Réges-régen, egy messzi, messzi...

(Mayt ezentúl itt érhetitek el: KATT)



"Megismerni csak akkor tudlak, ha részt veszek benned, ha belülről éllek meg. Ha nemcsak látlak és tudok rólad, de érezlek is - ha "én" minden idegszálammal megtapasztalom milyen "te"-nek lenni. Ezt nem lehet kívülről, csakis belülről. A megismerés a "jártál bennem" - "jártam benned" kölcsönös élménye. Ismerem a titkos utcáidat, lelkedet és tested rezdüléseit, érzékenységed, magányodat, vadságodat vagy félelmedet - azt, hogy mersz-e szeretni egyáltalán. Tudsz-e adni s elfogadni? - most derül ki valójában. Mert amit adsz, most azt magadból adod. A titkaid adod - amit féltesz, amit rejtesz, azt adod - és azt fogadod el tőlem is."

Chapter V. – I wanna do bad things with you!

2005. tavasz

*Amy*

Fáradtan lépkedtem Chester mellett a lépcsőházban, és a kezét szorongattam. Belépve a lakásba, azonnal Maybe botlottunk. Hiába telt el lassan két év azóta a nyár óta, mikor minden kiderült, mégis minden találkozásunk kínos volt. Chez és Mike férfiakhoz méltón elrendezték egy vállrándítással – ami két napnyi némaságot jelentett, de végül minden oké volt -, mi viszont merev arccal néztünk egymásra, ahogyan most is. Miután kijöttem a kórházból, és hazatértünk arról a nyaralásról, sokáig May viselte gondomat. A srácok turnézni mentek, így ketten maradtunk. Szerintem nem mondták ugyan, de aggódtak, hogy vajon mikor hazajönnek, élve találnak-e kettőnket. Nos, túléltük mindketten. Kereken két hétig May főzött nekem, ő kísért orvoshoz, ha a kanapén pihentem újságot és könyvet hozott, ha a szobámban, akkor elment és kivett nekem egy filmet. Mégis mi is néma csendben voltunk, csak a második hét végén mondtam azt, hogy „Kösz, May, innen megy magamtól is!”, ő pedig bólintott egyet és többet újfent nem beszéltünk, csak amikor két héttel később a srácok hazaértek.
Ami engem és Mike-ot, meg Mayt és Chezt illeti, minden változatlan volt. Habár mindünknek felforrt az agyvize, ha a párunk a másikkal volt, mégsem szóltunk semmit. Tulajdonképpen a háborút a mi köztünk – a May és köztem - kialakult hidegháborús övezet jelezte. Nem lehetett nem észrevenni, hogy mindkettőnk kezében gépfegyver van, hogy ő is, és én is árgus szemekkel figyeltük a másikat, olykor behasalva egy lövészárokba, hogy a többi barátunkkal kibeszélhessük az ellenséget… persze csak képletesen értve.
Így most is, ahogy beléptünk a lakásba, Chester halkan köszönt Maynek, és puszit adott az arcára, majd eligyekezett a konyha felé, hogy megbontson egy üveg ásványvizet.

- Kérsz? – intett felém a palackkal, mire csak megráztam a fejem.
- Nem köszi, a bemutató után ittam – mosolyogtam rá, és ledobtam a táskámat a szobánk ajtajába.
- Sziasztok! – jelent meg Mike is, kezetfogott Chesterrel, majd felém lépett. – Hogy sikerült? – kérdezte egy ölelés után.
- Jól. Minden a legnagyobb rendben ment.

Mike bólogatott, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ki is lépett a lakásból Mayjel az oldalán. Vacsorázni mentek.
Nem hibáztattam Mike-ot, hogy nem jött el a bemutatóra, hiszen ma volt May szülinapja. Én már reggel a kezébe nyomtam egy képeslapot, amiben egy vásárlási utalvány is volt – mégiscsak voltak ám jó oldalai annak, hogy modell voltam. Hogy Chez megköszöntötte-e, azt nem tudtam, de nem is érdekelt. A tudat mindünkben megvolt, hogy a párunk a miénk, mégis… minden zavaros volt, de nyugodt is egyben.
Chester a kanapén ülve bámulta a tévét, én pedig elmentem lezuhanyozni. Miután sikeresen lemostam magamról a bemutató sminkét és minden izgalmát, leültem mellé. A fejemet a vállára hajtottam, ő pedig átkarolt. Ujjai bekalandoztak a pólóm alá, és végigsimított a kis vágáson, amit a műtétem hagyott maga után. Mégsem ez volt az, amitől megmerevedett, hanem a képernyőn felvillanó kisbaba arca. Vártam pár pillanatig, hátha elkapcsol, vagy valami, de nem tette. Lassan felemeltem a fejemet, és az arcára néztem. Vonásai megkeményedtek, szemeiből, melyek most a tévére fókuszáltak, csak úgy áradt a csalódottság. Elszorult a torkom, ahogyan újra láttam rajta a szenvedést, hiszen az, hogy a babánk meghalt, az én hibám volt. Most lenne kicsivel több, mint egy éves. Most itt ficánkolhatna az ölünkben…
Ujjaimmal végigsimítottam az arcán, mire tekintete végre rám vándorolt. Nem tudtam mit mondani, de ezt ő is tudta. Talán csak annyit:

- Sajnálom! – suttogtam, mire bánatosan elmosolyodott, és a pólóm alatt lévő keze újra végigsimított a hegemen.
- Legalább te itt vagy nekem! – igen, ez igaz. Legalább a kapcsolatunk megmaradt, és erősebb lett. Mert az a tény, hogy sem én, sem ő nem szakítottunk azt jelentette, hogy igenis szerelem az, ami köztünk van. Erős, kitartó szerelem.
- Szeretlek! – sutyorogtam a füléhez hajolva, és hallottam, ahogy halkan, reszelősen felkuncogott.
- Én is téged!

Ajkaimat a nyakára tapasztottam, és lágyan végigcsókoltam, majd hagytam, hogy fölém kerekedve elfektessen a kanapén. Tudtuk, hogy a Mayék még ellesznek egy darabig, így bátran, de gyengéden kezdtük vetkőztetni a másikat. Csak ő volt és én. Mostanában sokszor jól esett, ha csak mi voltunk. Ilyenkor minden egyszerű volt, és világos.

*May*

Az autóban néma csendben ültünk. Nem problémák okozták a csendet, pusztán csak jólesett. Mike keze a combomon pihent. Valahányszor kocsival mentünk valamerre, a kezét mindig rásimította, én pedig összekulcsoltam ujjainkat. Váltani is a másik kezével váltott. Mindig megmosolyogtatott a mozdulat, amikor a térdével megtámasztotta kormányt, és azzal a kezével, amellyel azelőtt vezetett, gyorsan váltott egyet. Persze ha kanyarokban kellett másik sebességbe kapcsolni, akkor legtöbbször elengedte a kezem, váltott, majd ugyanúgy visszatette a helyére. Szerettem ezt, és ez most sem volt másként. Örültem neki, hogy az a majdnem két évvel ezelőtt történt eset nem tette tönkre az egész kapcsolatunkat. Azt hiszem csak jobban megerősíthette. Haragudhattam volna rá, felfoghattam volna így is, de tudtam, hogy mindketten hibásak voltunk. Mindketten a nyakunkba szabadítottuk a problémát. Meg kellett tanulnunk elfogadni ezt, és együtt élni ezzel.

Ami talán nem helyes az az, hogy Amyvel bármelyik pillanatban képesek lennénk egymásnak esni. Legtöbbször csak színleljük a nyugalmat, de éppen ezért szoktunk feszültséget és kényelmetlen helyzetet okozni magunknak, egymásnak, és a fiúknak is. Kész röhej, hogy míg ők le tudták zárni ezt a problémát, addig mi sehogysem tudunk túljutni rajta. Az ember azt gondolná, hogy közel két év elég rá. De nagyon úgy tűnik, hogy nem.

Ettől függetlenül az az időszak, amikor ápolnom kellett Őt, nem volt teher. Közel sem. Annak ellenére, hogy megromlott a barátságunk, tudtam mit vesztett, és totálisan kiborított engem is. Hiába nem voltunk már jóban, mint azelőtt, megérintett, és szerettem volna ott lenni mellette, és átölelni őt, hogy azzal is támogassam, s jelezzem, miszerint én mellette állok, hozzám fordulhat. De a fenébe is! Sehogy nem jött össze, egyszerűen képtelen voltam megtalálni az utat, amely hozzá vezet. Az időm pedig vészesen fogyott, míg végül már esély sem lett volna arra, hogy közeledjek felé. Valahányszor próbálkoztunk közös vacsorakészítéssel, vagy akár közös vásárlással, az mindig kudarcba fulladt, így egy idő után feladtuk. Főleg úgy, hogy még ha egy-két közös program mutatott is némi pozitívumot, utána garantáltan leromboltuk azzal, ha Chester hozzám szólt, vagy ha Mike kikérte a véleményét valamiről. Nem tudtuk megállni, hogy ne küldjünk szúrós, figyelmeztető pillantásokat.

Gyakorlatilag folyton kivont karddal éltünk egymás mellett, csak a hátunk mögé rejtettük, hogy a másik ne vegye észre, hogy épp támadni készülünk. Ettől függetlenül előfordult, hogy olykor-olykor megbökdöstük egymást azzal a karddal. Soha nem ejtettünk egymáson csontig hatoló sebeket - leszámítva a két évvel ezelőtti esetet –, de azért éreztettük a másikkal, hogy hol a helye.

Éppen ezért tett boldoggá az, hogy Mike szervezett nekem egy kis meglepetést a születésnapomra. Végre nem kell otthon lenni a feszültségben. Kissé kikapcsolódhatunk. Bár azt hiszem a mai nap egész jó volt. Nem vitatkoztunk, nem szóltunk be egymásnak, sőt még egy ajándékot is kaptam Amytől. Ez azért már jóval több, mint amire az ember számíthat egy olyan helyzetben, ahol már mindkettőnk idegei rojtosra vannak tépázva. Lehet, hogy csak azért nem volt ma semmi, mert úgy rendezte, hogy legalább a születésnapom legyen normális, nyugodtnak mondható nap. Ezt pedig igazán tudtam értékelni.

Addig-addig gondolkodtam, míg végül megérkeztünk a kis olasz étterembe. Egy ideje már mondtam Mike-nak, hogy eljöhetnénk ide, mert már nagyon hiányzott a pizzájuk, ezért is örültem, hogy most idejöttünk, de állítólag ez még csak a kezdet… Kiszálltunk az autóból, megigazítottam a copfomat, lesimítottam a ruhám, majd elfogadva a felém nyújtott kezet, elindultunk az étterembe.

Belépve az ajtón finom illat csapta meg az orrom. Imádtam, amikor a különféle ételek csábító illata keveredik a virágokéval. Tökéletes kombináció lesz, és illik a hangulathoz, valamint a színekhez is. A zöld árnyalataiba bújtatták a kis boxokat, a terítőket, és a székeket, sárgában pompáztak a falak, és úgy láttam, hogy a dekorációkat is színes öltözékbe bújtatták. Ha valakinek rossz hangulata van, itt garantáltan jobb kedvre derül.

Leültünk a lefoglalt asztalunkhoz, kijött a pincér, leadtuk a rendelést, majd a következő percekben meg is érkezett az üdítő, hogy azt szürcsölgessük, amíg elkészítik a pizzát. Jól éreztem magam, s Mike szemében a csillogás, csak még boldogabbá tett. Tíz perccel később kihozták a pizzát, amit nem csöndben fogyasztottunk el, hanem nevetgélve, boldog voltam, hogy vele tölthettem a szülinapom, és ünnepeltem, hogy nem ment tönkre a kapcsolatunk.

Egy óránál több időt nem töltöttünk az étteremben, mert azonnal továbbmentünk. Hogy hová? Abban a pillanatban nem tudtam még, hiszen Mr. Rejtélyes nem árulta el nekem, de abból ítélve, hogy a tenger felé vettük az irányt volt róla némi elképzelésem. Azt hittem, hogy egy séta lesz a tengerparton a holdfényben, de nem ezt kaptam. Bár nekem már ez is tökéletes lett volna. Teljesen mindegy volt, hogy hol vagyunk, csak az volt a lényeg, hogy mellettem legyen, és ezt meg is kaptam, egy elképesztően romantikus kivitelezésben.

Sosem voltam érzelgős típus, de ez engem is meghatott. Halvány fény pislákolását láttam a távolból, aztán minél közelebb értünk, annál világosabbá vált, hogy mivel is készült nekem. Egy kis faház állt ott, aminek a bejáratához apró lámpások vezettek. A tengerpart nagyon közel volt, hallottam a hullámokat, ahogyan egymást nyaldosva próbálnak kijutni a partra, éreztem az illatát, s biztos voltam benne, hogy a ház erkélyéről láthatom is.

Nevetve ugrottam ki az autóból, amint Mike leállította a motort, a karjaiba vetettem magam, zihálva szórtam a sok „köszönömöt”, majd karjaimat a nyaka köré fonva megcsókoltam, s izgatottan vártam, hogy alakul tovább az esténk, bár kétség sem fért hozzá, hogy tökéletes lesz.

*Amy*

Másnap reggel elbúcsúztam Cheztől, aki New Yorkba ment, és még vagy két órát fetrengtem az ágyban. Mivel még elég korán volt, ráértem kicsit lustálkodni, és gondolkodni. Ujjaimmal kitapintottam a vágást a mellkasomon, és nagyot sóhajtottam. Meghalhattam volna. Gyakorlatilag évekig készültem is rá, hogy elhagyjam a szeretteimet, és én mégis túléltem. Hihetetlen volt még számomra is, hogy a műtét sikeres volt, és hogy azóta kvázi meg is gyógyultam. Ajándék volt az élettől, és én ezt betudtam egy alkunak. Eltávolodok annyira Mike-tól, hogy ne befolyásoljam a kapcsolatukat May-jel, és visszakapom az életemet. Nos, nagy árat fizettem, s a szívem mélyén éreztem is ezt, viszont nem lehettem hálátlan.

Tíz körül aztán összeszedtem magam, megmosakodtam, felöltöztem, és lementem a pékségbe egy kis reggelinek valóért. Mire visszaértem már Mike és May is fent voltak a lakásban. Elég volt egyetlen pillantás, és tudtam, csodálatos éjszakájuk volt.

Nem kellett volna így éreznem, de… féltékeny voltam. Mayre. Hiába minden, még most is szerelmes voltam Mike-ba. Magamban egy jó taslit nyomtam a fejemre, hiszen nem szabadna ilyesmikre gondolnom, mert nekem ott van Chester.

De persze most nincs, és… oké, Amy, hagyd abba!

Kipakolgattam a vásárolt kajákat, leültem, és egy bögre kakaó meg az újság társaságában reggelizni kezdtem. Miközben én pusztítottam a fahéjascsigák tömegét, May egy nagy húzogatós bőrönddel és két kisebb táskával igyekezett az ajtó felé, míg Mike egy második, nagyobb utazótáskát cipelt utána. Összevontam a szemöldökömet, és értetlenül álltam a helyzet előtt.

- Mentek valahová? – kérdeztem hökkenten, mire May felém pillantott.
- Én haza megyek, tudod, anyáék meg a tesómék meg akarnak köszönteni, meg kicsit pihenek otthon. Nem mondtam?
- Öhm, nem – hirtelen egy nagyon rossz dolog fogalmazódott meg a fejemben, és éreztem, ahogy a gyomrom öklömnyire zsugorodott. – Mike is megy?
- Nem, dehogy – rázta a fejét az említett, és megdobott egy olyan Mike-féle mosollyal. Jézus. Atya. Úr. Isten.
- Óh… - hát ennyi jött ki belőlem. Egy óh, meg majdnem a reggelim, mivel ez akkora kísértést jelentett, mint az Eiffel-torony.
- Kiviszem Mayt, aztán jövök haza – bólintottam, majd miután May odaszaladt hozzám, és két puszit nyomott meglepett ábrázatomra, újra egyedül voltam.

Szent szar! Hát nekünk nem szabadna kettesben maradnunk, mert… Mert miért is? Nem fog történni semmi, ahogy már régóta nem történt semmi. Egyértelmű! Persze. Igen.

Első megdöbbenésem után jött a másik letaglózó dolog. Chester. Ő vajon tudott erről? Nos, nem tartott sokáig kiderítenem, hogy igen, tudott. És azt mondta, hogy szándékosan nem mondta el.

- Te tesztelsz engem? – kérdeztem félig felháborodva, félig félve. Chez a vonal másik végén felsóhajtott.
- Nem, csak nem akartam elrontani a hangulatot. Amy, figyelj, én szeretlek, de… nem tudom irányítani az érzéseidet, és…
- Én. Szeretlek. Téged. – tagoltam ismét, és közben az egyik kiflit tépkedtem darabokra idegességemben.
- És. Szereted. Mike-ot. Is.
- Kapd be, Bennington! Te aztán kurvára nem akarsz beleszólni az érzéseimbe meg a tetteimbe, mi? Csak éppen sokkolsz egy ilyennel, hogy napokig kettesben leszek a lakásban Mike-kal, mikor se neki, se nekem semmi dolgunk nincs. Ha szakítani akarsz, mondd mag, baszod, de nem kell mesterkedned! Fogadok, May is benne volt, mi? Azért nem említette! – a végén már totál elszállt az agyam, ahogy összeállt a kép.
- Amy…
- Ne, tudod mit? Hagyj békén! Jobb is, hogy nem vagy itt, mert esküszöm gazdagodnál egy monoklival! Majd akkor meglátjuk, hogy mennyire erős a szerelmem irántad, ugye? Mert te azt hiszed, hogy majd megcsallak, mi? Csak nehogy igazad legyen Bennington! – azzal lecsaptam a telefont, és még a falból is kirángattam a vezetéket, továbbá a mobilomat is offoltam.

Dühöngve otthagytam mindent az asztalon, és lementem a boltba, hogy megalapozzam a hangulatot. Vettem pezsgőt, whiskey-t, vodkát, egy kis narancsot, hogy ne tisztán kelljen meginni, és bort is.

Mire visszaértem, már Mike is otthon volt, és nagyban kávét ivott meg szendvicseket gyártott magának reggelire. Meglátva dühös ábrázatomat, s a teli papírzacskókat, ránézett a telefon kirángatott zsinórjára, majd újra rám.

- Mi történt? – kérdezte, én pedig elgondolkodtam, hogy most akkor én mit mondjak el neki? Mert Chez és May befolyásolni akartak bennünket ezzel, hogy nem tudtam, hogy kettesben maradunk. Talán azt várják, hogy most elcsábítom Mike-ot. És ha én nem mondanám el a tervüket, akkor én milyen ember lennék? Olyan, mint ők? És ha elmondom? Mike talán bosszúból rám mozdulna, és akkor az nem lenne az igazi. De megérdemli az igazságot, nem? Igen. Meg. Annyi ideig titkolóztam előtte, hogy miután kiderült a betegségem egy kérése volt felém, az, hogy többé ne tartsam magamban a dolgokat. Gyorsan odasietett hozzám, elvette a csomagokat, s leültünk az asztalhoz, majd előálltam az elméletemmel.
- Hát ez érdekes elgondolás – hümmögött, és ráncolta a homlokát. – De bolondok! – sóhajtotta, én pedig érdeklődve néztem rá. – Ami köztünk van… mert van, és ezt mind a négyen tudjuk, nem azért van, mert ők úgy akarják, vagy mert szeretünk tesztalanyok lenni. Egyszerűen… nem tudom. De ez tényleg meredek volt tőlük – pár pillanatig csak pislogtam rá, néztem a mélybarna szemeket, a kívánatos ajkat, a kuszán álló tincseket. Egyik felem azt ordította, hogy éppen tegnap éjjel tette magáévá May-t, szerette úgy, ahogy engem sosem, és hogy emiatt utáljam őt, vagy legalább haragudjak rá. De a másik felem pedig sóvárgott érte, a csókjáért, az érintéséért. A francba!
- Mindenesetre én eléggé kiakadtam.
- Igen, látom – vigyorodott el, és a kitépkedett zsinórra nézett. – Chester most azt hiszi, hogy…
- Kit érdekel, hogy mit hisz?
- Amy – nevetett fel, én pedig megint csak összezavarodva néztem rá. – Biztosra veheted, hogy most már May is tudja, hogy mit mondtál Cheznek – mintegy megerősítésnek, megszólalt a mobilja. Ránéztünk a kijelzőre, ahol May neve villogott. – Most gondolom, tudni akarja, én hogy látom a dolgot, és hogy zabos vagyok-e – summázta, én pedig felsóhajtottam.
- Bocs, nem akartam neked rosszat!
- Ugyan, semmi baj! – mosolygott rám, és kezébe vette a mobilt, s nézte, nézte, nézte…
- Felveszed? – kérdeztem tőle, s most úgy Isten igazából a szemembe nézett.

Ha felveszi, akkor az azért lesz, hogy megnyugtassa May-t, hogy nem lesz semmi, ne aggódjon, és érezze jól magát Magyarországon. Ő ilyen, Mike sosem mondana olyanokat Maynek, mint én Cheznek. Más a vérmérsékletünk. Magamban azt kértem, ne vegye fel, mert akkor… akkor nem fog számítani, hogy mi lesz, ha visszajönnek a többiek, ez a pár nap talán elég lenne ahhoz, hogy végleg átszakítsuk a falat kettőnk között.

*May*

- Vedd fel, vedd fel! – Motyogtam a telefonnak. Valahogy nehezemre esett elhinni, hogy lebuktunk, azt meg főleg, hogy ilyen hamar. Oké, hogy szemtelen és aljas dolog volt, hogy ilyen próbatétel elé állítjuk őket, de ez így nem jó. Egyébként Chester ötlete volt. Áhh… még mentegetőzni is felesleges, hiszen én is ugyanúgy benne voltam, a szemem csillogása, amikor Chez elmondta a nagy ötletet, mindent elárult. Hűen tükrözte, hogy bizony nem kell pisztolyt tartani a fejemhez, hogy belemenjek ebbe a mocskos játékba. Szomorú… Ami pedig még szomorúbb és még hihetetlenebb az az, hogy Mike volt olyan kedves, elutasította a hívásom, és kikapcsolta a telefont! Két gondolat is átfutott az agyamon. Az egyik az, hogy Mike-nál totálisan betelt az a bizonyos pohár, és úgy döntött, hogy így adja tudtomra, hogy maradjak csak szépen a taximban, és vissza se menjek, a második pedig az, hogy: Úr Isten mit csinálnak éppen, hogy kikapcsolta?! Úgy döntöttem inkább szólok Cheznek. Elindítottam a hívást, ő pedig az első csörgésre felvette.
- Többet tudsz, mint amennyit én? – Köszönés nélkül a lényegre tért… igen, ez Chester. Vajon szex közben is ilyen heves? Gondolatban azonnal lekevertem magamnak egyet. Csupa ellentét vagyok. Épp azon kellene gondolkodnom, és idegeskednem, hogy hova jutottunk, nem pedig Chester teljesítményéről ábrándoznom…
- Nem. Mike fel sem vette a telefont. Sőt könnyebbnek találta, ha egyenesen kikapcsolja a nyamvadt kis készüléket. Francba! Nem igaz, hogy ennyire szerencsétlenek vagyunk.
- Tudod mit? Gyere rögtön hozzám, ne menj haza. Lesz még időd elutazni. Találjunk ki valamit, hogy oldhatnánk meg a helyzetet.
- Rendben.
- A reptéren várlak. – Azzal bontotta a vonalat.

*Chester*

„Csak nehogy igazad legyen Bennington!” Percek, talán órák óta ez járt a fejemben. Kiborított a gondolat. Egyik felem azt mondja kizárt, Amy nem tenne ilyet, a másik viszont egyenesen a képembe üvölti, hogy hé, te balfasz, tudod jól, hogy éreznek egymás iránt… mellesleg Amy ha egyszer bepöccen, ott kő kövön nem marad. Ki tudja, hogy fogja levezetni?! Kurva eget, még belegondolni is rossz. Addig-addig agyaltam, hogy amikor az órára néztem, azt láttam, hogy tíz percem van May érkezéséig. Rohantam a kocsihoz, majd olyan gyorsan mentem, ahogy csak tudtam, de az útra való koncentrálásban nem sokat segített, hogy majd szétrobbant a fejem az idegtől. Egész úton csak üvöltöztem és káromkodtam a kocsiban, vagy a dudára tenyereltem, ha valami balfasz volt a közelemben. A reptérre érve leparkoltam, és vártam.

*May*

- Ha kellőképpen lenyugodtál ahhoz, hogy a vörös fejed visszanyerje eredeti színét, valamint törés-zúzás nélkül ki tudsz szállni a kocsiból és kinyitni a csomagtartót, hogy bepakolhassak, hálás leszek.
- Jézusom! Majdnem szívrohamot kaptam! – Mondta miközben kiszállt, majd bedobálta a cuccaim a kocsiba, de úgy döntöttem inkább szó nélkül hagyom az egészet. Ezt a bölcs gondolatot megfogadva útközben is csendben voltam, hagytam, hogy káromkodjon, mindenkit ledudáljon az útról, valamint, hogy az utastér megteljen a kiabálásával. Eléggé ideges volt a „füstbe ment terv” miatt. Én is, de én lenyugtattam magam, mert tudtam, hogy a mai nap folyamán nem tudok semmit tenni, és ha higgadtan kezelem a dolgot, talán megoldást is találok. Felmentünk Chez hotelszobájába, amit kibérelt néhány napra. Ott aztán lenyomtam a kanapéra miután meguntam, hogy koptatja a padlót a le-fel járkálással.
- Ide figyelj Chester! Hiába fogsz próbálkozni a telefonálással, nem fogod tudni őket elérni. Hagyj nekik időt, és meg ne próbálj visszamenni a következő géppel, ha szeretnéd, hogy a hátralevő életedben élvezhesd a női nem csodáit, ugyanis van egy olyan érzésem, hogy Amy most nagyon szívesen megfosztana ettől az adottságodtól.
- De valamit tennünk kell May!
- Nem érted meg okoska, hogy nem tehetsz semmit? Fogd fel kérlek, hogy időre van szükségük.
- De tudod jól mit mondott a telefonba. Ki tudja mit csinálnak most.
- Tudom mit mondott, hiszen már ezerszer elmondtad, de el kell fogadnod. Mellesleg ha most rájuk rúgnád az ajtót, azzal csak azt érnéd el, hogy Amy jobban megharagudjon rád, és szóba se álljon többé veled. Egyenesen valaki más… vagyis valószínűbb, hogy Mike karjaiba terelgetnéd. – A mondat végére lehajtottam a fejem, és épp megtépni készültem magam, de Chester megmentette a hajamat azzal, hogy átölelt. Mélyen Belélegeztem illatát, s a vállamat simogató kezeire koncentráltam, amik lassan a derekamra tévedtek.
- Igazad van. Aminek meg kell történnie köztük, az meg is fog történni. Csak nehéz ezt elfogadnom. Tudom, hogy neked is nehéz, és ilyenkor áldalak, hogy mellettem vagy, mert még veszélyhelyzetben is normálisabban tudsz gondolkodni, mint én, neked még akkor is józan, higgadt gondolkodásod van, amikor más már régen elveszíti a fejét. Tudom, hogy meg kell birkóznunk a helyzettel. Ez egy kicsit feszülté tett. Azt hiszem a lebukás dühített fel a legjobban, hiszen már régóta tudom, hogy nem múltak el a Mike iránt érzett érzései. Hiába tagadja, látom rajta. Lehet, hogy ez fájni fog neked, de Mike-on is láttam. Ezért volt az az ötletem, hogy tegyük próbára őket. Mert tudni akartam végre, hogy feltétel nélkül szeret engem, vagy képes elpártolni Mike-hoz. Tudni akartam van-e értelme folytatnunk…
- Tudom. Ezzel én is így vagyok. Hiába két éve már, de nem hogy változott volna, még erősödött is.
- Így van. Köszönöm, hogy itt vagy velem. – Súgta a fülembe, majd mélyen a szemembe nézett. Bár az előbb még mélységes bánatot éreztem, most mégis minden izmom megfeszült az izgalomtól, ami átjárta a testem. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mekkora dög vagyok, de ha Mike belemegy a dologba Amyvel, akkor én is Chesterrel. Hogy honnan tudtam, hogy történt valami? Onnan, hogy éreztem, az életem rá mertem volna tenni, hogy nem épp azon füstölögnek mennyire szemetek vagyunk, hanem épp az érzelmekkel túlfűtött kettesben töltött szabadidejüket élvezik. Szomorú, de én is vágytam rá, hogy ugyanezt tehessem. Hiszen csak úgy érheted el, hogy megszabadulj a kísértéstől, ha engedsz a vonzásnak.

*Amy*

Nem vette fel a telefont, sőt, ki is kapcsolta. Rámnézett, nekem pedig félelem kúszott végig a testemen. Ez az a pont, ahol úgy döntött, velem akar lenni, s én féltem. Soha ilyen tisztán még nem rajzolódott ki előttem a közös utunk, és ez nem kis rémülettel töltött el. Ha most kettesben, amolyan szerelmesen eltöltjük ezeket a napokat, akkor minden, amit felépítettünk magunk körül a darabjaira hullik. Chester és én, May és Mike.

De hát ezt akartam, nem igaz? Mike-ot, mióta csak az eszemet tudtam. Akkor miért is kötöttem ki Chez mellett? Mert ő már az első pillanatban lehengerlő volt, levett a lábamról, magabiztos volt, helyes, heves, és tudta, kit akar: engem.

- Akkor, iszunk valamit? – kérdezte, én pedig hálát adtam az égnek, hogy ő sem akart józan maradni.
- Persze, keverek valami gyilkosat – bólintottam, majd összeszedtem a frissen beszerzett piákat, meg amik voltak még otthon, és nekiláttam egyedi koktélokat keverni.
- Beszéljünk róla… róluk… rólunk? – még jó, hogy éppen háttal álltam neki, mert nem kicsit képedhettem el.
- Nem is tudom – nyögtem ki végül, majd elé tettem az első koktélomat.

Belekortyolt, s az arca rögtön egy édes grimaszba torzult, aztán végül elmosolyodott.

- Annyira nem vészes, de biztos, hogy ez ki fog ütni minket… méghozzá rövid úton.
- Kicsit korán van még hozzá – pillantottam az órára. – Egy film?
- Kettő is jöhet – bólintott.

A filmek alatt nem szóltunk egymáshoz, bár igazából nem tudtam, mit is kéne mondanom. Eddig sosem volt gond, ha Mike-kal kellett beszélgetnem, mivel mi körülbelül mindenről tudtunk csevegni, nem voltunk szégyenlősek. Viszont most kettőnkről kellett volna, és ezt most nem tudtam hova tenni. Egyszerűen túl hirtelen jött mindez, még ha évek óta szeretem is őt. Meg ott volt Chester is. Attól még, hogy ilyen szemét, aljas módon kijátszott, azért nem múltak el az érzéseim az irányában. Rossz volt, hogy olyanokat mondtam neki, bár megérdemelte. Teljes káosz uralkodott a fejemben, s mire a két film lement, már este volt.
Mike irtó zavarban volt, pedig még az első találkozásunkkor, azon az esküvőn sem viselkedett így.

- Mit kéne most csinálnunk? – kérdeztem tőle, mire végre rám nézett a konyhapult mellől.
- Lenne egy-két ötletem, Amy! – az a hangsúly, az a halk, mégis határozott csábítás megfogott, és néhányszor pislogtam a meglepettségtől.
- Talán szívjunk el egy szál cigit – meg sem vártam, hogy helyeseljen, hiszen tudtam, hogy követni fog az erkélyre. Ott aztán meggyújtottam két szálat, majd az egyiket neki adtam. Leültünk egymás mellé a földre, és néztük a csillagokkal pettyezett égboltot.
- Nem hiszem el, hogy itt tartunk… - suttogta. – Vagyis, hogy nem magunktól tartunk itt, hanem miattuk.
- Végülis, ha egy bizonyos szempontból nézzük, akkor miattunk vagyunk itt – vonogattam a vállamat, mire bólintott.
- Azt hiszem, csak nem akartam észrevenni, hogy May félt. Mindig is félt tőled.
- Ez nem igaz – nevettem. – Pár hónapig biztosan nagyon boldog volt, felhőtlenül. Hiszen én hoztalak össze benneteket.
- Igaz – merengett elgondolkodva, én pedig kiszáradó ajkakkal néztem, ahogy a cigarettát a szájához emelte, és beleszívott. Eszményi látványt nyújtott. – Talán a Papercut forgatásának időszaka volt a fordulópont.
- Akkor adtad vissza a karkötőt – lenéztem az említett tárgyra, ami azóta is a kezemen volt, amikor nem voltam fotózáson vagy a kifutón. – Én a fordulópontot a születésnapodra raknám. Arra, amelyiken csókolóztunk.
- Sok minden történt az elmúlt években – átható, barna tekintetét rám szegezte, én pedig csak mosolyogtam. Nem tudtam másként reagálni. – Mondd el, mit érzel… mit éreztél, vagy mi legyen most! – egy percig csak pislogtam rá, aztán nagyot sóhajtottam.
- Amikor megbeszéltük évekkel ezelőtt, hogy kijövök, és együtt fogunk élni, az… tudod, nekem az nagyon nagy dolog volt. De úgy jöttem ki, hogy tudtam, fontos vagy nekem. Soha, senkivel sem barátkoztam össze olyan rövid idő alatt, mint veled. És bár tetszettél már akkor is, valahogy egyszerűen lehetetlen gondolat lett volna, hogy mi ketten együtt legyünk. Aztán megismertem Chestert, és benne azonnal megláttam a férfit, azt, aki levesz a lábamról, aki szenvedélyes és érdekes, és akit szerethetek… és bele is szerettem rövid idő alatt. Aztán jött May, és szegény olyan magányos volt, annyira vágyott már valakire, aki szereti… úgy gondoltam, tökéletes pár lennétek. S csak ezután jöttem rá, hogy ez nekem nem is olyan jó… hogy fáj. De még mindig szerettem Chezt, sőt, most is szeretem. Nem tudom miért, de te mégis… valahogy mindenki fölött állsz, egyszerűen úgy vagy tökéletes nekem, ahogy vagy. Még úgy is, hogy May-jel vagy. Én csak szeretlek azért, aki vagy – pár pillanatig csak néztem a csillagokat, majd halkan folytattam. – Hogy mikor szerettem beléd, nem tudnám megmondani, de valahogy ez már nem is fontos. Csak az a fontos, hogy ez az érzés velem van minden percben, és mára olyan mértéket öltött, hogy ha a közelemben vagy, már képtelen vagyok elrejteni. Erővel kell magamat arra kényszerítenem, hogy ne nézzek rád úgy, hogy annyira nagyon nyilvánvaló legyen, mit érzek, hogy ne öleljelek át, hogy ne csókoljalak meg. Ez megy, amikor Chezzel vagyok… mármint, akkor mindig szilárdan úgy érzem, hogy csak ő és én… és akkor megjelensz te, és minden borul. Mintha azzal, hogy pusztán meglátlak, minden, amit Chester iránt érzek, hazugság lenne. Egy rossz utánzata annak, amit feléd táplálok. A közelébe sem ér az, amit iránta érzek annak, amit irántad, Mike – fürkészőn és kissé kérdőn néztem fel az arcára, ő pedig megértette, hogy várom az ő hasonló elmélkedését.
- Én… egyszerűen csak… szerelmes vagyok beléd.

Nos, ez volt Mike. Ezer meg ezer dalszöveget képes megírni, de azt, amit a való életben érez a másik iránt, ilyen egyszerűen és mégis gyönyörűen el tudja mondani. Végülis, nem is kellett több.

Egy pillanatig csak néztünk egymás szemébe, aztán ahogy én, úgy ő is arra jutottunk, hogy itt már nincs megállás. Egyszerre hajoltunk a másik felé, ujjaimat a hajába fésültem, és szorosan hozzá simultam, miközben ajkai összetalálkoztak az enyémmel. Hirtelen nem is tudtam volna összehasonlítani a születésnapi csókkal, mert egyszerűen minden emlék és gondolat kiszaladt a fejemből. Először lágyan megcsókolta a felső, majd az alsó ajkamat, s ezután nyelve megkereste az enyémet, hogy aztán egy igazi vérlázító csók vehesse kezdetét.
Újult lendülettel toltam arrébb a közelünkből a székeket és a hamutálcát, Mike pedig értve a kezdeményezésemből elfektetett a kövön. Kezei besiklottak a pólóm alá, én pedig felnyögtem az érzéstől, ahogyan végigsimított az oldalamon, majd megállapodva a melleimnél, kényeztetni kezdett. Elszakadt a számtól, így előtörtek belőlem a jóleső sóhajok, és halk nyögések, ahogy a nyakamat, a kulcscsontomat, majd a melltartószegély mellett csókolgatta a bőrömet.
Lábaival szétfeszítette az enyémeket, én pedig készségesen nyomtam az ölemet az övének, s attól, ahogy megéreztem mennyire kemény csak még nagyobb terpeszbe kényszerültem. Mintha valami külső erő mozgatott volna, nem is gondolkoztam azon, mit és hogyan csináljak. Egyszerűen minél közelebb akartam lenni hozzá, érezni, és magamba inni az illatát, megjegyezni minden érintését, és hangosan felnyögni minden csókjánál.
Erősen megszívta a nyakamat, én pedig újra a hajába túrtam, és csak még közelebb vontam magamhoz; fantasztikus volt érezni, ahogyan kicsit fájdalmasan, de szívogatta a bőrömet, ez csak még jobban felkovácsolta a szenvedélyemet.
Megkerestem a pólója szegélyét, és egy ügyes mozdulattal megszabadítottam tőle, ezt ő is kihasználta, s egy pillanattal később már én is felső nélkül feküdtem alatta. Újra végigcsókolta a mellkasomat a melltartó mellett, majd megunva a kis játékot, attól is megszabadított, és immáron szabadon nyalogathatta a melleimet; hol az egyiket, hol a másikat.
Rövid úton lekerült rólam a nadrágom is, méghozzá úgy, hogy közben Mike végighúzta a nyelvét a hasamon, körbecsókolta a belső combomat, és miután a nadrág lekerült, ujjai becsúsztak a bugyim alá, és elmerült bennem.
Ekkor már nem bírtam magam visszafogni egy kicsit sem, és nem foglalkozva vele, hogy a szomszéd lakásban lehet, hogy hallják, úgy igazán hangosan felnyögtem. Erre Mike halkan felnevetett, rekedt, mély hangon, nekem pedig muszáj volt beharapnom az ajkam, ha nem akartam felsikítani. Elképesztő módon felizgatott már eddig is, de valahogy ez a hang túltett mindenen.
Én is kapkodva nyúltam a nadrágjáért, majd mikor közösen letornáztuk róla, Mike újra megcsókolt, én pedig benyúltam az alsónadrágjába, és ujjaimat férfiasságára kulcsoltam. Eddig is éreztem, hogy igazán kíván, de a tenyeremben érezni a melegségét és a keménységét egyszerűen fantasztikus dolog volt.
Mike elhajolt tőlem, homlokát a fejem mellett a hideg kőnek támasztotta, és halkan felnyögött, közvetlenül a fülem mellett. Ez annak volt a jele, hogy ő is hasonlóképp önkívületi állapotban van, és az ösztönei vezetik. Nem csókolt most, csak élvezte, hogy kényeztetem, én pedig gyorsítottam kezem játékán.
Úgy éreztem, nem bírom tovább nélküle, mindennél jobban magamban akartam érezni. Mike ujjai, miközben én sebesen dolgoztam odalent, megálltak, és kis idő múlva, összeszedve magát, levette rólam a bugyimat is, én pedig lejjebb toltam a boxerét, s mikor ő megszabadult tőle, végignéztem rajta.
Soha, senkit sem találtam még ilyen tökéletesnek, mint őt. A bőre, minden kis porcikája mestermű volt, mégis az volt a legteteje ennek az egésznek, mikor újra belenéztem a csillogó, barna szemekbe. Láttam bennük, hogy szeret, tiszta szívéből, és mivel most csak mi ketten voltunk, nem is kellett visszafognia magát, vagy elrejtenie, amit érzett.
Kinyújtottam a kezem, ő pedig közelebb hajolt. Átkulcsoltam a nyakát, s lehúztam magamhoz egy újabb csókra.
Mike végigsimított a combjaimon, majd lábaimat felhúzta a csípőjéhez, s felém mozdult. Pár pillanatig élveztük, ahogy férfiassága az ölemnek feszült, majd egy újabb mozdulattal könnyedén belém hatolt– sosem voltam még ilyen nedves, mint most.
Még sosem éreztem magam ennél teljesebbnek, ennél boldogabbnak, de egyben abban is biztos voltam, hogy még sosem töltött ki senki ilyen tökéletesen.
Egy pillanatig minden izmom megfeszült, tökéletesen körülfogva Mike-ot, s ezzel a tudatos szorítással elértem, hogy valami olyasmit motyogjon a fülem mellett, hogy „ebbe bele fogok halni” – nos, én is így éreztem. Aztán ahogy mozogni kezdtünk, egyre inkább elragadott a vágy, s addig meg sem álltunk, míg el nem értük a tökéletes beteljesülést. Ekkor Mike zihálva újra a kőre támasztotta a homlokát, én pedig kezemmel és lábammal is magamhoz öleltem, szinte el sem akartam engedni, s szerencsére nem is akart szabadulni.
Még egy darabig feküdtünk ott, majd a fülébe súgtam, hogy lassan kezd kényelmetlen lenni a kemény fekhelyem, mire mosolyogva felhúzott, és visszamentünk a lakásba. Pár percig tanácstalanul álltunk a nappaliban. Az, ahogy egymás testét simogattuk, mindkettőnknek jelezte, hogy még nem volt elég a másikból, viszont nem akaródzott bemenni egyik szobába sem. Így maradt a konyha, a nappali és a fürdő – pontosabban a konyhapult, a dohányzóasztal, és a zuhanyzó. Végül pedig mindketten felvettünk magunkra némi ruhát, és letelepedve a kanapéra, újabb filmet kezdtünk nézni, hajnali öt felé.

*May*

Azt hittem rávetem magam. Hogy miért? Mert eszméletlen vonzást éreztem. És bár úgy voltam vele, engedek a vonzásnak, valami belső hang arra késztetett, hogy ne tegyem. Egy pillanat alatt meghátráltam.

- Én… én most… elmegyek lezuhanyozni. – Közben a fürdőajtóra mutogattam, majd berohantam. Ledobáltam a ruháimat, és beálltam a vízsugár alá.

A legrosszabb az volt, hogy az agyamban kuszaság volt. Nem tudtam semmit sem tisztán látni. Ott volt egyik részről Mike és Amy, a másik részről viszont a nappaliban le-fel járkáló szörnyeteg. A démonom volt, méghozzá a legrosszabb fajtából. Valósággal magához láncolt két évvel ezelőtt, és ehhez bőven elég volt egy csók is. Megrészegültem tőle, és ez nagyon nem volt jó, abból a szempontból, hogy elvileg én „boldog” párkapcsolatban élek. Bár tudtam, hogy ezt már múlt időben kellene mondanom. Nem tudom honnan tudtam, de biztosra vettem, hogy Ő már nem az enyém. Hogy Ő már mást szeret.

Talán az évek során, míg a lelkünk eggyé vált, addig megtanultam érezni azt, amit ő is érez. És már tudtam. Régen tudtam, hogy vesztettem. Először szerelem volt. Nem is akár milyen. A legszebb születésnapi ajándék, de mára csak a bonyodalom maradt. Tisztán ott volt előttem egyre jobban, ahogy teltek-múltak a napok, hogy az én szerelmem, a férfi, aki a világot jelentette, lassan teljesen enged az elkerülhetetlennek.

Hiszen ez nyílt titok volt, hogy Amy és Mike szerelmes pár. És azt, hogy köztük ennyire erős a szerelem, nekem köszönhetik. Hogy miért? Mert útban voltam. Mindketten akadályba ütköztek. Belém. Ha jobban belegondolok Chester is hátráltatta Amyt. Küzdöttek egymás ellen, küzdöttek a saját érzéseik ellen, mert mi ott voltunk nekik. És éppen ez volt az, amiért egymásba szerettek. A szerelem pedig betetőzött… ezen az éjszakán. Rossz volt látom, és éreznem. Rossz volt elfogadni és elviselni. De muszáj volt. Lassan megszoktam.

*Chester*

Én még mindig le-fel járkáltam. Nem tudom mi a fene ütött belém. Az előbb May-jel megint ugyanott tartottunk, ahol két évvel ezelőtt is. Már csak az hiányozna, hogy egymásnak essünk. Amy ha megtudná, megetetné velem a farkamat… Nem is értem miért jött az a gondolat, hogy esetleg több is lehetne May-jel.

Nyílt a fürdőszobaajtó, én pedig odapillantva azonnal megértettem honnan jött az a bizonyos több is lehetne köztünk ötlet. Barna bőrét tökéletesen kihangsúlyozta az az egy szál fehér törölköző, amit viselt. Lassan már derékig érő haja vizesen omlott a hátára. Ahogyan kilépett a fürdőből megvillantak formás lábai, amelyeken lefolytak a vízcseppek.

Behunyta a szemét, és ujjaival végigszántott a haján. Abban a szent pillanatban tisztán elképzeltem, ahogyan beletúrok a hajába, és irányítom a fejét, miközben ő térdel előttem. Természetesen törölköző nélkül.

Gondolatban jól seggberúgtam magam, és berohantam mellette a fürdőbe úgy, hogy kis híján felborítottam őt. Hátra se nézve mormoltam el egy bocsit, majd bevágtam magam mögött az ajtót. A tükör elé értem, mire levettem a pólóm, és összeráncolt homlokkal néztem a nadrágom elejének újonnan kialakult dőlésszögét. Elég volt a puszta látványa ennek a lánynak ahhoz, hogy máris olyan legyen a farkam, mint egy betongerenda. Lehámoztam nagy nehezen a nadrágomat és a boxeremet, majd beálltam a zuhany alá.

Én esküszöm nem így akartam, de a kezem véletlenül lejjebb tévedt. Marokra fogtam a saját férfiasságom, és mozdítottam a kezemmel rajta, míg bal kezemmel a csempének támaszkodtam, s felsóhajtottam. Azt se tudom mikor csináltam ilyet utoljára. Eddig mindig elvégezte a barátnőm helyettem a munkát.

Az ő testét, az ő arcát képzeltem magam elé, de egyszer csak azt vettem észre, hogy a vonásai, az alakja átalakul, mígnem egy teljesen új személyt látok magam előtt: Mayt. Nem volt se erőm, se energiám átkozni magam emiatt, de úgy éreztem muszáj ezt tennem, különben ha kimennék, keményen elrendezném a sorsunkat.

*May*

Nem értettem miért kellett így beszáguldania a fürdőbe, de egy vállrándítással elintéztem a dolgot, majd elővettem egy szál cigit és egy gyújtót, majd kivonultam a teraszra. A szálloda nem is tudom hányadik emeletén voltunk, de hogy nagyon magasan, az biztos. Mélyet szívtam a cigiből, hogy elterelje az éppen zuhanyozó Chesterről a gondolataim. Valahogy nem szerettem volna meztelenül elképzelni magam előtt. Rossz hatással lett volna rám. Tovább szívtam a cigimet, s olyannyira elmerültem a város fényeinek elemzésében, hogy Chester hangja zökkentett ki a gondolkodásomból.

- Min elmélkedsz ennyire?
- Baszki! Megijesztettél. Csoda, hogy nem ugrottam le innen. – Mondtam miközben tetőtől talpig végigmértem a testét. Ágyékát egy törölköző takarta, mellkasán a víz csordogált lefelé, de valahogy jobban lekötötte a figyelmemet az a bizonyos „sötét csík”. Közelebb jött hozzám, majd amikor mellém ért lenézett a mélységbe.
- Kicsit nagyot estél volna. – Nevetett.
- Aha. – Mondtam bambán. Már az illata is megrészegített. Gyorsan rágyújtottam.
- Adsz nekem is? – Kérdezte, de meg se várta a válaszom, már a szájában volt a parázsló rudacska. Még jó, hogy legalább egyet slukkoltam belőle.

*Chester¬*

- Osztoznod kell velem. – mondta May, majd a cigit tartó kezemet magához húzta, a szájába vette a végét, és mélyet szívott belőle, miközben a szemembe nézett.

Ennyi kellett nekem. Elrántottam a kezem, beledobtam a füstölgő rudat a hamutartóba, majd a következő pillanatban az erkély falához toltam Mayt, egész testem hozzápréselődött, a kezeit pedig a feje fölé szorítottam. Ajkai megtalálták az enyémet, s nyelvünk szenvedélyes vad táncba kezdett. Tudtam, hogy innen már nincs megállás. Nem is akartam megállást. Elengedtem a kezeit. Egyik kezem becsúszott a törölközője alá, végigsimított a combján, majd megállapodott a fenekén, míg másik kezemmel lerántottam róla a törölközőt. Természetesen ő sem tétlenkedett. Lerángatta a törölközőt a derekamról, s még közelebb húzott magához, ami már szinte lehetetlen volt. Egyik lábát a derekamhoz emelte, s hozzám dörgölőzött. Mindketten belenyögtünk a csókba, amikor megéreztük egymás vágyát. Automatikusan cselekedtem. Miközben hajánál fogva hátrahúztam a fejét, hogy a nyakát csókoljam, addig mindenféle teketóriázás nélkül mélyen beléhatoltam. Ez durva, kemény szexnek ígérkezett…

*May*

Felsikoltottam az érzéstől. Esküszöm életemben először teljesnek éreztem magam. Soha nem hittem volna, hogy ennyire jó lehet vele. Minden egyes lökése leírhatatlan érzés volt. Szemérmetlenül hangos voltam, de ez érdekelt most a legkevésbé. Már-már betöltötte az éjszaka csendjét a sikoltozásom, de valahogy Chesternek is az volt az utolsó gondolata, hogy halkabbra fogja magát.

Csókoltam a száját, a nyakát, harapdáltam, szinte már széttéptük egymást. Azt hiszem, életem végéig emlékezni fogok arra az érzésre, amikor feljutottam vele a csúcsra. De nem álltunk meg. Belöktem őt az ajtón, ahol újra egymásnak estünk, de sikerült eljutnunk a zuhanyzóba legalább. Ott is lezavartunk egy menetet, majd bebotorkálunk a hálószobába.

Ott feküdtem mellette, de nem voltam nyugodt. Természetesen ezt nem az idegességre értettem. Úgy éreztem, hogy életemben először a helyes úton járok, azzal az emberrel, aki mellett a helyem van, s nem volt bűntudatom.

Talán azért sem volt, mert biztosra vettem, hogy Mike is ugyanezt teszi. Felbecsülhetetlen érzés volt Chez karjaiban feküdni, de forrt a vérem és nem bírtam magammal. Felé fordultam, a nyelvem végighúztam a nyakán, beleharaptam, s picit megszívtam a bőrét. Egyik kezével belemarkolt a fenekembe, míg másik kezével megtalálta legérzékenyebb pontomat, s szemébe nézve a tűz garantálta az eseménydús éjszakát.