Réges-régen, egy messzi, messzi...

Boldog szülinapot May!!!



Réges-régen, egy messzi, messzi…

Chapter I. - Genesis

2001. április 29.

** Amy **

- May, mi a franc van már? – kiabáltam be a fürdőszoba felé, mert az én kedves barátnőm már fél órája ott bent csücsült.
- Én nem megyek! – nyöszörgött. – Egyáltalán nem vágyom egy meglepetés bulira! – szólt kicsit hangosabban.
- Ki mondta, hogy meglepi buli lesz? – sóhajtottam az ajtóban ácsorogva és bekopogtam, mintha ugyan nem tudná, hogy itt szobrozok. – May, tudod, hogy olyan dolgot sosem terveznék, amit nem szeretnél! – mondtam kedvesebben, majd benyitottam. May ott ült a földön, és a futószőnyeg rojtjaival babrált. – Mi baj van? – huppantam le mellé, és átkaroltam a vállát.
- Csak elegem van, hogy huszonkét évesen sincs senkim – mormogta csalódottan. – Folyton megjárom a pasikkal – görbült sírásra a szája. Na ma ezt nem engedhetem!
- Jaj, ne legyél már ilyen! – rántottam fel magammal a padlóról. – Meglepetésem van, és tetszeni fog! Szóval vegyél fel valami kényelmes ruhát.
- Mennyire kényelmeset? – szólt ki a szobájából pár perc múlva.
- Egy póló meg egy farmer megteszi – léptem be hozzá. Ott állt a szekrénye előtt egy szál melltartóban és bugyiban, és nagyon elgondolkodó fejet vágott. – Tudod, sokszor arra gondolok, hogy neked kellene szőkére festetni a hajadat! – gúnyolódtam, s közben odaléptem, és kikaptam az első darabokat, amik a kezem ügyébe akadtak.
- Na azért téged nem überellek! Te vagy a szőke cica, nem? – vágott oldalba, hogy majd’ kiterültem.
- De, én vagyok, bár a cicától messze állok! – néztem végig magamon. Egy fekete póló volt rajtam „Daddy’s girl” felirattal, meg egy fehér farmer, egy fehér tornacipővel. – De basszus, ha mégegyszer így megütsz, nem hogy ma, de soha többé nem tudlak felköszönteni a szülinapodon! – morogtam, mire ő csak jóízűen felnevetett. Legalább jobb kedve lett.

Beültettem a kocsiba, majd elindultunk. Morgolódva nézte, hogy merre is megyünk, de mivel ő még új volt Los Angelesben, ezért halvány gőze se volt róla. Sokáig kellett győzködnöm, hogy eljöjjön otthonról. Nem is azért, mert annyira ragaszkodott volna magához a helyhez, hanem valakihez. Valakihez, aki folyton csak átverte. Így egy hónapja végre rávettem, hogy jöjjön ki hozzám. Mert milyen már, hogy csak Interneten, vagy telefonon keresztül tudok beszélni a legjobb barátnőmmel? Nevetséges.

- Te Amy, mi a francot keresünk mi itt? – kérdezte, miközben a kezemet szorongatta, de úgy, hogy majdnem elszorította benne a vérkeringést.
- Chester és Mike hívtak – vontam vállat, ahogyan a sok ember között lavíroztunk lefelé menet a már nem használatos metróalagútban.
- Tök jó, most elrángattál az unokabátyád meg a pasid meghívására, én meg majd…
- Hagyd abba! – fordultam hátra, és szúrós szemekkel néztem rá. – Ma nem lehet veled bírni! És nem, nem leszel egyedül, majd meglátod! – vigyorogtam rá.
- De egyiküket sem ismerem! – nyafogott tovább.
- Majd megismered! – ezzel lezártnak tekintettem a témát.

Lent már javában mentek a munkálatok, így halkabbra vettük a figurát. A zene hangosan dübörgött, s felismertem benne a ’One step closer’ sorait. Chester éppen ráért, így amint meglátott, felénk vette az irányt. May nagyra nyitott szemekkel bámulta a felénk közeledő szőke hercegemet, aki hercegnek is volt mondható, ha jobban megismerted, de kívülről… egészen vadnak hatott. Ha mondhatom így…
Szőke tincsei az ég felé meredeztek, de ajkain egy elbűvölő mosoly ült. Én is rögtön vigyorogni kezdtem, s kitártam felé a karjaimat.

- Azt hittem, már el sem jöttök! – nevetett fel jókedvűen, majd magához ölelt.
- May-jel mindig nehéz elindulni – kuncogtam, majd közeledni kezdtünk a másikhoz. Ajkai puhán érintettek, de mégis egy szenvedélyes csók lett belőle. Mikor elváltunk egymástól mosolyogva fordultunk May felé, aki még mindig az én pasimat méregette. Ismertem: ez az éhes nézése volt. De csak jól mulattam rajta, minthogy megsértődtem volna. Ha jónak találja őt, az csak hízelgő nekem, hiszen az enyém. – Chester, ő itt May, May ő itt Chester – mutattam be őket egymásnak, mire Ches kezet nyújtott Maynek.
- Szia, örülök, hogy végre megismerhetlek! – mosolygott barátságosan Chester.
- Szia, én is. Már sokat hallottam rólad! – rebegte kedvenc barátnőm.
- Á, ne higgy el mindent! – legyintett. – Hogy tetszik? – kérdezte, majd körbemutatott. Egy üres metróalagút volt, ahol most kamerák, hangszerek, és egy rakat ember tolongott.
- Úgy gondolom, hogy baromi nagyot fog ütni! – mosolyogtam rá, és tényleg így éreztem. Bíztam benne, és a bátyámban, aki bár csak az unokatesóm volt szegről-végről, nekem mégis a világot jelentette. Vigyázott rám, óvott és szeretett.
- Mi is készül itt? – lépett mellénk May.
- Az első videónk – jött a válasz a hátunk mögül, majd megjelent kedvenc bátyám. Azonnal a nyakába ugrottam.

** May **

Amy olyan hévvel ugrott a piros hajú srác nyakába, hogy majdnem feldöntötte, de végül a srác megállt a lábain. Látszólag egyáltalán nem zavarta a nagy lelkesedés. Gyanítottam, hogy ő lehet Amy tesója, de tovább nem tudtam már gondolkodni. Ugyanis a szemembe nézett, és ott abban a pillanatban végem volt. Azok a barna szemek!

- May, ő itt Mike, Mike ő itt May – mutatott be minket egymásnak, mikor körbepuszilta.
- Szia! Örülök, hogy eljöttél! – mosolygott rám, mire csak bólogatni tudtam.
- Én is – nyögtem ki, mikor végre meg tudtam szólalni.
- Akkor ha végeztünk, mehetünk? – kérdezte Chester Amyt, aki bólintott. Mike egész végig engem nézett, és leplezetlenül flörtölt velem, míg Amy és Chester megbeszélték a programot.

Nem tehettem róla, de egy szavukra sem tudtam odafigyelni. Túlságosan is lekötött Mike. Vad volt, meg kell hagyni. Lenge ruhákban volt, de így kivettem, hogy baromi jó teste lehet, nekem ráadásul kifejezetten tetszett, hogy nem volt az a jólfésült, öltönyös seggfej. Megvolt a saját stílusa, ami nekem nagyon is bejött. És hát az a pirosra festett haj… azt hiszem az anyukák, az ilyen pasiktól próbálják menekíteni a lányaikat. De hát mi nem tudunk ellenállni nekik. Chester és Mike határozottan rossz fiúknak tűntek, de nem olyan alvilági szinten, hanem volt bennük valami vonzó. Volt valami a megjelenésükben, ami magával ragadta az ember lányát.

Végül a srácok elmentek dolgozni, felvették, amit kellett. Énekeltek, mozogtak, ugráltak… áradt belőlük az energia. De azok a barna szemek csak nem eresztettek.
Aztán már csak azon kaptam magam, hogy hazafelé tartunk kocsival, és Mike meg én ültünk a hátsó ülésen, enyhén becsiccsentve. Csak vigyorogtam, mint a tejbetök, és hallgattam, amit mesélt.
Őszintén? Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan sikerült így berúgnom, és hogyan is néztem pontosan annak a bizonyos pohárnak a fenekére. Arra még nagyjából emlékeztem, hogy Mike-kal eszméletlenül jól elbeszélgettem, meg arra is, hogy Amy és Chester egy jó fél órára eltűntek. Na vajon merre lehettek, és mi jót csinálhattak?

Mike közelebb csúszott hozzám, és átölelte a vállamat, úgy nézett rám, hogy tudtam, mi következik. És én nem ellenkeztem. Minek tettem volna? Évek óta egy normális pasira vágytam, és most itt volt. Már most tudtam, hogy ő más, mint akikkel otthon volt dolgom. Mert vele három óra alatt több dologról tudtam normálisan beszélgetni, mint eddig bármelyik pasival.

Mike közelebb húzott magához, és óvatosan megcsókolt. Olyan volt, mint még soha. Még a kislábujjam is beleremegett. Ajkai édesen kóstolgatták az enyémet, majd mikor nyelve körberajzolta a számat, teljesen elvesztem. Karjaimat a nyaka köré fontam, és szinte belemásztam az ölébe, ami valljuk be, nem volt túl etikus, tekintve, hogy mások is voltak a járműben. De tudtam, hogy Amyt nem fogja zavarni a dolog… az ő keze sem épp megfelelő helyeken járt… bár Chester szemszögéből nézve, nagyon is jó helyen.

Csak faltuk egymás száját, téptük, szívtuk, nem igazán törődtünk azzal, hogy is folyik körülöttünk. Így történhetett meg, hogy míg én már Mike ölében ültem, addig megérkeztünk a házunkhoz. Ezt is csak úgy vettük észre, hogy Amy bekopogott az ablakon, hogy szálljunk ki. Mike és Amy elvonultak valamit beszélgetni, míg Chester és én elindultunk felfelé. Elgondolkodva nézelődtem, forgolódtam hátra, hogy vajon a jó pár lépcsőfokkal lejjebb ballagók vajon miről diskurálhatnak, mikor Chester halk hangja ébresztett.

- Ők ilyenek, ne is rágd magad azon, hogy vajon miről beszélgetnek ennyire elmélyülten – suttogta halkan, mire ránéztem.
- Hogy érted? – kérdeztem.
- Hát tudod, először nem tudtam, hogy Mike miért várta annyira egy éve, hogy Amy kiköltözzön ide. Először azt hittem, hogy van valami köztük…
- De hát rokonok – kotyogtam közbe. Általában ezt csinálom, nem tudom megvárni míg a beszélő befejezi a mondatát.
- Nem – rázta meg a fejét. – Nem azok. Ha jobban megnézed, akkor Amy apjának, az unokatestvérének a gyerekének valahogy rokona Mike. Ez nem olyan, mintha mondjuk Amy anyjának a tesójának a fia lenne Mike… - kicsit belezavarodtam, de úgy véltem értem hova akar kilyukadni. – A lényeg, hogy tényleg olyanok mint zsák meg a foltja. Vártuk, hogy összejöjjenek, de sosem történt semmi… szerencsémre… - mosolyodott el.
- Volt rá okotok egyébként? Hogy kételkedjetek? – kérdeztem gyanakvóan.
- Nem hittük, hogy van nő és férfi között barátság… de hát kiderült, hogy van – rántotta meg a vállát.

Olyan könnyedén kezelte a helyzetet, hogy én sem foglalkoztam vele igazán. Mikor felértünk végre a lakás elé, Mike lépett mögém, és magához húzott. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy mennyire lehetett érezni, hogy kíván. De én is így voltam vele.
Megfordultam, és rögtön a szájára tapadtam. Miért vártam volna? Nem láttam rá okot. Még ha józan lettem volna, sem láttam volna.
Mikor Amy kinyitotta az ajtót, nevetve közölte, hogy jó lenne, ha ezt bent, a szobámban folytatnánk. A kis ravasz! Tudta, hogy Mike és én egymásra fogunk találni, és örült neki. Legalábbis abból, hogy azt kiabálta Mike-nak, mikor befelé araszoltunk a szobámba „Adj neki!” erre következtettem.

Bent minden kissé felgyorsult. Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, Mike nekinyomott annak, és kezei a pólóm alját keresték. Ujjai végigcirógatták a bőrömet, majd a nyakamat kezdte csókolni. Olyan hévvel kényeztetett, hogy biztos voltam benne, hogy ez holnap meg fog látszani. De kit érdekelt ez?
Az én kezeim is határozottan ragadták meg a pólója alját, és egyetlen rántással lehúztam azt róla, hogy aztán végigsimíthassak fedetlen mellkasán. Igen, jól gondoltam, hogy tetszeni fog a teste! Csókolni akartam, simogatni, kényeztetni. És ezt így nehéz lett volna, ezért az ágyamhoz toltam őt, majd lelöktem rá, és egy percig sem várakozva felé másztam.
Ajkain egy nagyon kaján, nagyon szívdöglesztő mosoly ült, amitől csak beharaptam az alsó ajkam, és ujjaimmal végigszántottam a mellkasán, egészen a nadrágja gombjáig. Nagyot nyeltem, ő közben végigsimított a combomon. Még nadrágon keresztül is elolvadtam az érintésétől.
Ujjaim bontogatni kezdték a gombokat, amit ő elhomályosult tekintettel figyelt. Levettem róla a nadrágot, meg úgy mindent. Minek legyen rajta bármi is?
Maga mellé húzott, és vetkőztetni kezdett. Közben persze én sem tétlenkedtem, mert ujjaimat kőkemény férfiasságára kulcsoltam és izgatni kezdtem, amit egy nyögéssel jutalmazott.
Tetszett, de még mennyire, főleg az, amikor már én is ruha nélkül feküdtem mellette, és ujjai a belső combomon kalandoztak. Lassan kúsztak egyre feljebb, s már alig bírtam magammal. Akartam, hogy hozzámérjen ott is, vágytam rá, arra, hogy érintsen, hogy gyönyörökbe taszítson. Megemeltem a csípőmet, hogy közelebb lehessek végre hozzá. Úgy tűnt, ez elég bíztatás volt neki, mert ujjai elvesztek testemben. Igazából számítottam rá, hogy ez fog történni, hiszen akartam, de ez… olyan volt, mintha minden sejtem zsibongana, pedig tudtam, ez még nem a vég. Hihetetlen dolgokat művelt velem, amiket nem értettem, de élveztem. Mozgattam a kezem, de nem tudtam igazán rá összpontosítani, mert olyan jó volt, amit épp velem művelt.
Aztán fölém gördült, kezeivel a térdhajlatomhoz nyúlt, és felhúzta lábaimat az oldalához, míg ő tökéletesen befészkelte magát a combjaim közé. Kezeimmel a piros tincsek közé túrtam, és a barna szemekbe mélyedtem.

- Boldog születésnapot, May! – suttogta kis mosollyal az ajkán, majd lassan elmerült bennem.

A szó is bennem akadt, pedig Isten lássa lelkemet, meg akartam én köszönni azt a köszöntést. De nem tudtam. Helyette hangosan felnyögtem, és a vigyorából ítélve, ezt ő egy hatalmas köszönömnek vette. Így is volt.
Gyorsan mozgott bennem, és közben folyamatosan csókolt. Vagy a számon, vagy a nyakamat, a vállamat. Én is viszonoztam ezt, és ahol csak értem hozzányomtam ajkaimat.
Órákkal később mindketten kimerülten, de biztosan kielégülten feküdtünk egymás mellett az ágyamon. Összebújva pihegtünk, és a mellkasán nyomott el az álom. Az utolsó kívánságom a szülinapomon az volt, hogy ezentúl mindig így alhassak el. Vele.


2011. április 29.

Mike és Amy a szemközti kanapén foglaltak helyet, és Amy is Mike tányérjából falta a tortámat. Látszólag nem zavarta, hogy barátnőm megeszi előle az összeset, csak mosolyogva nézte, ahogy Amy már domborodó pocakját simogatta közben.
Chester a tévét bámulta, de egyik keze a combomon pihent, mint mindig. Csak vigyorogva néztem, ahogyan szemei lassan lecsukódnak. Szegényem eléggé elfáradt a tegnapi koncerten, mi meg nem hagytuk pihenni. Igazából Amy volt az, aki nem hagyta aludni, de ez már megszokott volt.

- Chester Bennington! – rikkantotta el magát Amy, majd szinte leesett a kanapéról, annyira kinevette a halálra ijedő Chestert.
- Szörnyű, hogy az elmúlt tíz év alatt nem tudtalak az ilyen hülyeségiedről leszoktatni! – sóhajtott fáradtan.
- Idehoznád nekem a narancslevet? – meresztett hatalmas szemeket Chesterre, amivel mindig le tudta venni a lábáról.
- Miért nem hoz Mike? – tette fel a költői kérdést, de már indult is a konyhába. Amy vidámkodva bújt közelebb Mike-hoz.
- Szegény… miért nem hagyod pihenni? – kérdeztem tőle vigyorogva, de nekem is tetszett a jelent. A kisördög ott ült az én vállamon is.
- Ha majd akarod, akkor hagyod éjjel aludni – rántotta meg a vállát.
- Na azt már nem! – tért vissza Chester, és odanyújtotta a narancslevet Amynek, aztán leült mellém. Magamhoz húztam, és egy puszit hintettem az arcára. – Csak ennyit kapok? – kérdezte szomorúan, mire elnevettem magam.
- Nekem van szülinapom, nem? – kérdeztem ezer wattos vigyorral.
- Igaz. Ez esetben… Boldog szülinapot! – mormolta, majd közelebb hajolt.