Te vagy a zeném

Sziasztok!

Hát így most húzom kicsit az időt a fejezet előtt, bocsi!
Több, mint egy napig csendben voltam a komment kapcsán, ami nálam nagy szó. Viszont így, a nagy kussolásomban meghallottam a Ti hangotokat - képletesen értve persze. És ezért nagyon hálás vagyok, és köszönöm szépen mindazoknak, akik írtak, és bátorítottak! Nagyon jól esett, komolyan mondom, nem gondoltam volna, hogy ennyien lesztek! És, hogy olyanok, akikről még nem is hallottam. Érdekes volt olvasnom, hogy mit gondoltok, és nagyon jól estek a szavaitok! Természetesen nem hagyom abba a történetet! Egyiket sem. Megfordult a fejemben, ahogyan azt írtam is, de azt hiszem, ez normális reakció volt úgy hirtelen. De nem, nem hagyom félbe Bekka és Mike szerelmét, ahogyan Léni és Mike kapcsolatát is tovább fogom bonyolítani, sőt... azzal, amit írtak oda, csak egy valamit értek el: igen, elvetettem az NCIS ötletét. Nem mesélem el, hogy jött volna az a csapat a képbe, mert azzal lelőném a poént, ugyanis hasonló út vezet majd az új jövő felé. Természetesen így változtak a terveim, de a lényegen nem változtat! Hozok én meredeket, olyat, amire aztán lehet majd mondani, hogy az álmaim szánalmas kivetülése. Vállalni fogom! És közben reménykedem, hogy Nektek tetszeni fog! :)
Stílszerűen akarok üzenni a kis csipet-csapatnak, nem fogok káromkodni - még többet -, hanem a legjobbaktól idéznék:

I am not a pattern to be followed
The pill that I'm on is a tough one to swallow
I'm not a criminal, not a role model
Not a born leader I'm a tough act to follow
I am not the fortune and the fame
Nor the same person telling you to forfeit the game
I came in the ring like a dog on a chain
And I found out the underbelly's sicker than it seems
And it seems ugly but it can get worse
'Cause even a blueprint is a gift and a curse
'Cause once you got a theory of how the thing works
Everybody wants the next thing to be just like the first
And I'm not a robot
I'm not a monkey
I will not dance even if the beat's funky
Opposite of lazy far from a punk
Ya'll ought to stop talking start trying to catch up motherfucker

Ennyi! Értsétek a mögöttes tartalmat, kedves Yvette és csapata! Szerintem most együtt menstruáltok, és ez megkavarta a szőke fejeteket!

Csók! Jó olvasást! :)



"A boldogságot nem elég megérdemelni, azt alkotni is kell tudni."
(Jókai Mór)




47. fejezet

Bekka szemszöge:

Álmosan nyitogattam a szememet, és ahogy hozzászoktam a gyér fényhez, Mike-ot vettem észre magam mellett, akinek a fején egy papírból készült, McDonald’s-os korona volt. Nem bírtam ki, elnevettem magam, pedig a fejem fájt egy picit. Erre már ő is megmozdult, és hunyorgatva nézett rám.

- Hogy kerül az-az izé a fejedre? – mutattam felé, mire levette az említett „ékszert” a fejéről, és elmosolyodott.
- Valaki mekiben akart reggelizni valamikor hajnalban, nem emlékszel?
- Öhm… De lehet, hogy rémlik valami.
- Gyere ide! – nyújtotta felém a kezét, és bár eddig is közel feküdtünk egymáshoz, most még közelebb vont, és lassan megcsókolt.
- Lehetne, hogy ne mellettem gyártsátok le a keresztgyerekemet? – mormogta a húgom mellőlünk, mire nagy nehezen szétváltunk. – Basszus… - nyögött fel, és sikeresen felült. – Azért ez valami komoly buli volt!
- Hát, ha nem húztad volna fel magad annyira azon, hogy Peti becsajozott, akkor nem ittad volna le magad a sárga földig! – mondta halálosan nyugodtan Mike, mire Lexi olyan hévvel ugrott felé, és így felém is, hogy feleszmélni sem volt időm. Már csak a sikításokat, és a Mike felől jövő néha fájdalmas nyögéseket hallottam, és a belém fúródó könyököket meg ilyesmiket érzékeltem. Gondoltam jobb, ha kikászálódok mellőlük, és hagyom, hogy kinyírják egymást.

Készítettem egy kis reggelit, és közben szörnyülködtem, hogy Alexa milyen iszonyúan rendetlen. Oké, sosem volt egy rendmániás, de azért erre nem számítottam. Persze, tudom, azt mondják, hogy a zseni átlátja a káoszt. És bár nekem semmi kétségem nem volt a húgom szellemi képességeit illetően, csodálkoztam, hogy képes itt megtalálni valamit. Aztán végre ők is kimásztak az ágyból, kócosan, kipirultan, de roppant elégedetten, hogy sikerült a másikra néhány lila foltot előlegezni. Persze a nyugalom nem tartott sokáig, mert Mike már nem állta meg szó nélkül a káoszt – ahogyan én -, és beszólt Lexinek, így újra egymásnak estek, repkedtek a párnák, a gombóccá gyűrt pólók, én meg úgy éreztem magam, mint egy oviban… mégsem lehettem volna boldogabb. Talán, ha anyáék is élnének, még jobb lenne, de ezen már kár is volt gondolkodnom. Végül sikerült nagyjából nyugalomban megreggeliznünk – igaz, hogy már dél is volt. Kicsivel később sikerült összekaparnunk magunkat, és hazamentünk. Gyorsan lezuhanyoztunk, átmentünk Annához, és kicsit játszottunk Otisszal is, aztán este leültünk a nappaliban egy üveg bor társaságában.

- Fellépésünk lesz majd nem sokára – említette Mike, miközben egy pakli kártyát nézegetett az asztalon. Elmosolyodtam.
- Tudom, Joe mondta a múltkor.
- Eljössz? – pillantott rám, én pedig mosolyogva bólintottam. Még most is imádtam azokat a barna szemeket. – Mi az a kártya? Még sosem láttam.
- A múltkor játszottunk Petivel, magyar kártya. Megtanítsalak? – kaptam mosolyogva a pakli után, mire bólogatott. – Na szóval, harminckét lapból áll. Van benne… ööö… nyolc csoport. Nevezzünk csoportnak – bólogattam a saját magam megerősítésére. Még sosem tanítottam senkit sem kártyázni, mindig engem tanítottak, de nem emlékszem, hogy a nagyi miként magyarázta. Pisis kislány koromban volt még, olyan három évesen már játszottam. – És mindegyik csoportban négy különböző lap: a tök, a piros, zöld meg a makk, ezeket színeknek mondjuk. Na a nyolc csoport meg a tízes, az alsó, a felső… - és magyaráztam, magyaráztam. Tanár lévén mégiscsak viszonylag hamar sikerült elmagyaráznom a Zsírozás alapjait, és játszani kezdtünk.
- Oké, most akkor… - gondolkodott egy alkalommal, majd nagy megfontolással tett.
- Drágám, ez alsó ám, nem felső. Ugye tudod, hogy…
- Ja, igen. Megfogni akartam… Csak nem tudom megjegyezni, hogy melyik pasi melyik… - morogta, és cserélt.
- Nem nehéz. Az alsók a Reding Itell, Harras Rudolf, Fürst Walter és a Kuoni Pásztor. A felsők pedig a Geszler Herrmann, Rudenz Ulrich, Tell Vilmos és a Stüszi Vadász. De egyszerűbb, ha megnézed, hogy a színe az alsó vagy a felső sarokban van-e!
- Jé, tényleg! – úgy vidult fel az arca, mint nekem, amikor végre öt évesen én is rájöttem erre. – Amúgy ezeknek miért van nevük? Mármint… érted…
- Hát, azt tudom, hogy a Tell Vilmos, az valami szabadságharcos volt. Svájci legendás hős. Írtak is róla meg minden.
- Hm…
- Vesztettél, te keversz! – vidámkodtam, mire megcsóválta a fejét, de nekiállt keverni.

Még lejátszottunk pár kört, és sajnos hamar ráérzett az ízére, mert elég sokszor kikaptam. Mondtam is neki, hogy majd Petivel kellene játszania, ő méltó ellenfele lesz.
Elgondolkodva néztem Mike nyugodt arcát, amint a kanapén ülve olvasgatott. Komolyan gondolta, hogy bárhol lehet az esküvő? Biztosan. Tényleg mindent megadna nekem, ami valamilyen szinten félelmetes, de inkább ámulatban ejtő. Nem ezért szerettem, mert képes lett volna a világ összes Hello Kitty-s figuráját megvenni nekem, ha arra kérem, hanem mert egy iszonyúan jó ember volt. Neki a lelke és a szíve volt jó és tiszta. Ebből kifolyólag pedig nem csak azt akartam, hogy az esküvőnk szép legyen, hanem azt, hogy tökéletes. Na, és ehhez kellene egy jó kis helyszín.
Gyorsan elment a szabadidőnk, Mike belevetette magát a melóba, én pedig az egyetemen voltam a legtöbbet. Még szerencse volt, hogy Amber és Lexi segítségével onnan is lehetett szervezni az esküvőt. Mike nem sokat teketóriázott. Mondtam neki, hogy mondjon egy dátumot, mire rávágta, hogy február tizennégy. Közöltem vele, hogy ez egy rémesen giccses ötlet, de tetszett. Így már ténylegesen is elkezdhettünk meghívómintákat nézegetni, ételek után kajtatni, meg virágokat szaglászni.
A helyet később sikerült lefixálnunk, amibe amúgy semmi beleszólásom nem volt. Mike egyik este úgy állított haza, hogy Hawaii-ra reptetjük a népet, ahogyan egy előző este mondta. Először szemberöhögtem, mire ő csak pislogott rám. Kénytelen voltam rájönni, hogy komolyan beszélt.

- Most miért vágsz olyan képet, mintha azt mondtam volna, hogy a Marson lesz az esküvő?
- Hát… mert… - dadogtam, de erre mit lehetett volna kinyögni?
- Figyelj, Lexi, Amber, Tal és Peti rendezik a dolgokat. Körbekérdeztem mindenkit, ráérnek, nem lesz gond, én fizetem az utat, amúgy egy géppel simán mindenki jöhet, sőt… Aztán hazajönnek, mi meg ottmaradunk a nászútra. Persze, csak ha nem szeretnél máshova menni!? – pislogtam párat, majd elmosolyodtam.
- Nem, ott azt hiszem tökéletes lesz. Megnézhetnénk a vulkánt, amelyik…
- Nem, nem, nem! – nevetett fel. – Nem nézünk működő vulkánokat, nem dolgozni mész. Kint fogunk ülni a parton, meg az ágyban fogunk szeretkezni. Semmi más!
- Hogy eltervezted! – kuncogtam, mire csak egy olyan Mike féle vigyort kaptam.

Innentől kezdve nem volt megállás. Mindent gőzerővel szerveztünk, hogy a nagy napra minden tökéletes lehessen. Meglepően jól alakultak a dolgok, pedig azt hittem zavarosabb lesz az egész, mivel Mike eléggé elfoglalt volt. Persze a legtöbb dologban nem kértem ki annyira a véleményét. Például virágdíszeknél, amiket a tortára szerettem volna tetetni, csak megmutattam neki, amit választottam, és rendszerint rábólintott az ilyen dolgokra. Sebtében elrepült az október és a november, megünnepeltük Peti szülinapját, Otist szoktattuk az oviba – eléggé nem fűlött a foga hozzá -, koncertekre jártunk, kiállításokra, interjúkra, és egy decemberi napon érdekes ötlettel állt elő Életem Szerelme.

- Akarok készíteni veled egy kisebb albumot!
- Hogy mit akarsz? – kérdeztem vissza kapásból, mire elmosolyodott.
- Igazából az egyik Undergroundos főszervező srác adta az ötletet. Elmondta, hogy mennyire tetszett neki a koncert, mikor te is énekeltél velem. És tudod… megírhatnánk pár dalt, mondjuk négyet, ötöt, és kiadhatnánk. Jótékonyságra persze, nem a saját pénztárcámat akarom vastagítani – mosolygott, én pedig megálltam az asztal tetején ácsorogva, mivel éppen a csillárt törölgettem. Elképesztő pasi, és belesajdult a szívem, hirtelen annyira megrohantak az érzések. – Minden oké, csak mert úgy látom menten elbőgöd magad?! – félig felém nyúlt, de aztán mégsem, és olyan aggódva nézett rám, hogy végül felnevettem.
- Nem, semmi baj. Csak tudod, néha meglepődök még magam is, hogy mennyire nagyon szerelmes vagyok beléd! – meglepődött a kijelentésemen, láttam rajta, hogy kicsit összezavarodott.
- Ööö… én is szeretlek, Bogaram! – mosolyodott el halványan. Leejtettem magam mellé a rongyot, amivel törölgettem, majd kisétáltam az asztal szélére, és leültem. Mike a lábaim közé helyezkedett, ujjait végigfuttatta a combomon, és lágy puszit nyomott a számra.
- Szívesen megírok veled pár dalt, igaz, hogy most elég sok minden előtt állunk… - motyogtam a szájánál, és lassan végighúztam rajta a nyelvem.
- Tudom, de olyan jól állsz a szervezéssel, és gondoltam, a szabadidőnkben jó buli lenne.
- Igen, ezzel egyetértek! – bólogattam.

Nem kellett többet beszélnünk, minden adott volt. Elfektetett az asztalon, és lassan kezdett kibújtatni a ruháimból. Ujjai végigjárták a testemet, lágyan érintett, amitől halkan sóhajtoztam, de mikor erősebben belemart a csípőmbe, felnyögtem. Pontosan tudta, hogyan szeretem. Ajkai nedves csíkot húztak a nyakamra, és én is levettem róla az utolsó ruhadarabot is. Tök felesleges volt az a sok anyag kettőnk között. Birtoklóan, mégis gyengéden vette be a testemet, én pedig képtelen lettem volna bármi másra is gondolni, mint rá. Kitöltött, tökéletesen, minden sejtem bizsergett, s csak a barna szemek és az érzés volt.

**

Mike szemszöge:

- Nos, milyen dalokra gondoltál? – kérdezte Kedvesem a decemberi két ünnep között, miután hazaértünk anyáéktól, és bevettük a stúdiómat.
- Te milyenre gondoltál? Tudom, hogy gondolkodtál már ezen – mosolyogtam rá, mire felnevetett, és leült a zongora elé.
- Peti, igaz? Tudod, még most sem tudom elhinni, hogy ennyire jól kijöttök egymással… - csóválta hitetlenkedve a fejét, amitől hullámos, barna tincsei össze-vissza lengtek az arca körül. Csodaszép volt.
- Igen, ő mesélte – bólogattam. Mit mondhattam volna? Elfogadtam és hozzászoktam, hogy Peti egy öntelt seggfej a nőkkel, de mint haver, tökéletes. Ezt Bekka is tudta.
- Hm… - egy pillanatra beharapta az ajkát, majd ujjait a billentyűk fölé helyezte.

A We Made It zongoraszólama csendült fel, nekem pedig hatalmas vigyor került az arcomra. Ezt a zongorajátékot én írtam Busta zenéjére, és szerettem, s ahogy elnéztem Bekka is. Kissé összevonta a szemöldökét, ahogyan nyomkodta a billentyűket, nagyon komoly volt, látszott rajta az összpontosítás. Kicsit lassabban játszotta, mint én, de nem volt ebben hiba. Tudtam, hogy ő régen zenélt, zongorázni mindenképpen régen zongorázott, de minden ott volt az ujjaiban, csak kicsit hozzá kellett szoknia. Aztán a dallam váltott, élesen átjátszotta a számot a My Decemberbe, majd kicsivel ez után az In The Endbe.

- Nem vagyok Chester – kezdte halkan, s közben valamilyen ismeretlen, lassú dallamot játszott. – De tudok énekelni egy kicsit, te meg nagyon – egy pillanatra elmosolyodott, bennem pedig régi mégis új érzésként kelt fel, hogy életem legjobb döntése volt megkérni a kezét. – De szeretnék valami dinamikust, valami olyat, amitől az emberek lélegzete eláll. Mint az In The End vagy a From The Inside.
- Igen, én is gondoltam rá, hogy idézzük fel a régi dolgokat – értettem vele egyet.
- Igen. Tudod… régen más voltál. Most már… hogy is mondjam? Hát felnőttél, vagy komolyodtál. Most már nem tombolsz úgy, legalábbis nem… nem olyan fokozaton… Érted, mire akarok kilyukadni, vagy hülyeségeket beszélek? – pillantott fel rám zavartan mosolyogva.
- Tökéletesen értem. Én is tudom, hogy így van… olyan… - hiába saját magamról volt szó, nem találtam a szavakat, a megfelelő jelzőket. Vagy talán pont ezért, mert rólam beszéltünk…
- Emlékszem, néztem veled egy interjút egyszer a neten, és akkor valaki arról kérdezett, hogy miért nem piros már a hajad. És te azt mondtad, hogy nem gondoltad úgy, hogy már ez helyes lenne. Hogy te legyél az a furcsa pasi, aki harminc körül piros hajjal jár… Erre gondoltam. De ez még nem jelenti azt, hogy ne festhetnénk kicsit be újra… - vigyorgott rám huncutul.

Tökéletesen igaza volt. A régi tűz már nem égett bennem, már más valaki voltam, csak ugyanazzal a lélekkel, ami kicsit más lett. Oké, nehéz követni, de mégis értettem, mire akart kilyukadni. Jó egy óráig csak ültünk ott, én hallgattam, ahogyan Bekka egyik számot játszotta a másik után, aztán rájöttünk, hogy kezdenünk is kéne magunkkal valamit.

- Előbb írjunk dalszöveget, és csak aztán zenét rá.
- Miért? – vigyorogtam rá. Tudtam a választ, de mégis azt szerettem volna, ha ő mondja ki.
- Mert szerintem jobb dalszövegeket hoztatok össze az első két albumon – vont vállat, majd mintha csak akkor esett volna le neki, hogy mit mondott, bocsánatkérően és kissé ijedten nézett rám. – Ne haragudj, úgy értettem, hogy… izé…
- Tudtam, hogy így gondolod – vontam meg a vállamat én is. Cseppet sem haragudtam rá emiatt.
- Honnan? Ó a francba! – csapott a combjára tettetett bosszúsággal. – Peti, mi? Hát komolyan mondom, kinyírom egyszer.
- Igen, ő – bólintottam.
- Hát… jó, végülis nem azt mondom tudod, hogy az A Thousand Suns nem jó, mert de. Nagyon szeretem, csak az előbb írunk zenét, mint szöveget téma nekem nem jönne be. Azt tudom, milyennek szeretném hallani a dalokat, szóval tudom, milyen dinamikája legyen.
- Oké, felőlem mehet… - odasétáltam az egyik szekrényhez, lapot és tollat vettem elő, majd lehuppantam a kanapéra. – Ötlet? Miről szóljon?

Egész éjszaka ott ültünk, és szavakat, néha mondatfoszlányokat firkáltunk papírokra. Az alkotást nem lehetett siettetni, ez nem úgy megy.
Eltelt a szilveszter, egyetemi buliban ünnepeltük az újévet, majd január első heteiben Bekka maximálisan belevetette magát a dalszerzésbe, minden nap, mikor hazaértem, egy csomó ötlettel állt elő. Neki vizsgaidőszaka volt, így nem volt annyi dolga, nekem viszont sűrű programjaim akadtak. De az ő lelkesedése engem is magával ragadott, így kevés alvással, és sok melóval, de majdnem két teljes számot is összeraktunk január végére. Úgy döntöttünk, hogy egy kis ideig szüneteltetjük ezt, legalábbis február végéig mindenképpen, hiszen közeledett az esküvőnk. Bekka február elsejével egy hosszú szabadságot vett ki, és én is igyekeztem lezárni az ügyeimet egy ideig. Az utolsó ötletek még megszülettek, miszerint Chestert is felkérjük majd egy szám erejéig a többiekkel együtt. Mégiscsak úgy lesz az igazi, Bekka akart egy zúzósat is összehozni, mint a Qwerty. Valamint azzal is kísérletezgetett, hogy a meglévő Linkin Park számokból rakjon össze egy újat. Egyik este arra értem haza, hogy az összes dalszöveg ki van nyomtatva, soronként szét van vágva, és Bekka az ágyon fekve rakosgatta egymás alá és fölé őket. Megmosolyogtam ezt, megszállottan hajtogatta, hogy márpedig összeteszünk egy ilyen számot is. Hát, nem álltam az útjába, a dalszerzés nagy részét úgyis magamra vállaltam, hadd bíbelődjön csak a szöveggel.
Így hát mosolyogva és boldogan készültünk február első hetében, mert mindketten éreztük a sejtjeinkben, hogy nemsokára minden más lesz. Igen, csak egy papír, mégis… minden más lesz.


UI: Jééééé, most nézem, hogy a nagy "forradalomban" 49 követőm lett! Az 50.-nél ünneplünk, lehet küldeni az ötleteket! :D

Mert ezt érdemlem!

Kaptam komit! Íme, nem titkolom:

Szia!
Már régóta olvassuk a történetedet, de úgy érezzük, most már írnunk kell. A részletesebb magyarázatot megtalálod a másik blogodon majd, az ATSnél. Úgy döntöttünk ide röviden írunk!
Szóval itt vagyunk egy ideje, olvasunk, de nem látjuk az értelmét. Hova halad a történet? Mi lesz a vége? Hullámvölgyek sokaságát láthatjuk, amiben Mike és Rebeka hol fent vannak, hol lent. Nem értjük, hogy ez mi akar lenni?! Szerintünk az is rettentő gáz, hogy míg az elején ki volt szorítva a történetből, most szinte főszereplő lett. Ez miért van? Tök értelmetlen! Aztán ott van Lexi meg Dave, akik szintén hol itt vannak, hol ott. Arról nem is beszélve, hogy így két David van a történetben. Ez überszar! Amúgy meg Anna sosem lenne ilyen, ebben szinte totálisan biztosak vagyunk! Nem ismertük annyira az LP világát, csak mióta téged olvasunk, de azóta eléggé szakértők lettünk. És ez így, ahogy le van írva egy rakás... tudod mi! Anna sosem törne és zúzna, ha meg igen, miért lépett ki a képből? Ellentmondásosan írsz, tök hülyeség az egész. Bekka ráadásul most megcsillogtatta tudását a színpadon is. Na ez volt az a pont, ahol lefejeltem a barátnőimet, és vissza. Basszus, ez mi? Ilyen tuti biztos, hogy soha a büdös életben nem történne meg.
Amiben jó vagy, az a szex. De ennyi. Viszont nem írhatsz LP témában pornót... Kár. Ha abból állna a történet talán jobb lenne, de lehet, hogy nem. Ráadásul az is szánalmas, hogy alig kapsz komit, mégis ennyit posztolsz. Nem látod, hogy senkit nem érdekel az, hogy töröd magad? Nem sorolom fel az összes novellafüzéred, mert hosszú lenne, csak érdekesnek tartjuk, hogy mi a szarért nem veszed a lapot?
Na mindegy, szerintem terjengősebb komit fogunk írni most az ATShez. Majd ott még olvashatod a véleményünket.
Ha megharagszol és kiakadsz, akkor pedig egy fellengzős liba leszel, aki nem bírja a kritikát!
Üdv, Yvette és csapata

Hátakkor itt, ezen a blogon, egyelőre csak annyit mondok, hogy kapjátok be a faszomat! Ezt így kiírtam, igen!
Ja és természetesen a holnapi friss elcsúsztatásra kerül. Kurvára át kell gondolnom mindent. Hogy jöttök ti ahhoz, hogy ilyen stílusban beszéljetek rólam, meg a szereplőimről?
Na mára csak ennyi.
Amy

Happy birthday, Joe!

Boldog 35. szülinapot, Joe! :)

Szavazz!

Kell magyaráznom? ... Nem hiszem. Még mindig a Linkin Park a legjobb az egész világon! :)
Katt és szavazz!

A színpad Hercege és a morgós fizikus

"Utálat és szeretet között csak egy hajszálvékony határ húzódik."




46. fejezet

Mike szemszöge:

Bekka olyan hévvel ugrott a nyakamba, hogy komoly erőfeszítésembe tellett, hogy nem vágódtunk hanyatt. Hasonlóan boldog voltam, mint ő, hiszen minden vágyam volt, hogy igent mondjon nekem ma. Persze nem hiába mertem ennyi ember előtt megkérni, biztos voltam benne, hogy igennel fog felelni.

- Ennek nem lehet így vége! – motyogta, mikor elvált tőlem, én pedig meghökkenten néztem rá.
- Miről beszélsz? – oké, totál elvesztettem a fonalat. Homloka ráncokba szaladt, majd hirtelen otthagyott, és Joe fülébe magyarázott valamit. Ő csak bólogatott, mondott valamit, aztán mindketten rám néztek, és intettek, hogy menjek oda.

Így történt meg az, ami nem gyakran, hogy bár tényleg befejeztük a koncertet, most mégis visszasétáltunk. Bekka, Joe, Rob, Phoenix és én. Nem volt választásom, Rebeka kész tények elé állított, mikor vigyorogva, kicsattanó jókedvvel közölte a kissé hangos közönséggel, hogy van számukra még egy dalunk: el kell énekelnem a No Roads Left-et. Nem kicsit kerekedtek el a szemeim, de nem volt időm tiltakozni, Greg a kezembe nyomta a megfelelő gitáromat, Bekka pedig felemelte a két kezét és ütemesen tapsolni kezdett. Az a sok ember vele együtt mozdult, megadták az alapját az egésznek. Aztán Rob számolt be, és Bekka elkezdte játszani a ritmust. Kénytelen voltam kötélnek állni, és beszállni. Szerettem énekelni. Ez alapvető volt, nem csak a rap része érdekelt a dolognak, de sosem leszek olyan énekes, mint Chester. Ezért is éneklek olyan keveset az albumokon. Most mégis, ahogyan Bekka sugárzó mosolyát és csillogó szemeit néztem… Megérdemli. Megkértem a kezét, igent mondott, a feleségem lesz, miért ne tennék érte még valamit? Ha annyira szeretné… És be kellett vallanom magamban, hogy ezt a dalt én is imádtam.
Tökéletesen játszottunk együtt, noha ezt nem gyakoroltuk. Nem hiába, a vér nem válik vízzé - szokták mondani, és Bekka apukája tehetséges volt, ami nem kis részben Bekkára is jellemző. A legjobban viszont akkor lepődtem meg, mikor velem kezdte énekelni a refrént. Totál képzavar. Fantasztikus volt. Nem olyan a hangja, mint Cheznek, sokkal inkább tiszta, tipikus női hang, de kimondhatatlanul tetszett. Végig alig bírtam magammal. Annyira felvillanyozott a dolog, hogy legszívesebben körberohantam volna a világot, de most beértem azzal, hogy együtt zenélhettünk. Persze a közönség tombolt, odáig voltak, hogy még egy számot eljátszottunk, majd mikor az véget ért, Rebeka Phoenixbe kapaszkodva intett nekik. Hihetetlen egy nő! De ezt eddig is tudtam, nem hiába szerettem szívem minden szerelmével.

**

Amint beléptünk hajnalban a házba, Bekka megint olyan hévvel esett nekem, mintha nem is két hatalmas koncertet tudtunk volna le, ráadásul a mai után még ünnepelni is elmentünk. Ujjai az ingem alá nyúltak, és végigsimított a hasamon, miközben vadul csókolt.

- Életem… - akartam félbeszakítani, de nem lehetett.
- Megtennéd, hogy most befogod, és csak szeretkezel velem reggelig? – mormogta, közben pedig már az összes inggombom ki volt bújtatva a helyéről. Ezen elmosolyodtam, és inkább nem szóltam többet.

Élveztem, hogy a lánykérés ennyire boldoggá tette, és tényleg reggelig kényeztettük egymást. Csendesen feküdt mellettem, és már éreztem, hogy majdnem elaludt – ahogyan a hátát simogattam, egyre jobban lenyugodott a légzése -, de ekkor megszólalt a mobilom. Morogva nyújtózkodtam érte a földre, ahova kerül, miután Bekka lerángatta rólam a nadrágomat. Anyukám hívott, jól le lettem cseszve, hogy nem is szóltam, mit tervezek, aztán gratulált nekünk, még Bekkával is trécselt egy darabig. Én csak vigyorogva – és holt fáradtan – bámultam a plafont. Aztán jött a hívás az öcsémtől, Taktól és Ryu-tól – ők is fel voltak háborodva, hogy nem tudtak a tervről -, és sebtében delet ütött az óra.

- Szerintem hagyjuk ezt a pihenés dolgot! – rántotta meg a vállát Kedvesem, és kimászott mellőlem az ágyból. Nos, ahogy végignéztem fedetlen testén, én sem éppen aludni óhajtottam volna, de olyan gyorsan eltűnt a szemem elől, hogy kénytelen voltam lecsillapítani magam. – Valahogy még most sem hiszem el… - merengett mosolyogva, az eljegyzési gyűrűt bámulva a konyhapultnak támaszkodva.
- Pedig elhiheted, még felvételünk is van róla – nevettem.
- Ó, tényleg. Tök jó, majd a gyerekeink is láthatják, hogy az apjuk egy igazi Herceg volt a színpadon – csókot nyomott a számra, és csillogó szemei az arcomon időztek.
- Se nem vagyok szőke, se nem jöttem fehér lovon.
- Nem baj, az csak formaság. Te itt vagy Herceg – mutatott a mellkasomra – meg itt – ekkor az övére bökött. Hát kívánhatnék nála tökéletesebbet?

Rebeka szemszöge:

Halkan szólt a laptopom pici hangszórójából a Collision Course, én pedig pakolgattam a dolgaimat. Roger és John, miután koccintottunk egy-egy kicsi pohár whisky-vel, elmentek órát tartani. Ők azok a tipikus szemét tanárok voltak, akik már az első napon is képesek voltak leadni az óráikat. Ennek ellenére sokan szerették őket, hiszen amilyen szigorúak voltak, legalább olyan jófejek is.
Mosolyogva gondoltam vissza arra, hogy egy évvel ezelőtt kezdtem itt, és jó úton haladok afelé, hogy én is elismert tagja legyek a tanári karnak – még ha ez beletelik is némi időbe.
Néha bekukkantottak a többiek is, Peti például magával hozta a fél tanszéket és újabb kör erős ital csúszott le a torkunkon gratulálva az eljegyzéshez, viszont most csend volt. Órák voltak; azok a tanárok, akiknek nem volt éppen dolga, mint például nekem, az irodájukban voltak és dolgoztak, a diákok pedig a termekben ültek. Éppen az egyik könyvespolcon próbáltam rendbe tenni a káoszt, mikor valaki halkan kopogtatott a nyitott ajtón.

- Szia, nem zavarlak nagyon?
- Dave! – meglepetten pislogtam a zavartan mosolygó srácra. – Nem, nem zavarsz, gyere csak beljebb! – lassan lépkedett felém az irodában, láttam rajta, hogy irtóra zavarban volt.
- Hát én csak… szóval én hoztam neked valamit… gondoltam, talán… kíváncsi vagy rá – és átnyújtotta nekem az ismerős, fekete, keményborítós könyvet.
- Hát hogy ne lennék rá kíváncsi, ne viccelj! – legyintettem mosolyogva. – Gratulálok hozzá, igazán fantasztikusan megírtad! – két puszit nyomtam az arcára, ő pedig csak kérdőn bámult rám. Odaléptem az íróasztalomhoz, és elővettem belőle a már megvásárolt és elolvasott könyvet, s felmutattam.
- Nem hittem volna, hogy megveszed… - pislogott kissé meglepetten, mire én csak felnevettem. – De most komolyan, ez sokat jelent nekem… - motyogta szégyenlősen.
- Ugyan – legyintettem. – Tudtam, hogy fantasztikus lesz, és én nem haragszom rád… meg kíváncsi is voltam. Mike-tól kaptam egyébként ajándékba – vigyorogtam boldogan.
- Ó, tényleg. Láttalak ám, én is ott voltam! Gratulálok az eljegyzésetekhez!
- Köszönöm szépen! – újabb két puszi következett, majd beszélgettünk még kicsit. Természetesen dedikáltattam a „Behind my back”-et Dave-vel. Elmondta, hogy Lexinél is volt, és mennyire jó volt vele beszélgetni.

**

- Tudod, van egy olyan érzésem, hogy Dave még nincs túl a húgomon… - motyogtam elgondolkozva, miközben a rántott húst paníroztam.
- Nekem nem mondott semmit a gangon… - vont vállat Mike.
- Nekem sem mondott semmit, csak… valahogy úgy láttam, mintha még szeretné őt.
- De már elég régen szakítottak, nem hiszem, hogy…
- Megjöttünk! – üvöltött az emlegetett, azaz Lexi, félbeszakítva Mike okfejtését. – Te meg húzz már el innen, te pöcsfej! – ordított, ahogyan a torkán kifért, Mike meg én pedig csak összenéztünk.
- Ez nem normális! – robogott be a konyhába Peti, kicsit mintha zabos lett volna ő is, Mike-kal gyorsan kezet fogott, nekem puszit nyomott a homlokomra, elcsent egy csokit az egyik tálból, és lehuppant az egyik székre. – Biztos stukál, vagy valami…
- Stukál a jó édes anyukád, az! – förmedt rá a húgom, szőke haja összekócolva, vizesen tapadt a hátára, a ruhájából pedig csavarni lehetett volna a vizet. Mike rezignáltan nézte, ahogyan egy nagy tócsa keletkezik a padlón, míg Lexi vérvörös arcáról csak úgy sütött a düh.
- Te…? - nyögtem ki kérdőn Peti felé, mire halál nyugodtan, csokit majszolva megszólalt:
- Ja, belebasztam Otis medencéjébe – bólint, és mint aki jól végezte dolgát elsétált a nappaliba, és hallottuk, hogy bekapcsolta a tévét.
- Öhm… én akkor most csatlakozom hozzá – mondja egyetlen Szerelmem, de a szája vészesen megrezzent az elfojtott nevetéstől.
- Menj is! – ripakodott rá Lexi duzzogva. – Kezetfoghattok, kis szemetek! Majd meglátjuk mennyire fogsz örülni egy ellenségnek a családban!
- Én nem is… - kezdte volna Mike, de végül kitört belőle a nevetés. Szó szerint röhögött, úgy, ahogyan a legjobb kedvében szokott, majd kiszedett Lexi hajából egy faágat.
- Na menjél! – sóhajtott teátrálisan egyetlen tesóm, és figyeltük, ahogy Mike elsétált.
- Öltözz át! – mosolyogtam rá, és felfelé intettem a kezemmel.
- Jó, egy perc és jövök segíteni!

Csak a fejemet csóváltam. Ezek ketten sosem fognak kijönni egymással, az biztos!
Lexivel végül gyorsan befejeztük a vacsorát, aztán hatan megvacsoráztunk – közben befutott Amber és Rob is. A szó villámgyorsan az esküvőre terelődött, mi pedig tervezgetni kezdtünk. Nem akartam húzni az időt, ezt Mike-nak is megmondtam, hiszen nem leszünk fiatalabbak. Ő már harminchat lesz, és hát ha még gyerekeket akarunk, akkor jó lesz, ha időben nekilátunk.
Mike nem szólt bele semmibe, amit a hetek alatt lassan összeírogattam – meghívótervek, tortaötletek, menü... Meg persze a meghívottak. Az én részemről nem sok vendég volt kilátásban. Lexi úgyis az egyik koszorúslányom lesz, Peti fog az oltárhoz kísérni, és még volt pár kolléga, akit meg akartam hívni, de egyértelmű volt, hogy a több vendég, az ő részéről fog érkezni. A dátumot viszont nem tudtuk kitűzni.

- Nem tudom, Édesem – mondta, miközben ujjai a csípőmnél kalandoztak. Már késő este volt, ágyban feküdtünk és valamilyen filmet néztünk. – Minden megvolt ebben az évben, amit szerettem volna: az új album, te… Nekem mindegy, mikor jössz hozzám.
- De szeretnéd minél előbb, nem? – pillantottam fel rá, és a barna szemekbe néztem.
- Jó lenne… - aztán megvonta a vállát.
- Tehát neked édesmindegy! – nevettem fel, és feljebb tornásztam magam, hogy megcsókolhassam.
- Igen – bólogatott, olyan huncut vigyorral, hogy ha álltam volna, tuti beleremegnek a térdeim.
- De jó lenne, ha nem lenne rossz idő. Szóval olyan április, május? – fölém gördült, én pedig azonnal a derekára kulcsoltam a lábaimat, hogy aztán megérezhessem, mennyire kíván engem. Lehunytam a szememet élvezetem jeleként, és élveztem, ahogyan végigfuttatja a nyelvét a nyakamon.
- Én elviszlek téged Hawaii-ra is, ha szeretnéd, akár holnap. A hely meg az időpont nem fontos, ahol szeretnéd, ott foglak elvenni feleségül… - mormogta a bőrömbe, aztán ujjai végigsimítottak legérzékenyebb pontomon.
- Úr Isten! - nyögtem fel, mire halkan felkuncogott.
- Nem Szivi, csak én - kis felvágós!

Alexa szemszöge:

Hova a búbánatos picsába tudtam eltenni a kicsi táskámat? – morogtam magamban. Mióta Bekka elköltözött, semmit sem találok. Túl nagy lett így a szabad hely, ahova szétdobálhatom a cuccaimat. Borzalmas.
Megszólalt a csengő, én pedig rohantam ajtót nyitni. Azonnal Amber nyakába ugrottam, amint megláttam, és beinvitáltam. Még törölközőben szambáztam a lakásban, és elpanaszoltam neki, hogy nem találom azt a tatyót, amit vinni akartam. Közösen megkerestük – Bekka régi ágya alatt volt, ki tudja, ki tette oda? -, aztán elkezdtünk készülődni. Bekapcsoltuk a zenét, és a fürdőben elkezdtünk készülődni. Annak ellenére, hogy már hűvös november volt, rajtunk rövid, feszülős ruhák voltak. Amberen egy ezüst színű, rajtam pedig méregzöld. Ehhez mérten sminkeltünk, meg választottunk cipőt is, és csupán negyvenöt percet késtünk a buliból. Bekka és Mike már ott voltak, az egyik asztalnál ültek, és Mike meg Peti feltűnően jól mulattak, még a nővérem szája is felfelé görbült. Nem hittem volna, hogy ez a seggfej tud jófej is lenni – milyen érdekes, nem igaz? -, de mint kiderült, a nővéremért mindent megtenne, még meg is változott egy kicsit. Na persze nem annyira, hogy velem is tudjon viselkedni, de ne akarjak már mindent egyszerre! Amber kilőtt a tömegben, majd eltűnt, gondolom a táncos csajokat láthatta meg, így odatipegtem a magas sarkú cipőmben a nővéremék asztalához, és mosolyt villantva feléjük, leültem.

- Nahát, drága leendő sógorom, milyen jól nézel ki! – kacsintottam Mike felé, mire felnevetett. Egy fekete-szürke mintás pólót viselt, és sötét farmert. Meg kellett hagyni, a nővérem egy piszok kis mázlista.
- Köszi, te is irtó csinos vagy! – bókolt, mire csak elvigyorodtam.
- Ja, meg kell hagyni cica, nem is rossz, nem is rossz… - motyogta Peti, és olyan látványosan végigmért, hogy bennem akadt a levegő. Hogy merészeli?
- Ez az a villamos, édes öregem, amire te sosem fogsz felszállni, szóval jobb lesz, ha becsukod a szádat, és valami olcsó kis ribi után nézel, akikkel szoktál hálni! – szóltam oda neki, csak úgy mellékesen, mire ő felnevetett. Mindig ezt csinálta, sosem vette fel a sértéseimet, mindegy volt, hogy burkoltan mondtam, vagy nyíltan. Mintha én mindig megmaradnék Bekka kishúgának, és ennyi. Idegesítő egy fazon!
- Oké, te mondtad! – odahajolt Mike-hoz, és halkabban megkérdezte, mintha a nagy zajban amúgy is valaki meghallhatná rajtunk kívül. – Ki legyen az? – Mike megütközve nézett rá, mire Bekka felnevetett.
- Ne lepődj így meg, Életem! – megsimogatta Mike arcát, nekem pedig elszorult a szívem. Volt valami iszonyatosan nagy szerelem kettejük között, amilyet még sosem láttam, tapasztalni meg tutira nem fogom. És emiatt, bármennyire is szégyelltem bevallani magamnak, de irigy voltam Rebekára. Megtalálta az igazit, a nagy őt. Én sosem fogom már? – Azt hittem, ha már együtt készíttettétek nekem a gyűrűt, ennyire megismerted Petit.
- Hát… én is azt hittem – vigyorodott el Shinoda.
- Na jó, én nem vagyok kíváncsi a vadászatra, elégszer láttam már otthon! – mondtam, és felálltam, hogy igyak végre valamit.
- Most miért? – kapta el a kezemet Peti, és vigyorogva nézett fel rám. – Te mondtad, nem is érdekel, hogy sikerül-e felszednem valakit?
- Majd dobj meg egy SMS-sel… - vonogattam a vállamat, majd otthagytam őket, és a pulthoz sétáltam.

Kértem egy pohár vodkát, tisztán, és felültem az egyik bárszékre. Nem sokkal később megjött Amber is, néhány lány társaságában, és vihorászva Petiről kezdtek el beszélni. Igen, arról a Petiről – a mi Petinkről. Ah, hihetetlen, hogy mindenkinek tetszik! Bosszantó. Senki sem látja, hogy egy szoknyapecér? Vagy pont ezért szeretik? Ők is egyek akarnak lenni a megfektetett nők sorában?
És Peti csak vigyorgott, csábította az egyik csajt, én pedig addig ittam, míg teljes képszakadás nem volt. Nem bírom ezt a sok boldog embert!
Másnap reggel úgy ébredtem fel, hogy a fejem hasogatott, és az ágyamban mellettem Bekka feküdt, mellette pedig Mike. Mind a hárman az előző esti ruháinkban voltunk, és valamilyen furcsa oknál kifolyólag Mike fején egy McDonald’s-os korona volt. Érdekes… Aztán nagy nehezen rájöttem, hogy azért ébredtem fel, mert a telefonom rezgett párat a táskámban, aminek a vállpántja valamiért a combom köré volt tekeredve. Mégis mennyire áztunk el tegnap?
Az MMS(!) feladója Peti volt, mellette egy csaj pózolt egy ágyban(!), marha nagy vigyorral a képén, alatta az üzenet: „Sikerült megfektetnem. Remélem neked is hasonlóan jó éjszakád volt, cica!”
Rohadj meg, hogy ezért felébresztettél! – morogtam és nagyot nyögve a fejfájástól, visszafeküdtem.

Miért csak az álmaimban? - 3. rész

A Nap ragyogóan sütött az égen, a madarak csiripeltek, és vidáman repkedtek a fejem felett, Ő pedig ugyanúgy mosolyogva várt, ugyanazon a réten, ahol legutóbb is találkoztunk. Én mégsem tudtam Vele örülni. A torkomat marta egy láthatatlan kéz, a fogaimat összeszorítottam, hogy ne gördüljön le egy könnycsepp se az arcomon. Ő is észrevette a vonásaimon, hogy valami nincs rendjén, s azonnal felpattant a fűből, hogy aggódva kinyújthassa felém a kezét.

- Mi baj van, Netti? – kérdezte azonnal, én pedig három lépésnyire Tőle lecövekeltem. Tekintetem a kinyújtott karokra tévedt, s míg a szívem azt kívánta, érintsem meg, hogy a jól ismert bizsergés járhassa át az egész testemet, de az eszem tiltakozva hátrált a gondolat elől.
- Elegem van – mondtam, de nem néztem a szemébe, egyszerűen képtelen voltam rá. – Belefáradtam abba, hogy létezem – motyogtam nagy nehezen, a gombóc a torkomban csak nőtt, ezzel fojtogatva engem.
- Miért? – leengedte a kezeit, mikor elfogadta, hogy nem fogok odabújni hozzá. Nem kezdett el győzködni, nem mondogatta, hogy vessem el ezt a képtelenséget. Mert csak az álmaimban létezett. Velem együtt legalábbis csak ott.
- Egyszerűen nem megy. Legszívesebben csak ülnék egy fotelben és néznék ki a fejemből. Meguntam mindent, Mike! – összeszedve minden erőmet felnéztem a barna szemekbe. – Hiába süt a Nap, hiába virágzik a természet, bennem halott minden. Ugyanolyan kopár és kietlen vagyok, mint a legrosszabb pillanataimban.
- Mégis idejöttél… - tétován felém lépett egyet, és arcán bizakodó félmosoly jelent meg. Ezért nem mertem az elején a szemébe nézni. Megbabonáz, mert szeretem.
- Hát nem szánalmas? – ráztam meg a fejemet lemondóan, kissé cinikusan. – Te csak az álmaimban létezel.
- Nem igaz, és ezt te is tudod! Emlékszel, hogy azt mondtam legutóbb, hogy lehet, hogy én is éppen rólad álmodom?
- Emlékszem, de ez butaság – nagyot sóhajtottam, de az Ő lelkesedését nem tudtam letörni. Hogyan is tudtam volna, hiszen pontosan a kedvemre teremtettem magamban, magamnak.
- Miért? Most nálam van éjszaka és nálad nappal. Lehet, hogy…
- Elmegyek, és nem jövök vissza többé! – szakítottam félbe, s arcáról eltűnt minden jókedv. Egy csapásra sikerült szegénynek fájdalmat okoznom, láttam tökéletes vonásain.
- Miért? – jött az újabb kérdés, amire én már nem akartam válaszolni. Ő nem tudhatta milyen rossz érzés nekem, hogy rajta kívül nincs más. Nincs olyan, aki valóban szeretne. Ha Ő igazából is az enyém lenne, nem is kellene más. Nem lenne másra szükségem. De nem így volt, és az álmodozással csak még nehezebbé tettem az életemet.

Odaléptem elé, utoljára rásimítottam a kezemet az arcára, és lehunytam a szemem. Honnan is tudhatnám, hogy milyen lehet ez valójában? Hogy milyen érzés a borostás arcát simogatni? Sehonnan. Ajkaimat még egyszer az övére nyomtam, s gyors puszit leheltem rá. Ezt sem tudtam biztosan, milyen lehet. Viszont azt el kellett ismernem, hogy itt és most tökéletes volt. Sietve hátat fordítottam Neki azzal a feltett szándékkal, hogy többé nem térek vissza. Hogy ezentúl csakis a valóságban fogok élni, Nélküle. Pokolian fájt, felért egy igazi szakítással. Néhány lépéssel később rájöttem, hogy képtelen vagyok elmenni innen. Még nem járt le az időm, még alszom. Úgy teremtettem meg azt a világot, ahol Vele vagyok, hogy magamtól ne ébredjek fel belőle. Kellett hozzá egy külső kényszer, egy katalizátor, mint az óra csörgése, anya hangja és rázogatása, vagy valami hasonló.
Talán órákig, talán csak percekig álltunk ott ketten, én a hátamat mutatva Neki, mégis végig éreztem, hogy a szemei rajtam időztek. Sokszor sutba akartam dobni az elhatározásomat, és visszafutni Hozzá, a karjai közé, hogy újra egyek lehessünk. Mégsem tettem. Valami olyan dolog megtört bennem a való életemben, ami kellő erőt adott ahhoz, hogy magamat és Őt is kínozva, de elhagyjam ezt a helyet, Őt. Csak álltam ott, és bámultam a lábaim előtt elterülő tökéletes rétet, a virágokat, s a szélén magasba nyúló fákat. Minden csendes volt, és békés, csak az én szívem háborgott. Mintha azzal, hogy azt mondtam Neki, hogy vége van, még sivárabb lenne a lelkem.
Váratlanul ért a hosszú idő alatt eltelt csendben az Ő hangja. Nem értettem tisztán mit mond, ezért felé fordultam. Viszont amint megpördültem a tengelyem körül, minden szétfolyt, és elpárolgott, ami körbevett. Mintha csak színes tinták sokasága alkotta volna a világot körülöttem. Az Ő alakját már nem is láthattam, megszólalt az a bizonyos katalizátor, ami kiszakított az álmok világából. Az Ő hangja, csak most már a valóságban, egy telefonos ébresztő képében, ezzel a végét jelezve egy mesterien megalkotott világnak.

Szerelem a színpadon

"Nem elég magadban tudni, hogy ő az igazi. Azt világgá is kell kürtölni, hogy mindenki tudja, ő többé nem szabad préda."




45. fejezet

Bekka szemszöge:

New York csodálatos és hatalma város. Nem sokat láttam mondjuk belőle, csak a szállodai szoba ablakából csodálhattam meg a kilátást, ami meg kell hagyni pazar volt. Mike folyton mosolygott, mintha nem is ebben a világban járt volna, ahol én agyon izgultam magam. Csak fejcsóválva morogtam magamban. Kissé idegesítő volt, hogy ő ilyen nyugodt. Jó, persze, végülis neki mi oka lett volna izgulni, csak hát elvártam volna egy kis együttérzést.

Az egész délutánt Brad szobájában töltöttük, ahol még pengettem a dalokat. Ők azt mondták, hogy mind megy már olyan jól, hogy nem fogom elrontani, én viszont nem akartam lazsálni a fellépés előtt pár órával. Jobb biztosra menni. Az ujjaim már megszokottan siklottak a húrokon, és megtanultam nem úton-útfélen eltörni a pengetőket is.

Mike változatlanul vigyorogva, jókedvűen ücsörgött az egyik fotelben, és néha benyögött olyanokat, hogy „amikor így becsukod a szemed a szóló közben, irtó szexi vagy” meg hogy „ha tudnátok azok az ujjak mire képesek”. Meglehetősen furcsa volt, sosem szokott utalni a szexuális életünkre. Úgy látszik ez a hónap a furcsaságok hónapja lett. Mindegy is.

Aztán sikerült kicsit összeszólalkoznom Joe-val is, mikor közölte, hogy a Meet-re nekem is mennem kell. Jó, nem mintha nem akartam volna találkozni a rajongókkal, csak hát mindig úgy képzeltem, hogy én is egy leszek közülük, és nem pedig egy a bandából. Ezt most is tartottam volna, hiszen azon kívül, hogy megtanultam eljátszani Brad részeit, semmivel sem tartoztam közéjük. Na és ezt látta másképp Joe, amiből kisebb vitánk kerekedett. Sejthettem volna, hogy nem győzhetek, de próbálkozni szabad, nem?

Így csak a szám szélét rágcsálva álltam az ágy előtt, és a bőröndöm tartalmát méregettem. Nem egészen két napra jöttünk, sőt, inkább egyre, én mégis egy csomó mindent hoztam. Ám most mégsem tudtam eldönteni, mit is vegyek fel. Valahogy az elmúlt hetekben egyáltalán eszembe se jutott, hogy mi a francot húzzak fel a koncertre. Mike már egy sötétkék ingben, farmerben és napszemüvegben állt mellettem, és mint mindig, most is rettentő jól nézett ki. Szóval egy darabig nézte, ahogy tépelődök, majd olyasmit motyogott, hogy „számítottam erre”, és eltűnt mellőlem. Nem sokkal később egy fekete pólóval tért vissza, amin a piros szíves Music For Relief felirat volt. Mosolyogva puszit nyomtam az arcára, majd elvettem tőle a ruhadarabot, és egy farmer-tornacipő párossal megtoldva felvettem.

Túlzás lenne azt álltani, hogy jól voltam. Sokat – nagyon sokat – nyomott a latba, hogy Mike fogta a kezemet, és vidáman köszöngetett minden road-nak, miközben én egy szelet csokit majszoltam. Kell egy kis boldogság, hátha a jókedvem is megjön.

Az Undergroundosokkal egy nagyobb teremben találkoztunk, és mielőtt beléptünk oda, fél szemmel láthattam a színpad hátulját is. Óriási volt! A szívem a torkomban dobogott, és megszeppenve álltam a rajongók előtt. Mike ennél a pontnál elengedett, és Brad vette át a helyét. Kitartóan mosolygott ő is, átkarolta a vállamat, és odavezetett az egyik székhez, majd lenyomott rá, és leült mellém.

Nem számítottam arra, hogy tőlem – igen, tőlem – is fognak aláírást kérni. Mert hát minek? De kértek. Megilletődve bámultam az első elém rakott A Thousand Suns lemezre, majd miután Brad az egyik ujját kedvesen a bordáim közé fúrta, aláfirkáltam a nevemet, és felmosolyogtam a srácra.
És ez így ment tovább. Senki sem szólt be, hogy mit keresek itt vagy hasonló. Látszólag megszokták a gondolatot, hogy én fogok játszani, és így valamiért úgy gondolták, hogy az aláírásom is számít valamit. Mik vannak…

- Készem állsz? – kérdezte a színpad mögött ácsorogva Brad, miközben azt figyeltem, hogyan kötik rám a hangot, és a fülembe próbáltam a fülest.
- Nem! – vágtam rá rögtön. – Ha most elfutok, akkor…
- Utánad megyek és visszarángatlak! – bólintott, mire csak szusszantottam egyet.
- Ne izgulj már, Életem! – suttogta a fülembe Mike, és puszit nyomva az arcomra a nyakába emelte a gitár hevederét.

Ne izguljak? Na köszi!
Amint felhangozott a bevezető dallam, lehunytam a szememet. A Wretches-szel kezdtünk, így még ráértem felmenni. Valószínűleg amúgy is utolsóként lépek majd fel.
Idegesen néztem, ahogyan Chester már nyomkodta a gombokat, Mike a szájához emelte a mikrofont, és beszélt, Rob a dobok mögött ült, és Joe-t nézte, míg a színpad másik oldalán, velem szemben Phoenix engem bámult. Messze volt egy kicsit, de mintha láttam volna az arcán egy mosolyt. Mégis úgy döntöttem, hogy betartom a szabályokat, és mikor Phoenix bólintott, vele együtt léptem a közönség elé.

2 nappal később

Egymás vállába kapaszkodtunk szemtől szemben, és nyújtottunk. Előre dőltünk, majd vissza, aztán Mike belém kapaszkodott – amúgy feleslegesen, hiszen ezelőtt sem volt segítőtársa, ezzel is csak nekem akart kedveskedni -, és hátrafogva a bokáját, a lábát is bejáratta.

- Ugrálj, ugrálj, nem lesz ám olyan punnyadás, mint New Yorkban! Itthon vagyunk, Bekka! – ugrált elém Chester, én meg csak felnevettem.
- Te bolond vagy! – mondtam nemes egyszerűséggel. – Ott sem „punnyadtam”, ahogy mondtad.
- De láttam rajtad, hogy valami…
- Baj volt? – fejezte be helyette a kérdést Mike, mire felvontam a szemöldökömet.
- Már nem azért, de mi a francért csodálkoztok rajta, hogy izgultam azelőtt a hatvanezer ember előtt?
- Nyolcvanhatezer – kotyogott közbe Brad, miközben a fülesemet tartotta ép kezében. – Én megértem, és szerintem, aki nem ismer úgy, mint mi, annak nem is tűnt fel, hogy izgulsz. Húzd fel kicsit a hátadról a pólót, légyszi’!
- Segítek – lépett a hátam mögé Mike, és ketten bemikrofonoztak, ahogyan én hívom viccesen a műveletet.
- A lényeg, hogy nem kell izgulnod! – motyogta Chester, miközben két napszemüveget bámult a kezében. – Minden jó lesz.
- Tudom, tudom – sóhajtottam. – Azt! – böktem az egyikre, mire kaptam egy mosolyt.

Természetesen itt már Lexi, Peti és Talinda is jelen voltak. Mind körülöttem lézengtek, és próbálták elvonni a figyelmemet. Mondjuk a húgomnak és Petinek sikerült is, mivel állandóan marták egymást. Könnyed kis beszólások voltak, de állandóak. Csak a fejemet csóváltam, mert nem igazán tudtam őket leállítani.
A Meet-en megint csak jelen kellett lennem, ami itt kicsit más volt, mint NY-ban. Ott igaz, hogy beszélgettünk is a rajongókkal egy kicsit, de inkább csak aláírásokat osztogattunk. Itt viszont több volt a beszélgetés. Egy nagyobb helyiségben voltunk, és körülbelül hetvenen voltak rajtunk kívül még bent. Engem nem igazán kérdeztek a zenekar dolgairól, inkább a nők kérdezték, hogy milyen Mike barátnőjének lenni, és hasonlók. Igyekeztem nem túl idióta válaszokat adni, és néhány dolgot el is meséltem nekik, amin Mike csak mosolygott, mikor odacsapódott a kis csoportosulásomhoz.
Aztán leültünk, és Mike meg én gitározni kezdtünk. Eljátszottuk a The Little Things Give You Away-t és a The Messengert is. Chester most is csodálatosan énekelt, amin még most is el tudtam csodálkozni. Egy igazi tehetség.

A kezdés előtt pár perccel körbeálltunk, most heten, és egymás vállát szorongatva hallgattunk. Nem kellett sem Mikenak, sem másnak mondania semmit, ez egy különleges alkalom volt. Nagyokat lélegeztem, és halványan mosolyogva bámultam a cipőmet. Megint egy egyszerű fekete tornacipőfélét vettem fel, sötét farmerrel és egy új, most piros-fekete Music For Relief-es pólóval.

- Figyelj! – lépett elém Mike, mikor mindenki elment a helyére. Joe már felfelé sétált a színpadra, ahogyan Rob is.
- Igen? – pillantottam rá kérdőn, s közben magamra vettem a gitár hevederét.
- Ugye tudod, hogy büszke vagyok rád? És biztos vagyok benne, hogy a szüleid is azok lennének – hirtelen el is felejtettem minden izgalmamat, és megilletődötten néztem fel a barna szemekbe. Nem jutottam szóhoz. Mindig, mikor a Messengert játsszuk, apáékra gondolok, de nem hittem volna, hogy Mike is. De mit is hittem? Hiszen ő a nagy Ő. Ki figyelne rám, és a múltamra így, ha nem ő?
- Szeretlek! – a hátamra lendítettem a gitárt, és szorosan megöleltem.

Az elmúlt hetek nem a megszokott kerékvágásban mentek, és valahogy mi ketten is mások voltunk. Ugyanúgy szerettük egymást, csak elmaradtak a meghitt csókcsaták és az összebújások. A nagy hajtásban nem is volt rá időnk, hogy hiányoljuk egymást, hiszen ott voltunk egymás mellett. Talán nem kellett volna közvetlenül a kezdés előtt két perccel megcsókolnunk a másikat, de nem bírtuk ki. Úgy csókolt, mint közvetlenül a szeretkezéseink előtt szokott – követelőzően, szenvedélyesen -, és ettől nekem csak még gyorsabban kezdett dobogni a szívem. Aztán szó nélkül otthagyott, és fellépett a színpadra.

- Szedd össze magad! – vigyorgott rám Brad.

Az érzés, mikor annyi ember elé kilépsz a színpadra, semmihez sem fogható. Nem olyan boldogság ez, amilyet az ember megszokott, vagy már tapasztalt az életben. Ez valami több, felemelőbb.
Már-már rutinosan pengettem az ismert dallamokat, és a fülemben nem hallottam mást, csak a többieket. A nézők teljesen ki voltak zárva. Brad azt mondta, hogy ő szereti hallani őket is, én viszont nem kértem ezt. Persze mikor átkötöttünk egyik dalból a másikba, akkor beszűrődött a sok különböző hangfoszlány, de egyébként csak magam voltam a zenével. Igyekeztem Chester kedvére is tenni, és mosolyogva járkáltam ide-oda, hogy ne mondhassa, hogy punnyadtam. Amikor a színpad elején álltam pár alkalommal, a zene mellett, csak a tömegre tudtam figyelni. Láttam megannyi szájat mozogni, kezeket a magasban, boldog és eufórikus arcokat egyaránt. Tényleg hihetetlen dolog volt.
Persze nekem tényleg az tetszett a legjobban, hogy azokat a számokat, amik a világon a legjobbak a meglátásom szerint, én játszhattam. Phoenix párszor odajött mellém, és vigyorogva versengtünk, még ha nem is egy azon hangzást játszottuk.
A When They Come For Me dob részét elvállaltam, nagyon tetszett, szerettem is dobokon játszani, de a Waiting For The End alatt már Brad állt mellettem a pultnál, ahogyan azt korábban megbeszéltük.
Legnagyobb meglepetésemre Mike az In The End alatt elindult lefelé a színpadról. Ez mintha kimaradt volna nekem! Odaálltam a helyére a színpad elején, és végigkövettem a szememmel az útját. Egyszer már mondtam neki, hogy én ilyenkor mindig ideges leszek, mert ki tudja, mi történhetne vele, de megértettem, miért csinálja.
Hiába aggódtam kissé, mégis fantasztikus érzés volt látni, hogy mennyire örülnek neki azok, akik ott vannak körülötte, és hogy ő mennyire vigyorog. A cél, hogy Mike boldog legyen, és ha ő így az…

Vigyorogva pengettem volna le az első akkordokat a Bleed It Outból, mikor a többiek valami mást kezdtek játszani. Rob halkabban ütött valamilyen lassabb ritmust, Phoenix is megállt a bal szélen, és mosolyogva pengetett valami lágyabb dallamot, Joe pedig levette a tűt a lemezről. Mi a fene? Ijedten kaptam a tekintetem a majdnem mellettem szobrozó Chesterre, aki viszont mosolyogva hátrált pár lépést, hogy immár Mike állhasson a helyén, mikrofonnal a kezében. Most csak én nem vágom, hogy mi történik? Ez nem volt a megbeszéltek között. Valamit elfelejtettem volna? A szívem a torkomban dobogott, hiszen elrontottam valamit. Bekövetkezett, amitől féltem.

- Nos, nem akarnom húzni az időt az utolsó szám előtt, de van itt valami, amit meg szeretnék osztani mindenkivel! – hallottam meg Mike hangját a fülemben, és most először kivettem a füleseket, és a nyakamba lógatva őket kíváncsian és meglehetősen meglepetten néztem rá. – Örülök neki, hogy ennyi szeretettel fogadtátok Rebekát, aki a mi egyetlen szólósunkat helyettesíti! – na de jó, miért kellett engem emlegetni? Éreztem, hogy elpirulok. – Ti vagytok a legjobbak, de ezt eddig is tudtuk, nem igaz? – hatalmas sikítások hangzottak fel és kezek emelkedtek a magasba, jelezve, hogy minden ember egyetért vele. – Úgyhogy úgy gondoltam, hogy előttetek szeretnék feltenni egy kérdést Bekkának – szembefordult velem, és odalépett elém, majd letérdelt.
- Uram Isten! – suttogtam magam elé, ahogyan a tekintetem összekapcsolódott az övével.
- Rebeka Sólyom, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? – hirtelen mintha mindenki ezerszer hangosabban kezdett volna kiabálni és sikítozni a nézők között, mint eddig. Ilyen nem történt még Linkin Park koncerten. Ha jól hallottam, ez azt jelentette, hogy tetszik nekik a dolgok alakulása, és be kellett vallanom, nekem sem volt éppen ellenemre. Egy pillanatig csak néztem le rá, és a pici gyűrűre, amit az ujjai között tartott. Ha jól láttam, fehérarany volt, és nem egy kő díszítette, mint az szokás lett volna. Hanem egy tökéletes, kicsinyített mása a nyakláncomon és a HT borítóján lévő katonának.
- I…igen – motyogtam, és a könnyeimmel küszködve néztem, ahogyan megkönnyebbülten felnevetett, s az ujjamra húzta a gyűrűt.
- Szeretlek! – ezt már mikrofon nélkül mondta, csak én hallhattam.
- Én is szeretlek téged! – csak egy apró szájrapuszit engedtünk meg magunknak, mert ez mégiscsak egy koncert, ahol játszanunk kellene.
- Akkor most ünnepeljük meg méltóképp, hogy enyém a legjobb csaj a világon! – harsogta, majd hallottam, ahogy Rob háromszor megüti az állványt.

Már nem dugtam vissza a fülembe a kis fülest, inkább hitetlenkedve és vigyorogva néztem a sok-sok emberre, és elkezdtem játszani. Tekintettel arra, hogy ez tényleg egy amolyan különleges alkalom volt, még tovább húztuk a befejezést, mint szoktuk. Brad is ott volt mellettem a színpadon, nem számított már, hogy ő nem tud játszani. Ugyanúgy énekelt magában, és integetett, mint a többiek.
Az utolsó akkordokat szinte önkívületben pengettem le, nem is igen emlékeztem rá. Amint eldobtam a közönség soraiba a pengetőt, a gyűrűs ujjamat kezdtem bámulni. El lettem jegyezve. Annak ellenére, hogy Mike egyszer azt mondta, hogy nem akar elvenni feleségül, most mégis megkért. Ráadásul ennyi ember előtt.
Éreztem, hogy kezek csapódnak a hátamnak és a vállamnak, a többiek jöttek oda, lepacsiztunk, Mike és én még meg is hajoltunk. Hiába kerestem egy dühös szempárt a tömegben, akinek esetleg nem tetszett volna a „különleges műsor”, de egyetlen ilyen embert sem találtam. Na mondjuk, ha volt is, ekkora tömegben lehetetlenség lett volna kiszúrni, tudtam jól.
Mike szerintem még sosem vigyorgott ennyire, szinte féltem, hogy kettéreped az arca. Keze a derekamon pihent, és lassan sok integetéssel később lefelé kormányzott a színpad mögé. Az első, akivel szembe találtam magam, Peti volt, aki jó erősen magához ölelt, és valami olyasmit suttogott, hogy „én tudtam ám”. Nem volt időm megkérdezni, hogy igaz-e, mert rögtön ez után szőke tincsek lebbentek az arcomba, és Lexi ugrott a nyakamba. A válla fölött láttam, amint Tal nevetve gratulál Mikenak. Hát mindenre számítottam a mai napon, csak erre nem.
Én tényleg azt sem bántam volna, ha sosem házasodunk össze, viszont most úgy érzem, hogy teljesült egy titkos vágyam. Hát, hogy ne akarnék Mrs. Shinoda lenni?