Miért csak az álmaimban? - 4. rész

Egy kanapén ültem a régi szobámban, mögöttem a szekrénysorom volt, de körülöttem számolatlan tömeg zúgott, s ahogy előre fordultam, megpillantottam egy színpadot, nem is olyan messze a kanapémtól.
Meglehetősen furcsa volt egy koncert kellős közepén lenni, pláne egy kanapéval meg a szekrényemmel. A színpad közel volt, mégis úgy tűnt, hogy ezer meg ezer ember van közte és köztem.
Nagyot sóhajtottam - megint álmodom.
Szétnéztem a tömegben, de egyetlen ismerős arcot sem láttam, bár nehéz is lett volna mindenkit szemügyre vennem.
Aztán felcsendültek az első dallamok. Pontosan nem tudtam volna megmondani, hogy mi az, meglehetősen zavaros álom volt ez, de azt tudtam, hogy Linkin Park, és szeretem.

Hiába szólt a zene, egyszer csak Phoenix huppant le mellém, és ő is a színpadon lévőket kezdte nézni. Talán ő látta is őket, mert én csak elmosódott foltokat.
Tudtam, hogy őt még nem ismertem, de mégis odafordultam hozzá, és megdicsértem a munkáját. Mosolyogva megköszönte. Hogy pontosan mit is mondtam neki, nem tudtam, csak magát az érzést véltem felfedezni magamban, amit ez kiváltott.

Olyan volt, mintha mindenki más, aki körülöttem volt, észre sem venné, hogy én itt vagyok a kanapén. Nem tudtam, hogy ez most mi akart lenni. Ilyen álmom még nem volt.

Aztán Phoenix felállt, visszament a színpadra, és pár perccel később Mike ült le mellém. Ő, Phoenix-szel ellentétben azonnal rám mosolygott, én pedig egy pillanatra elvesztem a barna szemek mélységében. Imádtam a szemeit, mert a tekintete olyan volt, mint a legtisztább vizű tó.
Most is volt egy furcsa érzésem, mármint Vele kapcsolatban, de azt tudtam, hogy őt már ismertem valamennyire. Emlékeztem a találkozásainkra, mindenre.

- Jó kis koncert – kiabáltam végül, hogy hallja is a zene és a tömeg hangzavara mellett. Erre csak még jobban elvigyorodott, azzal az igazi sajátos vigyorával.
- Kis? Hetvenezer ember van még itt rajtunk kívül – válaszolta, közben pedig közelebb csúszott hozzám. Minden sejtem azonnal reagált a mozdulatra, a szívem hevesebben kezdett el dobogni, és a levegőt is szaporábban vettem.
- Innen nem tűnik annyinak – vélekedtem halkabban, és újra körbepillantottam.
- Nem számítottál rá, hogy újra találkozunk, igaz? – a kérdés váratlanul ért. Emlékeztem, hogy legutóbb elbúcsúztam tőle, és otthagytam a réten. Azt ígértem, soha többet nem látjuk egymást.
- Nem, valóban nem – nem mertem a szemébe nézni, inkább lenéztem a kezére, amit ott nyugtatott az enyém mellett. – Valójában nem is értem, mi ez most. Nem mintha az eddigi találkozásink olyan érthetőek lettek volna, de… - elmosolyodtam, ő pedig rácsúsztatta ujjait az enyémre, én pedig összekulcsoltam őket. – Meglehetősen zavaros ez a hely.
- Talán, mert mindketten álmodunk – találgatott, én pedig felnéztem rá, és csodálkozva pislogtam. – Hát nem egyértelmű? – kérdezte mosolyogva. – Ez, ahol most ülünk, meg ez a szekrénysor – pillantott a hátunk mögé kissé értetlenül – a te álmodban van, a koncert meg az enyémben. Valahogy… összekapcsolódtunk.
- Te akartad? – kérdeztem egyből, de ő nem felelt, csak áthatóan tanulmányozta az arcomat. Felhangzottak a Burn It Down sorai. Ezt valamiért egyből felismertem és tisztán csengett körülöttünk.
- Tetszik? – intett fejével a színpad felé.
- Őszintén szólva nem is nagyon fogtam fel belőle semmit, mivel te kötöd le minden figyelmem – szégyenlősen megvontam a vállamat, mintha ez semmiség lenne, de én is tudtam, hogy túl sokat, és túl érzelgőset mondtam. Na, nem azért, mintha nem mondtam volna neki ilyeneket ezelőtt, hanem mert kvázi szakítottunk legutóbb.
- Az jó – vigyorgott büszkén, majd a színpad felé fordult és a refrént együtt énekelte Chesterrel, én pedig tökéletesen hallottam a hangját, és ez valahogy annyira jól esett, hogy nem is akartam, hogy ennek az álomnak vége legyen.

Látszólag hiába akartam normális életet élni, ahol nem ábrándozok Róla, nem ment. Most is itt vagyunk, együtt. Pedig nem is akartam igazán. Vagy lehet, hogy azért történt, mert annyira ügyeltem rá, hogy nehogy azt akarjam álmodni, hogy Vele vagyok. De mit akar ez az egész jelenteni?

- Most mennem kell! – fordult felém, és megszorította összekulcsolt ujjainkat.
- Visszajössz hozzám? – szaladt ki a számon a kérdés, és azonnal elszégyelltem magam, hiszen a múlt alkalommal pont én nem akartam ezt, én bántottam őt. Mike megint mosolyt villantott, de ez kifejezetten az-az elégedett fajta volt. Mintha csak pont erre ment volna ki a játék. Hogy nem ér rá, éppen koncertezik, és csak elhúzza előttem a mézesmadzagot.
- Szeretnék! – azzal felállt, és otthagyva engem, átvágva a tömegen csatlakozott a többiekhez.

Mi lesz most?
Szerettem volna megvárni, míg vége lesz a koncertnek, de egyre jobban eltűnt a szemem elől az egész, aztán már csak a Burn It Down tisztán csengő dallamait hallottam a fülem mellett. Apa keresett telefonon, ezzel visszarántva a valóságba.
Viszont még sosem éreztem magam ennél furcsábban, ennél jobban felkavarva egy álmom miatt.
Mi lesz most?

Furcsa húsvét

Ültem a napsütésben, ujjaim között fűszálakat pörgettem, és halkan dúdoltam, miközben rájuk vártam. A Nap már magasan járt, igazán csodálatos idő volt, a réten pedig ezernyi fehér és lila ibolya nyílt. Nem kellett volna szebb környezet, hogy ismét találkozzak velük.
- Amy! – Bekka ült le mellém, kedvesen mosolygott, és két puszit nyomott az arcomra. – Örülök, hogy újra látlak!
- Én is örülök! Jól nézel ki.
- Jól is érzem magam, igaz, Életem? – Kenji lassú, megfontolt léptekkel sétált felénk, kezében egy pici üveget szorongatva.
- Igen, persze… miről is van szó? – felnevettem. Ez volt ő. Minden jó volt neki, amit Bekka mondott, és ez így volt jól.
- Hát arról, hogy milyen jól érezzük magunkat.
- Ja, hát igen. Hawaii csodálatos – felém nyújtotta a kezét, én pedig hagytam, hogy felhúzzon a földről. – Oké, nos… valami zöld réten jártam – intett körbe a kezével mosolyogva, én pedig elvigyorodtam. – láttam két csinos lányt, nagyon rájuk fért szerénységem, szabad-e segítenem? – most már tényleg nevettem.
- Sajátos – ismertem el nagyot bólintva. – Segíts, nehogy teljesen szétessünk nélküled! – finom illatú parfümöt fájt a nyakamra, majd kaptam mellé két puszit is.
- Eredetileg a sajátommal indultam el – nézett le az üvegre -, de Bekka rám szólt, hogy talán valami nőiesebbel indítsak, ami tetszene neked.
- Ennek tényleg jó illata van, de bárminek örültem volna, köszönöm szépen!
- Szívesen máskor is.
- Amy! – sikkantott egy hang, majd egy nagyon buzgó, nagyon nevetős valaki ugrott a hátamra. Kissé megtántorodtam a hirtelen jött súlytól és a nem kis lendülettől, de Kenji segítségével talpon maradtam. – Úgy örülök neked! Nektek! – Léni hangja rettentően hasonlított az enyémre, de ha ebből nem jöttem volna rá, hogy ő az, hát a mögöttünk érkező elárulta kilétüket.
- Állj félre, Tesó! – Kenji ránk vigyorgott, Léni leugrott a hátamról, és ahogy Mike felé fordultunk egy vödör vizet kaptunk a nyakunkba. – Kellemes ünnepeket! – vigyorogta. Lénin láttam, hogy az agyvize három másodpercen belül felforr, így tennem kellett valamit.
- Köszönöm, viszont! – ezzel odaléptem hozzá, és szorosan magamhoz öleltem. Léni sikoltott egyet tetszését kifejezve, majd csatlakozott, és hátulról ölelte át Mike-ot.
- Ez nem ér – morogta, de azért mosolygott, és igyekezett mindkettőnket magához húzni. – Bekka, sajnálom, de neked nem jutott víz… - puszit adott Rebekának, én pedig Léni arcát figyeltem. Szegénynek egyszerre látszott a vonásain, hogy kedveli Bekkát, de féltékeny is rá. Mindannyian tudjuk miért.
- Nem baj, majd legközelebb – legyintett a lány, aztán mind újra leültünk a földre. Nem zavart, hogy vizes vagyok, hiszen meleg volt, Lénit ráadásul Mike magához ölelte – már ha az annak számít, hogy átkarolta a vállát, és közel helyezkedett hozzá -, így nem kellett félnünk, hogy megfázunk.
- Nos, hogy telnek a napjaitok? – kérdeztem, mire négy kérdő szempár nézett rám. – Beszélgetni jöttünk. Az, hogy én tudom nagyjából, egy dolog.
Mike a fejét csóválta, neki ezt nehezebb volt elfogadnia, mint a többieknek. Én is tudtam, hogy furcsa a helyzet, de úgy gondoltam megengedhetem magamnak, hogy legalább ünnepnapokon összejöjjünk kicsit – ez volt a saját ajándékom magamnak. Kérdőn fordultam Bekka felé, aki kisé elpirult.
- Hát, mi nászúton vagyunk, és…
- Hogy mi? – kérdezett közbe Mike olyan döbbenten, amilyennek még nem láttam. Arca hirtelen elsápadt, olyan fehér lett, mint a fal. Léni összehúzta a szemöldökét, és morcosan nézett rá. Így is rettentően emlékeztetett magamra.
- Hát mi összeházasodtunk. Azt hittem te tudod – pislogott meglepetten Bekka. Én is meglepetten néztem, mert azért mindent nem tudtam irányítani, szóval azt sem tudtam, hogy Mike lemaradt erről.
- Nem volt időm elolvasni mostanság a fordításokat, mert Fanni meg én eléggé elfoglaltak voltunk.
- Chpffkhm… - így Léni. Mike azonnal elvette a kezét a lány válláról.
- Helyben vagyunk… - morogta, és közben a fejét csóválta.
- Amúgy gratulálunk! – mosolygott Kenjire Léni, aki csendesen biccentett.
- Köszi… Na szóval, jól elvagyunk. Élvezzük, hogy kettesben lehetünk – kis csend állt be.
- Te, Kenji… beszélhetnék veled négyszemközt? Mármint hatszemközt? – pillantott rám és Kenjire Léni.
- Gyere Bekka, addig nézzünk el a tó felé – mondta Mike, s egymásba karoltak, majd elsétáltak. Léni még egy ideig figyelte őket, ahogy távolodtak, majd Ken felé fordult.
- Boldog vagy?
- Az vagyok.
- Az jó… - motyogta Léni, én pedig csak csendben figyeltem. Nem tudtam, mit akarhat mondani vagy kérdezni.
- Minden rendben? – így Ken.
- Összejöttem Chesterrel – nyögte ki halkan, mire nekem mosolyra húzódott a szám. Ken egy pillanatig megilletődötten pislogott, majd rám nézett. Bólintottam, talán nem hitte el elsőre.
- Chez jó srác. – mondta végól.
- Igen, az. Szeretem is, csak… ő nem Mike – Kenji nagyot fújt, és elmosolyodott; kérdőn néztünk rá.
- Reméltem, hogy nem azt mondod, hogy nem én vagyok… szóval érted – kicsit zavarban volt, de olyan édes volt így! Nem hiába szerettem annyira.
- Nem, tudom, hogy ti mások vagytok. Különbözőek – mosolygott Léni. – És én Mike-ot szeretem… mármint… úgy értem…
- Nekünk nem kell hazudnod, Hel! – végigsimítottam a karján, bíztatásképp.
- Ismerem őt – intett a fejével Ken Mike felé. – Hiszen egy részem ilyen volt valamikor. Mármint nem a nőkkel, mert nekem ott volt Anna. De ő… Ő ég, nem lángol, nem csak pislákol, mint egy gyertya, hanem pusztító tűzként emészt fel mindent, és képes lenne felégetni maga körül akármit.
- És lángra lobbantja maga körül az egész világot is, hogy részei lehessünk – motyogta Léni, és elgondolkodva nézett Kenji szemébe.
- Igen, így van. Nézd, ha jól értem a ti helyzeteteket, akkor ő hozott ki téged Amerikába, igaz? – Léni csak bólintott. – Látod? Megadott neked egy teljesen új életet, új barátokat, új szerelmeket, mint Chester… Talán csak félt. Mert, ha magamból indulok ki, márpedig ő is belőlem van, akkor bátran állíthatom, hogy én is féltem sokszor. Bekkával is. Belemenni valami újba mindig érdekes. De tudod, hogy veszélyes is. Elveszítheted őt, akit pedig nem akartál volna. Talán ő a könnyebb utat választotta. Fanni mellett te megmaradsz neki annak a biztos, és megrendíthetetlen pontnak, ami mindig is voltál.
- De ha valóban szeret, hogyan élhet nélkülem? Az érintésem, a csókom nélkül? Hogyan mondhatja nekem azt, hogy ha eljön a világvége, akkor is én leszek az egyetlen a szívében, miközben kidob az otthonunkból?
- Ezt mondta? – kérdezett vissza Kenji, Hel és én bólintottunk, aztán ő tanácstalanul pislogott. Erre ő sem tudott mondani semmi okosat.
Léni végül bánatosan Kenjire mosolygott, és az esküvőről kérdezte. Mármint arról, ami utána történt eddig. Meg szerettem volna ismerni Mike szemszögét is, tőle is szerettem volna hallani erről az egészről, így lesétáltam a tó partjához.
Megértettem, hogy Léni miért nézett úgy Bekkára. Én is láttam most is, hogy Mike milyen fátyolos tekintettel nézett rá. Viszont én azt is láttam kívülállóként, hogy Mike hogyan néz Lénire.
Bekkának elmondtam, hogy Léni erősen érdeklődik az esküvő és a nászút felől, így ő visszament hozzájuk, én pedig ott maradtam Mike-kal.
- Tőlem is meg akarod kérdezni, mit gondolok Chezről, Fanniról meg Léniről, igaz?
- Igen, szeretném. Most itt vagy, olyanokat is mondhatsz, amiket én nem tudok.
- Azért jöttem össze Fannival, mert… oké, sorolok néhány dolgot… - nagyot sóhajtott, és én láttam rajta, mennyire fájdalmas neki erről beszélni. Ezt senki más nem tudja rajtam kívül, sosem mutatja. Az, hogy felbőszült bikaként viselkedik, nem egyenlő ezzel. – Fanni csinos, aranyos, kicsit ugyan más, mint Léni – itt köhögést mímeltem, mire megforgatta a szemeit. – Oké, nagyon más, de szerethető… És Léni kiakadt a Kimes dolog miatt is, ami szerintem abszolút nem az ő dolga, bármennyire is a barátom. Aztán Chesterrel táncolt például a Grammy után a parkolóban, meg Chez látta is meztelenül Lénit. És akkor ott van még a piercing, meg a tetoválások… Jól elvannak. Nem, persze, hogy nekem ez nem jó. Fáj. Igen, most lehet tátognod, de fáj – becsuktam a számat, pedig észre sem vettem, hogy kinyitottam. – Viszont szeretem Fannit. Komolyan szeretem. Mellette minden nyugodt. És erre vágytam otthon, pedig nem is tudtam róla. Viszont Léni… Úr Isten, mikor megláttam, hogy Chester össze-vissza taperolta a szülinapján… és az a csók… Az csók volt, Amy! – nézett rám szomorúan. – Amikor én megcsókoltam nála, kint az erkélyen… Azt hittem, tökéletes volt. De nem volt. Léninek egy olyan pasi kell, mint Chester.
- Miért nem léptél az erkély-jelent után?
- Léni sem lépett. És egy kicsit tartottam a dologtól. Akkor költözött ki, bele kellett rázódnia a dolgokba. Én próbáltam kedves lenni. Például a Grammy előtt, amikor odaadtam az egyik kártyámat, hogy vegyen magának valami szép ruhát. Összeveszett velem. Dühös lettem, kiabáltam, de… Szóval olyan könnyen nekem támadt. Úgy döntöttem, én is ilyen leszek – tétován pillantott rám. – Te tudod mi lesz, igaz?
- Igen, tudom. De nem mondhatom el.
- Értem – olyan csüggedten állt ott mellettem, és kémlelte a vizet, hogy komolyan majd’ a szívem szakadt meg.
- Boldog leszel! Hogy kivel, az a jövő titka, de boldog leszel! – szorosan magához ölelt, és most éreztem, hogy nem utál azért, amiért így terelgettem az útján. A múltkor, a születésnapján szinte éreztem, hogy engem okol és gyűlöl. Most még sem ezt mutatja, és ez jó volt.
Visszasétáltunk a többiekhez, és még beszélgettünk egy kicsit, majd mindüket az útjukra engedtem.
Bekka és Kenji tökéletesek együtt, és ennél talán nem is lehetnének boldogabbak. Ez jó, ezt akartam biztosra tudni. Léni és Mike pedig szenvednek. Sajnos semmi jót nem ígérhettem Helnek, de legalább Mike-ot kicsit megnyugtattam. És nekem ez is fontos. Reméltem, hogy mikor legközelebb találkozunk, már jobb lesz a helyzet – bár magam is tudtam legbelül, hogy ez csak hiú ábránd.

Miért csak az álmaimban? - 3. rész

A Nap ragyogóan sütött az égen, a madarak csiripeltek, és vidáman repkedtek a fejem felett, Ő pedig ugyanúgy mosolyogva várt, ugyanazon a réten, ahol legutóbb is találkoztunk. Én mégsem tudtam Vele örülni. A torkomat marta egy láthatatlan kéz, a fogaimat összeszorítottam, hogy ne gördüljön le egy könnycsepp se az arcomon. Ő is észrevette a vonásaimon, hogy valami nincs rendjén, s azonnal felpattant a fűből, hogy aggódva kinyújthassa felém a kezét.

- Mi baj van, Netti? – kérdezte azonnal, én pedig három lépésnyire Tőle lecövekeltem. Tekintetem a kinyújtott karokra tévedt, s míg a szívem azt kívánta, érintsem meg, hogy a jól ismert bizsergés járhassa át az egész testemet, de az eszem tiltakozva hátrált a gondolat elől.
- Elegem van – mondtam, de nem néztem a szemébe, egyszerűen képtelen voltam rá. – Belefáradtam abba, hogy létezem – motyogtam nagy nehezen, a gombóc a torkomban csak nőtt, ezzel fojtogatva engem.
- Miért? – leengedte a kezeit, mikor elfogadta, hogy nem fogok odabújni hozzá. Nem kezdett el győzködni, nem mondogatta, hogy vessem el ezt a képtelenséget. Mert csak az álmaimban létezett. Velem együtt legalábbis csak ott.
- Egyszerűen nem megy. Legszívesebben csak ülnék egy fotelben és néznék ki a fejemből. Meguntam mindent, Mike! – összeszedve minden erőmet felnéztem a barna szemekbe. – Hiába süt a Nap, hiába virágzik a természet, bennem halott minden. Ugyanolyan kopár és kietlen vagyok, mint a legrosszabb pillanataimban.
- Mégis idejöttél… - tétován felém lépett egyet, és arcán bizakodó félmosoly jelent meg. Ezért nem mertem az elején a szemébe nézni. Megbabonáz, mert szeretem.
- Hát nem szánalmas? – ráztam meg a fejemet lemondóan, kissé cinikusan. – Te csak az álmaimban létezel.
- Nem igaz, és ezt te is tudod! Emlékszel, hogy azt mondtam legutóbb, hogy lehet, hogy én is éppen rólad álmodom?
- Emlékszem, de ez butaság – nagyot sóhajtottam, de az Ő lelkesedését nem tudtam letörni. Hogyan is tudtam volna, hiszen pontosan a kedvemre teremtettem magamban, magamnak.
- Miért? Most nálam van éjszaka és nálad nappal. Lehet, hogy…
- Elmegyek, és nem jövök vissza többé! – szakítottam félbe, s arcáról eltűnt minden jókedv. Egy csapásra sikerült szegénynek fájdalmat okoznom, láttam tökéletes vonásain.
- Miért? – jött az újabb kérdés, amire én már nem akartam válaszolni. Ő nem tudhatta milyen rossz érzés nekem, hogy rajta kívül nincs más. Nincs olyan, aki valóban szeretne. Ha Ő igazából is az enyém lenne, nem is kellene más. Nem lenne másra szükségem. De nem így volt, és az álmodozással csak még nehezebbé tettem az életemet.

Odaléptem elé, utoljára rásimítottam a kezemet az arcára, és lehunytam a szemem. Honnan is tudhatnám, hogy milyen lehet ez valójában? Hogy milyen érzés a borostás arcát simogatni? Sehonnan. Ajkaimat még egyszer az övére nyomtam, s gyors puszit leheltem rá. Ezt sem tudtam biztosan, milyen lehet. Viszont azt el kellett ismernem, hogy itt és most tökéletes volt. Sietve hátat fordítottam Neki azzal a feltett szándékkal, hogy többé nem térek vissza. Hogy ezentúl csakis a valóságban fogok élni, Nélküle. Pokolian fájt, felért egy igazi szakítással. Néhány lépéssel később rájöttem, hogy képtelen vagyok elmenni innen. Még nem járt le az időm, még alszom. Úgy teremtettem meg azt a világot, ahol Vele vagyok, hogy magamtól ne ébredjek fel belőle. Kellett hozzá egy külső kényszer, egy katalizátor, mint az óra csörgése, anya hangja és rázogatása, vagy valami hasonló.
Talán órákig, talán csak percekig álltunk ott ketten, én a hátamat mutatva Neki, mégis végig éreztem, hogy a szemei rajtam időztek. Sokszor sutba akartam dobni az elhatározásomat, és visszafutni Hozzá, a karjai közé, hogy újra egyek lehessünk. Mégsem tettem. Valami olyan dolog megtört bennem a való életemben, ami kellő erőt adott ahhoz, hogy magamat és Őt is kínozva, de elhagyjam ezt a helyet, Őt. Csak álltam ott, és bámultam a lábaim előtt elterülő tökéletes rétet, a virágokat, s a szélén magasba nyúló fákat. Minden csendes volt, és békés, csak az én szívem háborgott. Mintha azzal, hogy azt mondtam Neki, hogy vége van, még sivárabb lenne a lelkem.
Váratlanul ért a hosszú idő alatt eltelt csendben az Ő hangja. Nem értettem tisztán mit mond, ezért felé fordultam. Viszont amint megpördültem a tengelyem körül, minden szétfolyt, és elpárolgott, ami körbevett. Mintha csak színes tinták sokasága alkotta volna a világot körülöttem. Az Ő alakját már nem is láthattam, megszólalt az a bizonyos katalizátor, ami kiszakított az álmok világából. Az Ő hangja, csak most már a valóságban, egy telefonos ébresztő képében, ezzel a végét jelezve egy mesterien megalkotott világnak.

Furcsa születésnap

Sziasztok!
Azt hiszem, nagyjából mindannyian sejthettétek, hogy ez a nap semmiképp sem fog eltelni bejegyzés nélkül!
Ma 35 éve született Mike, ezúton szeretnék neki nagyon boldog szülinapot kívánni!
És persze írtam valamit Figyelmeztetnem kell benneteket, hogy szerintem életemben nem írtam még ilyen paradoxon módon furcsa akármit! De most halálosan komolyan mondom, majd meglátjátok, ha elolvassátok! Még nekem is irtó furcsa az egész, de hát ettől szeretem. Hogy olyan más, és szerintem egyedi. Talán ilyet még senki sem írt! A végén kommentben nyugodtan feltehetitek a saját kérdéseiteket. Majd meglátjátok miért.
Szóval még egyszer: Happy Birthday Mr. Shinoda!



Az egyszerűség és tisztán látás végett először is szeretném tisztázni, hogy ki kicsoda, és miért vagyunk itt. Tehát én, mint azt mindannyian tudjátok, Amy vagyok. Én alkottam meg a Szerelem a színpadont és az A Thousand Suns-t. Na nem az albumot, a fanfiction-t. Az én szereplőimmel fogunk most foglalkozni kicsit, eme nemes februári, mínusz húsz fokban. Nos, tekintve, hogy Mikeból így kettő van, egyiküket kénytelen vagyok átnevezni, persze csak bizonyos határokon belül. Így mostantól az a Mike, aki a Szerelem a színpadon-ban szerepel, ő lesz Kenji, az ATS beli pedig Mike. Szerintem a Mike1 és Mike2 hülyén hangzana…

*

Mindenek előtt igyekeztem nem korán felébreszteni őket, és olyan helyre hívni, ahol ebédelni is lehet. Na, itt persze nem Kenjiről és Mikeról van szó, tudtam, hogy ők kibírják akár két napig is alvás nélkül, de Léni szeret lustálkodni. Így egy jelenleg üres – rajtam és a pincéreken kívül nincs itt senki – gyorsétteremben vártam rájuk, és természetesen nem kellett csalódnom.

Kenji és Bekka kéz a kézben léptek be a falatozó ajtaján, arcukon mosoly. Most, hogy így jobban megnéztem magamnak Őt, rájöttem, hogy tényleg igazam volt: neki az idő múlása jól állt. Nem mintha fiatalabb korában ne lett volna álompasi a számomra, de most kifejezetten sármos volt. Ahogyan az egy férfihez illik. Azonnal kiszúrtak engem az egyik asztalnál, és felém vették az irányt. Bekka adott két puszit, Kenji megrázta a felé nyújtott jobbomat, és megdicsért, hogy csinos vagyok. Nos, eddig nem volt hiba, pont olyan volt, mint mindig. Kedves és rettentően helyes.
Nem sokkal később, néhány csendes perc után újra csilingelt az ajtó fölötti kis csengő, és belépett a másik páros. Léni, amint megpillantott, elvigyorodott, és szinte futva tette meg a távolságot köztünk. Én is mosolyogtam, felálltam, hogy aztán jó szorosan magamhoz ölelhessem őt. Mike először nagyra nyílt szemekkel nézte Bekkát, és az idősebb önmagát, majd Lénire és rám pillantott. Vártam, vajon mit fog tenni, s pár pillanattal később Ő is megölelt.

Mikor végre mind az öten helyet foglaltunk, kijött az egyik pincérlány, és felvette a rendelésünket. Kenji egy kávét kért, Bekka egy jegeskávét – igen, itt kiütközött a fagyi-imádata -, míg Mike, Léni és én egy-egy forró csokit. Nem is kellett sokat várnunk, pár perccel később már a gőzölgő italaink fölött néztünk a másikra. Kenji barátságos pillantással nézett hol engem, hol a fiatalabb önmagát, de míg egyik kezével a kávéját kavargatta, másikkal Bekkát ölelte. Nem úgy, mint a másik páros, akik külön is ültek. Mike az egyik, míg Léni a másik oldalamon.

- Hát először is, szeretnék nektek nagyon boldog születésnapot kívánni! – szólaltam meg, végülis én rángattam őket ide, egy helyre, egy időbe.
- Köszönjük szépen! – biccentett jókedvűn Kenji, míg Mike mellettem még egy puszit is nyomott az arcomra hálája jeléül.
- Nos, azért csődítettelek titeket ide, mert úgy gondoltam, hogy ezen a napon megválaszolhatnánk a kedves olvasóimnak pár kérdést, és talán még többet vethetnénk fel nekik.
- Mondjuk, hogy miért írtál nekem egy hátbatámadós, ribanc unokahúgot? – motyogta mellettem Léni, és szomorúan vizslatta a szemben ülő Kenjit.
- Azt le kell szögeznem, hogy amit írok, az attól olyan amilyen, mert ti alakítjátok. Én csak leírom mit tettetek, és éreztetek. Magukat a cselekményeket nem én irányítom.
- Szóval, ha be akarok verni neki egyet, nem akadályozod meg? – vonta fel a szemöldökét ugyanúgy, ahogyan én is szoktam.
- Nem, természetesen nem.
- Csak tudnám amúgy, hogy mi bajod van! – sóhajtott fel Mike, de szüntelenül Bekkát vizslatta.
- Mondjuk az, hogy most is azt a nőt bámulod, akiről Amyvel írunk. Amúgy semmi az égvilágon!
- Azt hiszem nekem ez kicsit magas! – Bekka Mike-ot nézte, nem értette, miről folyik a vita.
- A történések adottak, és ne beszéljünk erről, jó? Ha Mike nem veszi észre, ami a szeme előtt van…
- Akkor egy hülye! – morogta befejezésül Léni, mire Kenji rosszallóan nézett rá.
- Hé, mégis csak rólam van szó! – mordult fel.
- Na és? Te normális vagy, a fiatalabb önmagaddal ellentétben! – Léni úgy fújt Mikera, hogy biztos voltam benne, menten feláll és felpofozza itt helyben.
- Attól még, hogy összejöttem Fannival, te ugyanolyan fontos vagy nekem, mint az elején! – ezért nem pattant fel és pofozta meg Őt. Amiért én sem tenném. Mindketten majdnem leolvadtunk a székünkről ezeknek a szavaknak a hallatán. Léni sosem tudott haragudni Rá. De itt a kérdés: vajon ez így is marad örökre? Nem sokall-e majd be néhány hónap múlva?
- Akkor nézzük csak… - gondolkodtam egy picit, hogy mit is kérdezzek először. – Kenji, mit éreztél, vagy mit gondoltál, mikor először megláttad Rebekát abban a boltban?
- Először azt, hogy itt van végre egy nő, normális ízléssel – nevetett. – El sem tudod képzelni, hogy miért mennek a mai fiatalabb nők a könyvesboltba. Ha el is jutnak a boltnak abba a részébe, ahol a zenék vannak, valami mást vesznek, nem Linkin Parkot. Persze, nem mondom, hogy én nem szeretek más zenéket. Sőt…
- Igen, ismerlek! – bólogattam mosolyogva, mire mosolya még szélesebb lett.
- Na szóval, aztán mivel elváltunk Annával, úgy gondoltam megengedhetek magamnak és könnyed kis flörtölést!
- Könnyed kis flörtölést? – kapott a szón Bekka, és kérdőn, de jókedvűen nézett fel Rá.
- Hát nem tudtam, hogy te leszel az igazi!
- Ezt elsőre sosem tudjuk, pajtás! – Mike szavai megleptek, még én is kérdőn fordultam felé, Léni mellettem pedig szinte majdnem átmászott előttem az asztalon, hogy jobban lássa az arcát. – Most mi van? – mintha kicsit zavarba jött volna.
- Semmi, semmi! – lapogattam meg a vállát, és úgy néztem Lénire, hogy értse, itt most szerintem róla volt szó. De ő csak lemondóan sóhajtott, és visszatért a forró csokijához.
- Hát ebben van valami! – hümmögött egyetértően Kenji. – Legalábbis a mi esetünkben – pillantott Mike-ra. - Aztán mikor beszélgettünk ott fagyizás közben, valahogy úgy éreztem, szeretnék vele még találkozni. Nem is tudom… Jó volt vele. Üdítő volt a társasága. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy irtó csinos – Bekka erre halványan elpirult, de nem szólt semmit.
- Rendben. Akkor beszéljünk kicsit arról, mikor összevesztetek Anna miatt. A koncerten.
- Ott már elmondtam mindent – sóhajtotta. – Úgy éreztem, hogy ki vagyok hagyva a saját életemből, és ez nem tetszett. Szerettem Bekkát már akkor is, és azt hiszem, kicsit csalódott voltam, hogy nem mondta el, hogy Annának van valakije. De ez édes kevés lett volna ahhoz, hogy komolyabban közénk álljon.
- Kicsit igazat is adtam neki, ahogy később jól átgondoltam – Bekka nyugodt hangja teljesen más volt, mint Lénié és az enyém. Belőle áradt az, hogy felnőtt nő, aki tökéletes Kenjinek. – Nekem is voltak ilyenek a múltamban.
- Peti nem volt könnyű eset, mi?
- Hát nem – halványan rám mosolygott, de nem látszott az arcán, hogy vágyna azokba az időkbe. Innen is tudtam, hogy őszintén szerelmes Kenjibe. – Szóval aztán beláttam, hogy nem kellett volna kihagynom ebből a dologból. De végül tényleg nem lett belőle komolyabb baj, már ami kettőnkre vonatkozott volna.
- Jól van, akkor kicsit térjünk át rátok! – kétfelé pillantottam, Léni mosolygott, Mike pedig figyelmesen hallgatott. – Mike, milyen volt, mit éreztél, vagy gondoltál, mikor még csak Interneten keresztül beszéltetek Lénivel?
- Hát én izgatott voltam, mert nem tudtam, hogyan fog viselkedni – halványan elmosolyodott, én pedig kicsit hátrébb csúsztam a széken, hogy ők is láthassák egymást. – Reméltem, hogy nem egy hisztérikus rajongó lesz, bár a leveleiből már sejtettem, hogy jó embert választottam.
- Tetszett neked? – közbevágtam, tudtam, mindenki erre kíváncsi. – Mint nő, felkeltette az érdeklődésedet? – Léni mellettem akkorát rúgott a bokámba, hogy egy pillanatig csak csillagokat láttam, de azért ő is, meg én is Mike-ot figyeltük.
- Hát… - láttam rajta, hogy zavarba jött a kérdéstől, de nekem nem tudott hazudni. Fizikailag képtelen volt rá, ha velem beszélt. Ezért is ismertem olyan jól, mert annak, aki egyengeti az útját, és néha beleszól abba, hogy mi történjen (de tényleg csak néha) nem tud hazudni. – Igen, tetszett – ennyit mondott, és ahogy elnéztem nem is akart többet ehhez a témához hozzáfűzni.
- Komolyan? – hüledezett Léni, és meglepetten pislogott Rá.
- Hát igen. Csinos vagy, ez miért meglepő? – pillantása találkozott Helénáéval, én pedig Kenjire vigyorogtam.
- Furcsa, hogy fiatalabbként, és egy másik életben nem mondod ki, hogy mit érzel, igaz? – a szakállal keretezett arc mosolyra rándult, Bekka pedig hangosan felkacagott.
- Na most azért vagyunk itt, hogy rajtam viduljatok? Beszéljünk inkább arról, hogy te – mutatott az idősebb felé – hónapokon keresztül elhallgattad Bekka elől az Ellás dolgot! – talált, süllyedt!
- Te meg ezt honnan…? – azt hiszem Kenji magában is rájött, honnan is tudja Mike ezeket, és szúrósan nézett Lénire, aki viszont bőszen mutogatott rám.
- Szerintem erről már felesleges beszélnünk – mondta derűs nyugalommal Bekka. – Elkövetett egy hibát, és? Mindannyian követtünk már el. Ha jól értem, annak ellenére, hogy Mike – itt a fiatalabbra nézett. – nem lépett Léni felé, te sem tettél semmit – pillantott Heléna felé, aki eltátotta a száját egy pillanatra. – Végülis mit tettél ahelyett, hogy elmondtad volna neki, hogy szereted?
- Hogy szeret? – mordult fel Mike, és úgy nézett Bekkára, mintha két feje nőtt volna a lánynak hirtelenjében. – Otthagyott a repülőtéren. Mármint nem jött haza. Elfutott.
- Ezt te tényleg így gondolod? – hördült fel Léni is. – Anya beteg volt… - kötötte az ebet a karóhoz, és csak ketten tudtuk, hogy ez hazugság.
- Ha egy kicsit is szeretnél, akkor együtt örültél volna velem és Fannival.
- Fanni? – kapcsolódott be Kenji is.
- Az unokahúga – bólintottam felé.
- Te írtad bele, szóval a te hibád! – nézett rám Léni. Elmosolyodtam a hevességén, teljesen olyan volt, mintha magamat látnám és hallanám. – Amúgy meg – villám gyorsan tekintett inkább Bekkára. – Te sem vagy éppen olyan hű de bátor meg makulátlan!
- Tessék? – Kenji és Bekka egyszerre kérdezték, én pedig kérdőn felvontam a szemöldökömet. Na, ez a fordulat elég új még nekem is.
- Ha a futásról van szó, te is jó vagy, tekintve, hogy a te példádat követtem, mikor hazamentem. Arról nem is beszélve, hogy Petivel voltál végig. Ha jól emlékszem készültek érdekes képek egy bizonyos buliról.
- Az egy teljesen más szituáció volt! – fortyant fel egy kissé Bekka is, én pedig nevetve leintettem őket. Mind a négyen rámnéztek.
- Na látjátok, ezért szeretlek benneteket annyira! Ezt sem én alakítom, ti magatok kreáljátok ezt a veszekedést is, és én imádom, hogy külön életre keltek minden alkalommal. Valójában Léni és Mike az esetek nyolcvan százalékában nem azt csinálják, amit szeretném – néma csend következett.
- Ha a mi szülinapunk alkalmából vagyunk itt – szólalt fel végül Mike, és megengedett magának egy futó mosolyt is. – Akkor miért nem beszélünk kellemesebb témákról?
- Például?
- Nos, azt mondod, hogy nem te irányítod a tetteinket, hanem mi magunk? - kérdőn nézett rám, és ahogy végignéztem rajtuk, láttam, hogy ez a téma mindegyikőjüket érdekli.
- Adtam nektek személyiséget, ez igaz, de ti cselekedtek. Tudtam mindig is, hogy Bekka egy kedves, megértő lány lesz, ahogyan Kenji is hasonlóan magával ragadó személyiség. Léni sokkal inkább tűzről pattant, előbb cselekszik, mint ahogy végiggondolná a dolgokat, ahogyan Mike is illik hozzá, hiszen még pörgősebb, mint idősebb önmaga, és több hibát is halmoz.
- Miféle hibákról beszélsz? – kérdezte az említett.
- Egyelőre nem mondhatom meg, de te is rá fogsz idővel jönni, mikor szúrod el nagyon.
- Úgy érted ennél is jobban? – szúrta közbe Léni, mire Mike dühösen szusszantott egyet.
- Tudnunk kell megbocsátani, de tudnunk is kell felismerni, ha hibáztunk – Kenji szavai most kifejezetten Mike-hoz szóltak. Furcsa volt látni, hogyan próbálja befolyásolni önmagát, aki egy rész abból a lélekből, ami teljessé teszi a valódi Mike Shinodát.
- Az, hogy összejöttem Fannival, nem hiba volt. Csak Léninek tudnia kellene elfogadni! – ezzel felállt, puszit nyomott az arcomra, és kisétált a vendéglőből. Bekka sajnálkozva nézett a mellettem lehorgasztott fejjel ücsörgő Lénire. Nos, én is sajnáltam kissé, de sejtettem, hogy Mike nem fogja bírni ezt a beszélgetést. Kihívtam a pincért, és rendeltünk ebédet. Annak ellenére, hogy ez egy különleges nap volt, mind a négyen egyszerű hamburgert rendeltünk.
- Tudsz valamit mondani, mi lesz velünk még? – kérdezte végül Bekka, megtörve a csendet. Erre már Kenji is felkapta a fejét, ahogyan Hel is.
- Tudnék, természetesen. Előre látom az egész történetet, mindkettőt. De még okozhattok meglepetést. És fogtok is, ebben nem kételkedem. De nem árulhatok el sok mindent, azzal elrontanám a dolgok alakulását.
- Mit fog szólni hozzá? – kérdezte félve Léni.
- Mihez? – Bekka ugyan nem tudta, de én igen. Tudtam, mire gondolt.
- Ahhoz, hogy Chez és én… szóval izé…
- Ó, komolyan? – Kenji szeme felcsillant. – Nincs neki családja?
- Nincs. Még. Hogy mit fog hozzá szólni Mike? Mit szeretnél jobban, ha kiabálna, ezzel bebizonyítva, hogy féltékeny, de megromlana a kapcsolatotok, vagy ha elfogadná és örülne?
- Nem is tudom… Szentül hiszi, vagyis úgy érzi, hogy Fanni a nagy ő… - aranyosan fintorgott, de azért sajnáltam őt. Ha valaki, hát én tudtam, mit érez.
- Mike elég kiismerhetetlen, de nem fogsz csalódni. Ami titeket illet… - pillantottam Bekkára és Kenjire. – Nem mondom, lesznek még érdekes dolgok az életetekben! – mindketten elmosolyodtak, ahogyan én is. – Persze ez nem jelenti azt, hogy ne okoznátok még ti is nekem egy kis meglepetést…
- Hát akkor… igyunk Mikera! Mindkettőre – emelte a poharát Léni, és Kenjire nézett. – Köszönjük, hogy létezel, és ezzel megszépíted a mi napjainkat, még ha csak távolról is! Nagyon boldog harmincötödik születésnapot!
- Boldog születésnapot! – harsogtuk Bekkával Léni után, és koccintottunk a világ legtehetségesebb zenészének az egészségére.

Karácsony

Sziasztok!

Kolett kérdezte úgy két hete, hogy készülök-e valami szösszenettel idén karácsonyra. Először nem terveztem, de hát milyen blogom lenne ez, ha kimaradna, nem igaz? :)
Szóval ilyen egy karácsonyi novella tőlem-nektek! Nem reklamálni a vége miatt! ;)

Boldog Karácsonyt kívánok!

Puszi!



Furcsán nyugtalan voltam, mint ahogyan minden Szenteste reggelén az elmúlt hat évben. Ám valahogy most mégis más volt. Eddig is bennem volt az érzés, hogy ez lesz az a nap, amikor vége mindennek, de ma mégjobban éreztem. Valahogy egy cseppet sem volt karácsonyi hangulatom, és semmi kedvem nem volt sem sütni-főzni, sem fát díszíteni. Azonban egy ilyen helyen, ahol én is éltem, muszáj volt megtartani a látszatot. Így egész nap a konyhában ácsorogtam, és tettem a dolgomat. Nem sok mindent készítettem, hiszen csak magam leszek az este, s majd holnap jönnek a szüleim, és a testvérem meg a családja. Mégis szerettem volna elkészülni, és kicsit az is bennem volt, hogy foglaljam le magam, főleg a gondolataimat. Nem szabadott Őrá gondolnom, még csak egy picit sem.
Délután gyorsan felhozattam a lakásomba a fát, amit vettem, megköszöntem a portásnak, boldog karácsonyt kívántam, majd sietve kitessékeltem a lakásból. Egyszerűen rossz érzésem volt, Isten ments, hogy valaki másnak is baja legyen miattam. Elővettem a szekrényből a dobozt, amiben a díszek voltak, majd nekiláttam a dolognak. Olyan érzésem volt, mintha nem is lennék magamnál. Csak tettem egyik gömböt a másik után, de nem is eszméltem rá, hogy mit csinálok, csak mikor hirtelen kész lettem. Nem is olyan hirtelen, mert két órát töltöttem a fa mellett.

- Tényleg nagy baj van velem! – motyogtam, ahogyan a díszeket néztem.

Bedugtam az égőket a konnektorba, és megengedtem magamnak, hogy egy kicsit gyönyörködjek a művemben. Imádtam a színes gömböket, a kis figurákat, a hosszú csengősorokat. Hiába volt manapság az a divat, hogy egy vagy esetleg két színből álljanak csak a díszek, én megszoktam kicsi koromban, hogy színes az egész. Kékek és zöldek, pirosak, sárgák, lilák, rózsaszínek.
Kihordtam a szobámból a becsomagolt ajándékokat és szépen a fa alá helyeztem őket.
Ahogy odaléptem az egyik piros gömbhöz, hogy még kicsit igazítsak rajta, váratlanul egy sötét szempárt pillantottam meg visszatükröződni benne. Hátrahőköltem, belerúgtam az egyik csomagba, abban hangosan csörömpölni kezdett a húgomnak vett edény, és ahogy hátrafordultam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy valaki állt mögöttem, nem láttam senkit. Egyedül voltam. A szívem ezerrel dübörgött, a fülem zúgott, ahogyan az ereimben zubogott a vérem, és hangosan ziháltam. Oké, ha valaki most látna, azt gondolná, hogy bolond vagyok, pedig megvan rá az okom, hogy ijedezzek!
Jó pár percig álltam ott, mozdulatlanul, a mellkasomra szorított kézzel, majd elnevettem magam a képtelen helyzet miatt. Ez lehetetlen, csak képzelődsz! – mondogattam magamban. Rákényszerítettem magam, hogy megmozduljak, s bementem a szobámba. Nagy levegőket vettem, és belenéztem a szekrényembe, kiválasztottam egy fekete, szűk nadrágot, meg egy halványpiros blúzt. Mégiscsak ünnep van, illene kiöltöznöm.
Az meg sem fordult a fejemben, hogy misére menjek. Én most templomba? Még ha képzelődöm is, akkor sem tenném! Jobb félni, mint…
A konyhában kitöltöttem magamnak egy pohár bort, és miközben azt kortyolgattam, igazgatni kezdtem a terítéket. Ha egyedül is eszem, akkor is nézzen ki jól. A nagykanálon mintha láttam volna egy foltot, így felemeltem, hogy közelebbről is megnézhessem, mikor újra az a szempár villant át a fényes ezüstön. A kanalat levágtam az asztalra, annyira nyomtam, hogy a tenyerembe élesen belenyilallt a fájdalom, de nem érdekelt.

- Fordulj csak meg, itt vagyok! – a mély hangra egy pillanatra megállt a szívem, majd olyan hirtelen fordultam meg, hogy a bor kilöttyent a fehér járólapra.
- Nem… - suttogtam hitetlenkedve, s éreztem, ahogyan a borospohár kicsúszik a kezemből, de utánakapni már nem volt lelkierőm. Hallottam, hogy élesen csengve ezer darabra törik, de nem tudtam ellene tenni. Ott állt a pult mögött, ujjait a háta mögött összefonta, barna tincsei tökéletesen elfésülve, a szakálla ugyanolyan rövid volt, mint oly sok évvel ezelőtt, ahogyan ugyanazt a fekete öltönyt viselte. De a legmegrázóbb mégsem a szépsége és tökéletes sármja volt, hanem a hatalmas, fekete tollakból álló szárnyai.
- Meglepettnek tűnsz – telt ajkai mosolyra húzódtak, én pedig megborzongtam ettől. Tudtam, miért jött, és ettől megrémültem. – Pedig megbeszéltük, emlékszel?
- Azt nem mondtad, hogy mikor jössz! – rebegtem ijedten. Körbe akartam nézni, hogy merre fussak vagy valami, de képtelen voltam levenni róla a szememet.
- Így is több időt kaptál, mint mások. Megállapodtunk! A lelkedet adtad nekem cserébe az édesanyád egészségéért. Kaptál tőlem jó pár évet, és most… Gyere velem! – kinyújtotta felém a kezét, szemei szinte hipnotizáltak, szívem szerint a kezébe csúsztattam volna az enyémet, de az eszem ellene cselekedett.
- Nem! – aprót ráztam a fejemen, hogy ezzel is jelezzem, hogy nem állok kötélnek. Arca elkomorult, tekintete elsötétült, én pedig idejét láttam a rohanásnak. Hátat fordítottam neki, és az ajtó felé lendültem.
- Nem bújhatsz el előlem! – kiáltott utánam, de ekkor már a lépcsőházban futottam.

Nem is vettem észre, hogy így elrepült az idő, és kint korom sötét volt. A cipőm belesüppedt a mély hóba, nem csizmában voltam, s így a zoknim is egyből csurom vizes lett a bokámig érő sportviseletben. Viszont nem foglalkozhattam ezzel, így rohanni kezdtem.
Egyáltalán nem voltam tisztában a képességeivel, és azt sem tudhattam biztosra, hogy micsoda Ő. Bár a szárnyakból ítélve nem számíthattam valami sok jóra. Bár milyen angyalnak vannak fekete szárnyai? Ez a Bibliában sem így van, az biztos.
A hó megállíthatatlanul szállingózott, óriási pelyhekben telepedett le az utcára, és mindenre. Nem jártak kint sokan, hiszen Szenteste volt, amit mindenki a családjával tölt normális esetben, pláne az én környékemen. A portás persze nem kicsit nézett rám furcsán az üvegbódéja mögül, de mit érdekelt ő most engem?
Hova menjek? Minden, aminek utánaolvastam az elmúlt években, minden, amit megtudhattam Róla, hazugságnak tűnt ebben a percben. Démonok, szellemek, istenek, ördögök. Semmi használható nem jutott az eszembe, amivel távol tarthatnám magamtól. Sejtettem, hogy nem jutok messze, de ahogy hirtelen előttem termett a járdán lefékeztem, és a csúszós úton hanyatt estem. Szárnyait most kitárta, hatalmas erővel legyintett vele egyet úgy, ahogyan a legnemesebb madár tenné, s arcomba hózuhatag csapódott. Azonnal hátrálni kezdtem, az ujjaimat marta a jeges hideg, ahogyan mászni kezdtem, közben pedig megráztam a fejemet, hogy lássak is valamit.

- Mondtam, hogy nincs olyan hely, ahol elbújhatnál előlem! – úgy mondta, mint a fáradt apukák a kisgyermeknek. Sóhajtott, s ahogyan felnéztem rá, meghökkenve vettem tudomásul, hogy közvetlenül előttem állt.
- Biztos vagy benne? – húzni akartam az időt. Csak eszembe jut, hova nem jöhet utánam!
- Biztos – elmosolyodott, nekem pedig egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Gyönyörű férfi volt, nem kétség. Isten, már ha lehet ezt mondani, legjobb munkája! – Ugyan, ne kéresd magad, nem lesz olyan rossz! Nem fog fájni, ígérem! – újra hátrafelé kezdtem mászni, mire szomorúan vette tudomásul, hogy nem megyek vele.
- Nem akarom! – szemeimet ellepték a könnyek, majd feltápászkodtam, és kérlelően néztem rá. Nem lehet, hogy valaki, aki ennyire tökéletes, egy szívtelen vadász legyen!
- Ma jött el az időd! – mintha csak a Kaszást hallottam volna. Talán az is?

Újra futni kezdtem. Nem érdekelt, hogy seperc alatt utolérhet, nem érdekelt semmi, csak az, hogy meneküljek. Berohantam az egyik utcába, majd bekanyarodtam egy másikba. Mikor realizálódott bennem, hogy merre is tartok, szinte felvisítottam a megvilágosodástól. Hát persze!
Megszaporáztam a lépteimet, és szinte lélekszakadva rohantam a hatalmas vaskapu felé. Amint átléptem alatta, visszafordultam, hogy hunyorgatva lessem, vajon ide is utánam tud-e jönni. Az oldalam szúrt, levegőt alig kaptam, pedig volt belőle bőven körülöttem.
Lassú léptelekkel közeledett valaki a ködben, s ha nem lettek volna hatalmas szárnyai, egy pillanatig azt hiszem, hogy egy ember az. De nem így volt. Nem tudtam biztosan, hogyan is közlekedik Ő, de most nem használta a képességeit. Mert biztos voltam benne, hogy vannak neki, különben nem teremne csak úgy ott, ahol akar.
Felnyögtem, és sírósan felhördültem, ahogyan az arca is kibontakozott a téli sűrűből. Ő volt az és szebb volt, mint valaha. Mintha kicsit szomorú lett volna az ellenkezésem láttán, de nem tehettem róla. Ösztönösen próbáltam magam védeni tőle.

- Temető? – kérdezte egykedvűen, majd zsebre tette a kezeit, és lehajtotta a fejét. Megállt a kapu előtt, és néhány percig csak álltunk ott néma csendben. – Utána olvastál a természetfeletti lényeknek! – nem kérdezte, állította, és milyen igaza volt. Igaz, hogy minden, amit olvastam, most egy hatalmas katyvasz volt a fejemben, de jól emlékeztem a temetős részekre. Ide Isten katonái nem léphettek be, csak ha démon is jelen volt, és harcolniuk kellett. Rajtunk kívül viszont nem volt itt senki, így elvileg biztonságban voltam.
- Nem hagyom, hogy… - kezdtem volna, de felnézett rám, s a pillantása belém fagyasztotta a szót.
- Te könyörögtél, hogy mentsem meg az édesanyád életét, és azt mondtad, bármit megtennél érte. Én felajánlottam, hogy meggyógyítom, cserébe a lelkedért. Velem kell jönnöd, ez alól nem bújhatsz ki, bárhova is menj! – ittam a szavait, mert olyan fenségesen mondta őket. A hangja elkábított, ahogyan a sötétbarna szemek csillogása is. – Nem egyszerű angyal vagyok, rám nem hatnak a megkötések! Most bemegyek… - fel akart készíteni rá, elmondta, mit fog tenni. – Maradj, ahol vagy, én pedig odasétálok, rendben? – nem volt már erőm harcolni. Talán ez is a lényének egy bája volt, hogy teljesen a hatása alá vont. Csak álltam ott, néztem, ahogyan Ő is átlép a fekete kapu alatt, majd lassan odasétált elém. Sosem láttam nála szebbet. A térdeim megremegtek, mert belül éreztem, hogy mennyire tökéletes is Ő. Sosem volt rám senki ekkora hatással. Biztos voltam benne, hogy ha ember lenne, ha csak egy egyszerű halandó férfi lenne, minden nő őt akarná. A telt ajkak mosolyra húzódtak, lassan felemelte az egyik kezét, s ujjbegyeivel végigsimított az arcomon. Kifújtam a bent tartott levegőt, és megtörve, meghunyászkodva, lélekben térdre ereszkedve néztem az elpusztíthatatlan, gyönyörű arcot. – Itt a vége… - suttogta, s kezét lecsúsztatta a mellkasomhoz.
- Ki vagy te? – leheltem a szavakat halkan, belenyugodva az elkerülhetetlenbe.
- A karácsony szelleme vagyok. Te kívántál tőlem valamit, s most én kívánok tőled valamit… a lelkedet!

Ujjai a bőrömbe martak, s mintha valami hihetetlenül meleg kulcsolódott volna az én hideg testemre. Erősen megrántotta az én jeges részemet, s még láttam, ahogyan gyengéden rám pillant, majd a másik, szabad kezével elkapja összecsukló testemet.
Az utolsó, amit láttam, az Ő arca volt, és a kis mosoly az ajkain. Hogy mi történik majd ezután, nem tudhattam. Megszűnt körülöttem létezni a világ azon az éjszakán.

Miért csak az álmaimban? - 2. rész

Hogy azért kedden se maradjatok Mike nélkül... :)
És bár nem vagyok egy szemét, hisztis valaki (cáfoljatok nyugodtan), de azért zavar, ha valaki ellesi a dolgaimat... Remélem az a valaki olvassa, és érti a célzást...
Csütörtökön jön a Szerelem a színpadon!
Puszi!



- Azt hittem, már nem is jössz! – kuncogott a fűben ülve, és felnézett rám.
- Mintha olyan régóta várnál! – nyújtottam rá a nyelvemet, majd nevetve lehuppantam mellé, mivel elkapta a kezemet, és lerántott a fűbe.
- Egész életemben rád vártam, Netti! – suttogta a fülembe, és édes puszit hintett a nyakamra.

Többre vágytam, így felé fordultam és ajkaimat az övére nyomtam. Elfeküdtünk a réten, és csak csókolóztunk. Élveztem, ahogyan simogat és átölel, s ahogyan a nap meleg sugarai játszottak a bőrömön.

- Én vártam rád egész életemben! – pontosítottam csak a mihez tartás végett, majd kinyújtottam rá a nyelvemet, amin ő csak elnevette magát.
- Mi volt ma? Hogy vagy?
- Elfáradtam… Utálom az egész egyetemesdit és mindent. Nekem ez nem megy… Nem tudok stréber lenni… - motyogtam, s arcomat a nap felé fordítottam. Most kivételesen jól esett, hogy meleg volt, hiszen én a télben éltem most.
- Ugyan… Csak oda kell figyelned és menni fog – megsimogatta az arcomat, majd arcát a nyakhajlatomhoz fúrta. Egyenletes, nyugodt légvételei csiklandozták a bőrömet, ami mosolygásra késztetett.
- Bárcsak ez igazi lenne… - sóhajtottam, mire felkönyökölt, s érdeklődve pislogott le rám.
- Micsoda?
- Hát ez. Te és én – adtam meg az egyszerű választ, s magamra erőltettem egy mosolyt, hogy elfedjem a fájdalmamat.
- Honnan veszed, hogy én a valóságban nem éppen rólad álmodok? – kedves mosolya melengette a szívemet, s a kérdésen elnevettem magam.
- Onnan, hogy míg nálam éjszaka van, nálad nappal? – felvontam a szemöldökömet, és beletúrtam a sötét tincsekbe. Szerettem a tapintását és azt, ahogyan ilyenkor lehunyta egy pillanatra a szemeit.
- Nappal is lehet aludni! – megvonta a vállát, majd lehajolt, hogy egy apró puszit nyomjon a számra.
- Vagy onnan tudom, hogy te nem ismersz engem! – mutattam rá a legjobban ideillő tényre.
- Dehogynem! – még bólintott is egyet, majd karját kinyújtotta, s elfeküdt a fűben úgy, hogy az arcunk között alig volt pár centi. – Mindent tudok rólad. Ismerem a kedvenc ételeid, a kedvenc fagyid, a kedvenc dalaid…
- Azt nem nehéz, mivel te játszod mindet – kotyogtam közbe, mire halkan felmorrant, és egy pillanattal később már felettem tornyosult. Kezein támaszkodott meg mellettem, míg lábaival lassan terpeszbe kényszerítette az enyémeket, hogy közelebb férkőzhessen hozzám. Egyből nem azon agyaltam, hogy csak álmodom, hanem a nekem feszülő férfitest tökéletessége lengte körbe zavaros gondolataimat.
- Miért akarsz nekem mindenáron ellent mondani? – suttogta a kérdést a számnál, majd megcsókolt.
- Mert szeretem, mikor megpróbálsz belőlem jó kislányt faragni… - mosolyogtam, és ujjaimat végighúztam az állát keretező szakállon.
- Hm… - csak ennyit mondott, majd felém hajolt, és megcsókolt. Éreztem, hogy ebből most több lesz, hogy itt végre átélhetem vele azt, amire mindig is vágytam. Az élet azonban közbe szólt, s halkan meghallottam a külvilág hangjait.
- Mennem kell… - éreztem, hogy egyre inkább éber vagyok, az ő arca mégsem homályosult el. Talán mert ezeket a tökéletes vonásokat sosem tudnám keverni a fejemből. Sem éjjel, sem nappal, sem száz évvel később.
- Holnap találkozunk! – suttogta még, majd puszit hintett az arcomra, s ahogy közelebb hajolt, lehunytam a szemeimet.

Éreztem a lágy érintést mindkét szemhéjamon, majd azt, hogy egyre hűvösebb lesz. Az a nap, már nem melegített, Mike már nem ölelt, de a szívemben még éreztem az iránta érzett szerelmet… ami mindig velem marad…
Ébren, vagy az álmaimban… örökké.

In The Beginning

Van egy olyan rossz hírem, hogy a Szerelem a színpadon következő része nem kedden, hanem csütörtökön jön! Bocsánat! De most itt van, amit mindannyian nagyon vártok (azt hiszem), az ITB! :)



"A büszkeségünk gyakran közbelép, pedig nem szégyen valakit vonzónak és jó társaságnak találni! Még akkor sem, ha ő nem kedvel téged. Nem kell arra várnod, hogy viszontszeressen. Bejelentheted neki: Fantasztikusnak talállak! Függetlenül attól, hogy mit gondolsz rólam, én nagyon kedvellek!"



**Olyan ’96 környékén**

A liftben ácsorogva úgy gondoltam, hogy éppen elég volt a mai napból. A táskám dög nehéz volt a könyvektől, és az sem derített jobb kedvre, hogy nem egy, hanem mindjárt két nagy mappával rohangálhattam. Csak figyeltem, ahogyan a kis fények felvillannak, ahogyan elhagytuk az alsóbb emeleteket, majd ahogy a miénkre értünk, és kiléptem a folyosóra, a fal mellett ő várt rám.

- Megint előbb felértem gyalog! – csúfolódott egy mosollyal az arcán, majd elvette tőlem a táskámat, és a szobánk felé kezdtünk sétálni.
- Akkor sem szeretek lépcsőzni! – megvontam a vállamat, majd belépve a szobába, az asztalra pakoltam a holmimat, aztán Mike felé fordultam, és kinyújtottam a kezemet.
- Nem értem, hogy tudsz a nap huszonnégy órájában így nézni rám! – sóhajtotta, majd közelebb lépett, átkulcsolta a derekamat a kezeivel, aztán ajkait az enyémekre simította. Lágyan csókoltam, hagytam, hogy nyelve fürgén játszadozzon a számban, míg ujjaimat a sötét tincsek közé fésültem.
- Nem értem, mire célzol – mosolyogtam rá, majd fejemet a vállára hajtottam, és arcomat a nyakhajlatához simítottam.
- Elfáradtál? – végigsimított a hátamon, és elaraszolt velem az ágyamig. Ott aztán leült, és engem az ölébe vont.
- Igen, egy kicsit – bólintottam, majd bosszúsan vettem tudomásul, hogy kopogtattak az ajtón. Felismertem már ezt a ritmust, és eddig örültem is, hogy hetek óta nem láttam őt.
- Mennem kell! – minden további nélkül felállt, engem az ágyon hagyott, hangosan kiszólt, hogy szabad, majd elkezdte a zsebeibe gyűjteni a cuccait. Pénztárca, pengető, papírlapok…
- Szia Sarah! – az a szokásos, pimasz vigyor most is ott ült az arcán.
- Hello Mark! – leplezetlen kiábrándultsággal a hangomban intettem neki, de a mögötte megjelenő Bradre már szívből tudtam mosolyogni. – Szia Brad!
- Szia Sarah! – ő is ugyanúgy visszamosolygott rám. – Hogy megy a suli?
- Megyeget – megvontam a vállamat, mire az ő tekintete az ajtón lógó két rajzra esett.
- Látom! – úgy vigyorgott, mint a tejbetök, mint aki tud valamit, amit mások nem. Miután mindketten maximális pontot kaptunk a rajzunkra szünet után, kitettük az egymásról rajzolt képeket az ajtóra.
- Menjünk! – perdült szembe velük Mike, hogy kifelé kezdje terelgetni őket. Felém pillantott, dobott nekem egy mosolyt, de semmi többet.
- Várj, várj haver! Sarah, nincs kedved velünk jönni? Talán jobban is megismerhetnénk egymást! – a félreérthetetlen célzást mindenki vette, és már nyitottam volna a számat, hogy valami nagyon lesújtó jelzővel illessem Markot, de Mike megelőzött.
- Nincs kedve! – a hangja nyugodt volt, halk, már-már veszélyesen csengett. Brad is észrevette ezt, nem csak én, láttam azon, ahogyan Mikera pillantott.
- Nyugi, nem kell róla tudomást sem venned, majd én elszórakoztatom! – felálltam az ágyról, összeszűkített szemekkel néztem rá, és ismét csak nyitottam a számat, hogy elküldjem az anyjába, de megint meg lettem előzve.
- Ő az enyém… - komolyan pillantott Markra, de a hangja nyugodt volt, mintha csak azt közölte volna, hogy ma esni fog. Megilletődötten álltam egy helyben, és csak pislogtam rá.
- Mi van? – Mark is most vesztette el a fonalat.
- Sarah az én barátnőm, fogtad? Szóval hálás lennék, ha nem akarnád minden egyes percben megdugni! Foglalkozz az énekléssel, meg a többi macával, de ne vele! – Mark csak tátogott, mint egy partra vettet hal, Brad hamiskásan elmosolyodott, én meg… nos én meg le voltam nyűgözve.
- Felőlem! – mondta végül Mark, még a vállát is megvonta, majd kisétált az ajtón.
- Majd jövök! – motyogta felém Mike, és kiiszkolt ő is a többiek után.

Nem mondom, jól esett, hogy közölte, hogy szálljon le rólam, mert az övé vagyok. Nem zavart, hogy úgy hangzott, mintha a tulajdonának tekintene, mert mit bánom én? Szeretek vele lenni, felőlem akár címkét is ragaszthatna a homlokomra. Az viszont kissé szarul esett, hogy elment, mert ez azt jelenti, hogy csak valamikor hajnalban vagy reggel fog visszaérni… És ma volt Valentin nap.

A délután további részét rajzolással töltöttem, majd este lementem az étterembe, megvacsoráztam, aztán egy zuhany után lefeküdtem aludni. Könnyen jött álom a szememre, de mikor egy csiklandós érzésre keltem, elmosolyodtam. Először azt hittem, álmodok, de aztán megfordultam, és tényleg Mike feküdt mellettem.

- Már reggel van? – kérdeztem álmosan.
- Nem, dehogy. Még nincs éjfél, siettem! – csókot nyomott a számra, majd felült, és felvett egy gitárt a földről. – Most bazira nyálas és giccses leszek, hogy énekelni fogok neked, de legalább az a jó, hogy a szövege nem szerelmes… De azért gondoltam meghallgatnád… - kíváncsian pislogtam rá, ő pedig elmosolyodott, majd játszani kezdett.

Sosem hallottam még gitározni és énekelni, sosem képzeltem el, milyen lehet zenészként. A hangja halk volt, de tiszta, férfias. Nem az a kiabálós fajta, legalábbis most biztosan nem volt olyan hangulatában. Lassan felültem az ágyban, és néztem, ahogyan pengetett. Az ajkai tökéletesen formálták a szavakat, a szöveg pedig, amit énekelt, tényleg nem szerelmes dal volt. A fájdalomról szólt, arról, hogy ez életben csak magunkra számíthatunk, de néha találkozhatunk olyan valakivel is, akiben megbízhatunk. A szavak bonyolultan rendeződtek egymás mellé, de a legjobb dal volt, amit éltemben hallottam. A gitár lassan elhalkult, de ő nem nézett rám. Letette a földre a hangszert, a falnak támasztotta, majd mély levegőt vett. Láttam rajta, hogy küszködik, hogy mondana is valamit, meg nem is.

- Köszönöm! – odahajoltam hozzá, és apró puszit nyomtam az arcára. Lehunyta szemeit, halványan elmosolyodott, majd az ölembe hajtotta a fejét.
- Boldog Valentin napot! – suttogta, s ettől majdnem könnyek szöktek a szemembe. Senki sem volt még velem ezen a napon, és habár már a végéhez közeledtünk, örültem, hogy úgy gondolta, hogy velem akar lenni.
- Neked is boldog Valentin napot, Mike! – az arcát magam felé fordítottam, s lehajoltam, hogy megcsókolhassam.

Ajkai először tétován csókoltak vissza, majd felmászott hozzám az ágyra, és szabályosan leterített. Fölém magasodott, ujjai a bőrömet érintették a pólóm alatt, ajkai a nyakamon szántottak végig, én pedig sóhajtoztam. Olyan érzések kerítettek a hatalmukba mindig, mikor vele voltam, hogy nem ismertem magamra. Előtte sohasem éreztem így. Mintha elveszíteném az eszem, mikor csókol, mintha a lelkem szárnyalna, ahogyan megsimogatja az arcomat, mintha az ereimben forró láva folyna, mikor hallom, ahogyan felnyög.
Ujjai gyorsan görgették le rólam a ruhámat, ahogyan én is igyekeztem megszabadítani őt a felesleges anyagoktól. Csak csókolt, és csókolt, simogatott, elmerült bennem, s mégis én süllyedtem a mélybe, ahonnan nem volt visszaút.

Reggel halk dúdolásra ébredtem, s ahogyan kinyitottam a szemeimet, megpillantottam őt, ahogyan az asztala előtt ült, és valamit nagyon számolt. Ilyen volt ő, ha gondolkodott általában énekelt, vagy dúdolt. Gondolom statisztikára készült, dolgozatot fogunk írni jövő héten. Rettentően jól nézett ki, ahogyan néha összevonta a szemöldökét, gondolkodott, majd lázasan nyomkodni kezdte a számológépet. Felkeltem, magamra kaptam az egyik pólóját, ami a földön hevert, majd puszit nyomtam a feje búbjára, és a fürdőbe indultam. A folyosón belefutottam Nicába, aki szerencsétlenségemre a szobánkba tartott. Felhúzta a szemöldökét, ahogyan meglátott Mike felsőjében, én meg csak elfordítottam róla a tekintetem, s beléptem az ajtón. Miközben fogat mostam Caleb jött be, és mindentudóan kíváncsi pillantással várt és méregetett.

- Jó reggelt! – köszöntem neki, ahogy végeztem.
- Ti tényleg együtt vagytok? – szegezte nekem a kérdést, amin meglehetősen meglepődtem. Tudtam, mire céloz, de tettettem a hülyét.
- Kivel?
- Mikekal, kivel mással? – megforgatta a szemét, mire elmosolyodtam.
- Honnan veszed?
- Mindenki tudja, aki tegnap kicsit is fülelt az előcsarnokban.
- Tessék?
- Lent cigiztünk egy páran, mikor Mike, Mark és Brad elmentek tegnap. És Mark lecseszte Mike-ot, hogy miért nem szólt, hogy felszedett téged. Mike meg csak megvonta a vállát, és közölte, hogy nem tartozik rá.
- Nica is lent volt?
- Akkor jött befelé az udvaron, szóval igen. Akart is beszélni a te Szívszerelmeddel, de lepattintotta, hogy nem ér rá – azt márpedig mindenki tudta, hogy Mike és Nica milyen jóban vannak.
- Nem a Szívszerelmem, csak… Csak együtt vagyunk… - mit mondhattam volna?
- Jól titkoljátok!
- Maradjon is így, kérlek! - bólintott, de az én eszem már másutt járt. Vajon Mike mit válaszolt volna Caleb ezen kérdésére? Vajon miért vallotta be tegnap mégis a többieknek, hogy a barátnője vagyok?

Visszatérve a szobába Mike-ot már nem találom ott csak egy cetlit az asztalomon, amin azt írta, lement reggelizni. Na, gondolom Nica hívta le, így bár éhes voltam, nem mentem le. Felöltöztem és a Mike asztalán lévő számolásokat kezdtem nézegetni. Basszus, nagyon okos srác volt, ezt el kellett ismerni. Hihetetlen módon mindent megértett, csak akarnia kellett. Én sem voltam ugyan hülye, de azért nekem kellett egy kis idő mire leesett egy-két dolog. Leültem a saját asztalomhoz, és én is számolgatni kezdtem. Annyira elmerültem a feladatokban, hogy nem is hallottam, hogy Mike mikor jött vissza, már csak azt vettem észre, hogy egy papírzacskót tett elém, és leguggolt mellettem, hogy puszit nyomjon az arcomra, majd fejét az ölembe hajtotta.

- Minden oké? – kérdeztem azonnal. Nem szokott ilyeneket csinálni. Szeretett bújni hozzám, mikor ketten voltunk, ezt már jól tudtam. Imádta, ha megölelem és megpuszilom, szeretett csak úgy feküdni az ágyon mellettem, és bámulni a plafont. Úgy, ahogyan neki is, nekem is elég volt a közelsége és máris minden rendben volt. De most mégis furcsa volt.
- Persze! – bólintott, majd felállt, és a kezembe nyomta a zacskót. – Egyél, mert különben nem tudsz majd gondolkodni!
- Köszönöm! – hálásan pillantottam rá, mikor szemügyre vettem a kakaós és fahéjas csigákat. Ez volt a kedvencem.
- Szívesen! – kaptam tőle egy mosolyt, majd leült az ágyára és rajzolgatni kezdett.

Ez volt ő. Lassacskán, ahogyan haladt előre az idő elkezdett gondoskodni rólam. Mármint úgy értem, hogy így, ahogy most is tette: hozott kaját, ha én nem vettem rá a fáradtságot, rámszólt, ha valamit elfelejtettem, összeszedte néha a cuccaimat helyettem a szobában… Nem mintha ő nem lett volna rémesen rendetlen, és pont ezért tudtam, hogy az a Mike, akit megismertem, valóban az igazi Mike volt. Akárhányszor ránézek a képre az ajtón tudom, hogy jól ábrázoltam őt. És mégis, tudtam azt is, hogy velem már teljesen más. Nem is tudnám rendesen elmagyarázni, hogy milyen ő. Ugyanolyan volt, mert néha most is rettentő csúnyán tudott nézni, és beszólni, csak már nem nekem. Velem szemben is maradt egy kis tartása, nem voltunk együtt a többiek előtt igazán, szerintem eddig nem is tudták, hogy járunk. És valójában nem volt a régi pont ezért. Foglalkozott velem, nem vett semmibe, sőt, ő maga kereste a társaságomat.
Én magam nem változtam, azt hiszem. Ugyanúgy beszélgettem mindenkivel, akit kedveltem, mint mielőtt Mikekal összejöttünk, habár ő nem ugyanazokkal barátkozott, mint én. Talán ezért is volt olyan evidens, hogy a szobán kívül nem is igazán mutatkoztunk még együtt. Mert hol? Az órákon volt, hogy néha egymás mellé ültünk, de nem sokszor. Én még most is az első sorokban szerettem letelepedni a kis cuccommal, míg ő a hátsóban ücsörgött a srácokkal. És onnan brillírozott. Mert megcsillogtatta szinte mindig a tehetségét, és lassan mindenki kezdett tisztában lenni vele, hogy Mike Shinoda bizony nem akárki. Vagyis hogy nem akárki lesz belőle.

Lassan telt el az első évünk, de én egy cseppet sem bántam. Szerettem a koleszt, szerettem a sulit, és szerettem Mike-ot is. Úgy-ahogy Markkal is megtaláltuk a közös nevezőt, és most már nem akart minden nap megfektetni, vagy ha igen, hát csak gondolatban. Most már egyre kevesebbet jártam haza hétvégente, vagy ha mégis visszamentünk a városba, akkor is Mikenál töltöttem az éjszakákat. A szülei és a testvére nagyon aranyosak és kedvesek voltam velem, egyből elfogadtak. Nem tudom miért, de féltem, hogy nem így lesz. Az én szüleim is azonnal megszerették őt, de azért tartottam a családjától. Mint kiderült, teljesen feleslegesen.
Szóval a hétvégeket és az esték nagy részét a bandával töltöttük. Brad, Joe, Mark, Rob és Mike alkották a Xerot, amit imádtunk mindannyian. Eléggé furcsa zenét játszottak, de éppen ez volt benne a jó. Minden, amit szerettem vegyítve volt bennük. Egész nyáron dalokat gyártottak, gyártottunk, mert igyekeztem a srácok segítségére lenni. Nem voltam én egy dalszövegíró csodavalaki, de segítettem pár dologban. És ami a legjobb volt, hogy Mike ilyenkor, mikor benyögtem egy-két ötletem, mintha már-már szerelmesen nézett volna rám. Persze lehet, hogy csak képzelődtem.
Szóval a nyáron nem sokat pihentünk, mivel hát a Xero nagy babérokra akart törni. És hát mit volt mit tenni, egyszerűen ott kellett lennem köztük. Muszáj volt, szükségem volt rájuk, és főleg Mikera.

Eléggé úgy érzem, hogy beleszerettem. Mikor lassan egy év távlatából visszaemlékszem az első találkozásunkra, mindig nevetnem kell. Hát ki gondolta volna akkor, hogy mi ketten egy pár leszünk? És hogy egy ennyire elválaszthatatlan pár! Mert mindenhova együtt mentünk, nyáron meg már főleg. Sőt, az év vége felé a suliban is fogtuk egymás kezét. De ez már tényleg az utolsó héten volt csak, mikor amúgy is csak vizsgák voltak, és nem sok mindenki volt bent. Mégis jó volt, hogy végre mindenki szeme láttára vállaltuk, hogy együtt vagyunk.

Nyár utolsó hete volt, már készültünk vissza a koleszba. Mike és én még jó, hogy alig pár háztömbnyire laktunk egymástól, így tudtam neki segíteni. Jaj, olyan kis szerencsétlen volt, de komolyan! Ha én nem vagyok ott, egy csomó mindent össze se pakolt volna.

- A három per kettes mappád? – kérdeztem tőle egy este, mikor a rajzos cuccait szedte össze. – És az asztmagyógyszered?
- Öhm… - elgondolkodva nézett körbe a szobájában, s míg ő keresgélt, én odasétáltam a szemközti falhoz, és visszaragasztottam a Depeche Mode poszter jobb sarkát, ami már lelógott. – Mi lenne velem nélküled? – odatette a mappát a többi közé, majd odasétált hozzám, és egy puszit kaptam a számra.
- Nélkülem is jól megvoltál! – világítottam meg a tényt, amit igyekeztem nem elfeledni.
- Ha-ha, nagyon vicces! – fintorgott, és leheveredett az ágyra, engem otthagyva ácsorogni.
- Ugyan, talán nem így volt? – szépen fölé másztam, és kényelmesen elfeküdtem rajta, fejemet a párnára hajtva, így arcunk egymással szemben volt. Éreztem, ahogyan a szíve ritmusosan dobogott, s úgy találtam, hogy ez a legszebb dolog a világon.
- De, így volt! – ismerte el, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne erről beszélni. – Holnap még összefutunk a srácokkal este, elköszönünk a nyártól, oké? – hihetetlen módon tudott témát váltani, és innen is tudtam, hogy azért ő még az a srác, akit megismertem. Gyorsan túltette magát a kapcsoltunkon való rágódáson, vagy nem is tudom, hogy nevezzem. Sosem beszélünk túl mély érzelmű dolgokról.
- Nekem jó! Már várom, esküszöm furcsa, hogy ma meg tegnap nem láttam őket.
- Nekem is – sóhajtotta. – Eldöntötted már, hogy milyen szakot választasz?
- Nekem nem elég a kézi grafika, Mike! Komolyabban szeretnék foglalkozni a témával… - és csak dőlt belőlem a szó, magyaráztam neki össze-vissza. A legjobb az volt benne, hogy meg is hallgatott.
- Egyszer még sokra viszed, hidd el! Filmeket fogsz gyártani meg minden – rám mosolygott, majd fordított a helyzetünkön, és sietősen megcsókolt.

Nem tudtam vele vitába szállni ezek után, csak élveztem a csókját és azt, ahogyan lassan megint elcsábított. Mondjuk nem is álltam ellen, hogy is tehettem volna? Ujjai óvatosan siklottak be a pólóm alá, hogy levegye rólam, majd ugyanígy folytatta. Én is nekiveselkedtem, nem volt így jó, hogy rajta annyi ruha volt!

Másnap estétől a harmadik nap délelőttjéig a srácokkal voltunk. Először persze jól berúgtunk, ahogyan azt illett, majd Bradéknél pihentük ezt ki.
Anyáéktól elbúcsúztunk, majd átmentünk a Shinoda házba is, ott is elköszöntünk mindenkitől, s most már együtt vonatoztunk vissza. Ültünk egy kabinban, és csak néztünk kifelé az ablakon. Mike átkarolta a vállamat, közel húzott magához, és néha belepuszilt a hajamba. Annyira tökéletes volt minden, hogy tudhattam volna, hogy valami furcsaság is fog történni!

Lifteztünk, igen Mike is, nem semmi! Szóval mikor lifteztünk beszállt mellénk két csajszi is. Nem ismertük őket, biztos voltam benne, hogy most gólyák. Nem is lett volna bajom velük, se Mike, se én nem voltunk olyanok, akik majd basztatják őket. Viszont olyan furcsán néztek ránk, és az összekulcsolódott ujjainkra, hogy komolyan kezdtem magam kényelmetlenül érezni abban a két percben. Aztán mi kiszálltunk, ők meg továbbmentek, de mielőtt még teljesen becsukódhatott volna a lift ajtaja, láttam, hogy mohón elkezdenek egymásnak magyarázni.

- Na, mi az Sarah? – bökte meg a vállamat Mike, mire csak megráztam a fejemet. Ez a böködés volt a mániája.

Láttam rajta, hogy nem hisz nekem, de hát mit mondtam volna? Hogy szerintem az a két ismeretlen csaj rólunk beszélt? Ugyan.
Akik maradtak a koleszban idén is, azok a régi szobájukat kapták meg, így mi is. Visszatérni tök jó érzés volt.

- Nem toljuk össze az ágyakat? – kérdése úgy meglepett, hogy először csak bambán bámultam rá. – Most mi van? Nem volt túl kényelmes egy kicsi ágyban aludni, nem?
- De, mármint nem, úgy értem de – elnevettem magam a bénázásomon, s ez az ő arcára is mosolyt csalt. – Toljuk össze!
- De a te feledre, mert az enyémen nem lehet a nagy szekrényünk miatt. Megint a nadrágjaim mellé teszed a tangáidat? – az a vigyor az arcán, édes jó istenem! Most kicsit más volt, mint mikor megismertem. A haja hosszabb volt, de most is az ég felé meredezett, és volt az állán szakáll is, a stílusa pedig a régi volt. Imádtam!
- Nem mellettük, hanem rajtuk! – megcsóváltam a fejemet. Mindketten szerettünk visszaemlékezni a kis csatározásainkra. Bármennyire is azt hittem, hogy csak időleges ez a fegyverszünet köztünk, úgy tűnik, tévedtem. – Na gyere, rendezkedjünk.

Szépen mindent sikerült úgy pakolnunk, hogy tetsszen mindkettőnknek. A két íróasztal most szorosan egymás mellé került az ablak alá, a két ágyat összetoltuk az én felemen, míg Mike ágya helyére pakoltuk a szobainast, a táskáinkat meg Mike gitárjait. Most kettőt hozott magával, de van egy sejtésem, hogy itt lesz a többi is lassan. Összesen öt van neki most.
És hát ugye, ami szépen indult, annak nem kell szépen is végződnie, megérkezett Nica is.

- Már ennyire együtt vagytok? – bökött az ágyunk felé fintorogva, miután lenyomott két puszit a pasimnak. Mike és én most láttuk őt először az utolsó vizsgák óta, mivel az egész nyarat a francia Riviérán töltötte.
- Mennyire? – kérdezte a szokásos lezser, nemtörődöm stílusában Mike, én pedig nagy levegőt vettem, és igyekeztem volna kislisszolni a szobából, de ő nem hagyta. Elkapta a kezemet, és visszahúzott maga mellé egy olyan „ne merj menni sehova” nézéssel. De hát mit kellett volna csinálnom? Legszívesebben pofánvágtam volna Nicát, de nem tehettem.
- Mindenki rólatok beszél. „A suli egyik legjobb pasija foglalt” – még macskakörmöket is rajzolt a levegőbe. – Megölöd a reményüket!
- Nem mintha bármikor is reménykedhetett volna akármelyik is! – megvonta a vállát, és elengedte a kezemet.
- Mehetek? – vontam fel a szemöldökömet.
- Mehetsz! – bólintott vigyorogva. Tudta, hogy bosszant, ha megmondja mit csináljak.
- Örültem Monica! – csak fintorgott egyet, én meg kiiszkoltam végre.

Tényleg mindenki velünk volt elfoglalva, nekem eddig fel sem tűnt, hogy minden csaj Mikera akar rárepülni! Közutálat tárgya lettem: a hátam mögött kibeszéltek; de ha szemben álltam velük, tiszteltek. Senki sem akart Mike szemébe szálkaként megjelenni. Egyrészt azért, mert még mindig reménykedtek hogy dob engem, és akkor ők jönnek majd, másrészt meg Mikenak ez a lekezelő stílusa megvolt még most is, és senki sem akarta, hogy esetleg porig alázza őket nyilvános helyen. Képes lett volna rá, nem zavartatta volna magát.

Egyik téli estén nagyon unatkoztunk, mivel a srácok nem értek rá, és nem tudtunk összehozni egy Xero próbát, így a szobánkban voltunk. A falakra elvileg képet lehetett csak tenni, így mi feltaláltuk magunkat. Kinyitottuk a nagy, falba mélyesztett szekrényünket, és a belsejébe kezdtünk rajzolni. Kis üzeneteket írtunk fel, figurákat rajzoltunk, én például a szárnyas Mike katonát, ő meg mindenfélét.

- Felírom a telefonszámomat, mert úgysem tudod soha megjegyezni! – csak kinyújtotta rám a nyelvét. – Hé, ez az én szokásom!
- És? – kérdezett vissza mosolyogva, majd tovább rajzolgatott. Szitakötőket éppen a pulcsis polcom részére.
- Tetszenek, mi? – böktem az ablak felé. Most is elhoztam őket, és ott lógtak a függönyökön.
- Nem rossz… - motyogta.
- A világért sem vallanád be, mi? – nevettem, mire vigyorogva megrázta a fejét. Egy fekete pólót és boxert viselt. Pazarul nézett ki!
- Azért egy jó és őszinte dologgal szolgálhatok – pillantott felém tétován.
- Hű, de komoly vagy, mi az? – felé fordultam, és letettem a kezemben tartott ecsetet.
- Azt hiszem belédszerettem! - csak úgy kimondta, aztán csak pislogott rám. Nos, én is csak pislogtam rá egy pár pillanatig.
- Én is szeretlek, Mike! – motyogtam végül. Totálisan beleolvadtam a bugyimba! Jézusom! Akkor vallott szerelmet, mikor a legkevésbé vártam volna.
- Pedig mondtam, hogy ne szeress belém! – sóhajtott, s tényleg volt valami él a hangjában. Amolyan figyelmeztetés.
- Nem állt szándékomban… - megszeppenve néztem fel rá. Nem értettem őt.
- Szeretlek! – ismételte el, és puszit nyomott az arcomra. – Szeretlek… szeretlek… - újabb puszik a nyakamra, a számra.
- Neked bezzeg szabad, igaz? – böktem oda mosolyogva, magamhoz ölelve őt.
- Én tudom majd kezelni, ha valami rosszul sülne el! – őszinte tekintete megrengette a világomat. Tudtam, komolyan gondolja. Ahogyan azt is komolyan hiszi, hogy esetleg nem maradunk együtt, míg világ a világ.
- Én is fogom tudni! – makacskodtam, mire elmosolyodott. Nyelvét végighúzta az alsó ajkamon. – De úgysem lesz rá szükség… - mormogtam, mielőtt megcsókolt volna.

Nem érdekelt, hogy ő mit gondol, csak az volt a fontos, hogy ebben a szent pillanatban itt volt, és szeretett. Mit is kérhettem volna mást az élettől, ha nem egy olyan kincset, mint amilyen ő? Nem gondoltam a jövőre, nem foglalkoztam vele. Lesz, ami lesz. Ha valaminek meg kell történnie, az úgyis meg fog, nem tudom megállítani, csak kiélvezni azt, hogy most éppen engem csókol, hogy ujjai az én ruhám alá csúsznak be, s hogy nekem nyomódó ágyéka csak engem kíván.

In The Beginning

„Mindegyik háborúban van egy pillanat, amikor minden megváltozik. Egy pillanat, amikor az út elkanyarodik. A szövetségesek és a frontvonalak átrendeződnek, és az ütközet szabályai újraíródnak. Egy ilyen pillanat megváltoztathatja a harc természetét, vagy eldöntheti valamelyik fél javára. Megteszünk hát mindent, hogy megragadjuk a pillanatot. Felkészülünk a változásra. Szívünket megkeményítjük. Félelmünket elfojtjuk. Összeszedjük az erőinket, és jeleket keresünk a csillagokban. Ám ezeket a pillanatokat, a játékszabályok változását örök homály fedi. A végzet láthatatlan keze mozgatja a bábukat a sakktáblán, és bármennyire is készülünk rá, bármennyire is tartunk ellen a változásnak, számítunk a pillanatra, harcolunk az elkerülhetetlen ellen, végül mégsem állunk készen, amikor elérkezik.”



**Olyan ’95 környékén**

Az egész időszak, ami karácsonyig húzódott egy furcsa kábulatban telt mindkettőnknek. Mike Brad bejelentése után olyan csúnyán nézett rám minden alkalommal, hogy legszívesebben menten elsüllyedtem volna a föld alá. Aztán átváltott abba, hogy ismét közömbös lesz. Ugyanolyan volt, mint mielőtt állítólag lefeküdtünk egymással.
Na igen, ez volt a másik érdekes dolog: vajon tényleg megtörtént? Nem beszéltünk róla, aznap Mike azonnal elment Braddel, és valamikor hajnalban jött haza. Egyetlen egyszer próbáltam vele erről beszélni, másnap, és mi volt a válasza arra a kérdésemre, hogy emlékszik-e már valamire? „Nem, mert gondolom szar vagy az ágyban!” Na és ezóta nem voltam hajlandó én sem hozzá szólni. Igaz, megszokhattam volna, hogy egy nagyképű seggfej, de akkor is bántott, hogy ilyen volt velem.

Megpróbáltam összeszedni minden emlékemet a hetek során, és kezdtem elhinni Brad állítását. Konkrétan nem emlékeztem volna, hogy tényleg „szar” lettem volna az ágyban – talán, mert nem vagyok az -, de apró, pici képkockák felrémlettek előttem. Ilyesmi, hogy látom elrepülni a pólómat a szobában, vagy Mike nyakában lógni a kicsi katonás medált. Bár inkább javarészt érzésekre kezdtem emlékezni: simogatás, ahogyan az állán a borostája karcolja az ajkaim alatti bőrt, vagy ahogyan a nevemet suttogja. Igen, a suttogása kísértett a legtöbbet, és legtöbbször álmaimban. Ezért is volt nehezebb hinnem ebben az egészben, mert hát álmomban olyan valóságos volt, lehet, hogy az egészet álmodtam.

A karácsonyi szünetre mindenki hazament a koleszban, és a két ünnep között is csak kevesen mentünk vissza. Én azért, mert vizsgám volt huszonhetedikén, a többiek meg itt akartak szilveszterezni, vagy mert hasonlóan tanulniuk kellett. Őszintén szólva Mr. Egómanó Shinodára nem számítottam huszonhetedikén reggel, mikor visszaértem a vizsgámról. Tök boldog voltam, hogy négyest kaptam, és mikor beléptem a szobába, és megpillantottam őt egy szál farmerben ácsorogni az íróasztala mellett, ledermedtem. Reméltem, hogy Nicával marad otthon a városban – aki amúgy sejtésem szerint nem tudott a köztünk „lezajlott” eseményekről -, de csalódnom kellett.

- Jó, hogy jössz! – pillantott felém közömbösen, én pedig becsaptam magam után az ajtót.
- Csak nem szóba állsz velem megint? – vontam fel a szemöldökömet, és elkezdtem kigombolni a fehér blúzomat, amit csak a vizsga kedvéért vettem fel. Elfordult tőlem, azóta rám sem nézett, mikor félmeztelenül rohangáltam a szobában, majd az ablak felé bökött az ujjával.
- Ezek mik?
- Szitakötők – megvontam a vállamat, bár ő ezt nem láthatta. Ledobtam a blúzomat az ágyra, majd odasétáltam mellé, s közben magamra kaptam egy trikót. – Egyéb kérdés?
- Miért vannak a függönyre csíptetve? – összevont szemöldökkel nézett rám, s ahogyan az arcára néztem, most vettem csak észre, hogy mennyit változott, mióta megismertem. Még férfiasabb lett, az állán már nem csak borosta díszelgett, hanem rövidre nyírt szakáll, míg mind a két fülében karika-féle fülbevaló díszelgett, és valahogyan az arca is mintha karakteresebb lett volna. Nem tudom, pontosan miért, de sokkal helyesebb volt így, mint előtte. Pedig akkor sem volt semmi!
- Ez műanyag díszítőelem – mondtam lassan, illusztrálva, hogy nem tartom elég okosnak, hogy felfogja, amit mondok. – Szép szárnyai vannak!
- És gondolom, ha mondjuk nekiállnék vitatkozni a maradásukról, akkor nem hagynád annyiban, mi? – úgy nézett rám, mintha fáradt lenne.
- Eltaláltad. Maradnak, ha tetszik, ha nem!
- De miért? – hisztizett fel, mint egy ötéves. Még a karjait is széttárta. – Én nem hoztam semmi olyasmit, ami zavarna téged!
- Ott van Nica, Brad és Joe, hogy Markról ne is beszéljek! Az a srác még nálad is lehetetlenebb!
- Ő az énekesünk! – védekezett, mire én is felhörrentem.
- Leszarom! Miért kell minden alkalommal azt kérdezgetnie, hogy mikor kefélhet meg? Szó szerint idéztem most! Komolyan nem hittem, hogy van nálad taplóbb ember a földön, de hát Mark Wakefield-del aztán betaláltatok!
- Ismétlem, ő az énekesünk, és nem fogok a te hisztid miatt beszólni neki, csak mert ilyen kis… izé vagy!
- Egyáltalán milyen bandád van neked? – ez már egész eddig fúrta az oldalamat.
- Hát olyan… jó. Játszunk rockot meg hip-hop-ot egyben, és hát… De mit magyarázkodok én neked? – dörrent fel, szerintem inkább saját maga ellen, mint ellenem, aztán levetette magát az ágyra.
- Anyukádnak teszteltetnie kellene, hogy nem vagy-e zakkant… - morogtam, mire ő csak megvetően felhorkantott.

A nap további része eseménytelenül telt. Mike egyre-másra megbámulta a szitakötőimet, de nem úgy, mint akinek nem tetszik. Inkább volt elgondolkodó az arca, mint bosszús, ezt pedig nem értettem. Mindenesetre nem kívántam újabb szócsatába bonyolódni vele, így hallgattam. Olvasgattam, és reméltem, hogy este valami jó vacsorát adnak lent a kolesz éttermében…
Miután magamba tömtem egy szelet pizzát – igen, ezt mind -, visszamentem a szobánkba, és leültem az íróasztalomhoz. Volt egy rajz, amit be kell majd adni a szünet után, én pedig nem boldogultam vele. Ezt a feladatot Mike is megkapta, ahogyan mindenki a csoportban. Egyetlen képet kellett rajzolnunk a szobatársunkról, méghozzá úgy, hogy a legjobban ábrázoljuk őt.

- Na mi van, nem megy? – kérdezte halkan, az ágyán fekve. Le sem vette a szemét rólam, pedig csak ültem ott és bámultam az üres lapot.
- Nem tudom, milyen vagy… - megráztam a fejemet, majd kelletlenül felé fordultam. – Úgy érzem, hogy amit nekem mutatsz, az nem teljesen az igazság.
- Nézd Sarah… - felült és komolyan pillantottam rám. – Én tényleg ilyen vagyok. Akik fontosak nekem, azokkal jól kijövök, amúgy pedig szarok az egész világra. Nem érdekel mások véleménye, ahogyan mások maguk sem. Felőlem lehetnél te a Dalai Láma is, nem zavar, mert nekem senki vagy. És ez nem bántás, csak… Én nem szeretek feleslegesen bárkit is megismerni, mert minek? Az emberek mind hazudnak, mind önzőek és mind kihasználják a másikat. Ez törvényszerű, nem ellened irányul!
- Szóval azt mondod, hogy… általánosítasz? Van egy sémád, amit ráhúzol minden lányra például, és ennyi? – nem vádnak szántam, sőt. Sosem akartam még senkit sem ennél jobban megérteni, mint őt.
- Olyasmi – bólintott elismerően, majd visszadőlt az ágyra.
- De miért? Mármint… Így meg sem adod az esélyt, hogy megismerj klassz embereket!
- Akiket meg akarok ismerni, azokat megismerem. Például Joe vagy Mark – rámpillantott, és halványan elmosolyodott.
- Mi ez a mosoly? – kérdeztem gyanakvóan, mire felnevetett.
- Semmi, semmi.

Csak ültem, és néztem, ahogyan a légzése egyenletessé válik. Elaludt, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy jobban megnézzem az arcát és mindent. Támadt egy ötletem…
Két órával később mocorogni kezdett, én pedig vehemensem satíroztam még a lapon. Azt akartam, hogy készen lássa, úgy ahogyan elképzeltem.

- Úgy serceg a ceruzád, hogy a holtak is felébrednek tőle, királykisasszony – morogta, s a fejére húzta a párnát.
- Majd talán túléled! – megforgattam a szemeimet, s eltartottam magamtól a lapot. Kész volt.
- Mutasd! – felállt, mellém sétált, majd ránézett a képre. – Azt a rohadt! – nyögte, majd kivette a kezemből, és jó alaposan szemügyre vette a rajzomat.
- Ez most azt jelenti, hogy nagyon utálod, és mindjárt kiakadsz, vagy hogy ennyire tetszik? – kérdeztem kissé félve. Nem akartam megint összeveszni vele.
- Nem, ez… nagyon jó – rámpillantott, majd a függönyre. – Hogy jött ez így?
- A katona már az első pillanatban is tetszett, gondoltam, jó lenne a te arcoddal is. Kicsit árnyékolva, nem túlságosan kihangsúlyozva. A szárnyak pedig… Először angyalszárnyakat akartam, de valahogy azt erősnek éreztem. Ekkor eszembe jutott, hogy ráteszem a szitakötőim szárnyait. Végül ez lett belőle – böktem a szárnyas Mike-katona felé. – A katona kifejezi, hogy mindenkivel szemben helyezkedsz, de a szárnyak adnak egy kis szabadságot, egy kis szimpátiát.
- Jelzi, hogy nem tartasz feltétlenül rossznak, egy ellenségnek? – mosolygott rám talán életünkben először, úgy igazán. Egy pillanatra el is vesztem abban a hatalmas, gyönyörű mosolyban.
- Talán… - mosolyogtam vissza rá.

Letette a papírt az asztalra, majd még utoljára rápillantott a függönyön lógó szitakötőkre, aztán elvonult fürdeni. Csak pislogtam magam elé. Ez mi volt? Ez a mosoly majdnem megölt, jesszus! Nagyon durván jól nézett ki, és egyre inkább úgy éreztem, hogy márpedig megtörtént, tényleg lefeküdtünk egymással. Tetszhet nekem Mike, nagyon is. Aznap éjjel is így a hatása alá kerülhettem…
Később felváltottam a fürdőben, s beálltam a zuhany alá. Próbáltam lenyugodni, és végiggondolni megint azt az éjszakát. Aztán hallottam, hogy nyitódik az ajtó, és mivel Calebék nem voltak itt, tudtam, hogy csak Mike jöhetett be. Elhúztam kissé a zuhanykabin ajtaját, és kipillantottam. Hátát az ajtónak támasztotta, s engem figyelt.

- Nem zavar…? – dörrentem rá, mire elvigyorodott.
- Nem – megvonta a vállát. – Megvárlak, beszélni szeretnék veled!
- És a szobában nem tudtál várni, igaz? – morogtam, s gyorsan befejeztem a zuhanyzást. – Ideadnád a törölközőm? – nyújtottam a kezemet, mire ráérősen mozdult csak. Mit akar? Miért csinálja ezt? Magam köré csavartam, nem is foglalkoztam vele, hogy megtörölközzek rendesen is, és kiléptem elé. – Na mondd!
- Gondolkodtam…
- Szoktál? – vigyorogtam rá gonoszul, mire csak egy lesújtó pillantást kaptam válaszul. – Bocsi! – pislogtam rá ártatlanul, mire elnevette magát.
- Hihetetlen egy nő vagy! Folyton rajtad gondolkozom…
- Rajtam? – ez meglehetősen furcsán hangzott az ő szájából.
- És rajtam… rajtunk. Hogy vajon… Vajon tényleg megtörtént-e… - nem kellett kimondania nyíltan, tudtam, mire gondol.
- Őszintén? – bólintott. – Igen, megtörtént. Biztos vagyok benne!
- Miért, már emlékszel? – kérdezte érdeklődve.
- Nem, konkrét dolgokra nem. Csak érzésekre, hangokra… a te hangodra – ezt nem akartam eredetileg elmondani neki, de most mégis megtettem. Annak ellenére, hogy ma közölte, hogy nem akar megismerni, mert egy senki vagyok neki, mégis úgy éreztem, hogy valami egy kicsit megváltozott.
- Tényleg? És pontosan milyen érzésekre? – közelebb lépett, én pedig zavarba jöttem tőle. Attól, ahogyan rám nézett. Éhes volt a pillantása, mintha bármelyik pillanatban nekem eshetne. Nem mintha bántam volna…
- Nem is tudom… - suttogtam.

Megfogta a kezemet, s elakadó lélegzettel követtem a szobánkba. Csak figyeltem, ahogyan lassan megfordul, és közelebb jön. Hátráltam, egészen az ajtóig, majd mikor már nem volt hová menekülnöm, megnyaltam az ajkaimat. Persze, direkt csináltam, és be is vált. Közelebb hajolt, és ajkait végighúzta az arcomon, aztán egy apró csókot lehelt a számra. Ujjai a csípőmbe martak, s még törölközőn keresztül is esküszöm, hogy égett a bőröm az érintésétől. Nem csókolt meg, csupán odahajolt a nyakamhoz, éreztem, ahogyan a lehelete csiklandozza a bőrömet, majd fogai belém martak, amitől felnyögtem.

- Ezt csináltad… akkor is! – lihegtem, mint aki lefutott valami föld körüli távot. Az érzés nagyon is ismerős volt, tudtam, hogy egyszer már megtörtént.
- Gondolod? – kérdezte a fülembe suttogva. – Lehet. És talán ezt? – kérdezte halkan, majd a vállamhoz hajolt, és megszívta a bőrömet.
- Te emlékszel! – mormoltam lehunyt szemekkel, és ujjaimat a hajába fésültem a tarkóján.
- Igen, én emlékszem… És te is pontosan ezt csináltad – a szemembe nézett, s abbahagytam a hajának a gyűrögetését, és a barna szemek mélységébe merültem. Ujjai lassan lecsúsztak a combomra, és végigsimított a törölköző szélénél rajta.
- Sosem akartam még senkit ennyire! – szaladt ki a számon minden gondolkodás nélkül, de legnagyobb megkönnyebbülésemre nem állt neki nevetni, és nem húzódott el, mondván, hogy csak játszott velem.
- Tényleg? – kérdezte halkan, s miközben folyamatosan a szemembe nézett ujjait becsúsztatta a lábaim között a törölköző alá, és minden kérdezés nélkül eltüntette bennem őket. Megmarkoltam pár tincsét, ahogyan megéreztem magamban, és megint csak felnyögtem. – Hm… igazad van – mozogni kezdett bennem, én pedig nem akartam elhinni, ami éppen történt.
- Sosem hazudtam neked! – leheltem, miközben éreztem, ahogyan egyre jobban felizgat, éreztem a bennem egyre jobban tomboló vágyat és féktelen szenvedélyt.
- Szóval egy seggfej vagyok, mi? – kérdezte, s nyelvével végigszántott a nyakamon.
- Aha… - ennél többet nem voltam képes mondani. Csak élveztem, ahogyan simogat, el-eltűnik bennem az ujjaival. Önkéntelenül is az oldalához emeltem a lábamat, hogy még mélyebbre hatolhasson, amit csak egy mosollyal konstatált. – De egy nagyon… tehetséges seggfej… - tettem hozzá, mire halkan felnevetett, s megállt a mozdulataiban. Felnéztem az arcára, egyenesen a szemébe.
- Ne szeress belém, Sarah! – mosolyogva mondta, de tudtam, komolyan gondolja.
- Nem állt szándékomban! – válaszoltam én is hasonlóan egy apró mosollyal, majd felé hajoltam.
- Senkinek sem állt eddig sem szándékában… - motyogta még mielőtt megcsókoltam volna, én pedig nem törődtem ezzel a mondatával.

Úr Isten! Igen, most már emlékszem mindenre! A csókja mintha csak előhívta volna a jól elrejtőzött emlékeimet. Egyszerre villant fel minden, miközben ajkai az enyémet kényeztették. Tényleg karcolta a szakálla egy kissé az államat, de nem volt kellemetlen, sőt, engem csak jobban felizgatott. Szorosan hozzám bújt, úgy éreztem, hogy mindenhol simogat, és érint. A törölközőmet levette rólam, s ugyanúgy hanyagul elhajította az ágyamra, ahogyan akkor éjjel tette a pólómmal. Ezen elmosolyodtam, majd végigsimítottam a meztelen hátán, megcsókoltam a nyakát, körmeimet végighúztam a mellkasán és a hasán, amitől az izmok összerándultak az érintésem alatt, majd a boxerébe nyúlva kezembe vettem legnemesebb testrészét.

- Sarah! – suttogta a fülembe a nevemet, s ez is mintha villámcsapás lett volna. A suttogását nem tudtam feledni. Nem is lehetett ezt az érzéki, szexis hangot kiűzni a fejemből.
- Hm? – dünnyögtem vissza, s közben elmosolyodtam. A nyakamat csókolta végig, olykor megharapott. Csoda is, hogy anno nem maradt nyoma.
- Gyere! – elrántott az ajtótól, és az ágya felé araszolt velem, én pedig szó nélkül követtem. Amúgy is nehezen forgott a nyelvem a munkálkodása miatt.

Együtt dőltünk el az ágyon, ő fölém helyezkedett, és a lábaimat felhúzta a derekához, miközben én lefelé toltam róla a felesleges anyagot. Tudtam, mire készül, nem volt egy teketóriázós fajta. Megadta, amit akartam, mindenféle köntörfalazás nélkül, mintha csak zsigerből tudta volna, mire vágyom. Elvált az ajkaimtól egy pillanatra, és a szemembe nézett, várt. Megállt a mozdulatban, nem furakodott közelebb hozzám, így lassan a nyaka köré fontam a karjaimat, és vágyakozva pillantottam rá.

- Azt hiszem, akkor éjjel sem kértél engedélyt – jegyeztem meg, mire felvonta sötét szemöldökét.
- Te csábítottál el, rémlik?
- Mikor? Te nyomtál az ajtónak, te kezdtél vetkőztetni…
- A-aa! – ingatta a fejét. – Te lejtettél nekem táncot… - közel hajolt hozzám, puszit nyomott az arcomra, majd a számra is.
- Te tepertél le! – szálltam vele vitába halkan, miközben én is pusziltam, ahol értem.
- Persze… - lejjebb csúszott, a melleimmel kezdett foglalatoskodni, én pedig már nem bírtam az édes kínzást. Ahogyan ajkai a mellbimbóm körül csókolgattak, és ujjai cirógatták az oldalamat, úgy éreztem, az őrületbe kerget.
- Mike! – nyöszörögtem, mire vigyorogva visszahajolt hozzám, és megcsókolt. – Akarlak!
- Látod… - mormolta a számba. – Te tehetsz róla!
- Fogd már be, és csináld! – csattantam fel vigyorogva, mire minden szó nélkül feljebb vonta a lábaimat a csípőjén, majd elmerült bennem.

Legszívesebben lehunytam volna a szememet, és csak élveztem volna, amit csinál, de nem tettem. Néztem az arcát, ahogyan kiül rá a kéj, és ez csak még jobban a csúcs felé tolt. Be akartam várni, vele akartam elmenni együtt, de nem bírtam tovább. Pár perccel később a hátam ívbe feszült, és erősen markoltam a karját és a vállát. Abban a percben éreztem, ahogyan ajkai az enyémre tapadnak, s nyelve játékra hívta az enyémet. Pár pillanatig csak csókoltam, majd megmozdítottam a csípőmet, s igyekeztem felvenni vele a ritmust.

- Váltás? – megadta a választást, hogy ha esetleg nem akarok felül lenni, akkor nem muszáj.
- Persze… - bólintottam, s az elragadtatott szemekbe néztem. Fantasztikusan gyönyörű, sötét szemei voltak!
- Ah… - felnyögött, ahogyan elhelyezkedtem fölötte, és ráereszkedtem.

Sokáig csak lassan mozogtam, a mellkasán támaszkodtam, s le-lehajoltam hozzá egy csókra, majd ahogyan kezei gyorsabb mozgásra késztettek a csípőmnél, megszaporáztam a mozdulataimat. Közelebb húzott magához, szinte tépte a hajamat, ahogyan elkapott, s lehúzott egy csókra, majd most már mindketten egyszerre léptük át a gyönyör kapuját. Éreztem, hogy a hajam csurom víz a tarkómon, kicsit el is fáradtam, s zihálva heveredtem Mike mellé.

- A múltkor ezután átmásztál a saját ágyadba – mondta pár perccel később, mire beleboxoltam a vállába.
- Ne legyél megint bunkó! – morogtam, s rögtön rosszul éreztem magam. Kicsit úgy éreztem, hogy kihasznált, bár én is ugyanúgy akartam ezt, mint ő. – Megyek… - suttogtam, s felültem, hogy átmászva fölötte tényleg átmenjek a saját ágyamba, de elkapta a karomat, és visszahúzott maga mellé.
- Csak vicceltem, na! Megengedem, hogy maradj! – ha nem néztem volna fel az arcára, és nem látom, hogy mosolyog, azt gondoltam volna, hogy megint szemétkedik. Persze volt is benne valami, de tényleg marasztalni akart.
- Hogyan is szerethetne bárki is bele egy ilyen alakba, mint te? – tettem fel a kérdést.
- Azt hiszem erre már te magad is tudod a választ! – pillantott le rám mosolyogva. Ma valahogy többet mosolygott, mint eddig bármikor, és nagyon helyes volt így. Sokkal helyesebb, mint azt szabadott volna.
- Mert őrülten jó vagy az ágyban? – nevettem fel halkan, mire ő is felkuncogott.
- Pontosan erre gondoltam.

Felém fordult, magához ölelt, és lassan megcsókolt. Őrülten jó volt, ahogyan most lágyan és puhán kényeztette az ajkaimat, én pedig folyamatosan a hátát és a vállait simogattam. Irtó jó vállai voltak, imádtam. Viszont még a karjai között is megborzongtam, mire magunkra húzta a takarót. Kényelmesen eligazgatta a párnát a feje alatt, majd felkapta az íróasztaláról az egyik kicsi gumilabdáját és megdobva vele a villanykapcsolót, sötét telepedett ránk.

Mikor ébredezni kezdtem, és még nem is voltam egészen magamnál, már akkor tudtam, hogy Mike nem fekszik mellettem. Először bele sem gondoltam, hogy ez mit jelenthet, aztán az agyam magától kezdte gyártani az elméleteket. Elment, nincs még csak a szobában sem – érzékeltem a csendben -, engem pedig itt hagyott. Különösebb dolga tutira nincs ma, hiszen két ünnep között vagyunk, és nem hinném, hogy vizsgája lesz. Ráadásul ő nem az a könyvtárba járós fajta, hogy esetleg ott készüljön valamire. Kinyitottam a szememet, és felültem az ágyban. Furcsa volt a szoba másik felében ébredni, de jó volt érezni Mike férfias illatát magam körül. Na akkor nézzük csak, mit is gondolhat? Ahogy ismerem, neki az volt a maximum, hogy megengedte, hogy mellette aludjak el. Talán, mert tetszett neki, amit műveltem vele az ágyban, amolyan ajándékként vele maradhattam. Most pedig elment egy szó nélkül, jelezvén, hogy ennyi volt. Se egy cetli, se semmi. Az egyik felem rosszul érezte magát, mert olyan volt, mintha csak arra kellettem volna neki. A másik felem viszont baromira boldog volt és rendkívül kielégült. De hogy melyik felem foglalta el a nagyobb helyet, nem tudtam volna megmondani.

Villámgyorsan kimásztam az ágyából, magam köré csavartam a tegnap este elhajított törölközőt, és a fürdőbe siettem. A folyosón nem futottam össze senkivel, szinte üres volt a kolesz, de örültem is most ennek, mert nem tudtam volna csevegni senkivel. Muszáj voltam kicsit lazítani, kicsit beállni a forró vízsugár alá, és gondolatban újra átélni, mi történt az éjjel. Sosem volt még ilyen jó, nem mintha annyi tapasztalatom lett volna. Neki nyilván volt bőven, valahol mélyen Nicát is ezek közé a lányok közé soroltam „akikkel Neki dolga volt”. Talán ezért sem volt szimpatikus a csaj már az első pillanatban, talán féltékeny voltam már akkor is. De nem számít. Mike megmondta tegnap, hogyan áll hozzám. Az, hogy mi történt aztán, már más kérdés. Nem keverhetem össze a kettőt. Szeretkeztünk és kész, semmi több. Ugyanúgy fogunk még harcolni egymással, ugyanúgy hadban állunk.

Már dél felé járt az idő, mikor Mike belépett a szobánk ajtaján, és az egyik nagy mappája volt a hóna alatt. Ezen meglepődtem, mert halvány gőzöm se volt róla, hova is mehetett azzal, vagy hogy egyáltalán hol rajzolhatott.
Sötét pillantása azonnal engem keresett, s mikor meglátott az ágyamon ülve, könyvet olvasva, halkan köszönt.

- Szia!
- Szia! – még biccentettem is a fejemmel, majd azonnal visszamélyedtem a könyvembe. Nem nehezítem meg a helyzetünket.
- Megrajzoltalak – odasétált hozzám, leült az ágyam szélére és egy lapot nyújtott felém. Elvettem tőle, de nem néztem az arcára, csak a rajzot figyeltem. Hihetetlen volt! Láttam már pár rajzát órákon, tudtam, hogy tehetséges, nem is kicsit, de ez meglepett. Egyszerűen gyönyörű volt, amit rajzolt. A lap bal oldalán álltam én. Rövid szoknyában, topban, és a hátamon hatalmas angyalszárnyak voltak. Profilból rajzolt, és minden fekete és fehér volt, ahogyan az én rajzomon is. És a jobb alsó sarokban ott állt a kicsi katona, szárnyakkal, ahogyan azt én is megalkottam. De nem is állt, hanem kissé fél térdre ereszkedett előttem. Volt valami a lány szemében, az én szememben, amit úgy megrajzolt, hogy el sem hittem. Különös csillogás, s míg én őt komornak rajzoltam, ő engem szelídnek, kedvesnek ábrázolt.
- Ez nagyon szép – suttogtam halkan, mire felnevetett.
- Pedig lenyúltam az angyalszárnyas ötletedet!
- És miért? – végre felpillantottam a barna szemekbe, és nem azt a megvetést és ellenszenvet találtam bennük, amit vártam volna.
- Mert igazad volt, az illik hozzánk… Csak nem pont hozzám! – megint mosolygott, amit nem tudtam hova tenni.
- Tévedsz! Nem vagyok angyal.
- A világ többi részén talán nem, de itt… - körbemutatott a szobán – Itt az vagy! – féltem megkérdezni tőle, de muszáj volt, mert teljesen össze voltam zavarodva.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Semmit a világon. Ismersz, nem? – megvonta a vállát, majd elvette tőlem a lapot, és az asztalához sétált. – Ha akarnék neked mondani valamit, azt mondanám is – megdobott egy féloldalas mosollyal, majd az órájára pillantott, és elkomorult. – Elkéstem… - motyogta, s ezzel kiviharzott a szobából.

Megint olyan érthetetlen volt, olyan rejtélyes, mint mindig. Csak pislogtam magam elé, és nem tudtam még gondolatban sem hozzáfűzni ehhez semmit. A legrosszabb az egészben az volt, hogy tetszett, hogy ilyen. Kihívás volt, és nem azért, hogy esetleg elcsábítsam. Nem. Sosem voltam olyan lány. Egyszerűen vonzott a személyisége, ez a komoly, de hihetetlenül céltudatos férfi, akinek megadatott a világon a legszebb mosoly.

Egészen másnap reggelig nem is láttam, és akkor is úgy, hogy akkor lépett be a szobába, mikor éppen befejeztem az öltözködést. Ahogy ránéztem az arcára, hát eléggé fáradtnak tűnt, kicsit nyúzottnak, de az a kis mosoly, ami ott bujkált a szája szegletében, vitt mindent.

- Ha csak egy perccel előbb jövök… - sóhajtotta, amin én elmosolyodtam.
- Gyanítom, nem unatkoztál az éjjel… Nem tudnál velem mihez kezdeni – gonoszkodtam, mire meglepetten felnevetett. Szerettem hallani ezt, ilyenkor tudtam, hogy igazán boldog. Ő nem volt az-az ember, aki műmosolyokat ejt.
- Talán nem mutattam meg elég jól, hogy veled bármikor? – felém lépett, ujjai végigcirógatták az arcomat, majd a tarkómon a hajamba fűzte őket, és közelebb rántott magához. Csak bámultam a barna szemekbe, és vártam. Akartam, hogy megcsókoljon, de nem tehettem meg én azt a döntő lépést. Neki kellett.
- Látod? Megint te csábítasz el engem…
- Rendben, most elismerem – bólintott, majd ajkait az enyémekre csúsztatta, s erőszakosan csókolni kezdett. Jaj, imádtam, hogy ilyen vad és nyers, de tudtam, hogy tud gyengéd is lenni, hiszen megmutatta már. Karjaimat a nyaka köré fontam, és lábujjhegyre pipiskedtem magam, hogy még közelebb lehessek hozzá.
- Mit akar ez jelenti? – kérdésem komoly volt, de közben végig puszikat nyomtunk egymás szájára. Ha már ilyen közel voltunk, nem tudtuk megállni. Sem ő, sem én.
- Kéne, hogy jelentsen valamit? – kérdezett vissza egy pimasz vigyorral a képén. Maga az ördög!
- Szeretném hinni, hogy nem csak a koleszos játékszered vagyok!
- Játékszer? – ízlelgette a szót, közben kezeit a derekamra csúsztatta, s úgy ölelt magához. – Nem vagy a koleszos játékszerem… - erre már majdnem elmosolyodtam – Mondjuk megtartalak az egész városban.
- Olyan szemét tudsz lenni – szusszantottam fel bosszúsan, megbántottan.
- Csak viccelek, ne vedd komolyan! – mosolya töretlen volt.
- Örülök, hogy jól szórakozol az én rovásomra! – puffogtam tovább.
- Sarah… Te magad is tudod, lerajzoltad, hogy milyen vagyok.
- Miért kell nekünk frontvonalat húzni kettőnk közé?
- Mintha téged ugyan kellene félteni… – megpuszilta az arcomat. Szavai és tettei totálisan ellentétesek voltak, de ez is hozzá tartozott. Ő ilyen volt, és én ezért voltam oda érte. – Mondjuk akkor úgy, hogy átálltál az én oldalamra!
- Mondjuk akkor úgy, hogy áttelepedtél az én lövészárkomba! – helyesbítettem.
- Miért? – újra felnevetett, ami az én arcomra is mosolyt csalt.
- Csak... – megvontam a vállamat, majd közelebb hajoltam, hogy megízlelhessem az ajkait. - Akkor ez egy békeszerződés? – olyan megrovóan nézett rám, hogy muszáj voltam átfogalmazni. – Legyen fegyverszünet?
- De nem minden fegyveremet teszem takarékra! – ágyékát az enyémnek nyomta, s rögtön éreztem, hogy miről beszél.
- El is várom!

És igen, az a képzeletbeli határ kettőnk között eltűnt. Nem volt már ő és én egymás ellen, nem volt kimondottan harc. Egy azon térfélen álltunk, és egy dologért harcoltunk. Értünk. Magamban, legbelül sejtettem, hogy nem lesz egyszerű, de ez a szép a háborúkban: bármikor eláshatjuk a csatabárdot, és bármikor újra egymás ellen fordulhatunk megint.