Csipkerózsika és a Herceg

A számok címére kattintva youtube-ra juttok, ahol be van linkelve a szám, meghallgathatjátok, katt! :)



"In front of your eyes, it falls from the skies,
When you don't know what you're looking to find.
In front of your eyes, it falls from the skies,
When you just never know what you will find."
(Sum 41 - With me)



5. fejezet

- Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni Anna előtt… - suttogtam az ajkainál, még mindig csukott szemekkel. – Én csak… - nyitottam ki a szemeimet, mert muszáj volt látnom, hogy reagál. Csak egy mosolygós szempárral találtam szemközt magam.
- Megvédted magad, ahogy mondtad – bólintott. – Megértelek – nézett végig az arcomon, majd ujjai a nyakamban lógó nyakláncra vándoroltak. – Nekem is feltűnt, hogy milyen… furcsán viselkedett… - motyogta, majd előhúzta a pólóm rejtekében megbúvó medált. Elmosolyodott. – Hát ez mióta van meg?
- Ha jól emlékszem, még nem voltam huszonegy éves, mikor vettem… előtte egy Alkonyatos Cullen medál lógott a nyakamban. Sosem vettem le azelőtt, de aztán megtaláltam ezt… - simítottam végig a Hybrid Theory borítóján is megtalálható szárnyas muksón. – Megvettem, és azóta meg ezt nem vettem le.
- Miért? – kérdezte, s ujjai között forgatta a medált.
- Mert a zenétek számomra sokat jelent. A küzdeni vágyást, az élet minden nehézségét, és azt, hogy megéri… - suttogtam. Visszaemlékeztem a szüleim arcára, mikor megmutattam nekik a láncot. Imádták. Nem hiába, zenész lelkek voltak ők is.
- Nekem is ilyesmit jelent… ezért is nem… nem voltunk már egymáshoz valók Annával… - nagyot sóhajtott. Láttam rajta, hogy azért fáj neki, hogy így ért véget közöttük. – Ennyi idő után furcsa olyasvalakivel találkozni, aki olyan, mint én… - mosolyodott el, s végre újra a szemembe nézett.
- Azért nem vagyok egy főnyeremény, hidd el! – fintorogtam.
- Azt hadd döntsem el én! – kuncogott.
- Mennem kellene… Lexi nem tudja, hol vagyok – mondtam, és magamhoz öleltem. Szerettem volna érezni, hogy milyen jó a karjaiban, s nem kellett csalódnom. Az erős férfikarok szorosan húztak közelebb.
- Hazaviszlek! – mormogta a hajamba, majd egy puszit nyomott a fejem búbjára.
- Mondanám, hogy hazasétálok, de halvány gőzöm sincs, hogy hol vagyunk, és merre kellene indulnom – vigyorogtam fel rá.
- Legalább még egy kicsit veled lehetek – kócolta össze a hajam, de rá még ezért sem tudtam haragudni. – Köszönöm a segítséget! – nézett körbe az immáron rendezett konyhában. – Magamtól nem ment volna ilyen szépen!
- Én kifejezetten jól éreztem magam, jövök máskor is, ha kell! – tettem fel a táskámat a vállamra. Mike mellém lépett, és összekulcsolta az ujjainkat.
- Szavadon foglak! Még egy csomó hely van, amit nem láttál itt, és elkél a segítséged!
- Szívesen jövök… Ha nem kifejezetten kettesben akarsz pakolgatni, akkor elhozzuk Lexit is… olyan rendszerezetten pakol el mindent, hogy csak lesel! – kuncogtam.
- Nem furcsa? – kérdezte, mikor épp zárta maga mögött az ajtót. – Elméleti fizikus… - ízlelgette a szót. – Az ilyen zsenik nem furcsák kicsit?
- De, azok. De én így szeretem. És nem annyira hangyás ám…

Ezen mindketten jót nevettünk. Hazafelé be nem állt a szánk, sokat beszélgettünk. Mike, úgy láttam, hogy jó kedvében van, és ennek örültem. Bár az után a csók után nehéz lett volna nem jókedvűnek lennünk. Sokat mesélt a bandáról, hogy hogyan jöttek össze – nem mintha nem tudtam volna, de hagytam, mert olyan lelkesen magyarázott -, és Otis-ról is mesélt egyet s mást. Mike egyébként nagyon jól vezetett. Sosem volt figyelmetlen, pedig egy csomószor pillantott felém, és ujjaink is összekulcsolva feküdtek a váltón.

A házunk előtt leparkolva, felnéztem a magas épületre. Szerettem itt élni, még ha nem is ide születtem, már az otthonom volt. Alig pár napja, de nekem sokat jelentett. Mike kipattant, majd átsietett az én oldalamra, hogy kinyissa nekem az ajtót. Egy mosollyal köszöntem meg neki a kedvességet. Az ajtóban megállva keresgélni kezdtem a nagyajtó kulcsait, s mikor megtaláltam, bedugtam a zárba, s kinyitottam a lépcsőház ajtaját.

- Holnap felhívlak! – ígérte, majd közelebb lépett, s magához ölelt. Orrunk hegye összeért, ajkaink mosolyra húzódtak.
- Várni fogom! Készüljünk a Shinoda rezidencia rendbe szedésére? – kuncogtam.
- Hm… ha tényleg van kedvetek?!
- Szívesen segítünk. Mert még nincs is semmi dolgunk… nekem csak szeptembertől lesz melóm… és hát remélem Lexi is elvállal valamit az egyetemen.
- Szerintem el fogja fogadni… kicsit beszélgettünk, amíg te a városban bolyongtál – kuncogott, mire csak szúrósan néztem rá. -, és nekem úgy tűnt, hogy érdekli a dolog. Csak tényleg fél… azt mondta, hogy te nem tudod, hogy milyen a többi hozzá hasonló egyén… hogy ők mennyivel okosabbak, mint ő… de ne mondd el neki, hogy elmondtam! Legalább így egyikünknek megnyílik! Előttem nem fél kimondani ezeket – nézett rám szelíden.
- Persze, oké… csak nem értem, hogy miért parázik… és hogy miért nem beszél velem… - húztam el a számat, közben a pólóját gyűrögettem a hátán.
- Mert nem akar elbukni… mert fél előtted elbukni… bár szerintem nagyon okos lány… - gondolkozott el egy pillanatra.
- Az is – mosolyogtam. – Majd lesz valahogy. Akkor holnap hívj! Ja, és mellékelj MMS-ben térképet, különben nem találunk oda!
- Nem csoda, mert én már Beverly Hills-ben lakom… bár innen nincs olyan messze – mosolygott. Csak fintorogtam.
- Sosem voltam olyan jó tájékozó, bár a Térinformatika csiszolt rajtam egy kicsit.

Végül elbúcsúztunk egy édes csókkal, majd szinte repkedve tettem meg azt a pár lépcsőfokot – jó pár lépcsőfokot – a lakásunkig. Lexi mindenről kikérdezett, és vigyorogva egyezett bele, hogy holnap segítsünk Mike-nak. Kíváncsi volt rá, hogy milyen házban él, és már látni szerette volna az egész környéket is. Én is így voltam ezzel, hiszen nem sokat láthattam a házból. Elmeséltem neki az Annával történteket is, és csak jót nevetett rajtam, hogy visszaszájaltam a csajnak, de meg is dicsért, hogy nem hagytam magam.

- Azt ugye tudod, hogy ő bár jó pasi, nem az egyetlen a világon? – kérdezte váratlanul Lexi, mikor filmet néztünk éjjel.
- Ezt most, hogy érted? Vagy mire? – vontam össze a szemöldököm.
- Hát, hogy azért ne ájulj el nagyon tőle… sosem tudhatod, hogy mi lesz. Szaladgálnak itt nála jobb pasik is… - rángatta meg a vállát. Utáltam, mikor ilyen nemtörődöm volt.
- Kösz, most hoztad a formádat! – köptem a szavakat, majd felpattantam a kanapéról, és bevágtattam a szobámba.
- Bekka! – kiabált még utánam, de bevágtam az orra előtt az ajtót. Nem voltam rá kíváncsi.

Levágódtam az ágyamra, és pár percig csak úgy bámultam a félhomályban a sötét plafont. Tudom, hogy Lexinek valahol igaza van, de nem tudna csak úgy velem örülni? Csak mert most végre kicsit minden jó. De mégsem gondolhattam erre, mert ha felötlik bennem a kétség, akkor sosem múlik majd el. Nem foglalkozva azzal, hogy Lexi az ajtómat próbálta épp betörni, felkaptam a hálóingem, és a fürdőmbe mentem. Ahogy csukódott mögöttem az újabb ajtó, úgy halkult el a dörömbölés is. Kifújtam a bent tartott levegőt, majd vetkőzni kezdtem. Ahogy ott álltam a tükör előtt, ruhák nélkül, újra megláttam a nyakamban lógó medált. Mutató ujjammal végigsimítottam rajta, és elmosolyodtam. Bármit is mond Lexi, most boldog vagyok. És eddig folyton azon erőlködtem, hogy mindenkit eltaszítsak magamtól, nekem nem kellett egyik fiú sem igazán. De Mike… ő annyira különleges számomra. És nem csak azért, mert ő az, akit évek óta bámulok a képernyőn, hanem mert ő szúrt ki engem. Ő engem akar, mindenféle előítélet és elvárás nélkül, anélkül, hogy tudná, ki vagyok. S ez jó érzéssel tölt el… Az, hogy mellette akárki lehetek. Hogy ő emel engem a magasba, hogy ő általa én is szárnyalhatok. És azt hiszem, ennél nem is kérhetnék többet az élettől!

Beálltam a zuhany alá, és igyekeztem nem gondolni semmire. Csak üres fejjel neki akartam dőlni a csempének, és végre lazítani egyet. De naná, hogy nem sikerült! Minden gondolatom Mike körül forgott. Hogy milyen érzés volt, mikor megcsókolt. Meg persze a háttérben beárnyékolta az egészet Anna, de azért mégis a csók volt a legjobb, legfontosabb! Ahogy ajkai az enyémhez értek, majd ahogyan vad csókcsatába kezdtünk. Kirázott a hideg a meleg vízsugár alatt, de vigyorogva fogadtam a hátborzongató érzést. Mert jól volt hátborzongató, olyan felemelő.

Nagy nehezen végül összeszedtem magam és lezuhanyoztam, majd a hajamat egy törölközőbe csavartam, s belebújva a hálóingembe, visszamásztam az ágyamba. Szerencsére Lexi is elcsendesült. Helyes! Úgysem akarom most látni egy darabig! Kezembe vettem a telefonom, bedugtam hozzá a fülesem, és zenét kezdtem hallgatni. Mert bár már bőven elmúlt éjjel tizenegy, én mégsem éreztem, hogy fáradt lennék. Túl sok minden jó, és izgalmas dolog történt velem ahhoz, hogy aludjak. Így hát végiglapoztam a zenelistát, és a Reanimation mellett döntöttem. Az kellőképpen tombolós is, meg nyugtatós is. Kivétel nélkül minden számukat imádtam. Nem tehettem róla, de már így volt 11 hosszú éve.

Egyik szám követte a másikat, s én csukott szemmel élveztem minden hangot. A kezeim magam mellett az ágyon maguktól ütötték a dob ritmusát, ajkaim maguktól tátogták némán a dalszövegeket. Aztán mivel rendezetlen sorrendben jöttek egymás után a zenék, meghallottam a Where’d you go című Fort Minor számot. Azonnal kipattantak a szemeim, és megrökönyödve bámultam magam elé. Nem tudtam, hogy ezt Mike már akkor is a rossz házassága miatt írta-e, vagy csak, mert el akart mondani valamit neki… tudtam, hogy Annának írta, ez senki előtt sem volt titok.

Apró könnycseppek hagyták el a szememet, és ádázul lecsordultak az arcomon, hogy útjukat a párnámon végezzék be. Gratulálok, Bekka! Sikerült elrontanod a jókedvedet! Ilyen béna is csak én lehetek! Sóhajtva vettem ki a fülemből a fülhallgatót, s leállítottam a zenét. Csend telepedett a szobára. Az oldalamra fordultam, és a párnát a fejem alá gyűrtem. Még jó sokáig Mike-on és Annán kattogott az agyam.

Hogy mennyit alhattam, az egy nagyon jó kérdés. Nem tudtam volna megmondani, hogy hány óra felé járhatunk, mikor megszólalt mellettem a telefonom. És rossz is volt a By myself Reanimation-os verziójára felébredni. Nagyot nyögtem, mikor a kis készülék után nyúltam, ami valamiért a takaróm alatt, a lábamnál töltötte az éjszakát.

- Bárki vagy, gyorsan mondd, mert három másodpercen belül leteszem a telefont, és tovább fogok aludni! – hadartam gyorsan, mire a vonal másik felén, egy önfeledt kacagás fogadott.
- Látom felébresztettelek! – mondta minden bűnbánó él nélkül a hangjában. – Pedig már én is fent vagyok, és az nagy szó.
- Mike? – nyögtem a telefonba. Azonnal beugrott minden, ami eddig történt. Olyan gyorsan ültem fel az ágyban, hogy nem vettem észre, hogy totál a szélén vagyok, és olyan szépen levágódtam az ágy mellé, mint annak a rendje. – Áucs! – nyöszörögtem.
- Igen, Mike vagyok. Jól vagy? Mit csinálsz? – kérdezte, s végre nem nevetett.
- Mozgásképtelenné teszem magam – morogtam. – Bocs, nem gondoltam volna, hogy te hívsz! – kértem bocsánatot, de közben azon gondolkodtam, hogy innen én az életben többször nem kelek fel, az fix.
- Miért? Szerintem aranyos volt, amit lezavartál egy levegővétellel – kuncogott ismét.
- Hát… ennek örülök, de várj, most épp… Azt a rohadt… - káromkodtam, ahogy megpróbáltam felállni. Ehhez persze kicsit csúszkálnom kellett volna a földön, tekintve, hogy a lábaim fent voltak még az ágyon, a hátam viszont a kemény parkettán sajgott.
- Bekka, minden rendben? – jött a most már határozottan ideges és aggódó kérdés.
- Nem – nyögtem fel, és felnyomtam magam ülő helyzetbe. – Szerintem a gerincem mentén be fogok kékülni – nyafogtam, és hátamat óvatosan az ágy oldalának vetettem.
- Hát akkor lesz egy saját bejáratú Törpillám – vidámkodott.
- Hű, de jó neked… és nekem – morogtam, és az éjjeli szekrényemen lévő órára pillantottam. – Már dél van? – döbbentem meg.
- Igen, ezért is hívtalak… hát, nem akartalak felébreszteni, de úgy tűnik nem jött össze – motyogta.
- Á, nem baj! Már ébren kellett volna lennem. Ha többet alszok nyolc óránál, akkor álmos maradok.
- Hát én mostanában nem tudok annyit aludni, hogy ne legyek álmos… se ha kevesebbet alszom, se ha többet.
- Végülis örülnöm kellene… szeptembertől hisztis leszek, mert akkor viszont fáradt leszek!
- Jó, hogy előre felkészülhetek – kuncogott. Neki mindig jó kedve van. – Akkor van kedved átjönni? És Lexinek? – kérdezte.
- Ha nem baj, Lexit nem vinném…
- Nekem nem baj – hallottam, hogy mosolyog.
- Rendben akkor… ööö…
- Akkor ott leszek, mondjuk egy óra múlva. Az jó? – kérdezte.
- Tökéletes! – vigyorogtam.
- Akkor majd csengetek! Addig is vigyázz magadra! Szia!
- Oké, szia! – csilingeltem.

Mintha az éjszakai melankolikus, rossz kedvemet elfújta volna a szél, s most ismét csak mosolyogva kezdtem készülődni. Bementem a fürdőbe, s megmosakodtam, majd a szekrényem elé álltam. Tűnődve nézegettem a ruháimat, majd kivettem egy kék-fehér kockás hosszabb inget, és egy farmer rövidnadrágot. Felvettem, majd belebújtam a kék tornacipőmbe, s felkapva a táskámat kirobogtam a nappaliba. Lexit nem találtam itthon, csak egy cetlit a hűtőre rögzítve.

„Az egyetemen vagyok, tájékozódom. Majd este jövök. Jó mulatást, és bocsi! Lexi”

Hát ez olyan Lexis volt. Tömör és lényegre törő. Megmosolyogtam a kis cetlit, majd a hűtőben kezdtem kutatni. Összeütöttem egy szendvicset, és falatozni kezdtem. Nem is baj, hogy Alexa elment, mert amúgy sem vittem volna magammal. Féltem, hogy tesz valamilyen csípős megjegyzést Mike-nak, amit ő egyáltalán nem érdemelt volna meg. Miután megettem a maradék elemózsiámat is, beültem a tévé elé, és mesét kezdtem nézni. Aztán egy óra előtt pár perccel megszólalt a csengő, én pedig rohantam lefelé.

Mike a nagy, fekete Audija mellett ácsorgott. Hátát a kocsiajtónak vetette, és a telefonját nyomkodta elmélyülten. Mosoly szaladt az arcomra, ahogy megláttam a napszemüvegben. Mindig is szexinek találtam, most meg pláne. Amikor meghallotta, hogy mögöttem csapódott az ajtó, azonnal felém pillantott, és elmosolyodott. Lekapta a szeme elől a szemüveget, és elsüllyesztette a zsebében a mobilt.

- Jó az inged! – vigyorgott rám, s csak ekkor vettem észre, hogy ő is kék-fehér kockás inget viselt.
- Hm… a tiéd sem rossz! – érintettem meg ujjaimmal a gallérját.
- Csipkerózsikám… - mormogta, majd az ajkaimhoz hajolt egy puha csókra. Most is, mint először, nagyon intenzíven ért az érzés. Persze nem támadhattam le az utca kellős közepén, de azért sikerült nekidöntenem a kocsiajtónak. Kezeim a mellkasán simítottak végig, testünk szorosan simult össze. Nem tartott tovább fél percnél az egész, nekem mégis fantasztikus volt.
- Nem is vagyok az… - motyogtam az ajkainál, majd még egy utolsó puszit hintettem a szájára.
- Hm… nem én keltem fel délben – kuncogott, s a derekamra kulcsolta a kezeit. Nem úgy tűnt, mint akit zavar, hogy egy forgalmas utcán tartózkodunk. Kezeimet a mellkasán pihentettem, és mosolyogva néztem fel a barna szemekben.
- Hiába vártam a hercegre, aki majd csókkal ébreszt, csak egy telefonhívást kaptam – biggyesztettem le az ajkaimat. Mike úgy isten igazából felnevetett, még a fejét is a kocsi tetejére hajtotta.
- Jaj, Bekka… - sóhajtozott, és próbálta normalizálni a légzését. – Sok minden voltam már, de herceg még nem – rázta meg a fejét. – De legközelebb valahogy majd felmászok a nem tudom hányadik emeletre, nagy nehezen beesek az ablakodon, és csókkal ébresztem az én Csipkerózsikámat! – motyogta kedvesen mosolyogva, s összeérintette az orrunkat. Ez is egy olyan pillanat volt, amit semmi pénzért sem cseréltem volna el. Nagyon ritkán adatott meg nekem, hogy ilyen boldog legyek. Valami mindig árnyékot vetett az életemre.
- Az ötödikre – vigyorogtam. – És van tűzlétra, szóval nem lenne nehéz – nyújtottam rá a nyelvemet. – Menjünk, mert ahogy elnéztem a házadat, jövő ilyenkorra sem fogunk végezni.
- Hát ebben van valami – bólogatott.