Linkin Park - Leave Out All The Rest

Sziasztok!

Nos, ma is jövök egy ilyen kis akármivel...
A LOATR a Minutes to Midnight albumon jelent meg, 2007-ben. A klippet Mr. Hahn rendezte, természetesen már nem első alkalommal. És ne feledjük, hogy ez a szám a Twilight hivatalos soundtrack-je is lett, a DVD 2. lemezén a Milton Keynes-beli felvétel látható, a Paramore és a Muse mellett!
Szerény véleményem szerint a melankolikusnak ható zene mellé tökéletesen illik ez a megjelenítés.



Hát akkor lássuk:
Az elején szépen felvezetik a nyugodt pillanatot, azt a hangulatot, ami körbelengi az egész számot. Engem ez mindig a Star Trek: Voyager című sorozatra emlékeztet, mikor ugye az űrhajóval hazafelé tartanak. Ez is valami hasonló.
A grafika elsőosztályú, ahogyan a világűrt megalkottál, és az űrhajó belseje is nagyon passzol ehhez. A szürkés színek dominálnak, mindent ez borít. Kicsit sötét, de megnyugtató.
És a 24. másodpercnél rögtön kedvenc szereplőmre is térünk: Mike-ra. Azt mutatják, ahogy leveszi a sisakot, és itt kezdődik az ének.
Rohadt jól néz! Annyira, hogy jó párszor leragadtam ott, hogy csak még egyszer, csak még egyszer hadd nézzem meg ezt a pillanatot! A haja itt az akkori stílushoz igazítva középen kicsit hosszabb és fel van zselézve... vagy magától áll így, mivel zselének én nyomát sem látom... így meg még jobb! :) Szóval 10 pontból itt is 15öt kap szexisségre...
Aztán megpillantjuk Chestert, Phoenixet, Joet majd ismét Mike-ot, kicsit később Robot és Bradet is. Mind jól néznek ki, meg kell hogy mondjam. Szerintem legalábbis.
Olyan nagy mozgás nincs. Az űrhajón lévő mindennapjaikról mutatnak mozzanatokat. Hogy sakkoznak (ami elmés, érdekes megoldást szült!), a javításokat, a megbeszéléseket, hol alszanak, és ilyesmik.
Chester énekel... Itt is mint egy álom. Ebben a számban Mike-nak nem sok szerepe van, már ami az éneket illeti, de a háttérben nagyon is sokat mutatják. Ezer hála és köszönet érte! :)
És talán Chester itt néz ki a legjobban. Jól állnak neki a ruhák, a haja is megy ehhez az egészhez, a kis bajusz vagy mi is akar az lenni, szintén jól áll neki.
Amikor láthatjuk, hogy ülnek egy asztalnál és valamiről beszélgetnek, mutatják Mike-ot, ahogy magyaráz... OMFG! Hogy nézhet ki valaki ilyen jól? :D
Az egész számot körbelengi a kirekesztettség érzése... legalábbis szerintem. Ha jól megnézitek, Chester egyedül van. Nem a többiekkel. Egyedül áll és néz ki a fejéből, egyedül ücsörög a folyosón, ennél a bizonyos asztalos jelenetnél pedig ő az első, aki feláll és távozik, mintha Mike vele vitatkozna, és ő inkább feladná. Hogy miért? Nem tudom. Mindenesetre a szöveghez nagyon illik.
Aztán a szám kicsit beindul, jön a riasztás, mikor mindenki felébred, kivéve persze Chestert, aki nem is aludt.
Egy gyönyörű kép az, mikor Ches a padon ül, és nézi ahogyan egy Nap elé kerültek. Fantasztikus. Szerintem a legszebb momentum Mike sisaklevétele után! :)
A végén persze nem tudjuk meg, hogy a fiúknak mi lesz a sorsa odakint, de Chester ugyanúgy egyedül marad az érzéseivel, persze a háttérben, ahogy láthatjuk, hogy ott állnak egymás mellett a nap előtt, ott vannak azért a többiek is. Együtt.

Nekem nagyon tetszett, mikor először végignéztem a klippet, és remélem, hogy nektek is tetszik!
Ez a szám nem a megszokott temperamentumos Linkin Park "sablon", ez valami új. Jól érzékelhető a váltás, ami a Meteora és a MtM között van. Sokaknak furcsa volt, de azt hiszem mind megszerettük ezt a stílust is. Én biztosan.

És ebből a dalból a kedvenc sorom:
"I've never been perfect, but neither have you!"

Köszönöm annak, aki végigolvasta a bejegyzést!

Csók, Amy

Linkin Park - In The End - Live at Milton Keynes - 2008

Sziasztok!

Igen, megint nem fejezettel jöttem, bocsi. Azt majd szerdán! :)
Ismét egy élő felvételt szeretnék nektek megmutatni és kommentelni. Remélem azért lesz, aki elolvassa... :)
A banda talán egyik legismertebb száma az In The End, ami az első albumukról, a Hybrid Theory-ról van. A 8. szám az albumról, de bízton állíthatom, hogy a rajongók nagy kedvence. És ami azt illeti a bandának is.

Ez a felvétel 2008-ban készült, a Project Revolution turné keretein belül.
Ez a Linkin Park második hivatalos koncertalbuma a Live in Texas után, ami a Road to Revolution: Live at Milton Keynes címet viseli.
Ezen a turnén, ezen az állomáson történt meg először, hogy Jay-Z és a Linkin Park az USA-n kívül együtt zenélt. Szóval történelmi emlék! :)



Hát akkor lássuk:
Azért ezen a felvételen is jól látszik, bár már sötét van, hogy rengeteg ember volt ott. Olyan 85000 körül, azt hiszem.
Ami a szám elején felhangzik először, pár akkord, azt én szentül hittem még 10 évesen, hogy az zongora. Az is, de a koncerten Mr. Hahn játssza a keverőpult mögött, arról az akármiről... (Tudom, jó kis szakszó mi?) :)
Itt láthatjuk Mike-ot, aki 2008-as önmagához hűen rövidebb hajjal, de kockás ingben buzdítja a népet, hogy énekeljenek Chesterrel. Hát nem édes? :)
Chester és Mike elkezdik a számot. Mike rap tudása felcsillan... Imádom, ahogyan közben össze-vissza mutogat, olyan Mike-osan. Közben láthatjuk a háttérben, hogy a kivetítőn különböző mintákat játszanak le. Ez is egy haladás a banda életében, hiszen míg "fiatalabb korukban" a hátuk mögött maximum egy nagy Linkin Park felirat volt látható. Most viszont már van, mikor a videoklippekből vetítenek ki bizonyos mozzanatokat. Mindenesetre látványos.
Ó igen, mikor a kamera újra visszatér rájuk, láthatjuk ugye Mike-ot a kis emelvényen, és mellette kedvenc szólógitárosunkat, Bradet. A haja az maga a művészet, de ahogy fel van öltözve... Mármint jól, csak én pl nem hiszem, hogy végig tudnék játszani egy ilyen két órás koncit, ingben és mellényben.
És ha jól megnézitek, Mike bal oldalán, hátul ott lóg a kendő!!! Az elmaradhatatlan tartozék. :)
És nézzétek meg Brad bordó gitárját! Ott van rajta a Hybrid Theory borítójáról a már emlegetett szárnyas katona figura. Persze ez nem csak ezen a gitáron figyelhető meg, hanem számos másikon is. Nekem baromira tetszik! (Nem hiába lóg a nyakamban az a bizonyos nyaklánc :D)
Phoenix kicsit a háttérbe húzódik, de ha nagyon figyelünk, akkor láthatjuk a nagy emelvényen. :)
És hát Chester énekli a refrént... ÁLOM!
"I've tried so hard, and got so far, but in the end, it doesn't even matter, I had to fall, to lose it all, but in the end, it doesn't even matter"
A dalszövegeik azok valami zseniálisak! Ennek az albumnak a szövegeit mind Mike és Chester írták! :) Hát nagyon eltalálták!
Ó ja és ha már Ches... Itt nagyon szépen látszik a tetoválás mindkét karján: a lángok! Mestermű, én mondom! :)
Aztán Mike újra rappel, újra mutogat, beleéli magát. És azt hiszem ez a legfontosabb! Hogy láthatjuk, mennyire szeretik, amit csinálnak, hogy élvezik. Hogy ezek a számok, ezek belőlük születtek.
És itt jön az, amiről az előző bejegyzésben is beszéltem. Lemegy a színpadról! Először, mikor megláttam ezt, szinte sokkolva ültem. Mi van? ... Hát lányok! Nem semmi ez a Mike! Mert, értitek? Lemegy közéjük, látjátok, ahogy felmászik a kordon szélére. Láthatjuk, hogy mennyi ember veszi körül, hogy mennyien akarnak belőle egy kicsit. Én féltem! Minden ilyen alkalommal, ami egyébként általában az In The End alatt történik, aggódom... Mert ki tudhatja, milyen emberek ácsorognak ott az első sorban, nem?
Mindenesetre példaértékű, amit tesz! A rajongókért teszi. Látszik az arcán, hogy ő is élvezi, hogy ennyien ott vannak, hogy szeretik a zenéjüket. Látszik rajta! :) Énekelteti őket, pacsikat osztogat.
Chester énekli a részét: "I've put my trust in you, pushed as far as I can go, and for all this, there is only one thing you should know..." És itt Mike mondhatni lemerül a tömegben, odatartja a mikrofont, és hallhatjuk a nézőket énekelni. Nekem ilyenkor mindig libabőrös lesz mindenem, ez annyira felemelő és hátborzongató egyben... jó értelemben. És itt lehet jól látni, hogy mindenki akar belőle egy darabot... Énisénisénis! :D
És a végén: büszkén megtapsolja a nézőket, és megköszöni: "Thank you guys very much!" Mert ő büszke rájuk! Nem minden banda teszi ezt meg, szólóénekesek meg pláne nem. Valakinek egy koncert csak annyi, hogy unottan feláll oda, előadja, amit muszáj, és kész. Ők viszont... Lesz még erről a koncertről bejegyzésem... Meglátjátok mire képesek még! :)
És a végén mutatják a színpadot, és nézzétek a hátteret!!! Felismeritek a nagy szobrot az In The End klippjéből? :)
És ezen a felvételen úgy van megvágva, hogy lehet látni, hogy lemennek a színpadról, mintha ugyan végeztek volna. A közönség egyöntetűen skandálja: We want more!
És vissza is jönnek ám! :) Nem ez az utolsó szám, hanem valami sokkal de sokkal pörgősebb, amiben sok szó esik majd a mi dobosunkról, Robról! Ismerjük el, hogy nagy munkája van neki is ebben, de majd ott, akkor meglátjátok! :)

Köszönöm annak, aki végigkövette a bejegyzést! :)
Csók, Amy

Linkin Park - Waiting For The End - Live in Madrid - 2010

Sziasztok!

Őszintén? Először nem ezt akartam betenni, hanem a The Catalyst-ot. Olyan nehéz ez nekem, mert el szeretném mondani, hogy én miért szeretem annyira a zenéjüket, és magát Mike-ot. De ezt nem nagyon lehet szavakba önteni. Viszont, mikor ezt a koncertet nézem, és ezt a számot hallgatom és látom, ahogy előadják... Na olyankor van mindennek vége, és csak ők vannak.
Leírom én mit szeretek ebben. Megnézhetitek, hogy ti is így látjátok-e, és megkereshetitek azokat a mozzanatokat, amiket leírok.



Kezdem akkor az elején: Hát szerintem Mike az, aki a legtöbbet foglalkozik a közönséggel. Nem Chester szemére akarom vetni, csak egy egyszerű megfigyelés ez. A szám elején azonnal a ritmusra mozog. Az, ahogy mondja a közönségnek, hogy "Put them up like this!" és a keze már a levegőben van... Ez Mike. Ha nem mozgatná a közönséget, akkor nem is lenne az igazi. A ritmust így már az elején mindenki felveszi. - Egyébként ő nem csak ezt csinálja, hanem valamikor le is megy hozzájuk. Nem semmi a pasi! Jönni fog olyan felvétel is, hogy lássátok. -
És itt lehet látni totálplánban, hogyan is van felöltözve... Nah igen, az én nyálam csorog mindig a billentyűzetre! Bőrkabát! Napszemcsi! Kockás ing! Ujjatlan kesztyű! Hátul a farzsebben az emlegetett kendő! Tökéletes. A napszemüveg egyébként mostanság nagyon is elkerülhetetlen. Hogy miért? Számomra rejtély. Talán zavarják a fények, talán csak a még újabb stílus teszi? Ki tudja. Én csak magamból tudok kiindulni: fényérzékeny a szemem. Hogy Mike-é is az-e? Nos, vannak kérdések vele kapcsolatban, amire én sem tudom a választ. Szörnyű!
És amit még nagyon imádok, hogy a hátán van a gitár! Ez is olyan, ami érdekes, főleg mikor egyszerre mondja a szöveget, majd hátranyúl, előrehúzza a hangszert, és gitározni kezd.
Egyébként ha jól megnézitek, mostanság azért összeöltöznek a srácok. Most passzolt össze ennyi év után a stílusuk. :)
És hát mutatják a közönséget... Pazar látni, ahogy ennyi ember egyszerre mozdul. Hogy tényleg milyen érzés lehet ott fent állni a színpadon? Ezt sem fogom tudni jól leírni majd szerintem a történet során...
És hát mikor megszólal az ujjai nyomán a gitár... Olvadás. És persze nézzük meg a profizmust! Úgy játszanak mindent élőben, hogy az valami álom!
Jó, kivétel Mr. Hahn a keverőpult mögött. Ő jól lakott ovisnak öltözött! :)
És mutatják közelről Mike-ot: a haja szerintem tökéletes. Bár tényleg eddig mindig tetszett, de nézzétek már meg! Egyszerre jólfésült és nem jólfésült. Imádom! A szakállról nem is beszélve! :)
És mikor rappelni kezd, kezében a gitárral, ugye nem csak én képzelem oda a mosolyt azokra a jól metszett ajkakra? Nem! Az a mosoly ott van... Mondhatom, hogy abba szerettem bele? Lehet ezt mondani ilyen távlatokban, ilyen helyzetben?
Ha ügyesek vagytok kiszúrhatjátok egy "légi" felvételből, ahogy besétál a színpadra egy emberke egy gitárral, és odaadja kedvenc szólógitárosunknak, Bradnek, aki eddig a szinti mögött állt, és játszani kezd. Álom!
És ezzel egy időben, a kamera a színpadot elölről mutatja: fények, számomra felemelő zene, és Mike szabályosan kiszökken a mikrofon mögül, és játszik. Ez a mozdulat is az egyik kedvencem! :)
És hát említsem már meg, hogy Chester milyen jól énekel! Számomra nem újdonság, mert nem egy koncertfelvételt láttam már róluk, de azért mindig elámulok rajta!
Mike újra beáll a mikrofon mögé, és mondja a szövegét. A hangja messze nem hasonlítható össze Chesterével, de jól látszik, hogy a helyeik a bandában nagyon jól vannak: Chester az énekes, és Mike a rapper. Persze van olyan szám, amit Mike énekel, és azt nagyon is jól énekli, de amikre Chester képes, arra szerintem más nem, és ez fordítva is igaz! Ches sem tud úgy rappelni, mint Mike. És ez így van jól!
Hadd említsem még meg, hogy milyen jól kezelik a fényeket, ahogyan a nézőkön cikáznak a sugarak, és hogy milyen hangulat is lehet ott. Fantasztikus.

Hát lehet, hogy elfogult vagyok ám, de én így látom! :) Az is lehet, hogy sokan, amikor meglátják, hogy nem fejezettel jövök, nem olvassák el ezt. De engem megnyugtat, hogy feltettem. Hogy én megpróbálom szavakba önteni! :)

Csók, Amy

Előjáték

"A mindennapi események furcsasága eltereli figyelmünket a szenvedély fájdalmas lényegéről."
(Antoine Barnave)



8. fejezet

- Képes lennék. Ez nem mindenki részéről tekinthető áldozatnak! – néztem keményen a szemébe. – Ha velem akar majd lenni, akkor én leszek a legboldogabb, és megadok majd neki mindent, amit szeretne! – mondtam őszintén. – Miért hiszed, hogy nem tenném?
- Mert te is csak egy fiatal lány vagy… - sóhajtotta.
- Több vagyok, mint egy fiatal lány, Chester! – mormoltam, s eszembe jutottak a szüleim.
- Tudom! – lépkedett mellém, és rámmosolygott. – Mike mondott valamit a múltadról. Azt kérte ne bántsalak nagyon – sóhajtott és kuncogott egyszerre. Megütközve néztem rá.
- Mike tudta, hogy te… hogy te…
- Megmondtam neki kerek-perec már mikor először áradozott rólad, Bekka! Szerintem most lent ül, és már a haját tépi, hogy nem nyírtuk-e ki egymást – nevetett halkan. – Isten hozott köztünk, babám! – nyomott egy puszit az arcomra, és már húzott volna ki a konyhából, mikor elkaptam a kezét és megállítottam.
- Ha már eddig kibírta, akkor még egy kicsit tovább is várhat… - vigyorogtam rá. – Igyunk egyet! – ajánlottam.
- Ó, mid van? – kapott rögtön az alkalmon.
- Ittál már igazi magyar pálinkát? – kérdeztem, s a pulthoz léptem.
- Nem. Durva? – csillant fel a szeme.
- Még pár napja hoztam át, hogy majd megkóstoltatom Mike-kal, de közben Otisért kellett mennünk, így bontatlan maradt. És igen… kemény! – húztam ki a parafa dugót.

Kitöltöttem két kis pohárkába, közben csendesen álldogáltunk egymás mellett.

- A titka, hogy egyszerre idd meg, ne kóstolgasd! Utána fogod érezni az ízét! – mondtam, mire ő bólintott. Vigyorogva koccintottunk, és egyszerre lehúztuk az italt.
- Ó te jó ég! – rázta meg magát Chester, és én is igyekeztem jó képet vágni hozzá. – Ez baromi erős volt!
- Igen, a néhai nagyapám legjobb évjárata! – vigyorogtam. – Ha kocsival jöttél, akkor ajánlom, hogy most ne igyunk többet!
- Á, taxiztam – legyintett. – Jöhet! – tartotta elém a poharát. Engedelmesen kitöltöttem neki még egy kört, ahogyan magamnak is.
- Fenékig! – mondtam, majd ismét csak egyszerre húztuk le. Nos, ahogy annak lennie kell, egyik követte a másikat, és fél óra múlva mindketten a pulton ültünk, és nevettünk.
- Nő létedre jól bírod a piát! – bólogatott.
- Rock sztár létedre, egészen normális vagy! – kuncogtam.
- Ó, nem erre számítottál? – vonta fel a szemöldökét.
- Nem is tudom… Te mindig olyan furcsa voltál számomra. Komor meg minden. Nem igazán láttalak még mosolyogni például egy koncerten sem – gondolkodtam el egy kicsit.
- Hát tudod, nekem elég sok mindenre kell közben figyelnem… - mondta komolyan. – Meg hát azért énekelni is eléggé… megerőltető, fárasztó, de imádom – mosolyodott el.
- El sem tudom képzelni, hogy milyen érzés lehet annyi ember előtt játszani...
- Hát azt nem is lehet elképzelni, azt érezni kell. Átélni – bólogatott. – Jön! – biccentett az ajtó felé, és ahogy elhallgattunk, én is meghallhattam Mike lépteit, ahogy közeledik.
- Lehet aggódott – kuncogtam, amire Chester csak bőszen bólogatott. Mike, ahogy befordult a konyhába, és pillantása megtalált kettőnket, eléggé meglepődött.
- Hát ti? – kérdezte, és megtorpant a pulttól nem messze.
- Nos… ittunk egyet a kezdődő barátságunkra! – mutatta fel a kis kupicát Chester.
- Úgy van – helyeseltem.
- Na szép, nélkülem isztok? – fedett meg bennünket játékosan.
- Bocsi! – vigyorogtam rá.
- És én még azt hittem, hogy Ches megevett vacsorára! – nyúlt a lábaimhoz, és kihúzott a pult szélére, miközben ő a lábaim közé helyezkedett.
- Á, küzdött a csaj ellenem! – legyintett az említett, mire ismét csak elvigyorodtam. Ez egy ilyen vigyorgós nap lett a végére.

Ezután a fiúk elbúcsúztak tőlünk, mondván, hogy kettesben hagynak minket „turbékolni”. Mi csak zavartan nevettünk rajtuk, de ők olyan kis szemetek voltak. Bár végül nem is volt olyan rossz, hogy ketten maradtunk. Mike lehívott még a zeneszobába, és körbemutogatta a dolgait. Nyílt még onnan három másik szoba is, ahol különböző keverő izék voltak… nem értettem igazából, amiről áradozott, de örültem, hogy beavat a dolgaiba. Egy komplett kis házi stúdió volt, ahol mint megtudtam, már komoly előkészületek folytak az elmúlt hónapokban pár új szám miatt. És Mike arról is mesélt, hogy még a másik házában egy csomó dolgot készítettek. Mint a Wretches and Kings vagy a What I’ve done részleteit.

- Olyan meleg van itt lent… - panaszoltam, mikor már a lépcsőn mentünk felfelé.
- Nincs meleg – kuncogott, s közben átkarolta a derekamat. – Csak az alkohol forr benned! – puszilt bele a nyakamba. Ezt nagyon nem kellett volna!

Megtorpantam az egyik lépcsőfokon, így ő is megállt. Felé fordulva a szemébe néztem, amiben ismét csak elvesztem. Igaz lehet az a mondás, hogy a szem a lélek tükre. Mert neki bizony tényleg olyan nyílt, jóságos lelke van, mint amilyen a szemeiben köszön vissza. Tekintetem a szájára vándorolt, és annyira kívántam most, hogy akaratlanul is megnyaltam az ajkaimat. Ő is hasonlóképp érezhetett, mert felém mozdult. Testével a falnak nyomott, s hirtelen jött vehemenciával csapott le rám, és kezdett el csókolni.

Olyan vadul, és szenvedélyesen falta az ajkaimat, mint még soha. Nyelve azonnal utat kapott az enyémhez, hiszen én is épp úgy akartam őt, mint ő engem, ha nem jobban. Már több mint két hete vele vagyok, és ez alatt a két hét alatt minden éjszaka erről álmodoztam. Mert most tudtam, hogy nem fogunk megállni, valahogy most tűnt úgy, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom.

Kezei utat törtek az ingem alá, és a derekamat kezdte simogatni. Érintése nyomán szinte lángolt a bőröm, és ez most nem a megivott pálinka miatt volt. Ez határozottan Mike hatása volt. Ajkai lecsúsztak a nyakamra, én pedig a hajába fűztem ujjaimat, s úgy irányítottam mozdulatait. Még akartam, és még és még. Hihetetlen volt, amit a szájával művelt. Őrülten felizgatott, így csak még jobban nekisimultam testének. Mintha sosem lenne hozzám elég közel. De hát még nem is volt elég közel!

Ujjai gombolgatni kezdték az ingemet, s mikor széthúzta rajtam a könnyű kis anyagot, elvált tőlem, és végignézett immáron félig fedetlen felsőtestemen. Egy kicsit zavarba is jöttem volna ettől a tekintettől, ha nem lettem volna kicsit becsiccsentve, és ha nem kívántam volna ennyire. Így viszont csak hízelgőnek találtam a helyzetet, és miután úgy érezte, hogy kellően átvizslatott pillantásával, kezeivel simított végig a hasamon, a melleimen, majd a nyakamról a tarkómra csúsztatva a kezét, újra magához húzott egy csókra. Az inget lesimította a vállaimról, és az valahol a lábunk mellett ért földet. Háttal a menetiránynak elindultam felfelé, de persze húztam magammal őt is. Mikor végre felértünk a lépcsőkről újra megtorpantunk. Túl sok ruha volt rajta, így én is gombolgatni kezdtem az ingét, amit azonnal le is szedtem róla, mert alatta volt még egy fekete póló is. Ujjaim maguktól indultak megkeresni a póló alját, miközben ajkaink egymást simogatták és kényeztették.
Ahogy benyúltam a fekete anyag alá, nagyon gyengéden, szinte félőn érintettem meg ujjbegyeimmel a hasát. Hiszen először tehettem ezt meg, és bármennyire is magával ragadott a vágy, ezt még tudtam. Azt, hogy életemben először érintem meg ilyen intimebb helyen. És vagy hülyén hangzik, vagy nem, de nekem igenis számított ez az apró mozdulat. Ahogyan először éreztem meg a bőrét, ahogyan ujjammal végigcirógattam a medencecsontjának vonalát, ahogyan tenyeremet végighúztam felfelé és megállapodtam a mellkasánál… tökéletes volt, és én látni is akartam, nem csak érezni.
Elváltam puha ajkaitól, és lehúztam róla a pólót. Ajkaimmal azonnal a nyakához tapadtam, és csókolgatni kezdtem, majd egyre lejjebb és lejjebb haladtam, feltérképezve ezzel a mellkasát, és a hasát is. Még mielőtt letérdelhettem volna elé, a kezeimért nyúlt, és felhúzott magához, hogy újra megcsókolhasson. Kezei a derekamat simogatták, és újra elindult, magával húzva engem is.
Nagyjából kivettem, hogy felfelé haladunk az emeletre, kivéve a lépcsők számából, úgy hittem, hogy a hálójába tartunk. Nem ellenkeztem. Csak haladtunk egyre feljebb a házban, és egymáshoz simulva csókoltuk a másikat. Egyszercsak a hátam a falnak ütközött, és Mike hozzám préselte magát. Kezei a fenekem alá siklottak, majd a combjaimhoz nyúlva megemelt. Készséggel fontam dereka köré a lábaimat, és a vállaiba kapaszkodtam. Bár leesni esélyem sem volt, hiszen közre voltam fogva Mike és a fal által. Mintákat éreztem a hátamba fúródni, mintha a hálószoba mellett lettünk volna a folyosón, ahol a középső díszítő tapétacsíkon levelek voltak kivehetők. Magamban egy pillanatra meglepődtem, hogy mennyire ismerem már a házat, de nem tudtam sokáig erre koncentrálni, hiszen Mike ajkai a nyakamra siklottak, ahol érzékien megszívta a bőröm. Nem bírtam magammal, így felnyögtem. Valahogy muszáj volt kiadnom magamból a sok érzelmet.

- Ezt szeretem hallani! – suttogta a fülembe, nagyon érzéki mély hangon.

Totál elvesztem! Nem volt mit tenni, meg sem bírtam moccanni, csak élveztem, ahogyan kezei bele-belemarnak a fenekembe, és a testem csókolja. Végig a nyakam, az állam, a kulcscsontom, a mellkasom, a melltartóm vonalát. Lassan letett, majd behúzott a szobába.
Félhomály uralkodott a kék falú helységben, ami pont az alkalomhoz illő volt. Pár lépés után a lábam az ágykeretbe ütközött, és így sikeresen elterültem a puha matracon. Mike vigyorogva, és éhes szemekkel nézett le rám, majd felém mászott a lábaimat nem kis terpeszbe kényszerítve, s ezzel elhelyezkedve fölöttem. Újra egy csókra hajolt, és kezeivel végigsimított az oldalamon. Beleremegtem, mert annyi szenvedélyt és gyengédséget tudott egyetlen érintésbe belevinni, hogy az már szinte hihetetlen volt. Ujjai megtalálták a melltartóm csatját, s egyetlen ügyes mozdulattal kicsatolta, és leszedte rólam a zavaró anyagot. Tenyerét a mellemre simította, és simogatni kezdte, ami ismét csak egy kisebb nyögést csalt ki belőlem. Belemosolygott a csókba, ahogy meghallotta elfojtott hangomat.
Ujjaimmal körberajzoltam a vállait, majd a hátát kezdtem simogatni, s egyre lejjebb haladva megkerestem az övét. Kicsatoltam, majd a gombokhoz nyúltam. Egy kicsit remegett a kezem, pedig az elfogyasztott alkoholnak csak segítenie kellett volna, az izgalmam mégis felülkerekedett rajtam. Azonban mindennél jobban szerettem volna, ha minden tökéletesen sikerült. Ha az első együttlétünk a legjobb lenne.
Ám ekkor, mintha csak az ég akart volna közbeszólni, Mike zsebében megrezzent a telefon, majd hangosan zenélni kezdett. Az Iridescent szólt, gondolom ezzel is bármikor, bárhol népszerűsíti a Transformers filmet.

- Ez igazán… jó helyen rezeg – nyomtam közelebb az ölemet hozzá, mire felkuncogott, elválva az ajkaimtól -, de felvehetnéd… - motyogtam csukott szemekkel, és még mindig a száját puszilgattam.
- Nincs kedvem… olyan jó így… - dörgölőzött hozzám, és végre megéreztem, mennyire kíván. Őrületes volt!
- Igazad van, hadd csörögjön! – vágtam rá gondolkozás nélkül, majd fordítottam a helyzetünkön és én kerültem felülre. Kezeit a párnába nyomtam, és lovagló ülésbe helyezkedtem. Az eddigi kicsi félelmem elmúlt, akárcsak ha elfújta volna a szél. Lehajoltam hozzá, egy újabb csókra, de még nem engedtem el a kezét. Erősen szorítottam le, mert ki akart szabadulni.
- Te kis bestia! – mormogta vigyorogva, de szemeiben ádáz tűz égett. Elvigyorodtam, hiszen ez a helyzet számomra nagyon is kényelmes volt. Lassú, lusta köröket kezdtem leírni a csípőmmel, ezzel is tovább fokozva a vágyát, közben lehajoltam és a nyakát kezdtem csókolni. Kezeim alatt néha megfeszült az övé, ahogy ki akart szabadulni. És nem mintha annyira bántam volna, ha újra végigsimít a testemen, én csak játszani akartam egy kicsit. A telefon egy pár pillanatra abbahagyta a zenélést és a rezgést, de aztán újra rákezdett.
- Nem hiszem el! – nyögtem fel, s felültem. Ezzel a mozdulattal elengedtem a kezeit, amik rögtön a derekamra siklottak, és simogatni kezdtek. Lehunytam a szemeimet.
- Hagyd! Biztos csak Rob az. Láttam, hogy itt hagyta az iPod-ját, és attól kikészül… de majd odaadom neki holnap! – mormogta, miközben felült, és a melleimet kezdte csókolni.
- Azért jobb, ha tudja, hogy miért nem veszed fel! – mondtam két nagy levegővétel között, mert amit a nyelvével művelt, az megint csak majd’ megőrjített. A zsebéhez nyúltam, és nagy nehezen előhalásztam belőle a telefont.
- Add értésére! – villant rám a szeme, közben már a nadrágom cipzárjánál jártak ujjai. Lefordított magáról, s így én kerültem alulra. A kezemben az iPhone-nal csak feküdtem, és élveztem, hogy a kezei az oldalamat simogatták, nyelve pedig édes csíkot húzott a köldökömtől lefelé, ahogy a farmeremet húzta lefelé. Szinte epekedve vártam, hogy végre kézzel vagy szájjal megérintsen ott, és a zene ellen sem lett volna kifogásom, de ez a kettő nem fért össze. Így rá sem pillantva a hívószámra, lenyomtam a képernyőn világító zöld jelet, és beleszóltam a telefonba.
- Mike most nagyon elfoglalt. Déli övezeteket fedez fel, és nem tudom adni őt. Később visszahív! – hadartam, miközben sűrűn kapkodtam levegő után. Ujjai a belsőcombomnál jártak, és köröket rajzolt vele, míg szája a másik lábamat csókolgatta, nem is olyan messze legérzékenyebb pontomtól. Isteni volt, ahogyan a borosta karcolta a bőrömet. Izgató volt. Rettentően. Már csak egy apró bugyi választott el tőle, és az a zavaró, idegesítő, agyvizet felforraló hang, ami válaszolt a telefonba, mielőtt még kinyomhattam volna a hívást.
- Még jó, hogy nem Otis akarta felhívni az apját! – horkantott a női hang, nekem pedig azonnal felpattantak a szemeim.
- Szia Anna! – nyögtem halkan, és azonnal Mike-ra pillantottam. Az ő tekintete is találkozott az enyémmel, majd felcsúszva hozzám, megfogva a kezem, és odahúzta a telefont a füléhez.

Linkin Park - Waiting For The End

Album és megjelenés: A Thousand Suns (2010)
Dalszöveg:

This is not the end, this is not the beginning
Just a voice like a riot rocking every revision
But you listen through the tone and the violent rhythm and
Though the words sound steady, something empty's within 'em
We say yeah / with fists flying up in the air
Like we're holding onto something that's invisible there
'Cause we're living at the mercy of the pain and fear
Until we dead it / forget it / let it all disappear
Waiting for the end to come / wishing I had strength to stand

This was not what I had planned
It's out of my control
Flying at the speed of light / thoughts were spinning in my head
So many things were left unsaid
It's hard to let you go
I know what it takes to move on
I know how it feels to lie
All I want to do is trade this life for something new
Holding on to what I haven't got

Sitting in an empty room / Trying to forget the past
This was never meant to last
I wish it wasn't so

What was left when that fire was gone
I thought it felt right but that right was wrong
All caught up in the eye of the storm
And trying to figure out what it's like moving on
And I don't even know what kind of things I said
My mouth kept moving and my mind went dead so
Picking up the pieces now where to begin
The hardest part of ending is starting again.

Nagyon ajánlom mindenkinek, aki tud angolul, hogy olvassa majd el a szöveget. Az LP dalszövegeiben én mindig megtalálom magam, az érzéseim. És az utolsó sor a lényeg ma számomra:
The hardest part of ending is starting again - A legnehezebb rész az elmúlásban az újrakezdés

És a zene magáért beszél!
Csók, Amy

Hírek - cserék

Sziasztok!
Mint láthatjátok lecseréltem a sablont, de sajna a linkcseréim nem maradtak meg, bár a modult megtartottam. Ki érti ezt? Szóval, aki kint volt nálam, és így kapásból nem jutott eszembe tegnap, és nem tettem ki, az szóljon! :)
Szép napot Nektek! Én ma a Mecsekben leszek terepgyakorlaton... Lehet, hogy nem térek vissza élve! :D De nyugi, majd fentről küldöm a fejiket... Vagy lentről... :)
Csók, Amy

Szemtől szemben

Azért ma kapjátok, mert holnap nem tudom mikor jövök haza...vagy hogy egyáltalán élve hazakerülök-e...




"There are just too many
Times that people
Have tried to look inside of me
Wondering what I think of you."
(Linkin Park - Hit The Floor)



7. fejezet

Ezen az estén kellemesen megvacsoráztunk, majd hagytam Mike-nak – minden ellenkezésem ellenére -, hogy hazavigyen. A ház előtt megint csak elszaladt velünk az a bizonyos ló, és olyan csókot váltottunk, amibe totálisan beleremegtek a lábaim, és nagyon közel álltam ahhoz, hogy letépjem róla a ruháit. Mike ezen csak jót vigyorgott, és azon piszkálódott, hogy én nehezebben bírom ezt a „várjunk még” dolgot, mint ő. Erre csak felhúztam az orromat, és mondtam, hogy majd meglátjuk.

A következő két hét ennek a jegyében telt. Mike sok estét töltött a srácokkal a házában, amit egyébként a két hét alatt teljesen berendeztünk. Volt egy alkalom, amikor áthívott, de úgy gondoltam, hogy meghagyom inkább nekik az estéket. Így nem olyan sok alkonyatot töltöttünk együtt, de nap közben folyton együtt voltunk. Volt, hogy lementünk még a ’gangra’ – nem tudom, miért hívtuk így, de ez van -, ahol ugye folyton ment a festés, és rajzolás. A falakat minden héten lefestették fehérre, így volt mindig elég hely az olyan művészeknek, mint Mike vagy Dave. Egyébként Dave elhívta randizni a húgomat… hát legyen elég annyi, hogy mi Mike-kal napokig röhögtünk rajtuk. Az elméleti fizikus, és az író- és festőművész… Végül mégis úgy tűnt, hogy összeillenek. Volt, amikor csak elmentünk Otis-szal a parkba, és hagytuk, hadd futkározzon egész délután, volt, mikor csak Mike házában ücsörögtünk, és filmet néztünk.

Mike mondjuk erősen próbált csábítani a zeneszobájába, és tudtam, hogy arra ment ki a játék, hogy újra zenéljek. Tudtam, hogy legbelül, titkon nagyon is szeretne hallani engem, de nem voltam rá képes. Egyébként az a zeneszoba, az konkrétan egy hatalmas helyiséget jelentett az alagsorban, ami kicsit még nagyobb is volt, mint maga a ház alapterülete, és volt ott felvevőszoba, ahol dolgozhatnak a lemezeken. Csak az ajtóban álltam egyszer, de azonnal vissza is fordultam. Az biztos, hogy csodálatos hely lehet, de nem tudtam bemenni sem.

És ami a „ki bírja tovább a másik nélkül” dolgot illeti… Eléggé forró volt a hangulat szinte minden nap, ha kettesben maradtunk. Mike csókjai és érintései teljesen megőrjítettek, és felforrt tőlük a vérem. Mégis muszáj voltam megállni, hiszen nem lehet neki igaza! És egyébként is, a férfinál kell, hogy elpattanjon az a bizonyos húr. És én már nagyon akartam, hogy elpattanjon Mikenál ez a bizonyos húr. Mert őrülten akartam már őt. Hiába csak tizenhat napja ismertem, mégis egy harmonikus kapcsolatban éreztem magam. Igaz, hogy az a szó, ami megpecsételné a kapcsolatunkat még nem hangzott el egyikünktől sem, mégis minden jó volt. Mégis maradéktalanul boldog voltam!

Ezen a csodaszép, meleg, augusztusi napon éppen a nappali közepén ültem, és egy levelet olvastam. Jelentkeztem ugyanis egy munkára, ami a grafikusi tudásomat igényelné. Sokat gyakoroltam a géppel való szerkesztést és rajzolást és úgy tűnik, hogy bent vagyok a csapatban. Nem lesz más dolgom, csak a World of Warcraft játék új kiegészítőjéhez, új ruhákat tervezni a Blood Elf-ekre. A környezetemben nem volt olyan, aki ismerte volna a játékot otthon, de én szerettem vele játszani régen. Szóval ez most nagy boldogság volt számomra. Így mosolyogva bámultam magam elé, mikor a gépem jelzett, hogy valaki rám írt. A kis ablak ott villogott narancssárgán.

„Szia, Cica! Ne kérdezd, hogy milyen oknál fogva, vagy hogyan, de a srácokkal bent ragadtunk a zeneszobában. Nem tudunk kimenni, térerő pedig nincs most lent. Be tudnál mászni a kapun, és kiengednél minket?”

Írta Mike. Hát az első gondolatom az volt, hogy hogy lehetnek hatan ilyen bénák? Az ajtó belülről csak kulccsal nyitható, tehát kulcs nélkül mentek volna be? De hát mindig zárva tartja, hiszen ott lent vannak a hangszerei és mindenféle cuccai, szóval nem hiszem, hogy kulcs nélkül be tudtak volna menni.

„Szia, Szivem! Most azt szeretnéd, hogy másszak be azon a rohadt magas vaskapun?”

Nem tudtam elhinni, hogy azt gondolja, hogy én képes vagyok azon keresztülmászni. Az túl magas, én meg pici vagyok! Mike közölte, hogy márpedig nélkülem ők onnan nem tudnak kijönni, és Interneten keresztül csak nekem tud szólni. Végül megígérte, hogy kárpótol érte, így felkaptam egy fehér-kék kockás inget, egy farmer shortot, vettem a táskámat, és elindultam hozzá. Lexi nem volt itthon, megint Dave társaságában volt valahol a városban. Csak fogtam egy taxit, és bediktálva a címet, egy jó fél óra múlva már a tetemes kovácsoltvas kapu előtt ácsorogtam.

Úgy voltam vele, hogy először mindenképpen a félig köves félig vas dolgon kellene próbálkoznom. Sikerült is felmásznom, na azt nem mondom, hogy ép bőrrel, mert közben az egyik vas rózsa felsértette a kezemet, de végül már a tetején ücsörögtem. Na igen ám, de arra nem gondoltam, hogyan fogok lejönni. Kezdtem kicsit parázni, hogy ez nem fog nekem menni, és a hátsómat is eléggé nyomta a vékony vas… így ekkor végre elrugaszkodtam. És egyenesen Mike egyik hatalmas bokrába zuhantam! De nem olyanba, ami megtartott, hanem olyanba, ami eltörött alattam, és az alatta lévő földön végeztem, a bokor takarásában.

Fújtatva és magamban szitkozódva másztam ki a bokor alól, és közben kitekintettem a kapun, hogy nem látott-e valaki. Nehogy akárki is félreértse. De szerencsémre nem volt ott senki. Azért nem úsztam meg ennyivel, mert ahogy a kapu felé néztem, sikeresen átestem a locsolócsövön. Ott feküdtem a földön, és komolyan úgy éreztem, hogy menten sikítok. Ám sikerült megfegyelmeznem magam, és az ajtóhoz botorkáltam. Az persze nyitva volt, bár ezek után rá kell szólnom Mike-ra, hogy ha én be tudtam mászni, akkor más is be tud, és jobb, ha zárja a bejárati ajtót is.

Beléptem, majd behúztam magam után az ajtót, és levettem a szandálomat. Elindultam az alagsorba vezető lépcsősor felé. Ahogy lefelé mentem csak hallgatóztam, hogy mi ez a tompa zaj. Zene és énekhangok szűrődtek ki a zeneszobából, de csak nagyon halkan, hiszen hangszigetelt volt a hely. Az ajtó előtt megtaláltam a földön heverő kulcsokat, amin csak elmosolyodtam. Azért arra kíváncsi lennék, hogy hogyan is került ide a földre. Na nem is lett volna az igazi, ha elsőre azt a kulcsot próbálom, amelyik oda is illett. Az ötödik próbálkozásom viszont bejött, és a zár kattant, majd beléphettem a szobába.

Az a hely egyből lenyűgözött… újra. Ennyire még nem volt merszem megnézni magamnak. Mindenhol hangszerek, kottatartók, számítógépek meg keverőpultok voltak, és két másik ajtó is nyílt, gondolom a többi dolog ott van. Hihetetlen hely volt. Az ajtóval szemben egy dohányzó asztal, körülötte két kanapé, és négy fotel volt. Ráadásul egy hatalmas fekete versenyzongora is helyet kapott a sarokban. Csak bámultam körbe-körbe, mikor elhalkult a zene, majd Joe rohant felém.

- Hello! Joe Hahn vagyok, örülök, hogy megismerhetlek, meg annak is, hogy végre kiszabadítasz, mert anyám megöl, ha elkések! – hadarta, közben megrázta a kezem, és már ott sem volt.
- Én Bekka vagyok… - motyogtam, miközben azt néztem, hogyan siet fel a lépcsőn.
- Ne is figyelj rá, csak fél az anyjától – nevetett Mike, és felém lépkedett az egyik kék gitárjával a kezében. – Köszi, Cicám! – nyomott egy gyors csókot a számra. Imádtam, hogy cicának hívott, mert az ő szájából irtó szexi volt ezt hallani.

Ezután mindenki bemutatkozott, és nagyon is jókedvűen üdvözöltek. Chester szemében láttam némi-nemű furcsa fényt, de nem tudtam hova tenni a dolgot. Rob, Brad és Phoenix – tisztességes nevén egyébként David – megtámadták a fenti konyhát. Chester, Mike és én maradtunk lent. Leültünk a kanapékra, és csak hallgattam, amit a fiúk beszélgettek. Ha jól vettem ki a szavaikból, akkor a szeptemberi koncertekről volt szó. A karom egy kicsit égett, ahol felhorzsoltam, és ezért úgy döntöttem, hogy leápolom. Minden szó nélkül felálltam, és felmásztam Mike fürdőjébe, hogy a szekrényből előkeressem a fertőtlenítőt.

Visszafelé sétálva megálltam a konyha ajtajában, mivel Mike hálója a másodikon volt, a konyha meg az elsőn. A három srác a hatalmas asztal körül foglalt helyet, és szendvicseket gyártottak éppen. Vigyorogva figyeltem, ahogy vitatkoznak, hogy ki vágja fel a kenyeret. Csak a fejemet csóváltam, ahogy Rob és Phoenix szinte ki akarták tépni egymás kezéből a kést. Jobbnak láttam, ha én csinálom. Ahogy beljebb léptem, elhallgattak, mint a szégyenlős kisfiúk. Mintha nem is a nagy Linkin Park tagjai lennének. Vágtam jó sok szeletet, majd mosolyogva fordultam Rob felé.

- Segítsek még, vagy innen megoldjátok? – kérdeztem tőle, mert azért úgy tűnt, hogy ő volt a legjobban otthon a konyhában.
- Hát… - vont vállat.

Szóval maradtam és etettem a fiúkat dögivel, nehogy éhen haljanak itt nekem! Közben nagyon jól elbeszélgettem velük, de azért az a pillantás megmaradt egész végig, amivel szerintem azt figyeltél, hogy normális vagyok-e. Hogy elég jó vagyok-e Mike-hoz. Mert ők mégis csak olyanok, mint egy kisebb család. És meg is értettem őket, hiszen nem lehet akárkit beengedni közéjük. Miután jól laktak, és jól megdicsérgettek a szendvicskészítési tudományom miatt, ők visszaindultak a zeneszobába, én pedig maradtam a konyhában, hogy összepakoljak. Mikor éppen a tányérokat mosogattam léptek zaját hallottam magam mögött. Tudtam, hogy nem Mike az, mert ő ennél kicsit gyorsabban szokott közlekedni, és a lépései is valahogyan másként csengtek. Hallottam, hogy a konyha küszöbén megállt. Pár pillanatig én is és ő is csendesen álltunk, én tettem a dolgomat, ő pedig gondolom figyelt.

- Mondani szeretnél valamit, Chester? – kérdeztem úgy, hogy közben még mindig a tányérokra figyeltem.
- Honnan tudtad, hogy én vagyok az? – jött a meglepett kérdés.
- Hát, hárman közületek éppen most laktak jól, így ők nem hiszem, hogy visszajönnének, és Mike lépteit pedig megismerem… szóval csak te maradtál – mondtam, majd végre elzártam a csapot, és felé fordultam. Ott állt hanyagul az ajtófélfának támaszkodva, kezeit pedig a mellkasa előtt összekulcsolta. Egy fehér, fekete mintás pólót és farmert viselt. Olyan hétköznapian volt felöltözve, bár ő sosem szokott másképp.
- Érdekes… - mormogta, s elrugaszkodva az ajtótól beljebb araszolt. Megállt az asztal másik felén és farkas szemet nézett velem. Tudtam, hogy vizsgáztatni akar, ez nem volt titok. De őszintén szólva egy kicsit féltem tőle. Na jó, nagyon féltem tőle. Rajta láttam a leginkább, hogy fenntartásai vannak velem kapcsolatban, és ez megrémített.
- Tedd fel nyugodtan a kérdéseidet, vagy amit szeretnél – tettem le a konyharuhát, és kezeimmel az egyik szék háttámlájára támaszkodtam. Kellett valami, amiben megkapaszkodhatok.
- Honnan veszed, hogy kérdezni szeretnék?
- Mi mást akarhatnál? – mosolyodtam el egy pillanatra, mert számomra nagyon is kiismerhetőek voltak a tettei.
- Mesélhetnél magadról! – vont vállat, de közben árgus szemekkel méregette az arcomat.
- Mármint olyat, amit Mike még nem mondott? – vigyorogtam. Tudtam, hogy beszélt nekik rólam, mert megemlítette egyik nap. Chester arcán is egy halvány mosoly jelent meg.
- Miért nem akartál átjönni a múltkor, mikor hívott? – tért át egy más témára.
- Mert úgy gondoltam, hogy korai lett volna eljönnöm. Nem akartam, hogy azt higgyétek, csak azért vagyok vele, hogy a Linkin Parkkal lóghassak – mondtam komolyan.
- Szóval félsz tőlünk? – vonta fel a szemöldökét.
- Jól a sorok mögé látsz, de tévedsz! Nem félek tőletek… csak tőled – mutattam rá végül. Ezen a kijelentésemen megint csak nagyon meglepődött.
- Őszinte vagy… - állapította meg.
- Miért lenne értelme hazudnom? – a sötét pillantás egy percig csak összekapcsolódott az enyémmel, s én hagytam neki, hogy egy kicsit belém lásson. Hogy elhiggye, nem hazudok.
- Vannak érveim ellened – mondta végül. Szusszantottam egyet, és kiegyenesedtem, közben visszatoltam az előttem lévő széket.
- Halljam őket! – néztem végül elszántan rá. Nem hagyhatom, hogy elijesszen, hiszen ez a célja. Hogy bebizonyítsa, hogy gyenge vagyok. Hogy nem őszinte érzelmek vezérelnek.
- Például ott van az, hogy szinte semmid sincs. Mert bár valljuk be, Mike sosem mondta így ki, de csak egy kis lakásod van és semmi több.
- Mi kell még? Van fedél a fejem felett, van állásom, van mit ennem – soroltam. – Következőt! – vetettem elé a szavakat nemtörődöm módon. Mintha egy enyhe mosolyt láttam volna felvillanni a szája sarkában, de nem voltam benne biztos.
- Hogy lehet, hogy pont akkor voltál bent abban az üzletben, és pont a mi lemezeinket stírölted, hogyha nem tudtad, hogy Mike is bent van?
- Bementem könyveket nézegetni, de közben láttam, hogy CD-k is vannak. És azért a tiéteket „stíröltem” – mutattam macskakörmöket a levegőben őt idézve -, mert szeretem a zenéteket, és már körülbelül két éve nem vettem semmilyen lemezt. Úgy gondoltam ennyi idő után ti debütáltok nálam… - vontam vállat. Mindenbe beleköt, amibe csak tud. De nem haragudtam rá, mert csak Mike-ot akarta megvédeni, tudtam jól.
- Annának is jól megmondtad a magadét – nevetett fel. – Ez tetszik, de vajon meg tudsz-e vele küzdeni? Vajon nem csak pár éjszakát akarsz-e az ágyában lenni? – vált újra komollyá.
- Tudod, egy kissé furcsa ez nekem. Mert ha fordított eset lenne, hogy én lennék a férfi ti meg a nők, akkor megérteném, hogy vizsgáztatsz, de Mike-ot ennyire kell félteni? – kérdeztem végre meg.
- Nem válaszoltál a kérdésre! – dörrent fel komoran.
- Nem csak az ágyában akarok kikötni. Azt már megtehettem volna. És ami Annát illeti… széttépem, ha kell! Nem félek tőle!
- Megvédem Mike-ot, mert ez a válás megviselte. És nem szeretném, ha valami nőcske csak mégjobban tönkretenné őt!
- Még jó, hogy én nem vagyok holmi nőcske, igaz? – vontam fel a szemöldököm. Bólintott.
- Túl fiatal vagy… ez az utolsó és legjobb indokom! – vigyorodott el győzelemittasan. Azt hitte, hogy most megfogott.
- Tíz év nem olyan nagy ügy. Én is felnőtt vagyok már… ha nem tűnt volna fel – cinikusan rámosolyogtam. – Engem nem zavar, hogy Mike ennyivel idősebb! Nem érdekel… - ráztam meg a fejemet.
- Biztos? – kérdezte. – Csak mert tudod, nem hiszem, hogy neki hosszútávon elég lesz, hogy a barátnője fiatal, csinos meg okos… ő a feleségének szeretne majd. És vajon te képes lennél mondjuk huszonöt évesen hozzámenni? És főleg gyereket szülni neki? Képes lennél feladni a fiatalságod? A szabadságod? – kérdezte. Meghökkentett a kérdése, erre nem számítottam. Egy pillanatig csak lélegzetvisszafojtva meredtem rá.

Hírek

Sziasztok lányok!
Nagyon köszönöm azoknak, akik komiztak, de ma a blogger leállt, és elveszett legalább 3 ember hozzászólása... Ennek nagyon nem örülök, sőt, szomorú vagyok miatta. Csak szerettem volna, ha tudjátok, hogy nem én töröltem őket!
:(
Csók, Amy

Ne félj annak lenni, aki vagy!

"Csak egy csók volt...
De soha ne feledd: Neked adtam benne a lelkemet."




6. fejezet

Kinyitotta nekem a kocsiajtót, majd gyorsan ő is bepattant mellém. Az út egy részét csendesen tettük meg, mindketten a gondolatainkba mélyedtünk. Nem tudtam, hogy ő mire gondolhat, de én csak kettőnkre tudtam gondolni. Arra, hogy milyen jó vele. Például most is. Csak ülünk a kocsiban, halkan szól a rádió, fogja a kezem, és élvezzük egymás társaságát. Minden, ami kell. A hangulatomat még a tegnap esti emlékek sem tudták elrontani. Mert nem felejtettem el, hogy mi történt tegnap Anna és köztem, és azt sem, hogy hogyan éreztem magam, mikor meghallottam azt a számot.

Mike házához érve, beálltunk az udvarba, majd besétáltunk a most teljesen fényárban úszó lakásba. A kulcsait lazán bedobta az ajtó mellett álló asztalkán lévő tálba, és levette a cipőjét. Követtem a példáját. A táskámat ledobtam a nappali ajtajában, s csak néztem a sok-sok dobozt. Mike közben közölte, hogy elmegy a vadi újonnan berendezett konyhájába, és hoz valamit inni. Csak rávigyorogtam, örültem, hogy tetszik neki.

Találomra az egyik dobozhoz sétáltam és belekukkantottam. Úgy gondoltam, hogy nincs titkolni valója, ha már elhívott, hogy segítsek neki. Ebben épp valamilyen sálak, és kendők voltak. Előhúztam közülük egyet, s rájöttem, hogy ezeket szokta Mike a hátsózsebében, vagy az övtartó kis fülecskén hordani a koncerteken. Elmosolyodtam, majd visszatettem a kendőt, s egy másik dobozhoz léptem. Tele volt kottákkal, és füzetekkel, amik szintén tele voltak lekottázott – talán soha el nem játszott – dalokkal, és dalszövegekkel. Visszatettem, majd a következőhöz léptem, amiben találtam egy csomó képet. Az első, ami a kezembe került az egy klip forgatásáról volt, méghozzá a Papercut-ról. Felismertem Mike akkori frizuráját, és ruháját, amit a videóban viselt. Robbal ültek azon az ominózus kanapén és valakire nagyon figyeltek. Mosolyogva végigsimítottam a képen.

- Mintha neked is ezernyi szép emléked lenne róla – mondta mellettem. Nem tudtam, hogy mióta állhat itt, talán ha nem szólal meg, észre sem vettem volna.
- Van is, ha nem ezernyi, de van – tettem vissza a képet, s felé fordultam. Egy kis kólás üveget tartott felém, elvettem majd koccintottunk, s belekortyoltam a hűs italba.
- Akkor itt kezdjük? – kérdezte, s letette az üvegasztalra az üveget. Felsóhajtottam.
- Egy perc és jövök! – intettem, majd kezemben a kólámmal felsétáltam a konyhába, kihúztam a sütő melletti, baloldalon lévő harmadik fiókot, magamhoz vettem a kellékeket, és visszasétáltam Mike-hoz. Letettem az asztalra a két poháralátétet, és ráhelyeztem az üvegeket. – Igen, itt kezdjük! – vigyorogtam rá, mire ő csak megcsóválta a fejét.
- Igenis! – szalutált.

Mike társaságában az idő gyorsan szaladt. Egész délután pakolgattuk a nappalit, és egy szobát, amiben szinte csak bútorok voltak. Olyan volt, mint egy nagy szoba, ahova várja a haverjait meccset nézni. Semmi csicsa, semmi cicoma, csak fotelek, kanapék, és egy hatalmas plazma tévé, egy dohányzó asztallal. Amikor ezt az elméletemet elmondtam, csak tátogott egy sort vigyorogva, mert fején találtam a szöget. Viccesen megjegyeztem, hogy már csak a különböző játékok hiányoznak, mint a Nintendo Wii vagy a Guitar Hero… az egyik dobozból előkerültek. Csak kamilláztam.

- Na, játssz velem! – kérlelt, miközben rákötötte a Guitar Hero-t a tévére.
- Hát ez most kétértelműen hangzott – kuncogtam. Nem akartam a zenének még csak eme formáját sem játszani.
- Úh… ne húzz fel, Bekka! – villantott rám egy szívdöglesztő mosolyt. Legszívesebben ledöntöttem volna arra a kanapéra és leszaggattam volna a ruháit, de valahol belül úgy éreztem, hogy ezt még nem kellene.
- Nekem a zenélés az… - kerestem a megfelelő szavakat, de nem találtam. – Én csak… - könnyek szöktek a szemeimbe ezért inkább az ablak felé fordultam. Nem akartam, hogy lássa, hogy sírok. Ahogy végigfolyt az arcomon egy könnycsepp, úgy töröltem le azonnal a kézfejemmel.
- A szüleid halála nem a te hibád… - suttogta azon a halk, mély hangján, közvetlenül a fülem mellett. Egyszerre öntött el kétfajta érzés: a vágy, és a fájdalom. Vágy Mike után, és a fájdalom, amit a szavai okoztak. Megrázkódtam az elfojtott sírástól.
- Te nem… voltál ott… te nem… ismersz… engem… - nyögdécseltem két hüppögés között.
- Rebeka! – sóhajtotta halkan a nevemet, majd megfogva a karjaimat, maga felé fordított. Nem tudtam volna a szemébe nézni, mert bűnösnek éreztem magam, így csak a mellkasára hajtottam a fejem. – Amennyire én ismerlek, te jó ember vagy, egy csodás lány, egy szép, fiatal nő! Nem szabadna, hogy ilyen buta gondolatok eluralkodjanak rajtad!

Kezei a hátamat simogatták, én pedig szorosan a mellkasához nyomtam a fülemet, így tisztán hallottam szívének minden dobbanását. Gyorsabban vert szerintem, mint általában, legalábbis amennyire meg tudtam ítélni. Igyekeztem nem sírni, igyekeztem nem kiborulni még jobban.
Sikerült annyira megnyugodnom, hogy ne bőgjem tele a pólóját, és még mindig a mellkasához bújva törölgettem a szemeimet. Mike egyik kezét az állam alá csúsztatta, s felemelte a fejemet, hogy végre ránézzek. Közelebb hajolt, és megcsókolt. Olyan lágyan, és puhán, hogy automatikusan emelkedtem lábujjhegyre, hogy még többet kaphassak belőle. Ujjait a hajamba fűzte, és a lágy csók most átcsapott valami vad és szenvedélyes csókcsatába. Szabályosan úgy éreztem, hogyha nem csókolhatom még és még, akkor meghalok. Vágytam arra, ahogyan szája az enyémhez ért, az ízére, amilyet még sosem éreztem, vágytam arra, hogy erős karjai hozzápréseljék testemet az övéhez, hogy érezhessem, ahogyan a szíve dobban, vágytam rá, hogy azok az ajkak engem kényeztessenek, hogy a körszakáll borostája karcolja a bőrömet. Csókolt, szívott, harapott, ahogyan én is. Mintha csak ezzel a csókkal el akarná feledtetni velem minden bánatomat. Hát az biztos, hogy jó úton haladt! Csókunk végét követően mindketten csak álltunk ott, egymással szemben, a másikat ölelve. Azt hiszem ide nem kellettek szavak.

Aztán végül nem játszottunk, hanem befejeztük a nappalit is, amit félbehagytunk, mikor Mike úgy döntött, hogy azt a kanapét ki kell cserélni arra, amit itt volt. Szóval húztuk erre-arra a dolgokat a házban, és közben rengeteget mesélt a Linkin Parkról. Minta csak tudta volna, hogy engem ez mennyire érdekel, persze én magam kérdezni nem mertem, mert az mégiscsak furcsán jött volna ki. Egyik vicces sztori jött a másik után, turnék jöttek és mentek, én pedig egyre többet tudtam meg a srácokról, ami számomra nagy öröm volt. Közben emlegetett szamárként Chester telefonált, hogy holnap este találkozniuk kellene. Gondolom, ilyen pasis dolog.

- És neked egyébként volt már komoly kapcsolatod? Szerelmed? – kérdezte a konyha pultján ülve, s a lábát lóbálva, míg én a csirkét ízesítettem mellette.
- Hm… Nem igazán – vontam vállat.
- Nem igazán? Ezt hogy kell érteni?
- Hát… Volt egy srác az egyetemen, aki nagyon tetszett. Előtte nem volt senkim, folyton tanultam… És akkor gólyatáborban megismertem a Petit – elmosolyodtam. Mindennek ellenére kedves emlék volt. – Öt évig jártam az egyetemre, és mind az öt év alatt ő is ott volt. A végén már tanította az elsősöket… A lényeg, hogy öt éven keresztül csak úgy voltunk… Kezdetben csak én voltam oda érte. Nagyon jól nézett ki, és hát fiatal is voltam… Aztán elhívott randizni, és találkozgattunk, és hát végül is ugye… érted? – néztem rá felvont szemöldökkel.
- Mire célzol? – vigyorgott, és ellopott egy paradicsomszeletet, majd bekapta, és jóízűen nyammogott. Tudta ő, hogy mire célzok…
- Szóval többször is lefeküdtünk, de inkább csak a testiségen volt a hangsúly… - láttam rajta, hogy ez kicsit bántotta, vagy meghökkentette. – Na mindegy… tehát nem igazán alkottunk egy párt, pedig én majd’ belehaltam, hogy rendesen nem voltunk együtt… akkor is vele voltam, mikor anyáék… - hallgattam el egy pillanatra. – A buliban kicsit… jól elvoltunk – pillantottam sokat sejtetően rá, mire csak bólintott. Láttam rajta, hogy furcsán érinti a dolog, de úgy gondoltam, hogy majd később foglalkozok ezzel. – Ha együtt lettünk volna, akkor nála is alhattam volna, de nem akartam úgy fent maradni a lakásán, mint egy ribanc… elég volt, hogy a vágyaimnak nem tudtam parancsolni, és folyton együtt voltunk, ahol tehettük… Nem akartam úgy felébredni mellette, hogy… hogy nem az enyém - Mike nagyot nyelt, s újabb paradicsomot lopott. – Héj, jól fogsz lakni, mielőtt még elkészülnék! – róttam meg, mire végre elmosolyodott. – Na… és akkor a szüleim halála után nem mentem suliba két hétig. El kellett intéznem a földjeink és minden ingóságunk papírjait, és Lexit is össze kellett vakarnom. Volt, hogy mindketten a temetőben éjszakáztunk. Csak ültünk a sírjuk mellett és csendben gondolkoztunk. És ez alatt az idő alatt Peti felszedett egy csajt. És akkor megint azok a kis pillantások, lopott csókok maradtak… igazából kihasználta azt, hogy szerettem… vagyis hogy annyira szerettem volna, ha szeretem… szerintem csak vágytam valakire, aki szeret… mert aztán döntésre jutott. Mielőtt eljöttünk volna, mikor kiderült, hogy nem Pécsen vállalom a munkát, hanem itt, megkért, hogy maradjak – fogtam a csirkét és betettem a sütőbe, majd elkezdtem összeállítani a salátát. – Azt ígérte, hogy minden jó lesz, hogy hárman, Lexivel együtt is lakhatunk, és boldogok leszünk. Én viszont nemet mondtam.
- Mi? – szakadt ki belőle az első megdöbbent szó. – Hogy-hogy?
- Mert jönni akartam, el akartam szakadni tőle, és mindentől, ami a múltamhoz kötött. Új életet akartam kezdeni, és már nem féltem belevágni. Nemet mondtam, nyomtam egy utolsó puszit az arcára, és hazamentem, majd azon nyomban indultunk a reptérre. Öt évébe tellett, hogy rájöjjön, számítok neki. Nekem viszont az ötödik év végére már világossá vált, hogy ez sem szerelem volt… - vontam vállat.
- Hát akkor azért te sem unatkoztál – mosolygott.
- Ahogy elnézlek - álltam be a két lába közé, és kezeimmel megtámaszkodtam mellette a pulton, így közelebb került az arcunk. – téged zavart ebben a történetben a szex rész – mondtam ki egy az egyben. Hitetlenül nézett vissza rám, de végül félszegen elmosolyodott.
- Hm… - hümmögött egy sort, és kezeivel végigsimítottam a karjaimon. Egészen másfelé kezdtek kalandozni a gondolataim. Azok az ajkak, amik a borostával körbevéve apró, pajkos mosolyra húzódott… Úh, nem semmi! – Furcsa volt ezt tőled hallani… hogy csak a szex volt a fontos…
- Az működött, az érzelmek meg nem… - néztem bele a mélybarna szemekbe. – Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy…
- Nem gondolok rólad rosszat! Sosem tenném! Csak furcsa volt, és kicsit megdöbbentő – mondta, s még közelebb hajolt hozzám, hogy már az orrunk egye is összeért. – Bár megfordult a fejemben, hogy te, gonosz nőszemély, csak az erényeimre hajtasz! – vigyorgott.
- Hát, Édesem… - becéztem most először, ami úgy láttam tetszett neki, legalábbis abból, ahogyan felcsillant a szeme ezt szűrtem le –, ha nem lenne egy fiad, és egy ex feleséged, még talán-talán elhinném, hogy megvannak azok az erények… - simítottam kezemet az arcára. – De szívesen elvettem volna őket én, az biztos! – búgtam, s ajkaimat az övére nyomtam. Épphogy csak megízleltem alsó ajkát, ő máris mormogni kezdett.
- Azért vannak itt még rejtett tartalékaim…

Kezeit a fenekemre csúsztatta, s közelebb húzott magához. Mikor rájöttünk, hogy ez a póz nem épp a legjobb, szinte egyszerre mozdultunk. Nem szakadt el ajkaimtól, csak ahogy hátráltam, úgy szállt le a pultról, hogy aztán újra a fenekem alá nyúlva, engem tegyen fel oda. Lábaimat azonnal a dereka köré csavartam, közelebb húztam Mike-ot, és amennyire tudtam, kicsúsztam a pult szélére. Érezni akartam mindenhol, még ha ruhán keresztül is. Ahogyan ágyékunk összeért, belenyögtem a csókba, mert egy dolog bebizonyosodott: a kémia tökéletesen működött, Mike nagyon is kívánt engem. Ujjaim az inge alját keresték, s mikor megtaláltam, kicsit felgyűrtem azt, s ujjbegyeimmel végigsimítottam az oldalán, majd előre a hasára csúsztattam azokat. Elmosolyodott, miközben nyelveink táncoltak, én pedig a köldökétől lefelé vezető csíkon húztam végig ujjamat. Imádtam, ezt tartottam az egyik legszexisebb dolognak egy pasin, és majd megvesztem érte, hogy láthassam is. De kezem a nadrágja szegélyébe ütközött, s ez kissé kijózanítólag hatott rám.

- Ha most nem állunk le, akkor később nem fogok tudni! – mondtam, de közben még mindig a hasát simogattam.
- Le akarsz állni? – kérdezte, s kinyitva szemeit, tekintetét az enyémbe fúrta.
- Szinte biztosra veszem, hogy a csirke odaégne, és hogy a saláta összefonnyadna… - nyomtam újabb csókot a szájára.
- Ez zavar? – kérdezte, s közben ő is az én ingem alját gyűrögette. Tudtam, hogy megerősítésre vár.
- Nem zavarna… de nem akarom elkapkodni… - hajtottam le a fejem, ezzel megszakítva a szemkontaktust. – Tudom, hogy ez most hülyén hangzik, meg hogy felnőttek vagyunk, én csak…
- Shh! – tette ujját a szám elé, hogy elhallgattasson. – Örülök, hogy várni szeretnél! Bár nem mondom, hogy kellemes… - fintorgott, mire felkuncogtam. Tudtam, hogy nagyon felhúztam, és hogy nem lesz neki könnyű megnyugodnia.
- Bocsánat! – húztam ki kezemet az inge alól, és újra végigsimítottam az arcán.
- Nem zavar? – kérdezte hirtelen.
- Micsoda? – most kicsit összezavart.
- Hogy bökök… tudod… Anna nem igazán szerette, és hát az utóbbi időben szinte csak így voltam – nézett lefelé, és kezeit a combomon pihentette.
- Szerintem kifejezetten jól áll! – vallottam be. – Tudod, nem ismertelek ezelőtt, de nekem mindenhogy tetszettél… ha egy pasi jól néz ki, akkor jól néz ki. És szerintem a borostás arc kifejezetten szexi… Jól áll neked ez a szakáll féle. Te így vagy jó… és ha holnap megint félig felnyírva, kék és piros hajjal állítanál be hozzám, úgy is az én Mike-om lennél…
- Tényleg nem zavarna? Ez furcsa… - motyogta, s a hajammal kezdett játszani, miközben rám-rámpillantott.
- Tényleg nem… Ez vagy te. Ez Mike Shinoda… mindig is az maradsz, még ha néha stílust is váltasz. Mert itt bent – böktem a mellkasára. – ugyanaz vagy! – mosolyogtam.

Csipkerózsika és a Herceg

A számok címére kattintva youtube-ra juttok, ahol be van linkelve a szám, meghallgathatjátok, katt! :)



"In front of your eyes, it falls from the skies,
When you don't know what you're looking to find.
In front of your eyes, it falls from the skies,
When you just never know what you will find."
(Sum 41 - With me)



5. fejezet

- Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni Anna előtt… - suttogtam az ajkainál, még mindig csukott szemekkel. – Én csak… - nyitottam ki a szemeimet, mert muszáj volt látnom, hogy reagál. Csak egy mosolygós szempárral találtam szemközt magam.
- Megvédted magad, ahogy mondtad – bólintott. – Megértelek – nézett végig az arcomon, majd ujjai a nyakamban lógó nyakláncra vándoroltak. – Nekem is feltűnt, hogy milyen… furcsán viselkedett… - motyogta, majd előhúzta a pólóm rejtekében megbúvó medált. Elmosolyodott. – Hát ez mióta van meg?
- Ha jól emlékszem, még nem voltam huszonegy éves, mikor vettem… előtte egy Alkonyatos Cullen medál lógott a nyakamban. Sosem vettem le azelőtt, de aztán megtaláltam ezt… - simítottam végig a Hybrid Theory borítóján is megtalálható szárnyas muksón. – Megvettem, és azóta meg ezt nem vettem le.
- Miért? – kérdezte, s ujjai között forgatta a medált.
- Mert a zenétek számomra sokat jelent. A küzdeni vágyást, az élet minden nehézségét, és azt, hogy megéri… - suttogtam. Visszaemlékeztem a szüleim arcára, mikor megmutattam nekik a láncot. Imádták. Nem hiába, zenész lelkek voltak ők is.
- Nekem is ilyesmit jelent… ezért is nem… nem voltunk már egymáshoz valók Annával… - nagyot sóhajtott. Láttam rajta, hogy azért fáj neki, hogy így ért véget közöttük. – Ennyi idő után furcsa olyasvalakivel találkozni, aki olyan, mint én… - mosolyodott el, s végre újra a szemembe nézett.
- Azért nem vagyok egy főnyeremény, hidd el! – fintorogtam.
- Azt hadd döntsem el én! – kuncogott.
- Mennem kellene… Lexi nem tudja, hol vagyok – mondtam, és magamhoz öleltem. Szerettem volna érezni, hogy milyen jó a karjaiban, s nem kellett csalódnom. Az erős férfikarok szorosan húztak közelebb.
- Hazaviszlek! – mormogta a hajamba, majd egy puszit nyomott a fejem búbjára.
- Mondanám, hogy hazasétálok, de halvány gőzöm sincs, hogy hol vagyunk, és merre kellene indulnom – vigyorogtam fel rá.
- Legalább még egy kicsit veled lehetek – kócolta össze a hajam, de rá még ezért sem tudtam haragudni. – Köszönöm a segítséget! – nézett körbe az immáron rendezett konyhában. – Magamtól nem ment volna ilyen szépen!
- Én kifejezetten jól éreztem magam, jövök máskor is, ha kell! – tettem fel a táskámat a vállamra. Mike mellém lépett, és összekulcsolta az ujjainkat.
- Szavadon foglak! Még egy csomó hely van, amit nem láttál itt, és elkél a segítséged!
- Szívesen jövök… Ha nem kifejezetten kettesben akarsz pakolgatni, akkor elhozzuk Lexit is… olyan rendszerezetten pakol el mindent, hogy csak lesel! – kuncogtam.
- Nem furcsa? – kérdezte, mikor épp zárta maga mögött az ajtót. – Elméleti fizikus… - ízlelgette a szót. – Az ilyen zsenik nem furcsák kicsit?
- De, azok. De én így szeretem. És nem annyira hangyás ám…

Ezen mindketten jót nevettünk. Hazafelé be nem állt a szánk, sokat beszélgettünk. Mike, úgy láttam, hogy jó kedvében van, és ennek örültem. Bár az után a csók után nehéz lett volna nem jókedvűnek lennünk. Sokat mesélt a bandáról, hogy hogyan jöttek össze – nem mintha nem tudtam volna, de hagytam, mert olyan lelkesen magyarázott -, és Otis-ról is mesélt egyet s mást. Mike egyébként nagyon jól vezetett. Sosem volt figyelmetlen, pedig egy csomószor pillantott felém, és ujjaink is összekulcsolva feküdtek a váltón.

A házunk előtt leparkolva, felnéztem a magas épületre. Szerettem itt élni, még ha nem is ide születtem, már az otthonom volt. Alig pár napja, de nekem sokat jelentett. Mike kipattant, majd átsietett az én oldalamra, hogy kinyissa nekem az ajtót. Egy mosollyal köszöntem meg neki a kedvességet. Az ajtóban megállva keresgélni kezdtem a nagyajtó kulcsait, s mikor megtaláltam, bedugtam a zárba, s kinyitottam a lépcsőház ajtaját.

- Holnap felhívlak! – ígérte, majd közelebb lépett, s magához ölelt. Orrunk hegye összeért, ajkaink mosolyra húzódtak.
- Várni fogom! Készüljünk a Shinoda rezidencia rendbe szedésére? – kuncogtam.
- Hm… ha tényleg van kedvetek?!
- Szívesen segítünk. Mert még nincs is semmi dolgunk… nekem csak szeptembertől lesz melóm… és hát remélem Lexi is elvállal valamit az egyetemen.
- Szerintem el fogja fogadni… kicsit beszélgettünk, amíg te a városban bolyongtál – kuncogott, mire csak szúrósan néztem rá. -, és nekem úgy tűnt, hogy érdekli a dolog. Csak tényleg fél… azt mondta, hogy te nem tudod, hogy milyen a többi hozzá hasonló egyén… hogy ők mennyivel okosabbak, mint ő… de ne mondd el neki, hogy elmondtam! Legalább így egyikünknek megnyílik! Előttem nem fél kimondani ezeket – nézett rám szelíden.
- Persze, oké… csak nem értem, hogy miért parázik… és hogy miért nem beszél velem… - húztam el a számat, közben a pólóját gyűrögettem a hátán.
- Mert nem akar elbukni… mert fél előtted elbukni… bár szerintem nagyon okos lány… - gondolkozott el egy pillanatra.
- Az is – mosolyogtam. – Majd lesz valahogy. Akkor holnap hívj! Ja, és mellékelj MMS-ben térképet, különben nem találunk oda!
- Nem csoda, mert én már Beverly Hills-ben lakom… bár innen nincs olyan messze – mosolygott. Csak fintorogtam.
- Sosem voltam olyan jó tájékozó, bár a Térinformatika csiszolt rajtam egy kicsit.

Végül elbúcsúztunk egy édes csókkal, majd szinte repkedve tettem meg azt a pár lépcsőfokot – jó pár lépcsőfokot – a lakásunkig. Lexi mindenről kikérdezett, és vigyorogva egyezett bele, hogy holnap segítsünk Mike-nak. Kíváncsi volt rá, hogy milyen házban él, és már látni szerette volna az egész környéket is. Én is így voltam ezzel, hiszen nem sokat láthattam a házból. Elmeséltem neki az Annával történteket is, és csak jót nevetett rajtam, hogy visszaszájaltam a csajnak, de meg is dicsért, hogy nem hagytam magam.

- Azt ugye tudod, hogy ő bár jó pasi, nem az egyetlen a világon? – kérdezte váratlanul Lexi, mikor filmet néztünk éjjel.
- Ezt most, hogy érted? Vagy mire? – vontam össze a szemöldököm.
- Hát, hogy azért ne ájulj el nagyon tőle… sosem tudhatod, hogy mi lesz. Szaladgálnak itt nála jobb pasik is… - rángatta meg a vállát. Utáltam, mikor ilyen nemtörődöm volt.
- Kösz, most hoztad a formádat! – köptem a szavakat, majd felpattantam a kanapéról, és bevágtattam a szobámba.
- Bekka! – kiabált még utánam, de bevágtam az orra előtt az ajtót. Nem voltam rá kíváncsi.

Levágódtam az ágyamra, és pár percig csak úgy bámultam a félhomályban a sötét plafont. Tudom, hogy Lexinek valahol igaza van, de nem tudna csak úgy velem örülni? Csak mert most végre kicsit minden jó. De mégsem gondolhattam erre, mert ha felötlik bennem a kétség, akkor sosem múlik majd el. Nem foglalkozva azzal, hogy Lexi az ajtómat próbálta épp betörni, felkaptam a hálóingem, és a fürdőmbe mentem. Ahogy csukódott mögöttem az újabb ajtó, úgy halkult el a dörömbölés is. Kifújtam a bent tartott levegőt, majd vetkőzni kezdtem. Ahogy ott álltam a tükör előtt, ruhák nélkül, újra megláttam a nyakamban lógó medált. Mutató ujjammal végigsimítottam rajta, és elmosolyodtam. Bármit is mond Lexi, most boldog vagyok. És eddig folyton azon erőlködtem, hogy mindenkit eltaszítsak magamtól, nekem nem kellett egyik fiú sem igazán. De Mike… ő annyira különleges számomra. És nem csak azért, mert ő az, akit évek óta bámulok a képernyőn, hanem mert ő szúrt ki engem. Ő engem akar, mindenféle előítélet és elvárás nélkül, anélkül, hogy tudná, ki vagyok. S ez jó érzéssel tölt el… Az, hogy mellette akárki lehetek. Hogy ő emel engem a magasba, hogy ő általa én is szárnyalhatok. És azt hiszem, ennél nem is kérhetnék többet az élettől!

Beálltam a zuhany alá, és igyekeztem nem gondolni semmire. Csak üres fejjel neki akartam dőlni a csempének, és végre lazítani egyet. De naná, hogy nem sikerült! Minden gondolatom Mike körül forgott. Hogy milyen érzés volt, mikor megcsókolt. Meg persze a háttérben beárnyékolta az egészet Anna, de azért mégis a csók volt a legjobb, legfontosabb! Ahogy ajkai az enyémhez értek, majd ahogyan vad csókcsatába kezdtünk. Kirázott a hideg a meleg vízsugár alatt, de vigyorogva fogadtam a hátborzongató érzést. Mert jól volt hátborzongató, olyan felemelő.

Nagy nehezen végül összeszedtem magam és lezuhanyoztam, majd a hajamat egy törölközőbe csavartam, s belebújva a hálóingembe, visszamásztam az ágyamba. Szerencsére Lexi is elcsendesült. Helyes! Úgysem akarom most látni egy darabig! Kezembe vettem a telefonom, bedugtam hozzá a fülesem, és zenét kezdtem hallgatni. Mert bár már bőven elmúlt éjjel tizenegy, én mégsem éreztem, hogy fáradt lennék. Túl sok minden jó, és izgalmas dolog történt velem ahhoz, hogy aludjak. Így hát végiglapoztam a zenelistát, és a Reanimation mellett döntöttem. Az kellőképpen tombolós is, meg nyugtatós is. Kivétel nélkül minden számukat imádtam. Nem tehettem róla, de már így volt 11 hosszú éve.

Egyik szám követte a másikat, s én csukott szemmel élveztem minden hangot. A kezeim magam mellett az ágyon maguktól ütötték a dob ritmusát, ajkaim maguktól tátogták némán a dalszövegeket. Aztán mivel rendezetlen sorrendben jöttek egymás után a zenék, meghallottam a Where’d you go című Fort Minor számot. Azonnal kipattantak a szemeim, és megrökönyödve bámultam magam elé. Nem tudtam, hogy ezt Mike már akkor is a rossz házassága miatt írta-e, vagy csak, mert el akart mondani valamit neki… tudtam, hogy Annának írta, ez senki előtt sem volt titok.

Apró könnycseppek hagyták el a szememet, és ádázul lecsordultak az arcomon, hogy útjukat a párnámon végezzék be. Gratulálok, Bekka! Sikerült elrontanod a jókedvedet! Ilyen béna is csak én lehetek! Sóhajtva vettem ki a fülemből a fülhallgatót, s leállítottam a zenét. Csend telepedett a szobára. Az oldalamra fordultam, és a párnát a fejem alá gyűrtem. Még jó sokáig Mike-on és Annán kattogott az agyam.

Hogy mennyit alhattam, az egy nagyon jó kérdés. Nem tudtam volna megmondani, hogy hány óra felé járhatunk, mikor megszólalt mellettem a telefonom. És rossz is volt a By myself Reanimation-os verziójára felébredni. Nagyot nyögtem, mikor a kis készülék után nyúltam, ami valamiért a takaróm alatt, a lábamnál töltötte az éjszakát.

- Bárki vagy, gyorsan mondd, mert három másodpercen belül leteszem a telefont, és tovább fogok aludni! – hadartam gyorsan, mire a vonal másik felén, egy önfeledt kacagás fogadott.
- Látom felébresztettelek! – mondta minden bűnbánó él nélkül a hangjában. – Pedig már én is fent vagyok, és az nagy szó.
- Mike? – nyögtem a telefonba. Azonnal beugrott minden, ami eddig történt. Olyan gyorsan ültem fel az ágyban, hogy nem vettem észre, hogy totál a szélén vagyok, és olyan szépen levágódtam az ágy mellé, mint annak a rendje. – Áucs! – nyöszörögtem.
- Igen, Mike vagyok. Jól vagy? Mit csinálsz? – kérdezte, s végre nem nevetett.
- Mozgásképtelenné teszem magam – morogtam. – Bocs, nem gondoltam volna, hogy te hívsz! – kértem bocsánatot, de közben azon gondolkodtam, hogy innen én az életben többször nem kelek fel, az fix.
- Miért? Szerintem aranyos volt, amit lezavartál egy levegővétellel – kuncogott ismét.
- Hát… ennek örülök, de várj, most épp… Azt a rohadt… - káromkodtam, ahogy megpróbáltam felállni. Ehhez persze kicsit csúszkálnom kellett volna a földön, tekintve, hogy a lábaim fent voltak még az ágyon, a hátam viszont a kemény parkettán sajgott.
- Bekka, minden rendben? – jött a most már határozottan ideges és aggódó kérdés.
- Nem – nyögtem fel, és felnyomtam magam ülő helyzetbe. – Szerintem a gerincem mentén be fogok kékülni – nyafogtam, és hátamat óvatosan az ágy oldalának vetettem.
- Hát akkor lesz egy saját bejáratú Törpillám – vidámkodott.
- Hű, de jó neked… és nekem – morogtam, és az éjjeli szekrényemen lévő órára pillantottam. – Már dél van? – döbbentem meg.
- Igen, ezért is hívtalak… hát, nem akartalak felébreszteni, de úgy tűnik nem jött össze – motyogta.
- Á, nem baj! Már ébren kellett volna lennem. Ha többet alszok nyolc óránál, akkor álmos maradok.
- Hát én mostanában nem tudok annyit aludni, hogy ne legyek álmos… se ha kevesebbet alszom, se ha többet.
- Végülis örülnöm kellene… szeptembertől hisztis leszek, mert akkor viszont fáradt leszek!
- Jó, hogy előre felkészülhetek – kuncogott. Neki mindig jó kedve van. – Akkor van kedved átjönni? És Lexinek? – kérdezte.
- Ha nem baj, Lexit nem vinném…
- Nekem nem baj – hallottam, hogy mosolyog.
- Rendben akkor… ööö…
- Akkor ott leszek, mondjuk egy óra múlva. Az jó? – kérdezte.
- Tökéletes! – vigyorogtam.
- Akkor majd csengetek! Addig is vigyázz magadra! Szia!
- Oké, szia! – csilingeltem.

Mintha az éjszakai melankolikus, rossz kedvemet elfújta volna a szél, s most ismét csak mosolyogva kezdtem készülődni. Bementem a fürdőbe, s megmosakodtam, majd a szekrényem elé álltam. Tűnődve nézegettem a ruháimat, majd kivettem egy kék-fehér kockás hosszabb inget, és egy farmer rövidnadrágot. Felvettem, majd belebújtam a kék tornacipőmbe, s felkapva a táskámat kirobogtam a nappaliba. Lexit nem találtam itthon, csak egy cetlit a hűtőre rögzítve.

„Az egyetemen vagyok, tájékozódom. Majd este jövök. Jó mulatást, és bocsi! Lexi”

Hát ez olyan Lexis volt. Tömör és lényegre törő. Megmosolyogtam a kis cetlit, majd a hűtőben kezdtem kutatni. Összeütöttem egy szendvicset, és falatozni kezdtem. Nem is baj, hogy Alexa elment, mert amúgy sem vittem volna magammal. Féltem, hogy tesz valamilyen csípős megjegyzést Mike-nak, amit ő egyáltalán nem érdemelt volna meg. Miután megettem a maradék elemózsiámat is, beültem a tévé elé, és mesét kezdtem nézni. Aztán egy óra előtt pár perccel megszólalt a csengő, én pedig rohantam lefelé.

Mike a nagy, fekete Audija mellett ácsorgott. Hátát a kocsiajtónak vetette, és a telefonját nyomkodta elmélyülten. Mosoly szaladt az arcomra, ahogy megláttam a napszemüvegben. Mindig is szexinek találtam, most meg pláne. Amikor meghallotta, hogy mögöttem csapódott az ajtó, azonnal felém pillantott, és elmosolyodott. Lekapta a szeme elől a szemüveget, és elsüllyesztette a zsebében a mobilt.

- Jó az inged! – vigyorgott rám, s csak ekkor vettem észre, hogy ő is kék-fehér kockás inget viselt.
- Hm… a tiéd sem rossz! – érintettem meg ujjaimmal a gallérját.
- Csipkerózsikám… - mormogta, majd az ajkaimhoz hajolt egy puha csókra. Most is, mint először, nagyon intenzíven ért az érzés. Persze nem támadhattam le az utca kellős közepén, de azért sikerült nekidöntenem a kocsiajtónak. Kezeim a mellkasán simítottak végig, testünk szorosan simult össze. Nem tartott tovább fél percnél az egész, nekem mégis fantasztikus volt.
- Nem is vagyok az… - motyogtam az ajkainál, majd még egy utolsó puszit hintettem a szájára.
- Hm… nem én keltem fel délben – kuncogott, s a derekamra kulcsolta a kezeit. Nem úgy tűnt, mint akit zavar, hogy egy forgalmas utcán tartózkodunk. Kezeimet a mellkasán pihentettem, és mosolyogva néztem fel a barna szemekben.
- Hiába vártam a hercegre, aki majd csókkal ébreszt, csak egy telefonhívást kaptam – biggyesztettem le az ajkaimat. Mike úgy isten igazából felnevetett, még a fejét is a kocsi tetejére hajtotta.
- Jaj, Bekka… - sóhajtozott, és próbálta normalizálni a légzését. – Sok minden voltam már, de herceg még nem – rázta meg a fejét. – De legközelebb valahogy majd felmászok a nem tudom hányadik emeletre, nagy nehezen beesek az ablakodon, és csókkal ébresztem az én Csipkerózsikámat! – motyogta kedvesen mosolyogva, s összeérintette az orrunkat. Ez is egy olyan pillanat volt, amit semmi pénzért sem cseréltem volna el. Nagyon ritkán adatott meg nekem, hogy ilyen boldog legyek. Valami mindig árnyékot vetett az életemre.
- Az ötödikre – vigyorogtam. – És van tűzlétra, szóval nem lenne nehéz – nyújtottam rá a nyelvemet. – Menjünk, mert ahogy elnéztem a házadat, jövő ilyenkorra sem fogunk végezni.
- Hát ebben van valami – bólogatott.