Az új generáció

"ÉS AZTÁN BOLDOGAN ÉLTEK... DE EZ MÁR EGY MÁSIK TÖRTÉNET!"



55. fejezet

Bekka szemszöge:

Tikkasztó, augusztusi napon szálltam le a gépről a LAX-on, ahogy végre hazaértem Franciaországból. A terminálhoz vezető folyosón sorban kerülgettem ki az előttem vánszorgó embereket, mivel minél hamarabb találkozni akartam Annie-ékkel. Sejtettem, hogy nem egyedül jön ki elém, hisz Rint nem is lehetett volna másra bízni, míg hazaérünk innen.

Ahogy kiléptem az ajtón, és szemem elé tárult a hatalmas váróterem, tekintetemmel azonnal azt a két személyt kerestem, akik az életem megszépítői voltak – persze, többek között.
Szinte meg sem pillantottam a többi embert, akik körülöttünk tolongtak, csak épp hogy átsiklott rajtuk a szemem, de őket azonnal megismertem.

Annie és Rin az egyik oszlop mellett ácsorogtak, egyik kezükkel a másikét fogták, míg a másikban jégkrémet tartottak. Rin rózsaszín szoknyában, és fehér blúzban volt – sejtettem, hogy Annie öltöztette reggel -, míg Annie egy fekete rövidnadrágban, Linkin Parkos pólóban és egy DC cipőben állt, és éppen felém nézett.

Ahogy meglátott, mosoly szaladt kedves arcára, majd leguggolt Rin mellé, és megmutatta neki, merről is közeledem én. Ahogy a koromfekete tekintet összeakadt az enyémmel, Rin máris kiszakította magát Annie kezéből, és felém kezdett szaladni.
A szívemben most is, mint mindig, ha velük lehettem, boldogság áradt szét, és mosolyogva leguggoltam, hogy aztán Rint magamhoz ölelhessem.

- Ha ötször nem beszéltük végig, hogy nem szalad el tőlem, akkor egyszer sem – mosolygott elnézően Anna, ahogy közelebb lépkedett hozzánk, én pedig még mindig a karjaimban tartva Rint, sután őt is magamhoz öleltem egy pillanatra.
- De már hiányzott anya! – nézett rá komolyan Rin, majd felém fordult, és vigyorogva felém nyújtotta a jégkrémet. – Kérsz?
- Nem, köszönöm, Kincsem!
- Menjünk, anya, mert apa is nemsokára hazaér szerintem, és ő még nálunk is jobban hiányolt – intett a csomagok felé Annie, én pedig bólintottam, és elindultunk összeszedni a táskáimat.

A kocsiban hátraültem Rin mellé, akinek egy kis ideig be sem állt a szája, úgy ecsetelte, mi történt vele az elmúlt öt napban, míg nem voltam itthon – nem, mintha telefonon nem mondta volna már el, de hát ugye az ördög a részletekben rejlik.

Rin egy négy éves – már majdnem öt, ahogy ő szokta mondani -, hosszú, fekete hajú, sötét, mandulaszemű kislány volt, akit Mike-kal három és fél - négy éve fogadtunk örökbe Japánban. A srácok a mai napig járnak oda, gyűjtenek a természeti katasztrófák miatt. Rin is egy földrengés szerencsétlen áldozata volt. Elvesztette a szüleit, és árvaházba került, alig pár hetesen. Mike egészen véletlenül szúrta ki pont őt, és én is már a legelső pillanatban oda voltam a kislányért. Ahogy akkor egymásra néztünk, már tudtuk, hogy mit akarunk. Rint akartuk, igaz, egy ideje már nem terveztük gyarapítani a családot, mégsem volt kétségünk afelől, mit kell tennünk.

Az úton, Annán láttam, hogy valami nincs rendben vele, és a tippem be is igazolódott, mikor belépve a házunkba, azonnal vágott egy fintort az egyik nagy képre, ami a falon lógott. A kép a Bennington családot örökítette meg, még úgy öt évvel ezelőtt.

- Annie, minden rendben? – kérdeztem azért mégis rá, és leülve a kanapéra, azt figyeltük, hogy Rin hogyan bontogatja a neki hozott ajándékot.
- Minden csodás… - vágta rá azonnal, töménytelen cinizmussal a hangjában, mire elmosolyodtam.
- Tyler? – bólintott, mire átkaroltam a vállát, és igyekeztem elérni, hogy rám figyeljen. - Figyelj, az, ha ölitek egymást, nem segít, tudod jól!
- De tiszta Bennington! Flegma, mint amilyennek Chestert leírtátok az ő korában, és állandóan azzal jön, hogy túl fiatal vagyok és nem értem meg őt. De hát, az Isten áldja meg, csupán két évvel idősebb nálam! – csapott tehetetlenül a combomra, mire elhúztam a számat, de nem szóltam rá semmit.
- Talán, ha nem lennél féltékeny minden lányra, aki megfordul körülötte, akkor nem akadna ki folyton – mindketten Rinre néztünk, aki csupán néhány pillanatig nézett ránk, majd visszafordult az ajándékához, ami egy összerakható Eiffel-torony volt.
- Még mindig tartom magam ahhoz, hogy téged az ufók hoztak, hugicám – mormogta Anna, én pedig elnevettem magam.

Rin, ahhoz képest, hogy négy éves volt, rendkívül érettem látta a világot. Ezt már mindannyian megszoktuk, de Annának még mindig furcsa volt egy kicsit. Persze kialakult köztük egy vita – mint mindig -, arról, hogy Annie szerint Rin azt sem tudja, mi az, hogy féltékeny, én pedig csak figyeltem őket. Hiába volt köztünk tizenhat év korkülönbség, teljesen egyenrangú partnerekként vitáztak.

Nem volt időm végighallgatni mindazt, amit mondtak egymásnak, mert közben megcsörrent az itthoni telefon. Nos, valójában nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy ki hívott, és azon sem, hogy mit akart mondani.

Még akkor is telefonon beszéltem, mikor nem sokkal később nyílt az ajtó, és végre megint láthattam, ahogy Mike beledobja a kulcsát a tálba, majd megöleli a két lányunkat. Mosoly futott az arcomra, habár amit hallottam most, eléggé lelombozott… Mégis sikerült leráznom az edzőt, és rövid úton én is Mike karjaiban landoltam.

Míg Anna és Rin egymás szavába vágva árulkodtak egymásról Mike-nak, én futó csókot váltottam vele, és beletúrtam a fekete – s néhol ősz – tincsekbe, majd egyszerűen hozzábújtam.

Most, hogy újra itthon voltam, vele, velük, az egész világ szebbnek és színesebbnek látszott.

Miután Mike nem tett igazságot köztük, ahogyan sosem szokott, mindannyian felmentünk Rin szobájába. A másodikon mérgelődtem egy sort a folyosón eldobált pólók és egyéb kellékek miatt, de ahogy rásandítottam Mike-ra, ő csak megvonta a vállát. Cseppet sem zavarta, hogy a gyerekeink rendetlenek, mint a bűn. Csak megcsóváltam a fejem, majd a harmadikon Rin szobájában újabb kis piros pöttyöt tettünk a hatalmas fali térképre.

Rin tudta, hogy biológiailag nem a mi lányunk, mégsem zavarta. Tudta, hogy ugyanúgy szeretjük őt is, mintha csak a sajátunk lenne. Egyetlen kérése volt úgy egy évvel ezelőtt, mikor ezt elmondtuk neki: egyszer szeretne ellátogatni a szülőhazájába.
Habár akkor még csak három éves volt, valahogy felfogta a dolgok súlyát, és mégis, ezek mellett, ugyanolyan álmodozó gyerek tudott maradni, mint mások. Viszont ettől a naptól kezdve bontakozott ki a nagy álma, hogy körbe szeretné egyszer utazni a világot. Azóta, ha Mike vagy én, esetleg a többiek járnak valahol külföldön, hozunk Rinnek valamit az adott országból, ami rá jellemző, Rin pedig pöttyökkel jelöli a bejárt utunkat a térképen. Most sem volt ez másképp.

Lentről ajtócsapódást, majd nevetést hallottunk. Annie váltott az apjával egy amolyan mindentudó pillantást, majd rám vigyorgott. Azt hiszem ő is sejtette, hogy kitől jött az előbbi hívás, és miért.

- Anya!
- De jó téged…
- Újra itthon látni! – fejezték be a mondatot egymás szavába vágva a fiúk, majd együttesen bordaropogtató ölelésben részesítettek.
- Beszélnünk kell! – Dean és Chace egymásra néztek, majd színpadiasan sóhajtva levetették magukat a kanapéra. – Mr Rogers hívott, és…
- Meg tudjuk magyarázni! – kezdte hevesen Dean, én pedig felvont szemöldökkel leültem velük szembe és vártam.
- Az egész Derek hibája…
- Igen, mert rámozdult Willow-ra, és…
- Tudod, milyen Mike…
- Sosem mondaná meg a csajnak, hogy…
- Totál szerelmes belé… - magyaráztak, s már meg sem lepődtem, hogy tökéletesen be tudják fejezni egymás mondandóját.
- Nem vagyok szerelmes Willow-ba! – hangzott a tömör válasz Mike felől, aki most az apja mellett ácsorgott a nappali ajtajában, és Rint tartotta.
- De igen, az vagy – kontrázott Dean. – És, ha már te nem tanítod móresre Dereket, akkor…
- Mi szívesen vállaljuk, hisz testvérek vagyunk! – Chace összepacsizott Deannel, és diadalmasan néztek az öccsükre.
- Ezt akkor sem nektek kell elintéznetek! – kötötte az ebet a karóhoz Mike. Ahhoz képest, hogy mennyire sármos volt már így, tizennyolc évesen is, valahogy sosem volt ezzel tisztában, vagy csak szándékosan nem vett erről tudomást. Teljesen olyan volt, mint az apja. Sötét haj, barna, igéző tekintet, s nem tévedtem, mikor az apja nevét választottam neki; kiköpött Shinoda volt. Ellentétben a bátyjaival, akik mindketten világosbarna hajú, kék szemű, tizenkilenc éves ikerpár voltak; ők inkább voltak az én családomra hajazók, mint Mike-éra. Ők ketten igazi nőfalók voltak (ellentétben az öccsükkel), és ez ellen semmit sem tehettünk, bár valójában nem is akartunk. Okosak voltak, felelősek a saját tetteikért, megbízhattunk bennük… a legtöbb esetben.
- Attól még, hogy ti ketten vagytok, nem szállhattok szembe állandóan mindenkivel! – dorgálta meg őket Mike, mire a fiunk is bólogatni kezdett mellette.
- Pláne nem a pályán! A foci nem egy veszélytelen sport, és nem lenne jó, ha amiatt, hogy az öcséteknek akartok segíteni… - kezdtem, de most is, mint általában, félbe lettem szakítva.
- Anya, Derek falember… Olyan, mint egy kétajtós szekrény – Dean olyan meggyőződéssel mondta, ami Chace nyelvét is feloldotta.
- Ráadásul egy őstulok. Ha tudnád, miket szokott szövegelni az öltözőben… Nem csoda, hogy a pompom lányokra hajt, mint amilyen Willow is… - magyarázta Chace, miközben kétkedve összehúzta a szemöldökét, és az öccsére nézett. – Nem is értem amúgy, mit akarsz tőle. Az a csaj egy…
- Ne is folytasd! – mordult rá Mike, majd letette Rint és felcaplatott a szobájába, jól becsapva maga mögött az ajtót.
- Azt hittem, fontos nektek a játék, de az edző azt mondta, eltilt benneteket két meccsről! – közöltem, mire a két teljesen egyforma arc egyszerre sápadt el.
- Úgy gondolom, ez elég büntetés nekik, szóval nem kell kitalálnunk mást – érvelt Mike, mire bólintottam.
- Amúgy, ha valakit cseszegetni akartok, ott van Tyler!
- Anna! – szóltunk rá kórusban az eddig a háttérben meghúzódó lányunkra, aki csak villantott egy bűbájos mosolyt, majd az öccse után ment az emeletre.
- Két meccs… két meccs? – ismételgette Chace, mint aki nem akarja elhinni, amit mondtam.
- Igen, Szívem, két meccs – simogattam meg a térdét vigasztalóan. - Elvégre az esés közben annak a srácnak eltört az orra, pedig nem ez lett volna a dolgotok, ha jól sejtem.
- Hát nem, de… - motyogta Dean, de ő maga sem tudta, hogyan is folytassa.
- Figyeljetek! – ült le melléjük Mike, ölébe vonva Rint is. – Elvárjuk tőletek, hogy vegyétek komolyan mind a játékot, mind az öcsétek kérését. Nem a ti dolgotok eldönteni, ki tetsszen neki, és ki nem. Arról nem is beszélve, hogy öt éves korotok óta imádjátok az amerikai focit, és anyátok meg én mindent meg is tettünk, hogy…
- Jó, jó, ne folytasd! – mormogta bűntudatosan Dean, a testvére pedig lehajtott fejjel bólintott.
- Jók leszünk! – ígérték kórusban. Dean felnézett a plafonra, mintha át akarna látni rajta, majd felsóhajtott.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha megnézzük mi is Mike-ot. Bár még mindig fent tartom, hogy az a lány nem hozzá való – ezzel elindultak ők is felfelé, s néhány másodperc múlva Rin is elszaladt mesét nézni, s kettesben maradtunk. Átültem Mike mellé, hátradőltünk, átöleltük egymást, és hallgattuk a fentről leszűrődő veszekedés, majd nevetés hangjait.
- Tudod, mikor Anna megszületett, örültem, hogy kislány lett, és hogy élve megúsztuk – erre csak horkantott egyet, én pedig megsimogattam az arcát. – Aztán, mikor nem is olyan sokkal később ez a két csibész is a kibújt a hasamból, azt gondoltam, hogy milyen aranyosak lesznek, hogy ilyen egyformák…
- Most meg úgy érzed, hogy inkább csapás az emberiségre – nevetett Mike, mire fintorogva-mosolyogva bólintottam.
- Komiszak, szemtelenek, nagyszájúak, olyan ki-ha-én-nem típusúak, mégis okosak, kedvesek és elbűvölőek…
- Igen, furcsa… néha elgondolkodom, hogy nem Peti-e az apjuk – szúrta oda Mike, mire rosszallóan rácsaptam a combjára. – Csak viccelek!
- Ajánlom is… - morogtam, majd belefúrtam az arcomat a nyakhajlatába, és magamba szívtam az illatát, amit több, mint húsz éve imádtam. – Mike viszont teljesen más, mint az ikrek.
- Olyan, mint te – cirógatta meg mosolyogva a karomat, majd kis fészkelődés után halkan megkérdezte, hogy mi is van Tylerrel.
- A szokásos – vontam meg a vállamat, de ő bosszúsan fújtatott.
- Esküszöm, beverek neki egyet, ha sokat szórakozik még Annával, hiába Chester fia!
- Miért, Deannek sem húztál be, mikor Claire-t szédítette?!
- Claire idősebb náluk, ha ez kellett neki, akkor…
- Anna is elég idős már, Mike! – néztem fel rá, de olyan durcás képet vágott, hogy tudtam, ebben a vitában nem nyerhetek. – Jó, felfogtam! – visszakoztam azonnal, mire megeresztett egy mosolyt. – De ti nem tudtok mindent.
- Mit nem tudunk? – kérdezett vissza, én pedig felkeltem mellőle és összehúztam a nappali kétszárnyú ajtaját, majd visszasiettem mellé.
- Figyelj, Tyler körül csak úgy nyüzsögnek a lányok, ami nem csoda, hiszen egy világszinten ismert zenekar énekese. Az alma nem esett messze a fájától – Mike erre csak bólintott. – Rengeteg lány, tudod… emlékszel te még azokra az időkre… meg nem mintha most másképp lenne – sandítottam rá gonoszul vigyorogva, mire ártatlan képet vágott.
- Én csak téged…
- Tudom, tudom. Szóval, gondolj bele kicsit Ty helyzetébe…
- Akarná is azt a sok csajt, meg akarná az én lányomat is. De a kettő nem megy, és nem értem, hogy miért állsz mellé?! – dörrent fel, mire nyomtam egy puszit a szájára. Imádtam, hogy ennyire védte Annát, mióta csak megszületett.
- Mert eszméletlenül illenek egymáshoz. Ma is láttad, hogy Annán LP-s póló van? Ő is legalább annyira büszke rátok, mint Ty. Ráadásul imádja őket is… És hát Tyler, amint hazaér a turnéról a srácokkal… el fog jönni hozzád! – Mike értetlenül nézett rám, de én meg az essen-már-le tekintetemmel viszonoztam ezt.
- Nem! Nem, nem, nem, nem… - ismételgette ijedten, és úgy nézett rám, mintha hirtelen két fejem és három másik orrom nőtt volna.
- De! Meg fogja kérni tőled a kezét. Mert látod, ilyen jól nevelt Bennington lett belőle!
- De olyan fiatalok még! És te ezt honnan tudod?
- Talinda hívott, hogy készítselek fel. Nem akarja, hogy lenyeld keresztbe a fiát – vigyorogtam rá, mire elhúzta a száját.
- Azért annyira nem vagyok rossz!
- Nem hát… - hagytam rá a dolgot.

A vacsora ugyanolyan zsivajban telt, mint máskor. Rin még mindig Annával vitatkozott, bár már más témában; az ikrek újabb csíntevésen törték a fejüket, amivel borsot törhetnének Derek orra alá úgy, hogy nekik ne legyen belőle bajuk; míg én a fiatalabb Mike-kal beszélgettem erről a Willow lányról. Nekem sem volt éppen szimpatikus a többiek szavaiból ítélve, kedves férjem pedig inkább Annáékhoz szállt be. Nem szeretett szerelmi ügyekben a srácoknak tanácsot adni, ezeket a dolgokat mindig átpasszolta nekem, ő inkább a lányokra összpontosított ilyen téren.

Később, miután Rint ágyba tettük, mi többiek leültünk a nappaliba egy-egy pohár borral, vagy üveg sörrel, és meccset néztünk. A fiúk együttes erővel kiabáltak és szurkoltak, míg én Annie-vel beszélgettem. Kicsit aggódott, hogy vajon mi van Tylerrel, hiszen messze van tőlünk, valahol Ausztráliában, én pedig csak nagy bölcsen nyugtatgattam, hogy biztos jól van. Azt már nem közöltem, hogy lehet, éppen gyűrűt keresgél valahol.

A meccs végeztével az ikrek ujjongva vonultak fel a szobájukba, és tudtam, hogy semmi értelme most rájuk pirítani, hogy az egész második emelet az ő cuccaikkal van tele. A két Mike kicsit csüggedtebb volt, ők mindig „csakazértis” a másik csapatnak szurkoltak.
Anna még egyszer káromkodott egy sort Ty miatt, majd ahogy észrevette a telefonján az eddig nem elolvasott üzenetet, bosszankodása átment egy mosolyba, és csillogó szempárba.

Mikor végre mi ketten is ágyba kerültünk, átöleltük egymást, és lassan csókolózni kezdtünk. Mint a tinik, lassan, kóstolgatva, mintha ez lenne az első. Imádtam.

- Lexiék amúgy hogy vannak? – kérdezte két csók között, s ujjai besiklottak a hálóingem alá.
- Jól. Franciaországból most Magyarországra mentek a gyerekekkel… Petit hiányolták már a szülei, de az évfordulójukra visszajönnek, és tartunk egy össznépi ünneplést – sóhajtottam halkan. Egyszerűen képtelenség volt gondolkodni, mikor ezt művelte velem.
- Ezen a napon túl sok olyan információt kaptam, ami… meglepett – nézett fel rám, ajkai pirosak voltak a csókomtól, szemei pedig vágytól csillogtak. – Majd ráérünk a gyerekeken gondolkodni holnap, de remélem, tudod, hogy milyen nap van ma?!
- Hm… lássuk csak – úgy csináltam, mint aki elgondolkodik, de mikor megéreztem a nyelvét végigsiklani a nyakamon, azonnal kiböktem a választ. – Ma van huszonhárom éve, hogy megismertük egymást.
- Igen, és ez a nap megérdemel egy kis… - a fülemhez hajolt és halkan belesuttogott. – romantikát.
- Tényleg? Én inkább valami heves, túlfűtött, szenvedélyes…
- Ahogy óhajtja, Mrs Shinoda! – kuncogott fel, félbeszakítva a felsorolásomat, és fölém gördülve újra megcsókolt, csak most sokkal nagyobb hévvel, mint eddig.

Huszonhárom éve volt, ahogy azon az augusztusi napon véletlenül ugyanabban a boltban kötöttünk ki. Huszonhárom éve övé a szívem, van öt csodaszép gyerekünk, van karrierünk, barátaink, és családunk… mégis, még mindig, teljesen csak egymás karjaiban vagyunk maradéktalanul boldogok. S tudtam, ez örökké fog tartani.

Vége

Shinoda, Anna

"A gyerek az öröm, a reménység. Gyönge testében van valami világi; ártatlan lelkében van valami égi; egész kedves valója olyan nékünk, mint a tavaszi vetés: ígéret és gyönyörűség."
(Gárdonyi Géza)



54. fejezet

Bekka szemszöge:

Hallgattam. Mi mást is tehettem volna? Mondjuk közbeszólhatnék, hogy legalább a lányunkat hadd nézzem meg, mielőtt Ő lenyel keresztbe, de annyira belemelegedett a szónoklatába, és ráadásul annyira szégyelltem is magam, hogy inkább csendben maradtam.

- Mindvégig, hangsúlyozom MINDVÉGIG bizonygattad, hogy te jól leszel, te nem fogsz meghalni, te nem adod fel. Hát ehhez képest a hátam mögött szépen elhagytál volna engem. Csendben, hogy én ne tudjak róla. Egyáltalán, hogy a francba jutnak eszedbe olyanok, hogy majd Annának kellene engem kirángatni a gyászból? Te, aki pontosan tudod, milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz, hát pont te csinálod ezt a hátam mögött? Komolyan mondom, megáll az eszem – fel s alá járkált a szobában, nagyban hadonászott a kezeivel, és dühösen meredt a szőnyegre. Nem nézett rám, pedig én le sem tudtam venni róla a szememet, még akkor sem, ha épp dühös rám. – Tudod te, milyen érzés végignézni, ahogy… meghalsz? Dehogy tudod! – legyintett mérgesen. – Neked nem kellett ezt végigélned úgy, ahogy nekem. Elvoltál a kis világodban, mindenkinek a képébe hazudtál a legkisebb lelkifurdalás nélkül… De érted, nem lenne ezzel bajom, mert persze, hol tartozik az életünk a többiekre, de hogy NEKEM IS HAZUDTÁL? – kiabált, és végre rám nézett. Nem mondom, hogy nem ijedtem meg, de nem tőle, nem attól, hogy bántani fog vagy hasonló, hanem attól, hogy ennyire kiborult, és kiabált.
- Én…
- Ne, hallani sem akarom, még nem fejeztem be! – morrant rám azonnal, én pedig visszatartottam a kiszökni készülő könnyeimet, és tovább hallgattam. – Egész végig arra tudtam gondolni, míg te nem voltál magadnál, hogy mégis mihez fogok kezdeni nélküled. Mert te bármennyire is elintéztetted volna az életemet a többiekkel, én nem erre készültem! NEM! Te azt mondtad, nem lesz bajod, és hárman élünk tovább… - sajnos eddig bírtam sírás nélkül, s lefolytak az első könnycseppek az arcomon. – Ne… Most miért sírsz? Ne sírj, még mindig nem fejeztem be, és ezzel nem fogsz meghatni! – mondta már valamivel kisebb vehemenciával, és leült az ágyam szélére.
- Nem azért sírok, hogy meghassalak! Egyáltalán, hogy jut ilyen eszedbe? Csak éppen… most szültem meg a lányunk, ami hidd el, nekem sem volt sétagalopp. Engedd már meg a hormonjaimnak, hogy egy kicsit…
- Jó, bocsáss meg! – csitított halkan, és megfogva a kezemet, odahajolt hozzám, s apró csókot nyomott a homlokomra. – Szólok egy nővérnek, hogy felébredtél!

Legszívesebben visszatartottam volna, hogy maradjon még; szerettem volna megbeszélni a dolgainkat, de láttam rajta, hogy erre most képtelen lenne. Persze, ha arra van szüksége, hogy egy kicsit még dühöngjön és kiabáljon velem, én azt sem bántam volna, csak már akartam volna látni a lányunkat, így hagytam, hogy a nővér után a doki is megvizsgáljon.
Elmondta, hogy minden rendben, túl vagyok a nehezén, és innentől már minden mehet úgy, mintha nem is lett volna bajom. Végül megkérdeztem a nővért, hogy láthatom-e Annát, de azt mondta, hogy egyelőre nem vihetjük ki a babaszobából, ahol minden műszer megvan, és ahol minden tökéletesen steril a koraszülött babáknak, viszont azt mondta, ha még pihenek egy kicsit, akkor később elmehetek megnézni.

Lexi és Peti is voltak bent idő közben, tőlük viszont nem kaptam fejmosást, ami meglepett. Alexa össze-vissza fecsegett az egyetemről, Peti meg egy otthoni látogatásról beszélt, én meg csendesen hallgattam őket. Mike az egyik fotelben ücsörgött, hátrahajtotta a fejét a támlára, kezeit összekulcsolta az ölében, és lehunyt szemekkel pihent.
Miután a húgomék elmentek, és beszéltem telefonon Chesterékkel is, Mike felé néztem. Nem tudtam eldönteni, hogy csak színleli-e, hogy alszik, vagy valóban álomföldén jár?

- Nem alszom… - motyogta félálomban, én pedig elmosolyodtam. Tudtam Petitől, hogy Mike semmit sem pihent, és míg én átaludtam egy teljes napot, ő csak átöltözni ment haza, végig itt volt mellettem. Bármennyire is szeretett volna ébren maradni, már nagyon is nehezen ment neki.
- Aha… - lassan kibújtam a takaró alól, és bár eléggé fájtam, úgy mindenhol, odasétáltam hozzá.
- Nem kéne mászkálnod, Bogaram! – ocsúdott fel, de azért feljebb csúszott ültében, és segített elhelyezkednem az ölében. Egyik kezemmel átfogtam a nyakát, másikkal az arcán simítottam végig.
- Tényleg nem tudok mást mondani, mint a szülőszobán… Bocsáss meg nekem! – újra lehunyta a szemét, és megint hátradöntötte a fejét.
- Én nem haragszom… vagy hát nem igazából. Megijedtem – összefacsarodott a szívem annak láttán, hogy mennyire kikészítette ez az egész, pontosabban én magam. – És amilyen makacs vagy, egyáltalán nem lehetek benne biztos, hogy ez nem fordult elő még egyszer… - sóhajtotta.
- Az orvos azt mondta, jól vagyok. De nem, többé nem fordulna elő soha… - félig kinyitott a szemét, és pillái alól lesett rám. – Most már nem hagyhatlak itt benneteket.
- Bezzeg előtte itt hagytál volna minket!
- Nem így értettem – visszakoztam azonnal, mire bólintott, és megnyalta a száját.
- Hogy fogom én kibírni azt a hat hetet, amíg nem lehetek veled… úgy? – egy pillanatra zavarttá vált az arca, majd elmosolyodott.
- És én hogy fogom kibírni? – kérdezett vissza, és közelebb vonva magához, megcsókolt. Úgy éreztem, mintha már ezer éve nem tette volna meg, és mohón kaptam az ajkai után.
- Hm… Végül is ez nem jelenti azt, hogy ne csinálhatnánk más… dolgokat – pillantottam rá ártatlanul, mire felnevetett. Istenem, de hiányzott már ez a hang, és ez a boldog arc!
- Bekka… - csóválta a fejét, de határozottan jobb színben volt most. – Nem volt könnyű – arcán elmélázó kifejezés ült, közben pedig megsimogatta a combomat.
- Nem akartam, hogy a félelem elvegye a boldogságunkat. Tudom, hogy hibáztam a végén, de… nem akartam meghalni, de tényleg úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Egyszerűen csak gondoskodni akartam rólad… ahogyan csak lehetett. És bármit is mondasz, Anna volt az életedben az első olyan nő, akivel huzamosabb ideig együtt voltál, akit szerettél, és aki a legjobban ismert téged.
- Hasonló esetben lehet, hogy én is megpróbáltalak volna… rábízni valakire. Valószínűleg Petire – egymásra néztünk, és elvigyorodtunk.
- Hát vele ki lennék segítve, az biztos!
- Hát… nem olyan rossz ő, mint először gondoltam – ismerte be, mire felnevettem.
- Utáltad, mikor visszajöttem vele.
- Persze, hiszen azt hittem, hogy rád akar hajtani… tulajdonképpen figyelmeztetett is egyszer, hogy ha nem lépek gyorsan, akkor ő fog – meglepetten pislogtam rá.
- Micsoda?
- Hát igen… a bulin, tudod… - szándékosan kerülte Erica meg Ella említését, én meg csak bólintottam. – Először azt hittem, hogy csak azért mondja, hogy lépjek már, de aztán később, mikor már jóban lettünk és beszélgettünk, azt mondta, hogy komolyan gondolta.
- Hm… nos, régen volt. És úgy látom, hogy jól megvannak Lexivel.
- Tekintve, hogy nem dicsekedett vele rögtön, hanem inkább csendben összeszoktak és kipróbálták, hogy egyáltalán működik-e a dolog… úgy gondolom, hogy jó esélyük van rá, hogy tényleg igazán komolyra forduljanak a dolgaik.
- Ühüm… - erre nem igazán tudtam mit mondani; Mike vállára hajtottam a fejemet, és lehunytam a szemem.
- Fáradt vagy?
- Egy kicsit, de kikészít, hogy még nem láthattam Annát…
- Tényleg, meg sem kérdeztem, hogy nem baj-e, hogy így neveztem el?
- Nem, és nagyon köszönöm, hogy gondoltál az anyukámra – hirtelen bevillant az álmom, vagy nem is tudom, minek nevezzem. – Láttam őket.
- Kiket?
- Anyát és apát – kissé hátrébb döntött a karjában, és hökkenten nézett a szemembe.
- Ne nézz így, Életem! Azt hiszem… talán álmodtam. Te is benne voltál, hm… Igazából rém furcsa volt, mintha… akkoriban lett volna, miután beköltöztél a házunkba. Nem is tudom, olyan furcsa volt. Azt hiszem, tudatni akartam saját magammal, hogy előttem, nos… szomorú voltál, vagy magányos? Nem tudom, de valami ilyesmi.
- Ha történne veled valami, nem lennék olyan, mint azelőtt – barnai szemeiben szomorúság és féltés tükröződött, én pedig csak bólintottam.

A másik nélkül már semmi sem lenne ugyanaz, ez egyértelmű volt. Hiszen, ha megszeretsz valakit, és aztán elveszíted, az örökre nyomot hagy. Pláne, ha életed párjától kellene búcsút venned.

Sikerült elbóbiskolnunk a kényelmes fotelben, egymást ölelve, így később, mikor kissé magunkhoz tértünk, rábeszéltem Mike-ot, hogy menjünk és nézzük meg Annát.

- Egyáltalán nem baj, hogy Anna lett a neve. Nagyon kedves tőled, hogy gondoltál anyura…
- De? – kérdezte vigyorogva, a folyosón sétálva.
- De azért majd találhatnánk neki valamilyen becenevet, vagy valami – böktem ki végül, ő pedig újfent felnevetett. Csak somolyogva gyönyörködtem az arcában, és csendesen hallgattam, ahogy elmesélte, hogyan hadakozott Peti az Anna név ellen.
- Én nem értem, miért nem bírja, pedig az esküvőn úgy láttam, hogy elvoltak. Sőt, a szülinapodon is – utalt az exére.
- Peti sok mindenkit elvisel a kedvemért. Ő tud viselkedni társaságban, hiszen mindig egy jó modorú srác volt, tudta az illemet, és eszes fiú létére szinte bármiről tudott beszélni világ életében. Ez most sem változott, de előtted, úgy tűnik, nem titkolja az igazi érzéseit. Ebből is látszik, hogy barátjának fogadott, és igazán szeret téged, bármennyire is hülyén hangozhat ez.
- Nem hangzik hülyén… Én is szeretem őket… Legjobban a srácokat… meg Petit is, ők vannak a mindennapi életemben…
- Számítottál rá, hogy a Linkin Park ennyire megváltoztatja az életedet? – pillantottam fel rá.
- Hm… Nos, nem. Az elején nem hittem volna, hogy ennyire… hogy is mondjam… egy család leszünk… aztán már csak azt vettem észre, hogy furcsa volt, ha egy nap nem beszéltem velük – megvonta a vállát. – Bolondságnak hangzik, de ők a másik dolog, ami nélkül nem tudnék élni.
- Nem bolondság – csóváltam meg a fejemet.
- Sokan úgy tarják, hogy… vagy úgy gondolják, hogy ez semmi. Ez is csak egy munka, amit egy idő után magad mögött hagysz, és nyugdíjba vonulva nyugodtan élhetsz nélküle… Viszont én nem ezt érzem – átfogta a derekamat, megállított, és mosolyogva biccentett egyet. – Megérkeztünk.

Több baba is feküdt az üvegablakon túl, de valahogy rögtön megakadt a szemem a miénken. Azonnal könnyek folytak végig az arcomon, de most boldogságomban sírtam. Egy nővér felöltöztetett bennünket tiszta köpenyekbe, megmostuk a kezünket, majd beléptünk a kicsi, meleg helyiségbe. Mike megfogta a kezem, és odahúzott a már kiszemelt kiságyhoz, ahol a legkisebb baba feküdt.
Vékonyka csuklóján szalag volt, melyen a „Shinoda, Anna” felirat díszelgett. Nos, ennél már tényleg csak a baba volt szebb. Kicsit morcosnak tűnt, ahogy minden újszülött csecsemő, néhány pihe volt a feje tetején, sötét színű, vékony kis hajszálak; apró kezeit ökölbe szorította; ajkai vonallá préselve az álomból felébredve. Hosszú szempillái megremegtek, majd egy sötétkék szempárral találtam szemben magam – bár biztosra vettem, hogy nemsokára már olyan barna lesz, mint az apjáé.
Mintha csak megérezte volna, hogy ott vagyunk, kinyitotta kicsi száját, és nyűgösen… nos, visongott, jobb szót nem találtam rá.
Mike elmosolyodott, és lehajolva megsimogatta Annát, majd a kezébe vette.
Kicsi volt, olyan kicsi, hogy majdnem eltűnt Mike karjai között. Valahogy eszembe sem jutott, hogy elkérjem tőle, hadd tartsam én is, mert annyira jó volt nézni őket, szinte letaglózott a gyönyörűség. Hát ezért megérte az elmúlt időszak!

- Hát mi a baj, Anna baba? – szólt hozzá Mike édesen, én pedig úgy éreztem, menten elájulok. Hát ennél tényleg nem lehetett volna jobb semmi sem. – Megfogod? – kérdezte, de már nyújtotta is felém a kicsit. Automatikusan formáltam bölcsőt a kezemből, majd magamhoz vettem a kislányunkat.
- Nincs nála szebb, ez már biztos – suttogtam elragadtatottan, ahogy tanulmányoztam az arcát. A szája az enyém volt, de az orra, az arca íve, a szemének formája, mind Mike-ot idézte.
- Hát azért van, aki ugyanolyan gyönyörű, mint ő, ha nem még szebb! – suttogta a fülembe, nekem pedig hirtelen nagyot dobbant a szívem. Egyszerre voltam rettentően boldog attól, hogy a kezemben tarthatom a lányom, akiért annyit harcoltam; és hihetetlenül izgatott Mike közelségétől.
- Hat hét… - motyogtam, de ő meghallotta, és tovább ingerelve a fülem mellett felkuncogott.
- Hat hét, bizony. Nem lesz egyszerű – susogta vissza, majd csókot lehelt a nyakamra.

Igyekeztem visszatartani a kikívánkozó nyögést, s addig maradtunk Annával, amíg csak lehetett. Egy nővér este áthozta a szobámba, és miután elküldtem haza Mike-ot, hogy pihenjen egyet rendesen is, figyeltem a nővér magyarázatára. Nem mintha nem tudtam volna már ezeket a dolgokat, de azért jó volt megint hallani.

Régóta ez volt az első éjszaka, amikor mosolyogva aludtam el. Mert bár hiányzott mellőlem Mike, most már biztosra tudtam, hogy minden rendben lesz, és megélhetem a tündérmesém… boldogan élünk, míg világ a világ.

Elveszve

"Néha hajlamosak vagyunk kétségbeesni, mikor a személy, akivel törődünk, elhagy... de az az igazság, hogy ez nem a mi veszteségünk, hanem az övé, mert ő veszti el azt az embert, aki soha nem mondott volna le róla."
(Müller Péter)



53. fejezet

Mike szemszöge:

Fel s alá járkáltam Bekka kórházi szobájában, míg vártam, hogy visszahozzák ide. A doki szavai szerint, előkészítik a szülésre. Volt már róla némi fogalmam, hogy ez mit takar, de azért már szerettem volna, ha itt van velem.

Féltem. Nagyon féltem. Nem akartam elveszíteni őt, azt nem élném túl. Viszont úgy láttam, hogy egészen jól viseli a dolgot, ha leszámítjuk azt, hogy rettenetesen fáj neki. Bár ez minden nőnek fáj.

Az ajtó végül kinyílt, és a doki bekísérte Bekkát. Sápadt volt, falfehér arcával éles kontrasztot alkotott piros szája, amit fájdalmában sokszor beharapott.

- Még várunk, nem tágult ki eléggé. Ha lehet, próbáljatok meg sétálgatni itt bent, attól hamarabb meglenne az a tíz centi – mondta az orvos, én pedig megfogtam Bekka kezét, és magamhoz húztam, hogy megölelhessem.
- Rendben, meglesz – bólintottam.
- Ha kellek, itt leszek, szóljatok. Fél óránként bejövök, és megnézlek benneteket – azzal elment ki, mi pedig kettesben maradtunk.
- Még mindig nem értem, miért nem veszik ki. Csak játszanak az életeddel! – dörmögtem idegesen, majd leültettem Bekkát az egyik fotelba.
- Mert meg fognak műteni, és jobb lenne, ha természetes úton születne meg a baba… azután majd… elvégzik a… beavatkozást, amit kellett… volna… jézusom! – mondta akadozva, végül pedig összerezzent a fájdalomtól. Megszorította a kezemet, én pedig letérdeltem elé.
- Eddig jól csinálod! – dicsértem meg, mire szúrósan nézett rám.
- Csinálnád csak egy kicsit helyettem? – kérdezte nyűgösen, én pedig rámosolyogtam.
- Ha lehetne, akkor igen, de nem lehet…
- A francba, hát ezt megszívtam – mormogta, és körülnézett a szobában. – A telefonom?
- Otthon hagytam – zavartan pislogtam rá. – Lexit már felhívtam, úton van ide.
- Jó, de… felhívnád nekem Annát?
- Annát?
- Igen. Csak szeretnék vele beszélni erről… öhm… Talt mégsem akarom kirángatni Claire mellől ilyenkor.

Tettem, amit kért, és felhívtam Annát. Kedves volt, azt mondta, hogy azonnal indul. Közben Lexi is megjött, Petivel karöltve, és sétálgatni kezdtek a szobában, míg Peti és én az ágy szélén ültünk.

Tehetetlennek éreztem magam. Nem tudtam rajta segíteni. Annának is fájt, mikor Otis született, akkor mégsem éreztem magam ennyire hasznavehetetlennek és ijedtnek. Persze akkor nem is kellett attól félnem, hogy elveszítem azt, aki a legfontosabb nekem a világon.

Közben Anna is megérkezett, Bekka pedig ellentmondást nem tűrően kiküldött mindannyiunkat a szobából, hogy „nyugodtan” tudjanak beszélgetni.

Bekka szemszöge:

- Gondolom nem azért hívtál ide, hogy megkérdezd, nekem is ennyire fájt-e, igaz? – nézett rám áthatóan, miközben segített leülni a fotelba.
- Nem, valóban nem – nagy levegőt vettem, majd egyenesen a szemébe néztem, és könyörtelenül kimondtam a szavakat, amiket már régóta elterveztem. – Azt szeretném kérni, hogy ha meghalok, segíts Mike-nak! Tudom, hogy ez most így eléggé furcsán hangzik, de… ne, hallgass meg! – intettem le, mikor közbe akart szólni. – Tudom, hogy szereted Sixet, tisztában vagyok vele. De, ha én már nem leszek, Mike itt marad egy kisbabával, és szeretném, ha mellette lennél. Te ismered olyan jól, hogy… hogy ott lehess neki. Nem tudom, hogy tudna-e még utánam szeretni bárkit is… De nem akarom, hogy magába zuhanjon, ha… történik velem valami. Először hagyd, hogy maga alá temesse a gyász, aztán rángasd ki belőle! Ezt nem kérem… inkább elvárom! – hosszú percekig csak néztük egymást. Két nő, akik mindketten szerették Mike-ot. Én fel akartam készülni mindenre, ő pedig…
- Rendben. Bármit megtennék érte, de azt hiszem, ezt tudod. Különben nem hívtál volna ide.
- Így van – bólintottam, de az újabb fájás miatt összeszorítottam a szemem, és halkan felnyögtem.
- Feladtad, pedig neki nem ezt ígérted! – hangja vádló volt, és ahogy felnéztem rá, a szemeiben is ezt láttam.
- Nem. Nem adtam fel soha. Csak… van egy rossz érzésem, ennyi.
- Ha te mondod… - sóhajtotta, majd segített felállni, és sétálni kezdtünk.

Mike szemszöge:

Nem jön a baba! Ezt így kijelenthettük másnap délben, mikor még mindig nem történt igazi előrelépés. A doki szerint még mindig jobb lenne várni, és mivel Bekka is egyetért vele, így megint le lettem szavazva.

- Engem nem érdekel, de a következőnél minden úgy lesz, ahogy én akarom! Ha kell, szerződésbe is foglaljuk! – mordultam fel Bekka mellett ülve az ágyon. A többiek is mind itt voltak már a nap folyamán, de kedves feleségem mindenkit hazazavart.
- Rendben! – mosolygott rám erőtlenül, majd a vállamra hajtotta a fejét. – Szeret ott bent lenni.
- Na persze…
- Ne morogj, Életem! – simított végig a combomon, de ujjai végül a térdembe martak, ahogy újabb fájásai jöttek. – Hát ez… nagyon… fáj!
- Nem mondod? – morogtam rosszkedvűen.

Már komolyan azon voltam, hogy lefizetek bárkit, mindenkit, akit kell, csak vegyék ki a babát, és mentsék meg Bekkát. Látni az arcán a fájdalmat, hallani az elfojtott nyögéseket… Nem életem legjobb órái voltak, még akkor sem, hogy ha mindennek vége lesz, lesz egy kisbabánk. Még mindig képtelen voltam örülni a jövevénynek, csak azt láttam benne, aki szépen lassan, de mégis hihetetlenül gyorsan elveszi tőlem a Szerelmemet.

Estére Bekka alig állt már a lábán, hiszen két napja nem aludt, és folyamatosan fájdalmak gyötörték. Ezen az sem segített, hogy több orvos is sertepertélt körülötte, és próbálták enyhíteni ezeket a fájdalmakat. Nekem elég lett volna EGY doki is, aki végre csinál valamit.

Végül minden olyan gyorsan történt, hogy nehéz összeszednem a mozaik darabkáit.

Bekkát elvitték a szülészeti szobába, míg engem beöltöztettek, hogy vele lehessek. Az a pár perc, míg nem voltam mellette, egy örökkévalóságnak tűnt, és folyton az járt a fejemben, hogy lehet, mire visszamegyek hozzá, már nem lesz életben. Képtelen voltam ezt a szörnyűséget kiverni a fejemből, pedig olyanok voltak ezek a gondolatok nekem, mintha a világ legocsmányabb bűnét követném el.

Aki végül mégis megjelent, az Anna volt. Furcsán sápadt volt, és láttam rajta, hogy valamit mondani akarna, de egyszerűen rá már nem volt időm. Siettem vissza Bekkához.

Mikor beléptem a műtőbe az egyik ápolónővel az oldalamon, egy pillanatra elállt a lélegzetem, és bár sosem fordult még elő velem, de a sok vér láttán, ami eláztatta Rebeka hálóingét, szabályosan rosszul lettem.

Az arcán izzadtságcseppek folytak végig, tekintete könyörögve próbált rám fókuszálni.

Mint egy nagyon rossz horror filmben.

A doki rám parancsolt, hogy álljak oda a feleségem mellé, én pedig tettem, amit mondott. Bekka úgy kapott a kezem után, mintha ezen múlt volna az élete. Talán így is volt.

Csak úgy röpködtek a szavak az orvosok és az ápolónők között, amikre nem is igazán tudtam figyelni, mert annyira lekötött, hogy ugyanúgy szorítsam Bekka kezét, ahogyan ő szorongatta az enyémet, és nem győztem azt mondogatni neki: minden rendben lesz.

Hazudtam. Semmi sem lesz rendben, de én ezt már akkor tudtam, mikor kiderült, hogy terhes. A doki szerint túl sok vért veszített, és a babának a nyakára volt tekeredve a köldökzsinór. Egyetlen másodpercig megfogalmazódott bennem, hogy most mindkettejüket elveszítem, de aztán Bekka szemei rámvillantak.

- Bocsáss meg… nekem! – nyögte két lélegzetvétel között, de én képtelen voltam válaszolni.

A doki folyamatosan mondta neki, hogy nyomjon, nyomjon jobban. Képtelen volt rá, láttam rajta. Bármennyire is próbálkozott, az nem volt elég; a kétségbeesés ott ült az arcán. Talán most fogalmazódott meg benne is, amit én már hónapok óta mondogatok mindenkinek: egyikük sem fogja túlélni.

- Megbocsátok! – pillantottam rá a könnyeimen keresztül, ő pedig felnyögött a fájdalomtól és a megkönnyebbüléstől egyaránt, s lehunyta szemeit, ami alatt sötét karikák éktelenkedtek annak bizonyítékaként, hogy a Poklot is megjárja ezekben az órákban, percekben.
- Rebeka, kérem, ne aludjon el, nem teheti! – szólt rá erélyesen a doki, mire Kedvesem résnyire kinyitotta a szemeit. Szabad keze, amelyikkel nem az enyémet szorította most már gyengülő erővel, eddig a térhajlatánál pihent, mintegy kapaszkodva, most viszont lehanyatlott, és lecsúszott a szülőágyról.
- Reba, maradj velem! – könyörögtem neki elcsukló hangon, alig tudtam visszatartani a sírást.

Apró jelek, amik arról árulkodtak, hogy itt akar hagyni engem. Az ágyról lelógó keze, az enyhülő szorítás, szemeinek tompa fénye, ajkainak remegése, egyre lassuló zihálása. Látnom kellett, ahogyan feladja, ahogyan kiszorul belőle az élet. Képtelen voltam elviselni a látványt. Nem ment.

Elfordultam tőle, elengedtem a kezét, és az arcomra szorítottam a tenyeremet. Rázkódtam a sírástól, amit így is igyekeztem még elfojtani. Nekem ez nem egy élet születését jelentette, ez maga volt az Ördög fő műve, ahogyan elveszi tőlem a legcsodálatosabb dolgot az életemből.
Ijesztő volt a látvány, Bekka látványa. Úgy éreztem, megfulladok, hogy valaki sztepptáncot jár a mellkasomon.

- Mike… - alig éreztem a simítást a derekamon, de azért érzékeltem, ahogyan a halk hangot is. – Mike, kérlek… - még ilyenkor is képes volt engem figyelni.

Visszafordultam felé, miközben kidörgöltem a szememből a könnyeket, és próbáltam rá figyelni, miközben a doki is beszélt hozzá. Végre eljutottak addig, hogy kiszedik a babát, nem bízzák a dolgot Bekkára.

- Meg tudom… csinálni – pillantott át az orvosra, aki bólintott, és utasította, hogy akkor most aztán nyomjon nagyon erősen.
- Ne erőltesd, kiveszik, nem lesz baja – szóltam rá abszolút feleslegesen, mert nem hallgatott rám.
- Csak… fogd… a kezem! – kért, én pedig teljesítettem a kérését. Talán utoljára.

Összekulcsoltam az ujjainkat, és hagytam, hogy utolsó erejével is a babánkra összpontosítson.
Egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre a doki felkiáltott, hogy megvan, és hogy kislány.

- Kislány? – kérdezett vissza Bekka; szemeiben könnyek óceánja gyűlt.
- Igen, az – bólintott a doki, majd babasírást hallottunk, engem mégsem érdekelt. Odahajoltam Bekkához, és csókot nyomtam kiszáradt ajkaira. – Rebeka, maradjon velünk, ez most fontos! A nehezén túl van!

Ahogy a tekintetem találkozott az övével, szólásra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit. A szemei hirtelen becsukódtak, ujjai kicsúsztak az enyémek közül, feje pedig oldalra billent.

Csak a hangos kiabálást hallottam magam körül, a gépek pittyegését, és zúgását, s elmémbe bevésődött annak a pillanatnak a képe, mikor Bekka elvesztette az eszméletét.

Elhagyott, elhagyott, elhagyott…

Úgy rántottam el tőle a kezem, mintha forró vassal égetett volna a bőre. Nem tudtam hozzáérni, inkább hátráltam pár lépést, és kínlódva, a tarkómon összekulcsolt ujjakkal néztem, ahogyan mindenki körbeveszi és megpróbálnak segíteni rajta.

Nem tudtam ott maradni, lehetetlenség lett volna.

Egy nővér kezében, halványzöld lepedőben ott sírt a lányom, én pedig csak egyetlen pillantást tudtam rá vetni. Teljesen olyan volt, mint én. Legalábbis ahogy meg lehetett állapítani alig pár percesen. Felém nyújtotta, de nem tudom, hogyan gondolta, hogy majd pont a babával fogok foglalkozni.

Megráztam a fejem, és miközben azt figyeltem, hogy próbálnak segíteni Bekkán, kihátráltam az ajtón. Levetettem azt a zöld köpenyt, amit rámadtak, ledobtam a földre, és kicsörtettem a folyosóra.

- Mike, mi történt? – toppant elém Lexi. Nem tudtam pontosan, hogy került ide, talán Anna szólt nekik. Peti és Chester is ott álltak a fal mellett. Ránéztem a volt feleségemre, és kénytelen voltam látni az ő arcán az elszörnyedést, amit valószínűleg az én látványom váltott ki.
- Mondd már, Mike, mi van? – Anna olyan lágyan érintette a karomat, mint mikor együtt voltunk. Mint mikor még őt szerettem. Ismerős volt az érzés, mégis zavart, hogy hozzámért. Sosem éreztem még így, olyan volt a mellkasom, mintha ezer sebből vérezne, a gondolatok pedig tolongtak a fejemben.
- Haver, figyelj, mondd el, mi történt bent, oké? – Chester, mint valami megmentő, úgy lépett közém és a két lány közé.

Nem nagyon szoktam kiborulni, az nem én vagyok, viszont most határozottan megtörtem a nyomás alatt. Hónapokig elviseltem a gondolatot, hogy elveszíthetem Bekkát, elviseltem a fájdalmat, ami elkísért minden pillanatban. Sehova sem tudtam úgy menni, nem tudtam semmit anélkül csinálni, hogy ne az járt volna a fejemben, hogy vajon láthatom-e még Bekkát? Vajon fogom-e még látni a mosolyát, vagy érezni a csókja ízét? Mindez most rámomlott, eltemetett.

Úgy borultam a barátom nyakába, mintha csak egy kisfiú lennék, akit bántottak. Nem tudtam Petire sem nézni. Egyszerűen képtelen voltam neki megbocsátani, hogy engedte mindezt Bekkának, habár nem mutattam ki egyszer sem, hogy haragszom rá. Valójában mindenkire haragudtam, habár tudtam, hogy mindannyian, kevés kivétellel, de megpróbálták lebeszélni Kedvesemet erről az egészről.

Chester szorítása egyre erősebb lett körülöttem, ahogy én is engedtem az érzelmeimnek, és sírtam. Zokogtam, remegtem, a lábaim alig akartak kitartani alattam.

Elvesztem.

Bekka szemszöge:

Csak álltam a nappali ajtajában, és gyönyörködtem a mozdulatban, ahogyan Mike hanyagul a tálba dobta a kulcsait, miután belépett az ajtón. Lerúgta a cipőit, és elment mellettem, egyenesen a konyhába, ahol leült és miközben megivott egy üveg sört, az újságot olvasta.

Békés volt, nyugodt, és földöntúlian gyönyörű. Mindig is ilyennek képzeltem el az angyalokat: markáns vonások, sötét, mindent tudó szemek, és persze hatalmas szárnyak.

Nagyot sóhajtottam, s mivel zajt hallottam fentről, felsiettem a fürdőszobába.

Mike állt a mosdó előtt, éppen borotválkozott, miközben halkan dúdolt egy dalt, amit nem ismertem. Figyeltem, ahogyan ujjai végigsimítják az arcát, miközben szakértelemmel vizsgálja a művét.
Irtó helyes volt, mint mindig.

Szitkozódás hangjai szűrődtek be hozzánk, így otthagytam Mike-ot, hogy tökéletesítse a szakállát, én pedig átsétáltam a hálóba.

Az ágyon ezernyi ruha volt, a fotelekben dobozok és táskák, míg Mike az egyik szekrény előtt térdelve próbált valamit kibányászni alóla. Elmosolyodtam, ahogy hallgattam a „son of a bitch” és társait. Igazság szerint imádtam, amikor káromkodott. Erre először akkor jöttem rá, mikor hallottam egy élő koncertfelvételen, s azóta megvesztem érte. Lehet, hogy hülyeségnek tűnik, de mégis… valahogy a hangsúly, és maga az a hang… megborzongat.

Az udvarról egy nagy csattanás hangzott fel, én pedig kifelé indultam, hogy megnézzem, minden rendben van-e.
Amint kiléptem az ajtón már láttam, hogy mi okozta a hangzavart. Mike próbálta felállítani Otis hintáját, és annak az elemeivel bajlódott. Felnevettem, ahogy elnéztem, hogy próbálgatja végre állva tartani a szerkezetet. Rettentő édes volt, és nagyon jól festett a fekete térdig erő nadrágban, és a zöld-szürke kockás ingben. A haja a szemébe lógott, néha megrántotta oldalra a fejét, hogy kisöpörje a homlokából az engedetlen tincseket.

Hirtelen rájöttem, hogy ez az egész így nem stimmelt. Nem lehetett ennyi Mike a világon, egy időben. Összeráncoltam a szemöldökömet, és már éppen kérdezni akartam volna Mike-tól, hogy mi ez az egész, mikor alaposabban megnézve rájöttem, ez a Mike, nem az én Mike-om. A haja nem volt ilyen, legalábbis mostanság nem, és nem hittem, hogy pár óra alatt ennyit változott volna.

Elfordultam, hogy szemügyre vegyem a házat és jobban körülnézzek, mikor is nem várt személyeket pillantottam meg a lépcsőn ücsörögve.

Hosszú, szőke haj, sugárzóan szép mosoly, világos szemek; és sötét, vállig érő haj, keskeny, de mosolygós ajkak, szabályos, éles vonások, sötét tekintet. A szüleim voltak azok.

Egy pillanatra eltátottam a számat, majd nehéz szívvel közelebb léptem hozzájuk.

- Kicsim, jó látni téged! – pattant fel apa, és azonnal megához húzott. Úgy bújtam hozzá, mint kiskoromban minden lefekvés előtt.
- Téged is apa – motyogtam a mellkasába, majd hagytam, hogy lenyomjon anya mellé a lépcsőre, és ő is letelepedjen mellénk.
- Apa kicsi lánya voltál mindig is – mosolygott anya, és úgy nézett rám, mintha csak gyönyörködne valamiben.
- Te is hiányoztál! – nyomtam puszit az arcára, mire felnevetett. A haját átdobta a másik vállára, majd csavargatni kezdte az egyik tincset, pont úgy, mint ahogy a húgom szokta. – Mi ez az egész? Álmodom?
- Az biztos, hogy ez nem a valóság, Kicsikém – pillantott apa Mike felé, aki lassan, de biztosan haladt a hintaépítéssel.
- De mégis… mi ez? – intettem körbe, miközben megfogtam mindkettejük kezét.
- Ez az élet, Kislányom! – suttogta anya. – Ez volt Mike élete előtted, vagy legalábbis ilyesmi.
- Ó… - hát erre nem is gondoltam.
- Ne aggódj, minden rendben lesz – nyugtatott apa, mivel kissé megszorítottam a kezét.
- Biztos?
- Egészen. Eddig mindent tökéletesen jól megoldottál, mióta mi nem lehetünk veletek.
- Tuti, hogy álmodom… Most már biztos – nyögtem fel szomorúan.
- Miért? – kérdezte vigyorogva apa.
- Mert legbelül mindig ezt akartam… hogy elégedettek legyetek velünk.
- Azok is vagyunk, Kicsim!
- De látod – intett anya Mike felé. – Még ilyenkor is Mike az első az életedben, pedig mi is itt vagyunk már mióta megérkezett, és végignézted, hogyan dobja a kulcsát a tálba.
- Szeretem azt a mozdulatot – sóhajtottam fel. – De nem értem, mire akarsz kilyukadni.
- Arra, hogy ő a mindened, és most úgy érzed, elárultad őt. Úgy érzed, visszataszítottad őt abba az időbe, mielőtt találkoztatok.
- Szomorú, komor, és… egyedül van… - sorolta anya, mire lehunytam a szemem.
- Sosincs egyedül. Ők a srácokkal egy nagy család.
- Te is tudod, hogy ez csak részben igaz, hisz láthatod most is.
- Igen… tudom… - ráhajtottam a fejemet apa vállára, és közben elgondolkodva néztem Mike ténykedését. – Szeretem őt, de olyanba kényszerítettem bele, amit nem akart.
- Megbocsátott, emlékszel? – anya szelíd hangjára ránéztem.
- Igen… valóban… - éles fájdalmat éreztem a fejemben, de mégis, mintha most láttam volna csak kristály tisztán a szüleimet. – Én pedig megígértem neki, hogy nem hagyom el.
- Így van. Akkor, mit kell tenned? – mosolygott apa.
- Öhm… felébrednem? Mert remélem ez nem a Mennyország. Onnan nehezebb lenne visszamennem… - kérdeztem félve.
- Szeretünk – simogatta meg az arcomat anya, én pedig elmosolyodtam.

Éles fény hatolt a szemembe, így akaratlanul is pislogtam párat, a fejem pedig csak úgy lüktetett. Hangokat hallottam, amik először elmosódottak és távolinak tűntek, de aztán kezdett összeállni a kép.

Egy kórházi szobában voltam, az ágyam mellett pedig a húgom magyarázott arról, hogy érzem magam, és hogy szól az orvosnak. Csak pislogtam párat, megszólalni egyelőre nem tudtam volna. Lexi kiviharzott a szobából, majd Mike lépett a látóterembe. Azonnal mosoly szaladt az arcomra, és bár rettentően fáradtnak éreztem magam, a keze után nyúltam.

A megkönnyebbülés ott játszott az arcán, mégis rettentően komornak tűnt. Megfogta a kezem, és lehajolva csókot hintett rá, majd jeges tekintettel rámnézett. Szörnyű volt ez a kettősség, mintha egyszerre szeretne megához vonni és el sem engedni, és leordítani a fejem valami miatt.

- Mi az, Életem? – kérdeztem halkan, kicsit rekedten.
- Megszületett a lányunk, emlékszel? – nem várta meg a válaszomat, azonnal folytatta. – Ép, egészséges. Kicsit pici, de jól lesz. Annának neveztem el, anyukád után – meglepetten néztem rá, sosem beszéltünk nevekről, de örültem, hogy így döntött, még akkor is, ha a nagyvilág másként fogja majd azonosítani a névválasztást. – Most pedig beszéljünk arról, hogy… hogy mégis hogy merészelted megkérni Annát, hogy segítsen nekem, ha te meghaltál? Hogy volt hozzá képed, hogy a hátam mögött megbeszéld vele a halálodat? – mennydörögte, én pedig nagyot nyeltem. Ebből nem fog jó kisülni.

Fájdalmas áldás

"Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem. Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól súlyosak. Félek, hogy elveszítelek, ha alszom."



52. fejezet

Rebeka szemszöge:

MÁJUS

Mike valamiért ragaszkodott hozzá, hogy bocsánatot kérjek mindenkitől, akit megbántottam. Nem mondom, hogy nem volt igaza, de azért mégis… nem voltam már kisgyerek.
Miután mindezt letudtam, az egyetemen is el kellett mondanom, hogy mi a helyzet. Nem mondom, hogy könnyű volt, mert szerettem tanítani, szerettem magát a helyet és az embereket is. Megegyeztünk a többiekkel, hogy még három hetet maradok, amíg lebonyolítom a vizsgákat – Mike nem repesett a boldogságtól, de belement.

Peti volt igazából a legmogorvább mindenki közül, és míg Talinda, Lexi, Anna és a többiek igyekeztem ott segíteni, ahol tudtak, Peti utált – vagy valami olyasmi. Halványlila gőzöm nem volt róla, hogy mi baja, hiszen tőle is bocsánatot kértem – amire egy bólintással, meg azzal felelt, hogy hátraarcot vágott, és eltűnt az egyik előadóban.

JÚNIUS

Az első napok otthon eléggé békésen teltek. Mike kicsit rohangált, mert hol itt volt dolga, hol ott, de azért sokat volt velem, és minden mozdulatomat leste. Nem mondom, kicsit furcsa volt ez a túlzott figyelem, de inkább tegye ezt, minthogy megint a baba ellen legyen.

Hoztam haza egy kicsi olyan munkát is, amit a dolgozóban ücsörögve meg tudtam csinálni. Szerkesztgettem néhány térképet, de valahogy nem igazán volt jó ott bent lenni, így néhány nap után inkább kimentem a kertbe.

Először persze pihenni szerettem volna, de aztán nem jött össze. Vettem néhány – jó sok – virágot, és miután Joe-t totálisan kiakasztottam az ötletemmel, ketten kialakítottunk pár virágágyást.
Így lett nekem kis virágoskertem, ami végülis az egész birtokot befedte, kisebb-nagyobb csoportosulásokkal.

Peti még mindig balta arccal mászkált körülöttem, de Lexi mondta, hogy hagyjam rá a dolgot, majd megbékél. Furcsák voltak ők ketten, de nem mondtak semmit… kis hamisak!

JÚLIUS

Eljött az ideje, amikor végre túl lehettem volna a reggeli rosszulléteken meg az ilyen dolgokon, és bár valamennyivel jobban is voltam, azért nem volt minden a legjobb. A doki mondta, hogy ő bizony már tudja a baba nemét, és megkérdezte, akarjuk-e tudni. Kórusban rávágtuk, hogy nem. Szerettünk volna egy szép kis meglepetést.

Mondjuk így nehezebb is volt bármire felkészülni, mint például, hogy milyen színű legyen a gyerekszoba, meg hogy végülis lánynak vagy fiúnak rendezzük-e be.

- Szerintem válasszunk valami semleges színt, és kész – ácsorgott Peti a gyerekszoba kellős közepén, és a falakat bámulta.
- Lehet, hogy azt kellene – értettem vele egyet, s közben a hasamat simogattam.
- Na, csak nem hallgatsz rám valamiben? – gúnyolódott, és sötét pillantást vetett rám.
- Ne kezdd, kérlek! Ne idegesítsd fel! – intette le Mike, én pedig csak összevont szemöldökkel néztem Petire.
- Tudod, ez azért nekem eléggé szarul esik. Látom rajtad, te beképzeld majom, hogy utálod a babámat, de úgy voltam vele eddig, hogy majdcsak megbékélsz, ha rájössz, hogy minden rendben lesz, és hogy nekem, vagyis nekünk mennyire fontos ez az egész. De látom, nem látsz tovább az orrodnál, és még baszogatsz is! Hát tehetsz egy szívességet, és az összes szúrós pillantásoddal meg a beszólásaiddal elmehetsz melegebb éghajlatokra! De főleg el a közelemből, mert már régen nem az vagy, aki mindig kiállt mellettem a maga módján!

Azzal sértődötten, kissé fújtatva otthagytam őket, és kitrappoltam a kertbe. Rohadtul elegem volt már ebből az egészből. Otis hintájáig meg sem álltam, majd lassan leültem rá, és csak bámultam ki a fejemből. Aki tényleg, igazán örült ennek a babának, az Otis volt. Totálisan oda volt meg vissza, hogy lesz egy kistestvére, és akárhányszor jött hozzánk, mindig jókedvű volt, és sokszor még mesét is mondott a hasamban lakó picinek.

- Jól vagy? – jött a halk kérdés, én pedig Mike-ra néztem, aki leguggolt mellém, kezét pedig a térdemre simította.
- Nem – csóváltam meg a fejemet. – Ettől vagyok rosszul, ahogy rám néztek. Ha nem éppen Peti akar a szemével legyilkolni, akkor mindenki más úgy néz rám, mintha bármelyik pillanatban holtan akarnék összeesni.
- Ne mondd ezt, ez nem így van! – tiltakozott rögtön, de én csak fáradtan rámosolyogtam.
- De, így van. És mindenki közül ez tőled fáj a legjobban, Életem! – zavartan pislogott párat, de aztán belátta, hogy igazam van.
- Elfogadtam, hogy szeretnéd a babánkat. Én is szeretném őt. De egyszerűen nem kérheted tőlem, hogy felejtsem el a tényt, hogy… hogy mi lehet veled. Erre képtelen vagyok – homlokát a térdemnek támasztotta, én pedig lehajoltam hozzá, és arcomat a hajába fúrtam.
- Remélem, miután megszületik, és mindannyian jól leszünk, egyszer majd megbocsátasz nekem ezért a hét hónapért!

Ezután a nap után valamilyen oknál fogva Peti újra normális lett. Bocsánatot természetesen nem kért, de újra olyan volt, mint régen.

AUGUSZTUS

- Hát nekem el kell mondanom valamit! – sóhajtott nagyot a húgom, miközben én a konyhapult tetején ücsörögtem, és jégkrémet tömtem magamba.
- Komoly dolog?
- Az.
- Pasi? – sandítottam fel rá, és hamisan elmosolyodtam.
- Hát igen… én… szóval… jaj, nem is tudom, hogy álljak neki…
- Ha arról van szó, hogy az esküvőnk óta kavartok Petivel, akkor ne fáraszd magad, mert már tudok rólatok!
- Hogy… mi? De hát… honnan, vagy…
- Most miért vágsz ilyen ijedt képet? – néztem rá összezavarodottan, és még kanalazni is elfelejtettem.
- Hát én… szóval honnan tudod? És mióta? – nagyokat pislogott, és csavargatni kezdte hosszú, szőke tincseit.
- Hát… miután hazajöttünk a nászútról, és nekiláttunk az albumunk utolsó dolgainak, Sabrina látogatott meg bennünket. És ő mondta Mike-nak, hogy látott titeket még ott Hawaii-n, amikor elvileg ti szerveztétek, hogy minden ajándékunk hazakerüljön, mikor mi már elutaztunk a másik szigetre. Mike pedig elmondta nekem, mivel hát… nem igazán titkolózunk a másik előtt. Szóval mióta itthon vagyunk, tudom, hogy van valami köztetek. De a kérdés az, hogy mi is ez? Főleg, hogy tisztában vagy-e azzal, hogy mit jelent Peti barátnőjének lenni?
- Persze, hogy tudom. Évekig néztelek titeket – húzta el a száját, de végül elmosolyodott. – Viszont úgy érzem, hogy jól megvagyunk. Tudtommal nem csajozik.
- Nem, tényleg nem – bólogattam megerősítésképp.
- Honnan tudod?
- Mike-tól. Azok után, hogy megtudtuk mi a helyzet, különösen figyelt Petire. Legjobb barátok lettek, vagy valami olyasmi, így szinte mindent tudnak a másikról. Így én is.
- Eléggé kihasználod, hogy Mike felesége lettél, nem? – nevetett, mire én is elvigyorodtam.
- Egy kicsit talán.
- Tudom, hogyan állt a lányokhoz, de hozzám másképp valahogy… én… nem számítok csöpögős szerelmi vallomásokra tőle…
- Pedig kimondja, hogy szeret. Sajnos, talán akkor is, ha nem érzi így – vélekedtem, közben pedig Icyt figyeltem az ablakból, aki most éppen körbepisilte az egyik tulipánágyást.
- Szeretett téged, ezt te is tudod.
- Nem vagyok benne biztos. Hiszen én is szerettem őt, de az mégsem volt ugyanaz, mint amit Mike iránt érzek.
- Hát ennek igazán örülök! – sétált be az említett, én pedig vigyorogva néztem a mélybarna szemekbe. – Vallott? – intett Lexi felé, mire bólintottam.
- Szép mondhatom. Összefogtok ellenem?
- Nem, dehogy. Csak megvártuk, míg úgy érzed, elmondhatod nekünk – Mike valahogy mindig megtalálta a megfelelő szavakat.
- Hát igen… most már szeretnénk együtt menni erre-arra, meg ilyesmi. Úgy gondoltuk, hogy én mondom el nektek, és ha nagyon kiakadtok, akkor majd jön Peti, mint erősítés.
- Jó, hát igaz, hogy valamikor én akartam lenni a Királyné, de az már régen volt – Mike értetlenül nézett ránk, hiszen magyarul mondtam ezt, és nem értette. Lexi és én elnevettük magunkat.

SZEPTEMBER

- Olyan leszek lassan, mint egy bálna.
- Bogaram, egyáltalán nem így van. Alig híztál valamit – nézett rám aggodalmasan Mike, Chez pedig vigyorogva tartotta elém a chipsszel teli tálat.
- Mike-nak igaza van – bólogatott Phoenix is.
- Pedig eszem rendesen – sóhajtottam. – A pocakom is nő, szóval a baba is jól van. Csak…
- Ezzel jár a TE állapotod – mondta ki Joe most is kíméletlenül az igazságot.
- Igen, ezzel. De jól vagyok… mindenesetre menj már arrébb egy kicsit, Bennington! – löködtem meg Chezt, mire nevetve arrébb csúszott a fotelben, amiben ültünk.

Filmet néztünk Robnál, és nagyjából mindenki jelen volt. Chester és én szorultunk egy fotelbe, de elfértünk. Hát ő sem egy kétajtós szekrény éppen, és mint kedves barátaink és férjuram rávilágított, én meg nem vagyok egy tipikus kismama.
Egészen jól el is voltam egy darabig, de aztán kezdtem érezni, hogy fáj a hasam. Olyan rosszullét, mint mikor kiderült, hogy terhes vagyok, nem volt nagyon. Szedtem a gyógyszereket, folyamatosan jártam a dokihoz, terhes tornára, meg minden ilyesmi. Viszont úgy két hete többször is elfogott a rosszullét.
Most is egy ilyen alkalom volt, és hirtelen megrázkódtam a hasamba nyilalló görcstől.

- Jól vagy? – jött az aggodalmas hangsúly Chester felől, én pedig figyelmet sem pazarolva rá, Mike-t kezdtem keresni a tekintetemmel.
- Kint van az udvaron Talindával, szóljak neki? – kérdezte Heidi, mire bólintottam, ő pedig kisietett a szobából.
- Figyelj rám, Bekka! – guggolt le elém Amber, én pedig bár arra éreztem ingerenciát, hogy összeszorítsam a szemeimet, mégis ránéztem. – Egy tízes skálán mennyire fáj?
- Hat – motyogtam.
- Oké, akkor most meg kell nyugodnod, rendben? Ha ideges vagy, az csak rásegít a görcsre. Vegyél mély levegőt, tartsd bent egy kicsit, aztán fújd ki. Add ide a kezed, szorítsd az enyémet, gyerünk! – tettem, amit mondott, bár a fájdalmon kívül nehéz másra összpontosítani ilyenkor, legalábbis számomra.
- Kicsim… - Mike hangjára felnéztem, s most már ő is ott guggolt előttem. – Menjünk a kórházba?
- Nem… nem, mindjárt jobb lesz. Adnál egy pohár vizet?
- Persze – pár perc múlva a fájdalom elmúlt, én pedig fáradtan dőltem bele Chester ölelésébe.

Azért a figyelmemet nem kerülte el az a jó pár pillantás, amit a srácok váltottak egymás között. Chester a hasamat simogatta, Amber pedig a kezemet szorongatta, miközben már mereven a filmre figyeltek. Ekkor jöttem rá, hogy nem csak Mike-nak kell majd nekem megbocsátania ezt a pár hónapot.

OKTÓBER

A rosszullétek egyre gyakoribbak lettek, én pedig nem viseltem őket olyan jól, mint ahogy szerettem volna. Mike is egyre jobban kétségbe esett, hiszen ezerfelé kellett mennie a zenekar miatt, és nem tudott mindig velem lenni. Helyette a már szintén babát váró Heidi, vagy Amber, Talinda és a srácok, a húgom és Peti voltak velem.

Mike mostanra totálisan megtiltotta, hogy akár egy könyvet is arrébb tegyek, így a legtöbb időt beszélgetéssel, filmezéssel, társasozással és kártyázással töltöttük. Mindenki leste a kívánságaimat, ami meglehetősen zavaró volt. Mindenki le volt kötve miattam.

NOVEMBER

A nyolcadik hónapban úgy éreztem, hogy minden percben kipottyanhat belőlem a baba, habár még bő másfél hónapom hátra volt. Egyszerűen úgy éreztem, hogy nem férünk el ketten a bőrömben, és ez rettentő kényelmetlen volt. Mike-nak persze nem nagyon hangoztattam a dolgot, bár nem is tudtam volna. A legtöbb időm alvással ment el, mivel rettentően fáradnak éreztem magam a nap huszonnégy órájában.
Sokszor nem is tűnt fel, hogy ki van otthon velem, mert ha rosszul voltam, akkor is csukott szemmel fetrengtem az ágyon, ha meg aludtam, akkor meg azért nem vettem észre a körülöttem lévőket.

- Mikor értél haza? – kérdeztem egy november végi estén Mike-tól, aki mellettem olvasott egy könyvet az ágyban.
- Úgy két órája – odahajolt, és csókot nyomott a számra. – Nem vagy éhes? Vagy kérsz valami mást?
- Egy mosolyt – szaladt ki a számon, de azonnal meg is bántam a dolgot.
- Majd ha már jól leszel – mondta komolyan.
- Jól vagyok.
- Nem, nem vagy. Azzal nem segítesz ám, ha folyamatosan ezt mondogatod! – csattant fel halkan, mégis éreztem a hangjában, hogy ideges. Én bőszítettem fel.
- Nem arról van szó, hogy be akarlak csapni, vagy ilyesmi – próbáltam békíteni, de úgy láttam, hogy a hónapok óta gyűlő feszültség most már kikívánkozik belőle.
- Bekka, az Isten szerelmére! Megtennéd, hogy legalább az én szemembe nem hazudsz?
- Nem hazudok… - motyogtam bűntudatosan.
- Dehogynem! Látom, és mindenki látja, hogy elfogysz lassan ebben a terhességben. Egy hónapja alig eszel valamit, folyton alszol, vagy ha nem, akkor szenvedsz! A mosolyomat hiányolod – kiáltott fel erőltetetten nevetve, nekem pedig átszáguldott a testemen a jól ismert görcs. De most nem csak a hasamban éreztem. A legrosszabb a bal karom zsibbadása volt, és hogy lassan fekete pöttyök kezdtek táncolni a szemem előtt. – Hát majd megkapod, ha én visszakapom azt a Bekkát, akibe beleszerettem! – szavaira nagy nehezen felnéztem a dühös szemekbe.
- Mert már így nem szeretsz? Mert én harcolok… mert én… - ennyi, kész. Elfogyott a levegőm, képtelen voltam bármi mást is mondani.
- Nem, én… Bekka? – most már nem csak én voltam ijedt, hanem ő is.
- Fáj… - préseltem ki magamból nagy nehezen, és összegömbölyödtem a takaró alatt.
- Gyere, segítek… beviszlek a kórházba… - azonnal mellettem termett, és felsegített az ágyról. Abban a pillanatban, ahogy felálltam, elfolyt a magzatvizem, én pedig zihálva a fájdalomtól és a meglepettségtől, felnyögtem.
- Nincs itt… az… idő…
- Istenem… – felkapott az ölébe, mintha csak egy tollpihe lennék, és leültetett a fotelbe, míg felkapott magára néhány ruhát.

Nem volt itt az idő. A baba bár egészséges volt, de eddig is kicsi. Nem volt olyan nagy, nem fejlődött olyan ütemben, mint egy normális terhességben. Ezért lett volna létfontosságú, hogy ki tudjam hordani a kilenc hónapot. Hát az nem fog összejönni. Ráadásul a fájdalom… sosem éreztem még ilyet. Hányingerem volt tőle, és szédültem. Igen, anya egyszer mesélte, hogy eltörte a kezét, és a hirtelen fájdalomtól annyira rosszul lett, hogy végigrókázta az utat a kórházig. Valahogy én is így éreztem magam, bár biztos voltam benne, hogy egy szülés előtt azért nem így kellene lennie.
Egyre jobban görcsöltem, a látásom már teljesen elveszett – vagy azért, mert becsuktam a szemem, vagy azért, mert az agyam feladta, nem tudtam. Csak tompán éreztem, ahogy Mike visszatért hozzám, hogy levigyen a kocsiba.
Az első sikoly akkor hagyta el a torkomat, mikor még félúton sem jártunk a kórház felé.

Alku

"Nincs alku - mondod.
Nincs alku - válaszolom.
Mégis megegyeztünk."




51. fejezet

Bekka szemszöge:

Idegesen kopogtattam Peti ajtaján. Egyrészt még mindig nem voltam túl jól, bár a gyógyszer segített, amit a doki adott; másrészt pedig Mike elvetemült ötlete cseszte fel az idegeimet. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy képes lenne… hogy… még magamban sem akartam kimondani!

- Szia – köszöntött Peti, de az arcára volt írva, hogy tud mindent.
- Szólt, hogy jövök? – kérdeztem köszönés helyett, és beléptem a lakásába.
- Lehet, hogy felhívott, igen… - csúnyán néztem rá, mire értetlenül bámult rám.
- Mióta állsz az ő pártján?
- Én nem állok senki pártján! Meg foglak hallgatni téged is.
- Milyen nagylelkű – gúnyolódtam, ami mondjuk őt nem hatotta meg túlságosan, csak felvonta a szemöldökét, és intett, hogy foglaljak helyet. Leültem, majd miután a kezembe nyomott egy bögre teát, ő is letelepedett velem szemben.
- Reba, én tényleg szeretném hallani azt is, amit te gondolsz.
- Még jó… - morogtam, és még tudtam volna hozzáfűzni a dologhoz egyet s mást, de mivel szerettem Mike-ot, nem akartam ellene beszélni.

Igyekeztem megosztani minden gondolatomat Petivel. Elmondtam neki, hogy már milyen régóta gondolkodtam azon, hogy legyen egy közös babánk, és hogy az esküvő tűnt jó időpontnak ahhoz, hogy felhagyjak a régi életemmel, és elkezdjem élni az újat, így ebbe a baba téma is beletartozott. Elmeséltem neki azt is, hogy sosem gondoltam volna, hogy a balesetem miatt ilyen gondjaim lesznek, és hogy ez mennyire letaglózott. Elmondtam, hogy Mike engem hibáztatott. Éreztem, hogy jogosan tette, mégis nagyon rossz volt hallani az ő szájából mindezt.
Viszont azt is közöltem Petivel, hogy nem szándékozom meghalni még idő előtt, és hogy elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy mindezt kibírjam. Egyszer sem szólt közbe, csak figyelmesen hallgatott. Aztán mikor végre a mondandóm végére értem, csak ültünk néhány percig csendesen.

- Nem mondanál valamit? – kérdeztem végül, mire sóhajtott.
- Nézd, Reba… nekem te voltál a legfontosabb az életemben nagyon sokáig…
- Aha, persze…
- Még ha nem is tűnt úgy – mosolygott elnézően, de aztán újra komoly lett. – Szeretlek téged, és ez azt hiszem nem titok. Nekem te többet jelentesz, mint mások, a szüleim után, te vagy a legfontosabb az életemben… sőt, még náluk is többet érsz nekem. Viszont azt kell, hogy mondjam, egyetértek Mike-kal – olyan mértékű döbbenet suhant át a testemen, mint még soha. Azt hiszem kellőképpen kiült ez az arcomra is, mert Peti bocsánatkérően mosolygott rám, és próbálta menteni a menthetőt. – Én tudom, hogy nagyon szeretnél közös gyereket Mike-kal, de ez most nem a jó időpont. Mármint, nem is az, hogy időpont, csak…
- Peti, ő a mi… én nem… - mit lehet erre mondani? – Mondd ki! – sürgettem kétségbeesetten.
- El kellene vetetned a babát – mondta halkan, és olyan hipnotikusan nézett rám a kék szemeivel, hogy már majdnem elhittem neki.

Megráztam a fejemet, és hitetlenkedve mosolyogtam. Azt hiszem ez most sok(k) volt. Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogja mondani. Hogy Mike pártjára áll, és összefognak ellenem.

- Én most elmegyek! – mondtam ki lassan, majd letettem a bögrét a kis dohányzó asztalra, és felálltam.
- Reba, kérlek hallgass meg! Nem szeretnénk elveszíteni téged, és még ezután lehet másik…
- Ne mondd ezt, az Istenért! – csattantam fel. Mostmár végképp elegem volt az egész francos napból. Hogy mindenki menne a jó büdös francba!
- Rebeka…
- Ne Rebekázz itt nekem! Nem fogom megölni a gyerekemet! Felejtsd el! – elindultam kifelé, de elkapta a karomat, és vissza akart húzni magához.
- Figyelj, tudom, hogy most ideges vagy, és rémült, de…
- Engedj el, de most rögtön! – fordultam felé, és azt hiszem a villámokat szóró tekintetem kellően meglepte, mert elengedett. – Ha ezt az álláspontot tartod, akkor engem is felejts el jó időre! – morogtam, és kiléptem az ajtón.
- A férjednek is ezt fogod mondani majd? – kiáltott még utánam, én pedig megtorpantam a lépcsőházban. – Kihagyod a döntésből, Bekka! Önző vagy, és szemét.

Sosem félt megmondani, mit gondol az emberekről, de velem még sohasem beszélt így. Viszont nem fordultam meg, nem szóltam vissza, csak lerobogtam a lépcsőn, és kiléptem az esti Los Angelesbe.

*

- Hogy a francba mondhatod azt, hogy vetessem el? – üvöltöttem vele, miközben fel s alá járkáltam a nappaliban.
- Nézd, én…
- Ő az unokahúgod lesz, Lexi!
- Te meg a nővérem vagy, és szükségem van rád! – nyugodt hangja csak még inkább kihozott a sodromból. Nem hiszem el, hogy mindenki idióta!
- Nem fogok meghalni, nem érted?
- Nem tudhatod.
- Dehogynem! Én… erős vagyok. Ugyan kérlek, ha túléltem azt a karambolt, akkor ezt is túl fogom.
- Úgy érted, amit te idéztél elő?
- Ezen már túl vagyok, már Mike is a fejemhez vágta, szóval nem mész vele semmire!
- Igaza volt.
- Most a babáról beszélünk!
- Nem, most arról beszélünk, hogy élni akarsz-e vagy nem. Megint eldobnád az életed, mint ahogy akkor akartad? Megígérted Mike-nak, hogy nem teszed többé.
- A gyerekünkről van szó!
- Már elvesztettem anyáékat, téged nem akarlak!
- Jó, szóval egyikőtök sem tudja a babát nézni, mi? Hogy neki mi lenne a jó?
- A babát nem ismerem, és még nem is igazán baba. Téged viszont születésemtől fogva. És tudom, hogy szükségem van rád.

*

- Hát én hirtelen nem is tudom, mit mondjak… - csóválta a fejét Six, Anna viszont megfontoltan beszélni kezdett.
- Én tudom, hogy milyen, mikor teherbe esel attól a férfitől, akit a világon mindennél jobban szeretsz. Aztán úgy érzed, hogy a szíved minden szeretete onnantól kezdve kettejüké. Az összes. Emlékszem, mikor megtudtuk, hogy terhes vagyok… Mike-kal madarat lehetett volna fogatni – a szavai tőrként hasítottal a szívembe. Talán nem szándékosan, de ezzel nagyon is bántott engem. – Rettentően örült, és én is… Viszont a te eseted más, Rebeka. Mike szeret téged, jobban, mint a gondolatot, hogy újra apa lehessen. Neki már ott van Otis, és az, hogy még egy gyereke legyen, nem ér többet, mint az életed.
- Te könnyen beszélsz… - felvonta az egyik szemöldökét és kihívóan nézett rám. – Te lehetnél az egyetlen nő, aki gyermeket adott neki. Megtisztelő, nem igaz? – Six elhúzta a száját, de nem szólt semmit, míg Anna cinikusan elmosolyodott.
- Igen, ez így igaz. Lehetne így is, de nem azt mondtad, hogy utána lehetne még babátok?
- Azt kívánod, bár ne lehetne, mi? Még mos is szereted!
- Bekka! – dörrent rám Six, de Anna még mindig csak mosolygott.
- Most elöntötte az agyadat valami vörös köd, és mindenkire haragszol, aki nem ért veled egyet. Ez érthető. Viszont…
- Oké, nem hallgatom ezt tovább! – csattantam fel, és sietve elhagytam a házat.

*

- Én a te helyedben ugyanezt tenném. Sosem mondanék le egy babáról sem – hosszú, fekete haját a válla mögé söpörte, sötét tekintete mogorván meredt egy pontra a szőnyegen, ahogy elgondolkodva ráncolta a homlokát. Most láttam először ilyen rettentően komolyan Talinda Benningtont.
- Végre valaki! – sóhajtottam fel bánatosan, kicsit már pityeregve. Chester eddig csak állt a kanapé mellett, de most leült mellém, és megfogta a kezem.
- Én is egyetértek veled. Viszont egy valamit jól gondolj meg! Itt hagyod-e nekünk Mike-ot, összetörve, szétzuhanva? Készen állsz-e rá, hogy búcsút vegyél tőle? Hajlandó vagy-e örök gyászra kárhoztatni? Mert nem veheted készpénznek, hogy túléled ezt. Hajlandó vagy-e úgy végigélni a következő pár hónapot, hogy Mike-nak folyamatosan fájdalmat okozol, és lehet, hogy a végén a baba sem éli túl? Hajlandó vagy meghalni, elmúlni, úgy, hogy magára hagyod a férfit, akit mindennél jobban szeretsz?

Tanulság: SOHA NE MENJ FOS LELKIÁLLAPOTBAN EGY PROFI, TEHETSÉGES DALSZÖVEGÍRÓ KÖZELÉBE… Mert piszkosul fog fájni!

*

A hasam megint csak nagyon kezdett fájni, de jelen pillanatban semmit kedvem sem volt hazamenni. Peti, Lexi, Anna, Six, és még Chez is ellenem voltak, egyedül Tal értette meg nagyjából a helyzetemet. Egyszerűen nem tudtam mihez kezdeni, csak ültem a földön, és néztem magam elé. Én egyedül a világ ellen. Mert bármennyire is hülyén hangzott most ez, így alakult sajnos.

Mit kéne tennem? Oké, hadd fontoljam meg csak magamban, hogy elvetessem a babát. Sosem fogom kimondani hangosan, már most szégyellem magam, csak mert számba veszem ezt a lehetőséget. De hát, ha más miatt nem, akkor Mike-ért meg kell tennem.

Szóval elvetetem a babát. Meghal egy élet, csak mert mi nem voltunk eléggé erősek és pozitívak. Mert nem hittünk abban, hogy igenis lehetünk egy boldog család mindenféle ostoba, félelmetes körülménytől mentesen.
A baba meghal, engem megműtenek, és közlik, hogy akkor néhány hónap múlva próbálkozzunk újra. Aztán esetleg teherbe esek, Mike boldog, bennem viszont mindig ott lesz, hogy ez nem az első babánk.

Vagy… Nem vetetem el a babát, és kibírom mondjuk azt a nyolc hónapot, amit mindenképpen ki kellene, aztán… Aztán meghalok a szülőszobán. Mike itt marad egy kicsivel, akire talán sosem tudna teljesen jó szívvel tekinteni, hiszen kvázi miatta haltam meg.

Vagy minden úgy lesz, ahogyan én akarom, és mindenki boldog.

A távolban lassan egy alak körvonalai kezdtek kirajzolódni, ahogyan felém közeledett. Azonnal megismertem arról, ahogyan járt. Magamban elmosolyodtam, hiszen most már ő volt az egyetlen, aki tudta, hol keressen. Talán nem is volt neki kérdés, hogy miután eltűntem a barátaink szeme elől, idejöttem, ahol békét lelhetek. A hatalmas falak és hidak között, ahol régebben annyit művészkedtünk. Hiába ő mutatta nekem a helyet, mégis a saját kis nyugalomszigetem lett.
Mikor odaért hozzám, csak leült, és ő is nézett maga elé. Nem igazán tudtunk mit mondani a másiknak, hiszen ami fontos volt, tudtuk.

- Reméltem, hogy itt megtalállak – mondta végül halkan a sötét éjszaka csendjében.
- Nem igazán tudnék hova menni már.
- Féltem, hogy talán látni sem akarsz…
- Szeretlek téged – pillantottam felé, és elszorult a mellkasom, ahogy láttam a szemeiben a fájdalmat. – Ezen semmi sem változtathat.
- Még az sem, ha azt kérem, vetesd el a babát? – egy pillanatig csak bámultam rá, majd lassan megcsóváltam a fejem.
- Még az sem.
- De csalódást okozok neked most… Azért, mert ezt kérem.
- Én pedig neked, mert nem akarom megtenni – mindketten egyszerre sóhajtottunk, ami kis mosolyt csalt az arcunkra. – Nem tudnám megmondani, hogy mit tennék, ha a helyedben lennék. Lehet, hogy ugyanezt kérném, de lehet, hogy nem. Viszont azt tudom, hogy szeretném ezt a gyereket, Mike. Mert a kettőnké, és mert mindketten vágyunk rá.
- De nem ilyen áron – kissé felém fordult, és kétségeesetten, szinte már könyörgőn nézett a szemembe.
- Ha elvetetem a babát, mi rá a garancia, hogy nem fogjuk bánni egész életünkben? Hogy nem azon fogunk kattogni, hogy ha megtartottuk volna, esetleg nem lett volna baj belőle? – néhány pillanatig még bizonytalanul nézett rám, majd megacélozta vonásait.
- Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy én nem akarom a babát, mert akarom – bólintottam. – Úgyhogy ajánlok neked egy… alkut.
- Hm, hát nem Edward Cullen akarsz lenni, hanem Jack Sparrow kapitány? – vigyorogtam rá, és közelebb csúszva hozzá megfogtam a kezét.
- Az biztos, hogy inkább kedvelem őt, mint a csillámpírt – vigyorgott vissza, mire halkan felnevettem.
- Mi lenne az-az alku?
- Megtartjuk a babát, de mindent betartasz, amit az orvos mond. Ha kell, minden nap bejársz hozzá, beszedsz minden gyógyszert, amit akar. Vagy ha azt akarja, hogy állj fejen minden nap két órát, megteszed. Ha azt, hogy szedjél hangyát bokszkesztyűben határidőre, akkor azt is – mosolyogva bólintottam.
- Rendben, bár elég furcsa elképzeléseid vannak erről a helyzetről.
- Jó, csak szemléltettem a dolgot – végigsimított az arcomon, én pedig beleborzongtam az érintésébe.
- Mindenben benne vagyok, csak a szextől ne tiltsál el!
- Te boszorkány… nem, azt én sem akarnám. Szóval ígérem, ha lehet, akkor annyit szeretkezünk, amennyit csak akarsz!
- Biztos? Lehet, hogy nem fogod bírni az iramot! – incselkedtem vele, miközben belebújtam az ölelésébe.
- Szemtelen kis fruska vagy – kuncogott. – De a legnagyobb kikötésemet még nem mondtam el.
- Halljuk! – pillantottam fel rá, mire megint csak komoly lett.
- Ha tényleg azt szeretnénk, hogy jól legyél, akkor sokat kell pihenned, igaz?
- Persze – vágtam rá azonnal. Nem tudtam, hol a buktató.
- Azt szeretném, ha otthagynád az egyetemet, még most!

Csak pislogtam rá, és próbáltam felfogni, amit mondott. Anno azért jöttem ide, hogy itt kint dolgozhassak, mert minden vágyam volt látni a világot. Viszont be kellett látnom, hogy igaza volt. Mindent meg kell tennem a babánk érdekében, és ha ez azzal jár, hogy ne tanítsak, hát akkor meg kell tennem.
Lassan bólintottam, mire megkönnyebbülten kifújta a bent tartott levegőt.

- Ezt komolyan kell vennünk, jó, Bogaram? – kérdezte, és most éreztem először, hogy valóban ő a felnőttebb, a tapasztaltabb. Rá kell hallgatnom.
- Igen, tudom… - apró csókot nyomtam az ajkára, majd grimaszolva néztem rá. – Segítenél? Még nem vagyok valami jól.
- Persze, hogyne! – azonnal a karjaiba kapott, bármennyire is taglaltam, hogy elég lett volna, ha támogat. – Ugye tudod, hogy mindenkit jól megijesztettél? – pislogott rám már a kocsiban.
- Mind felhívtak?
- Mind. Anna volt a legérdekesebb. Őszintén szólva nem csodálkoztam, hogy miket vágtál a fejéhez, mert hát megértettem, hogy miért gondoltad azt, amit. De remélem tudod, hogy nem akart rosszat!?
- Ja, tudom… - morogtam, mire helytelenítően szusszantott. – Most nem vagyok ilyen hangulatban, Életem. Majd holnap lebaszhatsz, jó?
- Meglesz! – ejtett felém egy mosolyt, én pedig csak kinyújtottam rá a nyelvemet.

A hasam fájt még, de a lelkemben mégis éreztem, hogy nem lesz baj. Nem lehet baj. Minden tök jó lesz.

Végzetes

"Amikor bizonyos férfiak döntést hoznak, nem számít, mennyire kínozza őket, azután is ragaszkodni fognak a döntésükhöz. A férfiak (...) inkább szenvednek, semhogy meggondolják magukat vagy változtassanak szokásaikon. Bonyolult rendszereket képesek kidolgozni a fájdalom magukba fojtására, néha olyannyira sikeresen, hogy egyáltalán nincs is tudomásuk arról, hogy milyen hatalmas fájdalom birtokában vannak."
(Susan Minot)



50. fejezet

Bekka szemszöge:

Nevetése betöltötte az egész stúdiót, én pedig grimaszolva próbáltam nem viszonozni a jó kedvét. Imádtam, amikor így elengedte magát, és hangosan hahotázott – persze, jobb, amikor nem rajtam nevet ennyire.

- Még csak négy hete vagyunk házasok, de el fogok válni, ha ezt nem hagyod abba! – néztem rá tettetett bosszúval, mire levegőért kapkodva, fulladozva a röhögéstől rám nézett.
- Valamelyik államban nem is kell válás… még… még… érvény… érvénytele… nítik… - csuklott, mire lemondóan megcsóváltam a fejemet. Persze már én is mosolyogtam, de igyekeztem nem kimutatni, hogy legalább olyan jól szórakozok a saját káromra, mint ő.
- Ha nem lenne köztünk ez az üveg, most felképelnélek, Shinoda!
- Ha nem lenne köztünk ez az üveg, ez most jól megdugnálak, Shinoda! – ezen már kénytelen voltam én is elnevetni magam.
- Mintha nem azt csináltuk volna három teljes hétig…
- De belőled sosem elég! – rám kacsintott, amitől libabőrös lettem, de most nem ennek volt itt az ideje.
- Igen, én is el tudnám képzelni, hogy másképpen töltsük az időnket, de most fel kell énekelnem ezt a pár sort, szóval…
- Jó, bocs, csak… vicces volt, amit… na mindegy. És amúgy is már az este jár a fejemben.
- Elhiszem, hogy hiányzik Peti – gügyögtem, mire összevonta a szemöldökét, és rosszallóan nézett rám.
- Csak…
- Tudom, ismerem őt – vágtam közbe. – Tudom, hogy mellette az ember általában mindig jókedvű, és amúgy is jó lenne már egy kis társaság.
- Hát igen – ismerte be kelletlenül, én pedig nem szóltam erre semmit. Tényleg boldog voltam, hogy ilyen barátság alakult ki közöttük. Visszatettem a fülemre a fülhallgatót, majd tettem a dolgomat, és énekeltem.

Este egyetemi buliba mentünk, most találkozunk Petiékkel először az esküvő óta. Igaz, hogy egy hete eljöttünk Hawaii-ról, de New Yorkba mentünk, és csak előző este értünk haza. Mike nagyon izgatott volt, láttam rajta, én pedig csak mosolyogtam. Petivel totálisan jól kijöttek, ami nekem csak jó volt.
Gyorsan elkészültünk aztán indultunk is. A szórakozóhelyen azonnal ismerősökbe botlottunk, akik gratuláltak, majd egyszer csak Lexi ugrott a nyakamba, és szorosan magához ölelt, miközben valamit sikítozott, bár nem értettem, hogy mit, hiszen nagy volt amúgy is a hangzavar. Sok puszi után Peti is felbukkant, kezet fogott Mike-kal, majd magához húzott és megölelt. Kerestünk egy üres asztalt – ami mindig volt, hála Petinek -, és megrendelve pár italt beszélgetni kezdtünk, már amennyire lehetett. Lexi kérdőn pislogott felém, én pedig csak aprót ráztam a fejemen.
Peti nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire irtó furcsa, hogy már feleség vagyok, és nem vihet el táncolni úgy Isten igazából. Ehelyett viszont elhívta a húgomat, aki először életünkben nem vágott valamilyen grimaszt a kérés hallatán, hanem szó nélkül, finoman mosolyogva elfogadta Peti kezét, és táncolni indultak. Mike csak somolygott mellettem, és még két nappal később is arról vitáztunk, hogy van-e valami kettejük között, avagy sem. Számomra ez elképzelhetetlen volt, és bíztam is abban, hogy mind Peti, mind Lexi elmondanák nekem, ha lenne valami újdonság.

A tavasz jól telt, bár nem igazán volt egy csepp szabad időm sem. Az egyetemen minden rendben ment, Peti és én sokat dolgoztunk együtt, a közös kis albumunk Mike-kal lassan késznek lett nyilvánítva, a házunk kisebb rendezésen esett át, a srácok készültek egy új videóklippel, Tal és Amber lefoglaltak néha csajos délutánokra, ahova olykor Alexa is jött.

Éppen egy májusi délutánon sétáltam hazafelé az egyetemről, mikor megszédültem. Nem volt nagyon vészes, de éreztem, hogy le kellene ülnöm. Gyorsan fogtam egy taxit, és azzal folytattam az utamat. Otthon aztán sebtében megetettem Icyt, majd ledőltem a kanapéra. Nem is tudom, mennyi ideig fekhettem ott, mikor már nem csak hogy a fejem volt méhkas, hanem a hasam is fájni kezdett. Tudtam, hogy ez most nem arról szól, hogy esetleg olyasmit ettem, amit nem kellett volna. Mert ez máshol és máshogy fájt.

Írtam Mike-nak, hogy jöjjön haza minél előbb, aztán nagy nehezen elmásztam a fürdőig, kissé émelyegtem is. A hideg csempének vetettem a hátamat, ami kicsit jó érzés volt, de ösztönösen összegömbölyödtem a fájdalomtól. Elfeküdtem a padlón, és csendesen, néha egyet-egyet nyöszörögve vártam haza a páromat. Tudtam, hogy mi történik, éreztem. Mármint tudtam, hogy mitől lehet ez, de nem számítottam rá, hogy ez ilyen lesz. Sőt, biztos voltam benne, hogy ennek nem így kellene lennie.

Nem mondom, hogy nem ijedtem meg, hogy nem féltem. Szerintem a helyemben bárki ezt érezte volna. Viszont amint meghallottam, hogy lent hangos robajjal csapódott az ajtó, megpróbáltam összeszedni magam. Azzal nem segítek, ha Mike-ot is halálra rémítem azzal, hogy itt fetrengek.
Persze nem sikerült azonnal felkelnem a földről, de legalább már nem feküdtem, hanem ültem, hátamat ismét a csempének vetve, és az ajtó felé pislogtam.

Mike, amint meglátott úgy elsápadt, mint talán még soha. Arcának amúgy napbarnított bőre most először hamuszürkévé, majd szinte falfehérré változott, gyönyörű, barna szemei elkerekedtek, ajkai döbbentek elnyíltak, és csak állt ott. Nem jött közelebb, nem szólt semmit.

- Ennyire rosszul csak nem nézhetek ki – próbáltam mosolyogni, de a fájdalomtól csak egy grimasz futotta.
- De, pont ennyire nézel ki rosszul – motyogta maga elé, majd lassan leguggolt elém, és aggódva kémlelte az arcomat. – Mi történt? – hát persze, ő nem tudhatta, sosem mondtam neki.
- Hívd fel az orvosomat, légyszi’ és mondd neki, hogy most van rá szükségem – azonnal lerohant a táskámért, és telefonált.

Szegény, nagyon megijedt. Hiába akartam őt kímélni, nem tehettem róla, hogy olyan ábrázatom volt, mint egy vízihullának. Óvatosan felsegített a földről, bár a lépcsőzésnél nem segített, hogy csak összegörnyedve voltam képes közlekedni, viszont visszautasítottam, hogy Mike a karjaiban vigyen ki. Az csak még inkább azt súgná, hogy a halálomon vagyok… ami reményeim szerint nem volt így.

Az úton, míg a kórházba értünk, nem szólt semmit. Most kivételesen nem pihentettem a sebváltón lévő kezén az enyémet, hanem a hasamat simogattam, egészen lent, hátha ettől majd jobb lesz. Nem lett.

A doki rendes volt, otthonról besietett miattam, bár amennyire jól megfizettem mindig is, nem csoda. Meg hát legyünk őszinték, aggódott ő is, pontosan tudta, mi minden történt velem a baleset miatt, azóta is ő vizsgált itt kint.

Ami viszont a páromat illeti, nos, nem voltam benne biztos, hogy mit is érez. Néha úgy láttam, hogy dühös, de legtöbbször csak aggodalmasan pillantott felém.

- Minden… rendben lesz – mondtam ki nagy nehezen, mire csúfolódó pillantást vetett rám.

A kórházban várnunk sem kellett – hála az égnek, nem hiszem, hogy bírtam volna még -, és rögtön Frank rendelőjében is voltunk.
Mike elengedte a kezemet, mikor beléptem a paraván mögé, hogy levehessem a ruháimat, bár mivel szoknyában voltam, csak a bugyimtól szabadultam meg. Frank kérdezgetni kezdett, miközben felmásztam arra a lehetetlen vizsgáló ágyra.

- Mikor volt utoljára menstruációd?
- Öhm, úgy egy hónapja. Késik, de még nem tudom biztosan, hogy mitől – riadtan néztem Mike felé, aki elindult felém. – Te ide a fejem mellé, légyszi’! – kinyújtottam felé a kezemet, mire halványan elmosolyodott, és odaállt az ágy mellé. Jobb, ha innen szemléli a dolgokat…
- Rendben, és pontosan mit érzel? – kérdezte Frank, miközben kesztyűs kezével vizsgálni kezdett. Az arcom egy pillanatra grimaszba torzult, mert eléggé fájt, amit csinált, és még sosem volt ilyen.
- Görcsöl, és… nem is tudom. Először szédülni kezdtem, szóval fogtam egy taxit hazafelé. De otthon már itt lent is fájni kezdett és hányingerem is lett – nyúltam oda, és közben halkan felszisszentem.
- Mióta nem szeded a fogamzásgátlót? – ez volt az a kérdés, amire bár felkészülhettem volna, mégsem tettem; és aminél Mike olyan döbbenten nézett rám, mintha hirtelen két fejem nőtt volna.
- Február tizennegyedike óta – adtam meg a pontos választ. – Gondoltam megleplek vele – néztem fel félve Mike-ra. Bólintott, szinte teljesen önkívületben, mint aki itt sincs, majd a dokira fordította tekintetét. Jaj, fantasztikus! – Gondolod, hogy sikerült? – néztem Frankre, aki elmélyült ráncokkal a homlokán vizsgált éppen.
- Igen. De… várj, ultrahangon is meg kell néznem – nem tűnt boldognak, és ez megijesztett. – Egy pillanat és jövök – ezzel kirobogott a vizsgálóból, én pedig Mike felé fordultam.
- Miért nem mondtad el? – kérdezte csendesen, és nem nézett rám, inkább a falon lógó képeket tanulmányozta.
- Mint mondtam, szerettelek volna meglepni – elég nehezemre esett beszélni, de ezt igyekeztem titkolni a férjem elől. Halálra volt rémülve, láttam rajta. – Tudom, mennyire szerettél volna egy közös kisbabát, így az esküvő napján már nem vettem be a bogyót.
- Jó, ez… jó, csak… - kereste a szavakat, de a doki visszajött, így nem tudtuk befejezni a beszélgetést.

Kicsit fintorogtam, mikor azt a nagyon is hideg zselét rám nyomta Frank, de én is izgultam és kicsit féltem is. Tudtam, hogy terhes vagyok, már biztos volt. Viszont ez a fájdalom nem volt éppen normális dolog.

- Aha, igen… - motyogta, amint a képernyőt figyelte. – Úgy nézem, hogy a magzat olyan nyolc hetes lehet. Igen, annyi… - Mike meghökkent, éreztem, ahogyan öntudatlanul is megfogta és megszorította a kezemet, miközben ő is nagy figyelemmel viseltetett a képernyő iránt.
- De hát… én… nekem megvolt egy hónapja – adtam hangot az aggodalmamnak. Mike csak még jobban szorította a kezemet, így most már nem csak a hasam fájt borzalmasan, de az ujjaim is.
- Igen, bár valószínűnek tartom, hogy ez elmúlt, hiszen most már nem jelentkezett a vérzés. Ami mondjuk a mi esetünkben csak jó. Nézzétek csak, ott van – mutatta a babánkat.
- Hű… - ennyit tudtam mondani. Rettentő pici volt, és igazándiból nem is tudtam kivenni, hogyan is akarna ő a mi babánk lenni, de a lényeg az volt, hogy ott van.
- És… mármint… jézusom… - oké, nem ezt vártam Mike-tól. Kicsit komikus volt, hogy mennyire megilletődött, hiszen neki már volt egy fia.
- De itt semmi sincs rendben, Bekka, sajnálom! – pillantott rám Frank.

És ott, abban a pillanatban tudtam, hogy ami egész délután velem történt az nem véletlen és pláne nem normális. A fülem zúgni kezdett, ahogyan arról beszélt, hogy a balesetem miatt a baba – a mi babánk – nem tesz jót a testemnek. Beszélt valamilyen gubancról a méhemben, meg arról, hogy a baba ugyan nincs veszélyben még, de én igen.

Mike látta rajtam, hogy körülbelül semmit sem vagyok hajlandó felfogni abból, amit a doki mondott, így segített felülni, és visszaöltözni, hogy addig is beszélhessen hozzám.

Ezt sem fogtam fel teljesen. Halkan duruzsolt valamit a fülembe, miközben én újra a paraván mögött voltam, hogy összeszedhessem kicsit magam. Az egész olyan volt, mint egy rémálom. Mike kedveskedve simogatta az arcomat, puszit nyomott a számra, meg a fejem búbjára, összekulcsolta az ujjainkat, majd leültetett a dokival szemben, és ő is helyet foglalt mellettem.

- Rebeka, kérlek, próbálj meg egy kicsit rám figyelni!
- Hallgatom, doki! – néztem rá fásultan. Tudtam, mit fog mondani, éreztem legbelül, és bár még mindig fájt mindenem, akkor sem voltam hajlandó kötélnek állni.
- Ezt vedd be! – nyújtott felém egy szem gyógyszert és egy palack vizet. Tettem, amit mondott, aztán újra rá figyeltem.
- Kellenek még vizsgálatok. Először is holnap reggel majd gyere be, és veszek tőled vért. Aztán jöhet a többi… - kínosan hallgatott néhány másodpercig, aztán sóhajtva és gondterhelten a szemembe nézett. – Bekka, a baba veszélyes rád nézve. Alaposan megvizsgáltalak, amennyire csak tehettem így hirtelen, és az ultrahangon is látszik, hogy a tested nem tud mihez kezdeni egy babával most. A baleseted több kárt okozott, mint hittük.
- Mit javasolsz? – kérdezte Mike kis hallgatás után, és én még azelőtt hallottam a szavakat zsongani a fejemben, mielőtt kimondta volna őket.
- El kellene vetetni a babát… - motyogta halkan a doki, mire Mike előre dőlt, térdeire könyökölt és az arcát a tenyerébe rejtette. A doki látta, hogy nem fogunk szólni semmit; Mike-nál totál képszakadás, ahogy nálam is, ezért folytatta. – Azért lett ilyen rosszul Bekka, mert már most ellenkezik a teste a magzattal. Már most nehéz neki, hogy úgy mondjam, hogy értsétek… ez… egy teher, bármennyire is szörnyű ezt kimondani. Persze bizonyos kezeléssel, és gyógyszerekkel tudnánk segíteni, hogy tudd magad tartani legalább a nyolcadik hónap végéig, de… de erre a te helyzetedben nem látok sok esélyt. Gyenge vagy ehhez, és máris ilyen rosszullétek várhatóak… a magzat még elég fiatal ahhoz, hogy meg tudjuk tenni a…
- Nem! – szóltam közbe halkan, mégis határozottan.
- Nem? – kérdezett vissza bizonytalanul a doki.
- Nem vetetjük el, az ki van zárva!
- Bekka…
- Azt mondtam, hogy nem! – a doki és Mike összenéztek, de én ezt nem akartam látni. Nem érdekelt, hogyan ordítja le Mike Frank fejét, inkább felálltam, és küzdve a fájdalommal, ami bár enyhült, de még ott volt, kisiettem a váróterembe, és ott ültem le.

Rajtam kívül voltak még páran, de nem nagyon foglalkoztam senkivel.
Van egy kisbabánk. El kellene vetetnünk. Kizárt. Egy darab Mike-ból… Ez minden, ami kell, sosem lennék képes megölni a kicsit. Nem lehet.

Mike idegesen jött ki a dokitól, bár már messze nem volt olyan sápadt, mint mikor jöttünk. Egyetlen szó nélkül fogta meg a kezemet, és karolta át a derekamat, hogy kitámogasson a kocsihoz. Jól esett a testének melege, a bőrének érintése. A fájdalom is lassan elmúlt, és az ő közelében mindig sikerült egy kicsit megnyugodnom. Ez most sem volt másképp. Amikor ő is beült mellém, magam felé fordítottam az arcát, és megcsókoltam. Először lefagyott, nem igazán tudta, mit csináljon. Nem értettem miért lepődött meg ennyire, hiszen pont most volt rá a legnagyobb szükségem. Számíthatott volna rá, hogy keresni fogom az érintését.
Így hazafelé most már a szokásos helyen összekulcsoltam az ujjainkat, viszont szabad kezem a hasamon pihent. Ott, ahol a csöppséget sejtettem.

Szerettem már most. Nem is kellett jobb hír annál, mint hogy Mike-nak és nekem lesz egy babánk. Viszont nem vagyok elég erős? A frászt nem! Ki fogom bírni, van rá gyógyszer is, én pedig nem adom csak úgy fel a családunkat. Meg hát tudtam, hogy Mike-ra is számíthatok.

Otthon aztán leültetett a kanapéra a nappaliban, és megkérdezte, hogy kérek-e valamit. Csak egy bögre teára adtam le a rendelésemet, ő pedig eltűnt a konyhában egy jó öt percre, hogy aztán egy bögre gőzölgő, citromos teát adjon a kezembe.
Leült velem szemben az egyik fotelbe, én pedig vizsgálgattam az arcát. Zavart volt, és ideges. Nem láttam azt, hogy örült volna, vagy hasonló. Persze megértettem, hogy megijedt. Azon kezdtem agyalni, hogyan kezdjek neki, hogy elmondjam, minden rendben lesz, mikor végre egyenesen a szemembe nézett.

- Meg kell tennünk, Bekka! – hangja halk volt, és rekedt, szemei pedig fájdalomról árulkodtak.
- Tessék? – nem hittem a fülemnek. Tudtam, mire célzott, de talán csak rosszul hallottam.
- Frank talál neked időpontot már a hétvégére. Hétfőre túl leszünk rajta, és…
- Várj! Te most azt mondod, hogy… te most… meg akarod ölni a gyerekünket?
- Ne mondd ezt! – szemei riadtan csillantak.
- Miért ne? Hiszen erre akarsz rávenni – még viszonylag normális hangszínben tudtam vele beszélni. Még.
- De ez így… nem erről van szó. Én nem akarlak erre rávenni, csak… én nem akarlak elveszíteni téged – szinte könyörögve nézett rám, de most valahogy nem értettem, hogyan is jutottunk idáig.
- Márpedig ez a baba meg fog születni.
- Reba! – szusszantotta dühösen a nevemet. – Belehalsz a szülésbe, ha eljutsz addig, fogd már fel!
- Nem fogok! – kötöttem az ebet a karóhoz. – Minden oké lesz – egy pillanatra lehunyta a szemét, és nagy levegőt vett.
- Nagyon kérlek, legalább gondold végig ezt az egészet! – hangja halk volt, és rettentően vészjósló.
- Nem kell ezen gondolkodnom. Frank is megmondta, hogy tud adni valamilyen gyógyszert, és nem vagyok én olyan gyenge.
- Az istenért, legalább hallod magad? – dühödött fel végleg, és kezdett kiabálni, miközben felpattant a fotelből és elém állva, fenyegetően tornyosult fölém.
- Nézd, akkor, amikor kórházban voltam… tudom, hogy sok minden történt, de túléltem. És minden rendben lesz most is, hidd el nekem! – álltam fel vele szemben, és megpróbáltam megsimogatni az arcát, de ellökte a kezemet, és villámokat szóró tekintettel nézett le rám.
- Amikor úgy döntöttél, hogy eldobod az életed! Amikor úgy döntöttél, hogy a könnyebb utat választod! Amikor gyáva voltál, amikor nem csak magadat, de engem, sőt még a húgodat is halálra ítélted volna! – üvöltötte, én pedig ledöbbenve álltam előtte. – Akkor kellett volna gondolkoznod! De te nem tetted! És most nem hagytál nekünk más választást!
- De Mike…
- Nem, Rebeka! Shinoda lettél, azt mondtad, szeretsz, megfogadtad, hogy nem hagysz el! Nem teheted ezt! Hiába öltöztem be egyszer, most nem fogok veled Edward Culleneset játszani! Ez a mi, való életünk, és azt kéred, hogy hagyjalak meghalni?
- Nem fogok meghalni – szegültem ellen, bár még életemben nem hallottam így ordítani senkivel. – Te ne mondd ezt!
- Hát akkor? Akkor mi lesz? Reménykedjek a következő fél évben, hogy a feleségem életben marad, hogy megünnepelhessük az első házassági évfordulónkat, vagy esetleg érjem csak be annyival, hogy a nyáron két éve leszünk együtt, hátha azt még megéled?

Nem tudtam mit mondani, de szörnyen dühös voltam rá. Ahogyan ő is rám, láttam rajta, ráadásul a szavai szíven ütöttek. Fájt a hasam még most is, de az adrenalin miatt még ez sem tűnt rossznak. Felkaptam a kanapén hagyott táskámat, és elrobogva Mike mellett, az ajtó felé indultam.

- Most meg hová mész? Nem vagy még jól – kiáltott utánam és hallottam, ahogy utánam indul.
- El, te seggfej. El innen! Oda indulok! – förmedtem rá, életemben először beszéltem vele ilyen csúnyán, majd szó szerint bebasztam magam mögött a bejárati ajtót.

Hogy hova is indultam? Na, ez jó kérdés. Bár tudtam egy embert, aki bármikor, bármiben kiállt volna mellettem.