Váratlan

Fent van az ízelítő!

"Semmi sem állítja meg azt, aminek eljött az ideje."



28. fejezet

A napok lassan, de rettentő boldogan teltek. Lexinek nem beszéltünk arról, hogy találkoztunk Davevel. Nem akartuk felzaklatni, és mindketten úgy láttuk jónak, ha elhallgatjuk előle mindazt, amit láttunk és hallottunk. A húgom erős lány volt, csak néha már neki is sok volt mindaz, ami történt velünk. Sajnos úgy láttam, hogy most jött ki rajta minden, még anya és apa halála is. Annak idején ugyanis nem sírt, nem zokogott, nem hisztizett, csupán leült mellém, mikor én tettem ezt, és simogatta a hajamat. Régen ő volt erősebb nálam. Most viszont összezuhant. Láttuk rajta minden nap, hogy mennyire erőlködik, hogy ne bőgjön előttünk, hogy úgy tűnjön, jól van. Minket azonban nem tudott megtéveszteni. Mike úgy figyelt rá, mintha csak az ő húga is lenne, és többet voltunk nálunk, mint nála. Szóval a húgom hangulatát leszámítva én nagyon boldog voltam. Elég volt csak a mindig mosolygós Mikera pillantanom, és máris jobb színben láttam mindent.
Csupán akkor aludtunk Mikenál két napot, mikor áthozta Otist is. Régen nem látta, így szüksége volt egy kis időre a fiával, amit maximálisan meg is értettem. Így azon a két estén ott mertem hagyni Lexit nálunk, és Otisszal meg Mikekal voltam.

Istenem, az a gyerek egyre édesebb! Nemsokára három éves lesz, de máris olyan szépen beszél! Egy csomó mindent mondott már, igaz, hogy volt, amit nem értettünk, de azért csak bólogattunk. Kicsit olyan volt az a két nap, mintha mi egy kis család lettünk volna, kivéve azt, hogy Otis nem anyának, hanem Bebekának hívott. Nagyon aranyosan próbálgatta jobban és jobban kiejteni a nevemet, de azért Bebeka maradtam. Mike ezen jót mosolygott, és néha Bebinek szólított. Nos, új becenevem lett, hála a legifjabb Shinodának!

Pénteken délután már kissé fáradt voltam, de ezen az estén egyedül maradtam. Mármint Mike nélkül, mivel neki dolga volt. Beszélt valamilyen rádióról, szerződésekről és egy új számról is, de mivel múlt éjszaka már félig aludtam, mikor erről regélt, így nem tudtam biztosan mit is csinál éppen. Lexi azt mondta, hogy sokáig bent marad az egyetemen, így egyedül voltam a lakásban. Bekapcsoltam a gépemet, összedugtam a hangfalakkal, és zenehallgatás közben nekiláttam takarítani. Nem csak LP-t hallgattam, hanem mindent, amit szerettem. Mindegy volt, hogy az funky, rock, metal, pop, rap vagy olyan bulizós tuc-tuc volt éppen. Jó kedvemet semmi sem szeghette!
Nem mondom, eltartott egy darabig, míg mindent letörölgettem, és összeporszívóztam. Betettem két adag mosást is, a konyhát is rendberántottam, sőt a kis erkélyrészünket is feltöröltem. Éppen a húgom ruháit teregettem, mikor a telefonom megcsörrent. Igazából a csengőhangot nem hallottam, csak láttam, hogy villog a kijelző. Odafutottam a géphez, lekapcsoltam a zenét, s ekkor végre felismertem a csengőhangot. 30Y – Bogozd ki. Ez csak egyetlen embernek van beállítva mostmár, és azonnal tudtam, hogy ki az.

- Szia, te földrajzosok gyöngye! – köszöntöttem Petit egy enyhe mosollyal az ajkaimon. Nem tagadom, hogy hiányzott. Ő volt az egyetlen barátom. Mert neki azért elmondtam mindent, még ha ő ezeket a beszélgetéseket később úgy is kezelte, mintha meg sem történtek volna.
- Szia Szívem! Nem hívsz, nem írsz… - sóhajtotta, és hallottam, amint nagyot slukkolt a cigijéből a vonal másik végén. Kék Szofi… Valami nem változik.
- Elfoglalt voltam, bocsáss meg! – leültem a kanapéra, és vártam, hogy vajon mit is szeretne.
- Ó igen, milyen volt Szingapúr a rocksztárral? – kérdezte kuncogva. Szinte láttam magam előtt, ahogyan a kék szemek megvillannak, és az ajkai csábos félmosolyra húzódnak.
- Honnan tudsz te Szingapúrról? – kérdeztem meglepetten.
- Én mindenről tudok!
- Ott lehetséges, hogy így van, de itt… Kétlem!
- Vannak informátoraim – magam elé képzeltem, ahogyan megrántja a vállait. Túl jól ismertem már őt. – Meg egy meglepetésem…
- Miféle meglepetés? – gyanakvó hangnemem újra nevetésre késztette. Régen ezért a hangért éltem. Most csupán egy elnéző mosolyt csalt az arcomra.
- Nem olyan, mint régen!
- Olyan nem is érdekelne! – háborodtam fel azonnal.
- Ne tagadd, hogy jó volt!
- Nem tagadom, hogy akkoriban arra volt szükségem!
- Ez most egy burkolt célzás akart lenni arra, hogy a rocksztárba vagy belezúgva, és én le vagyok ejtve?
- Van neve is! – morogtam. – És igen, olyasmi akart lenni…
- Nekem rocksztár marad! – kötötte az ebet a karóhoz. – Azért, amit a Kutatók éjszakáján műveltünk a liftben… Nem felejtetted el, ugye? – vigyori hangjára felsóhajtottam.
- Melyikre célzol pontosan? – kérdeztem, s igen, volt bennem egy kis huncutság is, de csak hogy húzzam az agyát. Nem egyszer csináltunk mi cifrákat az épületek liftjeiben az egyetemen.
- Na látod, ezt szerettem benned! – nevetett újra.
- Igen, hogy kihasználhattál! – mutattam rá a lényegre.
- Megkértelek, hogy maradj. Nálam ez nagyobb dolognak számít, mintha a kezedet kértem volna meg, tudod jól!
- Még szerencse, hogy volt annyi eszem, hogy eljöttem! – felszisszent, de nem zavart. – De ez már se neked, se nekem nem fáj! – és ez így volt igaz. Ő sosem volt belém szerelmes, ahogyan úgy igazán én sem belé. Most már tudom.
- Ez igaz… - itt csak felhorkantottam. – Jól van, tudod, hogy nem vagyok az a szerelmes típus, na! – újabb nagy slukk, és egy köszönés, ami nem nekem volt címezve.
- Az egyetemen vagy még? – ott pedig már este volt jócskán.
- Igen. Kutatók éjszakája van, Reba! – ő volt az egyetlen, aki Rebának szólított egész életemben.
- Ó, tényleg… - igen, mindig így szeptember végén, október elején szokott lenni. – Szóval erről jutottam eszedbe?
- Nem csak erről… De egyébként igen. Ma speciel erről…
- Jó lenne ott lenni most…
- És otthon hagynád a rocksztárt? – kérdezte gúnyosan.
- Nem, Mike is jönne velem természetesen! – még fintorogtam is, mintha ugyan látná, és bosszanthatnám ezzel.
- Meg akarom ismerni! Vajon hogyan csábított el úgy, hogy belőlem teljesen kiszerettél?
- Belőled már otthon kiszerettem, Peti! – lesújtóan szóltam hozzá, hadd idegesítsem.
- Jó, tudom! – dünnyögött. Elértem, amit akartam. Ilyenkor összeráncolja a szemöldökét, és összepréseli az ajkait, s úgy néz rám, mintha hülye lennék. Hát most is így nézhet csak úgy maga elé… - Ne bosszants!
- Én? Nem akartalak! – vigyorogtam egy jót magamban.
- Hiányzol! Egy normális csaj sincs itt, akivel lehetne beszélgetni – tudtam, hogy ez igaz volt. Mármint, hogy hiányzom neki, hiszen régen rengeteget lógtunk együtt.
- Mind csak a testedet akarja, igaz? – kérdeztem nevetve.
- Olyasmi… És hát megadom nekik, amit akarnak… Nehogy elégedetlen legyen a hallgatóság – kajánkodott, de én rosszallóan megcsóváltam a fejemet.
- De mondd, hogy nem föcisekkel csinálod! Nem a saját tanítványaiddal!
- Néha becsúszik egy-kettő a bulikon… - ismerte el, én pedig csak az égnek emeltem a tekintetem. Ez volt Peti, hát igen…
- Javíthatatlan vagy!
- Engem így kell elfogadni… És te meg is tetted, ezért is szar, hogy itt hagytál…
- Megérdemelted… amúgy! – tettem hozzá csak úgy mellékesen.
- Na ja! – újabb cigiféle hatásszünet. – Na most megyek, mielőtt elállítgatják a távcsövet és a prof idegbajt kap!
- Mondd meg neki, hogy üdvözlöm!
- Átadom! Vigyázz magadra, Reba! És majd hívj! Ne kelljen mindig nekem megalázkodnom! – kért jókedvűen.
- Jól van, majd kereslek! Na szia!
- Szia-szia! – a vonal megszakadt, én pedig felsóhajtottam. A múltam ezen része már nem fáj!

Este Lexi is hazaért, én pedig elmeséltem neki Peti hívását. Csak jót nevetett, és ő is arra a következtetésre jutott, hogy ez a pasi javíthatatlan. Ahogy elnéztem őt, most jobb kedve volt, és ennek tényleg nagyon örültem. Megvacsoráztunk, majd leültünk filmezni. Olyan tizenegy körül kerültünk ágyba, és már majdnem elaludtam éjfél körül, mikor besüppedt mellettem az ágy, és egy édes puszit kaptam a szám szélére. Karjaimat Mike nyaka köré fontam, és közelebb húztam, hogy rendesen is megcsókolhassam. A borostája most is karcolta a bőrömet, de már elég hosszú volt ahhoz, hogy ne fájjon, s inkább élvezzem a helyzet pikánsságát. Nyelve körberajzolta az ajkaimat, míg hideg kezei a trikóm alá siklottak.

- Hm… hideg van kint? – kérdeztem halkan. Mind a keze, mind a ruhái hidegek voltak, amit furcsállottam kicsit.
- Esik – mormogta a szám szélénél, s mikor ujjaimat a hajába fésültem, s lábaimat az övére kulcsoltam, éreztem a tincsein és a farmerján, hogy tényleg vizes.
- Felmelegítselek? – kérdeztem mosolyogva, s mindjárt nem éreztem magamat olyan fáradtnak és álmosnak.
- Meghálálnám! - motyogta a nyakamnál, majd apró csókot hintett rá.

Reggel álmosan ébredtem, de az már kicsit jobb kedvre derített, hogy Mike mellettem aludt. Igazából olyan volt, mint aki meghalt, s csak onnan tudtam, hogy nem így van, hogy lassan emelkedett és süllyedt a mellkasa. Megmosolyogtam a tényt, hogy egymás mellett alszunk. Még ennyi idő után sem tudtam megszokni, hogy együtt vagyunk. Még most is csodaszámba ment ez nálam.
Még lustálkodtam volna egy kicsit, de Mike telefonja halkan zenélni kezdett, így kipattantam az ágyból, s felkaptam a földről a mobilt, aztán kisiettem a szobámból. Anna volt az, így fel mertem venni, hogy Mike még alhasson.
A lényeg annyi volt, hogy vigyázhatnánk Otisra a hétvégén, ha van kedvünk. Nem egyeztek meg olyasmiben, hogy mondjuk csak minden második héten láthatja Mike a fiát. Szükségük volt egymásra, ahogyan Annának és Mikenak is. Mert hát közös a gyermek, és nem igazán lehetnek rosszban. Én is jobban örülök neki, ha szent a béke, és egyáltalán nem is vagyok féltékeny. Mert mire lennék? Mike minden szabad idejét velem tölti.

Elmentünk Otisért, majd Mikenál letelepedtünk. A kölyök még a fejem tetején is mászott, de imádtam. Olyan kis tündéri volt, akárcsak az apja, és ezt most minden elfogultság nélkül mondhatom. Este a fürdés persze nem ment a legegyszerűbben, hiszen mindketten nyakig vizesek lettünk Mikekal, hála Otisnak. Míg Mike elment vele a szobájába, hogy megvárja, míg elalszik, addig én feltöröltem a vizet a fürdőszoba kövéről, majd lementem elpakolni a vacsoránk maradékát, aztán egy telefont is megeresztettem Lexinek. Épp indulófélben volt, mert Ella elhívta valamilyen buliba. Ennek örültem, és magamban feljegyeztem, hogy ezt még meg kell köszönnöm neki.

- Elaludt! – lépett mögém Mike, majd egy puszit nyomott a nyakamra, miközben én az utolsó tányérokat mostam el.
- Nem csodálom. Amennyit izgett-mozgott… - mosolyogtam, majd kihúztam a dugót a mosogatóból, hogy aztán szembefordulhassak vele, és egy csókot lophassak tőle.
- Úgy szeretem… - sóhajtotta, ami nekem vigyort csalt az arcomra. Mike egy igazán jó apa!
- Egyébként beszéltél Annával a héten? Mármint a pasiról? – kérdeztem rá arra, ami egész héten fúrta az oldalamat.
- Ja, hát igen – elég kelletlenül mondta, de azért folytatta. – Nem érdekes. Majd lesz velük valami… Csak remélem, hogy Otis nem szereti meg, hogy aztán meg eltűnjön az életéből…
- Hé, hiszen Anna is aggódhatna ezért! – próbáltam kicsit más szemszögből rávilágítani a dologra. – Mármint hogy velem kapcsolatban.
- Ja, persze – gúnyolódott, és kicsit csúnyán nézett rám. – Egy pár vagyunk! Ezen senki sem tud változtatni, és kész! – úgy mondta ezt, mint egy durcás kisgyerek, aki leszögezi, hogy neki van igaza, és nem másnak.
- Kis bolondom – kuncogtam, de azért közelebb hajoltam hozzá, és összesimítottam az orrunk hegyét.
- Most miért, nem így van?
- De, így van – bólintottam, majd apró puszit nyomtam ajkaira. – Egyébként nem találod ki, hogy ki hívott tegnap! – nem akartam eltitkolni előle semmit, így jobbnak láttam minél előbb elmondani.
- Na ki? – kérdezte kíváncsian, és a derekamhoz nyúlva felültetett a pultra, s beállt elém.
- Peti – egy pillanatra láttam az értetlenséget az arcán, de aztán azonnal leesett neki, hogy kiről beszélek. A döbbenet tisztán kivehető volt a vonásain.
- Miért hívott? – kérdezte halkan, s mintha kicsit ijedtnek láttam volna.
- Tudni szerette volna, hogy vagyok – megrántottam a vállamat, majd karjaimat a nyaka köré kulcsolva, közelebb húztam magamhoz. – Kérdezte, hogy milyen volt Szingapúr.
- Te beszéltél neki róla? – döbbenete vegyült egy kis haraggal, s ez nem tetszett.
- Nem. Fogalmam sincs, honnan tudja. Talán van fent a neten pár kép, vagy én nem tudom…
- Aha, biztos – olyan sápadt lett, mint a fal, én meg nem értettem az okát.
- Azt mondta, van egy meglepetése, de aztán nem derült ki, hogy mi az.
- Fasza – mormogta, s lesütötte a tekintetét.
- Mike! – halkan szólítottam meg, békítően. Nem mintha tettem volna valami rosszat, de mégis úgy éreztem, hogy bántottam. – Azért mondtam el, hogy tudd, nincsenek titkaim előtted! Nem pedig azért, hogy ezen rágódj!
- Persze, tudom! – felnézett rám, és halványan elmosolyodott.
- Ezt már szeretem – végigsimítottam a borostás arcon, és lágyan megcsókoltam.

Szerettem volna, ha érzi, hogy mennyire fontos nekem, és hogy rajta kívül nincs más.
A hétvége további része vidáman telt. Vasárnap délelőtt átmentünk hozzánk, ami egy nagyon jó ötletnek bizonyult, hiszen Lexi és Otis első pillantásra egymásba szerettek, és olyan jól elvoltak, hogy nekünk csak pislogni volt lehetőségünk. Sokat nevettünk együtt, és már-már tényleg olyan volt, mintha egy család lettünk volna.
Estefelé elvittük Otist vissza Annához. Még egy csésze teát is megittunk nála, Mike pedig tök normálisan még a pasiról – Oliverről - is kérdezgette őt. Én csak csendes megfigyelő voltam köztük.
Hazafelé belekeveredtük egy dugóba, így inkább Mikehoz indultunk egy másik úton. Felhívtam Lexit, hogy nem megyek haza, aztán hazáig beszélgettünk Mikekal.

- Ez a kocsi tényleg egy álom – látványosan belesüppedtem az ülésbe, miközben Mike beparkolt a garázsba.
- Kényelmes, az tény… - bólintott, majd egy gombnyomással leengedte az ajtót, így sötétség borult ránk, s csak a műszerfal néhány fénye adott némi világosságot.
- Gondolom, hátul is tényleg kényelmes… Ahogy Lexi is mondta anno… - pillantottam a visszapillantóba.
- Biztosan… - suttogta, majd kezének lágy érintését éreztem a combomon.

A szemébe néztem, s azonnal megértettem, hogy mit szeretne. Ugyanazt, amit én is.
Egyszerre hajoltunk egymás felé, és forró csókban olvadtunk össze. Kikapcsoltuk az öveinket, és hátrafelé kezdtünk mászni. Nem mondom, hogy annyira hű de könnyű volt, de nem is olyan nehéz. Csak egyszer szántotta végig a derekamat a sebváltó, de azért, ami ezután következett, megérte.
Ujjai erősen martak a csípőmbe, mikor elfektetett a hátsó ülésen, s én hangosan felnyögtem az élvezettől. Nem fájt, hanem csak jobban felizgatott, sőt… még több ilyen érintést akartam. És hogy ezt megkaphassam, nekem is tennem kellett érte, így a nyakához hajolva, megszívtam a bőrét, ami belőle is egy jóleső sóhajt csalt elő.
Szinte téptük a ruhákat a másikról, de nem számított, hiszen innen már egyenesen a házba vezetett az út. S amint ezek a fölösleges darabok lekerültek rólunk, lábaimat felhúztam az oldalához, hogy aztán ő egy gyors mozdulattal elmerülhessen bennem.
Gyors mozdulatokkal űztük egymást a beteljesülés felé, s mikor ezt elértük, mindketten hangosan felnyögtünk. Elvégre ki hallja?

- Tudtam, hogy ezt a kocsit szeretni fogom! – vigyorogtam Mikera, mikor besétáltunk a házba a garázsból vezető ajtón át.
- Hát most már én is jobban szeretem, mint eddig, az tény! – magához húzott, és ölelkezve sétáltunk fel az emeletre, közben eldobva magamtól a táskámat és a kabátomat.

Egy gyors zuhany után mindketten kissé fáradtan dőltünk be az ágyba, de mindenképpen elégedettek voltunk. A jó éjt csókunk után egyikünknek sem kellett esti mesét olvasni, s hamar elaludtunk.
Ezt viszont egy mindképpen kapkodással teli reggel követette. Sikerült jól elaludnunk, ami csak nekem okozott ugyan gondot, mivel Mikenak semmi dolga nem volt, nekem viszont az egyetemen kellett volna lennem úgy fél órája. Sietve mosakodtam és öltöztem, s lent a nappaliban sietősen kerestem a tegnap elhajított táskámat.

- Itt van! – szólt diadalmasan Mike, mikor a kanapén lévő párnák közül előhalászta a kis, fekete motyómat.
- Basszus… Máskor nem dobálom el a cuccaimat! – szusszantottam.
- Nyugi, elkéstél és kész… Ne vigyelek be? – kérdezte egy puszi kísértében.
- Már hívtam egy taxit, míg te rajtam röhögtél az ágyból – szúrtam neki oda, mire ismét elnevette magát.
- Nem tehetek róla, Kicsim! Olyan viccesen kapkodtál össze-vissza.
- Na mindegy! Most megyek, mert még a végén az órámról is elkések, nem csak az értekezletről…
- Kikísérlek! – megfogta a kezemet, majd belebújt a cipőjébe, és elindultunk az ajtó felé.
- Siessünk, Mike! – nyafogtam egy kicsit, hiszen totálisan késésben voltam. De olyan csúnyán, mint még talán soha életemben. Én pontos szoktam lenni a fontos megbeszéléseken, erre tessék…
- Oké-oké! – hiába próbálta titkolni, láttam az arcán a mosolyt. Csak megcsóváltam a fejemet. Kis szemét, kinevet! Az ajtóhoz lépve, elfordítottam a kulcsot, és olyan hirtelen nyitottam ki azt, hogy mind az én, mind az ajtóban ácsorgó lány haja meglebbent. Barna szemei kérdőn fúródtak az enyémbe, majd mosolyogva felnézett a mellettem szobrozó Mikera.
- Erica… - suttogta döbbenten Mike, én pedig még levegőt is elfelejtettem venni. Az-az Erica? Ne! Nem, nem, nem!
- Szia, Mike! – mosolygott édesen a lány, én pedig csak pislogtam. Ezt nem bírom. Még eggyel tutira nem!
- Mennem kell! – olyan gyorsan hadartam el ezt az egy mondatot, hogy szinte magam sem értettem, majd elsiettem a lány mellett, és szinte végigrohantam a kikövezett kocsibejárón, hogy aztán bepattanva a taxiba, elillanjak a „tett helyszínéről”.

Pont most kell sietnem nekem is ám! Mikor megjelenik Erica… Fantasztikus!
Elszoruló torokkal, és könnyes szemekkel bámultam kifelé a taxi ablakán, ahogy haladtunk a városban. Gyönyörű lány volt, a saját szememmel is láthattam… Tudtam, hogy az, hogy itt van, és hogy pont most, nem jelenthet számomra semmi jót…