Réges-régen, egy messzi, messzi...

"Menj és éld az életedet! Éld nélkülem, mert mi nem lehetünk együtt. Töltsd meg a szívedet szerelemmel valaki más iránt, valaki iránt, aki képes úgy szeretni, ahogy én sosem tudtalak. Ahogyan én sosem foglak."

Chapter VI. – Time to make a mistake

2005. tavasz

*May*

Ezt egyszerűen nem hiszem el. Ha Chester nem feküdt volna éppen mögöttem, már sikítottam volna. Megfordult a fejemben, hogy kimegyek az erkélyre és levetem magam a mélybe, remélve, hogy azzal megfizetem a bűnöm, de amikor megpróbáltam lekászálódni az ágyról, álmában felém fordult, és odahúzott magához. Azóta el sem enged. Csak néztem a kis éjjeliszekrény asztalának a sarkát, és igyekeztem kitalálni, hogy ez a szín a krómnak mennyire világos árnyalata. Még ez is jobb volt néha, mint szembenézni azzal, amit tettem.

Kegyetlenül élveztem. Jobban, mint Mike-kal azelőtt bármikor. Ezt pedig mérhetetlenül szégyelltem. Gyűlöltem magamban. Számtalanszor elgondolkodtam hogyan jutottunk ide. De rá kellett jönnöm, hogy jelen esetben a múltunk már semmit nem jelent. A jövő már annál többet.

Ha most visszamegyünk, nem fogunk tudni a párunk szemébe nézni. Szégyellni fogom magam Mike előtt. Bár sejtve, hogy ő mit tett, valószínűleg vele is ez lenne a helyzet. Ez pedig szétzúzná az egészet. Arról nem is beszélve, hogy az én legdrágább Amy barátnőmet helyszínen megtépném. Mint két dühödt éhező oroszlán, úgy vetnénk egymásra magunkat, hogy a lehető legtöbb cafatot tépjük ki a másikból. Fogalmam sincs, vajon a két pasi hogyan viszonyulna egymáshoz, de tény, hogy az sem a barátságuknak, sem a bandának nem tenne jót. Istenem! Mit tettünk? Ennyit arról, hogy az embernek azért van az a kibaszott szerv a koponyájában, amit agynak hívnak, hogy kicsit gondolkodjon vele. Hogy a picsába lehettünk ekkora barmok?! Ha pedig Amy és Mike mégis úgy döntöttek, hogy külön töltik az éjszakát, egyikük újságot olvasva, míg a másik hímes tojást festve, akkor meg abszolút vége mindennek. Ebben az esetben talán az lenne a legjobb, ha ők is megjárták volna éjjel a pokol legédesebb bugyrait, mert akkor nem lenne az, hogy csak mi zúztuk szét az egészet. Abba pedig bele se merek gondolni, hogy hogy fog kiderülni a dolog.

Igazság szerint szeretem Mike-ot. Teljesen, totálisan. Legalábbis így érzem. Nyilván ez butaság már, hiszen ha igazán szeretném, nem csaltam volna meg, titkon nem ábrándoztam volna soha Chezről. De a francba, nem akarom elveszíteni őt. Most pedig, hogy megéreztem a mámor legzamatosabb ízét, már Chestert sem akarom elhagyni. Egyszerűen vonz úgy, ahogyan még soha senki.

Őszintén szólva ötletem sincs, mikor szerethettem belé. Ó ugyan már. Nincs itt szó semmiféle szerelemről. Pusztán csak az állatias, vad ösztönökről, amelyek másról sem szólnak, csak a szexről. Annyira felbosszantottam magam, hogy egyszerűen lelöktem magamról Chez kezét, és kiugrottam az ágyból. Meztelenül álltam ott. A dühöm a duplájára nőtt. Újabb bizonyítéka annak, hogy mi történt. Berobogtam a fürdőbe, de amint kinyitottam az ajtót, megpillantottam a tükörképem. Konkrétan az egész testemet foltok borították. A bőröm kiszívta, az ujjainak a nyomai mind-mind a heves, eszeveszett iramú szeretkezésre utaltak. A kurva életbe!

Dühödten álltam be a zuhanyzóba, aztán először a jéghideg vizet nyitottam meg, hogy picit lehűtsem az idegrendszerem, majd átállítottam melegre. Tusfürdőt nyomtam a kezembe, majd bedörzsöltem vele magam. Míg hagytam, hogy a forró vízsugár leöblítse rólam a habot, besamponoztam a hajam, alaposan beledörzsöltem, majd leengedve a kezeimet, a fejemet hátrahajtva hagytam, hogy lassan a sampon utolsó maradványai is lefolyjanak a lefolyón. Bárcsak az érzelmeim is így eltüntethetném!

Annyira a gondolataimba merültem, hogy már csak azt vettem észre, hogy valami kemény a fenekemhez préselődik, egy kéz a hajamba markol, oldalra húzza fejem, hogy azok a puha ajkak hozzáférhessenek a nyakamhoz, míg a másik kéz a melleimre simul. Egy pillanatra elgyengültem, a mellkasának dőltem, aztán észbekaptam, szembefordultam vele és mélyen a szemébe néztem. Közölni akartam vele, hogy takarodjon ki a zuhanyzóból, de rögtön. Azonban amit a szemeiben láttam, belémfojtotta a szót.

-          Nézd, Chez… ez… ez nem igazán jó ötlet.

-          Biztos vagy te ebben? – Kérdezte mély hangon, amitől még a hideg is kirázott, miközben közelebb lépett hozzám, kezei pedig a fenekembe markoltak.

-          Teljesen. -  Szinte dadogtam a szót.

-          Nekem nem úgy tűnik mintha nagyon ellenállnál. – Egyik keze a legérzékenyebb pontomra siklott. Majdnem felkiáltottam, de még időben sikerült megfeszíteni minden izmom, hogy elfojtsam.

-          Azért mert nem vágtalak még képen. De ami késik, nem múlik. – Próbáltam határozottan mondani, de közben azért hátráltam egy lépést, amivel azt értem el, hogy a falhoz préselődjek. Ő pedig követett.

-          Tudod mit? – Kérdezte mélyen a szemembe nézve rekedt, és már-már fájdalmasan szexi hangon, miközben a fenekem alá nyúlva felemelt, és hozzám dörgölőzött.

-          Mit? – Hangom szinte csak suttogás volt már.

-          Nem hiszek neked! – Súgta a fülembe, azzal választ nem várva nyelve utat tört a számba, egyidőben azzal, hogy mélyen belémhatolt. Jól teszed. – Gondoltam magamban, aztán kiürítettem az agyam, és átadtam magam az élvezeteknek… újra. 

*Amy*

Arra ébredtem, hogy zsibbadt a nyakam, de nem is akárhogyan. Megdörzsöltem a szemem, és körülnéztem, de nem láttam senki mást a lakásban. Mi is van most?

Felültem, miközben a nyakamat masszíroztam, és mindent szépen lassan átgondoltam.

Elmosolyodtam a tegnap éjszaka emlékein, de a jókedvemet kissé beárnyékolta, hogy Mike nem volt mellettem, és még csak egy neszt sem hallottam a lakásban, ergo nem volt itthon.

Felálltam, és nagyot nyújtóztam, majd miután megmosakodtam, magamra kaptam pár ruhát.

Ahogy ott álltam a Chesterrel közös szobámban, elfogott egy érzés. Egy nagyon furcsa érzés, de nem mondtam volna bűntudatnak. Inkább volt kissé szomorú. Olyan érzés volt ott állni a közös dolgaink között, mintha egy vesztes csata színhelyén lettem volna, körülöttem az elpusztított világgal.

Az ajtó csapódására felkaptam a fejem, és kisiettem a nappaliba. Mike egy papírszatyorral a kezében sétált be a konyhába, és amint megpillantott, egy édes mosolyt villantott felém. Beleremegett a szívem és a lelkem. Annyira szeretem őt!

-          Lehet, hogy meg kéne csinálni a telefont – intett vigyorogva a kitépkedett vezetékre, mire megvontam a vállamat.

-          Azt mi már nem hozzuk rendbe, hidd el!

-          Lehet… elég profi munkát végeztél. Hoztam kaját.

-          Az jó… - motyogtam, aztán csak figyeltem a nappali közepén állva, ahogy kipakol mindent.

Olyan jókedvű volt, olyan felszabadult! Ebből arra következtettem, hogy ő sem bánta meg. Bár, ezt nem is lehetett. Ami tegnap éjjel történt, az volt a legszebb dolog egész életemben.

Elgondolkodva babráltam a csuklómon lévő karkötővel, amit még én adtam Mike-nak, aki aztán a forgatáson visszaadta nekem, mert megtalálta a szerelmet Maynél.

Képtelen voltam csendben maradni, és nem kérdezni. Tudnom kellett mire gondol, hogy mit érez, hogy mik a tervei. Hogy szereti-e még Mayt, és hogy emellett mennyire szeret engem?

-          Jól vagy? – lépett elém, és a kezei közé fogta az arcomat. Belenéztem a barna szemekbe, és elmosolyodtam. Miért kételkedem? Szeretem, és ő is szeret engem.

-          Aha, csak elgondolkodtam – felmosolyogtam rá, és közelebb hajoltam, hogy aztán megcsókolhasson. Most is majd’ szétolvadtak a csontjaim attól, ahogyan ajkai az enyémhez értek.

-          Min? – suttogta a kérdést a számra, én pedig a nyaka köré fontam a karjaimat, míg ő lecsúsztatta kezét a derekamra. Összesimultunk és újra csókolózni kezdtünk. Tinilánynak éreztem magam, mert ebben a szent pillanatban a csókjánál többre nem is vágytam, annyira tökéletes volt.

-          Rajtunk – motyogtam két csók között.

-          Kettőnkön vagy négyünkön? – mekkora mázlista, hogy rapper, mert így háromszor olyan hosszú dolgokat is el tud mondani rövid idő alatt, mint én!

-          Főleg kettőnkön – kissé hátrébb húzódtam, mert ha folyton megcsókol, úgy biztos soha a büdös életben nem jutunk el addig, hogy megbeszéljük, ami történt.

-          És mire jutottál?

-          Semmi újra. Megszívtuk – sóhajtottam.

-          Úgy érted, hogy cseppet kínos lesz elmondani nekik, hogy lefeküdtünk egymással?

-          És hogy szerelmesek vagyunk? – egészítettem ki, mire vigyorogva bólintott. – Magabiztosnak tűnsz.

-          Az is vagyok – bólintott, és nekidöntött a falnak, úgy nézett le rám, kedvesen pislogva. – Min kéne gondolkoznom, Amy? Ami volt, elmúlt. May és én… annak vége.

-          De tegnapelőtt még…

-          Te és Chez nem? – morcosan néztem rá, mire felnevetett. – Amy, most komolyan! Nekünk elég volt ennyi is. Egyetlen éjszaka. Azt mondtad, szeretsz, és nekem ennyi elég.

-          Hogy szembeszállj Mayjel?

-          Hogy szembeszálljak Chesterrel. Van egy olyan érzésem, hogy May a te asztalod lesz – húzta el a száját, mire elvigyorodtam.

-          Megbirkózom vele, ne aggódj!

-          Nem aggódom! De azért mégiscsak a legjobb barátnőd. Emlékszem, mennyit melóztál, hogy mikor végzett a sulival, kijöhessen. Akkoriban alig bírtad ki nélküle.

-          Az már négy éve volt… majdnem öt. Felnőttünk. Eltávolodtunk. Azt hiszem, ez az élet rendje. Nem mindenkinek marad szerepe… Valakit el kell engednünk.

-          De mi nem elengedjük Mayt… hanem lökjük.

-          Aggódsz érte? – kérdeztem cinikusan, mire elkomorodott.

-          Ne legyél ilyen velem!

-          Nem is, de biztos lehetsz benne, hogy Chez megvédi. Ha már magával rántotta ebbe. Ismerem őt, és ne feledd, hogy… mi volt köztük! – arcomat a nyakhajlatához szorítottam és apró puszikat leheltem a bőrére. Nehéz nap áll előttünk.

-          Fogunk mi mindannyian harcolni, Amy! – mormogta a hajamba, de még mielőtt felötölhetett volna bennünk, hogy továbbmenjünk ennél, megrezzent Mike telefonja a zsebében.

Míg ő kiment az erkélyre telefonálni, én nekiláttam pár szendvics elkészítésének. Közben folyamatosan azon agyaltam, hogy amikor Chez belép az ajtón, mit fogok mondani. Mit is? Valójában nem lett volna szükség szavakra, hiszen ő is tudta évek óta, hogy mit érzek Mike iránt. De én csaltam meg őt, és megérdemelne pár szót. De mit? Hogy sajnálom? Ez nem lenne teljesen igaz. Magyarázkodni, hogy miért feküdtem le Mike-kal, értelmetlen lenne, és megalázó. Neki legalábbis.

És May? A helyzet az, hogy a mai napig képes lennék egyetlen pillanat alatt a szemébe ordítani, hogy gyűlölöm őt. Most, hogy lefeküdtem Mike-kal, hogy belekóstolhattam, milyen vele lenni, fellángolt a lelkemben a forró indulat May iránt. Pedig nem ő tehet róla, hogy anno Mike és ő összejöttek. Én mutattam be őket egymásnak, én akartam, hogy boldogok legyenek. Arra viszont nem számítottam, hogy nekem ez mennyire fog fájni. Irracionális volt, de ebben a pillanatban legszívesebben nekiugrottam volna Maynek, pedig nem ő tehetett róla, hogy Mike eddig nem lehetett az enyém. Vagy nem csak ő.

Biztos, hogy valami nincs rendben velem! Nem vagyok normális.

-          Tudod ki hívott? – kérdezte, én pedig felnéztem rá. Nekidőlt az erkélyajtó keretének, egyik kezében a tegnap levetett ruháinkkal, a másikban a mobiljával. Elgondolkodva nézett rám, én pedig felvontam a szemöldököm.

-          May?

-          Nem rossz, de nem! – mosolyodott el futólag. – Az anyukája. Érdeklődött, hogy mi van Mayjel, mert nem ért haza, és aggódott, mert nem tudja elérni telefonon.

-          Nem… ért haza? – nem kaptam gyújtást.

-          Nem. Van tipped? Csak mert nekem van.

Pár pillanatig csak pislogtam rá. Mi a csuda? Hogy is volt ez tegnap? Mike kivitte Mayt a reptérre, látszólag nem megvárva, hogy fel is szálljon a gépre. Hazajött, elmondtam neki a teóriámat arról, hogy Chez és May valószínűleg direkt időzítettek erre a napra, hogy minket kettesben hagyjanak. Közben én beszéltem Chezzel, aki így megtudta, hogy tudom, mit terveztek. Ő valószínűleg elmondta Maynek, aki meg is próbálta felhívni Mike-ot, aki nem vette fel. Mit csinálhatott May, mikor rájött, hogy körülötte ég az erdő? A patak felé indult. Chesterhez.

-          Együtt vannak – mondtam ki, amire gondoltam, mire Mike bólintott.

-          Én is erre jutottam. May ki van kapcsolva, gondolom, bár nem próbáltam, csak hogy az anyukája nem tudta elérni…

-          Chester sosem kapcsolja ki a mobilját, mióta… kiderült, hogy beteg vagyok. Igaz, már meggyógyultam, de sosem akarta kipróbálni, hogy esetleg akkor van offolva a telója, mikor az utolsókat nyögöm.

-          Amy! – nyögött fel Mike, én pedig bocsánatkérően néztem rá.

-          Bocs! De a lényeg, hogy őt elérhetnénk – egy percig némán bámultunk egymásra.

-          Akarsz vele beszélni? – kérdezte, mire felnevettem a helyzet képtelenségén.

-          Nem! – az én párom volt, mégsem szerettem volna csevegni vele. Nem volt mit mondanom. – Te?

-          Még nem – vonta meg a vállát. Megértettem őt, ráértünk még a viharral. – Hagyjuk őket ott, ahol vannak! Remélem nem jönnek még egy darabig – mélázott félhangosan, majd megvillanó szemekkel megrázta a kezében tartott ruhákat és rám vigyorgott. – Inkább nézzük meg, mennyire gyorsan tudunk megszabadulni a ruháinktól! – ezen újfent csak nevettem, de azért közelebb léptem hozzá.

-          És aztán irány a kanapé?

-          Bárhol jó, csak veled lehessek.

Biztos voltam benne, hogy úgy történt, hogy Isten megunta a sok szarságot a Földön, és így szólt: Legyen meg a tökéletesség! És akkor lett Mike.

*May*

Az újabb menet a zuhanyzóban meggyőzött arról, hogy bármennyire is mondogatom, hogy nem, nekem nem kell Chester, ugyanúgy engedek neki, mint bármelyik más lány tenné a helyemben. Elvégre, ugyan ki a fene rúgná ki őt az ágyból… vagy jelen esetben a zuhanyzóból?! Egyszerűen borzasztóan tökéletes minden hibája ellenére. Más esetben boldog lennék, hogy egy ilyen fickóval töltöm a napjaimat, de ez most nem az a helyzet. Bármennyire is ribanc módjára viselkedek, lelkiismeretem még mindig van. Ez pedig megmérgezi a pillanatot.

-          Min merengsz ennyire? – Érkezett a kérdés tőle, miközben a konyhapultnak támaszkodott.

-          Azon, hogy meddig szándékozok ribanc maradni. – Válaszoltam a szemébe nézve, aztán folytattam a rántottakészítést.

-          Hát… - Ölelt át hátulról, és a fülemhez hajolva folytatta. –, amíg az én ribancom leszel, addig felőlem az idők végezetéig is az lehetsz.

-          Jaj Chez most komolyan.

-          Ugyan már! – Elengedett és visszasétált az előző helyére. – Megbántad? - Kérdezte gyanakvó hangon.

-          Abszolút, határozottan, totálisan teljes mértékben NEM a válasz.

-          Akkor Mike miatt aggódsz?

-          Te nem aggódsz Amy miatt?

-          De igen. – Hajtotta le a fejét, miután néhány másodpercnyi csend után válaszolt. – Azt fogja hinni, hogy azért hagytam el, mert beteg volt. Mert nem tudott életet adni a gyermekünknek. – Abban a pillanatban olyannak láttam őt, amilyennek még soha azelőtt. Gyanítom, nem gyakran mutatja ezt az oldalát. Hiszen csak emlékezzünk a koncertjére, amikor törött kézzel vitte végig. Nem hisztizett, nem sírt, ugyanolyan tisztán énekelt, nem adta fel, és nem mutatta ki a fájdalmát. Soha nem mutatja ki. Nekem most mégis megtört. Azonnal átöleltem.

-          Ha akarod, felhívhatod és beszélhetsz vele.

-          Nem. Inkább nem. Ezzel még várni akarok. Boldog vagyok veled. Nem akarom ezt elrontani. Szeretném élvezni ezt még egy ideig. Ha most megtenném, a pokol legmélyebb bugyraiban találnánk magunkat, és ők is. Aztán ha hazamennénk, az a legmélyebb bugyor valamilyen varázslatos módon még mélyebb lenne.

-          Igazad van. – Bólogattam. – De azért én bekapcsolom a telefonom.

-          Rendben. – Futó csókot adott a számra, s míg én kerestem a telefonom, addig ő a rántottával lefoglalta magát.

-          Bassza meg!

-          Mi a baj? – Teljesen totálisan lesápadva elé toltam a telefonom.

„Hol vagy? Nemrég hívtam Mike-ot. Ő sem tudja hol vagy. Mi történt veled? Ezerszer hívtalak, de nem vetted fel. Jól vagy? Aggódom. Anya & apa”

-          Elfelejtettem szólni nekik. A kurva életbe. Amynek és Mike-nak mostmár biztos sikerült kilogikázniuk, hogy vajon hol lehetek.

-          Jaj May. Nem mondod komolyan? – Nézett rám nagy szemekkel Chez. Én inkább csak lehuppantam a székre és a fejemet fogtam. – Oké, nincs semmi baj! Az volt abban a helyzetben a legkisebb bajod, hogy nekik szólj.

-          Remek.

-          Mike nem írt?

-          Nem. Pedig tuti tudják. Nem hülyék.

-          Várj, bekapcsolom én is a telefonom. Hátha nekem érkezett valami. – Igazából imádkoztam, hogy neki se legyen sms-e. Nem akartam szívrohamot kapni.

-          Rendben én addig írok anyáméknak, hogy ne idegeskedjenek.

„Szia anya! Ne aggódj, semmi bajom nincs, csak nem tudtam elutazni. Ne haragudjatok. Majd később hazautazom. Majd hívlak titeket. És ne hívd Mike-ot kérlek. Ha bármi van, inkább engem hívj! Puszi” – Alig telt el egy perc, már jött is az újabb üzenet. „Baj van Mike-kal???” – Istenem. Tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, hogy nem az fog megmaradni neki, hogy semmi bajom nincs, hanem Mike. „Úgy is mondhatjuk. Majd megbeszéljük, most mennem kell!” „Rendben.”

-          Anyával beszéltem. Ledumáltam vele az egészet. Írtam neki, hogy gond van Mike-kal. Jobb túlesni rajta. De azt nem mondtam, hogy mi, csak hogy nem jó minden. Neked valami?

-    Nincs semmi.

-          Szerintem valahogy ők is arra az elhatározásra juthattak, amire mi. Nem akarnak beszélni velünk. Tegnap amiatt, hogy kiderült, hogy mindketten átbasztuk őket, ma pedig azért, mert kiderült, hogy együtt vagyunk. Még ha Mike bízik is bennem, akkoris ott lesz benne egy félelemérzet, hogy egyszer már volt egy kis félrelépésünk, miért ne tennénk meg újra.

-          Igen lehet. De az is biztos, hogy én nem fogom felhívni őket. Egyszerűen elegem van a bonyodalmakból. A fasz kivan már az élettel. Mint egy kibaszott szappanopera. Tiltott románc, szex, szerelem. Mi kell még? Könyvet is írhatnék róla. Aztán megfilmesíteném és kaszálnék egy jót.

-          Vagy csak kézikamerával felvennénk a hazatérésünket, meg az itt töltött időnket, és kis költségvetéssel megoldanánk.

-          Milyen találékony vagy, te rafinált dög. – Húzta féloldalas mosolyra száját, szemeiben lángra lobbant valami, s lassú, megfontolt járásából ítélve már tudtam mi fog következni. Ha palackozhatnám azt a csábító erőt, amit ilyenkor ont magából, már tucatjával vennék a férfiak. Kétség kívül tarolna a piacon.

*Amy*

Mike a kanapén elterülve aludt, szempillája néha meg-megrezdült, de egyébként úgy tűnt, békés az álma. Ezzel szemben én az erkélyen álltam, és egy szál cigit tartottam a kezemben. Meg kéne gyújtani, futott át a gondolat az agyamon, és bár egy nappal ezelőtt még mindketten itt füstöltünk, most mégis úgy éreztem, hogy nem lenne helyes.

A cigi öl. Ezt mindenki tudja, csak valaki nem vesz róla tudomást. Van-e hát jogom ahhoz, hogy ezzel mérgezzem magam? Kaptam egy második lehetőséget az élettől. Egyszer már biztosan azt mondták nekem, hogy meg fogok halni, és én az évek során fel is készültem rá. Ennek ellenére mégis valaki úgy döntött ott fent, hogy mégsem tart igényt rám, és meghagy itt lent. A családommal, a szeretteimmel, a barátaimmal.

Sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy miért? Mivel vagyok jobb, vagy több, mint egy leukémiás kétéves, vagy egy agydaganatos ötesztendős? Semmivel. Vajon azért, hogy én élhessek valaki másnak meg kellett halnia? Nem nagyon voltam hívő ember, habár mindig azt mondtam, hogy persze, van Isten, figyel ránk, ha ráér, mégsem gondoltam ezt komolyan. Miután kiderült a betegségem, ha tehettem széles ívben elkerültem még a templomokat is. Nem tartottam fair dolognak, hogy ilyen fiatalon ennyi szenvedés és fájdalom vár rám, viszont annyira nagyon meg akartam mutatni mindenkinek – odafönt és idelent is -, hogy én bizony kemény vagyok, és nem fogok összeroppanni a rám kimért csapás alatt. És nem is tettem, állva maradtam, harcoltam, éltem az életem, igyekeztem boldoggá tenni azokat, akiket szerettem, és örültem minden napnak. Ahogy mondani szokták, minden perc ajándék volt.

Végül azt mondták, sikerült kivenniük belőlem a kórt, nem is terjedt tovább, és nagyon úgy néz ki, hogy hosszú életet élhetek. Talán ez volt az ára? Hosszú, gyötrelmes évek? Talán Isten látni akarta, képes vagyok-e harcolni? Harcolni igen, hinni nem.

Most mégis itt álltam, és kémleltem a tiszta, csillagos égboltot, remélve, hogy végre megjön a sugallatom, és rendes, tisztességes hívő lehetek, aki kiérdemelte az életet. Az ajándékot. De hát ez sosem lehetek már, nem igaz? Fájdalmat okoztam Chesternek és Maynek, még ha ők ezt nem is tudják egyelőre. Meg arról se feledkezzek meg, hogy bizony harcolni készültem. Mike-ért, a közös jövőnkért, mert tudtam, May nem lesz éppen kedves. Chester talán hamarabb megbocsát. Talán. Bár jobban örülnék neki, ha lekeverne egy hatalmas pofont, akkor legalább lenne valami majdnem kiegyenlített tétel a számlánkon. Megérdemelném.

Nos tehát, mit is kezdjek az életemmel most, hogy se meghalni nem fogok, se nem válok Mrs. Benningtonná?

A cigit egyszerűen kiejtettem a kezemből, és hosszan néztem lefelé, hátha meglátom, hogyan koppan csendesen az éjszakai, sötét utcaköveken.

Bár ilyen egyszerű lenne elengedni a múltat is! Csak becsomagolnám egy díszes dobozba, aztán kihajítanám az ablakon, nem is látva, hol ér földet, és ezzel el lenne intézve. De ugyebár ez nem lehetséges.

Gondolnom kellett arra is, hogy vajon mekkora lesz a feszültség Chester és Mike között. Eddig egészen jól viselték, pontosabban Chez és May, hogy nyilvánvalóan van köztem és Mike között valami. Valami, aminek nem volt neve, vagy címe, esetleg postafiókja, de mindannyian tudtuk, hogy létezik.

Egyszerűen tönkretesszük a bandát. Ebben szinte biztos voltam. Habár Chez és May most valószínűleg együtt vannak valahol, és annak is nagy az esélye, hogy szexeltek is… megborzongtam, és le kellett hunynom a szemem. Már a gondolatától is rosszul lettem, hogy Chester máshoz ért hozzá, hogy mást csókolt és másnak suttogott édes szavakat a fülébe. De nem lehetek önző, én is ugyanezt tettem, és életemben nem élveztem még ennyire semmi mást.

A gondolataim ide-oda csapongtak, olyan volt, mintha egyetlen mondatot se tudnék befejezni. Mind a négyen ugyanolyan hibásak voltunk. Jobb pillanataimban sokkal erőteljesebb hangsúlyt fektettem arra, hogy ennek végül is May és Chez az oka, akik összebeszéltek, és direkt hagytak minket kettesben. De ugye, ha Mike és én nem éreznénk egymás iránt szerelmet és vágyat és őrültségek tömkelegét, akkor nem történt volna semmi. Ám a „mi lett volna, ha” típusú részek nem tartoztak az élethez, azok mindig csak elméleti síkon léteztek.

Abban biztos voltam, hogy szeretem Mike-ot, jobban, mint bárki mást ezen a nyamvadt világon. Együtt kell lennünk, egyszerűen nem pazarolhatunk el több időt. Így is majdnem elmulasztottam az igaz szerelmet, mert a halálom előtt boldoggá akartam tenni Chezt, és hagytam, hogy May kezdjen Mike-kal, amit akar. Önző, buta liba voltam! És most is az vagyok, van egy sanda gyanúm, hogy ez nem fog változni a közeljövőben. Vagy talán soha.

Ha most megkérném Mike-ot, hogy fussunk, rohanjunk messzire, ahol ők nem találhatnak ránk, és adjunk magunknak boldog, csodaszép heteket, akkor mit mondana? Ha tehetném, jelen pillanatban kiköltöznék vele a Holdra, hogy egész hátralévő életünkben ne zavarjon többé senki. Bár az oroszoktól és a kínaiaktól azt hiszem, tartanunk kellene idővel…

Visszaléptem a nappaliba, és az ajkamat rágcsálva figyeltem, ahogy alszik. Végül is a bandának idén nem lesz fellépése… Mike talán belemenne, hogy bújjunk el a világ elől. Vagy kiröhögne. Megvan erre is az esély.

May és Chez talán holnap hazajönnek, vagy maximum holnapután. Biztos nem maradnak tovább távol, Chez olyan ember, aki szereti tudni, hogy mi hogyan áll jelenleg az életében, és én még elvileg az élete része vagyok. Tudni akarja majd, hogy mi történt, és May is. Lemerem fogadni, hogy már azon gondolkodik, hogyan téphetné ki a hajamat, még akkor is, hogy ő és Chez… Mert hát az, hogy én ennyire szeretem Mike-ot, és hogy May is érez valamit Chez iránt, még nem jelenti azt, hogy az elmúlt évek csak úgy, egy csapásra kitörlődtek volna a szívünkből.

Gyáva vagyok. Vagy önző? Szembe mernék nézni akár ebben a pillanatban is Chezzel és Mayjel, de még ennél is jobban akarok csak Mike-kal lenni. Pár hét. Csak egy cetlit kellene írnunk, hogy jól vagyunk, és… és mi? Mit írnál, Amy? Hogy összejöttem Mike-kal, és ennek fejében nyugodtan keféljék sorra a helyiségeket, mert mi már rég túl vagyunk azon?

Hátha Mike-nak van egy jobb ötlete, mit is lehetne írni! Hátha igent mond a javaslatomra. Vajon mennyire fog hülyének nézni?

Halkan odasétáltam mellé, leguggoltam, és végigsimítottam az arcán. Lassan nyitogatta a szemét, még álmos volt, de amint meglátott, elmosolyodott. Uram szent ég! Ezért megéri! Érte bármi megéri!

-          Van egy… meglehetősen meredek ötletem – suttogtam, mire bólintott, és felém fordulva felkönyökölt, hogy egy magasságba kerüljünk.

-          Mondd! – mosolygott kedvesen, én pedig rávettem magam, hogy előálljak életem legédesebb és egyben legkegyetlenebb tervével.

*Chester*

Minél több időt töltöttem Mayjel, annál világosabbá vált számomra, hogy szeretem őt. Mindig figyelemreméltó teremtés volt. Mindig lekötötte a figyelmem, ha kellett megnevettetett, imádtam, amikor pörgött, amikor vidám volt. Amyvel együtt bármit véghezvittek. Lucifer két szárnysegédje… Hihetetlen volt számomra, amikor arra kellett felfigyelnem, hogy fogalmam sincs hogyan, a két lány teljesen kifordult önmagából. Talán nagyon régen elcsesztük. Mindig is éreztem, hogy Amy kötődik Mike-hoz. Mindig tudtam, hogy lesz valami. De persze nekem kellett megszerezni a nagyvadat, mert nekem minden nő kellett. Szerettem őt. Sokáig csak mellette tudtam elképzelni az életem, most mégis megváltozott. Az elmúlt néhány napban sokat beszéltem Mayjel arról, hogy mihez kezdjünk. Tudtuk, hogy vissza kell mennünk. Hamar. Nem húzhattuk tovább az időt. Egyikünk sem hívta a másikat, ez pedig kezdett kikészíteni. Sosem tudtam a penge élén táncolni. Valamelyik irányba le kellett lépnem róla. De a középúton soha nem maradtam meg. Tudnom kellett, hogy mi lesz velünk, és mi lesz velük… Világ életembe az a típus voltam, aki szembenézett az igazsággal, még akkoris, ha tudtam, hogy az fájni fog. Inkább a keserű valóság, mint a boldog, ám bizonytalan tudatlanság. Még utoljára körülnéztem, majd szóltam Maynek, és elindultunk.

*May*

A repülőn behunytam a szemeimet, és úgy csináltam, mintha aludtam volna. Nem akartam beszélgetni. Mintha felültem volna egy hullámvasútra, felvitt volna a csúcsra, hogy aztán onnan megkezdjem a halálos száguldást a mélybe. Csakhogy a kis vasúti kocsi még mindig őrült iramban száguldott velem. Pedig már rég le kellett volna érnem a pálya aljára. De megérdemeltem.

Egy bizonyos fokon örömmel fogadtam a szenvedést, és a félelmet. Nem akartam elveszíteni Chestert. Beleszerettem. És ezen már maga a mindenható sem fog tudni változtatni. Sokáig azt hittem Mike mellett a helyem. A tökéletes pár. A legjobbak. Csakhogy az egész átfordult valami szörnyű színjátékba.

Amy mindig is szerette. Akármit mondott, szerelmes volt belé. Ugyanez pedig Mike-ról is elmondható. Talán jobb is volt, hogy megrendeztük, hogy magukra hagyjuk őket. Legalább felgyorsítottuk az eseményeket. Mert ez, előbb vagy utóbb megtörtént volna. Igazából az sem változtat a tényen, hogy Mike lefeküdt-e Amyvel vagy sem. Ebben a pillanatban gyűlöltem magam. Nem bántam meg semmit, de tudtam, hogy pokoli nagy fájdalmat fogok okozni mindkettőjüknek. Most pedig a taxiban ülve egyre közelebb érve a házhoz, a gyomrom már elképzelhetetlenül aprócska méretűre zsugorodott. Rettegtem. Már most gyűlöltem a gondolatot, hogy együtt fogom látni őket, hogy valószínűleg épp most is egymást ölelve szeretkeznek.

Majd bele őrültem, hogy Mike már nem engem vár tárt karokkal haza, hanem minden bizonnyal halálosan szerelmes Amybe. Pedig ha belegondolok, ezekért a gondolatokért egy pofont érdemelnék. Mivel én ugyanezt tettem. Legalábbis valószínűleg. Nem hinném, hogy nem értek egymáshoz. Bár ki tudja. Lehet, hogy ők még tiszta lelkiismerettel élnek. Csak mi nem. Nem is tudtam mi lenne rosszabb. Ha megtudnám, hogy lefeküdtek egymással, Mike megcsalt, Amy végleg hátat fordított nekem, vagy hogy semmi nem történt köztük, és be kell vallanunk, hogy velünk nem ez a helyzet. Sóhajtottam egy nagyot, mire Chester együttérzőn rásimította kezét az enyémre, mire én megszorítottam azt. Minden erőm belőle merítettem. Azt sem bántam volna, ha lángokban áll a lakás. Ha odabent taposóaknák várnak ránk. Ha meteoreső fogad minket. Chester az enyém, és semmi nem veheti el tőlem már. De azzal tisztában voltam, hogy komoly lesz, ha mi oda belépünk. Már biztos várnak minket. Az autó fékezett, s míg én fizettem, Chez kipakolta a csomagokat a csomagtartóból. Húztuk magunk után a gurulós bőröndöket, szorosan egymás mellett haladva. Biztos voltam benne, hogy Chester is ugyanúgy félt legbelül, mint én. Tudta mit veszített.

*Chester*

Az ajtóhoz érve, nem vettük elő a kulcsainkat. Valahogy nem tűnt helyesnek belépni oda úgy, mintha még mindig minden ugyanúgy lenne, ahogyan néhány nappal ezelőtt volt. Valószínűleg May is így gondolkodhatott, mivel felemelte a kezét, s megnyomta s csengőt. Láttam az ujjain, hogy remegnek. Nem volt meglepő. A gyomrom feszített, a torkomban gombóc volt. A szívem hevesen vert.

Vártunk. A pillanatra, amikor kitárul az ajtó. A pillanatra, amikor elérkezik az igazság mindent elsöprő ereje. A pillanatra, amikor a szemünk láttára fog porba hullani a korábbi szépen felépített életünk. A pillanatra, melyben elveszítjük a barátainkat, szerelmeinket, szeretteinket. Az életünket. A pillanatra, mely mindent megváltoztat. Egyszerre nyúltunk egymás keze után, szorosan összefűztük az ujjainkat, de nem történt semmi.

May a szemöldökét összehúzta, s úgy meredt az ajtóra. Előhúzta a kulcsát, betette a zárba, elfordította, s amikor rámnézett és én, mint egy megerősítésképpen bólintottam, kinyitotta az ajtót.

*May*

Tökéletes csend honolt. Valami nem volt rendben. Minden ugyanúgy nézett ki, kivéve, hogy valami mégis hiányzott belőle. Az élet. Üresség járta át a házat. A nappaliban minden a helyén volt. Tökéletes volt a rend, ami nagyon meglepő. Amy nem a precíz rendmániájáról volt híres, Mike pedig még úgysem. Lesápadtam. Szörnyű gondolat fogalmazódott meg bennem. Elengedtem Chez kezét, és rohanni kezdtem a szobánk felé. A Mike-kal közös szobánk felé. Teljes erőmből futottam. Mintha egyszerre menekültem volna a múltam, a jelenem és a jövőm elől. Berontottam az ajtón, és a földbe gyökerezett a lábam. Tudtam, hogy igazam volt.

*Chester*

Láttam May-t a szobája felé rohanni. Abban a pillanatban én is elindultam az enyém felé. Én nem rohantam. Nem akartam szembesülni semmivel. Egyszerűen csak el akartam kerülni, de már nem volt visszaút. A kilincsen megpihent a kezem, hogy legalább egy mély levegőt vehessek, amikor hallottam May szobájából egy koppanást, majd a zokogásának a hangját. Behunytam a szemeimet, s beléptem az ajtón. Becsuktam magam mögött, majd a hátam az ajtónak vetettem. Kinyitottam a szemem, s magam előtt láttam a közös ágyunkon egy levelet. – A kurva életbe! – Üvöltöttem fel, s ököllel az ajtóba ütöttem. Az ízületeim egy pillanatra sikítottak, de nem foglalkoztam vele, zsibbadó, reszkető kézzel emeltem fel a fehér lapot a párnáról.

Chester!

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem leszek itt veled. Most is alig tudok írni. A könnyeim elhomályosítják a látásom. Tudom, hogy nem sportszerű eltűnni, de úgy döntöttünk, hogy így lesz a legjobb. Ne haragudj.

A világom a tiéd volt, és te voltál a mindenem. Ez a világ porig rombolódott. Olyasvalami tette tönkre, amellyel szemben már nem volt hatalmam. Egyszerűen nem tudtam nemet mondani. Nem tudtam harcolni ellene, mert a szívem, a lelkem üvöltve kiáltott a beteljesülésért. Talán sosem fogod megbocsátani nekem. Talán soha többé nem fogsz szóba állni velem. Megértem. Nem tudtam neked megadni azt, amire a legjobban vágytál. Nem tudtam az lenni, aki igazán akartam. Most pedig kaptam egy új lehetőséget az élettől. Új lapokat osztottak. Új életet kezdtem.

Megértem, ha gyűlölni fogsz, megértem, ha azt mondod hazugság volt az egész… bár ez nem lenne igaz. Szerettelek, és még most is szeretlek. De már nem úgy, mint régen. Kimondom hát… Szerelmes vagyok Mike-ba. Tudom, hogy csak a tőrt forgatom most a szívedben, de úgy éreztem meg kell mutatnom a lapjaimat. Ezek pedig olyan dolgok, amelyeket nem tudtam volna neked személyesen elmondani. Talán gyávaság volt elfutni, talán jobb lett volna ezt a szemedbe mondanom. De már így is nehéz elviselni a fájdalmat, amit ezzel a levéllel okozok neked.

Egyszer még látni fogjuk egymást. Egy nap vissza fogok jönni. De most időre van szükségem… Azt hiszem neked is. Úgy gondolom, hogy May már megnyert téged. A háború, amely már évek óta tartott köztünk, most lezárult. Nem egy vér nélküli békés győzelem volt ez. Mindketten elvesztettük a katonáinkat. S amellett, hogy a meghódítandó területet megszereztük, a saját földünk elveszítettük. Nyertünk… de milyen áron… Igazából azt hiszem, mind elbuktunk.  

Csak azt tudom mondani, hogy sajnálom.

Hiányozni fogsz!

Szeretlek, Amy

Többször is elolvastam a levelet. Egészen addig olvastam, míg a könnyeim eláztatták a papírt. Talán azt mondják egy férfinek szégyen a sírás. Elveszíti a méltóságát. De én most jóval többet veszítettem, mint a méltóságomat. Ez itt már nem a büszkeség kérdése volt. Hanem a szerelemé. Egy olyan szerelemé, amely már a múlté.     

A sziget

Sziasztok!

Aki még nem tudná, új fanficet kezdtem A sziget címmel. NEM Linkin Parkos, NEM Mike-os. A prológus már fent van, abból kiderül, hogy kiről lesz benne szó.

Itt a link KATT

Réges-régen, egy messzi, messzi...

(Mayt ezentúl itt érhetitek el: KATT)



"Megismerni csak akkor tudlak, ha részt veszek benned, ha belülről éllek meg. Ha nemcsak látlak és tudok rólad, de érezlek is - ha "én" minden idegszálammal megtapasztalom milyen "te"-nek lenni. Ezt nem lehet kívülről, csakis belülről. A megismerés a "jártál bennem" - "jártam benned" kölcsönös élménye. Ismerem a titkos utcáidat, lelkedet és tested rezdüléseit, érzékenységed, magányodat, vadságodat vagy félelmedet - azt, hogy mersz-e szeretni egyáltalán. Tudsz-e adni s elfogadni? - most derül ki valójában. Mert amit adsz, most azt magadból adod. A titkaid adod - amit féltesz, amit rejtesz, azt adod - és azt fogadod el tőlem is."

Chapter V. – I wanna do bad things with you!

2005. tavasz

*Amy*

Fáradtan lépkedtem Chester mellett a lépcsőházban, és a kezét szorongattam. Belépve a lakásba, azonnal Maybe botlottunk. Hiába telt el lassan két év azóta a nyár óta, mikor minden kiderült, mégis minden találkozásunk kínos volt. Chez és Mike férfiakhoz méltón elrendezték egy vállrándítással – ami két napnyi némaságot jelentett, de végül minden oké volt -, mi viszont merev arccal néztünk egymásra, ahogyan most is. Miután kijöttem a kórházból, és hazatértünk arról a nyaralásról, sokáig May viselte gondomat. A srácok turnézni mentek, így ketten maradtunk. Szerintem nem mondták ugyan, de aggódtak, hogy vajon mikor hazajönnek, élve találnak-e kettőnket. Nos, túléltük mindketten. Kereken két hétig May főzött nekem, ő kísért orvoshoz, ha a kanapén pihentem újságot és könyvet hozott, ha a szobámban, akkor elment és kivett nekem egy filmet. Mégis mi is néma csendben voltunk, csak a második hét végén mondtam azt, hogy „Kösz, May, innen megy magamtól is!”, ő pedig bólintott egyet és többet újfent nem beszéltünk, csak amikor két héttel később a srácok hazaértek.
Ami engem és Mike-ot, meg Mayt és Chezt illeti, minden változatlan volt. Habár mindünknek felforrt az agyvize, ha a párunk a másikkal volt, mégsem szóltunk semmit. Tulajdonképpen a háborút a mi köztünk – a May és köztem - kialakult hidegháborús övezet jelezte. Nem lehetett nem észrevenni, hogy mindkettőnk kezében gépfegyver van, hogy ő is, és én is árgus szemekkel figyeltük a másikat, olykor behasalva egy lövészárokba, hogy a többi barátunkkal kibeszélhessük az ellenséget… persze csak képletesen értve.
Így most is, ahogy beléptünk a lakásba, Chester halkan köszönt Maynek, és puszit adott az arcára, majd eligyekezett a konyha felé, hogy megbontson egy üveg ásványvizet.

- Kérsz? – intett felém a palackkal, mire csak megráztam a fejem.
- Nem köszi, a bemutató után ittam – mosolyogtam rá, és ledobtam a táskámat a szobánk ajtajába.
- Sziasztok! – jelent meg Mike is, kezetfogott Chesterrel, majd felém lépett. – Hogy sikerült? – kérdezte egy ölelés után.
- Jól. Minden a legnagyobb rendben ment.

Mike bólogatott, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ki is lépett a lakásból Mayjel az oldalán. Vacsorázni mentek.
Nem hibáztattam Mike-ot, hogy nem jött el a bemutatóra, hiszen ma volt May szülinapja. Én már reggel a kezébe nyomtam egy képeslapot, amiben egy vásárlási utalvány is volt – mégiscsak voltak ám jó oldalai annak, hogy modell voltam. Hogy Chez megköszöntötte-e, azt nem tudtam, de nem is érdekelt. A tudat mindünkben megvolt, hogy a párunk a miénk, mégis… minden zavaros volt, de nyugodt is egyben.
Chester a kanapén ülve bámulta a tévét, én pedig elmentem lezuhanyozni. Miután sikeresen lemostam magamról a bemutató sminkét és minden izgalmát, leültem mellé. A fejemet a vállára hajtottam, ő pedig átkarolt. Ujjai bekalandoztak a pólóm alá, és végigsimított a kis vágáson, amit a műtétem hagyott maga után. Mégsem ez volt az, amitől megmerevedett, hanem a képernyőn felvillanó kisbaba arca. Vártam pár pillanatig, hátha elkapcsol, vagy valami, de nem tette. Lassan felemeltem a fejemet, és az arcára néztem. Vonásai megkeményedtek, szemeiből, melyek most a tévére fókuszáltak, csak úgy áradt a csalódottság. Elszorult a torkom, ahogyan újra láttam rajta a szenvedést, hiszen az, hogy a babánk meghalt, az én hibám volt. Most lenne kicsivel több, mint egy éves. Most itt ficánkolhatna az ölünkben…
Ujjaimmal végigsimítottam az arcán, mire tekintete végre rám vándorolt. Nem tudtam mit mondani, de ezt ő is tudta. Talán csak annyit:

- Sajnálom! – suttogtam, mire bánatosan elmosolyodott, és a pólóm alatt lévő keze újra végigsimított a hegemen.
- Legalább te itt vagy nekem! – igen, ez igaz. Legalább a kapcsolatunk megmaradt, és erősebb lett. Mert az a tény, hogy sem én, sem ő nem szakítottunk azt jelentette, hogy igenis szerelem az, ami köztünk van. Erős, kitartó szerelem.
- Szeretlek! – sutyorogtam a füléhez hajolva, és hallottam, ahogy halkan, reszelősen felkuncogott.
- Én is téged!

Ajkaimat a nyakára tapasztottam, és lágyan végigcsókoltam, majd hagytam, hogy fölém kerekedve elfektessen a kanapén. Tudtuk, hogy a Mayék még ellesznek egy darabig, így bátran, de gyengéden kezdtük vetkőztetni a másikat. Csak ő volt és én. Mostanában sokszor jól esett, ha csak mi voltunk. Ilyenkor minden egyszerű volt, és világos.

*May*

Az autóban néma csendben ültünk. Nem problémák okozták a csendet, pusztán csak jólesett. Mike keze a combomon pihent. Valahányszor kocsival mentünk valamerre, a kezét mindig rásimította, én pedig összekulcsoltam ujjainkat. Váltani is a másik kezével váltott. Mindig megmosolyogtatott a mozdulat, amikor a térdével megtámasztotta kormányt, és azzal a kezével, amellyel azelőtt vezetett, gyorsan váltott egyet. Persze ha kanyarokban kellett másik sebességbe kapcsolni, akkor legtöbbször elengedte a kezem, váltott, majd ugyanúgy visszatette a helyére. Szerettem ezt, és ez most sem volt másként. Örültem neki, hogy az a majdnem két évvel ezelőtt történt eset nem tette tönkre az egész kapcsolatunkat. Azt hiszem csak jobban megerősíthette. Haragudhattam volna rá, felfoghattam volna így is, de tudtam, hogy mindketten hibásak voltunk. Mindketten a nyakunkba szabadítottuk a problémát. Meg kellett tanulnunk elfogadni ezt, és együtt élni ezzel.

Ami talán nem helyes az az, hogy Amyvel bármelyik pillanatban képesek lennénk egymásnak esni. Legtöbbször csak színleljük a nyugalmat, de éppen ezért szoktunk feszültséget és kényelmetlen helyzetet okozni magunknak, egymásnak, és a fiúknak is. Kész röhej, hogy míg ők le tudták zárni ezt a problémát, addig mi sehogysem tudunk túljutni rajta. Az ember azt gondolná, hogy közel két év elég rá. De nagyon úgy tűnik, hogy nem.

Ettől függetlenül az az időszak, amikor ápolnom kellett Őt, nem volt teher. Közel sem. Annak ellenére, hogy megromlott a barátságunk, tudtam mit vesztett, és totálisan kiborított engem is. Hiába nem voltunk már jóban, mint azelőtt, megérintett, és szerettem volna ott lenni mellette, és átölelni őt, hogy azzal is támogassam, s jelezzem, miszerint én mellette állok, hozzám fordulhat. De a fenébe is! Sehogy nem jött össze, egyszerűen képtelen voltam megtalálni az utat, amely hozzá vezet. Az időm pedig vészesen fogyott, míg végül már esély sem lett volna arra, hogy közeledjek felé. Valahányszor próbálkoztunk közös vacsorakészítéssel, vagy akár közös vásárlással, az mindig kudarcba fulladt, így egy idő után feladtuk. Főleg úgy, hogy még ha egy-két közös program mutatott is némi pozitívumot, utána garantáltan leromboltuk azzal, ha Chester hozzám szólt, vagy ha Mike kikérte a véleményét valamiről. Nem tudtuk megállni, hogy ne küldjünk szúrós, figyelmeztető pillantásokat.

Gyakorlatilag folyton kivont karddal éltünk egymás mellett, csak a hátunk mögé rejtettük, hogy a másik ne vegye észre, hogy épp támadni készülünk. Ettől függetlenül előfordult, hogy olykor-olykor megbökdöstük egymást azzal a karddal. Soha nem ejtettünk egymáson csontig hatoló sebeket - leszámítva a két évvel ezelőtti esetet –, de azért éreztettük a másikkal, hogy hol a helye.

Éppen ezért tett boldoggá az, hogy Mike szervezett nekem egy kis meglepetést a születésnapomra. Végre nem kell otthon lenni a feszültségben. Kissé kikapcsolódhatunk. Bár azt hiszem a mai nap egész jó volt. Nem vitatkoztunk, nem szóltunk be egymásnak, sőt még egy ajándékot is kaptam Amytől. Ez azért már jóval több, mint amire az ember számíthat egy olyan helyzetben, ahol már mindkettőnk idegei rojtosra vannak tépázva. Lehet, hogy csak azért nem volt ma semmi, mert úgy rendezte, hogy legalább a születésnapom legyen normális, nyugodtnak mondható nap. Ezt pedig igazán tudtam értékelni.

Addig-addig gondolkodtam, míg végül megérkeztünk a kis olasz étterembe. Egy ideje már mondtam Mike-nak, hogy eljöhetnénk ide, mert már nagyon hiányzott a pizzájuk, ezért is örültem, hogy most idejöttünk, de állítólag ez még csak a kezdet… Kiszálltunk az autóból, megigazítottam a copfomat, lesimítottam a ruhám, majd elfogadva a felém nyújtott kezet, elindultunk az étterembe.

Belépve az ajtón finom illat csapta meg az orrom. Imádtam, amikor a különféle ételek csábító illata keveredik a virágokéval. Tökéletes kombináció lesz, és illik a hangulathoz, valamint a színekhez is. A zöld árnyalataiba bújtatták a kis boxokat, a terítőket, és a székeket, sárgában pompáztak a falak, és úgy láttam, hogy a dekorációkat is színes öltözékbe bújtatták. Ha valakinek rossz hangulata van, itt garantáltan jobb kedvre derül.

Leültünk a lefoglalt asztalunkhoz, kijött a pincér, leadtuk a rendelést, majd a következő percekben meg is érkezett az üdítő, hogy azt szürcsölgessük, amíg elkészítik a pizzát. Jól éreztem magam, s Mike szemében a csillogás, csak még boldogabbá tett. Tíz perccel később kihozták a pizzát, amit nem csöndben fogyasztottunk el, hanem nevetgélve, boldog voltam, hogy vele tölthettem a szülinapom, és ünnepeltem, hogy nem ment tönkre a kapcsolatunk.

Egy óránál több időt nem töltöttünk az étteremben, mert azonnal továbbmentünk. Hogy hová? Abban a pillanatban nem tudtam még, hiszen Mr. Rejtélyes nem árulta el nekem, de abból ítélve, hogy a tenger felé vettük az irányt volt róla némi elképzelésem. Azt hittem, hogy egy séta lesz a tengerparton a holdfényben, de nem ezt kaptam. Bár nekem már ez is tökéletes lett volna. Teljesen mindegy volt, hogy hol vagyunk, csak az volt a lényeg, hogy mellettem legyen, és ezt meg is kaptam, egy elképesztően romantikus kivitelezésben.

Sosem voltam érzelgős típus, de ez engem is meghatott. Halvány fény pislákolását láttam a távolból, aztán minél közelebb értünk, annál világosabbá vált, hogy mivel is készült nekem. Egy kis faház állt ott, aminek a bejáratához apró lámpások vezettek. A tengerpart nagyon közel volt, hallottam a hullámokat, ahogyan egymást nyaldosva próbálnak kijutni a partra, éreztem az illatát, s biztos voltam benne, hogy a ház erkélyéről láthatom is.

Nevetve ugrottam ki az autóból, amint Mike leállította a motort, a karjaiba vetettem magam, zihálva szórtam a sok „köszönömöt”, majd karjaimat a nyaka köré fonva megcsókoltam, s izgatottan vártam, hogy alakul tovább az esténk, bár kétség sem fért hozzá, hogy tökéletes lesz.

*Amy*

Másnap reggel elbúcsúztam Cheztől, aki New Yorkba ment, és még vagy két órát fetrengtem az ágyban. Mivel még elég korán volt, ráértem kicsit lustálkodni, és gondolkodni. Ujjaimmal kitapintottam a vágást a mellkasomon, és nagyot sóhajtottam. Meghalhattam volna. Gyakorlatilag évekig készültem is rá, hogy elhagyjam a szeretteimet, és én mégis túléltem. Hihetetlen volt még számomra is, hogy a műtét sikeres volt, és hogy azóta kvázi meg is gyógyultam. Ajándék volt az élettől, és én ezt betudtam egy alkunak. Eltávolodok annyira Mike-tól, hogy ne befolyásoljam a kapcsolatukat May-jel, és visszakapom az életemet. Nos, nagy árat fizettem, s a szívem mélyén éreztem is ezt, viszont nem lehettem hálátlan.

Tíz körül aztán összeszedtem magam, megmosakodtam, felöltöztem, és lementem a pékségbe egy kis reggelinek valóért. Mire visszaértem már Mike és May is fent voltak a lakásban. Elég volt egyetlen pillantás, és tudtam, csodálatos éjszakájuk volt.

Nem kellett volna így éreznem, de… féltékeny voltam. Mayre. Hiába minden, még most is szerelmes voltam Mike-ba. Magamban egy jó taslit nyomtam a fejemre, hiszen nem szabadna ilyesmikre gondolnom, mert nekem ott van Chester.

De persze most nincs, és… oké, Amy, hagyd abba!

Kipakolgattam a vásárolt kajákat, leültem, és egy bögre kakaó meg az újság társaságában reggelizni kezdtem. Miközben én pusztítottam a fahéjascsigák tömegét, May egy nagy húzogatós bőrönddel és két kisebb táskával igyekezett az ajtó felé, míg Mike egy második, nagyobb utazótáskát cipelt utána. Összevontam a szemöldökömet, és értetlenül álltam a helyzet előtt.

- Mentek valahová? – kérdeztem hökkenten, mire May felém pillantott.
- Én haza megyek, tudod, anyáék meg a tesómék meg akarnak köszönteni, meg kicsit pihenek otthon. Nem mondtam?
- Öhm, nem – hirtelen egy nagyon rossz dolog fogalmazódott meg a fejemben, és éreztem, ahogy a gyomrom öklömnyire zsugorodott. – Mike is megy?
- Nem, dehogy – rázta a fejét az említett, és megdobott egy olyan Mike-féle mosollyal. Jézus. Atya. Úr. Isten.
- Óh… - hát ennyi jött ki belőlem. Egy óh, meg majdnem a reggelim, mivel ez akkora kísértést jelentett, mint az Eiffel-torony.
- Kiviszem Mayt, aztán jövök haza – bólintottam, majd miután May odaszaladt hozzám, és két puszit nyomott meglepett ábrázatomra, újra egyedül voltam.

Szent szar! Hát nekünk nem szabadna kettesben maradnunk, mert… Mert miért is? Nem fog történni semmi, ahogy már régóta nem történt semmi. Egyértelmű! Persze. Igen.

Első megdöbbenésem után jött a másik letaglózó dolog. Chester. Ő vajon tudott erről? Nos, nem tartott sokáig kiderítenem, hogy igen, tudott. És azt mondta, hogy szándékosan nem mondta el.

- Te tesztelsz engem? – kérdeztem félig felháborodva, félig félve. Chez a vonal másik végén felsóhajtott.
- Nem, csak nem akartam elrontani a hangulatot. Amy, figyelj, én szeretlek, de… nem tudom irányítani az érzéseidet, és…
- Én. Szeretlek. Téged. – tagoltam ismét, és közben az egyik kiflit tépkedtem darabokra idegességemben.
- És. Szereted. Mike-ot. Is.
- Kapd be, Bennington! Te aztán kurvára nem akarsz beleszólni az érzéseimbe meg a tetteimbe, mi? Csak éppen sokkolsz egy ilyennel, hogy napokig kettesben leszek a lakásban Mike-kal, mikor se neki, se nekem semmi dolgunk nincs. Ha szakítani akarsz, mondd mag, baszod, de nem kell mesterkedned! Fogadok, May is benne volt, mi? Azért nem említette! – a végén már totál elszállt az agyam, ahogy összeállt a kép.
- Amy…
- Ne, tudod mit? Hagyj békén! Jobb is, hogy nem vagy itt, mert esküszöm gazdagodnál egy monoklival! Majd akkor meglátjuk, hogy mennyire erős a szerelmem irántad, ugye? Mert te azt hiszed, hogy majd megcsallak, mi? Csak nehogy igazad legyen Bennington! – azzal lecsaptam a telefont, és még a falból is kirángattam a vezetéket, továbbá a mobilomat is offoltam.

Dühöngve otthagytam mindent az asztalon, és lementem a boltba, hogy megalapozzam a hangulatot. Vettem pezsgőt, whiskey-t, vodkát, egy kis narancsot, hogy ne tisztán kelljen meginni, és bort is.

Mire visszaértem, már Mike is otthon volt, és nagyban kávét ivott meg szendvicseket gyártott magának reggelire. Meglátva dühös ábrázatomat, s a teli papírzacskókat, ránézett a telefon kirángatott zsinórjára, majd újra rám.

- Mi történt? – kérdezte, én pedig elgondolkodtam, hogy most akkor én mit mondjak el neki? Mert Chez és May befolyásolni akartak bennünket ezzel, hogy nem tudtam, hogy kettesben maradunk. Talán azt várják, hogy most elcsábítom Mike-ot. És ha én nem mondanám el a tervüket, akkor én milyen ember lennék? Olyan, mint ők? És ha elmondom? Mike talán bosszúból rám mozdulna, és akkor az nem lenne az igazi. De megérdemli az igazságot, nem? Igen. Meg. Annyi ideig titkolóztam előtte, hogy miután kiderült a betegségem egy kérése volt felém, az, hogy többé ne tartsam magamban a dolgokat. Gyorsan odasietett hozzám, elvette a csomagokat, s leültünk az asztalhoz, majd előálltam az elméletemmel.
- Hát ez érdekes elgondolás – hümmögött, és ráncolta a homlokát. – De bolondok! – sóhajtotta, én pedig érdeklődve néztem rá. – Ami köztünk van… mert van, és ezt mind a négyen tudjuk, nem azért van, mert ők úgy akarják, vagy mert szeretünk tesztalanyok lenni. Egyszerűen… nem tudom. De ez tényleg meredek volt tőlük – pár pillanatig csak pislogtam rá, néztem a mélybarna szemeket, a kívánatos ajkat, a kuszán álló tincseket. Egyik felem azt ordította, hogy éppen tegnap éjjel tette magáévá May-t, szerette úgy, ahogy engem sosem, és hogy emiatt utáljam őt, vagy legalább haragudjak rá. De a másik felem pedig sóvárgott érte, a csókjáért, az érintéséért. A francba!
- Mindenesetre én eléggé kiakadtam.
- Igen, látom – vigyorodott el, és a kitépkedett zsinórra nézett. – Chester most azt hiszi, hogy…
- Kit érdekel, hogy mit hisz?
- Amy – nevetett fel, én pedig megint csak összezavarodva néztem rá. – Biztosra veheted, hogy most már May is tudja, hogy mit mondtál Cheznek – mintegy megerősítésnek, megszólalt a mobilja. Ránéztünk a kijelzőre, ahol May neve villogott. – Most gondolom, tudni akarja, én hogy látom a dolgot, és hogy zabos vagyok-e – summázta, én pedig felsóhajtottam.
- Bocs, nem akartam neked rosszat!
- Ugyan, semmi baj! – mosolygott rám, és kezébe vette a mobilt, s nézte, nézte, nézte…
- Felveszed? – kérdeztem tőle, s most úgy Isten igazából a szemembe nézett.

Ha felveszi, akkor az azért lesz, hogy megnyugtassa May-t, hogy nem lesz semmi, ne aggódjon, és érezze jól magát Magyarországon. Ő ilyen, Mike sosem mondana olyanokat Maynek, mint én Cheznek. Más a vérmérsékletünk. Magamban azt kértem, ne vegye fel, mert akkor… akkor nem fog számítani, hogy mi lesz, ha visszajönnek a többiek, ez a pár nap talán elég lenne ahhoz, hogy végleg átszakítsuk a falat kettőnk között.

*May*

- Vedd fel, vedd fel! – Motyogtam a telefonnak. Valahogy nehezemre esett elhinni, hogy lebuktunk, azt meg főleg, hogy ilyen hamar. Oké, hogy szemtelen és aljas dolog volt, hogy ilyen próbatétel elé állítjuk őket, de ez így nem jó. Egyébként Chester ötlete volt. Áhh… még mentegetőzni is felesleges, hiszen én is ugyanúgy benne voltam, a szemem csillogása, amikor Chez elmondta a nagy ötletet, mindent elárult. Hűen tükrözte, hogy bizony nem kell pisztolyt tartani a fejemhez, hogy belemenjek ebbe a mocskos játékba. Szomorú… Ami pedig még szomorúbb és még hihetetlenebb az az, hogy Mike volt olyan kedves, elutasította a hívásom, és kikapcsolta a telefont! Két gondolat is átfutott az agyamon. Az egyik az, hogy Mike-nál totálisan betelt az a bizonyos pohár, és úgy döntött, hogy így adja tudtomra, hogy maradjak csak szépen a taximban, és vissza se menjek, a második pedig az, hogy: Úr Isten mit csinálnak éppen, hogy kikapcsolta?! Úgy döntöttem inkább szólok Cheznek. Elindítottam a hívást, ő pedig az első csörgésre felvette.
- Többet tudsz, mint amennyit én? – Köszönés nélkül a lényegre tért… igen, ez Chester. Vajon szex közben is ilyen heves? Gondolatban azonnal lekevertem magamnak egyet. Csupa ellentét vagyok. Épp azon kellene gondolkodnom, és idegeskednem, hogy hova jutottunk, nem pedig Chester teljesítményéről ábrándoznom…
- Nem. Mike fel sem vette a telefont. Sőt könnyebbnek találta, ha egyenesen kikapcsolja a nyamvadt kis készüléket. Francba! Nem igaz, hogy ennyire szerencsétlenek vagyunk.
- Tudod mit? Gyere rögtön hozzám, ne menj haza. Lesz még időd elutazni. Találjunk ki valamit, hogy oldhatnánk meg a helyzetet.
- Rendben.
- A reptéren várlak. – Azzal bontotta a vonalat.

*Chester*

„Csak nehogy igazad legyen Bennington!” Percek, talán órák óta ez járt a fejemben. Kiborított a gondolat. Egyik felem azt mondja kizárt, Amy nem tenne ilyet, a másik viszont egyenesen a képembe üvölti, hogy hé, te balfasz, tudod jól, hogy éreznek egymás iránt… mellesleg Amy ha egyszer bepöccen, ott kő kövön nem marad. Ki tudja, hogy fogja levezetni?! Kurva eget, még belegondolni is rossz. Addig-addig agyaltam, hogy amikor az órára néztem, azt láttam, hogy tíz percem van May érkezéséig. Rohantam a kocsihoz, majd olyan gyorsan mentem, ahogy csak tudtam, de az útra való koncentrálásban nem sokat segített, hogy majd szétrobbant a fejem az idegtől. Egész úton csak üvöltöztem és káromkodtam a kocsiban, vagy a dudára tenyereltem, ha valami balfasz volt a közelemben. A reptérre érve leparkoltam, és vártam.

*May*

- Ha kellőképpen lenyugodtál ahhoz, hogy a vörös fejed visszanyerje eredeti színét, valamint törés-zúzás nélkül ki tudsz szállni a kocsiból és kinyitni a csomagtartót, hogy bepakolhassak, hálás leszek.
- Jézusom! Majdnem szívrohamot kaptam! – Mondta miközben kiszállt, majd bedobálta a cuccaim a kocsiba, de úgy döntöttem inkább szó nélkül hagyom az egészet. Ezt a bölcs gondolatot megfogadva útközben is csendben voltam, hagytam, hogy káromkodjon, mindenkit ledudáljon az útról, valamint, hogy az utastér megteljen a kiabálásával. Eléggé ideges volt a „füstbe ment terv” miatt. Én is, de én lenyugtattam magam, mert tudtam, hogy a mai nap folyamán nem tudok semmit tenni, és ha higgadtan kezelem a dolgot, talán megoldást is találok. Felmentünk Chez hotelszobájába, amit kibérelt néhány napra. Ott aztán lenyomtam a kanapéra miután meguntam, hogy koptatja a padlót a le-fel járkálással.
- Ide figyelj Chester! Hiába fogsz próbálkozni a telefonálással, nem fogod tudni őket elérni. Hagyj nekik időt, és meg ne próbálj visszamenni a következő géppel, ha szeretnéd, hogy a hátralevő életedben élvezhesd a női nem csodáit, ugyanis van egy olyan érzésem, hogy Amy most nagyon szívesen megfosztana ettől az adottságodtól.
- De valamit tennünk kell May!
- Nem érted meg okoska, hogy nem tehetsz semmit? Fogd fel kérlek, hogy időre van szükségük.
- De tudod jól mit mondott a telefonba. Ki tudja mit csinálnak most.
- Tudom mit mondott, hiszen már ezerszer elmondtad, de el kell fogadnod. Mellesleg ha most rájuk rúgnád az ajtót, azzal csak azt érnéd el, hogy Amy jobban megharagudjon rád, és szóba se álljon többé veled. Egyenesen valaki más… vagyis valószínűbb, hogy Mike karjaiba terelgetnéd. – A mondat végére lehajtottam a fejem, és épp megtépni készültem magam, de Chester megmentette a hajamat azzal, hogy átölelt. Mélyen Belélegeztem illatát, s a vállamat simogató kezeire koncentráltam, amik lassan a derekamra tévedtek.
- Igazad van. Aminek meg kell történnie köztük, az meg is fog történni. Csak nehéz ezt elfogadnom. Tudom, hogy neked is nehéz, és ilyenkor áldalak, hogy mellettem vagy, mert még veszélyhelyzetben is normálisabban tudsz gondolkodni, mint én, neked még akkor is józan, higgadt gondolkodásod van, amikor más már régen elveszíti a fejét. Tudom, hogy meg kell birkóznunk a helyzettel. Ez egy kicsit feszülté tett. Azt hiszem a lebukás dühített fel a legjobban, hiszen már régóta tudom, hogy nem múltak el a Mike iránt érzett érzései. Hiába tagadja, látom rajta. Lehet, hogy ez fájni fog neked, de Mike-on is láttam. Ezért volt az az ötletem, hogy tegyük próbára őket. Mert tudni akartam végre, hogy feltétel nélkül szeret engem, vagy képes elpártolni Mike-hoz. Tudni akartam van-e értelme folytatnunk…
- Tudom. Ezzel én is így vagyok. Hiába két éve már, de nem hogy változott volna, még erősödött is.
- Így van. Köszönöm, hogy itt vagy velem. – Súgta a fülembe, majd mélyen a szemembe nézett. Bár az előbb még mélységes bánatot éreztem, most mégis minden izmom megfeszült az izgalomtól, ami átjárta a testem. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mekkora dög vagyok, de ha Mike belemegy a dologba Amyvel, akkor én is Chesterrel. Hogy honnan tudtam, hogy történt valami? Onnan, hogy éreztem, az életem rá mertem volna tenni, hogy nem épp azon füstölögnek mennyire szemetek vagyunk, hanem épp az érzelmekkel túlfűtött kettesben töltött szabadidejüket élvezik. Szomorú, de én is vágytam rá, hogy ugyanezt tehessem. Hiszen csak úgy érheted el, hogy megszabadulj a kísértéstől, ha engedsz a vonzásnak.

*Amy*

Nem vette fel a telefont, sőt, ki is kapcsolta. Rámnézett, nekem pedig félelem kúszott végig a testemen. Ez az a pont, ahol úgy döntött, velem akar lenni, s én féltem. Soha ilyen tisztán még nem rajzolódott ki előttem a közös utunk, és ez nem kis rémülettel töltött el. Ha most kettesben, amolyan szerelmesen eltöltjük ezeket a napokat, akkor minden, amit felépítettünk magunk körül a darabjaira hullik. Chester és én, May és Mike.

De hát ezt akartam, nem igaz? Mike-ot, mióta csak az eszemet tudtam. Akkor miért is kötöttem ki Chez mellett? Mert ő már az első pillanatban lehengerlő volt, levett a lábamról, magabiztos volt, helyes, heves, és tudta, kit akar: engem.

- Akkor, iszunk valamit? – kérdezte, én pedig hálát adtam az égnek, hogy ő sem akart józan maradni.
- Persze, keverek valami gyilkosat – bólintottam, majd összeszedtem a frissen beszerzett piákat, meg amik voltak még otthon, és nekiláttam egyedi koktélokat keverni.
- Beszéljünk róla… róluk… rólunk? – még jó, hogy éppen háttal álltam neki, mert nem kicsit képedhettem el.
- Nem is tudom – nyögtem ki végül, majd elé tettem az első koktélomat.

Belekortyolt, s az arca rögtön egy édes grimaszba torzult, aztán végül elmosolyodott.

- Annyira nem vészes, de biztos, hogy ez ki fog ütni minket… méghozzá rövid úton.
- Kicsit korán van még hozzá – pillantottam az órára. – Egy film?
- Kettő is jöhet – bólintott.

A filmek alatt nem szóltunk egymáshoz, bár igazából nem tudtam, mit is kéne mondanom. Eddig sosem volt gond, ha Mike-kal kellett beszélgetnem, mivel mi körülbelül mindenről tudtunk csevegni, nem voltunk szégyenlősek. Viszont most kettőnkről kellett volna, és ezt most nem tudtam hova tenni. Egyszerűen túl hirtelen jött mindez, még ha évek óta szeretem is őt. Meg ott volt Chester is. Attól még, hogy ilyen szemét, aljas módon kijátszott, azért nem múltak el az érzéseim az irányában. Rossz volt, hogy olyanokat mondtam neki, bár megérdemelte. Teljes káosz uralkodott a fejemben, s mire a két film lement, már este volt.
Mike irtó zavarban volt, pedig még az első találkozásunkkor, azon az esküvőn sem viselkedett így.

- Mit kéne most csinálnunk? – kérdeztem tőle, mire végre rám nézett a konyhapult mellől.
- Lenne egy-két ötletem, Amy! – az a hangsúly, az a halk, mégis határozott csábítás megfogott, és néhányszor pislogtam a meglepettségtől.
- Talán szívjunk el egy szál cigit – meg sem vártam, hogy helyeseljen, hiszen tudtam, hogy követni fog az erkélyre. Ott aztán meggyújtottam két szálat, majd az egyiket neki adtam. Leültünk egymás mellé a földre, és néztük a csillagokkal pettyezett égboltot.
- Nem hiszem el, hogy itt tartunk… - suttogta. – Vagyis, hogy nem magunktól tartunk itt, hanem miattuk.
- Végülis, ha egy bizonyos szempontból nézzük, akkor miattunk vagyunk itt – vonogattam a vállamat, mire bólintott.
- Azt hiszem, csak nem akartam észrevenni, hogy May félt. Mindig is félt tőled.
- Ez nem igaz – nevettem. – Pár hónapig biztosan nagyon boldog volt, felhőtlenül. Hiszen én hoztalak össze benneteket.
- Igaz – merengett elgondolkodva, én pedig kiszáradó ajkakkal néztem, ahogy a cigarettát a szájához emelte, és beleszívott. Eszményi látványt nyújtott. – Talán a Papercut forgatásának időszaka volt a fordulópont.
- Akkor adtad vissza a karkötőt – lenéztem az említett tárgyra, ami azóta is a kezemen volt, amikor nem voltam fotózáson vagy a kifutón. – Én a fordulópontot a születésnapodra raknám. Arra, amelyiken csókolóztunk.
- Sok minden történt az elmúlt években – átható, barna tekintetét rám szegezte, én pedig csak mosolyogtam. Nem tudtam másként reagálni. – Mondd el, mit érzel… mit éreztél, vagy mi legyen most! – egy percig csak pislogtam rá, aztán nagyot sóhajtottam.
- Amikor megbeszéltük évekkel ezelőtt, hogy kijövök, és együtt fogunk élni, az… tudod, nekem az nagyon nagy dolog volt. De úgy jöttem ki, hogy tudtam, fontos vagy nekem. Soha, senkivel sem barátkoztam össze olyan rövid idő alatt, mint veled. És bár tetszettél már akkor is, valahogy egyszerűen lehetetlen gondolat lett volna, hogy mi ketten együtt legyünk. Aztán megismertem Chestert, és benne azonnal megláttam a férfit, azt, aki levesz a lábamról, aki szenvedélyes és érdekes, és akit szerethetek… és bele is szerettem rövid idő alatt. Aztán jött May, és szegény olyan magányos volt, annyira vágyott már valakire, aki szereti… úgy gondoltam, tökéletes pár lennétek. S csak ezután jöttem rá, hogy ez nekem nem is olyan jó… hogy fáj. De még mindig szerettem Chezt, sőt, most is szeretem. Nem tudom miért, de te mégis… valahogy mindenki fölött állsz, egyszerűen úgy vagy tökéletes nekem, ahogy vagy. Még úgy is, hogy May-jel vagy. Én csak szeretlek azért, aki vagy – pár pillanatig csak néztem a csillagokat, majd halkan folytattam. – Hogy mikor szerettem beléd, nem tudnám megmondani, de valahogy ez már nem is fontos. Csak az a fontos, hogy ez az érzés velem van minden percben, és mára olyan mértéket öltött, hogy ha a közelemben vagy, már képtelen vagyok elrejteni. Erővel kell magamat arra kényszerítenem, hogy ne nézzek rád úgy, hogy annyira nagyon nyilvánvaló legyen, mit érzek, hogy ne öleljelek át, hogy ne csókoljalak meg. Ez megy, amikor Chezzel vagyok… mármint, akkor mindig szilárdan úgy érzem, hogy csak ő és én… és akkor megjelensz te, és minden borul. Mintha azzal, hogy pusztán meglátlak, minden, amit Chester iránt érzek, hazugság lenne. Egy rossz utánzata annak, amit feléd táplálok. A közelébe sem ér az, amit iránta érzek annak, amit irántad, Mike – fürkészőn és kissé kérdőn néztem fel az arcára, ő pedig megértette, hogy várom az ő hasonló elmélkedését.
- Én… egyszerűen csak… szerelmes vagyok beléd.

Nos, ez volt Mike. Ezer meg ezer dalszöveget képes megírni, de azt, amit a való életben érez a másik iránt, ilyen egyszerűen és mégis gyönyörűen el tudja mondani. Végülis, nem is kellett több.

Egy pillanatig csak néztünk egymás szemébe, aztán ahogy én, úgy ő is arra jutottunk, hogy itt már nincs megállás. Egyszerre hajoltunk a másik felé, ujjaimat a hajába fésültem, és szorosan hozzá simultam, miközben ajkai összetalálkoztak az enyémmel. Hirtelen nem is tudtam volna összehasonlítani a születésnapi csókkal, mert egyszerűen minden emlék és gondolat kiszaladt a fejemből. Először lágyan megcsókolta a felső, majd az alsó ajkamat, s ezután nyelve megkereste az enyémet, hogy aztán egy igazi vérlázító csók vehesse kezdetét.
Újult lendülettel toltam arrébb a közelünkből a székeket és a hamutálcát, Mike pedig értve a kezdeményezésemből elfektetett a kövön. Kezei besiklottak a pólóm alá, én pedig felnyögtem az érzéstől, ahogyan végigsimított az oldalamon, majd megállapodva a melleimnél, kényeztetni kezdett. Elszakadt a számtól, így előtörtek belőlem a jóleső sóhajok, és halk nyögések, ahogy a nyakamat, a kulcscsontomat, majd a melltartószegély mellett csókolgatta a bőrömet.
Lábaival szétfeszítette az enyémeket, én pedig készségesen nyomtam az ölemet az övének, s attól, ahogy megéreztem mennyire kemény csak még nagyobb terpeszbe kényszerültem. Mintha valami külső erő mozgatott volna, nem is gondolkoztam azon, mit és hogyan csináljak. Egyszerűen minél közelebb akartam lenni hozzá, érezni, és magamba inni az illatát, megjegyezni minden érintését, és hangosan felnyögni minden csókjánál.
Erősen megszívta a nyakamat, én pedig újra a hajába túrtam, és csak még közelebb vontam magamhoz; fantasztikus volt érezni, ahogyan kicsit fájdalmasan, de szívogatta a bőrömet, ez csak még jobban felkovácsolta a szenvedélyemet.
Megkerestem a pólója szegélyét, és egy ügyes mozdulattal megszabadítottam tőle, ezt ő is kihasználta, s egy pillanattal később már én is felső nélkül feküdtem alatta. Újra végigcsókolta a mellkasomat a melltartó mellett, majd megunva a kis játékot, attól is megszabadított, és immáron szabadon nyalogathatta a melleimet; hol az egyiket, hol a másikat.
Rövid úton lekerült rólam a nadrágom is, méghozzá úgy, hogy közben Mike végighúzta a nyelvét a hasamon, körbecsókolta a belső combomat, és miután a nadrág lekerült, ujjai becsúsztak a bugyim alá, és elmerült bennem.
Ekkor már nem bírtam magam visszafogni egy kicsit sem, és nem foglalkozva vele, hogy a szomszéd lakásban lehet, hogy hallják, úgy igazán hangosan felnyögtem. Erre Mike halkan felnevetett, rekedt, mély hangon, nekem pedig muszáj volt beharapnom az ajkam, ha nem akartam felsikítani. Elképesztő módon felizgatott már eddig is, de valahogy ez a hang túltett mindenen.
Én is kapkodva nyúltam a nadrágjáért, majd mikor közösen letornáztuk róla, Mike újra megcsókolt, én pedig benyúltam az alsónadrágjába, és ujjaimat férfiasságára kulcsoltam. Eddig is éreztem, hogy igazán kíván, de a tenyeremben érezni a melegségét és a keménységét egyszerűen fantasztikus dolog volt.
Mike elhajolt tőlem, homlokát a fejem mellett a hideg kőnek támasztotta, és halkan felnyögött, közvetlenül a fülem mellett. Ez annak volt a jele, hogy ő is hasonlóképp önkívületi állapotban van, és az ösztönei vezetik. Nem csókolt most, csak élvezte, hogy kényeztetem, én pedig gyorsítottam kezem játékán.
Úgy éreztem, nem bírom tovább nélküle, mindennél jobban magamban akartam érezni. Mike ujjai, miközben én sebesen dolgoztam odalent, megálltak, és kis idő múlva, összeszedve magát, levette rólam a bugyimat is, én pedig lejjebb toltam a boxerét, s mikor ő megszabadult tőle, végignéztem rajta.
Soha, senkit sem találtam még ilyen tökéletesnek, mint őt. A bőre, minden kis porcikája mestermű volt, mégis az volt a legteteje ennek az egésznek, mikor újra belenéztem a csillogó, barna szemekbe. Láttam bennük, hogy szeret, tiszta szívéből, és mivel most csak mi ketten voltunk, nem is kellett visszafognia magát, vagy elrejtenie, amit érzett.
Kinyújtottam a kezem, ő pedig közelebb hajolt. Átkulcsoltam a nyakát, s lehúztam magamhoz egy újabb csókra.
Mike végigsimított a combjaimon, majd lábaimat felhúzta a csípőjéhez, s felém mozdult. Pár pillanatig élveztük, ahogy férfiassága az ölemnek feszült, majd egy újabb mozdulattal könnyedén belém hatolt– sosem voltam még ilyen nedves, mint most.
Még sosem éreztem magam ennél teljesebbnek, ennél boldogabbnak, de egyben abban is biztos voltam, hogy még sosem töltött ki senki ilyen tökéletesen.
Egy pillanatig minden izmom megfeszült, tökéletesen körülfogva Mike-ot, s ezzel a tudatos szorítással elértem, hogy valami olyasmit motyogjon a fülem mellett, hogy „ebbe bele fogok halni” – nos, én is így éreztem. Aztán ahogy mozogni kezdtünk, egyre inkább elragadott a vágy, s addig meg sem álltunk, míg el nem értük a tökéletes beteljesülést. Ekkor Mike zihálva újra a kőre támasztotta a homlokát, én pedig kezemmel és lábammal is magamhoz öleltem, szinte el sem akartam engedni, s szerencsére nem is akart szabadulni.
Még egy darabig feküdtünk ott, majd a fülébe súgtam, hogy lassan kezd kényelmetlen lenni a kemény fekhelyem, mire mosolyogva felhúzott, és visszamentünk a lakásba. Pár percig tanácstalanul álltunk a nappaliban. Az, ahogy egymás testét simogattuk, mindkettőnknek jelezte, hogy még nem volt elég a másikból, viszont nem akaródzott bemenni egyik szobába sem. Így maradt a konyha, a nappali és a fürdő – pontosabban a konyhapult, a dohányzóasztal, és a zuhanyzó. Végül pedig mindketten felvettünk magunkra némi ruhát, és letelepedve a kanapéra, újabb filmet kezdtünk nézni, hajnali öt felé.

*May*

Azt hittem rávetem magam. Hogy miért? Mert eszméletlen vonzást éreztem. És bár úgy voltam vele, engedek a vonzásnak, valami belső hang arra késztetett, hogy ne tegyem. Egy pillanat alatt meghátráltam.

- Én… én most… elmegyek lezuhanyozni. – Közben a fürdőajtóra mutogattam, majd berohantam. Ledobáltam a ruháimat, és beálltam a vízsugár alá.

A legrosszabb az volt, hogy az agyamban kuszaság volt. Nem tudtam semmit sem tisztán látni. Ott volt egyik részről Mike és Amy, a másik részről viszont a nappaliban le-fel járkáló szörnyeteg. A démonom volt, méghozzá a legrosszabb fajtából. Valósággal magához láncolt két évvel ezelőtt, és ehhez bőven elég volt egy csók is. Megrészegültem tőle, és ez nagyon nem volt jó, abból a szempontból, hogy elvileg én „boldog” párkapcsolatban élek. Bár tudtam, hogy ezt már múlt időben kellene mondanom. Nem tudom honnan tudtam, de biztosra vettem, hogy Ő már nem az enyém. Hogy Ő már mást szeret.

Talán az évek során, míg a lelkünk eggyé vált, addig megtanultam érezni azt, amit ő is érez. És már tudtam. Régen tudtam, hogy vesztettem. Először szerelem volt. Nem is akár milyen. A legszebb születésnapi ajándék, de mára csak a bonyodalom maradt. Tisztán ott volt előttem egyre jobban, ahogy teltek-múltak a napok, hogy az én szerelmem, a férfi, aki a világot jelentette, lassan teljesen enged az elkerülhetetlennek.

Hiszen ez nyílt titok volt, hogy Amy és Mike szerelmes pár. És azt, hogy köztük ennyire erős a szerelem, nekem köszönhetik. Hogy miért? Mert útban voltam. Mindketten akadályba ütköztek. Belém. Ha jobban belegondolok Chester is hátráltatta Amyt. Küzdöttek egymás ellen, küzdöttek a saját érzéseik ellen, mert mi ott voltunk nekik. És éppen ez volt az, amiért egymásba szerettek. A szerelem pedig betetőzött… ezen az éjszakán. Rossz volt látom, és éreznem. Rossz volt elfogadni és elviselni. De muszáj volt. Lassan megszoktam.

*Chester*

Én még mindig le-fel járkáltam. Nem tudom mi a fene ütött belém. Az előbb May-jel megint ugyanott tartottunk, ahol két évvel ezelőtt is. Már csak az hiányozna, hogy egymásnak essünk. Amy ha megtudná, megetetné velem a farkamat… Nem is értem miért jött az a gondolat, hogy esetleg több is lehetne May-jel.

Nyílt a fürdőszobaajtó, én pedig odapillantva azonnal megértettem honnan jött az a bizonyos több is lehetne köztünk ötlet. Barna bőrét tökéletesen kihangsúlyozta az az egy szál fehér törölköző, amit viselt. Lassan már derékig érő haja vizesen omlott a hátára. Ahogyan kilépett a fürdőből megvillantak formás lábai, amelyeken lefolytak a vízcseppek.

Behunyta a szemét, és ujjaival végigszántott a haján. Abban a szent pillanatban tisztán elképzeltem, ahogyan beletúrok a hajába, és irányítom a fejét, miközben ő térdel előttem. Természetesen törölköző nélkül.

Gondolatban jól seggberúgtam magam, és berohantam mellette a fürdőbe úgy, hogy kis híján felborítottam őt. Hátra se nézve mormoltam el egy bocsit, majd bevágtam magam mögött az ajtót. A tükör elé értem, mire levettem a pólóm, és összeráncolt homlokkal néztem a nadrágom elejének újonnan kialakult dőlésszögét. Elég volt a puszta látványa ennek a lánynak ahhoz, hogy máris olyan legyen a farkam, mint egy betongerenda. Lehámoztam nagy nehezen a nadrágomat és a boxeremet, majd beálltam a zuhany alá.

Én esküszöm nem így akartam, de a kezem véletlenül lejjebb tévedt. Marokra fogtam a saját férfiasságom, és mozdítottam a kezemmel rajta, míg bal kezemmel a csempének támaszkodtam, s felsóhajtottam. Azt se tudom mikor csináltam ilyet utoljára. Eddig mindig elvégezte a barátnőm helyettem a munkát.

Az ő testét, az ő arcát képzeltem magam elé, de egyszer csak azt vettem észre, hogy a vonásai, az alakja átalakul, mígnem egy teljesen új személyt látok magam előtt: Mayt. Nem volt se erőm, se energiám átkozni magam emiatt, de úgy éreztem muszáj ezt tennem, különben ha kimennék, keményen elrendezném a sorsunkat.

*May*

Nem értettem miért kellett így beszáguldania a fürdőbe, de egy vállrándítással elintéztem a dolgot, majd elővettem egy szál cigit és egy gyújtót, majd kivonultam a teraszra. A szálloda nem is tudom hányadik emeletén voltunk, de hogy nagyon magasan, az biztos. Mélyet szívtam a cigiből, hogy elterelje az éppen zuhanyozó Chesterről a gondolataim. Valahogy nem szerettem volna meztelenül elképzelni magam előtt. Rossz hatással lett volna rám. Tovább szívtam a cigimet, s olyannyira elmerültem a város fényeinek elemzésében, hogy Chester hangja zökkentett ki a gondolkodásomból.

- Min elmélkedsz ennyire?
- Baszki! Megijesztettél. Csoda, hogy nem ugrottam le innen. – Mondtam miközben tetőtől talpig végigmértem a testét. Ágyékát egy törölköző takarta, mellkasán a víz csordogált lefelé, de valahogy jobban lekötötte a figyelmemet az a bizonyos „sötét csík”. Közelebb jött hozzám, majd amikor mellém ért lenézett a mélységbe.
- Kicsit nagyot estél volna. – Nevetett.
- Aha. – Mondtam bambán. Már az illata is megrészegített. Gyorsan rágyújtottam.
- Adsz nekem is? – Kérdezte, de meg se várta a válaszom, már a szájában volt a parázsló rudacska. Még jó, hogy legalább egyet slukkoltam belőle.

*Chester¬*

- Osztoznod kell velem. – mondta May, majd a cigit tartó kezemet magához húzta, a szájába vette a végét, és mélyet szívott belőle, miközben a szemembe nézett.

Ennyi kellett nekem. Elrántottam a kezem, beledobtam a füstölgő rudat a hamutartóba, majd a következő pillanatban az erkély falához toltam Mayt, egész testem hozzápréselődött, a kezeit pedig a feje fölé szorítottam. Ajkai megtalálták az enyémet, s nyelvünk szenvedélyes vad táncba kezdett. Tudtam, hogy innen már nincs megállás. Nem is akartam megállást. Elengedtem a kezeit. Egyik kezem becsúszott a törölközője alá, végigsimított a combján, majd megállapodott a fenekén, míg másik kezemmel lerántottam róla a törölközőt. Természetesen ő sem tétlenkedett. Lerángatta a törölközőt a derekamról, s még közelebb húzott magához, ami már szinte lehetetlen volt. Egyik lábát a derekamhoz emelte, s hozzám dörgölőzött. Mindketten belenyögtünk a csókba, amikor megéreztük egymás vágyát. Automatikusan cselekedtem. Miközben hajánál fogva hátrahúztam a fejét, hogy a nyakát csókoljam, addig mindenféle teketóriázás nélkül mélyen beléhatoltam. Ez durva, kemény szexnek ígérkezett…

*May*

Felsikoltottam az érzéstől. Esküszöm életemben először teljesnek éreztem magam. Soha nem hittem volna, hogy ennyire jó lehet vele. Minden egyes lökése leírhatatlan érzés volt. Szemérmetlenül hangos voltam, de ez érdekelt most a legkevésbé. Már-már betöltötte az éjszaka csendjét a sikoltozásom, de valahogy Chesternek is az volt az utolsó gondolata, hogy halkabbra fogja magát.

Csókoltam a száját, a nyakát, harapdáltam, szinte már széttéptük egymást. Azt hiszem, életem végéig emlékezni fogok arra az érzésre, amikor feljutottam vele a csúcsra. De nem álltunk meg. Belöktem őt az ajtón, ahol újra egymásnak estünk, de sikerült eljutnunk a zuhanyzóba legalább. Ott is lezavartunk egy menetet, majd bebotorkálunk a hálószobába.

Ott feküdtem mellette, de nem voltam nyugodt. Természetesen ezt nem az idegességre értettem. Úgy éreztem, hogy életemben először a helyes úton járok, azzal az emberrel, aki mellett a helyem van, s nem volt bűntudatom.

Talán azért sem volt, mert biztosra vettem, hogy Mike is ugyanezt teszi. Felbecsülhetetlen érzés volt Chez karjaiban feküdni, de forrt a vérem és nem bírtam magammal. Felé fordultam, a nyelvem végighúztam a nyakán, beleharaptam, s picit megszívtam a bőrét. Egyik kezével belemarkolt a fenekembe, míg másik kezével megtalálta legérzékenyebb pontomat, s szemébe nézve a tűz garantálta az eseménydús éjszakát.

Az új generáció

"ÉS AZTÁN BOLDOGAN ÉLTEK... DE EZ MÁR EGY MÁSIK TÖRTÉNET!"



55. fejezet

Bekka szemszöge:

Tikkasztó, augusztusi napon szálltam le a gépről a LAX-on, ahogy végre hazaértem Franciaországból. A terminálhoz vezető folyosón sorban kerülgettem ki az előttem vánszorgó embereket, mivel minél hamarabb találkozni akartam Annie-ékkel. Sejtettem, hogy nem egyedül jön ki elém, hisz Rint nem is lehetett volna másra bízni, míg hazaérünk innen.

Ahogy kiléptem az ajtón, és szemem elé tárult a hatalmas váróterem, tekintetemmel azonnal azt a két személyt kerestem, akik az életem megszépítői voltak – persze, többek között.
Szinte meg sem pillantottam a többi embert, akik körülöttünk tolongtak, csak épp hogy átsiklott rajtuk a szemem, de őket azonnal megismertem.

Annie és Rin az egyik oszlop mellett ácsorogtak, egyik kezükkel a másikét fogták, míg a másikban jégkrémet tartottak. Rin rózsaszín szoknyában, és fehér blúzban volt – sejtettem, hogy Annie öltöztette reggel -, míg Annie egy fekete rövidnadrágban, Linkin Parkos pólóban és egy DC cipőben állt, és éppen felém nézett.

Ahogy meglátott, mosoly szaladt kedves arcára, majd leguggolt Rin mellé, és megmutatta neki, merről is közeledem én. Ahogy a koromfekete tekintet összeakadt az enyémmel, Rin máris kiszakította magát Annie kezéből, és felém kezdett szaladni.
A szívemben most is, mint mindig, ha velük lehettem, boldogság áradt szét, és mosolyogva leguggoltam, hogy aztán Rint magamhoz ölelhessem.

- Ha ötször nem beszéltük végig, hogy nem szalad el tőlem, akkor egyszer sem – mosolygott elnézően Anna, ahogy közelebb lépkedett hozzánk, én pedig még mindig a karjaimban tartva Rint, sután őt is magamhoz öleltem egy pillanatra.
- De már hiányzott anya! – nézett rá komolyan Rin, majd felém fordult, és vigyorogva felém nyújtotta a jégkrémet. – Kérsz?
- Nem, köszönöm, Kincsem!
- Menjünk, anya, mert apa is nemsokára hazaér szerintem, és ő még nálunk is jobban hiányolt – intett a csomagok felé Annie, én pedig bólintottam, és elindultunk összeszedni a táskáimat.

A kocsiban hátraültem Rin mellé, akinek egy kis ideig be sem állt a szája, úgy ecsetelte, mi történt vele az elmúlt öt napban, míg nem voltam itthon – nem, mintha telefonon nem mondta volna már el, de hát ugye az ördög a részletekben rejlik.

Rin egy négy éves – már majdnem öt, ahogy ő szokta mondani -, hosszú, fekete hajú, sötét, mandulaszemű kislány volt, akit Mike-kal három és fél - négy éve fogadtunk örökbe Japánban. A srácok a mai napig járnak oda, gyűjtenek a természeti katasztrófák miatt. Rin is egy földrengés szerencsétlen áldozata volt. Elvesztette a szüleit, és árvaházba került, alig pár hetesen. Mike egészen véletlenül szúrta ki pont őt, és én is már a legelső pillanatban oda voltam a kislányért. Ahogy akkor egymásra néztünk, már tudtuk, hogy mit akarunk. Rint akartuk, igaz, egy ideje már nem terveztük gyarapítani a családot, mégsem volt kétségünk afelől, mit kell tennünk.

Az úton, Annán láttam, hogy valami nincs rendben vele, és a tippem be is igazolódott, mikor belépve a házunkba, azonnal vágott egy fintort az egyik nagy képre, ami a falon lógott. A kép a Bennington családot örökítette meg, még úgy öt évvel ezelőtt.

- Annie, minden rendben? – kérdeztem azért mégis rá, és leülve a kanapéra, azt figyeltük, hogy Rin hogyan bontogatja a neki hozott ajándékot.
- Minden csodás… - vágta rá azonnal, töménytelen cinizmussal a hangjában, mire elmosolyodtam.
- Tyler? – bólintott, mire átkaroltam a vállát, és igyekeztem elérni, hogy rám figyeljen. - Figyelj, az, ha ölitek egymást, nem segít, tudod jól!
- De tiszta Bennington! Flegma, mint amilyennek Chestert leírtátok az ő korában, és állandóan azzal jön, hogy túl fiatal vagyok és nem értem meg őt. De hát, az Isten áldja meg, csupán két évvel idősebb nálam! – csapott tehetetlenül a combomra, mire elhúztam a számat, de nem szóltam rá semmit.
- Talán, ha nem lennél féltékeny minden lányra, aki megfordul körülötte, akkor nem akadna ki folyton – mindketten Rinre néztünk, aki csupán néhány pillanatig nézett ránk, majd visszafordult az ajándékához, ami egy összerakható Eiffel-torony volt.
- Még mindig tartom magam ahhoz, hogy téged az ufók hoztak, hugicám – mormogta Anna, én pedig elnevettem magam.

Rin, ahhoz képest, hogy négy éves volt, rendkívül érettem látta a világot. Ezt már mindannyian megszoktuk, de Annának még mindig furcsa volt egy kicsit. Persze kialakult köztük egy vita – mint mindig -, arról, hogy Annie szerint Rin azt sem tudja, mi az, hogy féltékeny, én pedig csak figyeltem őket. Hiába volt köztünk tizenhat év korkülönbség, teljesen egyenrangú partnerekként vitáztak.

Nem volt időm végighallgatni mindazt, amit mondtak egymásnak, mert közben megcsörrent az itthoni telefon. Nos, valójában nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy ki hívott, és azon sem, hogy mit akart mondani.

Még akkor is telefonon beszéltem, mikor nem sokkal később nyílt az ajtó, és végre megint láthattam, ahogy Mike beledobja a kulcsát a tálba, majd megöleli a két lányunkat. Mosoly futott az arcomra, habár amit hallottam most, eléggé lelombozott… Mégis sikerült leráznom az edzőt, és rövid úton én is Mike karjaiban landoltam.

Míg Anna és Rin egymás szavába vágva árulkodtak egymásról Mike-nak, én futó csókot váltottam vele, és beletúrtam a fekete – s néhol ősz – tincsekbe, majd egyszerűen hozzábújtam.

Most, hogy újra itthon voltam, vele, velük, az egész világ szebbnek és színesebbnek látszott.

Miután Mike nem tett igazságot köztük, ahogyan sosem szokott, mindannyian felmentünk Rin szobájába. A másodikon mérgelődtem egy sort a folyosón eldobált pólók és egyéb kellékek miatt, de ahogy rásandítottam Mike-ra, ő csak megvonta a vállát. Cseppet sem zavarta, hogy a gyerekeink rendetlenek, mint a bűn. Csak megcsóváltam a fejem, majd a harmadikon Rin szobájában újabb kis piros pöttyöt tettünk a hatalmas fali térképre.

Rin tudta, hogy biológiailag nem a mi lányunk, mégsem zavarta. Tudta, hogy ugyanúgy szeretjük őt is, mintha csak a sajátunk lenne. Egyetlen kérése volt úgy egy évvel ezelőtt, mikor ezt elmondtuk neki: egyszer szeretne ellátogatni a szülőhazájába.
Habár akkor még csak három éves volt, valahogy felfogta a dolgok súlyát, és mégis, ezek mellett, ugyanolyan álmodozó gyerek tudott maradni, mint mások. Viszont ettől a naptól kezdve bontakozott ki a nagy álma, hogy körbe szeretné egyszer utazni a világot. Azóta, ha Mike vagy én, esetleg a többiek járnak valahol külföldön, hozunk Rinnek valamit az adott országból, ami rá jellemző, Rin pedig pöttyökkel jelöli a bejárt utunkat a térképen. Most sem volt ez másképp.

Lentről ajtócsapódást, majd nevetést hallottunk. Annie váltott az apjával egy amolyan mindentudó pillantást, majd rám vigyorgott. Azt hiszem ő is sejtette, hogy kitől jött az előbbi hívás, és miért.

- Anya!
- De jó téged…
- Újra itthon látni! – fejezték be a mondatot egymás szavába vágva a fiúk, majd együttesen bordaropogtató ölelésben részesítettek.
- Beszélnünk kell! – Dean és Chace egymásra néztek, majd színpadiasan sóhajtva levetették magukat a kanapéra. – Mr Rogers hívott, és…
- Meg tudjuk magyarázni! – kezdte hevesen Dean, én pedig felvont szemöldökkel leültem velük szembe és vártam.
- Az egész Derek hibája…
- Igen, mert rámozdult Willow-ra, és…
- Tudod, milyen Mike…
- Sosem mondaná meg a csajnak, hogy…
- Totál szerelmes belé… - magyaráztak, s már meg sem lepődtem, hogy tökéletesen be tudják fejezni egymás mondandóját.
- Nem vagyok szerelmes Willow-ba! – hangzott a tömör válasz Mike felől, aki most az apja mellett ácsorgott a nappali ajtajában, és Rint tartotta.
- De igen, az vagy – kontrázott Dean. – És, ha már te nem tanítod móresre Dereket, akkor…
- Mi szívesen vállaljuk, hisz testvérek vagyunk! – Chace összepacsizott Deannel, és diadalmasan néztek az öccsükre.
- Ezt akkor sem nektek kell elintéznetek! – kötötte az ebet a karóhoz Mike. Ahhoz képest, hogy mennyire sármos volt már így, tizennyolc évesen is, valahogy sosem volt ezzel tisztában, vagy csak szándékosan nem vett erről tudomást. Teljesen olyan volt, mint az apja. Sötét haj, barna, igéző tekintet, s nem tévedtem, mikor az apja nevét választottam neki; kiköpött Shinoda volt. Ellentétben a bátyjaival, akik mindketten világosbarna hajú, kék szemű, tizenkilenc éves ikerpár voltak; ők inkább voltak az én családomra hajazók, mint Mike-éra. Ők ketten igazi nőfalók voltak (ellentétben az öccsükkel), és ez ellen semmit sem tehettünk, bár valójában nem is akartunk. Okosak voltak, felelősek a saját tetteikért, megbízhattunk bennük… a legtöbb esetben.
- Attól még, hogy ti ketten vagytok, nem szállhattok szembe állandóan mindenkivel! – dorgálta meg őket Mike, mire a fiunk is bólogatni kezdett mellette.
- Pláne nem a pályán! A foci nem egy veszélytelen sport, és nem lenne jó, ha amiatt, hogy az öcséteknek akartok segíteni… - kezdtem, de most is, mint általában, félbe lettem szakítva.
- Anya, Derek falember… Olyan, mint egy kétajtós szekrény – Dean olyan meggyőződéssel mondta, ami Chace nyelvét is feloldotta.
- Ráadásul egy őstulok. Ha tudnád, miket szokott szövegelni az öltözőben… Nem csoda, hogy a pompom lányokra hajt, mint amilyen Willow is… - magyarázta Chace, miközben kétkedve összehúzta a szemöldökét, és az öccsére nézett. – Nem is értem amúgy, mit akarsz tőle. Az a csaj egy…
- Ne is folytasd! – mordult rá Mike, majd letette Rint és felcaplatott a szobájába, jól becsapva maga mögött az ajtót.
- Azt hittem, fontos nektek a játék, de az edző azt mondta, eltilt benneteket két meccsről! – közöltem, mire a két teljesen egyforma arc egyszerre sápadt el.
- Úgy gondolom, ez elég büntetés nekik, szóval nem kell kitalálnunk mást – érvelt Mike, mire bólintottam.
- Amúgy, ha valakit cseszegetni akartok, ott van Tyler!
- Anna! – szóltunk rá kórusban az eddig a háttérben meghúzódó lányunkra, aki csak villantott egy bűbájos mosolyt, majd az öccse után ment az emeletre.
- Két meccs… két meccs? – ismételgette Chace, mint aki nem akarja elhinni, amit mondtam.
- Igen, Szívem, két meccs – simogattam meg a térdét vigasztalóan. - Elvégre az esés közben annak a srácnak eltört az orra, pedig nem ez lett volna a dolgotok, ha jól sejtem.
- Hát nem, de… - motyogta Dean, de ő maga sem tudta, hogyan is folytassa.
- Figyeljetek! – ült le melléjük Mike, ölébe vonva Rint is. – Elvárjuk tőletek, hogy vegyétek komolyan mind a játékot, mind az öcsétek kérését. Nem a ti dolgotok eldönteni, ki tetsszen neki, és ki nem. Arról nem is beszélve, hogy öt éves korotok óta imádjátok az amerikai focit, és anyátok meg én mindent meg is tettünk, hogy…
- Jó, jó, ne folytasd! – mormogta bűntudatosan Dean, a testvére pedig lehajtott fejjel bólintott.
- Jók leszünk! – ígérték kórusban. Dean felnézett a plafonra, mintha át akarna látni rajta, majd felsóhajtott.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha megnézzük mi is Mike-ot. Bár még mindig fent tartom, hogy az a lány nem hozzá való – ezzel elindultak ők is felfelé, s néhány másodperc múlva Rin is elszaladt mesét nézni, s kettesben maradtunk. Átültem Mike mellé, hátradőltünk, átöleltük egymást, és hallgattuk a fentről leszűrődő veszekedés, majd nevetés hangjait.
- Tudod, mikor Anna megszületett, örültem, hogy kislány lett, és hogy élve megúsztuk – erre csak horkantott egyet, én pedig megsimogattam az arcát. – Aztán, mikor nem is olyan sokkal később ez a két csibész is a kibújt a hasamból, azt gondoltam, hogy milyen aranyosak lesznek, hogy ilyen egyformák…
- Most meg úgy érzed, hogy inkább csapás az emberiségre – nevetett Mike, mire fintorogva-mosolyogva bólintottam.
- Komiszak, szemtelenek, nagyszájúak, olyan ki-ha-én-nem típusúak, mégis okosak, kedvesek és elbűvölőek…
- Igen, furcsa… néha elgondolkodom, hogy nem Peti-e az apjuk – szúrta oda Mike, mire rosszallóan rácsaptam a combjára. – Csak viccelek!
- Ajánlom is… - morogtam, majd belefúrtam az arcomat a nyakhajlatába, és magamba szívtam az illatát, amit több, mint húsz éve imádtam. – Mike viszont teljesen más, mint az ikrek.
- Olyan, mint te – cirógatta meg mosolyogva a karomat, majd kis fészkelődés után halkan megkérdezte, hogy mi is van Tylerrel.
- A szokásos – vontam meg a vállamat, de ő bosszúsan fújtatott.
- Esküszöm, beverek neki egyet, ha sokat szórakozik még Annával, hiába Chester fia!
- Miért, Deannek sem húztál be, mikor Claire-t szédítette?!
- Claire idősebb náluk, ha ez kellett neki, akkor…
- Anna is elég idős már, Mike! – néztem fel rá, de olyan durcás képet vágott, hogy tudtam, ebben a vitában nem nyerhetek. – Jó, felfogtam! – visszakoztam azonnal, mire megeresztett egy mosolyt. – De ti nem tudtok mindent.
- Mit nem tudunk? – kérdezett vissza, én pedig felkeltem mellőle és összehúztam a nappali kétszárnyú ajtaját, majd visszasiettem mellé.
- Figyelj, Tyler körül csak úgy nyüzsögnek a lányok, ami nem csoda, hiszen egy világszinten ismert zenekar énekese. Az alma nem esett messze a fájától – Mike erre csak bólintott. – Rengeteg lány, tudod… emlékszel te még azokra az időkre… meg nem mintha most másképp lenne – sandítottam rá gonoszul vigyorogva, mire ártatlan képet vágott.
- Én csak téged…
- Tudom, tudom. Szóval, gondolj bele kicsit Ty helyzetébe…
- Akarná is azt a sok csajt, meg akarná az én lányomat is. De a kettő nem megy, és nem értem, hogy miért állsz mellé?! – dörrent fel, mire nyomtam egy puszit a szájára. Imádtam, hogy ennyire védte Annát, mióta csak megszületett.
- Mert eszméletlenül illenek egymáshoz. Ma is láttad, hogy Annán LP-s póló van? Ő is legalább annyira büszke rátok, mint Ty. Ráadásul imádja őket is… És hát Tyler, amint hazaér a turnéról a srácokkal… el fog jönni hozzád! – Mike értetlenül nézett rám, de én meg az essen-már-le tekintetemmel viszonoztam ezt.
- Nem! Nem, nem, nem, nem… - ismételgette ijedten, és úgy nézett rám, mintha hirtelen két fejem és három másik orrom nőtt volna.
- De! Meg fogja kérni tőled a kezét. Mert látod, ilyen jól nevelt Bennington lett belőle!
- De olyan fiatalok még! És te ezt honnan tudod?
- Talinda hívott, hogy készítselek fel. Nem akarja, hogy lenyeld keresztbe a fiát – vigyorogtam rá, mire elhúzta a száját.
- Azért annyira nem vagyok rossz!
- Nem hát… - hagytam rá a dolgot.

A vacsora ugyanolyan zsivajban telt, mint máskor. Rin még mindig Annával vitatkozott, bár már más témában; az ikrek újabb csíntevésen törték a fejüket, amivel borsot törhetnének Derek orra alá úgy, hogy nekik ne legyen belőle bajuk; míg én a fiatalabb Mike-kal beszélgettem erről a Willow lányról. Nekem sem volt éppen szimpatikus a többiek szavaiból ítélve, kedves férjem pedig inkább Annáékhoz szállt be. Nem szeretett szerelmi ügyekben a srácoknak tanácsot adni, ezeket a dolgokat mindig átpasszolta nekem, ő inkább a lányokra összpontosított ilyen téren.

Később, miután Rint ágyba tettük, mi többiek leültünk a nappaliba egy-egy pohár borral, vagy üveg sörrel, és meccset néztünk. A fiúk együttes erővel kiabáltak és szurkoltak, míg én Annie-vel beszélgettem. Kicsit aggódott, hogy vajon mi van Tylerrel, hiszen messze van tőlünk, valahol Ausztráliában, én pedig csak nagy bölcsen nyugtatgattam, hogy biztos jól van. Azt már nem közöltem, hogy lehet, éppen gyűrűt keresgél valahol.

A meccs végeztével az ikrek ujjongva vonultak fel a szobájukba, és tudtam, hogy semmi értelme most rájuk pirítani, hogy az egész második emelet az ő cuccaikkal van tele. A két Mike kicsit csüggedtebb volt, ők mindig „csakazértis” a másik csapatnak szurkoltak.
Anna még egyszer káromkodott egy sort Ty miatt, majd ahogy észrevette a telefonján az eddig nem elolvasott üzenetet, bosszankodása átment egy mosolyba, és csillogó szempárba.

Mikor végre mi ketten is ágyba kerültünk, átöleltük egymást, és lassan csókolózni kezdtünk. Mint a tinik, lassan, kóstolgatva, mintha ez lenne az első. Imádtam.

- Lexiék amúgy hogy vannak? – kérdezte két csók között, s ujjai besiklottak a hálóingem alá.
- Jól. Franciaországból most Magyarországra mentek a gyerekekkel… Petit hiányolták már a szülei, de az évfordulójukra visszajönnek, és tartunk egy össznépi ünneplést – sóhajtottam halkan. Egyszerűen képtelenség volt gondolkodni, mikor ezt művelte velem.
- Ezen a napon túl sok olyan információt kaptam, ami… meglepett – nézett fel rám, ajkai pirosak voltak a csókomtól, szemei pedig vágytól csillogtak. – Majd ráérünk a gyerekeken gondolkodni holnap, de remélem, tudod, hogy milyen nap van ma?!
- Hm… lássuk csak – úgy csináltam, mint aki elgondolkodik, de mikor megéreztem a nyelvét végigsiklani a nyakamon, azonnal kiböktem a választ. – Ma van huszonhárom éve, hogy megismertük egymást.
- Igen, és ez a nap megérdemel egy kis… - a fülemhez hajolt és halkan belesuttogott. – romantikát.
- Tényleg? Én inkább valami heves, túlfűtött, szenvedélyes…
- Ahogy óhajtja, Mrs Shinoda! – kuncogott fel, félbeszakítva a felsorolásomat, és fölém gördülve újra megcsókolt, csak most sokkal nagyobb hévvel, mint eddig.

Huszonhárom éve volt, ahogy azon az augusztusi napon véletlenül ugyanabban a boltban kötöttünk ki. Huszonhárom éve övé a szívem, van öt csodaszép gyerekünk, van karrierünk, barátaink, és családunk… mégis, még mindig, teljesen csak egymás karjaiban vagyunk maradéktalanul boldogok. S tudtam, ez örökké fog tartani.

Vége