Költözünk

"Végre sikerült megfejtenie a titkát, hogyan találhat otthonra az ember. Nem a helyen vagy az időn múlik, nem azoktól az emberektől függ, akik ebben vagy abban a városban élnek. Azon múlik, hogy megtalálod-e azt a személyt, akivel együtt akarsz élni."
(Karen Hawkins)




42. fejezet

Bekka szemszöge:

Van, amikor az ember csak úgy boldog. Kinyitod a szemed reggel, és mosolyogva nyújtózol egyet. Nincs különösebb oka jókedvednek, de tudod, hogy ez egy szép nap lesz. Még jobban tudsz örülni a felkelő nap fényének, a szellő lágy cirógatásának, és mindennek, amit egyébként talán észre sem vennél. Ezek a különleges napok, amik némely ember életében csak néhányszor fordulnak elő. Az én életemben mostanában annál többször…

- Nézd csak, apa megint itthon felejtette volna ezt, ha mi nem vesszük észre… - néztem le Otis figyelő, barna szemeibe, és betettem a kontaktlencse folyadékos üveget Mike egyik bőröndjébe.
- Apa elmegy – motyogta rettentő nagy figyelmet fordítva az egyik gitárnak, amit neki csak nézni szabadott. Igazán jó gyerek volt, sosem kellett valamit kétszer elmondani neki.
- Igen, de nem marad sokáig, és hoz nekünk valami ajándékot, ahogy ígérte – leguggoltam a kis három éves fiúhoz, és mosolyogva megsimogattam a feje búbját.
- Játékot?
- Hát persze – bólintottam vigyorogva. Én is el tudnék képzelni pár olyan „játékot”, amit hozhatna nekem, vagyis inkább nekünk kettőnknek.
- Na gyere, kisfiam, hazaviszlek! – Eddig észre sem vettem a szobaajtóban ácsorgót, de hangjára odakaptam a tekintetem. Egy szürke ing volt rajta egy egyszerű sötét farmerrel, de nem is igazán a ruhák tették őt helyessé. Mind inkább az arca, a vonásai, a nyílt és gyönyörű tekintete, a telt ajkak, az orrának íve. Oké, tudom, rosszabb vagyok, mint egy tini, de én tényleg nagyon szerelmes vagyok.
- Anyához?
- Igen, anyához.
- Szia Bebi! – puszit kaptam az arcomra, és máris rohant az apja felé. – Jössz majd játszani hozzám? – a kérdés kissé váratlanul ért, bár nem kellett volna csodálkoznom. Otis szeret engem, ahogyan én is őt.
- Persze, megyek! – nevettem, majd váltottunk egy „nemsokára jövök” pillantást Mikekal, és ők elindultak.

Befejeztem Mike ruháinak pakolását, bár már egyedül is tökéletesen boldogult volna. Felhívtam a húgomat, hogy minden rendben van-e, de megint nem lehetett vele két értelmes mondatot sem beszélni, mert ilyenek szúrt közbe, hogy „annak a részecskének miért van nagyobb töltése?” és hogy „Newton tévedett”. Így hát gyorsan le is zártuk a beszélgetést, én pedig elterültem a kanapén. Nem sokkal később Peti írt, mesélte, hogy ma volt nála vizsgázni Ella. Végleg elfelejthetjük a csajt, többé nem fog zavarni bennünket, ugyanis bejelentette, hogy átiratkozik a művészetire. Nem győztem ujjongani, azonnal a konyhába siettem a telefonnal a kezemben, és kivettem a fagyisbödönt a fagyasztóból, hogy aztán a pulton ücsörögve enni kezdhessem.
Míg Mikera vártam azért csak megcsörrent a telefonom, visszatelepedtem a nappaliba, persze szigorúan a fagyimmal együtt, kényelembe helyeztem magam, hogy így beszélgethessek a nap jó hírének gazdájával.

- Szia! – köszöntem teli szájjal, és igyekeztem nem felnyögni, ahogyan a hideg felkúszott a fejembe, és szúrt. Pedig már megtanulhatnék fagyit enni!
- Szia Reba! Van egy jó ötletem – régen, ha Peti így kezdte a mondatait legtöbbször az egyik mosdóban, vagy takarítószer tárolóban végeztük. – Emlékszel még a hadtörténetes órákra, amikre jártunk?
- Persze – motyogtam, és lenyeltem végre a jéghideg gombócot. – Tudom, mire gondolsz! – nevettem fel hirtelen, valahogy azonnal sejtettem, mit akar.
- És mit szólsz?
- Hát én nem is tudom… - közben ajtónyitódást hallottam, aztán Mike lépett be a nappaliba, kezében papírzacskókkal. Azonnal felismertem a kedvenc hamburgeresünk logóját, és vigyorogva odasiettem hozzá. – Globálisra gondoltál, vagy lokálisra?
- Természetesen globálisra. Főleg első, második világháború, és a hidegháború.
- Hm… - Mikekal átsétáltunk a konyhába, és míg elkezdte tányérra pakolni a vacsoránkat, én gondolkoztam. – Tudod, hogy az én tudásom nem olyan, mint a tiéd… - csóváltam a fejemet, és erre a kijelentésemre Mike is érdeklődve pillantott rám.
- Ne aggódj ezen! – hangzott a vonal mási feléről. – A tényeket tudod, hiszen velem együtt ötöst kaptál belőle, nem is egy ilyen kurzuson. És sokat tanultunk tőlük, tudunk mindent, ami kellhet. Ha pedig valakinek kérdése van, nos, azt is meg tudod válaszolni. Van saját véleményed és értesz ehhez. Ráadásul a dékántól is megkaptam az engedélyt, hogy ketten indítsunk egy ilyen kurzust.
- Jól van, akkor hétfőn megbeszéljük bent, jó?
- Tudtam, hogy számíthatok rád! – Peti a tanításban nem ismert lehetetlent, nagyon tehetséges volt. Nem hiába lettem én is az, ami. – Akkor hétfőn. Aztán mondd meg a rocksztárodnak, hogy ne szedjen fel senkit a turnén, mert beverem a képét! – fenyegetőzése véresen komoly volt, de azért hallottam, hogy mosolyog.
- Jól van, na szia!
- Szia! – a zsebembe süllyesztettem a telefont, majd befurakodtam Mike elé, aki a konyhapultnál állt, és üdítőt varázsolt elő. Mosolyogva csúsztatta kezeit a derekamra, majd a combomra, aztán feltett a pultra, és megcsókolt.
- Peti volt az, igaz? – kérdezte, s hangjában most kivételesen nem volt semmi ellenszenv. Alig tudtam visszafojtani a mosolyomat, mert tudtam, hogy nem szabad érdeklődést mutatnom afelé, hogy ők lassan egymáshoz szoknak. Még a végén elrontanám az egészet.
- Igen, akar indítani szeptembertől egy új kurzust, velem társulva. Hadtörténetet, és megkérdezte, benne lennék-e.
- Hm… ez jó, de nem értem, hogyan jön a hadtörténet a földrajzhoz?!
- Sehogy. De vannak, akiket mégis érdekel pont azért, mert ez nem földrajz, kis kikapcsolódás. Csak meg kell neki találni a megfelelő kurzusnevet, és ennyi.
- Hát, ti tudjátok… - megvonta a vállát, majd még egyszer a számra nyomta az övét, aztán leültünk az asztalhoz enni.
- Chester pörgésén nevetnem kell, de tényleg… - hoztam fel egy témát, bármit, mert zavarba ejtett az, ahogyan nézett. A néma csendben fogyasztott vacsora közben le nem vette volna rólam a szemét, és ez meglehetősen furcsa volt. – Ilyen volt Jamie, Draven vagy Tyler születése után is?
- Hát gondolhatod. Neki a család az egyik legfontosabb. Isa már úgy került hozzá, de őt is ugyanúgy szereti, mint a többieket. Ő a legcsaládcentrikusabb közülünk… azt hiszem…
- Hm, nézőpont kérdése – vonogattam a vállamat, aztán összeszedtem a tányérokat és poharakat, hogy elmoshassam őket. Ő addig állt csendesen mellettem, és most kivételesen a padlót tüntette ki figyelmével. Valamin nagyon agyalt. Miután befejeztem a mosogatást, felé fordultam, és mivel egy perces szuggerálás után sem nézett rám, megszólaltam – Minden rendben van?
- Hm? – felébredve töprengéséből felém kapta a pillantását. – Ja, igen. Csak tudod, mióta Claire megszületett, gondolkodom valamin.
- Aha… - motyogtam lassan. Csak nem…?
- Tudod, szerintem… Ah, szóval… - komolyan nézett rám, ahogyan én is komolyan néztem rá. – Szeretlek, és te is szeretsz engem.
- Igen – bólintottam, mert úgy nézett rám, mint aki megerősítést vár.
- Én szeretném, ha… ha végre nem kellene minden nap megbeszélnünk azt, hogy nálad, vagy nálam alszunk-e. Nem vagyunk már tinik, hogy ezt játsszuk, és szeretném, ha tényleg összetartoznánk. Így is minden reggel, ha itthon vagyok, melletted ébredek, de ez nem ugyanaz, mintha neked és nekem ugyanaz a ház lenne az otthonunk. Így meg szeretném kérdezni, hogy nem szeretnél-e hozzám költözni? – kérdése nem ért váratlanul, a monológja elején már sejtettem, mire akar kilyukadni, de ennek ellenére mégis meglepetten pislogtam rá egy szó nélkül. – Ha nem akarsz itt, megértem. Nézhetünk másik házat is, bár őszintén szólva, én nagyon megszerettem ezt a helyet. Végülis te voltál az, aki a kezdetektől itt volt, a konyhában azóta is minden úgy van, ahogyan akkor elpakoltad – halványan elmosolyodott.
- Most ugye nem csak viccelsz?
- Persze, hogy nem viccelek. Ilyesmivel ki viccelne? – azonnal zavarba jött, láttam a mélybarna szemekben. Én viszont nem tudtam nem vigyorogni. – Szóval?
- Szóval… - oké, gonoszan kicsit húztam még az időt. – Igen. Naná, hogy persze! – sikítva ugrottam a nyakába, ő pedig boldogan felnevetett. – És az meg butaság, hogy ne itt legyen a rózsaszín vattacukortól csöpögő közös életünk. Szeretem ezt a házat!

**

A napok gyorsan teltek, a hétvége kettesben szinte elrepült, én pedig csakúgy, mint szeptemberben, most is a reptéren álltam, és búcsúztam a srácoktól. Cheznek vagy tízmilliószor megígértem, hogy vigyázni fogok Talindára és Claire-re, majd amint mindannyian megölelgettek, kicsit arrébb vonultak, és „kettesben” hagytak minket Mikekal.

- Beköltözöl, mire visszajövök? – kérdésére csak vigyorogva felvontam a szemöldökömet. – Hát tudom, hogy elkelne a segítségem, de nekem édes mindegy, hogy mit hova pakolsz. És talán szólhatnál Petinek is, hogy segítsen! – ez utóbbit úgy mondta ki, mintha a fogát húznák, fájdalmas kis grimasszal az arcán.
- Rendben, elintézünk mindent – bólogattam, de nem akartam szavakkal elpazarolni azt a szűk öt percünket, ami még volt, így inkább a nyaka köré kulcsoltam a kezeimet, és megcsókoltam.

**

Peti nagy szakértelemmel nézte az íróasztalomat. Hol a tölgyfa bútorra pillantott, hol Mike dolgozójának egyik falára, aztán megint az én asztalomra, majd ismét Mike cuccaira. Lexi unatkozva gubbasztott az egyik doboz tetején ücsörögve, és a haját csavargatta az ujjaival, én pedig Petit figyeltem.

- Ez nem fog beférni ide – állapított meg hosszas elemzés után. – Ha a rocksztárod fogja ezt a szekrényt, és kicsit arrébb teszi, és megszabadul ettől a rémes nagy gaztól, akkor lehet esélyünk.
- Először is – mutattam felé az ujjamat – Mike a neve. Másodszor, ez a virág nem rémes, igazán ritka növény. Harmadszor pedig, azért vagy itt, te földrajzosok gyöngye, hogy segíts pakolni, és ne Mikera maradjon! – mosolyogva megcsóváltam a fejem.
- Megtennétek, hogy nem vitatkoztok folyton, hanem nekiesünk végre a dolgoknak?! – mordult a húgom.
- Jaj, Lexi cica, ne legyél ilyen morcos! – villantott felé Peti egy vigyort, amitől nekem két éve még úgy megdobbant a szívem, hogy azt hittem, menten meghalok.
- Igaza van, lássunk neki!

A virágot végül ketten a húgommal kicipeltük a dolgozóból, és átvittük a számomra csak meccsnézős szobának elnevezett helyiségbe. Petivel arrébb toltuk a szekrényt, majd az íróasztalomat toltuk a helyére. Így, az ajtótól jobbra a falnál volt az én asztalom, balra, nekem háttal Mike-é. Lassan pakolgattuk a könyveimet, papírjaimat, és egyéb dolgaimat a nagy szobában, majd mikor itt végeztünk, átsétáltunk a hálóba. Petinek nem vettük itt nagy hasznát, míg mi pakoltuk a ruháimat, ő a bőröndökben sorakozó fehérneműimet vette szemügyre, és amelyiket ő is ismerte, pikáns kis sztorikkal illette. Csak a fejemet csóváltam, Peti már csak ilyen. Azt hiszem, sosem javul meg, bár talán nem is kell. Ő így lett az egyik legjobb barátom, sőt, talán az egyetlen legjobb. Chester és Amber is közel álltak hozzám, de mindkettejüknek megvolt a saját élete, amiből én is kissé kilógtam. Cheznek az új kis jövevény tette ki minden második gondolatát, Amber pedig látszólag Robbal kezdett egy kapcsolatfélébe. Petiben viszont biztos voltam, ő mindig is az életem része lesz. A cinkos pillantása, a huncut mosolya, az, hogy minden témába képes volt szexet vinni, és az, hogy olyan jól ismert, mint a saját tenyerét.
Akinek furcsa volt az, hogy huzamosabb ideig Mikenál kellett lennie, az Icy volt. ismerte a helyet, de sokszor láttam rajta, hogy nagy szemekkel néz Lexire, hogy miért nem viszi már haza. Ezen csak mosolyogtam.
Mike és én sokat beszéltünk, míg ők turnéztak. Hol telefonon, hol az Interneten, de minden nap beszéltünk. Jó kedve volt, élvezte, hogy jó hosszú hónapok óta először ismét egy igazi világjáró körúton vannak. Elmeséltem neki, hogy beköltöztem hozzá, de általában Lexi is nálunk alszik, hogy egyikünk se legyen egyedül. Ennek kifejezetten örült, halvány mosollyal a tudtomra adta, hogy boldog, hogy legalább Lexi megmaradt nekem a családomból.
Ha már családról volt szó, elmeséltem, hogy egyik nap az anyukájával ebédeltem, Donna panaszkodott, hogy régen találkoztunk, ami igaz is volt. Valamint a tesója is hívott, vele ékszert mentem nézni Sabrinának, aztán beugrottunk hozzájuk is, bár ők nem LA-ben laktak, hanem nem messze egy kis városban. Megnéztem a picit, aztán indultam is az egyetemre.
Petivel sokat készültünk a következő félévünkre, habár még csak július volt. Időnk java részét a tanszéken töltöttük, így nyáron, mikor nem volt tanítás jobban elvoltunk mindenkivel, az idősebb tanárok selejteztek néhány dolgot az irodájukból, közben pedig érdekes történeteket meséltek nekünk.
A legjobb része mégis az volt az egész júliusnak, mikor egyik délután fagyizni mentünk, és szembe jött velünk az utcán Erica. Először nem is ismertem fel, a haja most magas kontyba volt fogva, és valahogy mintha soványabb lett volna, mint amire emlékeztem. Ellenben ő egyből rámismert, gúnyos mosolyra húzódtak ajkai, ahogy meglátta, hogy Petibe karolva sétálgatok az utcán. Talán azt hitte, hogy éppen megcsalom Mike-ot, ezt Petivel is közöltem szépen halkan, ám még mielőtt találkoztak volna útjaink, Erica átment az út másik oldalára, és betért az egyik üzletbe. Peti fintorogva megcsóválta a fejét, felvette azt a fellengzős arcát, amit szokott, és közölte, hogy nem is olyan jó csaj. Ezen csak nevettem, ebből is látszott, hogy Petire mindig számíthatok. Nem éppen szokott nem utána nézni egy ilyen lánynak, mint amilyen Erica is volt.
Ahogyan Cheznek ígértem sokszor voltam náluk, Talinda pedig kifejezetten örült a társaságomnak. Néha még Lexi is elkísért, hogy megnézze a kicsi, csodaszép Claire-t,
A hetek teltek, és lassan végre elérkezett a nap, hogy hazatérjenek a srácok. Mikenak nem igazán tetszett, hogy nem tudtam eddig egyszer sem utána menni, de sok dolgom volt, így sűrű bocsánatkérések közepette mindig visszautasítottam a meghívásokat. Nem haragudott, csak láttam rajta, hogy hiányzom neki, ahogyan ő is hiányzott nekem.
Így hát augusztus legelső napján boldogan mentem ki újfent a reptérre, hogy majd’ egy hónap után újra láthassam őt.
Az első, aki kilépett a kis, szűk folyosóról, és megpillantottuk a terminálban, az Chester volt. Vetett felém egy futó mosolyt, de inkább Talindát ölelte meg, aki mosolyogva állt mellettem, előttünk a kicsi Claire babakocsijával, és Dravennel. Mike együtt kullogott még egy csomó ismeretlen ember mögött, Joeval beszélgetve. Mosolyogva figyeltem, ahogyan vigyorogva bólint valamire. Az a boldog arc számomra felbecsülhetetlen volt, és gyönyörű. Amint észrevett, megszaporázta a lépteit, én is elindultam felé, hogy aztán egy ölelésben forrhassunk össze. Úgy szorított, hogy alig kaptam levegőt, de az érzést, ami engem is a hatalmába kerített, ő formázta szavakká:

- Hazaértem!