Ajándék

Sziasztok!

Most valami különlegeset hoztam nektek, amit én is ajándékba kaptam. Méghozzá nem is akárkitől! És most egy kis érzelgősködés jön, szóval sorry emberek!

May! Sokszor mondtam már Neked, hogy mennyire imádom ezt a blogot, ezt a történetet, mert sok mindent kaptam tőle. Köztük Téged is! Ezért pedig rettentő hálás vagyok. Nem tudom, hogy pontosan mikor történt, hogy a mindennapjaim részese lettél, de nem is számít igazán. Te annyira ismersz engem, hogy az már szinte néha ijesztő, és hogy mennyire egy rugóra jár az agyunk, az elképesztő. Ebben a kis történetben is annyi minden visszaköszön, amit magamról meséltem, hogy az hihetetlen. Az, hogy mindenre emlékszel, amit mondok.

Szóval kedves mindenki, ezt a kis törit May írta csak nekem, és most, hogy megint – vagy századszorra – elolvastam, úgy gondoltam, hogy megosztom veletek is. Mivel May egy rettentő tehetséges lány, és imádom ezt az írását is!

Köszönöm szépen Neked, megint! Szeretlek!

Jó olvasást!

- 2010. június -

*Amy*

A mólón álltam. Imádtam ezt az érzést. A hatalmas víztenger a levegőt felfrissítette, s végre már nem a nagyvárosi füstös légkörből kellett leválasztanom némi oxigént.

Neszt hallottam. Balra fordítottam a fejem, s láttam, hogy egy srác sétál végig a mólón felém tartva, miközben bele van bújva a kezében tartott papírokba. Nem láttam az arcát, mert le volt hajtva a feje, de mégis volt valami ismerős a mozdulataiban. A ruganyos lépteiben, az öltözékében, aminek csak fazonját tudtam kivenni a sötétben, a színét viszont nem. Messze volt tőlem, s a lépteit és a papírsuhogást is csak az alkony csendjének köszönhettem, hogy meghallottam.

Visszafordultam a víztükör felé, de attól még rajta gondolkodtam. Majdnem elnevettem magam. Most vagy csak szétcsúszott a kezében a papírköteg, vagy nagyon jó szeme van, és tud olvasni a gyér fényben. A lenyugvó nap megfestette a víz felszínét, s én elvesztem a látványban. Nem mindenütt ilyen különleges a naplemente látványa.

Aztán a következő pillanatban hirtelen egy lökést éreztem. A srác gondolom annyira bele volt merülve a papírokba, hogy nem vett észre és nekem jött. A sok fehér A4-es méretű lap kiesett a kezéből, némelyik a mólón, némelyik pedig a vízben végezte, akárcsak én. A hapsi mikor nekem jött, úgy kibillentett az egyensúlyomból, hogy a víz felé kezdtem dőlni, s reflexből megfordultam, s elkaptam a kezét abban a reményben, hogy nem vágódom be a vízbe. Hiú remény volt. Ő nem számított rá, így magammal rántottam, de miközben estünk, egy pillanatra egymás szemébe néztünk, s ott abban a pillanatban tökéletesen elvarázsolt.

Éreztem, ahogy először a hátamhoz ér a hűvös nedvesség, majd egyre jobban magába ölel. A fülem telement vízzel, a szemem még időben behunytam, s arra koncentráltam, hogy ne pánikoljak és idegeskedjek. Köztudott, hogy nem tudok úszni, és bár tudtam, hogy maximum másfél méter mély lehet a víz, azért még megingatta a szilárd elhatározásom, miszerint nem ijedek meg, mert azzal csak rontok a helyzeten. A pasas fölöttem volt, mivel én háttal voltam a víznek, mikor megragadtam őt, így pont szemben voltunk egymással. Megragadta a kezem, s egy határozott mozdulattal fölrántott a felszínre.

Nem is tudtam, hogy melyikkel kezdjem előbb. Lebasszam, hogy, hogy lehet ennyire balfék, elmerüljek a csodás, ám annál ismerősebb barna tekintetben, vagy megköszönjem, hogy kiemelt a mélységből. Úgy döntöttem, hogy szépen sorjában mindet letudom. Ám amikor végre sikerült kidörgölni a vizet a szememből, s rá tudtam nézni, megállt bennem még a vérkeringés is, nem csak a szó. Ez egy vicc! Ez nem létezik! Biztos, hogy még mindig a víz alatt vagyok, és fuldoklásomban képzelgek… más különben mivel magyaráznám, hogy Mike Shinoda áll velem szemben?! Csak néztem a mély barna szemekbe, s megmukkanni sem tudtam.
- Jól vagy? – Köszörülte meg a torkát. –
- Ha már nem vagyok a víz alatt és kapok levegőt, akkor igen. Te?
- Én jól vagyok. Ne haragudj, de nem vettelek észre és véletlenül neked mentem. Bocsánat.
- Hát, el van nézve, de épp ezért nem tanácsos sötétben olvasni. – Feleltem. –
- Áh csak rendezgettem a papírjaimat, nem olvastam… viszont ahogy elnézem, fölösleges volt minden erőfeszítésem. – Nézett körbe, s figyelte, hogy úszkálnak a lapok a felszínen. Erre nem nagyon tudtam mit válaszolni neki, így csak figyeltem az arckifejezését. Fél percig a néma csönd uralkodott, majd megvonta vállát, s nem szentelt több figyelmet a papíroknak. Gondolom úgy volt vele, hogy minek idegesítse magát. Tisztában volt vele, hogy egyiket sem mentheti meg.

Felkapaszkodott a mólóra, meglendítette, s kiemelte magát. Átfordult, s leült, aztán egy mosoly kíséretében felállt, s felém nyújtotta mindkét kezét. El sem tudtam hinni, hogy Mike nyújtja felém a kezét. Te jó ég! Ezt még egy napon elmesélem az unokáimnak. Lassan az övéibe csúsztattam a kezeimet, ő pedig kiemelt, s megint leült, ezzel helyet foglalva mellettem.
- Milyen papírok? – Kérdeztem, miközben a fejemmel feléjük böktem. Nem tudtam tovább elviselni a csendet. Tudtam, hogy ilyen lehetőségem csak egyszer van az életben, hogy vele beszélhetek, így ki kellett használnom. –
- Szerződések. – Válaszolta lehangoltan.
- Úh… az nem jó.
- Bizony nem. Úgyhogy most mehetek vissza a cégekhez és kérhetek újat. Istenem, de szerencsétlen vagyok!
- Hát, megesik az ilyesmi. De az a jó, hogy lazán, beletörődve kezeled, és nem téped a hajad.
- Hát felesleges lenne, mert már nem tudom megmenteni őket…
- Amy hol vagy? – Kiabált anyám, nekem pedig füstölgött az agyam. Remek. Pont most fog behívni, pont most lesz szüksége rám, mikor én épp egészen mással vagyok elfoglalva.
- Itt! – Válaszoltam neki, mire Mike elmosolyodott a sokatmondó válaszomon. Titkon megkapaszkodtam a móló deszkáiban attól félve, hogy bekábulok a vízbe, ha tovább küldi felém a mosolyait.
- Hol az az itt?! Gyere be légy szíves. Apád nem tudom merre van, úgyhogy őt nem tudom hívni és elkelne egy kis segítség.
- Jó, megyek már! – Mondtam, és üvölteni lett volna kedvem. Ha bemegyek, biztos leosztom. Csak kerüljek oda!
- Én a világért sem szeretnélek feltartani, meg nekem is mennem kell először megszárítkozni, aztán vissza elintézni a papírokat.
- Hát, akkor szia. – Álltam fel, ő is követett a mozdulatban, s igyekeztem nem a felsőtestére tapadó pólót vizslatni.
- Szia. – Köszönt el ő is, s elindult abba az irányba, ahonnan jött, én pedig a ház felé tartottam, s tudtam, hogy ki fogok kelni magamból. Már előre készültem, hogy miket fogok kiabálni, amint beteszem a lábam az ajtón.

- Napjainkban -

Boldog voltam. Nagyon boldog. Sőt! Inkább úgy lehetne fogalmazni, hogy mérhetetlenül izgatott. Hogy hogyan sikerült bejutnom a Linkin Park koncert első soraiba? Nehezen… nagyon nehezen, de kizártnak tartottam, hogy ne innen tomboljak, és buzdítsam őket. Mindenki hangot adott imádatának, mikor kántálni kezdtük a banda nevét. Végre sikítani, visítani és énekelni akartam, s tudtam, hogy itt megtehetem. Itt igazán elengedhetem magam.

Hamarosan mindegyikük kisétált a színpadra, köszöntötték a nézőket, Mike elsorolta a szokásos szexi mondandóját a koncert elején, amit egy egy szám kezdetekor elharsog nekünk, miszerint tegyük fel a kezünket, énekeljünk, csináljuk amit ő, és hogy ez tetszik neki, ezt szereti. Beleborzongtam a hangjába, s még mai napig olyan hihetetlennek tűnt, hogy egyszer egy napon fogtam a kezét, s váltottam vele pár szót.

Mondanom sem kell, hogy azóta minden este úgy aludtam el, hogy felidéztem az eset minden egyes mozzanatát, minden egyes szót, pillantást, mosolyt, hiszen soha nem akartam ezt elfelejteni. Ez volt életem legszebb emléke. A végén pedig mindig tovább képzeltem az estét. Mikor milyen irányba, de a vége kivétel nélkül mindig szexbe torkollott.

A koncert megkezdődött, mi pedig tomboltunk, s én személy szerint úgy követtem minden mozdulatát, mintha csak az árnyéka lennék. Csak őt figyeltem. Jó, néha megeresztettem egy egy pillantást a többiek felé is, de nem azért nem figyeltem rájuk olyan sokat, mert nem szeretem őket, hanem azért, mert képtelen voltam elszakítani a pillantásom Mike-ról. Megbabonázott. Csak őt néztem, s énekeltem, rappeltem vele együtt. Valahányszor feltette a kezét, én is nyomban felcsaptam az enyémet, s úgy csápoltam az első sorban. Néha már nevetnem kellett magamon. Úgy tudtam viselkedni, mint egy megszállott, de nem hibáztattam magam emiatt. Mike-ot nem lehetett nem szeretni.

Amikor felcsendült az In the end, megörültem. Tudtam, hogy le szokott jönni a színpadról, s csak remélni mertem, hogy most is megteszi, és pont odajön, ahol én vagyok. Nem volt szerencsém, mert bár lejött, tőlem olyan kétméternyire állt a közönséghez. Irigyeltem azokat, akik ott voltak, mert mindenkivel lepacsizott és tombolt. Rázta magát, én pedig elvesztem a látványban. Ő tényleg különleges. Nem minden sztár merné megtenni, hogy lejön, és ekkora bizalmat ad az embereknek. Ő jó ember, mindenki szereti. Elég csak ránézni a mosolyára, s máris el sem tudod képzelni, hogy megbántana téged. Valamint nem sok olyan hírességet látni, aki ennyire szereti, amit csinál. Mások csak kiállnak, eléneklik amit kell, bezsebelik a sok pénzt, és továbbállnak. Ők nem ilyenek. Ők felejthetetlen élményben részesítenek, s imádnak téged, s hálásak, amiért itt állsz és velük együtt énekelve támogatod őket. A legnagyobb öröm nekünk rajongóknak az, ha láthatjuk az arcukon azt az örömöt, amit a támogatásunkkal okozunk nekik, ha ezzel buzdíthatjuk őket, hogy ne hagyják abba azt, amit csinálnak, mert igazán jók ebben.

Lassan lemászott onnan, a biztonsági őr elengedte, s ő boldog mosollyal az arcán indult vissza a színpad felé. Én az útjába estem, mert előttem kellett elhaladnia ahhoz, hogy felmenjen. Az előbb is erre ment el, de most valami megváltozott.

Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, s neki zavarodott arckifejezése lett. Mintha nem értene valamit. Fölment a színpadra, s folytatta a koncertet, s nagyban pásztázta a tömeget. Aztán megállapodott rajtam a tekintete, s úgy folytatta az éneklést. A szívem kirobbant a helyéről. Remegtem. Olyan érzés volt, mintha minden megszűnt volna, s csak nekem énekelte volna a dalt. Mintha nekem szánná, s nem másnak. Mélyen a szemembe nézett, s én is ugyanígy tettem. Amikor az ő része lement, a mikrofont az állványra tette, s felém nyújtotta. Rávigyorogtam, s ő viszonozta ezt. Teljesítettem hát néma kívánságát. Énekeltem. Most én voltam az, aki a szemébe nézett s neki énekelt. Nyilván messzebb voltam a mikrofontól, s nem lehetett úgy hallani a hangom, de azért kivehető volt, ha valaki nagyon figyelt. Bár nehéz lett volna tökéletesen hallani, hiszen Chester énekelt, az ő erős hangja pedig, ami közvetlenül érte a mikrofont, elnyomta az enyémet. Ő azonban úgy láttam, beérte azzal a látvánnyal is, hogy énekelek, és neki. Éreztem, hogy tudja, hogy neki szól. Aztán lassan következett az ő része, így én abbahagytam, ő visszahúzta az állványt, levette a mikrofont, s rappelni kezdett. Innentől kezdve a koncert végéig nézett. Volt, hogy elszakította rólam a pillantását, s utasította a közönséget a következő lépésekre, énekeltette őket, vagy tett egy kört a színpadon, végül azonban mindig visszatért oda, ahol én álltam, hogy szemben legyen velem. A koncert végéig még egyszer lenyújtotta nekem az állvánnyal a mikrofont, akkor azonban az ő része ment, így magához vett egy másik mikrofont, és ketten rappeltünk.

Nem akartam, hogy ez a pillanat valaha is véget érjen. Nem bírtam volna ki. Viszont mégis ki kellett, mert elkezdték játszani a Bleed it out-ot, Mike pedig bemondta, hogy ez az utolsó szám. Sírni lett volna kedvem, de mégsem tettem, hanem tomboltam. Jól rakták össze a számokat pörgősekkel kezdtek, ezzel tükrözve, hogy milyen boldog pillanat, hogy elkezdődik a koncert, a lassúakat meghagyták a közepére, s újra pörgőseket játszottak a végére, hogy ne úgy érjen véget a koncert, hogy mindenki szomorú és lehangolt, hanem boldogan, mintha ők is azt akarnák, hogy soha ne legyen vége. Hiszen a lassú számok tökéletesen lezáró befejezést adnának a koncertnek, ehelyett ők felpörgetnek minket, s olyasvalamit játszanak, amitől nem tudod megállni, hogy ne tombolj, s nem leszel szomorú, mert egyszerűen nem hagyják tudatosulni benned, hogy vége. Mintha azt akarnák, hogy örökre a Linkin Park világában ragadj. Imádtam őket. A szám végén dobálni kezdték a pengetőket, s a színpad egyik végéről sétáltak a másikra, miközben meghajoltak.

Mike elszakadt a többiektől, s odasétált a biztonsági őrhöz. Valamit nagyon magyarázott neki, mutogatott meg minden, aztán rám nézet, az őr követte a tekintetét, majd rám mutatott. Az őr a füléhez hajolt, mondott neki valamit, rám mutatott majd a színpad mögé. Mike pedig helyeslően bólogatott, s leolvastam a szájáról a ’Yes, yes’-t.

Ezután az őr megindult felém, én pedig Mike-ra néztem. Kérdő tekintetem láttán bólintott egyet, miközben mosolygott, majd átölelte Chezt és meghajoltak. A biztonságis pasas segített kiszabadulnom a nagy tömegből, majd a színpad mögé vezetett. Bementünk egy ajtón, s egy folyosó tárult a szemem elé. A folyosó végén Mike állt, vállát az ajtófélfának vetve, s karba font kézzel nézett rám.

Nem hittem el, hogy ez tényleg megtörténik velem. Hiszen könyörgöm! Ezt senki nem tudná ép ésszel felfogni. Tehát azért mutogatott rám, hogy elmagyarázza az őrnek, hogy kit kell hátrahoznia. Ez hihetetlen. Ez elképesztő. Az őr ellépett mellőlem, s azon az ajtón, amin bejöttünk, azon távozott. Lábaim önálló életre keltek, s felé vettem az irányt. Felegyenesedett, s ő is elindult felém. Végül megálltunk egymással szemben, s felnéztem rá. Legalább egy fejjel magasabb volt tőlem. Mosolygott, és én is azt tettem.
- Amy? – Kérdezte halkan, miközben lágyan kisimított egy tincset az arcomból, s a fülem mögé helyezte. Szégyen vagy nem, én beleborzongtam az érintésébe. Szinte biztos voltam benne, hogy észrevette, de ha a borzongás nem is, az biztos feltűnt neki, hogy amikor a fülem mögött volt a keze, én érzékien behunytam a szemem.
- Igen. – Mosolyogtam rá. – Nem hittem volna, hogy felismersz.
- Viccelsz? – Nevetett fel, én pedig kis híján ott zuhantam össze. Nem kétség, hogy az életemmel játszik. – Az egy emlékezetes este volt. Nehéz lenne elfelejteni. Nem csak véletlenül összeütköztünk egy bazinagy bevásárlóközpontban, ahol tömeg van, hanem egy mólónál, ahol rajtunk kívül senki nem volt. Tisztán emlékeztem az arcodra. Épp ezért lepődtem meg, amikor megláttalak ott az első sorban. Azt hittem csak képzelődök. Aztán odafentről nézni kezdtem a tömeget, s csak remélni mertem, hogy meglátom az oly ismerős szempár tulajdonosát. Amikor a vízbe estünk, akkor is először egymás szemébe néztünk, s most is egy ilyen pillanat volt, csak más szituációban.
- Én akkor is felismertelek, amikor beestünk a vízbe. Azt hiszem a meglepettségem gátolt meg abban, hogy leszedjem a fejed. – Nevettem. – Máskor is megesett már, hogy meglöktek vagy bármi, de sosem borítottak be a vízbe. Én pedig félek a víztől, mert nem tudok úszni. Csak ezért bosszantott fel a dolog. Esés közben viszont már megdöbbentem. Felismertem a tekintetet, amit azelőtt láttam, hogy alámerültem volna. Szóval én ott nagyon meghökkentem.
- Pedig nem mutattad jelét, hogy felismertél. Úgy értem, hogy nem mondtad, hogy várj, mindjárt előszedek egy tollat, írj alá valamit, vagy bármi.
- Nem vesztegettem volna arra az időt, hogy még íróeszköz után futkossak. Sokkal értékesebbnek tartottam azt az időt, amit beszélgetéssel töltöttünk.
- Igaz. – Esett gondolkodóba. – Most voltál először koncerten? Csak mert eddig még nem láttalak.
- Igen most, de egyébként sem hiszem, hogy emlékeznél rám, ha lettem volna.
- Na ne becsülj le engem! Hidd el, hogy megjegyeztelek volna. Jó, nyilván nem úgy, hogy a huszadik sorban állsz, és még csak el sem látok odáig, csak ha összetalálkoztunk volna így a koncerten valahol, akkor meglehet, hogy emlékeznék rád. Egyébként ne ácsorogjunk itt, hanem gyere, üljünk le… meg találkozhatsz a többiekkel is.
- Rendben. - Válaszoltam, azzal elindultunk abba az irányba ahonnan én jöttem, és út közben jobbra fordultunk, s onnan olyan három méternyire balra volt egy ajtó. Kinyitotta, majd kezét a derekamra helyezve, finoman beljebb tolt. Nappali szerű helység volt fotelekkel és kanapéval.
- Ó. Szóval ő a lány, akinek tartottad a mikrofont. – haladt el arra Chester, és hátba vágta Mike-ot. Úgy tűnik ez bevett szokás volt náluk, mert Mike meg sem rezzent, én viszont valószínűleg orra buktam volna. Rávigyorgott, majd odajött kezet fogni velem és bemutatkozott. Miután elmondtam a nevem, megdicsértem a koncert miatt és gratuláltam neki, amit ő egy mosollyal nyugtázott, majd Mike odaterelt a kanapéhoz. Chez eltűnt, gondolom átöltözött, mi pedig kettesben ültünk a kanapén és beszélgettünk.
- Nocsak nocsak Mike. – Szólalt meg Joe, s nagyban vigyorgott Mike-ra, miközben elhaladt mellettünk abba az irányba, ahol néhány perccel ezelőtt Chez tűnt el az ajtó mögött.
- Ki a szép hölgy? – Ült le velünk szemben a fotelba Dave. Én már majd’ elpirultam, és szinte szóhoz sem jutottam, mert olyan furcsa volt, olyan valószerűtlen, hogy itt ülök velük egy szobában és kellemesen társalgunk, így Mike egyszerű kézmozdulatokkal bemutatott minket egymásnak. Körülbelül fél órát tartózkodtam ott, mert azért mégsem ülhettem úgy a nyakukon, hogy épp lenyomtak egy közel másfél órás koncertet. Valamikor nyugodtan pihenniük is kellett. Ezt közöltem velük is, mire ők meglepődtek ezen. Gondolom nem szoktak hozzá, hogy van olyan, aki csak azért megválna a társaságuktól, hogy ők pihenhessenek, ezzel lemondva saját öröméről.

Mike kikísért, majd a folyosó végénél zavartan vakargatni kezdte a fejét, néha beletúrva hajába, és nem sokszor nézett a szemembe.
- Esetleg cserélhetnénk telefonszámot… ha akarod.
- Öhm, rendben. – Válaszoltam neki higgadtan, mosolyogva. Tartsd magad, majd kint ugrálsz és sikítozol! – Utasítottam magam, mert nem akartam, hogy lássa rajtam mit vált ki belőlem. – Viszont nálam nincs itt a telefonom, mert nem akartam elhagyni a sok ugrálás közben, így ha gondolod, akkor megcsörgetsz, és megvan a számcsere.
- Oké. – Válaszoltam, én pedig elvettem a kezéből a telefonját, beírtam a számot, majd visszaadtam neki.
- Ne felejtsd el elmenteni. – Mosolyogtam rá, majd egy ’Szia Mike’ kíséretében kiléptem az ajtón.

*Mike*

Huh. Ez… megvolt. Kissé idegesen túrtam bele a hajamba, s miközben visszafelé tartottam, Amy névvel elmentettem a telefonkönyvbe. Amikor beléptem a szobába, szabályosan letámadtak. Lenyomtak a kanapéra, körbeültek, és várták, hogy meséljek mindent szóról szóra.
- Hogy szúrtad ki ezt a csajt? – Kérdezte Chester.
- Emlékeztek mikor tavaly meséltem, hogy egy lányt belöktem a tengerbe a mólónál?
- Igen. – Jött kórusban a válasz, én pedig elhallgattam, s vártam, hogy rájönnek-e a folytatásra.
- Ó, de egy szerencsés fasz vagy! – Kiáltott fel Brad. – Most komolyan! Belököd szegény csajt a vízbe, erre itt meg összetalálkozol vele. – Elkezdtek nevetni.
- Különben meg mai napig nem értem, hogy tudtál úgy nekimenni, hogy beborítottad a vízbe. Rohantál felé és akkora volt a lendületed vagy mi? Mert ha csak simán sétálsz, akkor csak max levállalod kicsit, és bocsi bocsi.
- Hát amúgy én se értem. Csak sétáltam, és későn vettem észre, mert a szerződésekkel foglalkoztam. Nekiütköztem, ő pedig elvesztette az egyensúlyát. Utána meg nem csak szimplán leesett onnan, hanem megfordult, belém kapaszkodott, én meg erre nem számítottam, így berántott magával.
- Istenem de balfasz vagy! – Nevetett Chester.
- Na de a lényeget!- Szólalt meg Rob. – Hol találkoztatok most?
- Amikor az In the end-et játszottuk, lementem. Amikor mindenkit megénekeltettem, visszafordultam, hogy feljöjjek a színpadra, és elhaladtam előtte. Valamiért pont odafordultam, és tudtam, hogy ő az. Vonzott a tekintete. Utána meg fent a színpadon már nem csak a tekintete vonzott. Nagyon szép mosolya van. Ez a barna haj pedig kiemeli az arcát, és hangsúlyozza a tekintetét. Csinos lány. – Merengtem el, és mosolyogtam. – Aztán láttam rajta, hogy tudja, hogy neki énekelek, és egy hirtelen ötlettől vezérelve nyújtottam felé a mikrofont. Kissé mintha magamat láttam volna benne. Őt nem több ezer ember buzdította az éneklésre, hanem csak én, de mégis az a boldogság, ami a szemeiben villogott, az átszellemült arckifejezés, amit az éneklés szeretete váltott ki belőle, az megfogott. Akkor szoktam ezt az arckifejezést látni, amikor Chestert látom énekelni, vagy magamat egy tükör előtt. Ez fogott meg benne igazán. Ő is szereti a zenét, és a mi zenénket szereti. – Hangsúlyoztam a mi szócskát. - Nekem nagyon fontos az, hogy valaki értékelni tudja a munkánkat, értékelni tudja a művészetet, és rajta határozottan ezt látom. Ő képes rá. Ő átérzi az egészet, és úgy tekint a zenére, mint én. Hiába nem beszélgettem vele erről, de mégis látom rajta.
- Haver mi melletted állunk, és szurkolunk. – Veregették meg a vállam.
- Kösz. – Vigyorogtam rájuk. – Amúgy elkértem a telefonszámát.
- Nagyon jó!
- Ja. De az enyém nincs meg neki, mert nem volt nála a telefonja.
- Akkor muszáj leszel este írni neki egy sms-t… vagy felhívni. – Mondta Chez sunyi vigyorral. – Javaslom a hívást. Ne felejtsd el megkérdezni tőle, hogy milyen bugyi van rajta… vagy, hogy van-e rajta egyáltalán. – Húzogatta a szemöldökét és mind röhögni kezdtünk.
- De egy fasz vagy. – Mondtam neki két levegővétel közt.
- Csak vicceltem, de komolyan dobj neki egy sms-t. Hidd el, hogy azt várja, hogy írj neki. Erre a nyakam rátenném. Szerintem ott fogja szorongatni a kezébe a telefont és félpercenként vet majd rá egy pillantást, hogy van-e változás.
- Jó, oké.
- Minden esetre, azért vigyázz vele. – Mondta komolyan Joe, aki eddig némán hallgatott végig. – Nem hozok előítéleteket, csak mondom, hogy vigyázz. Nem akarom, hogy visszaéljen vele, vagy, hogy megbántson téged. Bízom benne, hogy semmi gond nem lesz, de azért jobb félni, mint megijedni.
- Persze Joe. Én se azt mondom, hogy vele fogom leélni az életem, hiszen még nem tudhatom, bár ki tudja, de azért egy próbát megér. Volt már barátnőm, de ő valahogy olyan más. Ő úgy érzem, el tudna fogadni mindent. Mármint úgy értem, hogy előtte semmit nem kellene színlelnem, vagy külön küszködnöm, hogy elnyerjem a tetszését, mert neki az az ember tetszik, aki én vagyok. Neki szerintem bőven elég lenne, ha magamat adnám neki. De majd meglátjuk. Persze én sem szeretnék előre határozni, meg elszólni magamat.
- Mindegy. Ha te úgy gondolod, hogy a csaj okés, akkor mi támogatunk. Ez a te dolgod. Most viszont pakoljunk és menjünk. – Mondta ki az utolsó döntő szavakat az ügyben Chez.

*Amy*

Az ajtón beérve rohantam a telefonomhoz, hogy van-e rajta valami, de sem egy hívás, sem egy sms nem volt a kijelzőn. Magamhoz fogtam, majd a nappali közepére leültem a földre. Oké! Vegyük számba mi is történt a mai nap folyamán! – Gondoltam, de amint eljutott az agyamig a gondolat, lehanyatlottam a földre az emlékektől. Egyik kép követte a másikat, s neontáblaként villogtak az emlékek a fejemben. Most komolyan! Mike Shinoda! Még csak nem is akárki. Engem nem a hírnév és a pénz vonz, nem kell félreérteni, csak azért valóban nem akárki.

Magam elé képzeltem határozott ívű szemöldökét, mélybarna szemeit, ajkának ívét, amely oly gyakran húzódik mosolyra, borostás állát, és kiszakadt belőlem egy sóhaj. Menten eldobom az agyam! S, hogy ő is jókor időzítsen, kaptam egy sms-t. Lényegtelen volt, hogy még rá se néztem a kijelzőre, akkor is tudtam, hogy ő az. Amikor pedig megláttam az idegen számot, akkor pedig már 100 %-ig megbizonyosodtam. Hangosan sóhajtottam kettőt, miközben a hajamba túrtam, s szívem szerint ugrálva tépkedtem volna, miközben eszeveszetten sikítozok.

Basszus! El sem hiszem, hogy Mike ír nekem, hogy beszélgettünk, hogy már kétszer találkoztunk, hogy elkérte a számom, és hogy ez a Mike, aki nekem ír, és akivel ennyi élményem volt, az a Mike. De kit érdekel milyen Mike?! – Üvöltötte egy belső hang. – A lényeg, hogy nyisd már meg! Engedtem a késztetésnek, s elolvastam az üzenetet.

’Szia, Mike vagyok, gondoltam nem csak megcsörgetlek, hanem írok egy sms-t és megkérdezem, hogy hogy vagy. Na meg beszéltem a többiekkel, és mondták, hogy jöhetnél velünk a koncertekre és segíthetnél nekünk. Mit szólsz hozzá?’

Először is nagyon boldog voltam, hogy írt nekem, másodszor viszont nem értettem. Persze kérdés nélkül követném akár a világ végére is, de mit kellene segítenem? Azonnal írtam is a választ.

’Szia Mike. Elmentem a telefonszámod, örülök, hogy kerestél. Köszönöm kérdésed, jól vagyok, remélem veled is minden rendben. Pontosan mit kellene segítenem?’

Írtam neki a választ, s vártam. Két perccel később megkaptam a következő sms-t.

’Például a ruhákat kiválasztani, amit a koncerten viselni fogunk, vagy megnézni a szállodákat, hogy melyik milyen, és hol lenne a legjobb szobát bérelni. Csak ilyen apróságokat. Ne félj, nem a hangszórókat akarjuk cipeltetni veled. :D’

Most ez komoly? Nem, ezt nem hiszem el. Ezért érdemes volt megszületni, és keresztülmenni az élet megpróbáltatásain.

’Benne vagyok ;) Mikor indulunk? :D’

’Holnap délutánra, ha el tudsz jönni a ma esti koncert helyszínére, akkor felveszünk, és onnan viszünk a reptérre. Ha neked jó, akkor ötkor találkozunk.’

’Ott leszek.’ - Adtam meg a választ, majd elmentem vacsorázni. Gyakran azt vettem észre, hogy ülök a kajám felett és csak vigyorogva bambulok. Szerintem ezen nem kell csodálkozni, hiszen a helyemben akárki ezt tette volna. Meg sem próbáltam kitörölni a gondolataim közül az egészet, hiszen alapjába véve is állandóan ő járt a fejemben, de most mégjobban. Eddig csak képzelgések voltak, na meg persze az a bénára sikeredett első találkozás, most pedig itt volt a tény, hogy újra találkoztunk, telefonszámot cseréltünk, és most megyek velük a következő koncertjükre is. És ha jól értettem, akkor a turnén velük leszek, hiszen nem hinném, hogy csak egyetlen koncert erejéig tartanak igényt rám.

Fürdés után összepakoltam a ruháimat, és a fürdőszobai kellékeket, s többször is átrágtam magam rajta, hogy mindent elpakoltam-e. Muszáj volt, mert nem akartam semmit sem itthon hagyni, mellesleg mindig utáltam azt az érzést, ami utazás közben kapott el, hogy valamit otthon hagytam. Legtöbbször beigazolódott a gyanúm. Végül már abban aludtam el hajnal háromkor, hogy körülbelül ötödször rágtam magam keresztül a bőröndök tartalmán. Ugyanakkor bíztam is benne, hogy minél tovább fogok aludni, mert így legalább nem kell olyan sokat várni ötig. Hát, mit mondjak, szerencsém volt.

Egyig aludtam, így totálisan kipihenten ébredtem fel. Hatalmas izgatottságban reggeliztem meg, ami most az ebédem volt, utána lezuhanyoztam, és a meleg lévén egy fehér rövidnadrágot vettem fel, hozzá egy barna pólót és a balettcipőmet. Mivel rengeteg időm volt még, ezért a hajammal kezdtem babrálni. Tudtam, hogy az kellőképpen el fogja ütni a fölös időmet, mert tipikusan nem az az ember voltam, aki két perc alatt képes olyan hajat összecsapni, amivel még jól is néz ki. Legalább fél órát szöszmötöltem vele. Sokszor elkapott közben az ideg, amikor egy egy szál kicsúszott, s úgy voltam vele, hogy hagyom a francba, de végül mindig tovább folytattam, hiszen meg volt a motivációm: Mike mellé olyan nő kell, aki jól néz ki és csinos, szóval ha tört ha szakadt, akkor is megcsináltam a frizurám.

Minden barátomat és ismerősömet, aki számított, értesítettem, hogy egy időre elutazom, tehát ne keressenek, majd fogtam egy taxit. Öt perc múlva megérkezett, bepakoltuk a csomagjaim, beültem, megadtam a címet és elindultunk.

Útközben kényelmesen hátradőltem és fantáziálni kezdtem. Képtelen voltam megállni. Annyira izgatott voltam, hogy a mellkasom majd’ szétrobbant. Azért ez egy nem mindennapi dolog volt. Az út húsz perces volt, s ha nincs az ábrándozás, akkor sikítozok izgatottságomban és türelmetlenségemben. Látni akartam. Kiszállva a taxiból, a pasas segített kipakolni a két bőröndöt, kifizettem, s tekintetem rögtön a parkolóban hozzám legközelebb álló autó felé siklott. Éreztem, hogy mögöttem van, amikor kiszálltam a taxiból, így amikor magamhoz vettem a csomagjaim rögtön odafordultam.

Ott támaszkodott kék fehér kockás ingben és fekete nadrágban a kocsijához. Meg nem tudnám mondani milyen autó volt. Csak annyit láttam, hogy nagy és fekete, de különösebben nem is érdekelt. Sokkal jobban lekötötte a figyelmemet a mozdulatsor, ahogy ellöki magát a kocsitól, és felém tart. Én nem tudtam mozdulni. Bár azt hittem, hogy vigyorogva felérohanok majd, végül mindig úgy cselekedtem, ahogyan nem vártam. Például meg mertem volna esküdni rá, hogy egyetlen szavától elájulnék, nem még a mosolyától, de végül mégis sikerült a lábamon maradni. Érthetetlen.
- Szia. – köszönt nekem, s mellékelt két puszit is. Na ez az amire nem számítottam.
- Szia. – Hebegtem, miközben nagyokat pislogtam, s igyekeztem elfojtani a sóhajomat.
- Segíthetek? – Kérdezte, de már mindkét bőröndöm nála volt. Bár gurulós volt és semmi megerőltetésbe nem telt volt elhúzni a tőlünk pár méterrel távolabb álló autóhoz, ő mégis udvariasan elhúzta oda, majd bepakolta a csomagtartóba. Ezt követően kinyitotta nekem az ajtót, megvárta míg beülök és bezárta, majd megkerülte az orrát, és beült a volán mögé. Kis figyelmes. Megmosolyogtam ezt a gondolatot.
- Min mosolyogsz? – Kérdezte, és én nem láttam értelmét a hazugságnak.
- Csak azon, hogy figyelmes vagy. Nem sok olyan férfi akad, mint te. – Igazából egy se, tettem hozzá gondolatban.
- Ó – Erre csak ennyit válaszolt, s mosolygott tovább. Útközben bővebben kifejtette, hogy arany életem lesz mellettük, mert utazgatni fogunk, minden koncertet végignézhetek, és jóformán csak a megfelelő ruhák kiválasztása lesz a dolgom. Sokat mesélt róluk. Sokat mesélt a koncertek előkészületeiről, és megdöbbentett, hogy mennyit kell gyakorolni és próbálni, nehogy valamelyikük elfelejtse melyik szám milyen sorrendben van, és az a rengeteg dalszöveg is. Azt is elmesélte, hogy Chesternek ezekkel problémái vannak, mert mindig elfelejti a dalszövegeket. Elég kellemetlen lehet folyton újratanulni őket, és attól rettegni, hogy koncerten nem jut eszébe.

Megtudtam a nagy titkot is, ami már régóta foglalkoztatott, hogy hogyan is keletkezett az „éhes csirke”. Sokat nevettem, és egyre több dolgot tudtam meg róla. Mindig volt valamilyen kérdésem, ő pedig rendre meglepődött rajtuk, hiszen nem éppen általános kérdéseket tettem fel. Rájött, hogy minden LPTV részt alaposan többször is megnéztem, minden klipet, minden videót a forgatásról, s egészen apróságokra vonatkozó kérdéseket teszek fel. Olyanokat, melyeket mások talán észre sem vesznek. Némelyikre nem is tudta a választ ő maga sem. Azt mondta, majd megnézi a felvételeket, és elmondja.

A reptéren egy kisebb gép fogadott minket, amin csak a bandatagok és még néhány másik ember utazott. Gondolom ők mindenhová velük mentek. Nem csak azért volt igazán jó, mert Mike társaságában lehettem, hanem azért, mert a többieket is mégjobban megismerhettem, mégtöbb dolgot megtudtam róluk, s tetszett, hogy mind bíztak bennem. Persze elmaradhatatlan volt a nevetés, amit én okoztam a felszálláskor. Nehezen viseltem a repülést, és eléggé riadt fejet vágtam, amit ők kitűnő szórakozásnak tartottak. Nem haragudtam meg érte, mert velük együtt nevettem.

Úgy láttam, ez azért tetszett nekik. Mike sokszor figyelt engem a szeme sarkából, és sokszor leplezetlenül is. Sokat nevetgéltünk. Olyan voltam, mint egy energiabomba. Vidám voltam, és telis teli életkedvvel. Úgy tűnt, hogy rájuk is átragasztom, bár Chez a kora ellenére is lelőhetetlen volt, és ha energiáról volt szó, bárkit felülmúlt.

Berlinben volt koncertünk, ott foglaltuk le a szállodát, de mi először nem oda mentünk, hanem a stadionba, ahol játszani fognak. A bőröndjeinket vitték a hotelba, a hangszereket pedig leszállították hozzánk. Sok-sok ember segédkezett a koncert megszervezésében, hiszen el kellett helyezni a fényeket, és a hangszereket, s mire mindezzel végeztünk beesteledett.

Én kint ültem és néztem a csillagokat, s figyeltem, hogyan növekszik egyre jobban a tömeg. Mire bementem a srácoknak fenntartott szobába, addigra ők befejezték az utolsó próbát, és a ruhákat nézték. Azonnal odaléptem, és kiválasztottam a megfelelő darabokat. Igyekeztem tartani magam mindenki stílusához, ugyanis nem állt szándékomban megváltoztatni őket. Figyeltem, ahogy Mike még egy utolsót végigsimít a hátra, de mégis kissé oldalra fésült haján. Kis helyes.

Átölelték egymást, s én azonnal ámulatba estem. Soha de soha nem hittem volna, hogy egyszer nem kamerán keresztül, hanem személyesen fogom látni ezt a jelenetet. Összepacsiztak, Chester még ugrált egy darabig, s elindultak a színpad irányába.
- Mike. – Léptem utána, s megfogtam a karját mielőtt kisétált volna. Ő erre kérdő tekintettel felém fordult. – Csak szerettem volna sok sikert kívánni. – Mondtam, mire ő elmosolyodott, egyik kezét az arcomra simította, lehajtotta fejét, és ajkait lágyan az enyémekhez érintette.
- Köszönöm. – Suttogta még mindig az ajkaimnál, majd még egy utolsó csókot nyomva rá megfordult, s a sikítások alapján kiért a színpadra. Én ott álltam döbbenten, földbe gyökerezett lábakkal. Oké! Ez sok! Ez több mint amit el tudok viselni. Hol egy szék?! Azzal körbefordultam, s mivel egyet sem láttam, leültem a földre. Kezembe temettem az arcom, majd arra lettem figyelmes, hogy vigyorgok. Igen! Megtörtént. Folyton erről ábrándoztam, és most megtörtént. Hát lehet ennél jobb? Kizárt.

Azonnal felpattantam a földről, és kirohantam. A színpad szélén álltam, s úgy énekeltem és tomboltam. Biztatni akartam őt. Éreztetni vele, hogy mellette állok. Tudtam mikor vett észre. Küldött felém egy szívdöglesztő mosolyt, s rappelés közben felém tartott. A színpad szélén nyomta szövegét, mutogatott lépkedett és én imádtam. Ha lehetséges, akkor kijelenthetem, hogy mégjobban belehabarodtam. Mondanom sem kell, hogy a koncert végén én voltam az első, aki fogadta, és nem is akár hogyan. Egy csókkal. Ettől a naptól kezdve, mindegyik így telt el. Sokat voltunk együtt, voltak lopott, apró csókok, és voltak olyan vérpezsdítőek, hogy a bugyim is lángra kapott. A szállodákban egy lakosztályba helyeztek minket, és minden koncert után masszásban részesítettem, hogy segítsek kipihenni neki a fáradalmakat esténként.

Gyakran ez a masszázs kis híján másba torkollott, de várnom kellett még. Még nem jött el az ideje. Ő rendre meglepett engem esti sétákkal, vagy a szobában filmeztünk, rendelt vacsorát, és a TV előtt fogyasztottuk el. Mindegy volt mit csináltunk, mert minden együtt töltött percet imádtam. Minden koncertre elkísértem, ahol tomboltam, és buzdítottam, szóval sülve-főve együtt voltunk. Néha elmentünk vásárolni is, de a mai éppenséggel egy olyan alkalom volt, amikor Chester kísért el.
- Ide feltétlenül be kell jönnünk! – Utasított, s a jobb oldalára mutatott.
- Kizárt! – Tiltakoztam, amint megláttam az üzletet.
- Nem kislány, nincs tiltakozás. Bemegyünk, és kész!
- De ez olyan gáz. – Nem lett volna ínyemre az sem, ha csak sima fehérneműket vettem volna Chester társaságában, arra viszont végképp nem fűlött a fogam, hogy nem éppen átlagos, túlságosan kihívó darabokat vásároljak. Amikor bementünk, látványosan végigmért, mire én eltátottam a számat. Ő betuszkolt a fülkébe, és egy perccel később benyújtotta nekem az első darabot. Már rájöttem, hogy az előbb a méreteimet határozta meg. Amikor megláttam a csipkecsodát, a falba kapaszkodtam, hogy némi támogatást nyerjek.
- Most csak hülyéskedsz, ugye? – Kérdeztem elfúló hangon.
- Nem. Vedd fel, addig nézem a következőt. – Azzal otthagyott. Mire magamra rángattam, és minden csatot és csipkét eligazítottam, legalább öt percbe került.
- Kész vagy?
- Igen.
- Remek. Akkor megnézem. – jelentette ki, s már nyitotta volna az ajtót, mire én magállítottam.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy Mike megfojt, ha megtudja, hogy ebben a göncben nézegetsz engem.
- Ah… igaz. Akkor mondd el, hogyan érzed magad benne!
- Mint egy kurva. - Válaszoltam nyersen.
- Remek. Akkor ez marad. – Halottam, hogy mosolyog, s benyújtott még hármat. Végül kettőt választottam ki. Egy totál feketét, és egy totál fehéret. A fekete a legelső volt, amit Chester kikönyörgött, a fehér pedig egy visszafogottabb, de mégis szexi darab volt, amit én választottam.

Kifizettük mindet, és kifelé menet az áruházból megkaptam az utasításokat, hogy ma este vegyem fel. Na persze… Visszaérve a szállodához azonnal a szobámba mentem, míg Chez a sajátjába. Amikor beértem, Mike már ott várt engem.
- Szia kislány! – Köszönt. Ezt a megnevezést használják mindannyian. A legjobban azonban Mike szájából hangzik.
- Szia. – Köszöntem neki, és megcsókoltam. Még mindig nem szoktam meg a csókjait.
- Mit vettél? Muti! – Mondta, mire én elhúztam a táskákat a keze útjából, s támadt egy ötletem.
- Felveszem, és meglátod.
- Rendben. – Megjelent egy vigyor a képén, majd elterpeszkedve helyet foglalt a kanapén. Bevonultam a hálóba, és a fekete darabot vettem fel. A magas sarkút magamon hagytam. Az ajtónál időt sem hagytam magamnak, hogy meggondoljam a dolgot és végül ki se menjek, így kinyitottam, s a bal kezem a csípőmre, a jobb kezem pedig a fejem fölött az ajtófélfára helyeztem.

Mike arca minden pénzt megért. Leolvastam a szájáról, ahogyan elsuttog egy káromkodást, majd felpattant, és megindult felém. Mindketten tudtuk, hogy nincs megállás. Azonnal a karjaiba kapott, és az ágyig meg sem állt velem. Ott leült, engem pedig az ölébe ültetett szemből. Azonnal éreztem a vágyát ölemnek nyomódni, mire megborzongtam. Annyira bevadult a látványtól, hogy bár finoman, de megharapta a nyakam nem egyszer, engem pedig ez feltüzelt. Szinte téptük egymást. Kihámoztam a ruhájából, ő pedig engem a fehérneműből, s gyengéden elfektetett az ágyon. Hirtelen eltűnt belőle a vadság, s átvette helyét a gyengédség. Tudta, hogy először vagyunk együtt és nem akarta elkapkodni. Szemével falta a látványom, s minden porcikám melyet eddig a csipke takart behintette édes csókokkal. Felhúztam magamhoz és megcsókoltam, mire az ő keze végigsimított az oldalamon és eltüntette bennem egyik ujját.

Elakadt a lélegzetem. Egy nyögéssel adtam hangot a tetszésemnek, mire ő belemosolygott a csókba. Aztán eltüntette bennem a következő ujját is, mire nagy nehézségek árán megembereltem magam, felkeltem a kábulatból, s mellkásán végigsimítva célirányosan lecsúsztattam a kezem gerjedelme felé, majd ráfontam ujjaimat. Ő is belenyögött első mozdulatomba. Űzött a kielégülés felé, mire én megfeszítettem a hátam, ő kihúzta belőlem az ujjait, majd mélyen a szemembe nézve elmerült bennem.

Az, ahogyan kitöltött, felülmúlt mindent. Felülmúlta a legszebb álmaim, felülmúlta a fantáziám, és minden más képzelgésem. Sosem hittem volna, hogy ilyen csillogó, lágy és szeretetteljes tekintete lesz, amikor egyesíti testünket. Egy pillanatra megállt, s kiélveztük a pillanatot. Aztán egyre gyorsuló iramban hajtott a beteljesülés felé.

Emlékszem, amikor először megláttam, már akkor magával ragadott, már akkor lekötötte minden figyelmem, de sosem hittem volna, hogy pont én leszek a „szerencsés”, akit beborít a tengerbe, sosem hittem volna, hogy engem szúr majd ki a több ezer ember közül, és sosem hittem volna, hogy egy napon eljön a pillanat, amikor nem csak a testünk, de a lelkünk is összekapcsolódik.

Az édes gyönyör elárasztotta az elmémet, s csak ködösen érzékeltem, ahogyan rám borul nedves teste, majd az oldalára hengeredve magához húz. Mellkasán pihentettem a fejem, s úgy próbáltam magamhoz térni. Szíve dobbanásait hallgatva hittem és tudtam, hogy a mi tündérmesénk örökre szól.