újság társaságában reggelizni kezdtem. Miközben én pusztítottam a fahéjascsigák tömegét, May egy nagy húzogatós bőrönddel és két kisebb táskával igyekezett az ajtó felé, míg Mike egy második, nagyobb utazótáskát cipelt utána. Összevontam a szemöldökömet, és értetlenül álltam a helyzet előtt.
- Mentek valahová? – kérdeztem hökkenten, mire May felém pillantott.
- Én haza megyek, tudod, anyáék meg a tesómék meg akarnak köszönteni, meg kicsit pihenek otthon. Nem mondtam?
- Öhm, nem – hirtelen egy nagyon rossz dolog fogalmazódott meg a fejemben, és éreztem, ahogy a gyomrom öklömnyire zsugorodott. – Mike is megy?
- Nem, dehogy – rázta a fejét az említett, és megdobott egy olyan Mike-féle mosollyal. Jézus. Atya. Úr. Isten.
- Óh… - hát ennyi jött ki belőlem. Egy óh, meg majdnem a reggelim, mivel ez akkora kísértést jelentett, mint az Eiffel-torony.
- Kiviszem Mayt, aztán jövök haza – bólintottam, majd miután May odaszaladt hozzám, és két puszit nyomott meglepett ábrázatomra, újra egyedül voltam.
Szent szar! Hát nekünk nem szabadna kettesben maradnunk, mert… Mert miért is? Nem fog történni semmi, ahogy már régóta nem történt semmi. Egyértelmű! Persze. Igen.
Első megdöbbenésem után jött a másik letaglózó dolog. Chester. Ő vajon tudott erről? Nos, nem tartott sokáig kiderítenem, hogy igen, tudott. És azt mondta, hogy szándékosan nem mondta el.
- Te tesztelsz engem? – kérdeztem félig felháborodva, félig félve. Chez a vonal másik végén felsóhajtott.
- Nem, csak nem akartam elrontani a hangulatot. Amy, figyelj, én szeretlek, de… nem tudom irányítani az érzéseidet, és…
- Én. Szeretlek. Téged. – tagoltam ismét, és közben az egyik kiflit tépkedtem darabokra idegességemben.
- És. Szereted. Mike-ot. Is.
- Kapd be, Bennington! Te aztán kurvára nem akarsz beleszólni az érzéseimbe meg a tetteimbe, mi? Csak éppen sokkolsz egy ilyennel, hogy napokig kettesben leszek a lakásban Mike-kal, mikor se neki, se nekem semmi dolgunk nincs. Ha szakítani akarsz, mondd mag, baszod, de nem kell mesterkedned! Fogadok, May is benne volt, mi? Azért nem említette! – a végén már totál elszállt az agyam, ahogy összeállt a kép.
- Amy…
- Ne, tudod mit? Hagyj békén! Jobb is, hogy nem vagy itt, mert esküszöm gazdagodnál egy monoklival! Majd akkor meglátjuk, hogy mennyire erős a szerelmem irántad, ugye? Mert te azt hiszed, hogy majd megcsallak, mi? Csak nehogy igazad legyen Bennington! – azzal lecsaptam a telefont, és még a falból is kirángattam a vezetéket, továbbá a mobilomat is offoltam.
Dühöngve otthagytam mindent az asztalon, és lementem a boltba, hogy megalapozzam a hangulatot. Vettem pezsgőt, whiskey-t, vodkát, egy kis narancsot, hogy ne tisztán kelljen meginni, és bort is.
Mire visszaértem, már Mike is otthon volt, és nagyban kávét ivott meg szendvicseket gyártott magának reggelire. Meglátva dühös ábrázatomat, s a teli papírzacskókat, ránézett a telefon kirángatott zsinórjára, majd újra rám.
- Mi történt? – kérdezte, én pedig elgondolkodtam, hogy most akkor én mit mondjak el neki? Mert Chez és May befolyásolni akartak bennünket ezzel, hogy nem tudtam, hogy kettesben maradunk. Talán azt várják, hogy most elcsábítom Mike-ot. És ha én nem mondanám el a tervüket, akkor én milyen ember lennék? Olyan, mint ők? És ha elmondom? Mike talán bosszúból rám mozdulna, és akkor az nem lenne az igazi. De megérdemli az igazságot, nem? Igen. Meg. Annyi ideig titkolóztam előtte, hogy miután kiderült a betegségem egy kérése volt felém, az, hogy többé ne tartsam magamban a dolgokat. Gyorsan odasietett hozzám, elvette a csomagokat, s leültünk az asztalhoz, majd előálltam az elméletemmel.
- Hát ez érdekes elgondolás – hümmögött, és ráncolta a homlokát. – De bolondok! – sóhajtotta, én pedig érdeklődve néztem rá. – Ami köztünk van… mert van, és ezt mind a négyen tudjuk, nem azért van, mert ők úgy akarják, vagy mert szeretünk tesztalanyok lenni. Egyszerűen… nem tudom. De ez tényleg meredek volt tőlük – pár pillanatig csak pislogtam rá, néztem a mélybarna szemeket, a kívánatos ajkat, a kuszán álló tincseket. Egyik felem azt ordította, hogy éppen tegnap éjjel tette magáévá May-t, szerette úgy, ahogy engem sosem, és hogy emiatt utáljam őt, vagy legalább haragudjak rá. De a másik felem pedig sóvárgott érte, a csókjáért, az érintéséért. A francba!
- Mindenesetre én eléggé kiakadtam.
- Igen, látom – vigyorodott el, és a kitépkedett zsinórra nézett. – Chester most azt hiszi, hogy…
- Kit érdekel, hogy mit hisz?
- Amy – nevetett fel, én pedig megint csak összezavarodva néztem rá. – Biztosra veheted, hogy most már May is tudja, hogy mit mondtál Cheznek – mintegy megerősítésnek, megszólalt a mobilja. Ránéztünk a kijelzőre, ahol May neve villogott. – Most gondolom, tudni akarja, én hogy látom a dolgot, és hogy zabos vagyok-e – summázta, én pedig felsóhajtottam.
- Bocs, nem akartam neked rosszat!
- Ugyan, semmi baj! – mosolygott rám, és kezébe vette a mobilt, s nézte, nézte, nézte…
- Felveszed? – kérdeztem tőle, s most úgy Isten igazából a szemembe nézett.
Ha felveszi, akkor az azért lesz, hogy megnyugtassa May-t, hogy nem lesz semmi, ne aggódjon, és érezze jól magát Magyarországon. Ő ilyen, Mike sosem mondana olyanokat Maynek, mint én Cheznek. Más a vérmérsékletünk. Magamban azt kértem, ne vegye fel, mert akkor… akkor nem fog számítani, hogy mi lesz, ha visszajönnek a többiek, ez a pár nap talán elég lenne ahhoz, hogy végleg átszakítsuk a falat kettőnk között.
*May*
- Vedd fel, vedd fel! – Motyogtam a telefonnak. Valahogy nehezemre esett elhinni, hogy lebuktunk, azt meg főleg, hogy ilyen hamar. Oké, hogy szemtelen és aljas dolog volt, hogy ilyen próbatétel elé állítjuk őket, de ez így nem jó. Egyébként Chester ötlete volt. Áhh… még mentegetőzni is felesleges, hiszen én is ugyanúgy benne voltam, a szemem csillogása, amikor Chez elmondta a nagy ötletet, mindent elárult. Hűen tükrözte, hogy bizony nem kell pisztolyt tartani a fejemhez, hogy belemenjek ebbe a mocskos játékba. Szomorú… Ami pedig még szomorúbb és még hihetetlenebb az az, hogy Mike volt olyan kedves, elutasította a hívásom, és kikapcsolta a telefont! Két gondolat is átfutott az agyamon. Az egyik az, hogy Mike-nál totálisan betelt az a bizonyos pohár, és úgy döntött, hogy így adja tudtomra, hogy maradjak csak szépen a taximban, és vissza se menjek, a második pedig az, hogy: Úr Isten mit csinálnak éppen, hogy kikapcsolta?! Úgy döntöttem inkább szólok Cheznek. Elindítottam a hívást, ő pedig az első csörgésre felvette.
- Többet tudsz, mint amennyit én? – Köszönés nélkül a lényegre tért… igen, ez Chester. Vajon szex közben is ilyen heves? Gondolatban azonnal lekevertem magamnak egyet. Csupa ellentét vagyok. Épp azon kellene gondolkodnom, és idegeskednem, hogy hova jutottunk, nem pedig Chester teljesítményéről ábrándoznom…
- Nem. Mike fel sem vette a telefont. Sőt könnyebbnek találta, ha egyenesen kikapcsolja a nyamvadt kis készüléket. Francba! Nem igaz, hogy ennyire szerencsétlenek vagyunk.
- Tudod mit? Gyere rögtön hozzám, ne menj haza. Lesz még időd elutazni. Találjunk ki valamit, hogy oldhatnánk meg a helyzetet.
- Rendben.
- A reptéren várlak. – Azzal bontotta a vonalat.
*Chester*
„Csak nehogy igazad legyen Bennington!” Percek, talán órák óta ez járt a fejemben. Kiborított a gondolat. Egyik felem azt mondja kizárt, Amy nem tenne ilyet, a másik viszont egyenesen a képembe üvölti, hogy hé, te balfasz, tudod jól, hogy éreznek egymás iránt… mellesleg Amy ha egyszer bepöccen, ott kő kövön nem marad. Ki tudja, hogy fogja levezetni?! Kurva eget, még belegondolni is rossz. Addig-addig agyaltam, hogy amikor az órára néztem, azt láttam, hogy tíz percem van May érkezéséig. Rohantam a kocsihoz, majd olyan gyorsan mentem, ahogy csak tudtam, de az útra való koncentrálásban nem sokat segített, hogy majd szétrobbant a fejem az idegtől. Egész úton csak üvöltöztem és káromkodtam a kocsiban, vagy a dudára tenyereltem, ha valami balfasz volt a közelemben. A reptérre érve leparkoltam, és vártam.
*May*
- Ha kellőképpen lenyugodtál ahhoz, hogy a vörös fejed visszanyerje eredeti színét, valamint törés-zúzás nélkül ki tudsz szállni a kocsiból és kinyitni a csomagtartót, hogy bepakolhassak, hálás leszek.
- Jézusom! Majdnem szívrohamot kaptam! – Mondta miközben kiszállt, majd bedobálta a cuccaim a kocsiba, de úgy döntöttem inkább szó nélkül hagyom az egészet. Ezt a bölcs gondolatot megfogadva útközben is csendben voltam, hagytam, hogy káromkodjon, mindenkit ledudáljon az útról, valamint, hogy az utastér megteljen a kiabálásával. Eléggé ideges volt a „füstbe ment terv” miatt. Én is, de én lenyugtattam magam, mert tudtam, hogy a mai nap folyamán nem tudok semmit tenni, és ha higgadtan kezelem a dolgot, talán megoldást is találok. Felmentünk Chez hotelszobájába, amit kibérelt néhány napra. Ott aztán lenyomtam a kanapéra miután meguntam, hogy koptatja a padlót a le-fel járkálással.
- Ide figyelj Chester! Hiába fogsz próbálkozni a telefonálással, nem fogod tudni őket elérni. Hagyj nekik időt, és meg ne próbálj visszamenni a következő géppel, ha szeretnéd, hogy a hátralevő életedben élvezhesd a női nem csodáit, ugyanis van egy olyan érzésem, hogy Amy most nagyon szívesen megfosztana ettől az adottságodtól.
- De valamit tennünk kell May!
- Nem érted meg okoska, hogy nem tehetsz semmit? Fogd fel kérlek, hogy időre van szükségük.
- De tudod jól mit mondott a telefonba. Ki tudja mit csinálnak most.
- Tudom mit mondott, hiszen már ezerszer elmondtad, de el kell fogadnod. Mellesleg ha most rájuk rúgnád az ajtót, azzal csak azt érnéd el, hogy Amy jobban megharagudjon rád, és szóba se álljon többé veled. Egyenesen valaki más… vagyis valószínűbb, hogy Mike karjaiba terelgetnéd. – A mondat végére lehajtottam a fejem, és épp megtépni készültem magam, de Chester megmentette a hajamat azzal, hogy átölelt. Mélyen Belélegeztem illatát, s a vállamat simogató kezeire koncentráltam, amik lassan a derekamra tévedtek.
- Igazad van. Aminek meg kell történnie köztük, az meg is fog történni. Csak nehéz ezt elfogadnom. Tudom, hogy neked is nehéz, és ilyenkor áldalak, hogy mellettem vagy, mert még veszélyhelyzetben is normálisabban tudsz gondolkodni, mint én, neked még akkor is józan, higgadt gondolkodásod van, amikor más már régen elveszíti a fejét. Tudom, hogy meg kell birkóznunk a helyzettel. Ez egy kicsit feszülté tett. Azt hiszem a lebukás dühített fel a legjobban, hiszen már régóta tudom, hogy nem múltak el a Mike iránt érzett érzései. Hiába tagadja, látom rajta. Lehet, hogy ez fájni fog neked, de Mike-on is láttam. Ezért volt az az ötletem, hogy tegyük próbára őket. Mert tudni akartam végre, hogy feltétel nélkül szeret engem, vagy képes elpártolni Mike-hoz. Tudni akartam van-e értelme folytatnunk…
- Tudom. Ezzel én is így vagyok. Hiába két éve már, de nem hogy változott volna, még erősödött is.
- Így van. Köszönöm, hogy itt vagy velem. – Súgta a fülembe, majd mélyen a szemembe nézett. Bár az előbb még mélységes bánatot éreztem, most mégis minden izmom megfeszült az izgalomtól, ami átjárta a testem. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mekkora dög vagyok, de ha Mike belemegy a dologba Amyvel, akkor én is Chesterrel. Hogy honnan tudtam, hogy történt valami? Onnan, hogy éreztem, az életem rá mertem volna tenni, hogy nem épp azon füstölögnek mennyire szemetek vagyunk, hanem épp az érzelmekkel túlfűtött kettesben töltött szabadidejüket élvezik. Szomorú, de én is vágytam rá, hogy ugyanezt tehessem. Hiszen csak úgy érheted el, hogy megszabadulj a kísértéstől, ha engedsz a vonzásnak.
*Amy*
Nem vette fel a telefont, sőt, ki is kapcsolta. Rámnézett, nekem pedig félelem kúszott végig a testemen. Ez az a pont, ahol úgy döntött, velem akar lenni, s én féltem. Soha ilyen tisztán még nem rajzolódott ki előttem a közös utunk, és ez nem kis rémülettel töltött el. Ha most kettesben, amolyan szerelmesen eltöltjük ezeket a napokat, akkor minden, amit felépítettünk magunk körül a darabjaira hullik. Chester és én, May és Mike.
De hát ezt akartam, nem igaz? Mike-ot, mióta csak az eszemet tudtam. Akkor miért is kötöttem ki Chez mellett? Mert ő már az első pillanatban lehengerlő volt, levett a lábamról, magabiztos volt, helyes, heves, és tudta, kit akar: engem.
- Akkor, iszunk valamit? – kérdezte, én pedig hálát adtam az égnek, hogy ő sem akart józan maradni.
- Persze, keverek valami gyilkosat – bólintottam, majd összeszedtem a frissen beszerzett piákat, meg amik voltak még otthon, és nekiláttam egyedi koktélokat keverni.
- Beszéljünk róla… róluk… rólunk? – még jó, hogy éppen háttal álltam neki, mert nem kicsit képedhettem el.
- Nem is tudom – nyögtem ki végül, majd elé tettem az első koktélomat.
Belekortyolt, s az arca rögtön egy édes grimaszba torzult, aztán végül elmosolyodott.
- Annyira nem vészes, de biztos, hogy ez ki fog ütni minket… méghozzá rövid úton.
- Kicsit korán van még hozzá – pillantottam az órára. – Egy film?
- Kettő is jöhet – bólintott.
A filmek alatt nem szóltunk egymáshoz, bár igazából nem tudtam, mit is kéne mondanom. Eddig sosem volt gond, ha Mike-kal kellett beszélgetnem, mivel mi körülbelül mindenről tudtunk csevegni, nem voltunk szégyenlősek. Viszont most kettőnkről kellett volna, és ezt most nem tudtam hova tenni. Egyszerűen túl hirtelen jött mindez, még ha évek óta szeretem is őt. Meg ott volt Chester is. Attól még, hogy ilyen szemét, aljas módon kijátszott, azért nem múltak el az érzéseim az irányában. Rossz volt, hogy olyanokat mondtam neki, bár megérdemelte. Teljes káosz uralkodott a fejemben, s mire a két film lement, már este volt.
Mike irtó zavarban volt, pedig még az első találkozásunkkor, azon az esküvőn sem viselkedett így.
- Mit kéne most csinálnunk? – kérdeztem tőle, mire végre rám nézett a konyhapult mellől.
- Lenne egy-két ötletem, Amy! – az a hangsúly, az a halk, mégis határozott csábítás megfogott, és néhányszor pislogtam a meglepettségtől.
- Talán szívjunk el egy szál cigit – meg sem vártam, hogy helyeseljen, hiszen tudtam, hogy követni fog az erkélyre. Ott aztán meggyújtottam két szálat, majd az egyiket neki adtam. Leültünk egymás mellé a földre, és néztük a csillagokkal pettyezett égboltot.
- Nem hiszem el, hogy itt tartunk… - suttogta. – Vagyis, hogy nem magunktól tartunk itt, hanem miattuk.
- Végülis, ha egy bizonyos szempontból nézzük, akkor miattunk vagyunk itt – vonogattam a vállamat, mire bólintott.
- Azt hiszem, csak nem akartam észrevenni, hogy May félt. Mindig is félt tőled.
- Ez nem igaz – nevettem. – Pár hónapig biztosan nagyon boldog volt, felhőtlenül. Hiszen én hoztalak össze benneteket.
- Igaz – merengett elgondolkodva, én pedig kiszáradó ajkakkal néztem, ahogy a cigarettát a szájához emelte, és beleszívott. Eszményi látványt nyújtott. – Talán a Papercut forgatásának időszaka volt a fordulópont.
- Akkor adtad vissza a karkötőt – lenéztem az említett tárgyra, ami azóta is a kezemen volt, amikor nem voltam fotózáson vagy a kifutón. – Én a fordulópontot a születésnapodra raknám. Arra, amelyiken csókolóztunk.
- Sok minden történt az elmúlt években – átható, barna tekintetét rám szegezte, én pedig csak mosolyogtam. Nem tudtam másként reagálni. – Mondd el, mit érzel… mit éreztél, vagy mi legyen most! – egy percig csak pislogtam rá, aztán nagyot sóhajtottam.
- Amikor megbeszéltük évekkel ezelőtt, hogy kijövök, és együtt fogunk élni, az… tudod, nekem az nagyon nagy dolog volt. De úgy jöttem ki, hogy tudtam, fontos vagy nekem. Soha, senkivel sem barátkoztam össze olyan rövid idő alatt, mint veled. És bár tetszettél már akkor is, valahogy egyszerűen lehetetlen gondolat lett volna, hogy mi ketten együtt legyünk. Aztán megismertem Chestert, és benne azonnal megláttam a férfit, azt, aki levesz a lábamról, aki szenvedélyes és érdekes, és akit szerethetek… és bele is szerettem rövid idő alatt. Aztán jött May, és szegény olyan magányos volt, annyira vágyott már valakire, aki szereti… úgy gondoltam, tökéletes pár lennétek. S csak ezután jöttem rá, hogy ez nekem nem is olyan jó… hogy fáj. De még mindig szerettem Chezt, sőt, most is szeretem. Nem tudom miért, de te mégis… valahogy mindenki fölött állsz, egyszerűen úgy vagy tökéletes nekem, ahogy vagy. Még úgy is, hogy May-jel vagy. Én csak szeretlek azért, aki vagy – pár pillanatig csak néztem a csillagokat, majd halkan folytattam. – Hogy mikor szerettem beléd, nem tudnám megmondani, de valahogy ez már nem is fontos. Csak az a fontos, hogy ez az érzés velem van minden percben, és mára olyan mértéket öltött, hogy ha a közelemben vagy, már képtelen vagyok elrejteni. Erővel kell magamat arra kényszerítenem, hogy ne nézzek rád úgy, hogy annyira nagyon nyilvánvaló legyen, mit érzek, hogy ne öleljelek át, hogy ne csókoljalak meg. Ez megy, amikor Chezzel vagyok… mármint, akkor mindig szilárdan úgy érzem, hogy csak ő és én… és akkor megjelensz te, és minden borul. Mintha azzal, hogy pusztán meglátlak, minden, amit Chester iránt érzek, hazugság lenne. Egy rossz utánzata annak, amit feléd táplálok. A közelébe sem ér az, amit iránta érzek annak, amit irántad, Mike – fürkészőn és kissé kérdőn néztem fel az arcára, ő pedig megértette, hogy várom az ő hasonló elmélkedését.
- Én… egyszerűen csak… szerelmes vagyok beléd.
Nos, ez volt Mike. Ezer meg ezer dalszöveget képes megírni, de azt, amit a való életben érez a másik iránt, ilyen egyszerűen és mégis gyönyörűen el tudja mondani. Végülis, nem is kellett több.
Egy pillanatig csak néztünk egymás szemébe, aztán ahogy én, úgy ő is arra jutottunk, hogy itt már nincs megállás. Egyszerre hajoltunk a másik felé, ujjaimat a hajába fésültem, és szorosan hozzá simultam, miközben ajkai összetalálkoztak az enyémmel. Hirtelen nem is tudtam volna összehasonlítani a születésnapi csókkal, mert egyszerűen minden emlék és gondolat kiszaladt a fejemből. Először lágyan megcsókolta a felső, majd az alsó ajkamat, s ezután nyelve megkereste az enyémet, hogy aztán egy igazi vérlázító csók vehesse kezdetét.
Újult lendülettel toltam arrébb a közelünkből a székeket és a hamutálcát, Mike pedig értve a kezdeményezésemből elfektetett a kövön. Kezei besiklottak a pólóm alá, én pedig felnyögtem az érzéstől, ahogyan végigsimított az oldalamon, majd megállapodva a melleimnél, kényeztetni kezdett. Elszakadt a számtól, így előtörtek belőlem a jóleső sóhajok, és halk nyögések, ahogy a nyakamat, a kulcscsontomat, majd a melltartószegély mellett csókolgatta a bőrömet.
Lábaival szétfeszítette az enyémeket, én pedig készségesen nyomtam az ölemet az övének, s attól, ahogy megéreztem mennyire kemény csak még nagyobb terpeszbe kényszerültem. Mintha valami külső erő mozgatott volna, nem is gondolkoztam azon, mit és hogyan csináljak. Egyszerűen minél közelebb akartam lenni hozzá, érezni, és magamba inni az illatát, megjegyezni minden érintését, és hangosan felnyögni minden csókjánál.
Erősen megszívta a nyakamat, én pedig újra a hajába túrtam, és csak még közelebb vontam magamhoz; fantasztikus volt érezni, ahogyan kicsit fájdalmasan, de szívogatta a bőrömet, ez csak még jobban felkovácsolta a szenvedélyemet.
Megkerestem a pólója szegélyét, és egy ügyes mozdulattal megszabadítottam tőle, ezt ő is kihasználta, s egy pillanattal később már én is felső nélkül feküdtem alatta. Újra végigcsókolta a mellkasomat a melltartó mellett, majd megunva a kis játékot, attól is megszabadított, és immáron szabadon nyalogathatta a melleimet; hol az egyiket, hol a másikat.
Rövid úton lekerült rólam a nadrágom is, méghozzá úgy, hogy közben Mike végighúzta a nyelvét a hasamon, körbecsókolta a belső combomat, és miután a nadrág lekerült, ujjai becsúsztak a bugyim alá, és elmerült bennem.
Ekkor már nem bírtam magam visszafogni egy kicsit sem, és nem foglalkozva vele, hogy a szomszéd lakásban lehet, hogy hallják, úgy igazán hangosan felnyögtem. Erre Mike halkan felnevetett, rekedt, mély hangon, nekem pedig muszáj volt beharapnom az ajkam, ha nem akartam felsikítani. Elképesztő módon felizgatott már eddig is, de valahogy ez a hang túltett mindenen.
Én is kapkodva nyúltam a nadrágjáért, majd mikor közösen letornáztuk róla, Mike újra megcsókolt, én pedig benyúltam az alsónadrágjába, és ujjaimat férfiasságára kulcsoltam. Eddig is éreztem, hogy igazán kíván, de a tenyeremben érezni a melegségét és a keménységét egyszerűen fantasztikus dolog volt.
Mike elhajolt tőlem, homlokát a fejem mellett a hideg kőnek támasztotta, és halkan felnyögött, közvetlenül a fülem mellett. Ez annak volt a jele, hogy ő is hasonlóképp önkívületi állapotban van, és az ösztönei vezetik. Nem csókolt most, csak élvezte, hogy kényeztetem, én pedig gyorsítottam kezem játékán.
Úgy éreztem, nem bírom tovább nélküle, mindennél jobban magamban akartam érezni. Mike ujjai, miközben én sebesen dolgoztam odalent, megálltak, és kis idő múlva, összeszedve magát, levette rólam a bugyimat is, én pedig lejjebb toltam a boxerét, s mikor ő megszabadult tőle, végignéztem rajta.
Soha, senkit sem találtam még ilyen tökéletesnek, mint őt. A bőre, minden kis porcikája mestermű volt, mégis az volt a legteteje ennek az egésznek, mikor újra belenéztem a csillogó, barna szemekbe. Láttam bennük, hogy szeret, tiszta szívéből, és mivel most csak mi ketten voltunk, nem is kellett visszafognia magát, vagy elrejtenie, amit érzett.
Kinyújtottam a kezem, ő pedig közelebb hajolt. Átkulcsoltam a nyakát, s lehúztam magamhoz egy újabb csókra.
Mike végigsimított a combjaimon, majd lábaimat felhúzta a csípőjéhez, s felém mozdult. Pár pillanatig élveztük, ahogy férfiassága az ölemnek feszült, majd egy újabb mozdulattal könnyedén belém hatolt– sosem voltam még ilyen nedves, mint most.
Még sosem éreztem magam ennél teljesebbnek, ennél boldogabbnak, de egyben abban is biztos voltam, hogy még sosem töltött ki senki ilyen tökéletesen.
Egy pillanatig minden izmom megfeszült, tökéletesen körülfogva Mike-ot, s ezzel a tudatos szorítással elértem, hogy valami olyasmit motyogjon a fülem mellett, hogy „ebbe bele fogok halni” – nos, én is így éreztem. Aztán ahogy mozogni kezdtünk, egyre inkább elragadott a vágy, s addig meg sem álltunk, míg el nem értük a tökéletes beteljesülést. Ekkor Mike zihálva újra a kőre támasztotta a homlokát, én pedig kezemmel és lábammal is magamhoz öleltem, szinte el sem akartam engedni, s szerencsére nem is akart szabadulni.
Még egy darabig feküdtünk ott, majd a fülébe súgtam, hogy lassan kezd kényelmetlen lenni a kemény fekhelyem, mire mosolyogva felhúzott, és visszamentünk a lakásba. Pár percig tanácstalanul álltunk a nappaliban. Az, ahogy egymás testét simogattuk, mindkettőnknek jelezte, hogy még nem volt elég a másikból, viszont nem akaródzott bemenni egyik szobába sem. Így maradt a konyha, a nappali és a fürdő – pontosabban a konyhapult, a dohányzóasztal, és a zuhanyzó. Végül pedig mindketten felvettünk magunkra némi ruhát, és letelepedve a kanapéra, újabb filmet kezdtünk nézni, hajnali öt felé.
*May*
Azt hittem rávetem magam. Hogy miért? Mert eszméletlen vonzást éreztem. És bár úgy voltam vele, engedek a vonzásnak, valami belső hang arra késztetett, hogy ne tegyem. Egy pillanat alatt meghátráltam.
- Én… én most… elmegyek lezuhanyozni. – Közben a fürdőajtóra mutogattam, majd berohantam. Ledobáltam a ruháimat, és beálltam a vízsugár alá.
A legrosszabb az volt, hogy az agyamban kuszaság volt. Nem tudtam semmit sem tisztán látni. Ott volt egyik részről Mike és Amy, a másik részről viszont a nappaliban le-fel járkáló szörnyeteg. A démonom volt, méghozzá a legrosszabb fajtából. Valósággal magához láncolt két évvel ezelőtt, és ehhez bőven elég volt egy csók is. Megrészegültem tőle, és ez nagyon nem volt jó, abból a szempontból, hogy elvileg én „boldog” párkapcsolatban élek. Bár tudtam, hogy ezt már múlt időben kellene mondanom. Nem tudom honnan tudtam, de biztosra vettem, hogy Ő már nem az enyém. Hogy Ő már mást szeret.
Talán az évek során, míg a lelkünk eggyé vált, addig megtanultam érezni azt, amit ő is érez. És már tudtam. Régen tudtam, hogy vesztettem. Először szerelem volt. Nem is akár milyen. A legszebb születésnapi ajándék, de mára csak a bonyodalom maradt. Tisztán ott volt előttem egyre jobban, ahogy teltek-múltak a napok, hogy az én szerelmem, a férfi, aki a világot jelentette, lassan teljesen enged az elkerülhetetlennek.
Hiszen ez nyílt titok volt, hogy Amy és Mike szerelmes pár. És azt, hogy köztük ennyire erős a szerelem, nekem köszönhetik. Hogy miért? Mert útban voltam. Mindketten akadályba ütköztek. Belém. Ha jobban belegondolok Chester is hátráltatta Amyt. Küzdöttek egymás ellen, küzdöttek a saját érzéseik ellen, mert mi ott voltunk nekik. És éppen ez volt az, amiért egymásba szerettek. A szerelem pedig betetőzött… ezen az éjszakán. Rossz volt látom, és éreznem. Rossz volt elfogadni és elviselni. De muszáj volt. Lassan megszoktam.
*Chester*
Én még mindig le-fel járkáltam. Nem tudom mi a fene ütött belém. Az előbb May-jel megint ugyanott tartottunk, ahol két évvel ezelőtt is. Már csak az hiányozna, hogy egymásnak essünk. Amy ha megtudná, megetetné velem a farkamat… Nem is értem miért jött az a gondolat, hogy esetleg több is lehetne May-jel.
Nyílt a fürdőszobaajtó, én pedig odapillantva azonnal megértettem honnan jött az a bizonyos több is lehetne köztünk ötlet. Barna bőrét tökéletesen kihangsúlyozta az az egy szál fehér törölköző, amit viselt. Lassan már derékig érő haja vizesen omlott a hátára. Ahogyan kilépett a fürdőből megvillantak formás lábai, amelyeken lefolytak a vízcseppek.
Behunyta a szemét, és ujjaival végigszántott a haján. Abban a szent pillanatban tisztán elképzeltem, ahogyan beletúrok a hajába, és irányítom a fejét, miközben ő térdel előttem. Természetesen törölköző nélkül.
Gondolatban jól seggberúgtam magam, és berohantam mellette a fürdőbe úgy, hogy kis híján felborítottam őt. Hátra se nézve mormoltam el egy bocsit, majd bevágtam magam mögött az ajtót. A tükör elé értem, mire levettem a pólóm, és összeráncolt homlokkal néztem a nadrágom elejének újonnan kialakult dőlésszögét. Elég volt a puszta látványa ennek a lánynak ahhoz, hogy máris olyan legyen a farkam, mint egy betongerenda. Lehámoztam nagy nehezen a nadrágomat és a boxeremet, majd beálltam a zuhany alá.
Én esküszöm nem így akartam, de a kezem véletlenül lejjebb tévedt. Marokra fogtam a saját férfiasságom, és mozdítottam a kezemmel rajta, míg bal kezemmel a csempének támaszkodtam, s felsóhajtottam. Azt se tudom mikor csináltam ilyet utoljára. Eddig mindig elvégezte a barátnőm helyettem a munkát.
Az ő testét, az ő arcát képzeltem magam elé, de egyszer csak azt vettem észre, hogy a vonásai, az alakja átalakul, mígnem egy teljesen új személyt látok magam előtt: Mayt. Nem volt se erőm, se energiám átkozni magam emiatt, de úgy éreztem muszáj ezt tennem, különben ha kimennék, keményen elrendezném a sorsunkat.
*May*
Nem értettem miért kellett így beszáguldania a fürdőbe, de egy vállrándítással elintéztem a dolgot, majd elővettem egy szál cigit és egy gyújtót, majd kivonultam a teraszra. A szálloda nem is tudom hányadik emeletén voltunk, de hogy nagyon magasan, az biztos. Mélyet szívtam a cigiből, hogy elterelje az éppen zuhanyozó Chesterről a gondolataim. Valahogy nem szerettem volna meztelenül elképzelni magam előtt. Rossz hatással lett volna rám. Tovább szívtam a cigimet, s olyannyira elmerültem a város fényeinek elemzésében, hogy Chester hangja zökkentett ki a gondolkodásomból.
- Min elmélkedsz ennyire?
- Baszki! Megijesztettél. Csoda, hogy nem ugrottam le innen. – Mondtam miközben tetőtől talpig végigmértem a testét. Ágyékát egy törölköző takarta, mellkasán a víz csordogált lefelé, de valahogy jobban lekötötte a figyelmemet az a bizonyos „sötét csík”. Közelebb jött hozzám, majd amikor mellém ért lenézett a mélységbe.
- Kicsit nagyot estél volna. – Nevetett.
- Aha. – Mondtam bambán. Már az illata is megrészegített. Gyorsan rágyújtottam.
- Adsz nekem is? – Kérdezte, de meg se várta a válaszom, már a szájában volt a parázsló rudacska. Még jó, hogy legalább egyet slukkoltam belőle.
*Chester¬*
- Osztoznod kell velem. – mondta May, majd a cigit tartó kezemet magához húzta, a szájába vette a végét, és mélyet szívott belőle, miközben a szemembe nézett.
Ennyi kellett nekem. Elrántottam a kezem, beledobtam a füstölgő rudat a hamutartóba, majd a következő pillanatban az erkély falához toltam Mayt, egész testem hozzápréselődött, a kezeit pedig a feje fölé szorítottam. Ajkai megtalálták az enyémet, s nyelvünk szenvedélyes vad táncba kezdett. Tudtam, hogy innen már nincs megállás. Nem is akartam megállást. Elengedtem a kezeit. Egyik kezem becsúszott a törölközője alá, végigsimított a combján, majd megállapodott a fenekén, míg másik kezemmel lerántottam róla a törölközőt. Természetesen ő sem tétlenkedett. Lerángatta a törölközőt a derekamról, s még közelebb húzott magához, ami már szinte lehetetlen volt. Egyik lábát a derekamhoz emelte, s hozzám dörgölőzött. Mindketten belenyögtünk a csókba, amikor megéreztük egymás vágyát. Automatikusan cselekedtem. Miközben hajánál fogva hátrahúztam a fejét, hogy a nyakát csókoljam, addig mindenféle teketóriázás nélkül mélyen beléhatoltam. Ez durva, kemény szexnek ígérkezett…
*May*
Felsikoltottam az érzéstől. Esküszöm életemben először teljesnek éreztem magam. Soha nem hittem volna, hogy ennyire jó lehet vele. Minden egyes lökése leírhatatlan érzés volt. Szemérmetlenül hangos voltam, de ez érdekelt most a legkevésbé. Már-már betöltötte az éjszaka csendjét a sikoltozásom, de valahogy Chesternek is az volt az utolsó gondolata, hogy halkabbra fogja magát.
Csókoltam a száját, a nyakát, harapdáltam, szinte már széttéptük egymást. Azt hiszem, életem végéig emlékezni fogok arra az érzésre, amikor feljutottam vele a csúcsra. De nem álltunk meg. Belöktem őt az ajtón, ahol újra egymásnak estünk, de sikerült eljutnunk a zuhanyzóba legalább. Ott is lezavartunk egy menetet, majd bebotorkálunk a hálószobába.
Ott feküdtem mellette, de nem voltam nyugodt. Természetesen ezt nem az idegességre értettem. Úgy éreztem, hogy életemben először a helyes úton járok, azzal az emberrel, aki mellett a helyem van, s nem volt bűntudatom.
Talán azért sem volt, mert biztosra vettem, hogy Mike is ugyanezt teszi. Felbecsülhetetlen érzés volt Chez karjaiban feküdni, de forrt a vérem és nem bírtam magammal. Felé fordultam, a nyelvem végighúztam a nyakán, beleharaptam, s picit megszívtam a bőrét. Egyik kezével belemarkolt a fenekembe, míg másik kezével megtalálta legérzékenyebb pontomat, s szemébe nézve a tűz garantálta az eseménydús éjszakát.
"Megismerni csak akkor tudlak, ha részt veszek benned, ha belülről éllek meg. Ha nemcsak látlak és tudok rólad, de érezlek is - ha "én" minden idegszálammal megtapasztalom milyen "te"-nek lenni. Ezt nem lehet kívülről, csakis belülről. A megismerés a "jártál bennem" - "jártam benned" kölcsönös élménye. Ismerem a titkos utcáidat, lelkedet és tested rezdüléseit, érzékenységed, magányodat, vadságodat vagy félelmedet - azt, hogy mersz-e szeretni egyáltalán. Tudsz-e adni s elfogadni? - most derül ki valójában. Mert amit adsz, most azt magadból adod. A titkaid adod - amit féltesz, amit rejtesz, azt adod - és azt fogadod el tőlem is."
Chapter V. – I wanna do bad things with you!
2005. tavasz
*Amy*
Fáradtan lépkedtem Chester mellett a lépcsőházban, és a kezét szorongattam. Belépve a lakásba, azonnal Maybe botlottunk. Hiába telt el lassan két év azóta a nyár óta, mikor minden kiderült, mégis minden találkozásunk kínos volt. Chez és Mike férfiakhoz méltón elrendezték egy vállrándítással – ami két napnyi némaságot jelentett, de végül minden oké volt -, mi viszont merev arccal néztünk egymásra, ahogyan most is. Miután kijöttem a kórházból, és hazatértünk arról a nyaralásról, sokáig May viselte gondomat. A srácok turnézni mentek, így ketten maradtunk. Szerintem nem mondták ugyan, de aggódtak, hogy vajon mikor hazajönnek, élve találnak-e kettőnket. Nos, túléltük mindketten. Kereken két hétig May főzött nekem, ő kísért orvoshoz, ha a kanapén pihentem újságot és könyvet hozott, ha a szobámban, akkor elment és kivett nekem egy filmet. Mégis mi is néma csendben voltunk, csak a második hét végén mondtam azt, hogy „Kösz, May, innen megy magamtól is!”, ő pedig bólintott egyet és többet újfent nem beszéltünk, csak amikor két héttel később a srácok hazaértek.
Ami engem és Mike-ot, meg Mayt és Chezt illeti, minden változatlan volt. Habár mindünknek felforrt az agyvize, ha a párunk a másikkal volt, mégsem szóltunk semmit. Tulajdonképpen a háborút a mi köztünk – a May és köztem - kialakult hidegháborús övezet jelezte. Nem lehetett nem észrevenni, hogy mindkettőnk kezében gépfegyver van, hogy ő is, és én is árgus szemekkel figyeltük a másikat, olykor behasalva egy lövészárokba, hogy a többi barátunkkal kibeszélhessük az ellenséget… persze csak képletesen értve.
Így most is, ahogy beléptünk a lakásba, Chester halkan köszönt Maynek, és puszit adott az arcára, majd eligyekezett a konyha felé, hogy megbontson egy üveg ásványvizet.
- Kérsz? – intett felém a palackkal, mire csak megráztam a fejem.
- Nem köszi, a bemutató után ittam – mosolyogtam rá, és ledobtam a táskámat a szobánk ajtajába.
- Sziasztok! – jelent meg Mike is, kezetfogott Chesterrel, majd felém lépett. – Hogy sikerült? – kérdezte egy ölelés után.
- Jól. Minden a legnagyobb rendben ment.
Mike bólogatott, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ki is lépett a lakásból Mayjel az oldalán. Vacsorázni mentek.
Nem hibáztattam Mike-ot, hogy nem jött el a bemutatóra, hiszen ma volt May szülinapja. Én már reggel a kezébe nyomtam egy képeslapot, amiben egy vásárlási utalvány is volt – mégiscsak voltak ám jó oldalai annak, hogy modell voltam. Hogy Chez megköszöntötte-e, azt nem tudtam, de nem is érdekelt. A tudat mindünkben megvolt, hogy a párunk a miénk, mégis… minden zavaros volt, de nyugodt is egyben.
Chester a kanapén ülve bámulta a tévét, én pedig elmentem lezuhanyozni. Miután sikeresen lemostam magamról a bemutató sminkét és minden izgalmát, leültem mellé. A fejemet a vállára hajtottam, ő pedig átkarolt. Ujjai bekalandoztak a pólóm alá, és végigsimított a kis vágáson, amit a műtétem hagyott maga után. Mégsem ez volt az, amitől megmerevedett, hanem a képernyőn felvillanó kisbaba arca. Vártam pár pillanatig, hátha elkapcsol, vagy valami, de nem tette. Lassan felemeltem a fejemet, és az arcára néztem. Vonásai megkeményedtek, szemeiből, melyek most a tévére fókuszáltak, csak úgy áradt a csalódottság. Elszorult a torkom, ahogyan újra láttam rajta a szenvedést, hiszen az, hogy a babánk meghalt, az én hibám volt. Most lenne kicsivel több, mint egy éves. Most itt ficánkolhatna az ölünkben…
Ujjaimmal végigsimítottam az arcán, mire tekintete végre rám vándorolt. Nem tudtam mit mondani, de ezt ő is tudta. Talán csak annyit:
- Sajnálom! – suttogtam, mire bánatosan elmosolyodott, és a pólóm alatt lévő keze újra végigsimított a hegemen.
- Legalább te itt vagy nekem! – igen, ez igaz. Legalább a kapcsolatunk megmaradt, és erősebb lett. Mert az a tény, hogy sem én, sem ő nem szakítottunk azt jelentette, hogy igenis szerelem az, ami köztünk van. Erős, kitartó szerelem.
- Szeretlek! – sutyorogtam a füléhez hajolva, és hallottam, ahogy halkan, reszelősen felkuncogott.
- Én is téged!
Ajkaimat a nyakára tapasztottam, és lágyan végigcsókoltam, majd hagytam, hogy fölém kerekedve elfektessen a kanapén. Tudtuk, hogy a Mayék még ellesznek egy darabig, így bátran, de gyengéden kezdtük vetkőztetni a másikat. Csak ő volt és én. Mostanában sokszor jól esett, ha csak mi voltunk. Ilyenkor minden egyszerű volt, és világos.
*May*
Az autóban néma csendben ültünk. Nem problémák okozták a csendet, pusztán csak jólesett. Mike keze a combomon pihent. Valahányszor kocsival mentünk valamerre, a kezét mindig rásimította, én pedig összekulcsoltam ujjainkat. Váltani is a másik kezével váltott. Mindig megmosolyogtatott a mozdulat, amikor a térdével megtámasztotta kormányt, és azzal a kezével, amellyel azelőtt vezetett, gyorsan váltott egyet. Persze ha kanyarokban kellett másik sebességbe kapcsolni, akkor legtöbbször elengedte a kezem, váltott, majd ugyanúgy visszatette a helyére. Szerettem ezt, és ez most sem volt másként. Örültem neki, hogy az a majdnem két évvel ezelőtt történt eset nem tette tönkre az egész kapcsolatunkat. Azt hiszem csak jobban megerősíthette. Haragudhattam volna rá, felfoghattam volna így is, de tudtam, hogy mindketten hibásak voltunk. Mindketten a nyakunkba szabadítottuk a problémát. Meg kellett tanulnunk elfogadni ezt, és együtt élni ezzel.
Ami talán nem helyes az az, hogy Amyvel bármelyik pillanatban képesek lennénk egymásnak esni. Legtöbbször csak színleljük a nyugalmat, de éppen ezért szoktunk feszültséget és kényelmetlen helyzetet okozni magunknak, egymásnak, és a fiúknak is. Kész röhej, hogy míg ők le tudták zárni ezt a problémát, addig mi sehogysem tudunk túljutni rajta. Az ember azt gondolná, hogy közel két év elég rá. De nagyon úgy tűnik, hogy nem.
Ettől függetlenül az az időszak, amikor ápolnom kellett Őt, nem volt teher. Közel sem. Annak ellenére, hogy megromlott a barátságunk, tudtam mit vesztett, és totálisan kiborított engem is. Hiába nem voltunk már jóban, mint azelőtt, megérintett, és szerettem volna ott lenni mellette, és átölelni őt, hogy azzal is támogassam, s jelezzem, miszerint én mellette állok, hozzám fordulhat. De a fenébe is! Sehogy nem jött össze, egyszerűen képtelen voltam megtalálni az utat, amely hozzá vezet. Az időm pedig vészesen fogyott, míg végül már esély sem lett volna arra, hogy közeledjek felé. Valahányszor próbálkoztunk közös vacsorakészítéssel, vagy akár közös vásárlással, az mindig kudarcba fulladt, így egy idő után feladtuk. Főleg úgy, hogy még ha egy-két közös program mutatott is némi pozitívumot, utána garantáltan leromboltuk azzal, ha Chester hozzám szólt, vagy ha Mike kikérte a véleményét valamiről. Nem tudtuk megállni, hogy ne küldjünk szúrós, figyelmeztető pillantásokat.
Gyakorlatilag folyton kivont karddal éltünk egymás mellett, csak a hátunk mögé rejtettük, hogy a másik ne vegye észre, hogy épp támadni készülünk. Ettől függetlenül előfordult, hogy olykor-olykor megbökdöstük egymást azzal a karddal. Soha nem ejtettünk egymáson csontig hatoló sebeket - leszámítva a két évvel ezelőtti esetet –, de azért éreztettük a másikkal, hogy hol a helye.
Éppen ezért tett boldoggá az, hogy Mike szervezett nekem egy kis meglepetést a születésnapomra. Végre nem kell otthon lenni a feszültségben. Kissé kikapcsolódhatunk. Bár azt hiszem a mai nap egész jó volt. Nem vitatkoztunk, nem szóltunk be egymásnak, sőt még egy ajándékot is kaptam Amytől. Ez azért már jóval több, mint amire az ember számíthat egy olyan helyzetben, ahol már mindkettőnk idegei rojtosra vannak tépázva. Lehet, hogy csak azért nem volt ma semmi, mert úgy rendezte, hogy legalább a születésnapom legyen normális, nyugodtnak mondható nap. Ezt pedig igazán tudtam értékelni.
Addig-addig gondolkodtam, míg végül megérkeztünk a kis olasz étterembe. Egy ideje már mondtam Mike-nak, hogy eljöhetnénk ide, mert már nagyon hiányzott a pizzájuk, ezért is örültem, hogy most idejöttünk, de állítólag ez még csak a kezdet… Kiszálltunk az autóból, megigazítottam a copfomat, lesimítottam a ruhám, majd elfogadva a felém nyújtott kezet, elindultunk az étterembe.
Belépve az ajtón finom illat csapta meg az orrom. Imádtam, amikor a különféle ételek csábító illata keveredik a virágokéval. Tökéletes kombináció lesz, és illik a hangulathoz, valamint a színekhez is. A zöld árnyalataiba bújtatták a kis boxokat, a terítőket, és a székeket, sárgában pompáztak a falak, és úgy láttam, hogy a dekorációkat is színes öltözékbe bújtatták. Ha valakinek rossz hangulata van, itt garantáltan jobb kedvre derül.
Leültünk a lefoglalt asztalunkhoz, kijött a pincér, leadtuk a rendelést, majd a következő percekben meg is érkezett az üdítő, hogy azt szürcsölgessük, amíg elkészítik a pizzát. Jól éreztem magam, s Mike szemében a csillogás, csak még boldogabbá tett. Tíz perccel később kihozták a pizzát, amit nem csöndben fogyasztottunk el, hanem nevetgélve, boldog voltam, hogy vele tölthettem a szülinapom, és ünnepeltem, hogy nem ment tönkre a kapcsolatunk.
Egy óránál több időt nem töltöttünk az étteremben, mert azonnal továbbmentünk. Hogy hová? Abban a pillanatban nem tudtam még, hiszen Mr. Rejtélyes nem árulta el nekem, de abból ítélve, hogy a tenger felé vettük az irányt volt róla némi elképzelésem. Azt hittem, hogy egy séta lesz a tengerparton a holdfényben, de nem ezt kaptam. Bár nekem már ez is tökéletes lett volna. Teljesen mindegy volt, hogy hol vagyunk, csak az volt a lényeg, hogy mellettem legyen, és ezt meg is kaptam, egy elképesztően romantikus kivitelezésben.
Sosem voltam érzelgős típus, de ez engem is meghatott. Halvány fény pislákolását láttam a távolból, aztán minél közelebb értünk, annál világosabbá vált, hogy mivel is készült nekem. Egy kis faház állt ott, aminek a bejáratához apró lámpások vezettek. A tengerpart nagyon közel volt, hallottam a hullámokat, ahogyan egymást nyaldosva próbálnak kijutni a partra, éreztem az illatát, s biztos voltam benne, hogy a ház erkélyéről láthatom is.
Nevetve ugrottam ki az autóból, amint Mike leállította a motort, a karjaiba vetettem magam, zihálva szórtam a sok „köszönömöt”, majd karjaimat a nyaka köré fonva megcsókoltam, s izgatottan vártam, hogy alakul tovább az esténk, bár kétség sem fért hozzá, hogy tökéletes lesz.
*Amy*
Másnap reggel elbúcsúztam Cheztől, aki New Yorkba ment, és még vagy két órát fetrengtem az ágyban. Mivel még elég korán volt, ráértem kicsit lustálkodni, és gondolkodni. Ujjaimmal kitapintottam a vágást a mellkasomon, és nagyot sóhajtottam. Meghalhattam volna. Gyakorlatilag évekig készültem is rá, hogy elhagyjam a szeretteimet, és én mégis túléltem. Hihetetlen volt még számomra is, hogy a műtét sikeres volt, és hogy azóta kvázi meg is gyógyultam. Ajándék volt az élettől, és én ezt betudtam egy alkunak. Eltávolodok annyira Mike-tól, hogy ne befolyásoljam a kapcsolatukat May-jel, és visszakapom az életemet. Nos, nagy árat fizettem, s a szívem mélyén éreztem is ezt, viszont nem lehettem hálátlan.
Tíz körül aztán összeszedtem magam, megmosakodtam, felöltöztem, és lementem a pékségbe egy kis reggelinek valóért. Mire visszaértem már Mike és May is fent voltak a lakásban. Elég volt egyetlen pillantás, és tudtam, csodálatos éjszakájuk volt.
Nem kellett volna így éreznem, de… féltékeny voltam. Mayre. Hiába minden, még most is szerelmes voltam Mike-ba. Magamban egy jó taslit nyomtam a fejemre, hiszen nem szabadna ilyesmikre gondolnom, mert nekem ott van Chester.
De persze most nincs, és… oké, Amy, hagyd abba!
Kipakolgattam a vásárolt kajákat, leültem, és egy bögre kakaó meg az újság társaságában reggelizni kezdtem. Miközben én pusztítottam a fahéjascsigák tömegét, May egy nagy húzogatós bőrönddel és két kisebb táskával igyekezett az ajtó felé, míg Mike egy második, nagyobb utazótáskát cipelt utána. Összevontam a szemöldökömet, és értetlenül álltam a helyzet előtt.
- Mentek valahová? – kérdeztem hökkenten, mire May felém pillantott.
- Én haza megyek, tudod, anyáék meg a tesómék meg akarnak köszönteni, meg kicsit pihenek otthon. Nem mondtam?
- Öhm, nem – hirtelen egy nagyon rossz dolog fogalmazódott meg a fejemben, és éreztem, ahogy a gyomrom öklömnyire zsugorodott. – Mike is megy?
- Nem, dehogy – rázta a fejét az említett, és megdobott egy olyan Mike-féle mosollyal. Jézus. Atya. Úr. Isten.
- Óh… - hát ennyi jött ki belőlem. Egy óh, meg majdnem a reggelim, mivel ez akkora kísértést jelentett, mint az Eiffel-torony.
- Kiviszem Mayt, aztán jövök haza – bólintottam, majd miután May odaszaladt hozzám, és két puszit nyomott meglepett ábrázatomra, újra egyedül voltam.
Szent szar! Hát nekünk nem szabadna kettesben maradnunk, mert… Mert miért is? Nem fog történni semmi, ahogy már régóta nem történt semmi. Egyértelmű! Persze. Igen.
Első megdöbbenésem után jött a másik letaglózó dolog. Chester. Ő vajon tudott erről? Nos, nem tartott sokáig kiderítenem, hogy igen, tudott. És azt mondta, hogy szándékosan nem mondta el.
- Te tesztelsz engem? – kérdeztem félig felháborodva, félig félve. Chez a vonal másik végén felsóhajtott.
- Nem, csak nem akartam elrontani a hangulatot. Amy, figyelj, én szeretlek, de… nem tudom irányítani az érzéseidet, és…
- Én. Szeretlek. Téged. – tagoltam ismét, és közben az egyik kiflit tépkedtem darabokra idegességemben.
- És. Szereted. Mike-ot. Is.
- Kapd be, Bennington! Te aztán kurvára nem akarsz beleszólni az érzéseimbe meg a tetteimbe, mi? Csak éppen sokkolsz egy ilyennel, hogy napokig kettesben leszek a lakásban Mike-kal, mikor se neki, se nekem semmi dolgunk nincs. Ha szakítani akarsz, mondd mag, baszod, de nem kell mesterkedned! Fogadok, May is benne volt, mi? Azért nem említette! – a végén már totál elszállt az agyam, ahogy összeállt a kép.
- Amy…
- Ne, tudod mit? Hagyj békén! Jobb is, hogy nem vagy itt, mert esküszöm gazdagodnál egy monoklival! Majd akkor meglátjuk, hogy mennyire erős a szerelmem irántad, ugye? Mert te azt hiszed, hogy majd megcsallak, mi? Csak nehogy igazad legyen Bennington! – azzal lecsaptam a telefont, és még a falból is kirángattam a vezetéket, továbbá a mobilomat is offoltam.
Dühöngve otthagytam mindent az asztalon, és lementem a boltba, hogy megalapozzam a hangulatot. Vettem pezsgőt, whiskey-t, vodkát, egy kis narancsot, hogy ne tisztán kelljen meginni, és bort is.
Mire visszaértem, már Mike is otthon volt, és nagyban kávét ivott meg szendvicseket gyártott magának reggelire. Meglátva dühös ábrázatomat, s a teli papírzacskókat, ránézett a telefon kirángatott zsinórjára, majd újra rám.
- Mi történt? – kérdezte, én pedig elgondolkodtam, hogy most akkor én mit mondjak el neki? Mert Chez és May befolyásolni akartak bennünket ezzel, hogy nem tudtam, hogy kettesben maradunk. Talán azt várják, hogy most elcsábítom Mike-ot. És ha én nem mondanám el a tervüket, akkor én milyen ember lennék? Olyan, mint ők? És ha elmondom? Mike talán bosszúból rám mozdulna, és akkor az nem lenne az igazi. De megérdemli az igazságot, nem? Igen. Meg. Annyi ideig titkolóztam előtte, hogy miután kiderült a betegségem egy kérése volt felém, az, hogy többé ne tartsam magamban a dolgokat. Gyorsan odasietett hozzám, elvette a csomagokat, s leültünk az asztalhoz, majd előálltam az elméletemmel.
- Hát ez érdekes elgondolás – hümmögött, és ráncolta a homlokát. – De bolondok! – sóhajtotta, én pedig érdeklődve néztem rá. – Ami köztünk van… mert van, és ezt mind a négyen tudjuk, nem azért van, mert ők úgy akarják, vagy mert szeretünk tesztalanyok lenni. Egyszerűen… nem tudom. De ez tényleg meredek volt tőlük – pár pillanatig csak pislogtam rá, néztem a mélybarna szemeket, a kívánatos ajkat, a kuszán álló tincseket. Egyik felem azt ordította, hogy éppen tegnap éjjel tette magáévá May-t, szerette úgy, ahogy engem sosem, és hogy emiatt utáljam őt, vagy legalább haragudjak rá. De a másik felem pedig sóvárgott érte, a csókjáért, az érintéséért. A francba!
- Mindenesetre én eléggé kiakadtam.
- Igen, látom – vigyorodott el, és a kitépkedett zsinórra nézett. – Chester most azt hiszi, hogy…
- Kit érdekel, hogy mit hisz?
- Amy – nevetett fel, én pedig megint csak összezavarodva néztem rá. – Biztosra veheted, hogy most már May is tudja, hogy mit mondtál Cheznek – mintegy megerősítésnek, megszólalt a mobilja. Ránéztünk a kijelzőre, ahol May neve villogott. – Most gondolom, tudni akarja, én hogy látom a dolgot, és hogy zabos vagyok-e – summázta, én pedig felsóhajtottam.
- Bocs, nem akartam neked rosszat!
- Ugyan, semmi baj! – mosolygott rám, és kezébe vette a mobilt, s nézte, nézte, nézte…
- Felveszed? – kérdeztem tőle, s most úgy Isten igazából a szemembe nézett.
Ha felveszi, akkor az azért lesz, hogy megnyugtassa May-t, hogy nem lesz semmi, ne aggódjon, és érezze jól magát Magyarországon. Ő ilyen, Mike sosem mondana olyanokat Maynek, mint én Cheznek. Más a vérmérsékletünk. Magamban azt kértem, ne vegye fel, mert akkor… akkor nem fog számítani, hogy mi lesz, ha visszajönnek a többiek, ez a pár nap talán elég lenne ahhoz, hogy végleg átszakítsuk a falat kettőnk között.
*May*
- Vedd fel, vedd fel! – Motyogtam a telefonnak. Valahogy nehezemre esett elhinni, hogy lebuktunk, azt meg főleg, hogy ilyen hamar. Oké, hogy szemtelen és aljas dolog volt, hogy ilyen próbatétel elé állítjuk őket, de ez így nem jó. Egyébként Chester ötlete volt. Áhh… még mentegetőzni is felesleges, hiszen én is ugyanúgy benne voltam, a szemem csillogása, amikor Chez elmondta a nagy ötletet, mindent elárult. Hűen tükrözte, hogy bizony nem kell pisztolyt tartani a fejemhez, hogy belemenjek ebbe a mocskos játékba. Szomorú… Ami pedig még szomorúbb és még hihetetlenebb az az, hogy Mike volt olyan kedves, elutasította a hívásom, és kikapcsolta a telefont! Két gondolat is átfutott az agyamon. Az egyik az, hogy Mike-nál totálisan betelt az a bizonyos pohár, és úgy döntött, hogy így adja tudtomra, hogy maradjak csak szépen a taximban, és vissza se menjek, a második pedig az, hogy: Úr Isten mit csinálnak éppen, hogy kikapcsolta?! Úgy döntöttem inkább szólok Cheznek. Elindítottam a hívást, ő pedig az első csörgésre felvette.
- Többet tudsz, mint amennyit én? – Köszönés nélkül a lényegre tért… igen, ez Chester. Vajon szex közben is ilyen heves? Gondolatban azonnal lekevertem magamnak egyet. Csupa ellentét vagyok. Épp azon kellene gondolkodnom, és idegeskednem, hogy hova jutottunk, nem pedig Chester teljesítményéről ábrándoznom…
- Nem. Mike fel sem vette a telefont. Sőt könnyebbnek találta, ha egyenesen kikapcsolja a nyamvadt kis készüléket. Francba! Nem igaz, hogy ennyire szerencsétlenek vagyunk.
- Tudod mit? Gyere rögtön hozzám, ne menj haza. Lesz még időd elutazni. Találjunk ki valamit, hogy oldhatnánk meg a helyzetet.
- Rendben.
- A reptéren várlak. – Azzal bontotta a vonalat.
*Chester*
„Csak nehogy igazad legyen Bennington!” Percek, talán órák óta ez járt a fejemben. Kiborított a gondolat. Egyik felem azt mondja kizárt, Amy nem tenne ilyet, a másik viszont egyenesen a képembe üvölti, hogy hé, te balfasz, tudod jól, hogy éreznek egymás iránt… mellesleg Amy ha egyszer bepöccen, ott kő kövön nem marad. Ki tudja, hogy fogja levezetni?! Kurva eget, még belegondolni is rossz. Addig-addig agyaltam, hogy amikor az órára néztem, azt láttam, hogy tíz percem van May érkezéséig. Rohantam a kocsihoz, majd olyan gyorsan mentem, ahogy csak tudtam, de az útra való koncentrálásban nem sokat segített, hogy majd szétrobbant a fejem az idegtől. Egész úton csak üvöltöztem és káromkodtam a kocsiban, vagy a dudára tenyereltem, ha valami balfasz volt a közelemben. A reptérre érve leparkoltam, és vártam.
*May*
- Ha kellőképpen lenyugodtál ahhoz, hogy a vörös fejed visszanyerje eredeti színét, valamint törés-zúzás nélkül ki tudsz szállni a kocsiból és kinyitni a csomagtartót, hogy bepakolhassak, hálás leszek.
- Jézusom! Majdnem szívrohamot kaptam! – Mondta miközben kiszállt, majd bedobálta a cuccaim a kocsiba, de úgy döntöttem inkább szó nélkül hagyom az egészet. Ezt a bölcs gondolatot megfogadva útközben is csendben voltam, hagytam, hogy káromkodjon, mindenkit ledudáljon az útról, valamint, hogy az utastér megteljen a kiabálásával. Eléggé ideges volt a „füstbe ment terv” miatt. Én is, de én lenyugtattam magam, mert tudtam, hogy a mai nap folyamán nem tudok semmit tenni, és ha higgadtan kezelem a dolgot, talán megoldást is találok. Felmentünk Chez hotelszobájába, amit kibérelt néhány napra. Ott aztán lenyomtam a kanapéra miután meguntam, hogy koptatja a padlót a le-fel járkálással.
- Ide figyelj Chester! Hiába fogsz próbálkozni a telefonálással, nem fogod tudni őket elérni. Hagyj nekik időt, és meg ne próbálj visszamenni a következő géppel, ha szeretnéd, hogy a hátralevő életedben élvezhesd a női nem csodáit, ugyanis van egy olyan érzésem, hogy Amy most nagyon szívesen megfosztana ettől az adottságodtól.
- De valamit tennünk kell May!
- Nem érted meg okoska, hogy nem tehetsz semmit? Fogd fel kérlek, hogy időre van szükségük.
- De tudod jól mit mondott a telefonba. Ki tudja mit csinálnak most.
- Tudom mit mondott, hiszen már ezerszer elmondtad, de el kell fogadnod. Mellesleg ha most rájuk rúgnád az ajtót, azzal csak azt érnéd el, hogy Amy jobban megharagudjon rád, és szóba se álljon többé veled. Egyenesen valaki más… vagyis valószínűbb, hogy Mike karjaiba terelgetnéd. – A mondat végére lehajtottam a fejem, és épp megtépni készültem magam, de Chester megmentette a hajamat azzal, hogy átölelt. Mélyen Belélegeztem illatát, s a vállamat simogató kezeire koncentráltam, amik lassan a derekamra tévedtek.
- Igazad van. Aminek meg kell történnie köztük, az meg is fog történni. Csak nehéz ezt elfogadnom. Tudom, hogy neked is nehéz, és ilyenkor áldalak, hogy mellettem vagy, mert még veszélyhelyzetben is normálisabban tudsz gondolkodni, mint én, neked még akkor is józan, higgadt gondolkodásod van, amikor más már régen elveszíti a fejét. Tudom, hogy meg kell birkóznunk a helyzettel. Ez egy kicsit feszülté tett. Azt hiszem a lebukás dühített fel a legjobban, hiszen már régóta tudom, hogy nem múltak el a Mike iránt érzett érzései. Hiába tagadja, látom rajta. Lehet, hogy ez fájni fog neked, de Mike-on is láttam. Ezért volt az az ötletem, hogy tegyük próbára őket. Mert tudni akartam végre, hogy feltétel nélkül szeret engem, vagy képes elpártolni Mike-hoz. Tudni akartam van-e értelme folytatnunk…
- Tudom. Ezzel én is így vagyok. Hiába két éve már, de nem hogy változott volna, még erősödött is.
- Így van. Köszönöm, hogy itt vagy velem. – Súgta a fülembe, majd mélyen a szemembe nézett. Bár az előbb még mélységes bánatot éreztem, most mégis minden izmom megfeszült az izgalomtól, ami átjárta a testem. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mekkora dög vagyok, de ha Mike belemegy a dologba Amyvel, akkor én is Chesterrel. Hogy honnan tudtam, hogy történt valami? Onnan, hogy éreztem, az életem rá mertem volna tenni, hogy nem épp azon füstölögnek mennyire szemetek vagyunk, hanem épp az érzelmekkel túlfűtött kettesben töltött szabadidejüket élvezik. Szomorú, de én is vágytam rá, hogy ugyanezt tehessem. Hiszen csak úgy érheted el, hogy megszabadulj a kísértéstől, ha engedsz a vonzásnak.
*Amy*
Nem vette fel a telefont, sőt, ki is kapcsolta. Rámnézett, nekem pedig félelem kúszott végig a testemen. Ez az a pont, ahol úgy döntött, velem akar lenni, s én féltem. Soha ilyen tisztán még nem rajzolódott ki előttem a közös utunk, és ez nem kis rémülettel töltött el. Ha most kettesben, amolyan szerelmesen eltöltjük ezeket a napokat, akkor minden, amit felépítettünk magunk körül a darabjaira hullik. Chester és én, May és Mike.
De hát ezt akartam, nem igaz? Mike-ot, mióta csak az eszemet tudtam. Akkor miért is kötöttem ki Chez mellett? Mert ő már az első pillanatban lehengerlő volt, levett a lábamról, magabiztos volt, helyes, heves, és tudta, kit akar: engem.
- Akkor, iszunk valamit? – kérdezte, én pedig hálát adtam az égnek, hogy ő sem akart józan maradni.
- Persze, keverek valami gyilkosat – bólintottam, majd összeszedtem a frissen beszerzett piákat, meg amik voltak még otthon, és nekiláttam egyedi koktélokat keverni.
- Beszéljünk róla… róluk… rólunk? – még jó, hogy éppen háttal álltam neki, mert nem kicsit képedhettem el.
- Nem is tudom – nyögtem ki végül, majd elé tettem az első koktélomat.
Belekortyolt, s az arca rögtön egy édes grimaszba torzult, aztán végül elmosolyodott.
- Annyira nem vészes, de biztos, hogy ez ki fog ütni minket… méghozzá rövid úton.
- Kicsit korán van még hozzá – pillantottam az órára. – Egy film?
- Kettő is jöhet – bólintott.
A filmek alatt nem szóltunk egymáshoz, bár igazából nem tudtam, mit is kéne mondanom. Eddig sosem volt gond, ha Mike-kal kellett beszélgetnem, mivel mi körülbelül mindenről tudtunk csevegni, nem voltunk szégyenlősek. Viszont most kettőnkről kellett volna, és ezt most nem tudtam hova tenni. Egyszerűen túl hirtelen jött mindez, még ha évek óta szeretem is őt. Meg ott volt Chester is. Attól még, hogy ilyen szemét, aljas módon kijátszott, azért nem múltak el az érzéseim az irányában. Rossz volt, hogy olyanokat mondtam neki, bár megérdemelte. Teljes káosz uralkodott a fejemben, s mire a két film lement, már este volt.
Mike irtó zavarban volt, pedig még az első találkozásunkkor, azon az esküvőn sem viselkedett így.
- Mit kéne most csinálnunk? – kérdeztem tőle, mire végre rám nézett a konyhapult mellől.
- Lenne egy-két ötletem, Amy! – az a hangsúly, az a halk, mégis határozott csábítás megfogott, és néhányszor pislogtam a meglepettségtől.
- Talán szívjunk el egy szál cigit – meg sem vártam, hogy helyeseljen, hiszen tudtam, hogy követni fog az erkélyre. Ott aztán meggyújtottam két szálat, majd az egyiket neki adtam. Leültünk egymás mellé a földre, és néztük a csillagokkal pettyezett égboltot.
- Nem hiszem el, hogy itt tartunk… - suttogta. – Vagyis, hogy nem magunktól tartunk itt, hanem miattuk.
- Végülis, ha egy bizonyos szempontból nézzük, akkor miattunk vagyunk itt – vonogattam a vállamat, mire bólintott.
- Azt hiszem, csak nem akartam észrevenni, hogy May félt. Mindig is félt tőled.
- Ez nem igaz – nevettem. – Pár hónapig biztosan nagyon boldog volt, felhőtlenül. Hiszen én hoztalak össze benneteket.
- Igaz – merengett elgondolkodva, én pedig kiszáradó ajkakkal néztem, ahogy a cigarettát a szájához emelte, és beleszívott. Eszményi látványt nyújtott. – Talán a Papercut forgatásának időszaka volt a fordulópont.
- Akkor adtad vissza a karkötőt – lenéztem az említett tárgyra, ami azóta is a kezemen volt, amikor nem voltam fotózáson vagy a kifutón. – Én a fordulópontot a születésnapodra raknám. Arra, amelyiken csókolóztunk.
- Sok minden történt az elmúlt években – átható, barna tekintetét rám szegezte, én pedig csak mosolyogtam. Nem tudtam másként reagálni. – Mondd el, mit érzel… mit éreztél, vagy mi legyen most! – egy percig csak pislogtam rá, aztán nagyot sóhajtottam.
- Amikor megbeszéltük évekkel ezelőtt, hogy kijövök, és együtt fogunk élni, az… tudod, nekem az nagyon nagy dolog volt. De úgy jöttem ki, hogy tudtam, fontos vagy nekem. Soha, senkivel sem barátkoztam össze olyan rövid idő alatt, mint veled. És bár tetszettél már akkor is, valahogy egyszerűen lehetetlen gondolat lett volna, hogy mi ketten együtt legyünk. Aztán megismertem Chestert, és benne azonnal megláttam a férfit, azt, aki levesz a lábamról, aki szenvedélyes és érdekes, és akit szerethetek… és bele is szerettem rövid idő alatt. Aztán jött May, és szegény olyan magányos volt, annyira vágyott már valakire, aki szereti… úgy gondoltam, tökéletes pár lennétek. S csak ezután jöttem rá, hogy ez nekem nem is olyan jó… hogy fáj. De még mindig szerettem Chezt, sőt, most is szeretem. Nem tudom miért, de te mégis… valahogy mindenki fölött állsz, egyszerűen úgy vagy tökéletes nekem, ahogy vagy. Még úgy is, hogy May-jel vagy. Én csak szeretlek azért, aki vagy – pár pillanatig csak néztem a csillagokat, majd halkan folytattam. – Hogy mikor szerettem beléd, nem tudnám megmondani, de valahogy ez már nem is fontos. Csak az a fontos, hogy ez az érzés velem van minden percben, és mára olyan mértéket öltött, hogy ha a közelemben vagy, már képtelen vagyok elrejteni. Erővel kell magamat arra kényszerítenem, hogy ne nézzek rád úgy, hogy annyira nagyon nyilvánvaló legyen, mit érzek, hogy ne öleljelek át, hogy ne csókoljalak meg. Ez megy, amikor Chezzel vagyok… mármint, akkor mindig szilárdan úgy érzem, hogy csak ő és én… és akkor megjelensz te, és minden borul. Mintha azzal, hogy pusztán meglátlak, minden, amit Chester iránt érzek, hazugság lenne. Egy rossz utánzata annak, amit feléd táplálok. A közelébe sem ér az, amit iránta érzek annak, amit irántad, Mike – fürkészőn és kissé kérdőn néztem fel az arcára, ő pedig megértette, hogy várom az ő hasonló elmélkedését.
- Én… egyszerűen csak… szerelmes vagyok beléd.
Nos, ez volt Mike. Ezer meg ezer dalszöveget képes megírni, de azt, amit a való életben érez a másik iránt, ilyen egyszerűen és mégis gyönyörűen el tudja mondani. Végülis, nem is kellett több.
Egy pillanatig csak néztünk egymás szemébe, aztán ahogy én, úgy ő is arra jutottunk, hogy itt már nincs megállás. Egyszerre hajoltunk a másik felé, ujjaimat a hajába fésültem, és szorosan hozzá simultam, miközben ajkai összetalálkoztak az enyémmel. Hirtelen nem is tudtam volna összehasonlítani a születésnapi csókkal, mert egyszerűen minden emlék és gondolat kiszaladt a fejemből. Először lágyan megcsókolta a felső, majd az alsó ajkamat, s ezután nyelve megkereste az enyémet, hogy aztán egy igazi vérlázító csók vehesse kezdetét.
Újult lendülettel toltam arrébb a közelünkből a székeket és a hamutálcát, Mike pedig értve a kezdeményezésemből elfektetett a kövön. Kezei besiklottak a pólóm alá, én pedig felnyögtem az érzéstől, ahogyan végigsimított az oldalamon, majd megállapodva a melleimnél, kényeztetni kezdett. Elszakadt a számtól, így előtörtek belőlem a jóleső sóhajok, és halk nyögések, ahogy a nyakamat, a kulcscsontomat, majd a melltartószegély mellett csókolgatta a bőrömet.
Lábaival szétfeszítette az enyémeket, én pedig készségesen nyomtam az ölemet az övének, s attól, ahogy megéreztem mennyire kemény csak még nagyobb terpeszbe kényszerültem. Mintha valami külső erő mozgatott volna, nem is gondolkoztam azon, mit és hogyan csináljak. Egyszerűen minél közelebb akartam lenni hozzá, érezni, és magamba inni az illatát, megjegyezni minden érintését, és hangosan felnyögni minden csókjánál.
Erősen megszívta a nyakamat, én pedig újra a hajába túrtam, és csak még közelebb vontam magamhoz; fantasztikus volt érezni, ahogyan kicsit fájdalmasan, de szívogatta a bőrömet, ez csak még jobban felkovácsolta a szenvedélyemet.
Megkerestem a pólója szegélyét, és egy ügyes mozdulattal megszabadítottam tőle, ezt ő is kihasználta, s egy pillanattal később már én is felső nélkül feküdtem alatta. Újra végigcsókolta a mellkasomat a melltartó mellett, majd megunva a kis játékot, attól is megszabadított, és immáron szabadon nyalogathatta a melleimet; hol az egyiket, hol a másikat.
Rövid úton lekerült rólam a nadrágom is, méghozzá úgy, hogy közben Mike végighúzta a nyelvét a hasamon, körbecsókolta a belső combomat, és miután a nadrág lekerült, ujjai becsúsztak a bugyim alá, és elmerült bennem.
Ekkor már nem bírtam magam visszafogni egy kicsit sem, és nem foglalkozva vele, hogy a szomszéd lakásban lehet, hogy hallják, úgy igazán hangosan felnyögtem. Erre Mike halkan felnevetett, rekedt, mély hangon, nekem pedig muszáj volt beharapnom az ajkam, ha nem akartam felsikítani. Elképesztő módon felizgatott már eddig is, de valahogy ez a hang túltett mindenen.
Én is kapkodva nyúltam a nadrágjáért, majd mikor közösen letornáztuk róla, Mike újra megcsókolt, én pedig benyúltam az alsónadrágjába, és ujjaimat férfiasságára kulcsoltam. Eddig is éreztem, hogy igazán kíván, de a tenyeremben érezni a melegségét és a keménységét egyszerűen fantasztikus dolog volt.
Mike elhajolt tőlem, homlokát a fejem mellett a hideg kőnek támasztotta, és halkan felnyögött, közvetlenül a fülem mellett. Ez annak volt a jele, hogy ő is hasonlóképp önkívületi állapotban van, és az ösztönei vezetik. Nem csókolt most, csak élvezte, hogy kényeztetem, én pedig gyorsítottam kezem játékán.
Úgy éreztem, nem bírom tovább nélküle, mindennél jobban magamban akartam érezni. Mike ujjai, miközben én sebesen dolgoztam odalent, megálltak, és kis idő múlva, összeszedve magát, levette rólam a bugyimat is, én pedig lejjebb toltam a boxerét, s mikor ő megszabadult tőle, végignéztem rajta.
Soha, senkit sem találtam még ilyen tökéletesnek, mint őt. A bőre, minden kis porcikája mestermű volt, mégis az volt a legteteje ennek az egésznek, mikor újra belenéztem a csillogó, barna szemekbe. Láttam bennük, hogy szeret, tiszta szívéből, és mivel most csak mi ketten voltunk, nem is kellett visszafognia magát, vagy elrejtenie, amit érzett.
Kinyújtottam a kezem, ő pedig közelebb hajolt. Átkulcsoltam a nyakát, s lehúztam magamhoz egy újabb csókra.
Mike végigsimított a combjaimon, majd lábaimat felhúzta a csípőjéhez, s felém mozdult. Pár pillanatig élveztük, ahogy férfiassága az ölemnek feszült, majd egy újabb mozdulattal könnyedén belém hatolt– sosem voltam még ilyen nedves, mint most.
Még sosem éreztem magam ennél teljesebbnek, ennél boldogabbnak, de egyben abban is biztos voltam, hogy még sosem töltött ki senki ilyen tökéletesen.
Egy pillanatig minden izmom megfeszült, tökéletesen körülfogva Mike-ot, s ezzel a tudatos szorítással elértem, hogy valami olyasmit motyogjon a fülem mellett, hogy „ebbe bele fogok halni” – nos, én is így éreztem. Aztán ahogy mozogni kezdtünk, egyre inkább elragadott a vágy, s addig meg sem álltunk, míg el nem értük a tökéletes beteljesülést. Ekkor Mike zihálva újra a kőre támasztotta a homlokát, én pedig kezemmel és lábammal is magamhoz öleltem, szinte el sem akartam engedni, s szerencsére nem is akart szabadulni.
Még egy darabig feküdtünk ott, majd a fülébe súgtam, hogy lassan kezd kényelmetlen lenni a kemény fekhelyem, mire mosolyogva felhúzott, és visszamentünk a lakásba. Pár percig tanácstalanul álltunk a nappaliban. Az, ahogy egymás testét simogattuk, mindkettőnknek jelezte, hogy még nem volt elég a másikból, viszont nem akaródzott bemenni egyik szobába sem. Így maradt a konyha, a nappali és a fürdő – pontosabban a konyhapult, a dohányzóasztal, és a zuhanyzó. Végül pedig mindketten felvettünk magunkra némi ruhát, és letelepedve a kanapéra, újabb filmet kezdtünk nézni, hajnali öt felé.
*May*
Azt hittem rávetem magam. Hogy miért? Mert eszméletlen vonzást éreztem. És bár úgy voltam vele, engedek a vonzásnak, valami belső hang arra késztetett, hogy ne tegyem. Egy pillanat alatt meghátráltam.
- Én… én most… elmegyek lezuhanyozni. – Közben a fürdőajtóra mutogattam, majd berohantam. Ledobáltam a ruháimat, és beálltam a vízsugár alá.
A legrosszabb az volt, hogy az agyamban kuszaság volt. Nem tudtam semmit sem tisztán látni. Ott volt egyik részről Mike és Amy, a másik részről viszont a nappaliban le-fel járkáló szörnyeteg. A démonom volt, méghozzá a legrosszabb fajtából. Valósággal magához láncolt két évvel ezelőtt, és ehhez bőven elég volt egy csók is. Megrészegültem tőle, és ez nagyon nem volt jó, abból a szempontból, hogy elvileg én „boldog” párkapcsolatban élek. Bár tudtam, hogy ezt már múlt időben kellene mondanom. Nem tudom honnan tudtam, de biztosra vettem, hogy Ő már nem az enyém. Hogy Ő már mást szeret.
Talán az évek során, míg a lelkünk eggyé vált, addig megtanultam érezni azt, amit ő is érez. És már tudtam. Régen tudtam, hogy vesztettem. Először szerelem volt. Nem is akár milyen. A legszebb születésnapi ajándék, de mára csak a bonyodalom maradt. Tisztán ott volt előttem egyre jobban, ahogy teltek-múltak a napok, hogy az én szerelmem, a férfi, aki a világot jelentette, lassan teljesen enged az elkerülhetetlennek.
Hiszen ez nyílt titok volt, hogy Amy és Mike szerelmes pár. És azt, hogy köztük ennyire erős a szerelem, nekem köszönhetik. Hogy miért? Mert útban voltam. Mindketten akadályba ütköztek. Belém. Ha jobban belegondolok Chester is hátráltatta Amyt. Küzdöttek egymás ellen, küzdöttek a saját érzéseik ellen, mert mi ott voltunk nekik. És éppen ez volt az, amiért egymásba szerettek. A szerelem pedig betetőzött… ezen az éjszakán. Rossz volt látom, és éreznem. Rossz volt elfogadni és elviselni. De muszáj volt. Lassan megszoktam.
*Chester*
Én még mindig le-fel járkáltam. Nem tudom mi a fene ütött belém. Az előbb May-jel megint ugyanott tartottunk, ahol két évvel ezelőtt is. Már csak az hiányozna, hogy egymásnak essünk. Amy ha megtudná, megetetné velem a farkamat… Nem is értem miért jött az a gondolat, hogy esetleg több is lehetne May-jel.
Nyílt a fürdőszobaajtó, én pedig odapillantva azonnal megértettem honnan jött az a bizonyos több is lehetne köztünk ötlet. Barna bőrét tökéletesen kihangsúlyozta az az egy szál fehér törölköző, amit viselt. Lassan már derékig érő haja vizesen omlott a hátára. Ahogyan kilépett a fürdőből megvillantak formás lábai, amelyeken lefolytak a vízcseppek.
Behunyta a szemét, és ujjaival végigszántott a haján. Abban a szent pillanatban tisztán elképzeltem, ahogyan beletúrok a hajába, és irányítom a fejét, miközben ő térdel előttem. Természetesen törölköző nélkül.
Gondolatban jól seggberúgtam magam, és berohantam mellette a fürdőbe úgy, hogy kis híján felborítottam őt. Hátra se nézve mormoltam el egy bocsit, majd bevágtam magam mögött az ajtót. A tükör elé értem, mire levettem a pólóm, és összeráncolt homlokkal néztem a nadrágom elejének újonnan kialakult dőlésszögét. Elég volt a puszta látványa ennek a lánynak ahhoz, hogy máris olyan legyen a farkam, mint egy betongerenda. Lehámoztam nagy nehezen a nadrágomat és a boxeremet, majd beálltam a zuhany alá.
Én esküszöm nem így akartam, de a kezem véletlenül lejjebb tévedt. Marokra fogtam a saját férfiasságom, és mozdítottam a kezemmel rajta, míg bal kezemmel a csempének támaszkodtam, s felsóhajtottam. Azt se tudom mikor csináltam ilyet utoljára. Eddig mindig elvégezte a barátnőm helyettem a munkát.
Az ő testét, az ő arcát képzeltem magam elé, de egyszer csak azt vettem észre, hogy a vonásai, az alakja átalakul, mígnem egy teljesen új személyt látok magam előtt: Mayt. Nem volt se erőm, se energiám átkozni magam emiatt, de úgy éreztem muszáj ezt tennem, különben ha kimennék, keményen elrendezném a sorsunkat.
*May*
Nem értettem miért kellett így beszáguldania a fürdőbe, de egy vállrándítással elintéztem a dolgot, majd elővettem egy szál cigit és egy gyújtót, majd kivonultam a teraszra. A szálloda nem is tudom hányadik emeletén voltunk, de hogy nagyon magasan, az biztos. Mélyet szívtam a cigiből, hogy elterelje az éppen zuhanyozó Chesterről a gondolataim. Valahogy nem szerettem volna meztelenül elképzelni magam előtt. Rossz hatással lett volna rám. Tovább szívtam a cigimet, s olyannyira elmerültem a város fényeinek elemzésében, hogy Chester hangja zökkentett ki a gondolkodásomból.
- Min elmélkedsz ennyire?
- Baszki! Megijesztettél. Csoda, hogy nem ugrottam le innen. – Mondtam miközben tetőtől talpig végigmértem a testét. Ágyékát egy törölköző takarta, mellkasán a víz csordogált lefelé, de valahogy jobban lekötötte a figyelmemet az a bizonyos „sötét csík”. Közelebb jött hozzám, majd amikor mellém ért lenézett a mélységbe.
- Kicsit nagyot estél volna. – Nevetett.
- Aha. – Mondtam bambán. Már az illata is megrészegített. Gyorsan rágyújtottam.
- Adsz nekem is? – Kérdezte, de meg se várta a válaszom, már a szájában volt a parázsló rudacska. Még jó, hogy legalább egyet slukkoltam belőle.
*Chester¬*
- Osztoznod kell velem. – mondta May, majd a cigit tartó kezemet magához húzta, a szájába vette a végét, és mélyet szívott belőle, miközben a szemembe nézett.
Ennyi kellett nekem. Elrántottam a kezem, beledobtam a füstölgő rudat a hamutartóba, majd a következő pillanatban az erkély falához toltam Mayt, egész testem hozzápréselődött, a kezeit pedig a feje fölé szorítottam. Ajkai megtalálták az enyémet, s nyelvünk szenvedélyes vad táncba kezdett. Tudtam, hogy innen már nincs megállás. Nem is akartam megállást. Elengedtem a kezeit. Egyik kezem becsúszott a törölközője alá, végigsimított a combján, majd megállapodott a fenekén, míg másik kezemmel lerántottam róla a törölközőt. Természetesen ő sem tétlenkedett. Lerángatta a törölközőt a derekamról, s még közelebb húzott magához, ami már szinte lehetetlen volt. Egyik lábát a derekamhoz emelte, s hozzám dörgölőzött. Mindketten belenyögtünk a csókba, amikor megéreztük egymás vágyát. Automatikusan cselekedtem. Miközben hajánál fogva hátrahúztam a fejét, hogy a nyakát csókoljam, addig mindenféle teketóriázás nélkül mélyen beléhatoltam. Ez durva, kemény szexnek ígérkezett…
*May*
Felsikoltottam az érzéstől. Esküszöm életemben először teljesnek éreztem magam. Soha nem hittem volna, hogy ennyire jó lehet vele. Minden egyes lökése leírhatatlan érzés volt. Szemérmetlenül hangos voltam, de ez érdekelt most a legkevésbé. Már-már betöltötte az éjszaka csendjét a sikoltozásom, de valahogy Chesternek is az volt az utolsó gondolata, hogy halkabbra fogja magát.
Csókoltam a száját, a nyakát, harapdáltam, szinte már széttéptük egymást. Azt hiszem, életem végéig emlékezni fogok arra az érzésre, amikor feljutottam vele a csúcsra. De nem álltunk meg. Belöktem őt az ajtón, ahol újra egymásnak estünk, de sikerült eljutnunk a zuhanyzóba legalább. Ott is lezavartunk egy menetet, majd bebotorkálunk a hálószobába.
Ott feküdtem mellette, de nem voltam nyugodt. Természetesen ezt nem az idegességre értettem. Úgy éreztem, hogy életemben először a helyes úton járok, azzal az emberrel, aki mellett a helyem van, s nem volt bűntudatom.
Talán azért sem volt, mert biztosra vettem, hogy Mike is ugyanezt teszi. Felbecsülhetetlen érzés volt Chez karjaiban feküdni, de forrt a vérem és nem bírtam magammal. Felé fordultam, a nyelvem végighúztam a nyakán, beleharaptam, s picit megszívtam a bőrét. Egyik kezével belemarkolt a fenekembe, míg másik kezével megtalálta legérzékenyebb pontomat, s szemébe nézve a tűz garantálta az eseménydús éjszakát.
2012. július 17.
Az új generáció
"ÉS AZTÁN BOLDOGAN ÉLTEK... DE EZ MÁR EGY MÁSIK TÖRTÉNET!"
55. fejezet
Bekka szemszöge:
Tikkasztó, augusztusi napon szálltam le a gépről a LAX-on, ahogy végre hazaértem Franciaországból. A terminálhoz vezető folyosón sorban kerülgettem ki az előttem vánszorgó embereket, mivel minél hamarabb találkozni akartam Annie-ékkel. Sejtettem, hogy nem egyedül jön ki elém, hisz Rint nem is lehetett volna másra bízni, míg hazaérünk innen.
Ahogy kiléptem az ajtón, és szemem elé tárult a hatalmas váróterem, tekintetemmel azonnal azt a két személyt kerestem, akik az életem megszépítői voltak – persze, többek között.
Szinte meg sem pillantottam a többi embert, akik körülöttünk tolongtak, csak épp hogy átsiklott rajtuk a szemem, de őket azonnal megismertem.
Annie és Rin az egyik oszlop mellett ácsorogtak, egyik kezükkel a másikét fogták, míg a másikban jégkrémet tartottak. Rin rózsaszín szoknyában, és fehér blúzban volt – sejtettem, hogy Annie öltöztette reggel -, míg Annie egy fekete rövidnadrágban, Linkin Parkos pólóban és egy DC cipőben állt, és éppen felém nézett.
Ahogy meglátott, mosoly szaladt kedves arcára, majd leguggolt Rin mellé, és megmutatta neki, merről is közeledem én. Ahogy a koromfekete tekintet összeakadt az enyémmel, Rin máris kiszakította magát Annie kezéből, és felém kezdett szaladni.
A szívemben most is, mint mindig, ha velük lehettem, boldogság áradt szét, és mosolyogva leguggoltam, hogy aztán Rint magamhoz ölelhessem.
- Ha ötször nem beszéltük végig, hogy nem szalad el tőlem, akkor egyszer sem – mosolygott elnézően Anna, ahogy közelebb lépkedett hozzánk, én pedig még mindig a karjaimban tartva Rint, sután őt is magamhoz öleltem egy pillanatra.
- De már hiányzott anya! – nézett rá komolyan Rin, majd felém fordult, és vigyorogva felém nyújtotta a jégkrémet. – Kérsz?
- Nem, köszönöm, Kincsem!
- Menjünk, anya, mert apa is nemsokára hazaér szerintem, és ő még nálunk is jobban hiányolt – intett a csomagok felé Annie, én pedig bólintottam, és elindultunk összeszedni a táskáimat.
A kocsiban hátraültem Rin mellé, akinek egy kis ideig be sem állt a szája, úgy ecsetelte, mi történt vele az elmúlt öt napban, míg nem voltam itthon – nem, mintha telefonon nem mondta volna már el, de hát ugye az ördög a részletekben rejlik.
Rin egy négy éves – már majdnem öt, ahogy ő szokta mondani -, hosszú, fekete hajú, sötét, mandulaszemű kislány volt, akit Mike-kal három és fél - négy éve fogadtunk örökbe Japánban. A srácok a mai napig járnak oda, gyűjtenek a természeti katasztrófák miatt. Rin is egy földrengés szerencsétlen áldozata volt. Elvesztette a szüleit, és árvaházba került, alig pár hetesen. Mike egészen véletlenül szúrta ki pont őt, és én is már a legelső pillanatban oda voltam a kislányért. Ahogy akkor egymásra néztünk, már tudtuk, hogy mit akarunk. Rint akartuk, igaz, egy ideje már nem terveztük gyarapítani a családot, mégsem volt kétségünk afelől, mit kell tennünk.
Az úton, Annán láttam, hogy valami nincs rendben vele, és a tippem be is igazolódott, mikor belépve a házunkba, azonnal vágott egy fintort az egyik nagy képre, ami a falon lógott. A kép a Bennington családot örökítette meg, még úgy öt évvel ezelőtt.
- Annie, minden rendben? – kérdeztem azért mégis rá, és leülve a kanapéra, azt figyeltük, hogy Rin hogyan bontogatja a neki hozott ajándékot.
- Minden csodás… - vágta rá azonnal, töménytelen cinizmussal a hangjában, mire elmosolyodtam.
- Tyler? – bólintott, mire átkaroltam a vállát, és igyekeztem elérni, hogy rám figyeljen. - Figyelj, az, ha ölitek egymást, nem segít, tudod jól!
- De tiszta Bennington! Flegma, mint amilyennek Chestert leírtátok az ő korában, és állandóan azzal jön, hogy túl fiatal vagyok és nem értem meg őt. De hát, az Isten áldja meg, csupán két évvel idősebb nálam! – csapott tehetetlenül a combomra, mire elhúztam a számat, de nem szóltam rá semmit.
- Talán, ha nem lennél féltékeny minden lányra, aki megfordul körülötte, akkor nem akadna ki folyton – mindketten Rinre néztünk, aki csupán néhány pillanatig nézett ránk, majd visszafordult az ajándékához, ami egy összerakható Eiffel-torony volt.
- Még mindig tartom magam ahhoz, hogy téged az ufók hoztak, hugicám – mormogta Anna, én pedig elnevettem magam.
Rin, ahhoz képest, hogy négy éves volt, rendkívül érettem látta a világot. Ezt már mindannyian megszoktuk, de Annának még mindig furcsa volt egy kicsit. Persze kialakult köztük egy vita – mint mindig -, arról, hogy Annie szerint Rin azt sem tudja, mi az, hogy féltékeny, én pedig csak figyeltem őket. Hiába volt köztünk tizenhat év korkülönbség, teljesen egyenrangú partnerekként vitáztak.
Nem volt időm végighallgatni mindazt, amit mondtak egymásnak, mert közben megcsörrent az itthoni telefon. Nos, valójában nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy ki hívott, és azon sem, hogy mit akart mondani.
Még akkor is telefonon beszéltem, mikor nem sokkal később nyílt az ajtó, és végre megint láthattam, ahogy Mike beledobja a kulcsát a tálba, majd megöleli a két lányunkat. Mosoly futott az arcomra, habár amit hallottam most, eléggé lelombozott… Mégis sikerült leráznom az edzőt, és rövid úton én is Mike karjaiban landoltam.
Míg Anna és Rin egymás szavába vágva árulkodtak egymásról Mike-nak, én futó csókot váltottam vele, és beletúrtam a fekete – s néhol ősz – tincsekbe, majd egyszerűen hozzábújtam.
Most, hogy újra itthon voltam, vele, velük, az egész világ szebbnek és színesebbnek látszott.
Miután Mike nem tett igazságot köztük, ahogyan sosem szokott, mindannyian felmentünk Rin szobájába. A másodikon mérgelődtem egy sort a folyosón eldobált pólók és egyéb kellékek miatt, de ahogy rásandítottam Mike-ra, ő csak megvonta a vállát. Cseppet sem zavarta, hogy a gyerekeink rendetlenek, mint a bűn. Csak megcsóváltam a fejem, majd a harmadikon Rin szobájában újabb kis piros pöttyöt tettünk a hatalmas fali térképre.
Rin tudta, hogy biológiailag nem a mi lányunk, mégsem zavarta. Tudta, hogy ugyanúgy szeretjük őt is, mintha csak a sajátunk lenne. Egyetlen kérése volt úgy egy évvel ezelőtt, mikor ezt elmondtuk neki: egyszer szeretne ellátogatni a szülőhazájába.
Habár akkor még csak három éves volt, valahogy felfogta a dolgok súlyát, és mégis, ezek mellett, ugyanolyan álmodozó gyerek tudott maradni, mint mások. Viszont ettől a naptól kezdve bontakozott ki a nagy álma, hogy körbe szeretné egyszer utazni a világot. Azóta, ha Mike vagy én, esetleg a többiek járnak valahol külföldön, hozunk Rinnek valamit az adott országból, ami rá jellemző, Rin pedig pöttyökkel jelöli a bejárt utunkat a térképen. Most sem volt ez másképp.
Lentről ajtócsapódást, majd nevetést hallottunk. Annie váltott az apjával egy amolyan mindentudó pillantást, majd rám vigyorgott. Azt hiszem ő is sejtette, hogy kitől jött az előbbi hívás, és miért.
- Anya!
- De jó téged…
- Újra itthon látni! – fejezték be a mondatot egymás szavába vágva a fiúk, majd együttesen bordaropogtató ölelésben részesítettek.
- Beszélnünk kell! – Dean és Chace egymásra néztek, majd színpadiasan sóhajtva levetették magukat a kanapéra. – Mr Rogers hívott, és…
- Meg tudjuk magyarázni! – kezdte hevesen Dean, én pedig felvont szemöldökkel leültem velük szembe és vártam.
- Az egész Derek hibája…
- Igen, mert rámozdult Willow-ra, és…
- Tudod, milyen Mike…
- Sosem mondaná meg a csajnak, hogy…
- Totál szerelmes belé… - magyaráztak, s már meg sem lepődtem, hogy tökéletesen be tudják fejezni egymás mondandóját.
- Nem vagyok szerelmes Willow-ba! – hangzott a tömör válasz Mike felől, aki most az apja mellett ácsorgott a nappali ajtajában, és Rint tartotta.
- De igen, az vagy – kontrázott Dean. – És, ha már te nem tanítod móresre Dereket, akkor…
- Mi szívesen vállaljuk, hisz testvérek vagyunk! – Chace összepacsizott Deannel, és diadalmasan néztek az öccsükre.
- Ezt akkor sem nektek kell elintéznetek! – kötötte az ebet a karóhoz Mike. Ahhoz képest, hogy mennyire sármos volt már így, tizennyolc évesen is, valahogy sosem volt ezzel tisztában, vagy csak szándékosan nem vett erről tudomást. Teljesen olyan volt, mint az apja. Sötét haj, barna, igéző tekintet, s nem tévedtem, mikor az apja nevét választottam neki; kiköpött Shinoda volt. Ellentétben a bátyjaival, akik mindketten világosbarna hajú, kék szemű, tizenkilenc éves ikerpár voltak; ők inkább voltak az én családomra hajazók, mint Mike-éra. Ők ketten igazi nőfalók voltak (ellentétben az öccsükkel), és ez ellen semmit sem tehettünk, bár valójában nem is akartunk. Okosak voltak, felelősek a saját tetteikért, megbízhattunk bennük… a legtöbb esetben.
- Attól még, hogy ti ketten vagytok, nem szállhattok szembe állandóan mindenkivel! – dorgálta meg őket Mike, mire a fiunk is bólogatni kezdett mellette.
- Pláne nem a pályán! A foci nem egy veszélytelen sport, és nem lenne jó, ha amiatt, hogy az öcséteknek akartok segíteni… - kezdtem, de most is, mint általában, félbe lettem szakítva.
- Anya, Derek falember… Olyan, mint egy kétajtós szekrény – Dean olyan meggyőződéssel mondta, ami Chace nyelvét is feloldotta.
- Ráadásul egy őstulok. Ha tudnád, miket szokott szövegelni az öltözőben… Nem csoda, hogy a pompom lányokra hajt, mint amilyen Willow is… - magyarázta Chace, miközben kétkedve összehúzta a szemöldökét, és az öccsére nézett. – Nem is értem amúgy, mit akarsz tőle. Az a csaj egy…
- Ne is folytasd! – mordult rá Mike, majd letette Rint és felcaplatott a szobájába, jól becsapva maga mögött az ajtót.
- Azt hittem, fontos nektek a játék, de az edző azt mondta, eltilt benneteket két meccsről! – közöltem, mire a két teljesen egyforma arc egyszerre sápadt el.
- Úgy gondolom, ez elég büntetés nekik, szóval nem kell kitalálnunk mást – érvelt Mike, mire bólintottam.
- Amúgy, ha valakit cseszegetni akartok, ott van Tyler!
- Anna! – szóltunk rá kórusban az eddig a háttérben meghúzódó lányunkra, aki csak villantott egy bűbájos mosolyt, majd az öccse után ment az emeletre.
- Két meccs… két meccs? – ismételgette Chace, mint aki nem akarja elhinni, amit mondtam.
- Igen, Szívem, két meccs – simogattam meg a térdét vigasztalóan. - Elvégre az esés közben annak a srácnak eltört az orra, pedig nem ez lett volna a dolgotok, ha jól sejtem.
- Hát nem, de… - motyogta Dean, de ő maga sem tudta, hogyan is folytassa.
- Figyeljetek! – ült le melléjük Mike, ölébe vonva Rint is. – Elvárjuk tőletek, hogy vegyétek komolyan mind a játékot, mind az öcsétek kérését. Nem a ti dolgotok eldönteni, ki tetsszen neki, és ki nem. Arról nem is beszélve, hogy öt éves korotok óta imádjátok az amerikai focit, és anyátok meg én mindent meg is tettünk, hogy…
- Jó, jó, ne folytasd! – mormogta bűntudatosan Dean, a testvére pedig lehajtott fejjel bólintott.
- Jók leszünk! – ígérték kórusban. Dean felnézett a plafonra, mintha át akarna látni rajta, majd felsóhajtott.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha megnézzük mi is Mike-ot. Bár még mindig fent tartom, hogy az a lány nem hozzá való – ezzel elindultak ők is felfelé, s néhány másodperc múlva Rin is elszaladt mesét nézni, s kettesben maradtunk. Átültem Mike mellé, hátradőltünk, átöleltük egymást, és hallgattuk a fentről leszűrődő veszekedés, majd nevetés hangjait.
- Tudod, mikor Anna megszületett, örültem, hogy kislány lett, és hogy élve megúsztuk – erre csak horkantott egyet, én pedig megsimogattam az arcát. – Aztán, mikor nem is olyan sokkal később ez a két csibész is a kibújt a hasamból, azt gondoltam, hogy milyen aranyosak lesznek, hogy ilyen egyformák…
- Most meg úgy érzed, hogy inkább csapás az emberiségre – nevetett Mike, mire fintorogva-mosolyogva bólintottam.
- Komiszak, szemtelenek, nagyszájúak, olyan ki-ha-én-nem típusúak, mégis okosak, kedvesek és elbűvölőek…
- Igen, furcsa… néha elgondolkodom, hogy nem Peti-e az apjuk – szúrta oda Mike, mire rosszallóan rácsaptam a combjára. – Csak viccelek!
- Ajánlom is… - morogtam, majd belefúrtam az arcomat a nyakhajlatába, és magamba szívtam az illatát, amit több, mint húsz éve imádtam. – Mike viszont teljesen más, mint az ikrek.
- Olyan, mint te – cirógatta meg mosolyogva a karomat, majd kis fészkelődés után halkan megkérdezte, hogy mi is van Tylerrel.
- A szokásos – vontam meg a vállamat, de ő bosszúsan fújtatott.
- Esküszöm, beverek neki egyet, ha sokat szórakozik még Annával, hiába Chester fia!
- Miért, Deannek sem húztál be, mikor Claire-t szédítette?!
- Claire idősebb náluk, ha ez kellett neki, akkor…
- Anna is elég idős már, Mike! – néztem fel rá, de olyan durcás képet vágott, hogy tudtam, ebben a vitában nem nyerhetek. – Jó, felfogtam! – visszakoztam azonnal, mire megeresztett egy mosolyt. – De ti nem tudtok mindent.
- Mit nem tudunk? – kérdezett vissza, én pedig felkeltem mellőle és összehúztam a nappali kétszárnyú ajtaját, majd visszasiettem mellé.
- Figyelj, Tyler körül csak úgy nyüzsögnek a lányok, ami nem csoda, hiszen egy világszinten ismert zenekar énekese. Az alma nem esett messze a fájától – Mike erre csak bólintott. – Rengeteg lány, tudod… emlékszel te még azokra az időkre… meg nem mintha most másképp lenne – sandítottam rá gonoszul vigyorogva, mire ártatlan képet vágott.
- Én csak téged…
- Tudom, tudom. Szóval, gondolj bele kicsit Ty helyzetébe…
- Akarná is azt a sok csajt, meg akarná az én lányomat is. De a kettő nem megy, és nem értem, hogy miért állsz mellé?! – dörrent fel, mire nyomtam egy puszit a szájára. Imádtam, hogy ennyire védte Annát, mióta csak megszületett.
- Mert eszméletlenül illenek egymáshoz. Ma is láttad, hogy Annán LP-s póló van? Ő is legalább annyira büszke rátok, mint Ty. Ráadásul imádja őket is… És hát Tyler, amint hazaér a turnéról a srácokkal… el fog jönni hozzád! – Mike értetlenül nézett rám, de én meg az essen-már-le tekintetemmel viszonoztam ezt.
- Nem! Nem, nem, nem, nem… - ismételgette ijedten, és úgy nézett rám, mintha hirtelen két fejem és három másik orrom nőtt volna.
- De! Meg fogja kérni tőled a kezét. Mert látod, ilyen jól nevelt Bennington lett belőle!
- De olyan fiatalok még! És te ezt honnan tudod?
- Talinda hívott, hogy készítselek fel. Nem akarja, hogy lenyeld keresztbe a fiát – vigyorogtam rá, mire elhúzta a száját.
- Azért annyira nem vagyok rossz!
- Nem hát… - hagytam rá a dolgot.
A vacsora ugyanolyan zsivajban telt, mint máskor. Rin még mindig Annával vitatkozott, bár már más témában; az ikrek újabb csíntevésen törték a fejüket, amivel borsot törhetnének Derek orra alá úgy, hogy nekik ne legyen belőle bajuk; míg én a fiatalabb Mike-kal beszélgettem erről a Willow lányról. Nekem sem volt éppen szimpatikus a többiek szavaiból ítélve, kedves férjem pedig inkább Annáékhoz szállt be. Nem szeretett szerelmi ügyekben a srácoknak tanácsot adni, ezeket a dolgokat mindig átpasszolta nekem, ő inkább a lányokra összpontosított ilyen téren.
Később, miután Rint ágyba tettük, mi többiek leültünk a nappaliba egy-egy pohár borral, vagy üveg sörrel, és meccset néztünk. A fiúk együttes erővel kiabáltak és szurkoltak, míg én Annie-vel beszélgettem. Kicsit aggódott, hogy vajon mi van Tylerrel, hiszen messze van tőlünk, valahol Ausztráliában, én pedig csak nagy bölcsen nyugtatgattam, hogy biztos jól van. Azt már nem közöltem, hogy lehet, éppen gyűrűt keresgél valahol.
A meccs végeztével az ikrek ujjongva vonultak fel a szobájukba, és tudtam, hogy semmi értelme most rájuk pirítani, hogy az egész második emelet az ő cuccaikkal van tele. A két Mike kicsit csüggedtebb volt, ők mindig „csakazértis” a másik csapatnak szurkoltak.
Anna még egyszer káromkodott egy sort Ty miatt, majd ahogy észrevette a telefonján az eddig nem elolvasott üzenetet, bosszankodása átment egy mosolyba, és csillogó szempárba.
Mikor végre mi ketten is ágyba kerültünk, átöleltük egymást, és lassan csókolózni kezdtünk. Mint a tinik, lassan, kóstolgatva, mintha ez lenne az első. Imádtam.
- Lexiék amúgy hogy vannak? – kérdezte két csók között, s ujjai besiklottak a hálóingem alá.
- Jól. Franciaországból most Magyarországra mentek a gyerekekkel… Petit hiányolták már a szülei, de az évfordulójukra visszajönnek, és tartunk egy össznépi ünneplést – sóhajtottam halkan. Egyszerűen képtelenség volt gondolkodni, mikor ezt művelte velem.
- Ezen a napon túl sok olyan információt kaptam, ami… meglepett – nézett fel rám, ajkai pirosak voltak a csókomtól, szemei pedig vágytól csillogtak. – Majd ráérünk a gyerekeken gondolkodni holnap, de remélem, tudod, hogy milyen nap van ma?!
- Hm… lássuk csak – úgy csináltam, mint aki elgondolkodik, de mikor megéreztem a nyelvét végigsiklani a nyakamon, azonnal kiböktem a választ. – Ma van huszonhárom éve, hogy megismertük egymást.
- Igen, és ez a nap megérdemel egy kis… - a fülemhez hajolt és halkan belesuttogott. – romantikát.
- Tényleg? Én inkább valami heves, túlfűtött, szenvedélyes…
- Ahogy óhajtja, Mrs Shinoda! – kuncogott fel, félbeszakítva a felsorolásomat, és fölém gördülve újra megcsókolt, csak most sokkal nagyobb hévvel, mint eddig.
Huszonhárom éve volt, ahogy azon az augusztusi napon véletlenül ugyanabban a boltban kötöttünk ki. Huszonhárom éve övé a szívem, van öt csodaszép gyerekünk, van karrierünk, barátaink, és családunk… mégis, még mindig, teljesen csak egymás karjaiban vagyunk maradéktalanul boldogok. S tudtam, ez örökké fog tartani.
Vége
2012. július 5.
In The Beginning
„Néha a társ talál ránk, és bármennyire próbáljuk eltaszítani, addig harcol értünk, amíg rá nem jövünk, mennyire szükségünk van rá.”
**Olyan 2003 környékén**
A tavaszi napok sokkal gyorsabban teltek, mint az előtte lévő hideg, komor, téli órák.
Sóhajtva léptem ki a lakásom ajtaján, és miután bezártam magam mögött, elindultam a Joe által megbeszélt találkozóra. Éppen a második nagylemezünk egyik számához akarunk készíteni egy klipet, és Joe azt mondta, megtalálta a tökéletes embert. Én személy szerint kételkedtem ebben, mivel elfoglaltságára hivatkozva ez a bizonyos személy már harmadjára szervezte át a találkozót. Nem ismerem, nem tudom ki az, megbízom Joe-ban, de azért nem szívesen bíznám rá a dolgot. Mindenesetre a látszatot meg akartam tartani, hogy mintha…
Lassan három éve ugyanazon az útvonalon közlekedek egy bizonyos útkereszteződésig, amiről aztán bármerre el lehet indulni a városba. Ez az útvonal volt az, amin annyit sétálgattam valakivel. Valakivel, akit mindennél jobban szerettem, s mégis ellöktem magamtól. Hiányzott Sarah. Ez tény volt, nem volt benne semmi újszerű meglepetés. Amióta csak kilépett az ajtón, és elment, folyton rá gondolok. Hogy megbántam-e? Nem. Így mindketten kiteljesedhettünk a karrierünkben, már amennyit hallottam a srácoktól. Sarah egyedül Chesterrel és Braddel tartotta a kapcsolatot, bár Chezzel sem olyan szorosan. Brad viszont… el lehetett mondani róluk, hogy barátok voltak. Viszont ezt sosem használtam ki, ahogyan Sarah sem. Egyetlen egy levelét olvastam, ami jó néhány héttel azután jött, hogy elutazott Új-Zélandra. Máig emlékszem minden sorára, elkértem Bradtől, és vagy egymilliószor végigrágtam magam minden betűn.
„Drága Brad!
Új-Zéland csodálatos hely, még annál is szebb, amit a képeken látni. Az emberek kedvesek, a színészek pedig a legjobbak a világon. Ja, igen, szerintem azt nem is említettem, miért is jöttem ide pontosan. Ez benne a legjobb, drága barátom: megfilmesítik a Gyűrűk Urát, és ÉN LETTEM AZ EGYIK EFFEKTES! Hát nem csodálatos?
Már a megérkezésem napján mindenki itt volt, javában forgattak, mégis pár perc alatt már úgy beszélgettünk, mintha én is a kezdetektől itt lettem volna.
El kell mondanom, hogy Viggo a világ legaranyosabb embere. Sokszínű, nyitott, kedves, bár túlságosan is ráragadt Aragorn szerepe. Van, hogy az íjával meg a kardjával vonul el aludni. Nos, mondhatjuk, hogy ő tényleg beleéli magát a dologba. Az biztos, hogy ilyen királyt én is elfogadnék.
Aztán itt van még Orlando. Tipikusan jóképű srác, de a legjobban nem ez ragadott meg benne, hanem az, ami a szemében van. Sokat beszélgettem vele, el sem tudnád képzelni miken ment keresztül. És mindennek ellenére itt van, és csodálatos tünde válik belőle. Ő a legújabb legjobb barátom.
A hobbitok, élükön Dommal, mindig vidámak. Heti hat napot dolgoznak, és csak egyet pihennek. De mit pihennek? Dehogy. Felfedezik a világot, a szigetet, az embereket, a kultúrát. Képzeld, Orlando és Dom meg akartak tanítani szörfözni – ez az egyik kedvenc elfoglaltságuk, mármint a szörf, nem az, hogy a frászt hozzák rám.
Livvel vagyok a legjobban el a lányok közül, mondjuk a főszereplők közül nem is sokan vannak még nők. Kedves, aranyos, és igyekszik megmenteni a srácoktól. Mondjuk ez nem mindig sikerült neki, múlt héten például bungee jumpingoltunk. Persze, nem az én ötletem volt, de hát nem tudtam ellenállni Orlando könyörgésének.
Sokat vagyok Viggóval is, főként, mikor menekülni próbálok a többiek elől, hogy legalább egy-két óráig ne kerüljek életveszélyes helyzetbe. Szóval így tanított meg Viggo lovagolni. Ő nem az a bulizós fajta, így még a szabad idejében is készülget a forgatásokra. Valahogy a lovaktól nem félek annyira, mint a hullámoktól, ki érti, nem?
Lényegében a dolgom annyi, hogy megfelelő környezetet teremtsek… meg orkokat. Nagy kihívás, de rettentően jó csapat jött itt össze. Legalább annyira jó, mint otthon ti voltatok…
Megkérdezném, hogy van Mike, de inkább nem szeretnék róla beszélni… még mindig fáj. Sokat gondolok rá, és arra, hogy vajon visszacsinálná-e a dolgot. Hülyeség, ugye? Mind tudjuk, hogy nem.
Adott nekem szárnyakat, igaz. Pont, ahogy ő mondta, de arra nem figyelmeztetett, hogy a repülés nélküle nem fog menni, és lezuhanok!
Nos, ezt tanulom mostanság. Repülni. Egyedül. Persze nem vagyok egyedül szó szerint, hiszen most is itt csüng a nyakamban két tünde, egy ork, egy dúnadán és három hobbit.
Azt hiszem legjobb lesz, ha ezennel zárom is soraimat, mielőtt nagyon belelendülnek. Tudod, ha nem figyelek oda, mindig kiötlenek valamit, rendszerint az én rovásomra… Kis bolondok.
Ne aggódj miattam, és bocsásd meg, hogy nem írtam hamarabb! Jól vagyok, boldog vagyok, és lassan tudok repülni. Már tudok… egyedül is. Remélem, büszke leszel rám, mind a repülés, mind a film miatt!
Szeretettel, Sarah
Ennél többet sosem tudtam meg róla, csak hogy él, és jól van. Brad nem beszélt, mert nem kérdeztem, Chez pedig el volt foglalva a saját életével, és nem szólt bele az enyémbe. És ez így volt jól.
Ha akarnám, sem tagadhatnám le, mennyi mindent alapoztam azokra az évekre, amiket Vele töltöttem. Elég csak az albumborítókra nézni, vagy hallgatni a dalokat. Ő is szárnyakat adott nekem, csak én mindig is őnélküle repültem, csak talán most másképp.
Elérve a kávézóhoz, lassan végiggondoltam egy sablonos szöveget, miért és hogyan is akarom majd visszautasítani a pasit, akit Joe talált, aztán beléptem.
Bent nem voltak sokan, épp hogy lézengett bent egy-két ember. Azonnal kiszúrtam Joe-t az egyik asztalnál, az ajtótól számítva a legmesszebbinél, és odasétáltam hozzá.
- Pontos vagy, mint mindig – mosolygott rám, kezet fogtunk, majd rendeltem egy kávét.
- Ki a pasi? Nem mintha nem bíznék benned, de eléggé szétszórtnak tűnik – Joe rámvigyorgott, majd megvonta a vállát.
- Majd megismered.
- Remek – summáztam, és lassan kortyolgatni kezdtem a kávém, amit kihozott egy pincérnő.
- Még csak egy pillantást sem vetettél a lányra – bökött az elsétáló, csípőriszáló lány felé. Megfordultam, hogy szemügyre vegyem: hosszú, szőke haj, vékony test, formás fenék, kedves mosoly.
- Nem ébreszti fel bennem a vadászösztönt.
- Azt Sarah óta senki sem ébresztette fel. Nem gondolod, hogy jó lenne végre valakit…
- Nem – néztem rá nyomatékosan, mire megint csak vigyorogni kezdett. – Te beszívtál, vagy mi van? Olyan furcsa vagy…
- Csak jó kedvem van, az mióta baj?
- Nem baj, csak… - megvontam a vállamat, majd újra a lány felé néztem. – Amúgy igazad van… a múltkor találkoztam a Főiskolán egy lánnyal. Annának hívják, és hát… megvan a száma, de még nem hívtam fel.
- Miért nem? Az a művész csajszi, nem? Barna haj, barna szem, csillogó tekintet, mikor meglát…
- Aha, ő… Lehet, hogy délután felhívom… - motyogtam magam elé.
- Persze, lehet. De nem fogod.
- Mi van? Az előbb még… - pillantottam fel rá értetlenül, mire ő az ajtó felé bökött és megint olyan eszetlenül vigyorogni kezdett.
Totális képszakadás. Talán még a szám is nyitva maradt. Az ajtón Sarah lépett be. A haja most kicsit hosszabb volt, majdnem a derekáig ért, sötét tincsei meglebbentek a szellőtől, tökéletes testére rátapadt a nadrág és a blúz. Gyönyörű volt. Szebb, mint valaha.
Miközben a pultnál leadta a rendelését, körbenézett, majd ahogy megakadt rajtunk a tekintete, halványan elmosolyodott. Míg megtette azt a pár métert az asztalunkig, volt időm az arcát is megfigyelni. Szemeiben most is csillogott valami, de ez már nem az irántam érzett szerelme volt, mint anno; vonásai most is kedvesek voltak, mégis felvett valamiféle komolyságot az elmúlt időszakban.
- Bocs a késésért, kicsit tovább tartott a dolog, mint gondoltam – szabadkozott rögtön, nekem pedig libabőrös lett a karom a hangjától. Milyen régen hallottam! – Szia, Joe! – megölelte, megpuszilta, majd ahogy én is észbe kaptam, felemelkedtem a helyemről, és felé léptem.
- Szia – ennyit tudtam hirtelen kinyögni. Egyáltalán nem számítottam Rá, valaki pasit reméltem, akit lenézhetek, mert váratott magára, és mert harmadjára sikerült összehozni a találkozót. De így már volt értelme a dolognak, Sarah igazán elfoglalt lehetett.
- Szia, örülök, hogy látlak! – mosolyt villantott felém, amit viszonoztam, majd kaptam két puszit. Össze kell szednem magam!
- Én is – hagytam rá a dolgot. Ó, ha tudnád mennyire! Leültünk, majd pár perc csend következett. Sarah érdeklődve nézett ránk, Joe vigyorogva bámult engem, én meg halálosan nyugodtan próbáltam megölni Joe-t a szememmel. Átlagos délután.
- Hogy vagy, Sarah? Alig sikerült egyeztetnünk – mosolygott most rá Joe, elfordulva tőlem.
- Hú, ne is mondd! Nemrég jöttem vissza a városba, Új-Zélandon vettünk fel még néhány dolgot – legyintett egyet, mintha az, hogy Új-Zélandon van, egyenértékű lenne azzal, hogy a fű zöld, az ég meg kék. Na, végülis számára ez biztosan így volt az elmúlt években.
- Óh, és most, hogy-hogy itt vagy? Egy kis szabadság? – még jó, hogy Joe megtalálta a hangját.
- Az Oscar átadásra jöttem – mondta izgatottan, és belekortyolt a kávéjába. Most jöttem csak rá, mi az a csillogás a szemében. A siker. Az, amiért anno szakítottunk. Megkapta, és boldog tőle. Magamban hatalmasat sóhajtottam.
- Eddig hogy is alakult a dolog?
- Hát a Gyűrű Szövetségével négy díjat nyertünk, és benne voltunk mi is – vigyorgott ezerrel. – A legjobb vizuális effektusok.
- Ja, tényleg! Hát gratulálok, amúgy tényleg nagyon jó lett a film!
- Köszönjük, igazán sokat dolgoztunk vele, de megérte – futólag rám pillantott, s most láttam először a szemében azt, amit mindig is vártam tőle: a vádat. Sokszor elképzeltem, ahogy elém áll, és a fejemhez vágja, hogy én tettem tönkre mindazt, ami köztünk volt. Viszont ez a villanás is csak néhány másodpercig látszott a tekintetében.
- Hát, mindenesetre, ha nyertek, küldj róla egy képet! – vigyorgott rá Joe, Sarah pedig felnevetett, és bólintott.
- De, ha nem baj, térjünk rá a lényegre, amiért idehívtatok – komolyan és egyben kérdőn nézett Joe-ra, viszont most már éreztem magamban annyi erőt, hogy én szólaljak meg. Elvégre nem kell látnia, hogy én még érzek iránta valamit.
- Nem tudom, hallottad-e már az új albumunkat… - kezdtem, s erre a mondatomra azt a tipikus hamis mosolyt villantotta, amit régen is, mint például mikor először lejtett nekem táncot a Féktelenek Éjszakáján. – Öhm… Szóval a Breaking The Habithoz szeretnénk készíteni egy videót. Amolyan rajzos lenne, mint… - csak mondtam, és mondtam, ő pedig komoly ábrázattal figyelt rám, néha bólogatott, néha el-elmosolyodott. Magamban párszor én is megmosolyogtam őt, azt, hogy tökéletesen ugyanolyan volt, mint régen, és mégis más.
- Nos, hát… huh, őszinte leszek, baromira jó ötletnek tartom, és elég látványosan meg is lehetne csinálni. Az ötlet, ami a sztorit adná nem rossz, de tudnék mondani jobbat is. Viszont nem érek rá annyira, hogy én magam megrajzoljam, és megcsináljam a videót, viszont ismerek valakit, aki tudna nektek segíteni – oké, itt totál úgy éreztem, hogy a pofám leszakad. Szóval visszautasítja az ajánlatunkat. Nem érdekli a téma, ahogyan már én sem. Legbelül azt reméltem, hogy látom majd rajta azt, hogy szenved. Nem kívántam neki ezt, de reméltem, hogy még mindig szeret. Nem mintha most változott volna a véleményem a kapcsolatunk jövőjéről, bár… már képesek lennénk egymás mellé terelni az útjainkat. Én biztosan készen állnék rá, és mindent megtennék érte. Ő viszont… nem láttam ennek jelét.
- Hát köszönjük, ez kedves tőled – mosolygott Joe. Mi van, ennek vigyort ragasztottak az arcára ma, vagy mi? – De, sietsz, vagy…?
- Öhm… hát végülis nem sietek, még van egy kis időm.
- Csak nem randid lesz? – hát kinyírom Joe-t, ez már száz százalék! Sarah is zavartan pillantott először rám, aztán Joe-ra, majd hebegni kezdett.
- Hát, én… szóval nem egészen… vagy hát végülis… de igazából nem…
- Aha, értem – bólogatott vigyorogva barátom, én pedig lehunytam a szemem. Szóval igen, randija lesz.
- Ha nem baj, én akkor most lelépek – álltam fel az asztaltól. – Ez a megbeszélés véget ért, kinek milyen sikerrel, úgyhogy megyek – morogtam rosszkedvűen, miközben Sarah rettenetesen zavart arcát figyeltem. Igenis rosszul esik, hogy ennyire nem érdekli, hogy mi van a zenekarral. Mert hát végülis, ő is ott volt majdnem a kezdeteknél, és bár szakítottunk… nos, nem is tudom, mit vártam.
- Miattam igazán nem kell… - visszakozott Sarah, és már emelkedett volna fel a székből, mikor én elmentem mellette és visszanyomtam oda.
- Ne fáradj, annyira azért nem vagy fontos személyiség, hogy miattad távozzak – még utoljára belenéztem a döbbent szempárba, majd Joe rosszalló tekintetével kísérve kisétáltam az ajtón.
Nem volt szép tőlem, ez tény, sőt egyenesen seggfej voltam. Ahogyan ő is mondta még régen.
Most valahogy nem volt kedvem ugyanazon az útvonalon hazamenni, mint amin jöttem, így a hosszabbikat választottam, és sétáltam egyet. A gondolataim nem rendeződtek, sőt, csak rosszabb lett minden. Tele voltam a Sarah-val kapcsolatos érzéseimmel, és minduntalan a mosolya, meg a döbbent arca lebegett a szemem előtt.
Eltúloztam volna? Lehet. Viszont én ilyen vagyok. Oké, ez szar kifogás arra, hogy bunkó voltam, de nem tehetek róla, ezt hozta ki belőlem.
Tényleg nem tudom, mit vártam…
Otthon ülve, még mindig ugyanabban a lakásban, ahol Sarah-val is laktam, a telefonomat nézegettem, és benne egy számot. Anna volt hosszú idő óta az egyetlen, aki kicsit is megmozgatta a fantáziámat, de valahogy mégsem akartam felhívni és közeledni felé. Most főleg nem, hogy újra felbukkant Sarah.
Még én magam sem értettem, hogyan lehet rám ekkora hatással még most is. Bár, egyszerű a válasz: még mindig szeretem.
Megint csak bántottam, csak úgy, mint mikor megismertem. Emlékszem, mikor először belépett a szobánkba a koleszban, és elképedten vett szemügyre. Habár akkor is, és később is szemét voltam, ő mégis meglátta bennem azt, amit csak nagyon kevesen. Hogy akik nekem fontosak, azokkal más vagyok, és értük bármit megtennék.
Azóta, hogy szakítottunk, megtanultam másképp élni. Megadatott, hogy minden álmom valóra vált. Mindegyik, kivéve az, hogy Sarah velem legyen. Tudtam önfeledten nevetni, beszélgetni bárkivel, hiszen szeretet vesz körül a srácok és a rajongók által. Persze a legfontosabb ember szeretete rég nem volt az enyém.
Igen, megváltoztam. Érte, miatta, még ha ő nem is volt velem, de ma pontosan ugyanazt az arcomat mutattam neki, mint legelőször. Miért? Az rendben van, hogy a nők felé nem nyitottam soha, mióta elment – legalábbis nem tartós kapcsolatra -, de azért nem szoktam ilyen lenni.
Este még mindig azon tépelődtem, hogy felhívjam-e Annát, mikor is kopogtattak az ajtón. Mivel nem vártam senkit, így szinte biztosra vettem, hogy Joe jött lecseszni, amiért olyan szemét voltam, de az ajtóban végül Chester mosolygott felém.
- Nem engem vártál.
- Hát nem, de örülök, hogy te jöttél – kitártam az ajtót, ő pedig belépkedett mellettem, kezében két nagy pizzás dobozzal és egy rekesz sörrel.
- Látom, ma is nálam alszol – vigyorogtam rá, miközben elvettem tőle a sört, és kibontottam kettőt.
- Hát, ha annyira elázok, mint három napja, akkor igen – nevetett fel, majd leültünk a kanapéra, bekapcsoltam a tévét, amiben épp amerikai foci ment, és enni kezdtünk. – Amúgy hívott Joe.
- Sejtettem – bólogattam, közben pedig sorra falatoztam a pizzából.
- Szóval Sarah kihozta belőled a legrosszabbat.
- Te tudtad, hogy Joe őt hívta? – pillantottam rá gyanakodva.
- Nem, dehogy. Ha tudtam volna, szólok – na, ezért lettünk olyan jó barátok. Mindig, mindenben kiálltunk egymásért, ahogyan csak tőlünk tellett. – Szóval, mi volt?
- Mintha Joe nem mesélte volna el… - morogtam.
- De, elmesélte, hogy alaposan kimutattad, mennyire… öhm… szóval, hogy leszóltad Sarah-t, de én arra lennék kíváncsi, amit kívülről mások nem láthattak. Hogy mit is éreztél?
- Most lelkizni jöttél? – dörrentem rá rosszkedvűen, bár ez őt nem hatotta meg, ugyanolyan jókedvű-kérdőn nézett rám két falat között. – Nem számítottam rá, hogy ő jön. Nem is tudom… talán, ha tudtam volna, felkészültem volna, és nem kavar fel ennyire. De amikor nemet mondott, hát az felháborított egy kissé.
- Szerelmes vagy belé, de ez nem most derült ki – mondta komolyan. – Figyelj, tudod, hogy úgy szeretlek, mintha a testvérem lennél, de most már meg kell mondanom, hogy ez nem tesz jót neked. Nem tudod magad túltenni rajta, mivel nem is akarod. És most döntened kell. Vagy nyitsz végre a többi hárommilliárd nő felé, és engeded, hogy esetleg valaki közel kerüljön a szívedhez, vagy megmondod Sarah-nak, hogy vele akarsz lenni.
- Nincs esetleg még egy opció?
- Nincs, haver.
**
Fel és le sétálgattam a nappaliban, miközben a srácok a kanapén és a fotelekben ücsörögve, pizzát és kínait eszegetve figyelték a tévét. Én magam egyszerűen képtelen voltam megülni egy helyben, olyan ideges voltam, mint még soha.
A hírességek sorban vonultak be, és míg a srácok vígan beszélgettek a nőkről, hogy melyikük milyen szép volt, és hogy mit csinálnának velük, én csak egy valakit vártam.
Természetesen nem egyedül jelent meg, Ian karját szorongatta, és rendkívül gyönyörű volt. Azért megnyugodtam, hogy nem valaki olyannal ment, akitől szívbajt kaptam volna. Látszott rajtuk, hogy jó barátok, s ahogy a többi szereplővel is vegyültek, láttam, hogy nincs olyan köztük, akihez vonzódna. Persze, akitől a legjobban féltem, nem volt ott – Bloom.
Sarah egy csodálatos fekete ruhát viselt, drágának látszó ékszerekkel, és tökéletesen úgy viselkedett, mint egy úri nő. A szívembe belehasított a fájdalom, mikor ráismertem, mennyire nem vagyunk összeillőek. Ő egészen finomnak tűnt most, és én nem illenék mellé.
- Hagyd már a hülyeségeket, bármi is járjon az eszedben, és ülj le! – utasított Brad, én meg csak azért sem foglaltam helyet.
Morogva ácsorogtam hosszú-hosszú percekig, sőt órákig a srácok háta mögött, és figyeltem. Amikor a legjobb hangeffektusok kategóriát megnyerte A Két Torony, nem láttam rendesen Sarah-t, mert akik ezt képviselték messzebb ültek tőle, de azért annyit érzékeltem, hogy vigyorgott ezerrel. Aztán eljött a legjobb vizuális effektusok kategóriája, s bár nekem nem volt kétségem, hogy ők nyernek, mégis hatalmas kő esett le a szívemről, mikor őket szólították. Úgy láttam Sarah is megkönnyebbült, és hirtelen nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Végül mindkettő sikerült neki. A színpadon ő nem beszélt, de végig láthattunk, én pedig éreztem a többiek tekintetét az arcomon. Nem tudom, mit láthattak rajtam, de inkább nem szóltak semmit.
Mikor véget ért a közvetítés, tőlem egyáltalán nem megszokott módon kisétáltam az erkélyre, és rágyújtottam. Csak bámultam le a mélybe, felülről nézhettem a város ezen részét,és… és hatalmas űr tátongott a szívemben. Egyszerűen bosszantott a tudat, hogy mindez Sarah miatt van, hogy képtelen vagyok rajta túllépni. Amikor megismertem őt, úgy gondoltam, hogy legyőzhetetlen vagyok, hogy senki sem tud engem bántani. Olyan tökéletes páncél borította a szívemet akkoriban, hogy úgy hittem senki sem törheti át. Sarah-t sem engedtem be a páncélom mögé, ezért voltam képes viszonylag nyugodtan és könnyen kizárni őt az életemből. Habár nem voltam olyan jól ezután, mint szerettem volna, de azért sikerült, amit szerettem volna. Elengedtem őt. Erre most visszajön, és mintha az a páncél nem is létezett volna! Bosszantó.
Közben Chester lépett ki mellém, ő is rágyújtott, ráérősen beleszívott egyet-kettőt a cigijébe, majd egy telefont nyújtott felém. A kijelzőjén egy kis képet pillantottam meg, amin Sarah mosolygott, kezében az Oscar-díjjal. Gyönyörű volt, én pedig csak megcsóváltam a fejem.
- Látom, nem fogadod meg a tanácsomat. Vagy csak nem tudsz dönteni, hogy mi legyen?
- Én már döntöttem. Nem vonom vissza.
- Rossz döntést hoztál akkoriban – mondta nyugodtan.
- Valóban? Akkor miért nyert most Oscart, és mi miért lettünk vezető rockbanda?
- Te nem fogsz lépni, ha belepusztulsz sem, igaz? – kérdezte csalódottan, én pedig megcsóváltam a fejem.
- Nem. Láthattad, hogy tökéletes élete van, én nem kellek már az oldalára.
**
Egy májusi, napsütötte délutánon mosolyogva néztem fel a hatalmas épületre.
Art Center College of Desing, Pasadena
Olyan rég nem voltam már itt, hogy szinte el is felejtettem, mennyire szerettem ezt a helyet. Jókedvűen sétáltam végig az udvaron, és meglepetésemre egy csomóan felismertek. Nem is az volt meglepő, hogy az emberek megszólítanak, mert már megszoktam, hogy ismert ember lettem a zene által, hanem az, hogy a Főiskolán kitett rajzaimról, és festményeimről kérdezgettek. Ezen a helyen is elismertek engem, csak egészen máshogy, mint a világ többi részén. Most jöttem csak rá, hogy mennyire hiányzik ez a közeg.
A hatalmas ajtón belépve azonnal jobbra fordultam, majd lépcsők sora és emeletek sokasága után elértem a kollégiumi átjárót, s az ismerős folyosóra siettem. Nem voltak bent sokan, már vizsgák folytak, szóval, aki tehette már otthon volt. Hihetetlen érzés volt ismét itt lenni; nagyon jó, de egyben furcsán rossz is. Rögtön eszembe jutott, hányszor sétáltunk végig ezeken a folyosókon Sarah-val, és ismét rá kellett döbbennem, hogy mérhetetlenül hiányzik nekem.
Ahogy az 503-as szoba elé értem, lehunytam a szemem. Egy lány hívott fel úgy két hete, hogy a tanévben ebben a szobában lakott, és hogy ha esetleg ráérek valamikor, eljöhetnék. Mivel normálisnak tűnt telefonon, nem egy rajongónak, aki el akar rabolni, vagy valami, ezért igent mondtam, és mára beszéltük meg a találkozót.
Lassan lenyomtam a kilincset, és hangtalanul beléptem a szobába, de azonnal megtorpantam, amint átléptem a küszöböt, mert bent nem csak a lány, Lottie volt, hanem az oly’ ismerős és szeretett Sarah is. Az egyik ágyon ültek, azon a térfélen, ami eredetileg az enyém volt, és Sarah ölében egy rajztábla és lap feküdt, a ceruza pedig sebesen járt a kezében, ahogy alkotott. Közben Lottie kérdezgette erről-arról, én meg csak néztem őket.
Már így messzebbről is láttam, hogy mit rajzolt Sarah, és egy pillanatra megszűnt dobogni a szívem, ahogy szemügyre vettem a saját alakomat, szárnyakkal a hátamon. Sarah hosszú haja most a jobb vállára volt tűrve, és miközben a fülé mögé simított egy tincset, halkan felnevetett Lottie Thull professzorról alkotott véleményén. Nekem is megrándult a szám széle, de inkább a rajzra és Sarah-ra figyeltem ismét. Lassan úgy éreztem, muszáj lesz megszólalnom, így összeszedtem magam, és miután rendeztem a vonásaimat, halkan odaszóltam nekik.
- Régen valahogy nagyobbak voltak azok a szárnyak – Lottie azonnal felém kapta a tekintetét, és hitetlenkedve nézett rám, Sarah viszont még mindig a lapra figyelt, de jól láttam, ahogy megdermedt a hangom hallatán.
- Mike, nahát! – lelkesült fel még jobban Lottie, és felpattanva a helyéről, felém lépett. Kezet fogtunk egymással, majd odaterelgetett Sarah mellé, és lenyomott az ágyra.
- Szerintem mindig is ekkorák voltak – nézett végre rám Sarah, és mintha eddig csak ezen rágódott volna, most nagyon határozott volt, és mosolygós. Egy pillanatra teljesen letaglózott a jelenléte, a szépsége, és csak bólintani tudtam.
- Hát eszméletlen, hogy mindketten eljöttetek! – lelkendezett Lottie, mire ránéztünk.
- Azt elárulod végre, hogyan találtál ránk? – kérdezte jókedvűen Sarah, és letette a rajzot maga mellé.
- Ötletetek sincs? – megráztuk a fejüket. – Mondjuk úgy, hogy nem csak az előadókban és a folyosókon gyönyörködhettem a műveitekben – mosolygott, majd odalépett a nagy szekrényhez, kinyitotta, és intett egyet a kezével.
Minden ott volt, amit anno odarajzoltunk. Mindketten szinte megbabonázva léptünk közelebb, és simítottunk végig a műveken. Lottie közben kérdezgetett bennünket a suliról, meg a mostani életünkről, de nem volt tolakodó. Egy igazán jókedvű és kedves lányt ismertünk meg benne. Körülbelül egy órát maradtunk még, én is rajzoltam Lottie-nak, majd elköszöntünk tőle, és mindketten a liftek felé mentünk.
Sarah ajkai meg-megremegtek, én pedig összevont szemöldökkel néztem rá. Megnyomtam a hívó gombot, majd látva, hogy menten felrobban a visszafojtott nevetéstől, felsóhajtottam.
- Jól van, most mi történt? – kérdeztem félig bosszúsan, félig nevetve.
- Ne haragudj, csak eszembe jutott, mikor először kicikiztél, mert lifteztem, és ahhoz képest most te is ide indultál – bocsánatkérően pislogott rám, de azért önfeledten nevetett.
- Ó… - meglepett, mivel erre nem is gondoltam. – Tényleg. De te tehetsz róla, mert rászoktattál erre.
- Ugyan, nem kell mindent rám fogni! – legyintett, majd beszálltunk, és lefelé menet fél szemmel gyönyörködtem a szoknya által szabadon hagyott lábakban, és a formás mellekben, amiken megfeszült a blúz. Nagyot nyeltem.
- Amúgy, azt értem, Lottie hogyan talált meg téged, hiszen a szám, amit a szekrénybe írtunk gondolom még mindig a szüleidé – erre csak bólintott, s már kifelé sétáltunk az épületből. – Viszont engem hogy ért el?
- Hát… én adtam meg neki a számod. Nem gondoltam, hogy baj lenne belőle, mert mikor anyuék mondták, hogy keresett ez a lány, utánanéztem, hogy kicsoda. Ugye nem haragszol? – félve pislogott fel rám, én pedig felnevettem.
- Nem, dehogy, csak furcsa volt, de így már értem a dolgot.
- Akkor jó… - megállt az udvaron, és kissé csalódottan nézett felém. – Én most kifelé megyek, vonattal jöttem.
- Komolyan? – meghökkenve néztem rá, mire ő csak megvonta a vállát.
- Nincs még autóm, mert eddig nem igazán voltam a városban. Meg amúgy is szeretek vonatozni, szóval…
- Nem baj, ha haza mész, akkor szívesen elviszlek.
- Öhm… köszönöm – villantottam egy bátorító mosolyt, majd a parkoló felé indultunk.
- De te… te honnan tudtad a számomat? – vetődött fel bennem az újabb kérdés. Sarah elpirult, és lesütötte a szemét.
- Sosem vesztettelek szem elől, Mike. Mindig tudtam hol vagy éppen, és hogyan érhetlek el.
- De… miért? – kérdeztem megdöbbenve, közben kinyitottam neki a kocsiajtót, majd én is beszálltam mellé. Nem hittem volna, hogy ennyire rajta voltam a radarján.
- Mert fontos voltál nekem, és attól, hogy… szakítottunk – fintorgott kelletlenül. – még nem kellett, hogy kizárjalak az életemből.
- Hát pedig megtetted – hökkent tekintetét látva pontosítottam a kijelentésemen. – Vagyis mindketten megtettük.
- Hát nem ez volt minden vágyad? A kérésed? Amíg együtt voltunk, végig erre készítettél, úgymond ez volt az első számú lecke – fél szemmel rápillantottam, miközben vezettem, és láttam, hogy kissé szomorú lett.
- De, valóban – bólintottam.
- Hm… Végig abban a hitben éltél, hogy nem törődöm veled, igaz? – kérdezte cinikusan mosolyogva, én pedig most már kissé dühösen néztem rá.
- Talán nem így volt? De nem, nem ebben a hitben, hanem abban, hogy látni sem akarsz.
- Pedig ez nem volt igaz – csóválta meg a fejét.
- Valóban? – most én használtam a legcinikusabb hangomat, de Sarah nem vette fel. Úgy tűnik, a régi dolgok még megvannak, ahogyan annak idején hozzászokott a stílusomhoz.
- 2001. április huszonhetedikén Miamiban voltam, május tizenötödikén Oszakában, szeptember hatodikán New Yorkban. Mondanak ezek a dátumok neked valamit, Mike? – letaglózva hallgattam a kérdéseket, és igen nagy kontrollra volt szükségem hozzá, hogy ne fordítsam teljes figyelmemet rá, hanem az útra is nézzek. Persze, hogy tudtam, legalábbis voltak emlékeim, hogy körülbelül miről beszélhet, de nem tudtam megszólalni. – Koncertek. Koncertek voltak, Mike. LP koncertek. Persze, nem tudtam elmenni annyira, amennyire szerettem volna, de ahova tudtam, elutaztam, még ha sok melóm volt, akkor is – halkan felnevetett, hitetlenkedve megcsóválta a fejét, és kinézett az ablakon.
- Hova vihetlek? – suttogtam a kérdést még mindig megilletődve és kissé zavartan.
- A Santa Monica boulevardon lakom – elismerően bólintottam, majd arrafelé vettem az irányt. – Szóval… ott voltál pár koncerten.
- Pár koncerten? – hitetlenkedve nézett felém, de szándékosan inkább az útra szegeztem a figyelmemet. – Rendben, akkor… tudod, mi volt 2001 novemberében? – most tényleg nem tudtam, mire gondol pontosan, így csak megcsóváltam a fejem. – Linkin Park Underground. Tudod, ki alapította?
- Nem! – olyan hirtelen kaptam felé a fejemet, mint még soha. – Nem! – mondogattam bőszen, ő pedig hamisan elmosolyodott.
- De igen! Sajnos fel kellett vennem a kapcsolatot Nicával, de végül Calebék is segítettek, főleg a nővére, Jessica. Az egyetlen kívánságom az volt, hogy sose tudd meg, hogy én kezdtem – néhány percig még csendesen utaztunk, én döbbenten próbáltam feldolgozni a hallottakat, Sarah pedig kifelé bámult az ablakon. Miután elmotyogta a pontos címet és leparkoltam a ház előtt, végre meg tudtam szólalni.
- Miért? – oké, ez is több volt, mint a semmi.
- Mert sosem… mert mindig is szerettelek – úgy nézhettem rá, mint aki szellemet látott, mert halványan elmosolyodott. – A Breaking The Habitot is én csinálom részben. Nem bíztam teljesen másra, csak nem akartam, hogy ha nem érek rá éppen valamiért, amikor valami van a klippel kapcsolatban, azt hidd, hogy nem veszem komolyan. Jobb volt, hogy azt hitted, nem vállaltam el, még ha zabos is voltál érte.
- Igen, az voltam egy kicsit.
- Kicsit? Mike, ismerlek – sóhajtottam egyet és elszakítva pillantásomat az arcáról, kibámultam a szélvédőn. Vajon mit jelent pontosan az, amit mondott?
- És… még… mit… mármint hol voltál még ott, amiről nem tudok, és…? – oké, teljesen össze voltam zavarodva.
- Feljössz? Beszélgethetünk kényelmesebb helyen is.
Míg beértünk a házba, azon rágódtam, hogy most mi is van? Eddig azt hittem, hogy nem akar tőlem semmit, sőt, azt gondoltam, hogy azzal a tünde sráccal, Orlandóval fog összejönni. Erre most közli, hogy mindig is részese volt az életemnek, csak valahonnan távolról. Hagyott repülni… úgy, hogy neki ez fájt, mégis képes volt elviselni… értem tette.
Belépve a házba körbe se néztem, csak követtem Sarah-t a konyhába és leültem az asztalhoz, míg ő összedobott pár szendvicset. Nem tudtam, mit mondjak. Annyira szentül hittem, hogy ez a hajó már elúszott, és most talán mégsem.
- Figyelj, én nem akartalak most… felzaklatni, vagy ilyesmi! – elém tett egy tányért, rajta pár Sarah-féle szendviccsel, amit mindig is imádtam, és leült mellém. Ránéztem, és hirtelen annyi mindent akartam volna mondani, de mégsem tudtam. – Tudtam, hogy ma ott leszel, mégis nehéz volt. Tudom, hogy régen volt már, mikor úgy döntöttünk, hogy külön folytatjuk, de nekem még mindig fáj. Viszont nem hittem volna, hogy neked is – tétován felém nyújtotta a kezét, hogy megérintse a vállamat, én pedig lehunytam a szemem. Az érintésétől megremegett a szívem és a lelkem. Olyan régen nem ért hozzám!
- Hol voltál még ott, amiről nem tudtam? – nyitottam végül ki a szemem, mire elmosolyodott.
- 2002-ben eléggé elfoglalt voltam, de azért ott voltam Vegasban és Mexikóban is.
- Mexikóban? – nem tudom, miért, de ez valahogy meglepett, és kibillentett a zsibbadtságból.
- Igen – megrántotta a vállát, mintha semmiség lenne. – Tudod, hogy mindig szerettem volna elmenni oda, és Orlando és eljött velem – felnevetett az arckifejezésemen, ami valószínűleg elárulhatta, hogy menten szívrohamot kapok ennek a hírnek a hallatán. – Orlando és én csak barátok vagyunk, ahogyan a többiekkel is. Elvégre együtt éltünk Új-Zélandon. Ne láss rémeket!
- Én nem, csak… Azt hittem…
- Aha… hát nem volt senkim utánad, ha ez érdekel. Egyszerűen nem akartam futó kapcsolatokat, az valahogy nem az én stílusom. Viszont a tieidről tudok. Az összesről – rosszallóan elhúzta a száját, de azért még mindig felém pislogott.
- Te… még mindig…? – hogyan lehet megkérdezni a nőtől, akit egyszer már ellöktem magamtól, hogy szeret-e még?
- Vállaltam a fájdalmat, Mike, ami azzal járt, hogy a közeledben voltam – egy pillanatig bent tartotta a levegőt, majd lesütötte a szemét, mikor suttogva megszólalt. – Igen, még mindig szeretlek. Viszont sosem akartalak kényszeríteni semmire. Tudod, hogy úgy érezd, rád akarom erőltetni a kettőnk kapcsolatát. Ezért is voltam mindig a háttérben.
- De hát neked ez rossz érzés volt, nem? – értetlenkedve néztem rá, de közben közelebb húzódtam hozzá.
- Hát, nem volt egyszerű, de mindig is szerettem, amit csináltok. Nem akartam lemaradni semmiről, és Brad sokat segített.
- Brad? – láttam rajta, hogy igyekezett visszatartani a nevetést, amit valószínűleg az arckifejezésem válthatott ki. Hát meg voltam lepődve.
- Hát igen, tudod, nem volt egyszerű összehozni ezt az egészet. Ő küldte nekem a jegyeket, meg ilyesmi.
Néhány percig csendesen ültünk egymás mellett, s míg Sarah a szalvétákból hajtogatott különböző állatfigurákat, én nem győztem fürdeni a jó érzésben, amit a közelsége okozott. Sosem engedtem el őt, ezt tudtam. De most mégis hihetetlen volt, hogy mennyire más vele lenni, mint nélküle. Olyan érzésem volt, mintha még stabilabban állnék az élet gömb alakú, csúszós felszínén.
- De, végül jó volt neked nélkülem – kissé bosszúsan pillantott felém, és abbahagyta a hajtogatást.
- Persze, nagyon – felelte cinikusan. – Arra mindenképp jó volt ez az egész, hogy rájöttem, minden, amit elértem, semmi, ha te nem vagy velem.
- Olyan, mintha minden álmod, amid volt eddig erről az egészről, beteljesült volna, de csak a szíved egy részét tenné boldoggá.
- Igen, pontosan – bólogatott, majd kissé döbbenten nézett rám. – Szóval a nagy Mike Shinoda is ezt érzi, hm? – halványan elmosolyodtam, majd még közelebb hajoltam hozzá.
- Minden percben.
Sarah szemei felcsillantak, most úgy igazán, mint régen, amikor rám nézett, és karjait a nyakam köré fonva odahajolt egy csókra.
A csók olyan volt, mint a szirupos, édes, nélkülözhetetlen szerelem. Sosem voltam egy olyan hősszerelmes típus, de most még az én sejtjeim is beleremegtek, s ujjongtak az érzéstől, amit Sarah nekem préselődő teste, illata, és íze váltott ki.
Visszakapni a nőt, akit életemben először és utoljára szerettem, leírhatatlan érzés volt. Csak csókoltam, és öleltem.
Hiába váltunk szét, ahogyan arra mindketten készültünk az elejétől fogva. Rájöttem, hogy amit rákényszerítettem Sarah-ra és magamra is, az elejétől fogva hazugság volt. Egy társ, A Társ, akit szívem minden szerelmével szeretek, és aki viszont szeret, nem visszahúzni fog az életben, hanem előrelökni. Segíteni, mellettem állni, és ami a legfontosabb: szeretni a végsőkig.
- Meg tudsz bocsátani? – kérdeztem, amikor rávettem magam, hogy legalább néhány centire elhúzódjak tőle. Szemeiben vidám kis lángocskák lobogtak, és elvigyorodott.
- Sosem haragudtam. De azért kiengesztelhetsz, elégre három éve nem voltam senkivel… - húzogatta a szemöldökét ördögi mosollyal az arcán, én pedig rögtön éreztem, hogy ez lesz életem eddigi legkellemesebb délutánja.
- Hm… és merre is van a hálószobád? – kérdeztem, s végigsimítottam a gerince vonalán.
- Na, mi az, Életem, csak nem öregszel? A konyhaasztal már nem is elég jó? – kérdezte incselkedve, mire felnevettem.
Azonnal a combjához nyúltam, és egy mozdulattal felültettem az említett asztalra, amit ő vidám nevetéssel fogadott. Tudtam, innentől kezdve sosem leszek már egyedül ott bent, a szívemben. Hiszen a mi szerelmünk túlélt minden akadályt.
Aznap délután új fejezet kezdődött az életünkben, de már nem tartottam tőle, hogy mi lesz holnap. Csak Sarah volt, a szerelme, és az életem… a mi életünk, ami már akkor összefonódott, mikor csalódottan elfogadtuk, hogy bizony szobatársak leszünk a Főiskolán. Többé nem voltak kételyek, és aggodalmak. Mindent megoldottunk, együtt, s tökéletesen összehangoltuk a zenekart és Sarah munkáját.
A legszebb az egészben az volt, hogy minden nap, minden percében tudtam, éreztem, hogy valaki szeret engem… hogy Sarah szeret engem. Ahogyan én is őt, és ez az érzés velem lesz az idők végéig.
Vége
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)