2012. április 30.

Alku



"Nincs alku - mondod.
Nincs alku - válaszolom.
Mégis megegyeztünk."




51. fejezet

Bekka szemszöge:

Idegesen kopogtattam Peti ajtaján. Egyrészt még mindig nem voltam túl jól, bár a gyógyszer segített, amit a doki adott; másrészt pedig Mike elvetemült ötlete cseszte fel az idegeimet. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy képes lenne… hogy… még magamban sem akartam kimondani!

- Szia – köszöntött Peti, de az arcára volt írva, hogy tud mindent.
- Szólt, hogy jövök? – kérdeztem köszönés helyett, és beléptem a lakásába.
- Lehet, hogy felhívott, igen… - csúnyán néztem rá, mire értetlenül bámult rám.
- Mióta állsz az ő pártján?
- Én nem állok senki pártján! Meg foglak hallgatni téged is.
- Milyen nagylelkű – gúnyolódtam, ami mondjuk őt nem hatotta meg túlságosan, csak felvonta a szemöldökét, és intett, hogy foglaljak helyet. Leültem, majd miután a kezembe nyomott egy bögre teát, ő is letelepedett velem szemben.
- Reba, én tényleg szeretném hallani azt is, amit te gondolsz.
- Még jó… - morogtam, és még tudtam volna hozzáfűzni a dologhoz egyet s mást, de mivel szerettem Mike-ot, nem akartam ellene beszélni.

Igyekeztem megosztani minden gondolatomat Petivel. Elmondtam neki, hogy már milyen régóta gondolkodtam azon, hogy legyen egy közös babánk, és hogy az esküvő tűnt jó időpontnak ahhoz, hogy felhagyjak a régi életemmel, és elkezdjem élni az újat, így ebbe a baba téma is beletartozott. Elmeséltem neki azt is, hogy sosem gondoltam volna, hogy a balesetem miatt ilyen gondjaim lesznek, és hogy ez mennyire letaglózott. Elmondtam, hogy Mike engem hibáztatott. Éreztem, hogy jogosan tette, mégis nagyon rossz volt hallani az ő szájából mindezt.
Viszont azt is közöltem Petivel, hogy nem szándékozom meghalni még idő előtt, és hogy elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy mindezt kibírjam. Egyszer sem szólt közbe, csak figyelmesen hallgatott. Aztán mikor végre a mondandóm végére értem, csak ültünk néhány percig csendesen.

- Nem mondanál valamit? – kérdeztem végül, mire sóhajtott.
- Nézd, Reba… nekem te voltál a legfontosabb az életemben nagyon sokáig…
- Aha, persze…
- Még ha nem is tűnt úgy – mosolygott elnézően, de aztán újra komoly lett. – Szeretlek téged, és ez azt hiszem nem titok. Nekem te többet jelentesz, mint mások, a szüleim után, te vagy a legfontosabb az életemben… sőt, még náluk is többet érsz nekem. Viszont azt kell, hogy mondjam, egyetértek Mike-kal – olyan mértékű döbbenet suhant át a testemen, mint még soha. Azt hiszem kellőképpen kiült ez az arcomra is, mert Peti bocsánatkérően mosolygott rám, és próbálta menteni a menthetőt. – Én tudom, hogy nagyon szeretnél közös gyereket Mike-kal, de ez most nem a jó időpont. Mármint, nem is az, hogy időpont, csak…
- Peti, ő a mi… én nem… - mit lehet erre mondani? – Mondd ki! – sürgettem kétségbeesetten.
- El kellene vetetned a babát – mondta halkan, és olyan hipnotikusan nézett rám a kék szemeivel, hogy már majdnem elhittem neki.

Megráztam a fejemet, és hitetlenkedve mosolyogtam. Azt hiszem ez most sok(k) volt. Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogja mondani. Hogy Mike pártjára áll, és összefognak ellenem.

- Én most elmegyek! – mondtam ki lassan, majd letettem a bögrét a kis dohányzó asztalra, és felálltam.
- Reba, kérlek hallgass meg! Nem szeretnénk elveszíteni téged, és még ezután lehet másik…
- Ne mondd ezt, az Istenért! – csattantam fel. Mostmár végképp elegem volt az egész francos napból. Hogy mindenki menne a jó büdös francba!
- Rebeka…
- Ne Rebekázz itt nekem! Nem fogom megölni a gyerekemet! Felejtsd el! – elindultam kifelé, de elkapta a karomat, és vissza akart húzni magához.
- Figyelj, tudom, hogy most ideges vagy, és rémült, de…
- Engedj el, de most rögtön! – fordultam felé, és azt hiszem a villámokat szóró tekintetem kellően meglepte, mert elengedett. – Ha ezt az álláspontot tartod, akkor engem is felejts el jó időre! – morogtam, és kiléptem az ajtón.
- A férjednek is ezt fogod mondani majd? – kiáltott még utánam, én pedig megtorpantam a lépcsőházban. – Kihagyod a döntésből, Bekka! Önző vagy, és szemét.

Sosem félt megmondani, mit gondol az emberekről, de velem még sohasem beszélt így. Viszont nem fordultam meg, nem szóltam vissza, csak lerobogtam a lépcsőn, és kiléptem az esti Los Angelesbe.

*

- Hogy a francba mondhatod azt, hogy vetessem el? – üvöltöttem vele, miközben fel s alá járkáltam a nappaliban.
- Nézd, én…
- Ő az unokahúgod lesz, Lexi!
- Te meg a nővérem vagy, és szükségem van rád! – nyugodt hangja csak még inkább kihozott a sodromból. Nem hiszem el, hogy mindenki idióta!
- Nem fogok meghalni, nem érted?
- Nem tudhatod.
- Dehogynem! Én… erős vagyok. Ugyan kérlek, ha túléltem azt a karambolt, akkor ezt is túl fogom.
- Úgy érted, amit te idéztél elő?
- Ezen már túl vagyok, már Mike is a fejemhez vágta, szóval nem mész vele semmire!
- Igaza volt.
- Most a babáról beszélünk!
- Nem, most arról beszélünk, hogy élni akarsz-e vagy nem. Megint eldobnád az életed, mint ahogy akkor akartad? Megígérted Mike-nak, hogy nem teszed többé.
- A gyerekünkről van szó!
- Már elvesztettem anyáékat, téged nem akarlak!
- Jó, szóval egyikőtök sem tudja a babát nézni, mi? Hogy neki mi lenne a jó?
- A babát nem ismerem, és még nem is igazán baba. Téged viszont születésemtől fogva. És tudom, hogy szükségem van rád.

*

- Hát én hirtelen nem is tudom, mit mondjak… - csóválta a fejét Six, Anna viszont megfontoltan beszélni kezdett.
- Én tudom, hogy milyen, mikor teherbe esel attól a férfitől, akit a világon mindennél jobban szeretsz. Aztán úgy érzed, hogy a szíved minden szeretete onnantól kezdve kettejüké. Az összes. Emlékszem, mikor megtudtuk, hogy terhes vagyok… Mike-kal madarat lehetett volna fogatni – a szavai tőrként hasítottal a szívembe. Talán nem szándékosan, de ezzel nagyon is bántott engem. – Rettentően örült, és én is… Viszont a te eseted más, Rebeka. Mike szeret téged, jobban, mint a gondolatot, hogy újra apa lehessen. Neki már ott van Otis, és az, hogy még egy gyereke legyen, nem ér többet, mint az életed.
- Te könnyen beszélsz… - felvonta az egyik szemöldökét és kihívóan nézett rám. – Te lehetnél az egyetlen nő, aki gyermeket adott neki. Megtisztelő, nem igaz? – Six elhúzta a száját, de nem szólt semmit, míg Anna cinikusan elmosolyodott.
- Igen, ez így igaz. Lehetne így is, de nem azt mondtad, hogy utána lehetne még babátok?
- Azt kívánod, bár ne lehetne, mi? Még mos is szereted!
- Bekka! – dörrent rám Six, de Anna még mindig csak mosolygott.
- Most elöntötte az agyadat valami vörös köd, és mindenkire haragszol, aki nem ért veled egyet. Ez érthető. Viszont…
- Oké, nem hallgatom ezt tovább! – csattantam fel, és sietve elhagytam a házat.

*

- Én a te helyedben ugyanezt tenném. Sosem mondanék le egy babáról sem – hosszú, fekete haját a válla mögé söpörte, sötét tekintete mogorván meredt egy pontra a szőnyegen, ahogy elgondolkodva ráncolta a homlokát. Most láttam először ilyen rettentően komolyan Talinda Benningtont.
- Végre valaki! – sóhajtottam fel bánatosan, kicsit már pityeregve. Chester eddig csak állt a kanapé mellett, de most leült mellém, és megfogta a kezem.
- Én is egyetértek veled. Viszont egy valamit jól gondolj meg! Itt hagyod-e nekünk Mike-ot, összetörve, szétzuhanva? Készen állsz-e rá, hogy búcsút vegyél tőle? Hajlandó vagy-e örök gyászra kárhoztatni? Mert nem veheted készpénznek, hogy túléled ezt. Hajlandó vagy-e úgy végigélni a következő pár hónapot, hogy Mike-nak folyamatosan fájdalmat okozol, és lehet, hogy a végén a baba sem éli túl? Hajlandó vagy meghalni, elmúlni, úgy, hogy magára hagyod a férfit, akit mindennél jobban szeretsz?

Tanulság: SOHA NE MENJ FOS LELKIÁLLAPOTBAN EGY PROFI, TEHETSÉGES DALSZÖVEGÍRÓ KÖZELÉBE… Mert piszkosul fog fájni!

*

A hasam megint csak nagyon kezdett fájni, de jelen pillanatban semmit kedvem sem volt hazamenni. Peti, Lexi, Anna, Six, és még Chez is ellenem voltak, egyedül Tal értette meg nagyjából a helyzetemet. Egyszerűen nem tudtam mihez kezdeni, csak ültem a földön, és néztem magam elé. Én egyedül a világ ellen. Mert bármennyire is hülyén hangzott most ez, így alakult sajnos.

Mit kéne tennem? Oké, hadd fontoljam meg csak magamban, hogy elvetessem a babát. Sosem fogom kimondani hangosan, már most szégyellem magam, csak mert számba veszem ezt a lehetőséget. De hát, ha más miatt nem, akkor Mike-ért meg kell tennem.

Szóval elvetetem a babát. Meghal egy élet, csak mert mi nem voltunk eléggé erősek és pozitívak. Mert nem hittünk abban, hogy igenis lehetünk egy boldog család mindenféle ostoba, félelmetes körülménytől mentesen.
A baba meghal, engem megműtenek, és közlik, hogy akkor néhány hónap múlva próbálkozzunk újra. Aztán esetleg teherbe esek, Mike boldog, bennem viszont mindig ott lesz, hogy ez nem az első babánk.

Vagy… Nem vetetem el a babát, és kibírom mondjuk azt a nyolc hónapot, amit mindenképpen ki kellene, aztán… Aztán meghalok a szülőszobán. Mike itt marad egy kicsivel, akire talán sosem tudna teljesen jó szívvel tekinteni, hiszen kvázi miatta haltam meg.

Vagy minden úgy lesz, ahogyan én akarom, és mindenki boldog.

A távolban lassan egy alak körvonalai kezdtek kirajzolódni, ahogyan felém közeledett. Azonnal megismertem arról, ahogyan járt. Magamban elmosolyodtam, hiszen most már ő volt az egyetlen, aki tudta, hol keressen. Talán nem is volt neki kérdés, hogy miután eltűntem a barátaink szeme elől, idejöttem, ahol békét lelhetek. A hatalmas falak és hidak között, ahol régebben annyit művészkedtünk. Hiába ő mutatta nekem a helyet, mégis a saját kis nyugalomszigetem lett.
Mikor odaért hozzám, csak leült, és ő is nézett maga elé. Nem igazán tudtunk mit mondani a másiknak, hiszen ami fontos volt, tudtuk.

- Reméltem, hogy itt megtalállak – mondta végül halkan a sötét éjszaka csendjében.
- Nem igazán tudnék hova menni már.
- Féltem, hogy talán látni sem akarsz…
- Szeretlek téged – pillantottam felé, és elszorult a mellkasom, ahogy láttam a szemeiben a fájdalmat. – Ezen semmi sem változtathat.
- Még az sem, ha azt kérem, vetesd el a babát? – egy pillanatig csak bámultam rá, majd lassan megcsóváltam a fejem.
- Még az sem.
- De csalódást okozok neked most… Azért, mert ezt kérem.
- Én pedig neked, mert nem akarom megtenni – mindketten egyszerre sóhajtottunk, ami kis mosolyt csalt az arcunkra. – Nem tudnám megmondani, hogy mit tennék, ha a helyedben lennék. Lehet, hogy ugyanezt kérném, de lehet, hogy nem. Viszont azt tudom, hogy szeretném ezt a gyereket, Mike. Mert a kettőnké, és mert mindketten vágyunk rá.
- De nem ilyen áron – kissé felém fordult, és kétségeesetten, szinte már könyörgőn nézett a szemembe.
- Ha elvetetem a babát, mi rá a garancia, hogy nem fogjuk bánni egész életünkben? Hogy nem azon fogunk kattogni, hogy ha megtartottuk volna, esetleg nem lett volna baj belőle? – néhány pillanatig még bizonytalanul nézett rám, majd megacélozta vonásait.
- Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy én nem akarom a babát, mert akarom – bólintottam. – Úgyhogy ajánlok neked egy… alkut.
- Hm, hát nem Edward Cullen akarsz lenni, hanem Jack Sparrow kapitány? – vigyorogtam rá, és közelebb csúszva hozzá megfogtam a kezét.
- Az biztos, hogy inkább kedvelem őt, mint a csillámpírt – vigyorgott vissza, mire halkan felnevettem.
- Mi lenne az-az alku?
- Megtartjuk a babát, de mindent betartasz, amit az orvos mond. Ha kell, minden nap bejársz hozzá, beszedsz minden gyógyszert, amit akar. Vagy ha azt akarja, hogy állj fejen minden nap két órát, megteszed. Ha azt, hogy szedjél hangyát bokszkesztyűben határidőre, akkor azt is – mosolyogva bólintottam.
- Rendben, bár elég furcsa elképzeléseid vannak erről a helyzetről.
- Jó, csak szemléltettem a dolgot – végigsimított az arcomon, én pedig beleborzongtam az érintésébe.
- Mindenben benne vagyok, csak a szextől ne tiltsál el!
- Te boszorkány… nem, azt én sem akarnám. Szóval ígérem, ha lehet, akkor annyit szeretkezünk, amennyit csak akarsz!
- Biztos? Lehet, hogy nem fogod bírni az iramot! – incselkedtem vele, miközben belebújtam az ölelésébe.
- Szemtelen kis fruska vagy – kuncogott. – De a legnagyobb kikötésemet még nem mondtam el.
- Halljuk! – pillantottam fel rá, mire megint csak komoly lett.
- Ha tényleg azt szeretnénk, hogy jól legyél, akkor sokat kell pihenned, igaz?
- Persze – vágtam rá azonnal. Nem tudtam, hol a buktató.
- Azt szeretném, ha otthagynád az egyetemet, még most!

Csak pislogtam rá, és próbáltam felfogni, amit mondott. Anno azért jöttem ide, hogy itt kint dolgozhassak, mert minden vágyam volt látni a világot. Viszont be kellett látnom, hogy igaza volt. Mindent meg kell tennem a babánk érdekében, és ha ez azzal jár, hogy ne tanítsak, hát akkor meg kell tennem.
Lassan bólintottam, mire megkönnyebbülten kifújta a bent tartott levegőt.

- Ezt komolyan kell vennünk, jó, Bogaram? – kérdezte, és most éreztem először, hogy valóban ő a felnőttebb, a tapasztaltabb. Rá kell hallgatnom.
- Igen, tudom… - apró csókot nyomtam az ajkára, majd grimaszolva néztem rá. – Segítenél? Még nem vagyok valami jól.
- Persze, hogyne! – azonnal a karjaiba kapott, bármennyire is taglaltam, hogy elég lett volna, ha támogat. – Ugye tudod, hogy mindenkit jól megijesztettél? – pislogott rám már a kocsiban.
- Mind felhívtak?
- Mind. Anna volt a legérdekesebb. Őszintén szólva nem csodálkoztam, hogy miket vágtál a fejéhez, mert hát megértettem, hogy miért gondoltad azt, amit. De remélem tudod, hogy nem akart rosszat!?
- Ja, tudom… - morogtam, mire helytelenítően szusszantott. – Most nem vagyok ilyen hangulatban, Életem. Majd holnap lebaszhatsz, jó?
- Meglesz! – ejtett felém egy mosolyt, én pedig csak kinyújtottam rá a nyelvemet.

A hasam fájt még, de a lelkemben mégis éreztem, hogy nem lesz baj. Nem lehet baj. Minden tök jó lesz.

2012. április 15.

Végzetes



"Amikor bizonyos férfiak döntést hoznak, nem számít, mennyire kínozza őket, azután is ragaszkodni fognak a döntésükhöz. A férfiak (...) inkább szenvednek, semhogy meggondolják magukat vagy változtassanak szokásaikon. Bonyolult rendszereket képesek kidolgozni a fájdalom magukba fojtására, néha olyannyira sikeresen, hogy egyáltalán nincs is tudomásuk arról, hogy milyen hatalmas fájdalom birtokában vannak."
(Susan Minot)



50. fejezet

Bekka szemszöge:

Nevetése betöltötte az egész stúdiót, én pedig grimaszolva próbáltam nem viszonozni a jó kedvét. Imádtam, amikor így elengedte magát, és hangosan hahotázott – persze, jobb, amikor nem rajtam nevet ennyire.

- Még csak négy hete vagyunk házasok, de el fogok válni, ha ezt nem hagyod abba! – néztem rá tettetett bosszúval, mire levegőért kapkodva, fulladozva a röhögéstől rám nézett.
- Valamelyik államban nem is kell válás… még… még… érvény… érvénytele… nítik… - csuklott, mire lemondóan megcsóváltam a fejemet. Persze már én is mosolyogtam, de igyekeztem nem kimutatni, hogy legalább olyan jól szórakozok a saját káromra, mint ő.
- Ha nem lenne köztünk ez az üveg, most felképelnélek, Shinoda!
- Ha nem lenne köztünk ez az üveg, ez most jól megdugnálak, Shinoda! – ezen már kénytelen voltam én is elnevetni magam.
- Mintha nem azt csináltuk volna három teljes hétig…
- De belőled sosem elég! – rám kacsintott, amitől libabőrös lettem, de most nem ennek volt itt az ideje.
- Igen, én is el tudnám képzelni, hogy másképpen töltsük az időnket, de most fel kell énekelnem ezt a pár sort, szóval…
- Jó, bocs, csak… vicces volt, amit… na mindegy. És amúgy is már az este jár a fejemben.
- Elhiszem, hogy hiányzik Peti – gügyögtem, mire összevonta a szemöldökét, és rosszallóan nézett rám.
- Csak…
- Tudom, ismerem őt – vágtam közbe. – Tudom, hogy mellette az ember általában mindig jókedvű, és amúgy is jó lenne már egy kis társaság.
- Hát igen – ismerte be kelletlenül, én pedig nem szóltam erre semmit. Tényleg boldog voltam, hogy ilyen barátság alakult ki közöttük. Visszatettem a fülemre a fülhallgatót, majd tettem a dolgomat, és énekeltem.

Este egyetemi buliba mentünk, most találkozunk Petiékkel először az esküvő óta. Igaz, hogy egy hete eljöttünk Hawaii-ról, de New Yorkba mentünk, és csak előző este értünk haza. Mike nagyon izgatott volt, láttam rajta, én pedig csak mosolyogtam. Petivel totálisan jól kijöttek, ami nekem csak jó volt.
Gyorsan elkészültünk aztán indultunk is. A szórakozóhelyen azonnal ismerősökbe botlottunk, akik gratuláltak, majd egyszer csak Lexi ugrott a nyakamba, és szorosan magához ölelt, miközben valamit sikítozott, bár nem értettem, hogy mit, hiszen nagy volt amúgy is a hangzavar. Sok puszi után Peti is felbukkant, kezet fogott Mike-kal, majd magához húzott és megölelt. Kerestünk egy üres asztalt – ami mindig volt, hála Petinek -, és megrendelve pár italt beszélgetni kezdtünk, már amennyire lehetett. Lexi kérdőn pislogott felém, én pedig csak aprót ráztam a fejemen.
Peti nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire irtó furcsa, hogy már feleség vagyok, és nem vihet el táncolni úgy Isten igazából. Ehelyett viszont elhívta a húgomat, aki először életünkben nem vágott valamilyen grimaszt a kérés hallatán, hanem szó nélkül, finoman mosolyogva elfogadta Peti kezét, és táncolni indultak. Mike csak somolygott mellettem, és még két nappal később is arról vitáztunk, hogy van-e valami kettejük között, avagy sem. Számomra ez elképzelhetetlen volt, és bíztam is abban, hogy mind Peti, mind Lexi elmondanák nekem, ha lenne valami újdonság.

A tavasz jól telt, bár nem igazán volt egy csepp szabad időm sem. Az egyetemen minden rendben ment, Peti és én sokat dolgoztunk együtt, a közös kis albumunk Mike-kal lassan késznek lett nyilvánítva, a házunk kisebb rendezésen esett át, a srácok készültek egy új videóklippel, Tal és Amber lefoglaltak néha csajos délutánokra, ahova olykor Alexa is jött.

Éppen egy májusi délutánon sétáltam hazafelé az egyetemről, mikor megszédültem. Nem volt nagyon vészes, de éreztem, hogy le kellene ülnöm. Gyorsan fogtam egy taxit, és azzal folytattam az utamat. Otthon aztán sebtében megetettem Icyt, majd ledőltem a kanapéra. Nem is tudom, mennyi ideig fekhettem ott, mikor már nem csak hogy a fejem volt méhkas, hanem a hasam is fájni kezdett. Tudtam, hogy ez most nem arról szól, hogy esetleg olyasmit ettem, amit nem kellett volna. Mert ez máshol és máshogy fájt.

Írtam Mike-nak, hogy jöjjön haza minél előbb, aztán nagy nehezen elmásztam a fürdőig, kissé émelyegtem is. A hideg csempének vetettem a hátamat, ami kicsit jó érzés volt, de ösztönösen összegömbölyödtem a fájdalomtól. Elfeküdtem a padlón, és csendesen, néha egyet-egyet nyöszörögve vártam haza a páromat. Tudtam, hogy mi történik, éreztem. Mármint tudtam, hogy mitől lehet ez, de nem számítottam rá, hogy ez ilyen lesz. Sőt, biztos voltam benne, hogy ennek nem így kellene lennie.

Nem mondom, hogy nem ijedtem meg, hogy nem féltem. Szerintem a helyemben bárki ezt érezte volna. Viszont amint meghallottam, hogy lent hangos robajjal csapódott az ajtó, megpróbáltam összeszedni magam. Azzal nem segítek, ha Mike-ot is halálra rémítem azzal, hogy itt fetrengek.
Persze nem sikerült azonnal felkelnem a földről, de legalább már nem feküdtem, hanem ültem, hátamat ismét a csempének vetve, és az ajtó felé pislogtam.

Mike, amint meglátott úgy elsápadt, mint talán még soha. Arcának amúgy napbarnított bőre most először hamuszürkévé, majd szinte falfehérré változott, gyönyörű, barna szemei elkerekedtek, ajkai döbbentek elnyíltak, és csak állt ott. Nem jött közelebb, nem szólt semmit.

- Ennyire rosszul csak nem nézhetek ki – próbáltam mosolyogni, de a fájdalomtól csak egy grimasz futotta.
- De, pont ennyire nézel ki rosszul – motyogta maga elé, majd lassan leguggolt elém, és aggódva kémlelte az arcomat. – Mi történt? – hát persze, ő nem tudhatta, sosem mondtam neki.
- Hívd fel az orvosomat, légyszi’ és mondd neki, hogy most van rá szükségem – azonnal lerohant a táskámért, és telefonált.

Szegény, nagyon megijedt. Hiába akartam őt kímélni, nem tehettem róla, hogy olyan ábrázatom volt, mint egy vízihullának. Óvatosan felsegített a földről, bár a lépcsőzésnél nem segített, hogy csak összegörnyedve voltam képes közlekedni, viszont visszautasítottam, hogy Mike a karjaiban vigyen ki. Az csak még inkább azt súgná, hogy a halálomon vagyok… ami reményeim szerint nem volt így.

Az úton, míg a kórházba értünk, nem szólt semmit. Most kivételesen nem pihentettem a sebváltón lévő kezén az enyémet, hanem a hasamat simogattam, egészen lent, hátha ettől majd jobb lesz. Nem lett.

A doki rendes volt, otthonról besietett miattam, bár amennyire jól megfizettem mindig is, nem csoda. Meg hát legyünk őszinték, aggódott ő is, pontosan tudta, mi minden történt velem a baleset miatt, azóta is ő vizsgált itt kint.

Ami viszont a páromat illeti, nos, nem voltam benne biztos, hogy mit is érez. Néha úgy láttam, hogy dühös, de legtöbbször csak aggodalmasan pillantott felém.

- Minden… rendben lesz – mondtam ki nagy nehezen, mire csúfolódó pillantást vetett rám.

A kórházban várnunk sem kellett – hála az égnek, nem hiszem, hogy bírtam volna még -, és rögtön Frank rendelőjében is voltunk.
Mike elengedte a kezemet, mikor beléptem a paraván mögé, hogy levehessem a ruháimat, bár mivel szoknyában voltam, csak a bugyimtól szabadultam meg. Frank kérdezgetni kezdett, miközben felmásztam arra a lehetetlen vizsgáló ágyra.

- Mikor volt utoljára menstruációd?
- Öhm, úgy egy hónapja. Késik, de még nem tudom biztosan, hogy mitől – riadtan néztem Mike felé, aki elindult felém. – Te ide a fejem mellé, légyszi’! – kinyújtottam felé a kezemet, mire halványan elmosolyodott, és odaállt az ágy mellé. Jobb, ha innen szemléli a dolgokat…
- Rendben, és pontosan mit érzel? – kérdezte Frank, miközben kesztyűs kezével vizsgálni kezdett. Az arcom egy pillanatra grimaszba torzult, mert eléggé fájt, amit csinált, és még sosem volt ilyen.
- Görcsöl, és… nem is tudom. Először szédülni kezdtem, szóval fogtam egy taxit hazafelé. De otthon már itt lent is fájni kezdett és hányingerem is lett – nyúltam oda, és közben halkan felszisszentem.
- Mióta nem szeded a fogamzásgátlót? – ez volt az a kérdés, amire bár felkészülhettem volna, mégsem tettem; és aminél Mike olyan döbbenten nézett rám, mintha hirtelen két fejem nőtt volna.
- Február tizennegyedike óta – adtam meg a pontos választ. – Gondoltam megleplek vele – néztem fel félve Mike-ra. Bólintott, szinte teljesen önkívületben, mint aki itt sincs, majd a dokira fordította tekintetét. Jaj, fantasztikus! – Gondolod, hogy sikerült? – néztem Frankre, aki elmélyült ráncokkal a homlokán vizsgált éppen.
- Igen. De… várj, ultrahangon is meg kell néznem – nem tűnt boldognak, és ez megijesztett. – Egy pillanat és jövök – ezzel kirobogott a vizsgálóból, én pedig Mike felé fordultam.
- Miért nem mondtad el? – kérdezte csendesen, és nem nézett rám, inkább a falon lógó képeket tanulmányozta.
- Mint mondtam, szerettelek volna meglepni – elég nehezemre esett beszélni, de ezt igyekeztem titkolni a férjem elől. Halálra volt rémülve, láttam rajta. – Tudom, mennyire szerettél volna egy közös kisbabát, így az esküvő napján már nem vettem be a bogyót.
- Jó, ez… jó, csak… - kereste a szavakat, de a doki visszajött, így nem tudtuk befejezni a beszélgetést.

Kicsit fintorogtam, mikor azt a nagyon is hideg zselét rám nyomta Frank, de én is izgultam és kicsit féltem is. Tudtam, hogy terhes vagyok, már biztos volt. Viszont ez a fájdalom nem volt éppen normális dolog.

- Aha, igen… - motyogta, amint a képernyőt figyelte. – Úgy nézem, hogy a magzat olyan nyolc hetes lehet. Igen, annyi… - Mike meghökkent, éreztem, ahogyan öntudatlanul is megfogta és megszorította a kezemet, miközben ő is nagy figyelemmel viseltetett a képernyő iránt.
- De hát… én… nekem megvolt egy hónapja – adtam hangot az aggodalmamnak. Mike csak még jobban szorította a kezemet, így most már nem csak a hasam fájt borzalmasan, de az ujjaim is.
- Igen, bár valószínűnek tartom, hogy ez elmúlt, hiszen most már nem jelentkezett a vérzés. Ami mondjuk a mi esetünkben csak jó. Nézzétek csak, ott van – mutatta a babánkat.
- Hű… - ennyit tudtam mondani. Rettentő pici volt, és igazándiból nem is tudtam kivenni, hogyan is akarna ő a mi babánk lenni, de a lényeg az volt, hogy ott van.
- És… mármint… jézusom… - oké, nem ezt vártam Mike-tól. Kicsit komikus volt, hogy mennyire megilletődött, hiszen neki már volt egy fia.
- De itt semmi sincs rendben, Bekka, sajnálom! – pillantott rám Frank.

És ott, abban a pillanatban tudtam, hogy ami egész délután velem történt az nem véletlen és pláne nem normális. A fülem zúgni kezdett, ahogyan arról beszélt, hogy a balesetem miatt a baba – a mi babánk – nem tesz jót a testemnek. Beszélt valamilyen gubancról a méhemben, meg arról, hogy a baba ugyan nincs veszélyben még, de én igen.

Mike látta rajtam, hogy körülbelül semmit sem vagyok hajlandó felfogni abból, amit a doki mondott, így segített felülni, és visszaöltözni, hogy addig is beszélhessen hozzám.

Ezt sem fogtam fel teljesen. Halkan duruzsolt valamit a fülembe, miközben én újra a paraván mögött voltam, hogy összeszedhessem kicsit magam. Az egész olyan volt, mint egy rémálom. Mike kedveskedve simogatta az arcomat, puszit nyomott a számra, meg a fejem búbjára, összekulcsolta az ujjainkat, majd leültetett a dokival szemben, és ő is helyet foglalt mellettem.

- Rebeka, kérlek, próbálj meg egy kicsit rám figyelni!
- Hallgatom, doki! – néztem rá fásultan. Tudtam, mit fog mondani, éreztem legbelül, és bár még mindig fájt mindenem, akkor sem voltam hajlandó kötélnek állni.
- Ezt vedd be! – nyújtott felém egy szem gyógyszert és egy palack vizet. Tettem, amit mondott, aztán újra rá figyeltem.
- Kellenek még vizsgálatok. Először is holnap reggel majd gyere be, és veszek tőled vért. Aztán jöhet a többi… - kínosan hallgatott néhány másodpercig, aztán sóhajtva és gondterhelten a szemembe nézett. – Bekka, a baba veszélyes rád nézve. Alaposan megvizsgáltalak, amennyire csak tehettem így hirtelen, és az ultrahangon is látszik, hogy a tested nem tud mihez kezdeni egy babával most. A baleseted több kárt okozott, mint hittük.
- Mit javasolsz? – kérdezte Mike kis hallgatás után, és én még azelőtt hallottam a szavakat zsongani a fejemben, mielőtt kimondta volna őket.
- El kellene vetetni a babát… - motyogta halkan a doki, mire Mike előre dőlt, térdeire könyökölt és az arcát a tenyerébe rejtette. A doki látta, hogy nem fogunk szólni semmit; Mike-nál totál képszakadás, ahogy nálam is, ezért folytatta. – Azért lett ilyen rosszul Bekka, mert már most ellenkezik a teste a magzattal. Már most nehéz neki, hogy úgy mondjam, hogy értsétek… ez… egy teher, bármennyire is szörnyű ezt kimondani. Persze bizonyos kezeléssel, és gyógyszerekkel tudnánk segíteni, hogy tudd magad tartani legalább a nyolcadik hónap végéig, de… de erre a te helyzetedben nem látok sok esélyt. Gyenge vagy ehhez, és máris ilyen rosszullétek várhatóak… a magzat még elég fiatal ahhoz, hogy meg tudjuk tenni a…
- Nem! – szóltam közbe halkan, mégis határozottan.
- Nem? – kérdezett vissza bizonytalanul a doki.
- Nem vetetjük el, az ki van zárva!
- Bekka…
- Azt mondtam, hogy nem! – a doki és Mike összenéztek, de én ezt nem akartam látni. Nem érdekelt, hogyan ordítja le Mike Frank fejét, inkább felálltam, és küzdve a fájdalommal, ami bár enyhült, de még ott volt, kisiettem a váróterembe, és ott ültem le.

Rajtam kívül voltak még páran, de nem nagyon foglalkoztam senkivel.
Van egy kisbabánk. El kellene vetetnünk. Kizárt. Egy darab Mike-ból… Ez minden, ami kell, sosem lennék képes megölni a kicsit. Nem lehet.

Mike idegesen jött ki a dokitól, bár már messze nem volt olyan sápadt, mint mikor jöttünk. Egyetlen szó nélkül fogta meg a kezemet, és karolta át a derekamat, hogy kitámogasson a kocsihoz. Jól esett a testének melege, a bőrének érintése. A fájdalom is lassan elmúlt, és az ő közelében mindig sikerült egy kicsit megnyugodnom. Ez most sem volt másképp. Amikor ő is beült mellém, magam felé fordítottam az arcát, és megcsókoltam. Először lefagyott, nem igazán tudta, mit csináljon. Nem értettem miért lepődött meg ennyire, hiszen pont most volt rá a legnagyobb szükségem. Számíthatott volna rá, hogy keresni fogom az érintését.
Így hazafelé most már a szokásos helyen összekulcsoltam az ujjainkat, viszont szabad kezem a hasamon pihent. Ott, ahol a csöppséget sejtettem.

Szerettem már most. Nem is kellett jobb hír annál, mint hogy Mike-nak és nekem lesz egy babánk. Viszont nem vagyok elég erős? A frászt nem! Ki fogom bírni, van rá gyógyszer is, én pedig nem adom csak úgy fel a családunkat. Meg hát tudtam, hogy Mike-ra is számíthatok.

Otthon aztán leültetett a kanapéra a nappaliban, és megkérdezte, hogy kérek-e valamit. Csak egy bögre teára adtam le a rendelésemet, ő pedig eltűnt a konyhában egy jó öt percre, hogy aztán egy bögre gőzölgő, citromos teát adjon a kezembe.
Leült velem szemben az egyik fotelbe, én pedig vizsgálgattam az arcát. Zavart volt, és ideges. Nem láttam azt, hogy örült volna, vagy hasonló. Persze megértettem, hogy megijedt. Azon kezdtem agyalni, hogyan kezdjek neki, hogy elmondjam, minden rendben lesz, mikor végre egyenesen a szemembe nézett.

- Meg kell tennünk, Bekka! – hangja halk volt, és rekedt, szemei pedig fájdalomról árulkodtak.
- Tessék? – nem hittem a fülemnek. Tudtam, mire célzott, de talán csak rosszul hallottam.
- Frank talál neked időpontot már a hétvégére. Hétfőre túl leszünk rajta, és…
- Várj! Te most azt mondod, hogy… te most… meg akarod ölni a gyerekünket?
- Ne mondd ezt! – szemei riadtan csillantak.
- Miért ne? Hiszen erre akarsz rávenni – még viszonylag normális hangszínben tudtam vele beszélni. Még.
- De ez így… nem erről van szó. Én nem akarlak erre rávenni, csak… én nem akarlak elveszíteni téged – szinte könyörögve nézett rám, de most valahogy nem értettem, hogyan is jutottunk idáig.
- Márpedig ez a baba meg fog születni.
- Reba! – szusszantotta dühösen a nevemet. – Belehalsz a szülésbe, ha eljutsz addig, fogd már fel!
- Nem fogok! – kötöttem az ebet a karóhoz. – Minden oké lesz – egy pillanatra lehunyta a szemét, és nagy levegőt vett.
- Nagyon kérlek, legalább gondold végig ezt az egészet! – hangja halk volt, és rettentően vészjósló.
- Nem kell ezen gondolkodnom. Frank is megmondta, hogy tud adni valamilyen gyógyszert, és nem vagyok én olyan gyenge.
- Az istenért, legalább hallod magad? – dühödött fel végleg, és kezdett kiabálni, miközben felpattant a fotelből és elém állva, fenyegetően tornyosult fölém.
- Nézd, akkor, amikor kórházban voltam… tudom, hogy sok minden történt, de túléltem. És minden rendben lesz most is, hidd el nekem! – álltam fel vele szemben, és megpróbáltam megsimogatni az arcát, de ellökte a kezemet, és villámokat szóró tekintettel nézett le rám.
- Amikor úgy döntöttél, hogy eldobod az életed! Amikor úgy döntöttél, hogy a könnyebb utat választod! Amikor gyáva voltál, amikor nem csak magadat, de engem, sőt még a húgodat is halálra ítélted volna! – üvöltötte, én pedig ledöbbenve álltam előtte. – Akkor kellett volna gondolkoznod! De te nem tetted! És most nem hagytál nekünk más választást!
- De Mike…
- Nem, Rebeka! Shinoda lettél, azt mondtad, szeretsz, megfogadtad, hogy nem hagysz el! Nem teheted ezt! Hiába öltöztem be egyszer, most nem fogok veled Edward Culleneset játszani! Ez a mi, való életünk, és azt kéred, hogy hagyjalak meghalni?
- Nem fogok meghalni – szegültem ellen, bár még életemben nem hallottam így ordítani senkivel. – Te ne mondd ezt!
- Hát akkor? Akkor mi lesz? Reménykedjek a következő fél évben, hogy a feleségem életben marad, hogy megünnepelhessük az első házassági évfordulónkat, vagy esetleg érjem csak be annyival, hogy a nyáron két éve leszünk együtt, hátha azt még megéled?

Nem tudtam mit mondani, de szörnyen dühös voltam rá. Ahogyan ő is rám, láttam rajta, ráadásul a szavai szíven ütöttek. Fájt a hasam még most is, de az adrenalin miatt még ez sem tűnt rossznak. Felkaptam a kanapén hagyott táskámat, és elrobogva Mike mellett, az ajtó felé indultam.

- Most meg hová mész? Nem vagy még jól – kiáltott utánam és hallottam, ahogy utánam indul.
- El, te seggfej. El innen! Oda indulok! – förmedtem rá, életemben először beszéltem vele ilyen csúnyán, majd szó szerint bebasztam magam mögött a bejárati ajtót.

Hogy hova is indultam? Na, ez jó kérdés. Bár tudtam egy embert, aki bármikor, bármiben kiállt volna mellettem.

2012. április 9.

Furcsa húsvét



Ültem a napsütésben, ujjaim között fűszálakat pörgettem, és halkan dúdoltam, miközben rájuk vártam. A Nap már magasan járt, igazán csodálatos idő volt, a réten pedig ezernyi fehér és lila ibolya nyílt. Nem kellett volna szebb környezet, hogy ismét találkozzak velük.
- Amy! – Bekka ült le mellém, kedvesen mosolygott, és két puszit nyomott az arcomra. – Örülök, hogy újra látlak!
- Én is örülök! Jól nézel ki.
- Jól is érzem magam, igaz, Életem? – Kenji lassú, megfontolt léptekkel sétált felénk, kezében egy pici üveget szorongatva.
- Igen, persze… miről is van szó? – felnevettem. Ez volt ő. Minden jó volt neki, amit Bekka mondott, és ez így volt jól.
- Hát arról, hogy milyen jól érezzük magunkat.
- Ja, hát igen. Hawaii csodálatos – felém nyújtotta a kezét, én pedig hagytam, hogy felhúzzon a földről. – Oké, nos… valami zöld réten jártam – intett körbe a kezével mosolyogva, én pedig elvigyorodtam. – láttam két csinos lányt, nagyon rájuk fért szerénységem, szabad-e segítenem? – most már tényleg nevettem.
- Sajátos – ismertem el nagyot bólintva. – Segíts, nehogy teljesen szétessünk nélküled! – finom illatú parfümöt fájt a nyakamra, majd kaptam mellé két puszit is.
- Eredetileg a sajátommal indultam el – nézett le az üvegre -, de Bekka rám szólt, hogy talán valami nőiesebbel indítsak, ami tetszene neked.
- Ennek tényleg jó illata van, de bárminek örültem volna, köszönöm szépen!
- Szívesen máskor is.
- Amy! – sikkantott egy hang, majd egy nagyon buzgó, nagyon nevetős valaki ugrott a hátamra. Kissé megtántorodtam a hirtelen jött súlytól és a nem kis lendülettől, de Kenji segítségével talpon maradtam. – Úgy örülök neked! Nektek! – Léni hangja rettentően hasonlított az enyémre, de ha ebből nem jöttem volna rá, hogy ő az, hát a mögöttünk érkező elárulta kilétüket.
- Állj félre, Tesó! – Kenji ránk vigyorgott, Léni leugrott a hátamról, és ahogy Mike felé fordultunk egy vödör vizet kaptunk a nyakunkba. – Kellemes ünnepeket! – vigyorogta. Lénin láttam, hogy az agyvize három másodpercen belül felforr, így tennem kellett valamit.
- Köszönöm, viszont! – ezzel odaléptem hozzá, és szorosan magamhoz öleltem. Léni sikoltott egyet tetszését kifejezve, majd csatlakozott, és hátulról ölelte át Mike-ot.
- Ez nem ér – morogta, de azért mosolygott, és igyekezett mindkettőnket magához húzni. – Bekka, sajnálom, de neked nem jutott víz… - puszit adott Rebekának, én pedig Léni arcát figyeltem. Szegénynek egyszerre látszott a vonásain, hogy kedveli Bekkát, de féltékeny is rá. Mindannyian tudjuk miért.
- Nem baj, majd legközelebb – legyintett a lány, aztán mind újra leültünk a földre. Nem zavart, hogy vizes vagyok, hiszen meleg volt, Lénit ráadásul Mike magához ölelte – már ha az annak számít, hogy átkarolta a vállát, és közel helyezkedett hozzá -, így nem kellett félnünk, hogy megfázunk.
- Nos, hogy telnek a napjaitok? – kérdeztem, mire négy kérdő szempár nézett rám. – Beszélgetni jöttünk. Az, hogy én tudom nagyjából, egy dolog.
Mike a fejét csóválta, neki ezt nehezebb volt elfogadnia, mint a többieknek. Én is tudtam, hogy furcsa a helyzet, de úgy gondoltam megengedhetem magamnak, hogy legalább ünnepnapokon összejöjjünk kicsit – ez volt a saját ajándékom magamnak. Kérdőn fordultam Bekka felé, aki kisé elpirult.
- Hát, mi nászúton vagyunk, és…
- Hogy mi? – kérdezett közbe Mike olyan döbbenten, amilyennek még nem láttam. Arca hirtelen elsápadt, olyan fehér lett, mint a fal. Léni összehúzta a szemöldökét, és morcosan nézett rá. Így is rettentően emlékeztetett magamra.
- Hát mi összeházasodtunk. Azt hittem te tudod – pislogott meglepetten Bekka. Én is meglepetten néztem, mert azért mindent nem tudtam irányítani, szóval azt sem tudtam, hogy Mike lemaradt erről.
- Nem volt időm elolvasni mostanság a fordításokat, mert Fanni meg én eléggé elfoglaltak voltunk.
- Chpffkhm… - így Léni. Mike azonnal elvette a kezét a lány válláról.
- Helyben vagyunk… - morogta, és közben a fejét csóválta.
- Amúgy gratulálunk! – mosolygott Kenjire Léni, aki csendesen biccentett.
- Köszi… Na szóval, jól elvagyunk. Élvezzük, hogy kettesben lehetünk – kis csend állt be.
- Te, Kenji… beszélhetnék veled négyszemközt? Mármint hatszemközt? – pillantott rám és Kenjire Léni.
- Gyere Bekka, addig nézzünk el a tó felé – mondta Mike, s egymásba karoltak, majd elsétáltak. Léni még egy ideig figyelte őket, ahogy távolodtak, majd Ken felé fordult.
- Boldog vagy?
- Az vagyok.
- Az jó… - motyogta Léni, én pedig csak csendben figyeltem. Nem tudtam, mit akarhat mondani vagy kérdezni.
- Minden rendben? – így Ken.
- Összejöttem Chesterrel – nyögte ki halkan, mire nekem mosolyra húzódott a szám. Ken egy pillanatig megilletődötten pislogott, majd rám nézett. Bólintottam, talán nem hitte el elsőre.
- Chez jó srác. – mondta végól.
- Igen, az. Szeretem is, csak… ő nem Mike – Kenji nagyot fújt, és elmosolyodott; kérdőn néztünk rá.
- Reméltem, hogy nem azt mondod, hogy nem én vagyok… szóval érted – kicsit zavarban volt, de olyan édes volt így! Nem hiába szerettem annyira.
- Nem, tudom, hogy ti mások vagytok. Különbözőek – mosolygott Léni. – És én Mike-ot szeretem… mármint… úgy értem…
- Nekünk nem kell hazudnod, Hel! – végigsimítottam a karján, bíztatásképp.
- Ismerem őt – intett a fejével Ken Mike felé. – Hiszen egy részem ilyen volt valamikor. Mármint nem a nőkkel, mert nekem ott volt Anna. De ő… Ő ég, nem lángol, nem csak pislákol, mint egy gyertya, hanem pusztító tűzként emészt fel mindent, és képes lenne felégetni maga körül akármit.
- És lángra lobbantja maga körül az egész világot is, hogy részei lehessünk – motyogta Léni, és elgondolkodva nézett Kenji szemébe.
- Igen, így van. Nézd, ha jól értem a ti helyzeteteket, akkor ő hozott ki téged Amerikába, igaz? – Léni csak bólintott. – Látod? Megadott neked egy teljesen új életet, új barátokat, új szerelmeket, mint Chester… Talán csak félt. Mert, ha magamból indulok ki, márpedig ő is belőlem van, akkor bátran állíthatom, hogy én is féltem sokszor. Bekkával is. Belemenni valami újba mindig érdekes. De tudod, hogy veszélyes is. Elveszítheted őt, akit pedig nem akartál volna. Talán ő a könnyebb utat választotta. Fanni mellett te megmaradsz neki annak a biztos, és megrendíthetetlen pontnak, ami mindig is voltál.
- De ha valóban szeret, hogyan élhet nélkülem? Az érintésem, a csókom nélkül? Hogyan mondhatja nekem azt, hogy ha eljön a világvége, akkor is én leszek az egyetlen a szívében, miközben kidob az otthonunkból?
- Ezt mondta? – kérdezett vissza Kenji, Hel és én bólintottunk, aztán ő tanácstalanul pislogott. Erre ő sem tudott mondani semmi okosat.
Léni végül bánatosan Kenjire mosolygott, és az esküvőről kérdezte. Mármint arról, ami utána történt eddig. Meg szerettem volna ismerni Mike szemszögét is, tőle is szerettem volna hallani erről az egészről, így lesétáltam a tó partjához.
Megértettem, hogy Léni miért nézett úgy Bekkára. Én is láttam most is, hogy Mike milyen fátyolos tekintettel nézett rá. Viszont én azt is láttam kívülállóként, hogy Mike hogyan néz Lénire.
Bekkának elmondtam, hogy Léni erősen érdeklődik az esküvő és a nászút felől, így ő visszament hozzájuk, én pedig ott maradtam Mike-kal.
- Tőlem is meg akarod kérdezni, mit gondolok Chezről, Fanniról meg Léniről, igaz?
- Igen, szeretném. Most itt vagy, olyanokat is mondhatsz, amiket én nem tudok.
- Azért jöttem össze Fannival, mert… oké, sorolok néhány dolgot… - nagyot sóhajtott, és én láttam rajta, mennyire fájdalmas neki erről beszélni. Ezt senki más nem tudja rajtam kívül, sosem mutatja. Az, hogy felbőszült bikaként viselkedik, nem egyenlő ezzel. – Fanni csinos, aranyos, kicsit ugyan más, mint Léni – itt köhögést mímeltem, mire megforgatta a szemeit. – Oké, nagyon más, de szerethető… És Léni kiakadt a Kimes dolog miatt is, ami szerintem abszolút nem az ő dolga, bármennyire is a barátom. Aztán Chesterrel táncolt például a Grammy után a parkolóban, meg Chez látta is meztelenül Lénit. És akkor ott van még a piercing, meg a tetoválások… Jól elvannak. Nem, persze, hogy nekem ez nem jó. Fáj. Igen, most lehet tátognod, de fáj – becsuktam a számat, pedig észre sem vettem, hogy kinyitottam. – Viszont szeretem Fannit. Komolyan szeretem. Mellette minden nyugodt. És erre vágytam otthon, pedig nem is tudtam róla. Viszont Léni… Úr Isten, mikor megláttam, hogy Chester össze-vissza taperolta a szülinapján… és az a csók… Az csók volt, Amy! – nézett rám szomorúan. – Amikor én megcsókoltam nála, kint az erkélyen… Azt hittem, tökéletes volt. De nem volt. Léninek egy olyan pasi kell, mint Chester.
- Miért nem léptél az erkély-jelent után?
- Léni sem lépett. És egy kicsit tartottam a dologtól. Akkor költözött ki, bele kellett rázódnia a dolgokba. Én próbáltam kedves lenni. Például a Grammy előtt, amikor odaadtam az egyik kártyámat, hogy vegyen magának valami szép ruhát. Összeveszett velem. Dühös lettem, kiabáltam, de… Szóval olyan könnyen nekem támadt. Úgy döntöttem, én is ilyen leszek – tétován pillantott rám. – Te tudod mi lesz, igaz?
- Igen, tudom. De nem mondhatom el.
- Értem – olyan csüggedten állt ott mellettem, és kémlelte a vizet, hogy komolyan majd’ a szívem szakadt meg.
- Boldog leszel! Hogy kivel, az a jövő titka, de boldog leszel! – szorosan magához ölelt, és most éreztem, hogy nem utál azért, amiért így terelgettem az útján. A múltkor, a születésnapján szinte éreztem, hogy engem okol és gyűlöl. Most még sem ezt mutatja, és ez jó volt.
Visszasétáltunk a többiekhez, és még beszélgettünk egy kicsit, majd mindüket az útjukra engedtem.
Bekka és Kenji tökéletesek együtt, és ennél talán nem is lehetnének boldogabbak. Ez jó, ezt akartam biztosra tudni. Léni és Mike pedig szenvednek. Sajnos semmi jót nem ígérhettem Helnek, de legalább Mike-ot kicsit megnyugtattam. És nekem ez is fontos. Reméltem, hogy mikor legközelebb találkozunk, már jobb lesz a helyzet – bár magam is tudtam legbelül, hogy ez csak hiú ábránd.

2012. április 4.

Esküvő - 2. rész



"Kit szeretünk igazán? Akiben az álmunk és a valóságunk egybeesik."
(Müller Péter)



49. fejezet

Bekka szemszöge:

Sok-sok gratuláción kellett túlesnünk. Nem is értettem igazából, hogy miért jönnek és gratulálnak, hiszen itt vannak, meg minden. Hát nem az volt a célja az esküvőnek, hogy férj és feleség legyünk? Akkor minek ez a sok könny meg vigyor meg minden? Mindegy. Végülis kibírtuk Mike-kal, aztán következhetett a fotózás. Ezt inkább a ceremónia utánra hagytuk, a fotósunk elég érdekes ember volt, azt mondta, a boldogító igen miatti mosolyunkra kíváncsi. Szóval levettem a magas sarkú cipőmet, mivel a homokban már nem tudtam volna vele közlekedni, és a lemenő nap fényénél készítettünk csodás fotókat. Ez az egy számomra nagyon fontos volt. Beszélgettünk erről Mike-kal, mondtam neki, hogyha ő nem szeretne sokat fényképezkedni, megértem, de legalább egy pár darab legyen. Természetesen nem volt semmi kifogása – kezdtem úgy érezni, hogy arra hajt az elmúlt időszakban, hogy tényleg mindent megadjon nekem.

Ezután jöhetett a vacsora. Farkaséhes voltam, Mike hatalmas vigyorral az arcán nézte, ahogy szinte minden fogásba belekóstoltam. Nem tehettem róla, egész nap nem ettem, izgultam, kicsit sírtam is, szóval én nem csodálkoztam a torkosságomon. Egész idő alatt szabad kezét a combomon nyugtatta, miközben a halk zenére dúdolt. Néha körbepillantottam, hogy vajon mindenki jól érzi-e magát, de csak Mike foglalkoztatott igazából. A sütemények előtt fújtam egy nagyot, kicsit tele voltam, de mikor elénk tették a tortát, megint csak átvette a helyét az izgalom. Persze erről is készültek képek, Peti is a telefonjával vigyorogva kattintgatott, és most egyáltalán nem bántam. Szóval közösen megkezdtük a tortát, aztán egymást etettük – ahogy kell. Kicsivel később a fülemhez hajolt, és belesuttogott.

- Boldog vagy, ugye? – kérdezte, bár tök feleslegesen szerintem.
- Nem látszik? – képtelen voltam ezen az estén nem vigyorogni. Csak megvonta a vállát, majd szemeivel Petit kereste, és intett neki, hogy jöjjön oda.
- Na mi van, a lányom máris válni akar, Shinoda? Mit követtél el még a nászéjszaka előtt?
- Wow, mintha te a nagy tehetségedet majd a nászéjszakádra tartogatnád! – villantott gúnyos mosolyt a húgom, mert persze egymás nélkül nem mentek sehova. Volt egy olyan érzésem, hogy attól, hogy párba tettem őket, csak még jobban ki akarják idegelni egymást.
- Nem erről van szó – legyintett Mike. Fel sem vette a piszkálódást, ahogyan végülis én sem. Ma semmi sem zökkenthet ki a kedvemből. – Add a telefonod! – Legnagyobb megdöbbenésemre Peti egy szó nélkül átnyújtotta neki – ami nála nagy szó -, majd rám pillantott.
- Te, Reba… Van egy olyan érzésem, hogy a húgodnak nem ártana már egy kiadós dugás, mert olyan harapós, mint egy kielégületlen buldog – Mike halkan felkuncogott, és nekem is vészesen megremegett a szám széle.
- Mi tart vissza? – dörmögte az orra alatt Mike, mire már kitört belőlem a jókedv, aztán vaku villant. Oké, a fotós tutira mindent megörökít, ami jó hír.
- Sógor, az Isten áldjon meg! – sziszegett Lexi Mike-ra, és ahogy elnéztem eléggé elpirult.
- Csak nem? – kérdeztem látványosan elképedve, mire csak egy lesújtó pillantást kaptam, és visszaült a helyére.
- Szerinted van esélyem? – kérdezte mintegy mellékesen Peti, és ujjaival beletúrt a tányéromon lévő süti habjába.
- Neked kinél nincs? – újabb értelmes kérdés a férjemtől… hm, tetszik ez a szó.
- Rebánál, vagy az anyukádnál – vágta rá gondolkodás nélkül, mire most belőlem tört ki a kuncoghatnék.
- Még jó! – így Mike a nagy pötyögés közepette.
- De mit akarsz a húgomtól?
- Bekka! – nevetett fel Mike, mire elkerekedett szemekkel néztem Petire.
- Csak megdugni? Nem teheted! – suttogtam halkan, de tettetett dühvel.
- És ha ő is akarja?
- Na, húzzál innen! – hessegettem el mosolyogva. – Ma nem rontod el a kedvemet, de… mindegy. Na menjél! Hihetetlen… - motyogtam mosolyogva, majd Mike felé fordultam. – Mit is csinálunk?
- Gondoltam tehetnénk fel az én twitteremre egy képet. Nagyon sok jó kívánságot küldtek, szóval…
- Hű, hát ha én lennék rajongó, én biztos örülnék neki. Kivéve persze, ha valamennyien inkább a helyemben akarnának lenni!
- Nem hiszem, hogy olyan sokan lennének… - és ő ezt szerintem komolyan el is hitte. Csak pislogtam párat.

A tánc nem okozott gondot egyikünknek sem. Ő nagyon jó táncos volt, és én sem voltam éppen falábú. Megnyitottuk a táncokat, és szépen sorban jöttek a párok. Nem is tudtam volna elképzelni szebb napot. A tengerparton voltunk, nem messze tőlünk a tenger morajlott, a fejünk felett apró lampionok világítottak a fából készült tető alatt, és hát mindenki mosolygott. Aztán először Peti kért le, majd újdonsült apósom, aztán jöttek Chester fiai, és mindenki más. Vagy két órán keresztül nélkülöznöm kellett a férjemet, de még mielőtt visszakaptam volna őt, Roger lépett elém, és kért fel.

- Tudod, nem gondoltam volna másfél évvel ezelőtt, mikor megismertelek, hogy az esküvődön fogunk táncolni. Pláne nem itt – mosolygott rám kedvesen.
- Marie-nek tetszik a hely, látom rajta. El kell majd még hoznod ide, figyeld meg! – kuncogtam, ahogyan a feleségére tévedt a pillantásom.
- Igen, valószínű… Bekka, nem tudom, hogy mikor kellene beszélnünk a jövődről…
- Beszélhetünk most is – néztem bele a szemeibe. Őt tiszteltem a legjobban a kollégáim közül.
- Mit tervezel?
- A doktorim el van kezdve. Peti sokat segít, és egy darabig még maradok.
- Terveztek gyereket, igaz?
- Még nem beszéltünk róla, de igen.
- Akkor nem maradsz majd nálunk – elhúztam a számat.
- Hát… akkor valószínűleg nem. Három év a babával… nem hiszem amúgy, hogy visszavesznek.
- Miből gondolod?
- Hát, sokan jelentkeznek majd a helyemre, ez fix. És még csak alig két éve tanítok ott.
- Én vissza foglak várni, és az én szavam számít, hidd el nekem! – mosolygott kedvesen.
- Köszönöm!

Jól estek a szavai, és kicsit meg is nyugodtam. Nem mintha a tanítás fontosabb lenne, mint Mike, vagy a családom. De azért mégis, jó volt ezt tudni.
Aztán végre eljött a pillanat, mikor ismét Mike-kal táncolhattam. Boldogan simultam hozzá, és élveztem, hogy szorosan vont közelebb magához. Még mindig megborzongtam, ahogy a sötét szemekbe néztem. Már éppen hajoltam volna hozzá, mikor felbukkant Peti. Egyetlen pillantást vetett Mike-ra, aki szelíden elmosolyodott, és elindult, hogy felkérje Talindát – megint.

- Ugye tudod, hogy figyelni fogok rátok? – suttogta a fülembe, miközben lassan körözni kezdtünk.
- Rá? – vontam fel a szemöldökömet, és a fejemmel Mike felé böktem.
- Ja, rá – hagyta rám. – Szóval én csak akartam, hogy tudd…
- Nagyon szépen köszönök mindent! – vágtam a szavába. – Még nem volt időm elmondani, hogy mennyire örülök neki, hogy ilyen…
- Jó fej vagyok? – kissé megrovóan néztem rá, mire felsóhajtott. – Nézd, én rajtad kívül sosem szerettem senkit. És téged sem úgy, ahogyan kellett volna. Viszont, mikor elmentél, egyedül maradtam. Nem számítottak a csajok meg a haverok. És most nem csak arra gondolok, hogy hiányzott a szex meg ilyenek… Hanem az, hogy ketten beüljünk valahová, meg hogy a húgodat piszkálhassam. Szóval ne köszönj nekem semmit se, és akkor én sem köszönök semmit – nem nézett a szemembe s ettől tudtam, hogy zavarban van.
- Oké – bólintottam végül. Peti örök rejtély, de így szerettem.

Nem mondom, hogy nem ittam sokat, de valahogy most nem éreztem úgy a hatását. Mondjuk arra bőven jó volt, hogy összefolyjanak kicsit az események. Táncoltunk még Mike-kal a többiek gyűrűjében, beszélgettünk, ettünk éjfélkor is valamit – nem vagyok benne biztos, hogy halat-e vagy csirkét -, mindenesetre hajnali kettőre hagytuk a mi kis titkunkat.

- Oké, ha így sietsz, ki fogom törni a bokámat – nevettem, és igyekeztem tartani vele a lépést a homokos parton. Már eléggé eltávolodtunk a többiektől, a lampionok fénye is lassan halványult.
- Hát vedd le a cipőd – jött a válasz, de azért bevárt, és megfogta a kezemet. – Ha közel megyünk a vízhez, a ruhád alja is olyan lesz.
- Máris vetkőztetni akarnál? – villantottam rá a szememet.
- Ne hogy azt hidd, hogy még sokáig velük leszünk. Szerintem már régen el kellett volna kezdenünk a nászéjszakánkat.
- Szerintem mi már tegnap elkezdtük… - csak vállat vont, közben megéreztem a vizet a talpam alatt, majd lassan felfutott egészen a bokámig a kis hullám. – Itt vagyunk.
- Szeretnél mondani valamit? – kérdezte, miközben a kezembe adta a kis, kékre festett követ.
- Hát… - hirtelen semmi értelmes nem jutott eszembe, úgyhogy egy régi emlékről kezdtem beszélni. – Anyáék temetésén ott volt velem a húgom, Peti pedig valahonnan messziről figyelt. Akkor döntöttem szerintem úgy, hogy ennek vége. Tudod, igaz, hogy ott volt Alexa, mégis… Szóval úgy gondolom, hogy Peti mostanság törleszteni próbál nekem azért, mert akkor cserbenhagyott. És el is várom tőle… Viszont ez veled kapcsolatban nem mondható el. Mindketten tudjuk, hogy köztünk is volt egy nagyobb… hát…
- Mosolyszünet?
- Igen, az – szabad kezemmel átfogtam a derekát, de inkább a hullámokat néztem. – Mégis ennek ellenére nem érzem azt, hogy bármi is megtört volna köztünk akkor. Minden nappal egy kicsit jobban szeretlek, pedig tegnap is úgy éreztem, hogy annál jobban már képtelenség, ma mégis így érzem… és szerintem ez így is marad – halványan elmosolyodtam, majd felnéztem rá. – Te szeretnél mondani valamit?
- Örökké szeretni foglak! – felnevettem.
- Ez ma nagyon hatásos, és nem is kell több! Én is szeretlek, és mindig is szeretni foglak! – megcsókoltuk egymást, majd hátralendítettük a kezünket, és eldobtuk a két követ. Én a kéket, Mike a pirosat. Úgy hittük így, hogy az óceán fog vigyázni rájuk, mi is örökké egymáséi leszünk. Hiszen az óceán majdnem örök időktől fogva létezik… kell ennél jobb őr a szerelmünknek?

Még táncoltam egy kicsit kedves apósommal, Chester is megpörgetett a parketten még egyszer utoljára, majd mind összegyűltünk, hogy elbúcsúzhassunk. Mike és én az éjszakát – már, ami megmaradt belőle – még itt töltjük, de aztán átcsónakázunk egy másik, kisebb szigetre, a többiek pedig a holnapi nap folyamán mennek haza. Csak Peti és Lexi maradnak kicsit tovább, ők felügyelik, hogy az ajándékok és minden egyéb hazakerüljön.
Megköszöntünk mindenkinek mindent, végigpusziltuk őket, elbúcsúztunk, hiszen most három hétig nem látjuk őket. Nem bántam nagyon a dolgot, bár hiányozni fognak, viszont nem tudtam betelni a gondolattal, hogy kettesben lehetünk végre. Talinda és én váltottunk még egy beszédes pillantást – amit megjegyzem, szerintem Chez is észrevett -, majd elindultunk a szobámba. Úgy döntöttünk, ott töltjük ezt az éjszakát.

Nem is kellett sokáig várnom arra, hogy újra érezhessem őt. Amint beléptünk a szobába, ujjai végigfutottak a karomon, majd a tarkómnál fogva magához húzott. Beletúrtam sötét hajába, és végignyaltam az ajkát, amitől neki csak egy jóleső nyögés szakadt fel a mellkasából. A számhoz hajolt, és vadul, erőszakosan, szenvedélyesen csókolt meg. Tetszett ez a temperamentum, tetszett a csókjának íze, és lágy, kutakodó érintései a szoknyám alatt, ahogyan felgyűrte egészen a hasamig. Tenyere végigsimított a combomon, majd ujjaival félretűrte a bugyimat. Ujjai megérintették nőiességem szirmait, amitől egy halk sóhaj szakadt fel belőlem. Élveztem, ahogyan lassan simogatni kezdett, és körkörös mozdulatokkal juttatott egyre nagyobb élvezetekhez. Szerettem volna, ha ő is érzi, amit én, ha ő is úgy érez, ahogyan én. Hogy ő is szinte epekedve várja, hogy testünk eggyé fonódjon.
Ujjaimmal a nadrágja gombjait kezdtem kioldani, majd eldőltünk az ágyamon, így sikerült kibújtatnom a nadrágból. Ajkammal az álla vonalát, a nyakát, és a kulcscsontját halmoztam el csókokkal, miközben becsúsztattam kezemet az alsója alá, és kényeztetni kezdtem őt. Mélyen, halkan felnyögött, és két ujjával elmerült bennem. Tudtam, hogy ezzel még jobban fel tudom őt húzni, így csak belemosolyogtam a bőrébe.
Másik kezével a hajamba túrt, és megmarkolva pár tincsemet felhúzott magához egy vad csókra. Egyre gyorsabban mozgattam a kezemet, ezzel egyre több sóhajt előcsalva belőle. De ő sem volt épp rest, mert már négy ujjal dolgozott bennem. Nem tudtam megállni, és elszakadva csábító ajkaitól, halkan felnyögtem, mire ő áttért a nyakam kényeztetésére.
Oldalt kicipzárazta a ruhámat, lejjebb tolta és végigcsókolta a melltartóm vonalát, majd ujjai a nyakamon keresztül végigsimítottak a rajtam, hogy aztán levehesse rólam a falatnyi fehér csipkét. Ahogyan nyelve körberajzolta a mellbimbómat, úgy éreztem, hogy felgyulladok.
Igyekeztem minél gyorsabban kigombolni a mellényét és az ingét, hogy én is eljátszhassak vele. Egyik gombot bújtattam ki a másik után, majd ahogyan szétnyitottam az inget átfordultam Vele, hogy most én hajolhassak fölé.
Szemeim itták a látványt, ahogyan megpillantottam az izmos mellkast. Tekintetem helyét gyorsan átvették az ajkaim, és hezitálás nélkül tapadtam rá. Végigcsókoltam a nyakát, a mellkasát, lefelé haladva a hasát, aztán az alsónadrágjának szegélyénél kezdtem csókolgatni és nyalogatni a bőrét. Mike felnyögött, és egy kicsit megemelte a csípőjét, hogy jobban hozzáférjek.
Kis időzés után, lejjebb toltam a boxerét, majd beharaptam az alsó ajkam, ahogy megláttam ágaskodó, ékeskedő bizonyítékát annak, hogy mennyire kíván engem. Kezeimmel kényeztettem tovább, és a csípőcsontját csókolgattam. Vártam egy kicsit, hogy váratlanul érje a mozdulatom, amire én nagyon is tudatosan készültem.
Egy hirtelen mozdulattal tűntettem el a számban férfiasságát, mire Mike tüdejében bent akadt a levegő, majd ahogy kényeztetni kezdtem nagyot nyögött. Ujjai ismételten a hajamat szántották, és irányította a mozdulataimat, hogy neki minél jobb legyen. Nem bántam. Vele ezt sem bántam, extázis fogott el, ahogyan nyelvemmel és ajkaimmal kényeztettem.
- Bekka... – úgy nyögte a nevemet, mintha valamilyen szimfónia lenne, és nekem ez elég is volt.
Felnéztem rá, ő a ruhámat vette le rólam, én pedig gyors mozdulatokkal lehúztam a tök felesleges bugyimat, miközben végigcsókoltam a hasát, és a mellkasát. Keresztül vetettem lábaimat a derekán, és elbódulva néztem le a barna szemekbe, hogy aztán egy végtelenül lassú mozdulattal ráüljek a csípőjére.
Ajkai elnyíltak, és kezei a csípőmet szorították, mire kéjesen elmosolyodtam. Erre vártam, rá vártam, hogy végre megérezhessem magamban… újra. És igen, megérte. Mennyei érzés volt. Lassan újra megemelkedtem, és ezzel kezdetét vette egy őrült iram, és őrült, érzelmekkel teli szeretkezés.
Egy idő után Mike nem tudott fekve maradni - nem akart –, és felült, majd a fenekem alá nyúlva ösztönzött hol lágyabb, hol vadabb ritmusra.
Szenvedélyesen téptük a másik száját, és nyelvünk fáradhatatlan táncolt járt, miközben mindketten sietősen haladtunk a beteljesedés felé. Ujjai a hátamat simogatták, én pedig körmeimmel szántottam végig a vállain. Nem érdekelt, hogy fáj-e vagy hogy meglátszik majd... Csak a vágy és ő számítottak.
Zihálva értünk el egyszerre a csúcsot, és lassan csókolózva próbáltunk lenyugodni. Soha, senkivel sem volt ilyen fergeteges a szex, mint vele. Igaz, nem voltam sok pasival, de nekem akkor is ez jelentett mindennél többet. Ő jelentett mindennél többet. Az, hogy a közelében önmagam lehetek, hogy a csókjára szomjazom minden percben, és hogy a buja barna szemekbe nézhessek.