A Végzet Szele

Sziasztok!
Nos, most nem Mike-kal vagy a Linkin Parkkal kapcsolatban teszem ezt a bejegyzést. Ez az önreklám ideje. Biztosan akad köztetek egy-két ember, aki tudja, hogy Krissszel együtt írok történetet... Nos, nyitottunk egy blogot, ami összegzi a dolgainkat, és ahol többek között a novelláinkat is megtaláljátok. Szóval, aki szeretne pár rövidebb, de annál érdekesebb dolgot olvasni tőlünk, az megteheti.
A Végzet Szele - Katt! :)
Köszönöm annak, aki meglátogatja az oldalt!
Csók, Amy

Éjszaka

"I'm doin' it for ya
just the way that you do"



13. fejezet

Mike kézen fogott, és lassan a kocsi felé kezdtünk sétálni. Úgy láttam, hogy a jókedve ma határtalan volt. Összekulcsolt ujjaink erősen szorították a másikét, Mike pedig úgy lóbálta köztünk, mintha az élete múlna rajta. Nem mondom, mire odaértünk a kocsihoz, kissé olyan érzésem volt már, hogy leszakad a bal karom, de ha ő ettől boldog, ám legyen. Kinyitotta nekem a kocsiajtót, mint mindig, s mosolyogva várta, míg bemászom, majd elsétált a kocsi előtt, és beszállt mellém.
Most is, mint eddig minden alkalommal, megfogta a kezemet, s csak akkor engedte el, ha váltania kellett, s néha-néha egy lopott pillantást vetett rám. Korábban féltem autóban utazni, azután, ami a szüleimmel történt, de Mike mellett egyáltalán nem feszengtem.
A házunk előtt gondosan leparkolt, majd kikapcsolva az övét, kipattant, hogy aztán az én oldalamra sietve, kinyissa nekem az ajtót. Nem tudtam, hogy vajon ha együtt maradunk, akkor még tíz év múlva is ilyen figyelmes lesz-e, de ezt is imádtam benne. Persze, ha nem nyitná ki nekem az ajtót, ha nem hagyna kis üzenetet a tükrön fürdés után, ha nem venne nekem virágot és csokit, mikor későn ér haza, akkor is szeretnék vele lenni. Mert van a lényében valami, ami nem enged. Ami megbabonáz.

- Furcsa lesz nélküled aludni – motyogta halkan, kis mosollyal az ajkain, mikor kiszálltam a kocsiból.
- Furcsa vagy rossz? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, majd hátamat a fekete ajtónak támasztottam.
- Rossz! – kezét mellettem az ajtónak támasztotta, s szorosan hozzám préselődött, én meg közé és a kocsi közé szorultam. Na nem, mintha menekülni akartam volna.
- Hmm… - hümmögtem vigyorogva, és kezeimmel a hajába túrtam. – Miért, nem akarsz velem aludni? – váltottam szomorú arckifejezésre, és még a szám szélét is lebiggyesztettem.
- Mi? Nem, dehogy! Mármint persze, hogy akarok! – mondta sietve, és édesen-vigasztalóan elmosolyodott, és végigsimított az arcomon.
- Akkor meg nem értem az előbbi kijelentésed, Shinoda! – ráncoltam össze a szemöldökömet. – Pedig azt hittem már egy nyelvet beszélünk…
- Hát… - nézett el mellettem, majd a hajammal kezdett játszani, miközben azt figyelte, hogyan csavarja az ujjára, majd vissza. – Holnap lesz az első napod, és azt hittem, hogy mivel valószínűleg későn, vagy inkább korán érnék ide… szóval nem akartam zavarni – nézett újra a szemembe. Azok a mélybarna szemek! Mindig a hatása alá kerültem.
- Te sosem zavarsz, és amúgy is van kulcsod. Nekem fel sem kell kelnem – pislogtam rá.
- Hát ez igaz – bólintott. – Akkor majd egyszer csak mellédbújok! – mormolta, majd hozzám hajolt.

A csókja most is perzselt, és ahogyan ujjai végigcirógatták az arccsontomat, és a hajamba túrt egyszerre haltam meg és éledtem újjá. Félelmetes volt az, ahogyan egy-egy mozzanatára reagált a testem, és lelkem.
Miután jól ki lettem nevetve, hogy már megint képes voltam fátyolos szemekkel meredni rá pár pillanatig, elbúcsúztunk, majd én felmentem a lakásba, ő pedig hazaindult, hogy elkészüljön az esti bulira, vagy mire. Tudta pontosan, hogy mekkora hatással van rám, és nem átallott kinevetni… ezért még meg fogom büntetni!

Lexi, ahogy mondta, nem volt itthon, így teljesen az enyém volt a lakás. Készítettem egy könnyű salátát, s miután megvacsoráztam, elmentem zuhanyozni. Még mindig rettentő meleg volt odakint, így jólesett a hideg zuhany.

A mai nap emlékei mosolyt ragasztottak az arcomra. Egyszerűen boldog voltam, és kész. Mike mellett minden olyan egyszerűnek és könnyűnek tűnt. Igaz, hogy még csak vakációzunk itt, de holnaptól a munka is az életem része lesz, és igazából nagyon is kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz az egyetemen tanítani. Kicsit félek is, de nem számít.

Később még néztem a tv-t egy darabig, de eléggé elálmosodtam, így inkább bevonultam a szobámba, és befeküdtem a pihe-puha ágyamba. Még jó pár percig csak bámultam a plafont, és Mikera gondoltam. Alig vártam, hogy megjöjjön, de tudtam, hogy az valamikor hajnal vagy reggel felé lesz.

Nem tudom, hogy mikor alhattam el, de az biztos, hogy puha, gyengéd cirógatásra ébredtem. Ahogy nyitogattam a szememet, és kezdtem normálisan is érzékelni a külvilágot, éreztem, hogy valami karcolja a bőrömet a hátamon.

Ki más lett volna az illető, mint Mike? Ajkai puhán siklottak a lapockámnál, végig a trikóm szélénél, s áttért a vállamra, miközben a borosta édesen végigkarcolta a bőrömet. Beleborzongtam ebbe a kettősségbe, egyszerűen odavoltam érte. Kezdeti jókedvem csak még nagyobb lett, mikor az édes kényeztetéshez csatlakoztak az ujjai is. Végigsimított a gerincvonalamon, majd a trikóm alá nyúlva, felfelé is megtette ugyanezt.

- Tudom, hogy ébren vagy… - suttogta a fülembe, majd egyik kezével beletúrt a hajamba, és maga felé fordítva megcsókolt. Még éreztem a tequila ízét az ajkain, amit imádtam, így csak még többet akartam, és még, és még.

Hagytam, hogy felém kerekedjen, és a combjaim közé helyezkedve szorosan hozzám simult. Őrjítő volt a közelsége, az illata, az érintései, a csókjai…
Ujjai villámgyorsan tűrték fel a trikómat, s miközben vadul csókolt, igyekezett leszedni rólam. Persze úgy nem volt könnyű, hogy alig akart elválni az ajkaimtól, de megoldotta. Meglepett a hevessége, de nagyon is tetszett. Sejtettem, hogy ebben benne van az este folyamán elfogyasztott alkohol mennyisége is, de tetszett. Én is ilyen voltam, bármennyire is arcpirosító ezt bevallani. Ha ittam, sokkal jobban kívántam a páromat.

Amint lekerült rólam a felsőm, Mike áttért a nyakam csókolgatására, onnan a kulcscsontomra, majd nyelvével körberajzolta a melleimet, hogy aztán édesen kényeztetni kezdje. Kezeimmel végigsimítottam a gerincvonalán, majd felfelé kezdtem gyűrni a pólót a hátán, hogy óvatosan kibújtassam belőle. Amikor felnézett rám ezt követően, elmosolyodott, és pár pillanatig csak nézett. Nem tudtam, hogy miért, vagy minek, de én úgy éreztem, hogy mentem kiszakad a szívem a helyéről. Fájt a pillantása. Fájdalmasan, szívszaggatóan fantasztikus volt az, ahogyan rám nézett. Nem tudtam volna megmagyarázni a kesze-kusza érzéseimet, és talán nem is kellett.

- Sajnálom, hogy nem hagylak aludni! – suttogta, de az ajkaira kiülő kéjes mosoly nem éppen a sajnálatáról tanúskodott.
- Dehogy sajnálod! – kuncogtam fel, miközben ajkai már a hasamnál jártak, és kissé csiklandós területeket súrolt.
- Igazad van… nem sajnálom! – duruzsolta a bőrömbe, majd ajkaival végigsimított a bugyim szegélyénél.

Lehunytam a szemeimet, és gátlástalanul felnyögtem. Nem volt rajtunk kívül senki a lakásban, és olyannyira feltüzelt az érintése, hogy már nem tudtam magam visszafogni.
Ahogyan nyelve végigfutott a combom belső felén, addig ujjai megkeresték a falatnyi bugyim szélét, és lefelé kezdte húzni rólam. Egy pillanatra elvált tőlem, hogy véglegesen megszabadítson a zavaró anyagtól, s én kissé megemelve a csípőmet vágyódtam utána, majd hirtelen érintéssel tüntette el bennem ujjait, és nyalta végig nőisségemet.
Na, ha az előbb gátlástalanul nyögtem, akkor most nem tudtam, hogy mit is csináltam.
Ujjaim a lepedőbe martak, csípőm magától kelt életre, hogy együtt ringatózzon Mike-kal a ritmusra, amit ő diktált. Ó Istenem! Meg fogok halni, az tuti!
Fejem hátra hajtottam, szinte fordított csókot adhattam volna az ágytámlának, majd mikor újabb ujjak érintettek, visszahanyatlottam a helyemre. Megfogadtam, hogy nem csinálok úgy, mint egy nimfomán cafka, és megpróbálom csendesen, nyugodtan élvezni amit négy ujjával, és az ajkaival művel… Bírtam is, olyan négy másodpercig.
Nem tudtam kontrollálni a testem, szinte vonaglottam alatta. Elengedtem a lepedőt, s inkább Mike hajába fűztem ujjaimat.
Nem tudom, hogy meddig bírtam elviselni az édes kínokat, de egy idő után én is adni akartam neki. Olyan hévvel tolt a beteljesülés felé, hogy az már szinte nem is volt igaz, de én vele együtt akartam ezt.

- Mike! – nyöszörögtem nagy nehezen. Nem is volt olyan könnyű megszólalni úgy, hogy közben levegő után kapkodok.
- Hm? – kérdezett vissza, miközben csókot nyomott a combom belső felére, majd felnézett rám. – Mi az, cicám?
- Gyere ide! – kértem sürgetően, és ujjaimmal a vállába martam, ezzel is feljebb invitálva őt.

Ahogy felcsúszott hozzám, végigcsókolta a hasamat, a melleimre is hintett egy-egy puszit, aztán megcsókolt. Éhesen kaptam ajkai után, végigsimítottam a hátán, és élveztem, ahogyan hozzám nyomta vágyának legékesebb bizonyítékát. Igaz, hogy még rajta volt a nadrág, mégis tökéletesen éreztem, hogy mennyire kíván, és ettől majd’ megőrültem. Ujjaim az öv csatjával babráltak, majd ahogy az engedett az akaratomnak, jöhetett a gomb, majd a cipzár. Nem is vártam meg, míg közös erővel levesszük róla a nadrágot, amint lett egy kis helyem, benyúltam a boxerébe, és kezemmel kezdtem kényeztetni.
Mike felnyögött a fülem mellett, és arcát a nyakhajlatomba temette. Imádtam érezni, ahogyan el-elakad a lélegzete, és halkan felszisszent egy-egy komolyabb mozdulatomnál.

- Akarlak! – suttogta a fülembe, mire én elmosolyodtam.

Keze újra végigsiklott a testemen, s újra ujjaival kezdett kényeztetni. Itt már úgy gondoltam, hogy elég volt a játszadozásból. Túlságosan is azt akartam, hogy kitöltsön, hogy végre az enyém lehessen. Szükségem volt arra, hogy teljesen eggyé tudjon olvadni a testünk. Nekem ez volt a legfontosabb. Hogy tudtam, hogy nem csak egy kósza numera vagyok neki, és a mi együttléteink számítanak.
Lefelé kezdtem tolni a nadrágját, és nem telt bele fél perc, máris mindent sikerült róla levennem. Amint mindketten ruhák nélkül simultunk egymáshoz, újra megcsókolt. Ajkai forrón ízlelgettek, ujjai a hajamat cirógatták, miközben a könyökére támaszkodott felettem.
Ölemet még közelebb nyomtam hozzá, így már teljesen érezhettem őt, de még ennél is többre vágytam. Ahogy ő is.
Miközben az arcomra adott apró, ingerlő puszikat, még szorosabban hozzám simult, és egyetlen mozdulattal belém csúszott.
Ujjaim ismét a hátát szántották a hevesen rámtörő érzésektől, és a torkom kiszáradt egy pillanatra. Mike nem mozdult, de éreztem, ahogyan az arcom mellett, levegő után kapkod.
Aztán mintha csak egyszerre keltünk volna életre, mozogni kezdtünk. Szinte önkívületi állapotban voltunk mindketten. Éreztem Mike-on, hogy visszafogja magát, a mozdulatai hevesek voltak, és éreztem, hogy ez nem minden. És vágytam rá.

- Még! – nyögtem, mire Mike elmosolyodott fölöttem, és erőteljesebb lökésekkel ajándékozott meg. – Még… - sóhajtottam nehezen.
- Bekka! – szusszantott fel, gondolom nem akart fájdalmat okozni, de lábaimat a nyakába véve teljesítette a kérésemet.

Átadta magát nekem, én pedig ezt mindennél jobban élveztem.
Mikor mindketten közel voltunk a csúcshoz, lábaimat újra a dereka köré csúsztatta és visszahajolt hozzám, hogy aztán ajkaimhoz hajolva, végignyalva azt, megcsókoljon. Mikor elértük azt a bizonyos pontot, ajkainkat egymáséit elnyomó nyögés hagyta el, aztán hirtelen lett csend.

Eddig betöltötte a szobát a szeretkezésünk zaja, most csak halkan hallottam, ahogyan Mike levegőért kapkod. Én is megértem levegőhöz jutni, de azért a mosolyt nem igen lehetett volna letörölni az arcomról.
Kis idő múlva Mike mellém helyezkedett, én pedig szorosan hozzá bújtam. Muszáj volt mellé fészkelnem magam, úgy megszoktam, hogy mellette alszom el, és olyan jól esett az ölelése. Persze reggel rendre az ágy más-más pontjain ébredünk, de ez érthető, hiszen ez nem egy film, ahol ugyanúgy ébredünk, mint ahogy elaludtunk.

- Jól érezted magad? – kérdeztem halkan, s közben a hasát simogattam.
- Hm… nagyon! – suttogta kéjesen, mire felkuncogtam, és egyik ujjamat undok módon a bordái közé fúrtam, mire megugrott, és a hátamra nyomott, hogy fölém gördülve megakadályozza, hogy bánthassam.
- A bulira gondoltam, kedves Mike! – világosítottam fel a félhomályban. Apropó, hogy lehet félhomály? Nem húztam be a sötétítőt? Feledékeny lettem…
- Ja, hogy az! – csinált úgy, mintha annyira csodálkozna, majd adott egy apró csókot a számra. – Jó volt. Régen voltam így el a srácokkal, és eddig nem is éreztem, hogy hiányozna, de most… tényleg nagyon jó volt – mormogta, s visszafeküdt mellém.
- Örülök! De egy tequilát nekem is hozhattál volna! – nyafogtam, mire csak felnevetett.
- Legközelebb hozok… vagy jössz te is velem… Igen, az lesz a legjobb! – döntötte el magában a kérdést.
- Én benne vagyok! – sóhajtottam, majd lehunytam a szemeimet. – Jó éjt, Mike! – motyogtam, miközben szorosan hozzá simultam.
- Jó éjt, cicám! – nyomott puszit a fejem búbjára.

Nem tudom még mennyit alhattam, de reggel annak ellenére, hogy mit műveltünk az éjszaka, elég könnyen és kipihenten ébredtem. Amint megszólalt az ébresztőnek beállított The Little Things Give You Away kipattantak a szemeim, és elnémítottam a telefont. Oldalra fordulva, mosolyogva konstatáltam, hogy igazam lett. Nem úgy ébredtünk, ahogyan elaludtunk. Mike nekem háttal feküdt, egészen az ágy szélén, és csendesen húzta a lóbőrt, míg én az ágyam közepén, hason ébredtem. Érhetnek még meglepetések, mert nem nagyon szoktam hason aludni. Úgy látszik megváltoztat a levegő itt, vagy valami hasonló.

Kiosontam a fürdőbe, majd megmosakodtam, megfésültem a hajamat, aztán beálltam a szekrényem elé. Mégis mit vegyen fel az ember lánya az első tanítási napra, mikor ő maga a tanár?
Végül egy fekete szoknya, és egy trikó mellett döntöttem. Azt mondták a többiek, akik mondjuk hozzáteszem, nálam egy tízessel idősebbek, hogy vegyem lazán a dolgot.
Mikor ezzel is megvoltam, felvettem az egyik cipőmet, majd felkaptam a táskámat, és visszarohantam a szobámba. Ott lábujjhegyen odaosontam Mike mellé, és egy puszit nyomtam az arcára. Álmában egy kissé elmosolyodott, de több jelet nem mutatott rá, hogy ébren lenne. Még odamentem az ablakhoz, és behúztam rendesen a sötétítőt, hogy a párom tudjon pihenni, majd kisiettem a lakásból.
Nem mondom, hogy nem izgultam, sőt… nagyon is izgultam, hogy milyen lesz az első napom a California Egyetem falai között...

Linkin Park - Iridescent Transformers OST - Moszkva

Sziasztok!

Így egy nappal a friss előtt még gondoltam megosztom veletek egy újabb kis elemzésemet.
Nos, arról már beszámoltam, hogy a Linkin Park ismét adott egy számot a Transformers sorozathoz. A 3. részhez megalkották az Iridescent kissé átalakított formáját, amihez ugye a klippet már láttuk is. Én személy szerint IMÁDOM a Transformers filmeket, és nagyon várom már, hogy megnézhessem.
Na de, hogy ne térjek el annyira a tárgytól:
Ez a felvétel Moszkvában készült, június 23-án, ahol ugye van ez a filmfesztivál, és bemutatták a filmet.



Kezdjük ott, hogy ismét mennyi ember elment a koncertre! Nagyon sokan vannak, és az meg csak hab a tortán, hogy mindenki kezében volt egy lap. A fejér lapon az LP logo és a Wisdom, Justice vagy Love felirat volt látható.
Nem tudom, hogy az elején ti mennyire látjátok, de a színpad fölött és oldalán, hatalmas betűkkel a Transformers - Dark of the Moon felirat volt látható, ami ugye a film címe. Valamint az oldalt lévő kivetítőkön majd lehet látni, hogy a filmből vannak jelenetek. Mindenre figyeltek a szervezők, az biztos.
És ugye az elején Mike zongorázik. Hát nem is kell mondanom ugye, hogy mennyire imádom?! Azok a művészi kezek! *.*
Fekete póló, rajta szürke ing, és az új hajstílus... Ah, most komolyan, eszméletlenül jól néz ki!
És persze ne feledkezzünk meg a mi Chesterünkrők sem. Nos ő is igazán helyes, a kis göndör hajával, és a piros pólójával. :)
És Mike énekel: When you were standing in the wake of devastation... Imádom. Élőben is ugyanolyan tökéletes, mint a stúdióban. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez az elöl kicsit hosszabb haj, oldalra fésülve/zselézve mennyire tetszik!!! Nagyoooon! :)
Az a rengeteg ember tapsol, és dobálják a már fentebb említett papírokat. Igazán szép látvány.
Brad a csíkos pólóban is nagyon aranyos, és ha jól megnézitek, akkor ami a fején van fejhallgató egy újabb darab, nem amit megszokhattunk. Egészen más minta van kirakva neki a kövekből, és nekem nagyon tetszik.
Chesteren nagyon látszik, hogy összpontosít, hogy igenis bele akarja élni magát, beleadni mindent, amije van. És mikor énekelni kezd, rá is jövünk, hogy neki ez nagyon megy. Még mindig. És nézzétek a tetoválásait a karján... Imádom. Komolyan. És nem az van, hogy mert Mikenak nincs, ezért nekem ez baj lenne. Chesternek egyszerűen kell, elengedhetetlen. Szerintem senki sem tudná már őt ezek nélkül elképzelni. És valljuk be, nem is akarjuk. :D Gyönyörűen, tisztán énekel.
Mike vokálozik... Na itt totál kész vagyok, teljesen magával ragad. Rajta is rettentően látszik, hogy imádja ezt, hogy beleéli magát.
A hátsó kivetítőn pedig a klippet játsszák, amit már korábban posztoltam is. :)
És már mutatják, hogy jön Brad a szép gitárjátékával... Nagyon-nagyon jól csinálja, ismét az ősrégi hangszerrel, aminek nem kis múltja lehet már.
A közönség mozgása valami eszméletlen. Végül is minden koncertjükön egyszerre mozognak, de sosem tudok betelni a látvánnyal. Mindig próbálom elképzelni, hogy milyen lehet a srácoknak ott fönt ezt látni, de azt hiszem ezt sosem tudná egyikünk sem rendesen leírni... Ezt át kell élni.
És mikor mutatják Mike-ot közelebbről... Értitek már, miért szoktam írni, hogy azok a mélybarna szemek? ... :)
Dave, Mike és Brad is énekelgetik Chester részét. Látszik, hogy imádják. Tudom, hogy sokszor leírtam már ezt, de másképp nem tudom megfogalmazni, és amúgy is ez az egyik leglényegesebb...
Azért is meg tudok veszni, mikor látom Mike-ot így csukott szemmel énekelni. Ójaj... :D
És ójaj megint, jön Brad a kis szólójával, ami valami fantasztikus. És mindenki tapsol, együtt énekelnek... Ez a szám legjobb része az után, hogy Mike énekel az elején. :)
És igen, Mike arcán a mosoly... Kész, vége, szükségem lenne anyukámra, hogy leöntsön egy vödör vízzel, mert melegem van... nagyon... :D
És azt a beleélést az arcán, amikor láthatjuk, hogy "igen, most mindent beleadok"... Szeretem Mike-ot. Ez szerelem volt első látásra, és csak nőttön nő... :D
Rob is nagyon jól dobol, illik nagyon az egész ritmusra, és hát Joe is biztosan kitesz magárt, bár ebben a számban nem igen tudom, mit csinálhat. Mármint, persze, teszi a dolgát, de mondjuk nem annyira van sok dolga mint amikor a The Catalystot adják elő... Na, értitek?!
És Chester is gitározik benne, nem is olyan rosszul, nem igaz? :)
A zene kiteljesedik, szinte elárasztja a teret, amit imádok.
A végén, Brad megtapsolja magukat, de elsősorban a közönséget. Nagyon kedves tőle, az tuti. És még látni a végén, ahogyan Mike boldog mosollyal az arcán feláll a helyéről... Totális képszakadás nálam, még vagy nyolcszor visszapörgetem ehhez a részhez, hogy láthassam... :) :) <3
Chester megköszöni a közönségnek... Ahogyan mindig. :)

Összegezve: Élőben is ismét fantasztikusan előadták. Chester tényleg a legjobb énekes a világon, Mike hibátlanul végigzongorázta az egészet, és a csapat összességében zseniális volt! :)

Szerelmem határtalan irántuk, Mike iránt. Holnap hozom a fejit!

Köszönöm azoknak, akik végigolvasták a bejegyzésem! :)

Csók, Amy

Linkin Park cikk

Sziasztok!

Nos, tudom, hogy sokatok az én írásom kapcsán szerette meg a Linkin Parkot, aminek rettentően örülök! Ebben a történetben még nem járunk ott, ahol mindent tudni lehet róluk, ezt tudom jól. Tudom, hogy vannak üresjáratok, hogy a banda tagjai sokatoknak ismeretlenek!
És akkor itt jön képbe az én kedves barátnőm, Kesha, aki indított egy oldalt, ahol elmondhatjuk a véleményünket mindenféléről. Többségben zenéről. Lehetőséget kaptam rá, hogy megírjam ezt a kis cikket vagy szösszenetet az LP-ről, aminek nagyon-nagyon örültem. Szóval, aki meg szeretné ismerni a srácokat, azoknak most itt a lehetőség.
Ahogy látjuk: Linkin Park - Amy
Katt, és olvashatjátok is a kis művemet.
Köszönöm!
Csók, Amy

Leave Out All The Rest - Mike Shinoda remix

Sziasztok!
Oké, ma megint leragadtam youtube előtt, és azt hiszem megtaláltam a nagy ŐT. Mármint Mike-ot már rég, de ez a műve valami elképesztő! Totálisan beleszerettem, és végem van teljesen. Gondoltam veletek is megosztom...
Kedvem lenne sírni, olyan szép.... *.* Hát nem tehetséges ez a srác??? :)



Csók, Amy

Kedvellek!

"Mike! – He doesn’t need his name up in lights,
He just wants to be heard whether it’s the beat or the mic,
He feels so unlike everybody else, alone,
In spite of the fact that some people still think that they know him,
But fuck ‘em, he knows the code,
It’s not about the salary,
It’s all about reality and makin’ some noise,
Makin’ the story, makin’ sure his clique stays up,
That means when he puts it down Tak’s pickin it up! let’s go!"
(Fort Minor - Remember the Name)



12. fejezet

Pár pillanatig még csak kamilláztam, majd Otis megrántotta a kezemet, jelezvén, hogy ő márpedig be akar menni, így kénytelen voltam felébredni a mélázásból.
Ezt a kis jelenetet leszámítva a délután gyorsan és kellemesen telt. Otis nagyon aranyos kissrác volt. Hasonló kedvességet lehetett benne felfedezni, mint az apjában, és ezt imádtam. Sokszor még az arcmimikája is kiköpött Mike volt.

Sokat játszottunk, néztünk mesét, és rendeltünk vacsorát, mivel Otis mellett képtelenség volt főzni, ezt már megtanultam. Folyton meglép az ember mellől. Ez persze nem jelenti azt, hogy rossz gyerek lenne, mert nem volt az. Csak rettentő nagy mozgásigénye van.
Este hat után, mikor betettem a rendelt ételt a hűtőbe, kimentem Otis-szal a kertbe. Mike vett neki ilyen műanyag hintát és csúszdát, így idejét láttam összerakni. Alig pár perc alatt összeillesztettem az elemeket, majd jól lerögzítettem azokat, és Otis máris mászott és csúszott.

Leültem a fűbe, és néztem, ahogy önfeledten jól érezte magát. Valamikor én is voltam ilyen gondtalan… Persze, nem mintha mostanában annyi gondom lenne, de a szüleim még most is elszomorítottak. Rossz volt a tudat, hogy ők nincsenek többé.
Viszont, ami jó dolog volt az életemben, az Mike volt. Mellette tényleg jól éreztem magam és boldog is voltam.

- Min mosolyog az én cicám? – jött a kérdés, és ahogy a ház felé néztem, megláttam közeledni Őt.
- A te cicád csak örül, hogy vagy neki! – vigyorogtam rá, s meghatódva néztem a jelenetet, ahogy Otis megörülvén Mikenak, felé kezdett futni, majd ahogy Mike a karjaiba kapta. Mesébe illő látvány volt.
- És hogy van az én nagy fiam? – beszélt most már Otishoz, aki a hatalmas szókincsét felhasználva magyarázni kezdett Mikenak, aki boldog mosollyal az arcán figyelt rá. S mikor Otis megunta, fogta magát, és visszaszaladt játszani.
- Milyen volt a megbeszélés? – kérdeztem tőle, mikor leült mellém. Mielőtt válaszolt volna pár pillanatig az ajkaimra tapadt, és édes kényeztetésben részesített.
- Jó, de ez valahogy jobban tetszik! – motyogta még mindig az ajkaimnál, majd újra megcsókolt.
- Valami új? – kérdeztem, miközben közelebb húzódtam hozzá, és átöleltük egymást.
- Az új albumot akarják, de még semmi sem biztos. Inkább te mesélj! – kért. – Mi volt Annával? Nem mondott semmi bosszantót? Normális volt? – kérdezte, s a barna pillantás az arcomat vizslatta.
- Nem. Csak megkért, hogy vigyázzak Otisra. Persze nem tetszett neki, hogy itt talált, de hát ez van – rántottam meg a vállamat.
- Akkor jó! – nyomott puszit az arcomra, s láttam rajta, hogy mennyire megkönnyebbült, hogy Anna normálisan is tud viselkedni… Na persze, majd álmainkban talán. Aztán felkelve Otishoz ment, és együtt játszottak tovább.

Nem akartam én neki hazudni! Egyszerűen csak nem akartam beárulni Annát. Miért is tettem volna? Nem akartam bemártani, hogy aztán még a végén én legyek a rossz. Így inkább hallgattam. Amúgy is, amit mondott az nekem szólt. Figyelmeztetett, én pedig vettem az adást. Mert hiába nem szóltam neki vissza, nem hagyom, hogy elvegye tőlem Mike-ot. Ahhoz túlságosan is fontos volt nekem.

**

A hetek gyorsan teltek, mi pedig augusztus 31-én találtuk magunkat. Lexi, Dave, Mike és én lent voltunk a gangon. Lexi Dave-vel, én pedig Mike-kal festegettem.
Szerettem, ahogyan hátulról szorosan hozzám simul, és keze irányítja a mozdulataimat, hogy hasonlóan tökéleteset alkossak, mint ő.

- Izgulsz? – kérdezte halkan. Nagyon tudott összpontosítani, amikor ilyesmiről volt szó, és az én figyelmemet is lekötötte a színes sokaság, amit épp rajzoltunk.
- Egy kicsit – válaszoltam én is hasonlóan csendesen. Szerettem, ahogy voltunk. Az én ujjam nyomta a festékszóró fejét, ő pedig irányította a mozdulataimat.
- Szeretni fognak… vagy legalábbis nem megenni! – kuncogta.
- Nem leszek szigorú. Azokat a tanárokat én sem szerettem. Amúgy meg ez csak kiegészítő kurzus, szóval nem tőlem függ a jövő nemzedéke.
- Ha engem kérdezel, te leszel a fiatal, szexi tanárnő, aki után megfordulnak majd az ódon falak között.
- Te megfordulnál? – incselkedtem vele, és hátrapillantottam a vállam felett. A szakállal keretezett száj mosolyra futott, és a pillantása beleolvadt az enyémbe.
- Én még utánad is rohannék! – mondta, majd megcsókolt. Ajkai most is gyengéden érintettek, nyelve pedig ingerlően simogatott. Haza kéne menni, és ágyba bújni vele! Vagy nem feltétlenül ágyba…
- Nézzenek oda! – jött a hangos beszólás valahonnan messzebbről. Mike kérdőn fordult el tőlem, majd ahogy meglátta kik jönnek, hatalmas mosoly szaladt az arcára. – Shinodának milyen új nője van! Ezt nevezem! – nem kellett egy másodperc sem, hogy felismerjem Tak-ot, és mögötte Ryu-t is. A Styles of Beyond fele sétált velünk szemben. – El sem hiszem, öregem! Hogy vetted rá ezt a csinibabát, hogy veled randizzon, tesó? – Tak tipikusan úgy beszélt, mint a feketék. Lazán, könnyedén, és közben mutogatott is néha. Lexi érdeklődve fordult felém, majd mikor látta, hogy nem válaszolok semmit, mellém sétált.
- Hú, a szőke sem rossz éppenséggel! – vetette közbe Ryu. Ezen már én is elmosolyodtam, azon meg főleg, hogy Dave milyen rohadt gyorsan lépett Lexi mellé. – Ó, foglalt – intett egyet olyan lemondóan.
- Srácok! Ő itt a barátnőm Rebeka, és a húga Alexa. Dave-t meg már ismeritek… - mutatott be Mike, mikor elénk értek.
- Hódolatom a Hölgyeknek! – Tak meghajolt előttünk, majd kezetcsókolt. Nem mondom, volt stílusa.
- Bekka Sólyom! – vigyorogtam rá.
- Á kislány! Ne akard, hogy én kimondjam a nevemet, szóval csak Tak.
- Örülök! – biccentettem. Ryu kicsit visszafogottabb volt, ő „csak” kezetfogott velünk.
- Én hasonlóképp csak Ryu – mosolygott. Főleg Lexire, aki fülig pirult a kutakodó pillantástól. Dave is kezetfogott a srácokkal, látszólag tényleg ismerhették egymást.
- Mi most lépünk. Még össze kell készülnöm holnapra! – sóhajtott Lexi.
- Minden rendben lesz, nyugi! – ő nagyon is izgult, hogy kutatói állást kapott az egyetemen.
- Remélem. Dave-nél alszom, jó? – mondta, miközben kaptam két puszit. Mike és a srácok pár lépéssel arrébb beszélgetni kezdtek.
- Oké! – mosolyogtam. – Szia Dave! Vigyázz rá! – köszöntem el tőle is, majd visszafordultam a fal felé, ami a vásznat jelentette számunkra.

Valami hiányzott még a képről, de már mindenhol volt minden. Furcsa arcok, volt amelyiken mosoly, volt amelyiken harag és volt amin bánat látszott. Kellett még a képre valami, de Mike szokott az ötletgazda lenni. Na jó, a kivitelező is úgy kilencven százalékban…
Mi lehet az, amitől az emberek így érezhetnek? Néha egy ember, egy időben is ennyifélét?
Néhány másodperc múlva a kezem szinte magától emelkedett fel, és rajzolni kezdtem. Féltem, hogy elrontom az egészet, de mégsem tudtam megállni. Fekete, fehér és némi piros. Ezeket a színeket használtam, és úgy fél óra múlva elámulva néztem a képet. Nem is volt olyan rossz. Mind a négy sarkába tettem egy-egy kicsi Kupidót. Jobb felső és a bal alsó sarokban gonoszként voltak feketében ábrázolva, a másik kettőben pedig fehérben jóként. Lehet, hogy furcsa lett kicsit, de valahogy én így éreztem kereknek a dolgot.

- Hát kislány, ez egész jó lett! – lépett mellém Tak. Csak elmosolyodtam.
- Köszi!
- Szóóóóval… - húzta el érdekesen ezt a kis szót, és átkarolta a vállamat. Tudtam, hogy ők ilyen lazán jófejek, szóval nem éreztem magam feszélyezve. Mike és Ryu is mellénk léptek. – Hogy is szedett fel téged Shinoda? – kérdezte, és vigyorogva rám nézett.
- Hogyan szedett fel? – kérdeztem vissza, mire csak bőszen bólogatott.
- Azt már régen megtudtuk, hogy zenésznek jó a csávó… - szólt közbe Ryu. – De azért téged túl nagy falatnak gondolunk – Mike csak szerényen mosolyogva lefelé bámult. Nem tudtam, hogy mire gondolhat, de reméltem, hogy nem valami butaságra.
- Nos, hát… - kezdtem elgondolkodva, ami a fiúknak nagyon tetszett. – Úgy nagyon felszednie nem kellett… mármint erőlködnie… kedves volt, aranyos, helyes és szexi… mint mindig! – vontam vállat. Mike még mindig nem nézett fel, de láttam, hogy teli szájjal vigyorog. Ennek örültem.
- Ó kislány. Talán szemorvoshoz kéne menned! – legyintett Tak.
- Nem! Én tökéletesen jól látom őt, higgyétek el! – bólogattam meggyőzően, mire csak mosolyogtak.
- Örülünk, hogy túl vagy Annán, haver! És Bekka tökéletes választás! – mondta Ryu Mikenak, aki végre ránk nézett.
- Tudom, hogy az!

A szívem repesett a boldogságtól, ahogy a szemembe nézett, és kimondta ezeket a szavakat. Őrületesen belezúgtam már az elején is, de ahogy halad az idő, és egyre hosszabb ideje, és egyre többet vagyunk együtt ez az érzés csak nő és nő.

A fiúk leültek a fal mellé, és viszonylag halkan beszélgetni kezdtek, én pedig odasomfordáltam az idő közben megérkező Caleb mellé, és beszélgetésbe elegyedtünk. Lassanként mindenkit megismerek, akik ide kijárnak, és ez nagyon tetszett. Végre emberek között voltam, akik nem ismertek eddig, így nem voltak előre alkotott képeik rólam.

Caleb nagyon kellemes társaság volt egyébként. Nagyon élénken tudta magyarázni, hogy épp mi jár a fejében, és hogy ezzel éppen mit fest. Meg kell, hogy mondjam, nagyon szépen dolgozott. Nem is értettem, hogy a művei miért nem egy galériában vannak eladás céljából. Caleb viccesen megkérdezte, hogy a húgom meddig akar még Dave-vel járni. Mégis mit kellett volna rá válaszolnom? Csak nevettem. Lesz még itt harc az én szőke kicsikémért, látom én előre!

Mikor Caleb is elment, végül leültem Mike mellé, és hallgattam őket. Ha jól értettem a Fort Minor jövőbeli dolgairól ment a „vita”. Mike nem nagyon akart most ezzel foglalkozni, amit a srácok meg is értettek, de ahogy megfigyeltem, azért próbálták rábeszélni. Nem tudtam, hogy mi történt a múltban, hogy hogyan is „bomlott” fel a csapat. Csak annyit tudtam, hogy még három éve a Styles of Beyond elhagyta a Machine Shop-ot. De hogy ezt szépen, barátságosan tették-e, vagy nagy vitákkal? Én nem tudtam.
Én csak mosolyogtam magamban, mert Mike tényleg szeretett is volna visszatérni ehhez a vonalhoz, meg nem is. Vigyorogva csóválta a fejét.
Istenem! Őrülten jóképű volt! Az a hatalmas mosoly az arcán, azok a csillogó barna szemek… Mindig ilyennek szerettem volna látni, mindent meg akartam neki adni, amit csak tudtam.
Legszívesebben odabújtam volna hozzá, és megcsókoltam volna. De nem tettem, hiszen nem csak ketten voltunk, és amúgy is beszélgetett.

- Na jó, mi akkor megyünk! – állt fel Ryu, majd Tak, és mi is követtük a példájukat.
- Akkor majd este megyek! – ígérte Mike, miközben kezetfogott velük.
- El is várom, tesó! – vigyorgott rá Tak, majd felém fordult. – Ha bármikor megunod Shinodát… keress meg! – kacsintott rám, majd kezetcsókolt.
- Feltétlenül! – nevettem fel. A srácok lassan elsétáltak a hidak végéig, ahol leparkoltak a kocsikkal, majd elhajtottak.
- Szóval már meg is van, hogy kit fogsz elcsábítani utánam? – rántott magához Mike, én pedig szorosan a nyaka köré fontam a karjaimat. Nem tudnám szavakkal leírni azt, ahogyan rám nézett. Még soha senki sem nézett rám így. Egy pillanatra elszorult a torkom, annyira boldog voltam. Annyira, hogy az már félelmetes volt. – Tudod ugye, hogy sosem engedlek el? – kérdezte édesen mosolyogva, majd meg sem várva a válaszomat, még jobban magához húzott, kezei szorosan ölelték a derekamat, és ajkait az enyémekre csúsztatta. Még a lábam is beleremegett abba a csókba! A puha, telt ajkak édesen cirógatták az enyémet, a nyelve pedig őrjítő játékot űzött… Tökéletes volt, mint eddig minden napom vele.
- Kedvellek téged, Mike! – pihegtem, mikor elhajolt kissé tőlem. Eme kijelentésemre csak vidáman elvigyorodott.
- Tényleg? – kérdezte, s közben éreztem, ahogyan ujjai a derekamat cirógatják. Mennyei érzés volt.
- Tényleg! – mosolyogtam rá kábán, mert még mindig a csók hatása alatt voltam. Hihetetlen, hogy milyen érzéseket tud belőlem kiváltani, és még csak abban sem vagyok biztos, hogy ő ezzel tisztában van.
- Hát meg kell mondanom… én is kedvellek téged, Bekka! – suttogta, majd újra megcsókolt. Tudom, hogy nem szerelmet vallottunk egymásnak, én mégis kimondhatatlanul boldog voltam.

Linkin Park - Qwerty

Sziasztok!
Nos, ismét jöttem, most ugyan "csak" egy zenével, amihez se videoklip nem jár, se konci, de magáért beszél a zene. :)
Személy szerint imádom, ez a csengőhangom, az egyik legjobb számuk. Bár én az összeset imádom, és rongyolásig hallgatom...
A Songs From the Underground albumon szerepelt, 2008-ban. Az albumon összesen 8 szám szerepel, van köztük ami élő koncertfelvétel. A rajongóknak lett elkészítve.





Dalszöveg:

I didn't think that I had a debt to pay
'Til they came to take what I had left away
You said you wouldn't put me to the test today
But I remember you saying that yesterday
There was a time when your mind wasn't out of control
Every memory a confession pouring out of your soul
Like a pill you couldn't swallow so it swallowed you whole
Another lie, hard to follow til it followed you home
And like that

Broken down
A victim of your
Lies
You hide behind
Lies
You don't know
Why
You crossed the line
Wrapped up inside your
Lies
You hide behind
Lies
You're lost inside that cold disguise
Behind your lies

I don't know what I thought I might say
Seems like we never were taught the right way
Every other minute I fought for my place
And dropped what I made and thought you might stay so
I'm guessing that you probably know
When your inside's hollow then you ought to be cold
Like a pill hard to swallow, so it swallowed you whole
Another lie hard to follow, it followed you home

BRIDGE:
You're faking, you're mistaken
If you think that you could climb out of this hole
Forsaken, what we take when
All our lives have all the power and control

Broken down
A victim of your
Lies
You hide behind
Lies
You don't know
Why
You crossed the line
Wrapped up inside your
Lies
You hide behind
Lies
You're lost inside that cold disguise
Behind your lies

Szerintem fantasztikus *.*
Csók, Amy

Kulcs a szívedhez

"Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Hirtelen úgy éreztem, valami történt. Mint amikor egy kulcs beletalál a megfelelő zárba, és kattan egyet. Nem vagyok túlzottan romantikus lélek, és bár rengeteget hallottam már róla, soha nem hittem, sőt, most sem hiszem, hogy létezik szerelem első látásra. De valaminek történnie kellett, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem."
(Nicholas Sparks)




11. fejezet

A mélybarna pillantás szinte égetett, azok a telt ajkak pedig hívogattak. Azt hittem, hogy Mike is hasonlóan fel van pörögve, mint én, ha már fellépett mellém táncolni, de nem így volt. Vagyis pontosítok: fel volt pörögve, csak nem a táncra.
Kezei villámgyorsan siklottak végig testemen, és végigsimítva az arcomon, felém hajolt egy csókra.
Azonnal elfeledkeztem a táncról, bár a zene ott dübörgött mellettünk, én mégsem arra figyeltem. Bár, ha Mike velem van, nem is kell másra figyelnem, és valójában nem is akarok.
Szája puhán találkozott ajkaimmal, de nyelve azonnal utat követelt magának, s játszani kezdett az enyémmel. Tenyere a fenekemre siklott, és erősen magához húzott, hogy érezhessem, mennyire kíván. És én mondom, nagyon kívánt!
Mikor ajkai a nyakamra tévedtek, és lefelé kezdett lépkedni az asztalról, engem is magával húzva, végre megkérdeztem, hogy is jött be.

- Lent voltam a gangon… - motyogta valahol a vállamnál, majd egy kicsit beleharapott a bőrömbe. Felnyögtem. – Lexi adta a kulcsot… szerinte beszélnünk kéne…
- Mindig mindenbe beleszól – sóhajtottam. Talán kissé bosszús is lettem volna, ha nem épp álmaim pasija csavarja el a fejem.
- És milyen jól tette! – nézett a szemembe. Úgy izzott a pillantása, hogy úgy éreztem, menten felgyulladok. Hogy felforr a vérem, és égek. De ez az a jófajta égés volt: a vágy.

Nem szóltam erre már semmit, csupán elkezdtem tolni a szobám felé.
Egy édes, de nagyon is kaján mosoly jelent meg a szája szegletében, és magához rántva újra vadul csókolni kezdett. Most nem volt olyan gyengéd, most nem bánt velem úgy, mint egy porcelánbabával. És ez így volt jó.

Hátam a falnak ütközött, és Mike teste az enyémhez simult. Mellkasa sűrűn emelkedett és süllyedt, ágyékát az enyémhez dörgölte, kezei az arcom két oldalán nyugodtak. Beletúrt a hajamba, és újra a nyakamat kezdte csókolni. Annyira értett ehhez, hogy szinte olyan volt, mintha a legtökéletesebb álmom válna valóra… Na jó, valljuk be, így is volt.
Odaadó volt, de vad. A szobámba belépve, szinte letépte rólam a ruhákat. Olyan vehemensen, mintha nem reggel lettünk volna együtt utoljára, hanem legalább ezer éve. De én is így éreztem, én is akartam őt, mindennél jobban.
Ujjaim megtalálták a pólója alját, és egyetlen mozdulattal kibújtattam belőle, majd a nadrággal is hasonlóan cselekedtem.
A következő, amire feleszméltem, az volt, hogy ujjai legörgetik rólam az utolsó ruhadarabot is, de ekkor már az ágyon feküdtünk. De hogy mikor kerültünk ide? De kit érdekel, ha Mike-kal lehetek!?
Az események egy pillanatig sem lassultak, én pedig csak hagytam magam sodródni az árral.

**

- Nem megyünk át hozzám? – kérdezte Mike valamikor este tíz körül, mikor felébredtem. A nagy, barna szempár kérdőn tekintett rám.
- Nem tetszik az ágyam? – motyogtam, és fejemet a nyaka és a párna közé fúrtam. Még kissé kába voltam.
- Az ágyad rettentő kényelmes. És az különösen tetszik, hogy te is itt fekszel, és nincs rajtad egyetlen ruha sem – simított végig a hátamon a takaró alatt. Megborzongtam a gyengéd érintéstől, és azonnal éberebb lettem.
- Hm… valaki nagyon meg akar fektetni itt… - vigyorogtam rá, és hozzá hajolva megcsókoltam. Ajkai mosolyra húzódtak, de készséggel visszacsókolt.
- Hé, fiatalok! – kopogott be Lexi.
- Gyere! – szóltam hangosan, és gondosan magunkra húztam a takarót. Lexi benyitott, majd azonnal vigyorogva takarni kezdte a szemét a kezével.
- Meghozták a pizzát, ha esetleg ennétek… - mondta nevetve, majd kioldalgott a szobából.
- Köszi! – kiáltottam még utána, a csukott ajtón keresztül.
- Fel kéne öltözni? – sóhajtott mellettem Mike, mire csak bólogattam.
- Lehet… de ha nem akarsz… - hagytam lógva a mondatot, és a következő pillanatban már a csípőjén ücsörögtem, hogy ingerlően körözni kezdjek ott.
- Cicám… - suttogta, és lehunyta a szemeit. Innen tudtam, hogy egy darabig még nem szállunk ki az ágyból!

Úgy másfél órával, és egy zuhannyal később útra készen toporogtam a konyhapultnál.

- Nocsak, hajlandóak voltatok kimászni az ágyból? – csoszogott mellém Lexi, és hol rám, hol a széken ücsörgő Mike-ra pillantott.
- Muszáj valami kaját is bekapnom ma! – néztem rá vigyorogva, mire kacagni kezdett.
- Jaj, hát örömmel hallom, hogy a szád egy kis ételhez is jut ma! – nevetett, Mike pedig teátrálisan felsóhajtott.
- Rosszak vagytok! – motyogta, és próbált komoly maradni.
- De ez neked csak jó, nem? – kérdezte tőle Lexi, kezében egy pohár vízzel, amit lassan kortyolgatott. – Ahogy elnézlek, ma nem is kicsit lettél elkényeztetve! – kuncogott. Mike is elvigyorodott, de láttam rajta, hogy kicsit zavarban van.
- De még nem eléggé – mondta halkan, és rám kacsintott. Majdnem megfulladtam a pizzától, annyira kellett nevetnem. – Úgyhogy igyekezz, cicám, és menjünk!
- Nem jó neked itt? – Lexi letette a poharat a mosogatóba, és kérdőn pislogott Mike-ra.
- Itt vagy te is, és így nem tud úgy sikítani közben, ahogy szeretne! – mutatott rám, és úgy mondta ezt Lexinek, mintha a világ legalapvetőbb dolgát magyarázná.
- Ó, értem! – kacagott a húgom, és egy mindentudó pillantást vetett rám. – Jó étvágyat! – mondta kacéran, és ezzel nem éppen a pizzára célzott, amit mind a hárman jól tudtunk!
- Ma már nem először, de köszi! – bólogattam nagyokat pislogva.

Mike csak vigyorgott az értelmes eszmecserénken, de láttam rajta, hogy egyáltalán nem haragudott, vagy hasonló. Kifelé menet átölelte a vállamat, és csak mosolygott. És ennek rettentően örültem. Azok után, hogy reggel Anna úgy felidegesítette, most úgy tűnt, hogy maradéktalanul nyugodt és boldog.

- Hogy van a kezed? – simítottam végig a kötésen, mikor a sebváltón pihenő kezét tanulmányoztam.
- Fáj… - húzta el a száját.
- Nem mondod el, hogy mi történt? – kérdeztem halkan. Nem akartam ráerőltetni, csak tényleg érdekelt. Mert nekem Mike fontos volt. És az is, amit érzett, és amit gondolt. Még ha Annáról is volt szó.
- Hogy hogyan vágtam el a kezem? – pillantott rám futólag, majd miután bólintottam újra a kivilágított útra nézett. – Dühös lettem! Sosem szoktam törni-zúzni… Egyszerűen nem vagyok az a tipikus ordítva veszekedős típus, aki dolgokat csapdos a földhöz… De kihozta belőlem. Olyan szintű tehetetlen dühöt éreztem, hogy a díszek látták a kárát… és megvágta az egyik a tenyeremet – mondta, de láttam rajta, hogy nem éppen kellemes témát feszegettünk. Mégis muszáj volt feltennem a kérdést.
- Mit mondott?
- Nem fontos! – vágta rá halkan, és erőltetetten rám mosolygott.
- Ha nem lenne az, akkor nem tetted volna ezt – cirógattam végig a fehér géz mellett a kezét.
- Megjöttünk! – vidult fel rögtön és kitekintve én is láttam, hogy már be is kanyarodtunk az udvarba. – Nem lényeg, cicám! – mosolygott mostmár szívből, és kipattant a kocsiból, amint begördült a garázsba. Az én felemre sietett, és kinyitotta nekem az ajtót, kivette a kezemből a nagyobb táskát, amiben a cuccaimat hoztam, majd összekulcsolva ujjainkat, befelé indult a házba.

Nem voltam nyugodt azért, mert kerülte a témát. Nem mondta el, hogy mit mondott neki Anna, és azt sem tudtam, hogy mi történt azután, hogy Chester és én elhagytuk a házat. Mégis egyre-másra csak az járt a fejemben, hogy nem bánthatom. Én nem. Én nem vagyok Anna. És őszintén szólva, bár ott volt bennem a kétség, és egy kis megbántottság, mégsem tudtam rá haragudni, mert ő volt Mike.

- Rendeljünk kaját, vagy jól laktál otthon? – kérdezte, mikor bedobta a kulcsát a kis asztalkán lévő tálba. Imádtam ezt a mozdulatot, láttam már tőle több tucatszor, és valójában nem volt benne semmi különleges. De valahogy mégis. Megvolt ebben a mozdulatban az a lazaság, amit szerettem benne.
- Már éjfél van… szerintem megleszek reggelig!
- Oké – mondta, majd az emelet felé indult a táskámmal a kezében. – Gyere, cica! Ma még van egy körünk! – nevetett, és bevárt a lépcsőn.
- Csak egy? – pislogtam rá ártatlanul, mire vigyora csak még nagyobb lett.
- Amennyit akarsz! – suttogta az ajkaimnál, majd megcsókolt.

Nem hazudok, ha azt mondom, hogy nem is aludtunk. Éjfél és reggel hét között csak a másik kényeztetésével voltunk elfoglalva. Fogalmam sem volt, hogy hogyan bírtuk ilyen jól, hogy miért kívántuk ennyire egymást… Talán a kapcsoltunk eleje miatt, mikor még minden új, talán a levegőben volt valami, talán azért, mert ő volt a nagy ő. De ki tudhatja még ezt? Azt hiszem, az idő majd eldönti.

- És nekem ma megbeszélésem lesz! – sóhajtott fel mellettem Mike reggel hétkor, és álmosan dörzsölgette a szemeit.
- Mikor? És milyen megbeszélés? – motyogtam a mellkasához lapulva.
- Háromkor, a Warner Bros-szal… - dörmögte.
- Akkor beállítom az ébresztőt egy órára… addig még alhatunk hat órát. Jó lesz? – kérdeztem, de már nyúltam is a telefonom után, hogy beállíthassam az időpontot.
- Tökéletes! Csak úgy, mint te, cicám! – motyogta, s lejjebb csúszott az ágyon, hogy most ő bújhasson hozzám. Egyik kezem a nyaka alá csúsztattam, ő pedig az arcát szorosan a mellkasomhoz simította, míg én a másik kezemmel a haját cirógattam.
- El tudnám képzelni, hogy mindig így aludjak el!
- Én is… - mosolyogtam, s egy puszit nyomtam a feje búbjára.

Így aludtunk el, és ugyanígy ébredtünk, mikor megszólalt az ébresztő. Azonnal kinyomtam, majd Mike álmos arcára néztem. Szegényt megsajnáltam, mert mégiscsak én fárasztottam ennyire ki, de végül az-az önelégült mosoly az arcán, mikor végigsimított meztelen testemen, végül meggyőzött, hogy nem kell őt annyira sajnálni.
Gyorsan megmosakodtam, magamra kaptam egy melegítőt, és egy pólót, majd lerohantam, hogy főzzek Mike-nak egy kávét. Már megfigyeltem, hogyan issza, így nem volt gond, bár én személy szerint csak az illatát szerettem, magát az italt nem. Valahogy a gyomrom nem volt vele kibékülve, és sosem ittam.
Nem sokkal később, mikor éppen a frissen kifőtt kávét öntöttem egy bögrébe, Mike lépett mögém, és átkarolva a derekamat, egy puszit nyomott a vállamra. Idilli volt a pillanat, hiszen nekem még tényleg sosem volt részem ilyenben. Sosem volt párkapcsolatom, vagyis Petit nem igazán lehetett annak nevezni. Sosem alhattam nála, sosem ébredtünk így együtt.

- Ennek isteni illata van, cicám – suttogta a fülembe, majd kivette a kezemből a már becukrozott, és egy kis tejjel nyakonöntött bögre kávét.
- Remélem az íze is jó! – fordultam meg az ölelésében, és a dereka köré kulcsolva a kezeimet, hozzábújtam, amíg elkortyolgatta az italt.
- Nagyon! – mosolygott rám, majd betette a mosogatógépbe a bögrét. Csak felvont szemöldökkel néztem a mozdulatsort, ahogy elvált tőlem, s kicsit lehajolva behelyezte a pöttyös bögrét a gépbe.
- Most miért nézel így rám? – kérdezte kisebb mosollyal a száján.
- Hát, miért tetted be? Mármint, már én is itt vagyok… Oké, hogy míg egyedül voltál, addig így mosogattál, de nem halok bele pár tányérba és bögrébe!
- Hát cicám, ahogy gondolod – vont vállat, majd kivette a bögrét, és a mosogatóba tette. – De ha már ennyire szeretsz itt lenni, mi lenne, ha adnék egy kulcsot? – kérdezte, és várakozóan nézett rám.
- Ó, én nem azért mondtam! – szabadkoztam rögtön, és még a kezeimet is magam elé emeltem. – Ha te nem vagy itt, akkor nekem sem kellene. Ez nem kényszer vagy ilyesmi! – pislogtam megilletődötten.
- Én szeretném! – lépett közelebb mosolyogva, s magához húzott. – Amúgy meg, ha te bemásztál a kerítésen, akkor más is be tud, így ezentúl zárjuk az ajtót!
- Ezt már én is mondani akartam! – kuncogtam.
- Szóval gyere! – fogott kézen, majd kivezetett a nappaliba, ahol az egyik fiókban, amit hozzáteszem, nem én pakoltam be, ott lapult két pótkulcs. Az egyiket kivette, majd felém nyújtotta. – Ez a tiéd.
- De én… - motyogtam, de csak bámulni tudtam azt a kicsi kulcsot. Ez egy nagy lépés volt. És nem arról volt szó, hogy ne örültem volna neki, hanem hogy mennyire jól esett, hogy gondolt erre.
- Tedd el, és maradj! – mondta halkan, s ahogy felnéztem a szemébe, megláttam bennük megcsillanni a néma kérést.

Csak bólintottam, és mosolyogva elvettem tőle a kulcsot, s a zsebembe mélyesztettem. Még váltottunk egy hosszú csókot, aztán Mike elindult. Kint álltam az ajtóban, s néztem, ahogy kihajtott a nagy kapun, majd figyeltem, ahogyan a nagy vas szerkezet magától becsukódik.
Egy olyan ház, vagy inkább villa területén ácsorogtam, amit ezelőtt még csak elképzelni sem tudtam volna. És ahogy újra az ujjaim közé fogtam a kulcsot, valami megváltozott. Jobb irányba. Eddig úgy éreztem, hogy ennél jobb nem lehet, de mégis lett. Persze Anna árnyéka valahogy mégis mindig ott lebegett a fejem felett, de imádtam a mostani életemet. Egyedül a szüleim hiányoztak, de ők nagyon.
Mike szerette volna, ha ittmaradok. Pontosan ezt láttam a szemében: nem akar egyedül lenni. Sőt, inkább azt, hogy velem akar lenni. És ez mindennél fontosabb volt.

Így hát visszasétáltam a konyhába, és elmosogattam, ahogyan mondtam Mike-nak. Nem mintha bajom lenne a mosogatógéppel, egyszerűen értelmetlennek találtam ebben a helyzetben.
Mikor végeztem, felmentem a hálóba, beágyaztam, kinyitottam kicsit az ablakot, majd betettem Mike-nak egy mosást. S mikor ezzel végeztem, rájöttem, hogy nincs mit csinálnom. Először arra gondoltam, hogy felhívom Alexát, de aztán meggondoltam magam. Biztos Dave-vel van.

Végül a nappaliban kötöttem ki, és Tv-t néztem. Nem igazán volt olyan műsor, ami lekötött volna, de azért csak bámultam a hatalmas képernyőt. Gondoltam rá, hogy lemegyek a zeneszobába, de aztán azonnal el is vetettem az ötletet. Megfogadtam, hogy nem zenélek többet. Amúgy is, lehet, hogy ha hozzányúlnék valamihez, azonnal összetörném.

Mikor megszólalt a kapucsengő egy kissé meglepődtem. Mert mégis ki jöhetett? Egyáltalán kinyissam így, hogy Mike nincs itt? A csengő újra megszólalt, így kénytelen voltam odasietni az ajtóhoz, és megnyomni a kis zöld gombot. Nem is telt bele egy perc, s máris kopogtattak az ajtón. Félve mentem kinyitni, de úgy voltam vele, hogy ha nagy baj lenne, akkor majd leütöm egy esernyővel, vagy valami…
Nagy levegőt vettem, ujjaimat a kilincsre és a kulcsra zártam, majd kinyitottam az ajtót.

- Áh, megint te! – hördült fel azon az irritáló hangján.
- Én is örülök, hogy újra találkozunk, Anna! – szusszantottam bosszúsan. – Szia Otis! – köszöntem már kedvesebben az Anna mellett ácsorgó kisfiúnak.
- Mike? Nem veszi fel a telefonját – vált kissé aggodalmassá Anna hangja, ahogy Mikeról kérdezett. Elszorult a torkom, de azért sikerült kinyögnöm egy rövidke választ.
- Tárgyaláson ül – nyöszörögtem, bár igyekeztem nem túl fájdalmas képet vágni. Nem tagadom, hogy rossz érzéssel töltött el, hogy Annával kell cseverésznem.
- Nem igazán szeretném ezt kérni, de kénytelen leszek! – láttam az arcán, hogy rettentő nehezére esik majdhogynem kedvesen hozzám szólni, de mégis egészen jól csinálta. Ebből is annyit szűrhettem le, hogy nagyon jó színésznő. Vigyázni kell vele!
- Hallgatlak! – dőltem az ajtókeretnek. Eszem ágában sem volt beengedni.
- Nincs kire bíznom a fiúnkat… - naná, hogy az ő kettejük gyerekének nevezte. Nehogy elfelejtsem, hogy Mike és ő közösen összehoztak egyet. Mintha el tudnám… Csak felsóhajtottam, de figyeltem tovább. – Eddig úgy vettem észre, egész jól kijöttök… már amit Otis elmotyogott, és Mike is ezt mondta – húzta el a száját.
- Várj! Állj! Állj! – mondtam vigyorogva. Rohadt jó kedvem lett hirtelen, és nyeregben éreztem magam. Ott is voltam! – Te most szívességet kérsz tőlem? – kérdeztem fölényesen vigyorogva.
- Most gúnyolódsz? – kérdezte felpaprikázva. Csak felnevettem.
- Azok után, amit műveltél a minap reggel? Igen, naná! – mondtam neki kacarászva. Rohadtul idegesítette.
- Hát akkor majd inkább a postásra bízom a gyereket! – dühöngött, és már épp ráncigálta volna el az ajtóból Otist, de megállítottam.
- Várj! Persze, hogy vigyázok rá! – mondtam most már „csak” mosolyogva. – De nem miattad, hanem Mike miatt! – szögeztem le azonnal.
- Köszönöm! – mondta gunyorosan fintorogva, majd Otishoz fordult. – Jó legyél, kicsim! – aztán puszit nyomott az arcára, s átnyújtotta nekem a kis oldaltáskát, amiben Otis cuccai voltak. Mondjuk nem értettem minek, mikor itt is van minden…
- Gyere, pajti! – fogtam meg Otis kicsi kezét, ő pedig rámvigyorgott.
- Ó és Bekka! – szólt utánam.
- Igen? – fordultam felé már az ajtóból.
- Most hogy csak ketten vagyunk… - itt egy pillanatra Otisra pillantott, de mivel őt cseppet sem érdekeltük, visszanézett rám. – Szeretném tisztázni, hogy így vagy úgy, de vissza fogom szerezni Mike-ot! – mondta elszántan, bennem pedig megállt az ütő. – Tudom, hogy hibáztam, és azt is, hogy hol. De szeretem! Én már régóta ismerem őt! Azt is tudom, hogy nem szokott csak úgy csajozni, szóval valamit tudhatsz, ha veled van – némán hallgattam a szavait. Egyszerűen képtelen voltam félbeszakítani, és nem is akartam. – De jobban ismerem, mint te. És nekünk múltunk van! – pillantott újra Otis felé. – És ez a múlt örökre összeköt. Mindig itt leszek, ezt garantálhatom! Tudom, hogy fiatal vagy és szép, talán okos is, és biztosan nagyon jó az ágyban… - még itt sem nyikkantam meg. Totális képszakadás volt nálam. -, de ő az enyém! Szóval élvezd ki, amíg tudod! Mert mikor te, a kis fiatal csitri, elkövetsz majd egy hibát… én itt leszek! És elég sanszos, hogy ez a hiba hamar be fog következni! És mikor majd otthon, a kispárnádat telesírva rájössz, hogy hibáztál, emlékezz erre a beszélgetésre! Emlékezz, és gondolj arra, hogy akkor én már rég itt leszek, és vígasztalom őt! Szóval ne indulj majd el, mert nem lesz kellemes számodra a látvány! – mondta, majd elmosolyodott. – Este jövök érte! – mondta, majd egy könnyed intés után, elsétált.

Szavazás és vidi

Sziasztok!

Két posztolni való dolgot is találtam tegnap és ma, szóval gondoltam megosztom veletek.

A Los Angeles Times Magazine kiírta az online szavazást az 50 legjobb LA bandára, ahol természetesen a Linkin Parkra is lehet szavazni. A második helyen vannak a srácok, de semmi sincs veszve szerintem! :) Szavazni itt lehet, katt!

És rátaláltam egy nagyon aranyos videóra Mikeról. Ugye én is sokszor említettem, hogy szokott "művészkedni". Hát ez például szerintem egy nagyon aranyos kis felvétel róla. Megtekinteni itt lehet, katt!

Csók, Amy

Baráti kerti parti

Az állandó friss fejezet időpontját átköltöztettem szerdáról keddre!

"Mi barátok vagyunk, Te és én,
ha hozol magaddal egy új barátot, akkor hárman leszünk.
Az már egy kis csoport: baráti kör.
Tulajdonképpen nincsen sem kezdete, sem vége."



10. fejezet

Mike és Anna egymással szemben álltak, és úgy fújtattak, mint a versenylovak. De nem is ez volt, ami legjobban megdöbbentett mindkettőnket Chesterrel, hanem az a rombolás, ami fogadott minket. Két hatalmas üvegtál ripityomra volt törve, és ezer meg egy darabban szét voltak szóródva a padlón, Mike kezéből pedig csöpögött a vér. Az első sokkból sikeresen felébredve azonnal mellé siettem.

- Mi a frász történt? – kérdeztem ijedten, s kezembe fogtam vérző jobbját. A tenyerét sikeresen elvágta, de jó mélyen. Chester is mellénk sétált, és megforgatva a szemeit Annára nézett. Én viszont meg sem várva, hogy bárki bármit is szóljon, a csaj felé fordultam. – Mit műveltél vele? – sziszegtem összeszorított fogakkal. Komolyan azon gondolkoztam, hogy felkapom a még épen maradt üveg dísztárgyakat, és a fején fogom széttörni őket.
- Én? Semmit – vont vállat, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Chester lekapta az ingét, és Mike kezére nyomta, aki még mindig dühösen meredt Annára.
- Ez neked semmi? – csattantam fel. – Magasról leszarom, hogy te vagy-e a felesége, vagy már nem, vagy hogy mennyivel vagy nálam idősebb, de esküszöm, hogy ha nem tűnsz el innen kurva gyorsan, akkor kicifrázom a képed! – kiabáltam vele, s felé léptem egyet, de Chester megfogva a karomat visszahúzott maga mellé.
- Várj, várj! – szólt rám kissé elgondolkodva, majd Annára nézett. – Mit mondtál neki? – kérdezte. Szinte remegtem a dühtől, annyira, hogy már szinte éreztem, hogy fel fogok robbanni. Figyelemelterelésképpen inkább Mike mellé léptem, s ahogy a csalódott barna szemekbe néztem, amik Annán cikáztak, rögtön megenyhültem. Mintha csak az adrenalin hirtelen elreppent volna a véremből, és csak Mike érdekelt. Valamivel nagyon megbántotta, látszott rajta.
- Csak a vagyonmegosztásról volt szó… meg a kis barátnőjéről – szólalt meg végre gúnyosan Anna. Mike állkapcsa megfeszült, és rám nézett. El kellett volna mennem, mikor Anna megjött. Ha elmentem volna, talán mindez nem történik meg. Az én hibám.
- Mi közöd neked Bekkához? – kérdezte Chester. Úgy hallottam, hogy nyugodt volt, de látni nem láttam, hiszen Mike felé fordulva, háttal álltam neki.
- Mi közöm? Hát például, hogy a férjemmel bújik ágyba!
- Nem vagyok a férjed! – mondta egyenesen a szemébe Mike. Azt viszont észrevettem, hogy egyszer sem nézett rám többet. Hiába állok itt mellette, nem pillantott felém. Hatalmas gombóc nőtt a torkomban, és alig tudtam megszólalni.
- Hozok rá kötést! – nyöszörögtem, mint aki nem kap elég levegőt. Hát úgy is éreztem.

Még mielőtt bárki is mondhatott volna valamit, kisiettem a nappaliból, s felfelé mentem. Útközben felkaptam az ingemet, amit Chester is említett, s a fürdőben áthúztam. Patakokban akartak folyni a könnyeim, de nem engedtem. A mosdó szélébe kapaszkodtam egy percig. Muszáj összeszedned magad! – bíztattam magam, egész sok sikerrel.
Kinyitottam a tükrös szekrény ajtaját, majd kikaptam belőle a fertőtlenítőt, gézt, és még pár dolgot, ami kellhet. Reméltem, hogy nem kell majd bemennünk a kórházba, hogy nem kell majd összevarrni. Istenem, máris jobban szerettem őt, mint szabadna!
Lefelé lépkedve a lépcsőn hallottam, ahogyan Chester és Anna heves szócsatát vívnak. Pedig reméltem, hogy elhúzta a csíkot a nő, de nem lett ilyen szerencsém.
Ahogy beléptem a nappaliba nem néztem rájuk. Mike már az egyik kanapén ült, és az ép kezével a térdén támaszkodva a homlokát fogta. A padlón heverő üvegszilánkokat igyekeztem kikerülni, mivel nem volt rajtam cipő, és leültem mellé. Remegő kezekkel próbáltam lecsavarni a fertőtlenítős üveg kupakját, több-kevesebb sikerrel. Chester és Anna éppen a lemezkiadó cégről vitáztak, de nem nagyon figyeltem.
Végül csak sikerült ráöntenem egy keveset a gézdarabra a folyadékból, és letéve az üveget az asztalra, Mike felé nyúltam. Hirtelen úgy fordította a fejét felém, olyan meglepetten, mintha eddig nem is vette volna észre, hogy itt vagyok. Mégsem néztem a szemébe. Nem mertem. Amilyen jól indult ez a nap, olyan katasztrofális most.
Megfogtam a kezét, és az ölembe húztam, és óvatosan leszedtem Chester, már jócskán véres ingét a kezéről. A nagy ujjától a középső ujjáig, a tenyere közepén egy szép nagy vágás volt.

- Ez csípni fog! – suttogtam, bár hangomat jócskán elnyomta Anna irritáló hangja, Mike mégis bólintott. Közelebb húzódott hozzám, így már éreztem a belőle áradó meleget. Észre sem vettem, hogy fázom, pedig meleg volt bent. Ez is az idegesség miatt volt. – Lássuk… - mormogtam, majd óvatosan rányomtam a gézdarabot Mike tenyerére. Egy kissé megrezzent, és halkan felszisszent, de semmi több jelét nem adta annak, hogy fájna neki. Ennek örültem.
- Mit kapok érte, ha nem sírom el magam? – suttogta a fülembe, mikor tisztogatni kezdtem a sebet. Ahogy lehelete cirógatta a nyakamat, jóleső bizsergés fogott el, és még a másik két személyről is majdnem megfeledkeztem.
- Valami nagyon… kielégítőt! – suttogtam vissza, és végre a szemébe néztem. Aranyosan elmosolyodott, és tekintete hálásan csillogott.
- Anna, megtennéd, hogy hazamész? – fordult az említett felé, mikor bekötöttem a kezét. Egy szép masnin dolgoztam épp, így megint csak nem figyeltem Annára. – Az ügyvédemmel majd megbeszélheted a dolgot. De megmondtam, hogy ezekből nem engedek! – mondta Mike komolyan, majd mikor elengedtem a kezét, nem húzta el, hanem ahogy a kötés és gondolom a fájdalom engedte, összekulcsolta ujjainkat.
- Mike, miért csinálod ezt? – kérdezte kétségbe esetten. Nem értettem ezt a hirtelen hangulatváltást. Chester Anna mögött állt kicsivel, ahogy Anna felénk lépett egyet, Ches arcán diadalmas vigyor terült el. Alig tudtam én is visszatartani, hogy össze ne mosolyogjak vele.
- Mit? – kérdezett vissza Mike.
- Miért nem tudsz… miért vagy vele? – intett felém. Felsóhajtottam, és megforgattam a szemeimet.
- Nem értem, hogy a válásunkhoz, hogyan tartozik hozzá Rebeka – rázta meg a fejét Kedvesem, és olyan szívdöglesztő hangsúllyal ejtette ki a nevemet, hogy majd’ beleolvadtam a bugyimba.
- Mi az, hogy hogyan? – kérdezte remegő hangon, és én végre ránéztem. Megláttam benne, hogy bánja, hogy idáig jutottak. Hogy Mike mással van, hogy nem őt szereti. Bár azt ugye nem tudhattam biztosra, hogy már nem szereti, de a tények mindenképpen mellettem szóltak ebben a pillanatban. – Te meg én… - elcsuklott a hangja, s könnyek gyűltek a szemében. Mike ledöbbenve figyelte Annát, én és Chester pedig sokkosan. Most mit művel? – Mi összetartozunk! Mi… mi ketten egyek vagyunk, Mike! – mondta halkan, fájdalmas arckifejezéssel. Na hol vannak azok a dísztárgyak? Hadd verjem szét őket a fején!
- Anna – sóhajtott Mike, és kezét kihúzta az enyémből, majd felállt, s Anna elé lépett.

Az a pillanat beleégett a merevlemezembe, az fix! Az a pillantás. Égetett, mart, kínzott. Hirtelen levegőt is elfelejtettem venni, ahogyan azt figyeltem, hogyan is néznek egymásra. Hányingerem támadt, és az adrenalin újra visszatért belém. Felpattantam, majd elviharozva mellettük, felkaptam a táskámat, az előtérben magamra rángattam a cipőmet, és már ott sem voltam. A hatalmas ajtót egyszerűen nem tudtam olyan erősen becsapni magam után, ahogyan szerettem volna, de az üveg benne így is megremegett.

- Bekka! – kiáltott utánam Chester, mikor kiléptem a nagy kovácsoltvas kapun. Idegesen fordultam hátra.
- Mi van? – förmedtem rá úgy, ahogy talán nem kellett volna. – Bocsánat, nem rád vagyok dühös! – szabadkoztam, mikor elém ért.
- Semmi baj, megértem. De biztos, hogy el akarsz menni? – kérdezte, mire csak szusszantottam egyet. – Tudom, hogy Anna kiverte a biztosítékot, de…
- Nem is Anna, hanem Mike. Mi ez a kiskutya nézés? Jézusom! Megőrülök, komolyan mondom – füstölögtem az utca kellős közepén.
- Gyere, menjünk be… legalább nézd meg a kertet! Úgysem hiszem, hogy Shinoda testén kívül láttál itt valamit – röhögött fel, mire oldalba vágtam.
- Gonosz vagy, Bennington! – nyújtottam rá a nyelvem, de elindultam vele befelé.
- Tudom – karolta át a vállamat.

Chester tényleg a kert felé vette az irányt, ami más volt, mint otthon egy kert. Itt természetesen nem egy veteményesre kellett gondolni, hanem hatalmas fákra, zöld pázsitra, és egy-két helyen néhány vadvirágra, ami csak úgy nőtt. Fogtam magam és leültem a fűbe, két fűzfa közé, ahonnan jól lehetett látni a kék eget, amin bárányfelhők úszkáltak. Chester meglepetten pillantott le rám, de csak addig, míg el nem kaptam a kezét, és le nem rántottam magam mellé. Innen a ház keleti oldalát lehetett látni, sok ablakkal. Volt olyan ablak is, ami a nappaliból erre nézett, ahol most Anna és Mike vannak. De nem izgatott. Mert nem veszthetek semmit – hazudtam magamnak gondolatban.

- Most aggódsz? – kérdezte, s fejével a ház felé intett.
- Nem – hazudtam, de egészen hihetőnek hatottam. Legalábbis szerintem. – Csak két hét, és egy éjszaka… - rántottam meg a vállamat. Chester kifürkészhetetlen szemekkel méregetett, majd elmosolyodott.
- Majdnem olyan jól hazudsz, mint a fiam… ő sem képes rá – kuncogott.
- Á, témánál vagyunk! – mondtam, s elfeküdtem a fűben. Ő is így tett. – Mesélj magadról! – kértem. - Én mindent elmondtam már.
- Nem tudsz rólam semmit? Na, ez új! – tette a kezeit a feje alá, és a felhőket nézte.
- Hallottam valami válásról, valami új modell feleségről, azt hiszem három gyerekről, és az imádnivaló tetoválásaidról – soroltam. Felnevetett.
- Négy gyerek, az új modell feleségemmel már hat éve vagyunk házasok, a neve Talinda, de mi csak Lindának hívjuk – fordította felém a fejét, és kicsit hunyorgatva nézett rám a napsütésben. Arrébb araszoltunk, hogy újra a fa árnyékában lehessünk. – Tetszenek a tetoválásaim? – kérdezte vidáman.
- Igen, nekem nagyon. Főleg ami a karodon van. A lángok – mosolyogtam, s közben a felhőket néztem, ahogyan ő is. – Meg az is, ami a hátadon van, főleg a Linkin Park felirat.
- Ha ennyire bejön, miért nem csináltatsz? – kérdezte érdeklődve, és egy felhőre mutatott. – Az pont olyan, mint egy kacsa!
- Igen, tényleg – mosolyogtam. Kicsit jó volt csak így itt feküdni, és beszélgetni. Kedveltem Chestert. – És nem is tudom, miért nem csináltattam. Talán, mert más elfoglaltságom akadt… Egyébként meg nem hiszem, hogy Mike díjazná – húztam el a számat.
- Az előbb még csak két hét, és egy éjszaka volt, most meg számít a véleménye? – kérdezte, s olyan tekintettel nézett rám, amiből tudtam, hogy lebuktam.
- Ja… szar ügy, mi? – ennyivel le is akartam zárni a témát. Rossz volt belegondolni, hogy most Annával vajon mit csinálhatnak bent. - Talán tényleg haza kellene mennem…
- Szüksége van rád! És hidd el, nem lenne veled, ha akarna még valamit Annától! – mondta Chester, és én hittem neki. Bár kis kétely természetesen még maradt bennem.
- Nem tudom, Ches! – sóhajtottam. Meg akartam hagyni őt a tudatlan bizonytalanságban. Nem akartam, hogy tudja, hogy tulajdonképpen elhiszem, amit mondd, és örülök is neki.
- Dehogynem, babám, tudod te! – kacsintott rám. Aztán a felhőket kezdte bámulni.

Sokat beszélgettünk, talán kint lehettünk jó egy órát. Sokat mesélt a családjáról, a gyerekekről, a múltjáról, ami nem volt túl szívet melengető. De ő is, és én is úgy tekintettünk a nehéz fiatal korára, hogy így vált azzá, aki most. És aki most, azt az embert nagyon is lehet szeretni. Mert jó ember, kedves, és elfogadott engem. Nekem pedig ez rengeteget jelentett.

- Azt hittem, hogy elmentetek! – hallottuk meg a hangot a ház felől, s ahogy felemeltük a fejünket, Mike-ot pillantottuk meg, ahogy felénk sétált. Kezei zsebre dugva, haja erre-arra a homlokába lógott, szemei valamilyen furcsa tartózkodást tükröztek. Rossz érzésem volt tőle, így visszatettem a fejem a fűbe.
- Dehogy! Csak megmutattam Bekkának a kertet – vigyorgott Chester Mike-ra, aki bólintott egyet, majd leült mellém, de hozzám sem ért. Egy pillanatig lefelé nézett rám, láttam a szemem sarkából, majd megszólalt, halkan, fojtottan.
- És hogy tetszik? – nézett bele a szemembe, és a barna szempár rabul ejtett. Egy percig csak elnyílt ajkakkal bámultam rá, majd összeszedtem a gondolataimat.
- Kellene pár virág és bokor – mondtam, majd felültem. – De gyönyörű – mosolyogtam rá. Valahogy most, hogy itt volt velem, már nem tudtam rá haragudni Anna miatt. Szánalmas vagyok, mi? Egyszerűen túl jó volt a közelében.
- Hát lehet, hogy igazad van – sóhajtotta megkönnyebbülten, és tekintetébe is újra élet költözött.
- Most viszont hazamegyek. Még dolgoznom kell kicsit a karakteren – Mike bólogatott, de láttam rajta, hogy nem tetszik neki az ötlet.
- Este visszajössz? Elmennék érted… - nézett rám reménykedve. És rájöttem, hogy nem törhetem őt össze. Mert én nem vagyok olyan, mint a kedves ex felesége.
- Persze! Ha átjössz hatra, az bőven jó lesz… addig ki is tudok takarítani szerintem!
- Oké. Ott leszek! – mosolygott rám melegen, és vidáman.
- Szia, Ches! Majd még találkozunk! – hajoltam le Chesterhez, és két puszit nyomtam az arcára.
- Abban biztos lehetsz, babám! – vigyorgott.
- Szia, Édes! – hajoltam Mike-hoz is, és egy csókot nyomtam a szájára.
- Kikísérlek… - állt volna fel, de leintettem.
- Kitalálok. Inkább beszélgessetek… Ches biztos okkal jött, nemde? – pillantottam az említettre, ahogy felálltam.
- De-de! – bólogatott, de továbbra is ugyanolyan kényelmesen heverészett a fűben, kezeit a feje alatt összekulcsolva.
- Akkor este! – néztem még Mike-ra, majd sarkon fordultam.
- Úgy készülj, hogy itt fogsz aludni! – kiáltott utánam, mire csak felmutattam a hüvelykujjamat, jelezvén, hogy benne vagyok. Szép kis este lesz, az már biztos!

Hazataxiztam, mert ennyit gyalogolni egyáltalán nem volt kedvem. Lexi a konyhában volt, és szendvicseket gyártott. Én is éhes voltam, hiszen a reggelinket sem tudtam elkészíteni, így bementem hozzá, és leültem egy székre. Megkérdezte, hogy miért vágok „ilyen” fejet, én meg elmeséltem, hogy mi történt reggel.

- Ez a csaj nem ép… - rázta jobbra-balra a fejét, közben a szendvicseket látta el mindféle jóval. Chester is pontosan ezeket a szavakat használta Anna jellemzésére. – Nem értem, hogy mit akar. Elváltak…
- Még nem! – kotyogtam közbe, és elvettem az egyik kiflit.
- Jó, akkor válásban vannak – pontosított -, de ő volt az, aki elcseszte Mike-kal a dolgot… Nem értem, hogy akkor mit teper…
- De nem is az, hogy Anna mit teper – sóhajtottam fel két falat között. – Hanem Mike mit teper nála… miért nem vágta ki, mint azt a bizonyos macskát? Miért kell úgy ránéznie, mintha a szíve szakadna meg? Vagy nézzen rá felőlem úgy, amikor nem vagyok ott… úgy álltak egymással szemben, hogy… hogy az valami förtelem volt számomra… - megborzongtam.
- Hát azt elhiszem – fintorgott ő is. – De mi volt az éjjel? Még sosem aludtál nála – húzogatta a szemöldökét.
- Hát… - vigyorogtam, mint a tejbe tök. – Minden tökéletes volt!
- Ójaj… - nevetett fel. – Az a lényeg…

Még beszélgettünk egy kicsit, majd Lexi elment ki a gangra Davehez, én pedig nekiláttam a Blood Elfemnek. Már egész jól haladtam, nekem tetszett, ahogyan felvérteztem a karaktert. Persze ez csak az én szenvedélyem volt, Lexi megnézte olykor, de ő nem látott benne sok mindent, csak egy játékot. Ebben is kiütközött, hogy mennyire különbözünk egymástól.

Meguntam, hogy csendben gubbasztok a földön ülve, a kis asztalon a laptopommal, így felálltam, és a hifihez léptem. Mivel fényes délután volt, zajonghattam, és gyerek sem volt a házban. Betettem a Linkin Park és Jay-Z közös albumát, feltekertem a hangerőt, s újra dolgozni kezdtem. Ám ilyen zene mellett képtelen voltam, túlságosan felpörgetett. Úgy éreztem, hogy ki akarok bújni a bőrömből, hogy ugrálni akarok.

És a harmadik számnál ez meg is valósul. Egyszerűen a Jigga what/Faint alatt nem lehetett ülni, nem lehetett nyugton maradni. Chesterrel énekeltem, és körbetáncoltam-ugráltam a nappalit. Egyszerűen imádtam a zenéjüket, és mióta Mike-kal voltam, nem is nagyon hallgattam őket. Az pedig már tizenhat nap elvonást jelentett. Az pedig nagyon-nagyon sok.
Így most kellett kiélnem magam, mikor nem volt velem. Hát meg is tettem.

Ahogy két ugrálás között kinéztem az ablakon, rájöttem, hogy igenis koszos! Hiába mondta Lexi, hogy szerinte nem az. Mondjuk tudni kell róla, hogy utálja a házimunkát. Szóval érthető is volt, hogy szerinte miért nem kell ezt lepucolni.
Mivel volt kedvem, rendesen felpörögtem a zenétől, ezért nekiláttam. Leszedtem a függönyöket, és bedobtam őket a mosógépbe. Egy jó dolgot még fel lehetett írni a listára, hogy miért is jó az ötödiken lakni: nem látnak be! Így tovább táncikálva, ugrálva nekiláttam ablakot pucolni. Nem gondoltam volna még reggel, mikor Annával néztem farkas szemet, hogy jókedvem lesz. De most vigyorogva, énekelve tettem a dolgomat. Jól éreztem magam. Mókás volt.

Valljuk be, hogy az Izzo/In The End zenéje tök jó lett ezen az albumon. Könnyed, számomra felpörgetős. Úgy döntöttem, hogy a csillárokat is le kéne törölni, így felálltam a dohányzó asztal tetejére, és lábujjhegyre ágaskodva, letöröltem a csillárról a port. Már nem is tudom egyébként, hogy hányadszorra hallgattam végig a lemezt, de sokadszorra is eljutottam a Dirt Off Your Shoulder/Lying From You elejéhez. Ezt is imádtam, bár már komolyan el kellett ismernem, hogy nem volt olyan zenéjük, amit ne szerettem volna.

Szóval még mindig az asztal tetején ácsorogtam. Kényelmes volt… Eldobtam a kezemből a rongyot és az andalító zenére, ami a Lying from you alatt is megy, ringatni kezdtem a csípőmet, miközben énekelni kezdtem. Kezeimet a magasba emeltem, majdnem elértem a csillárt, és önfeledten táncoltam. Egyszóval: mókáztam. Régen voltam ilyen felszabadult, és boldog. Pedig az életem most sem volt épp habos torta.

A meglepetés akkor ért, mikor két tenyér a csípőmre simult, egy férfi test nyomódott hozzám hátulról, és szorosan hozzám simulva táncolni kezdett velem. Az illata ismerős volt, az érzés mikor hozzám ért méginkább… de hogyan jutott be? Ezt nem tudtam. Megfordultam, de nem azt kaptam, amire számítottam.

Linkin Park - Iridescent Video Premier

Sziasztok ismét!

Egész nap figyeltem twittert, és az LP hivatalos oldalát is, mert vártam, méghozzá erre:
Linkin Park - Iridescent

Fantasztikus! Egyelőre szóhoz sem tudok jutni! Nagyszerű munka, és Mike irtó jó benne!
Nézzétek, ámuljatok, ahogyan én is teszem újra és újra!

Csók, Amy

Linkin Park - Bleed It Out - Live at Milton Keynes - 2008

Sziasztok!

Az In The Endnél már említettem, hogy ez a rész a koncertnek is ki lesz vesézve. Hát ezen a borongós, esős, mennydörgős pénteki délutánon kerül rá sor.
A Bleed It Out a Minutes To Midnight albumon szerepel, mint a 4. szám, Milton Keynesben pedig az utolsó volt. Mint minden koncerten, hiszen ennek van a leginkább "vége" hangzása.



Akkor lássuk:
Mindjárt az első képkocka, az Brad kezében a régi gitár. Istenem, el sem tudom képzelni, hogy mi mindent láthatott már az a hangszer! :) De egy relikvia, az biztos! És milyen csodás hangja van! Hugicám, Krisssz kedvéért, és perszer mert megérdemli Brad is, hadd dicsérjem meg a haját! :) Az egy külön művészet! :)
Mike mondja a közönségnek, hogy ez a szám lesz utolsó, és megkéri őket, hogy emeljék magasba a kezeiket, és tapsoljanak. Itt is megvan az a kapcsolat a közönséggel, amit úgy imádok. És arról nem is beszélve, hogy milyen jól néz ki Mike! :) És a tömeg tapsol. Több ezer ember. Hihetetlen.
Mike kezdi a szöveget, és látszik rajta, hogy még így a másfél órás koncert végén is rettentően élvezi azt, amit csinál. A szöveget alul majd kiírom, akinek lesz kedve, lefordíthatja magának, nagyon tanulságos, és sokatmondó... megint! :)
Itt is jól látszik egyébként, hogy figyelnek arra, hogy ne egy helyen legyenek a színpadon. Amúgy is mindenki mozog, bejárják a színpadot, de igyekeznek egyszerre betölteni is azt. Mike leszáll a kis emelvényről és átellenes irányban mozognak Chesterrel. Tehát tele a színpad, nincs üres hely nagyon, és ez fontos! :)
Nem tudom látjátok-e, de közvetlenül a refrén előtt, mikor Mike visszaáll a mikrofon mögé elvesz a mikrofon állványáról valamit. Nos az a valami, egy pengető. Ugyanis az állványon szépen egy ilyen kis műanyag tartókában ott sorakoznak az eredeti LP pengetők. Hogy miért van szükség többre? Nem csak azért mert esetleg eltörik, vagy elhasználódik közben, hanem mert ők maguk egy-egy szám végén eldobálják őket a közönségnek. :) És játszani kezdi a mélyebb szólamokat! Álom.
Chester megint csak tökéletesen énekel. Szinte felfoghatatlan számomra hogyan van még hangja a végére. :)
És, amit az elején is megfigyelhettünk, ahogy Mike rappelni kezd, és nem kell gitároznia, kikapja a mikrofont az állványból, és azonnal elmozog. Az a tipikus mutogatós téma megy, ami elengedhetetlen. És én személy szerint imádom ezt nézni. Ahogy mondja a szöveget, ami nagyon jó. Sokat mondó, érvényes a mai világra. És ismét a hátán van a gitár... *.*
Ismét a refrén jön, Mike vokálozik, de Chester hangja nagyon durva. Kiráz tőle a hideg, de abban a jó értelemben! És létszik, hogy Brad is elénekelget magában, hogy a többiek is a hatása alatt vannak az egész hangulatnak.
Ami még nagyon tetszik, az Dave kalapja (Phoenix). Az valami állat! :)
És Mike is gitározik, és ahogy beáll hozzá, ahogy lenéz a hangszerre... Valószínűleg napokig tudnék róla áradozni.
És ekkor mindenki lemegy a színpadról, és Rob marad fent. Most jött el az ő ideje. Szólózik. Ilyen más koncerteken nem nagyon van, vagyis nem ilyen mértékű. Ez ugye a Road to Revolution nagy koncerje, és hát... különleges alkalom. És hát amit lenyom... Mikor először láttam, csak így bámultam, hogy WTF? Nagyon durva. Arról nem is beszélve, hogy mikor hátulról mutatják csak ámultam, hogy milyen háta van. :D És ha jól megnézitek, akkor láthatjátok, hogy a nadrágja szára be van tűrve a zokniba. Na miért? Hát persze, hogy azért, hogy a lábdobba be ne akadjon. :) És egyébként ez a dobos cipője. Mert nem ilyenekben jár, de ebben tud a legjobban játszani! :)
És ott vannak nála is, a kis bőr tokocskába az eredeti LP dobverők. Szeretnék egy pár olyat! Mint pengetőt is! :D Itt már azért van ennyi, mert ez törik koncert közben. Nem azért mert onnan hátulról kidobálja. Ha vége lesz, és marad, akkor fog belőle adni a közönségnek.
És az a pontosság, ahogyan a többi hangszerrel a fiúk visszajönnek a zenébe... Hihetetlen!!! Imádom, és Mike olyan édes, és rettentő szexi. :)
Képek a tomboló közönségről. Megértem őket! :)
Mike megdicséri Robot, vagyis kér neki egy kis hangzavart a tetszésük kifejezésére. Aztán Chester megkérdi a közönséget, hogy énekelnek-e velük, a közönség persze ujjong, és Mike szeretne egy kis versengést, így két oldalra állnak fel. Mike mondja a közönség azon felének, hogy ők lesznek vele. Az a mosoly az arcán, mikor mondja "That's what I like!" Basszus, elképesztően helyes! Egyszerűen nem találok szavakat.
És akkor jön az ének. Mike viszi a kicsit mélyebb tónust, míg Chester a magasabbat. A közönség énekel, amit nagyon jó hallgatni.
Persze aztán Mike ismét gitározik, majd Chester a refrént is énekelteti a közönséggel. És hangosan, tisztán, érthetően visszajönnek a szavak a sok-sok embertől. Fantasztikus.
Aztán a sok kéz a magasban, mint Chesternek... Ennyi ember egyszerre mozdul!
Chester megköszöni a közönségnek! :) Majd még nincs vége a számnak, még tart, kicsit belassul, Chester is lassabban énekel a közönséggel, aztán jön a végén a felpörgetés, aminek hirtelen szakad vége. És az utolsó pengetésnél láthatjuk is, hogy Dave azonnal eldobta a pengetőt, Mike-kal egyetemben! :)
És itt van vége a koncertnek is. Ezen a felvételen nem látszik ugyan, de el kell mondanom, hogy sokáig ott állnak még, és integetnek. Mike mosolyog, ahogyan mindenki más is, de az ő arcán a legnagyobb az öröm. Én legalábbis így látom. Körbejárják a színpadot, igyekeznek mindenkinek dobni egy-egy mosoly, egy intést.

Szeretem ezt a koncertet, bár itt még ugye az A Thousand Suns nem volt kész, sőt... Mégis... Ennek van az egyik legjobb hangulata... A legnagyobb móka. :) Imádom!

És a dalszöveg:
Yeah, here we go for the hundredth time
Hand grenade pins in every line
Throw 'em up and let something shine
Going out of my fucking mind
Filthy mouth, no excuse
Find a new place to hang this noose
String me up from atop these roofs
Knot it tight so I won't get loose
Truth is, you can stop and stare
Run myself out and no one cares
Dug the trench out, laid down there
With a shovel up out of reach somewhere
Yeah, someone pour it in
Make it a dirt dance floor again
Say your prayers and stomp it out
When they bring that chorus in
I bleed it out, digging deeper just to throw it away
I bleed it out, digging deeper just to throw it away
I bleed it out, digging deeper just to throw it away
Just to throw it away, just to throw it away
I bleed it out, go, stop the show
Drop your words and let sloppy flow
Shotgun, opera, lock and load
Cock it back and then watch it go
Mama, help me, I've been cursed
Death is rollin' in every verse
Candy paint on his brand new hearse
Can't contain him, he knows he works
Fuck, this hurts, I won't lie
Doesn't matter how hard I try
Half the words don't mean a thing
And I know that I won't be satisfied
So I try ignoring him
Make it a dirt dance floor again
Say your prayers and stomp it out
When they bring that chorus in
I bleed it out, digging deeper just to throw it away
I bleed it out, digging deeper just to throw it away
I bleed it out, digging deeper just to throw it away
Just to throw it away, just to throw it away
I bleed it out, I've opened up these scars
I'll make you face this
I've pulled myself so far
I'll make you face this now
I bleed it out, digging deeper just to throw it away
I bleed it out, digging deeper just to throw it away
I bleed it out, digging deeper just to throw it away
Just to throw it away, just to throw it away
I bleed it out, digging deeper just to throw it away
I bleed it out, digging deeper just to throw it away
I bleed it out, digging deeper just to throw it away
Just to throw it away, just to throw it away
I bleed it out
I bleed it out
I bleed it out



Köszönöm szépen azoknak, akik végigolvasták a bejegyzést! :)
Csók, Amy

Umbrella

"Volnék nyakadra csöppent körtelé,
volnék ruhádba kent hasonlatok,
apró göröngy, ha megbotolsz belé,
kicsiny bogár, ha eltaposgatod."
(Varró Dániel)



9. fejezet

Mike cseppet sem boldog arckifejezéssel meredt rám, de még mindig felettem támaszkodott, és ujjai lágyan kulcsolódtak az én, telefont tartó ujjaimra. Barna szemeiben még ott égett a vágy, mégis próbált Anna darálására figyelni. Utáltam a nőt, már az első pillanattól fogva, és amúgy is mi a frászért hívogatja Mike-ot este kilenckor?

- Neked ehhez már nem igazán van közöd! – csattant fel. Alig bírtam visszafogni a mosolyomat, és ahogy meglátta az ábrázatomat, az ő arcára is egy vigyor kúszott. Lehajolt, és kissé eltartva a telefont, egy újabb csókot adott. Látszólag egyáltalán nem érdekelte, mit mond neki Anna. Ajkai lágyan siklottak az enyémmel, és nyelve ingerlően játszott. Ágyékát szorosan az enyémhez nyomta, amitől egy halk sóhaj szakadt fel a torkomból, ő pedig elválva tőlem diadalittas mosolyt villantott. – Jó, ezt majd az ügyvédemmel beszéld meg, jó? Én erre nem tudok már mit mondani! – látszólag egyetlen pillanat alatt fel tudta idegesíteni őt Anna. – Mondtam, hogy nem kapsz belőle, nem? – gördült hirtelen mellém, így kiszedve a kezemből a telefont, és a hajába túrva bámulta a plafont. Valami nagyon nincs rendben, az biztos! – Anna! – hangja erélyesen csengett a szobában, és még én is összerezzentem. Kezét a hátam alá csúsztatta, és közelebb húzott magához. Szemei bánatosan, bocsánatkérően csillogtak rám, mire én csak elmosolyodtam. Nem szerettem volna, ha rossz kedve kerekedik, így puszilgatni kezdtem a mellkasát. Nem akartam zavarni a beszélgetést, így csak lágyan, épp hogy hozzáértem a bőréhez, de ez is elég volt neki. – Anna, majd holnap megbeszéljük! Mennem kell! – erre valamit nagyon is bőszen magyarázni kezdett a csaj, mire Mike felkacagott. – Na szia! – köszönt el.
- Végre! – mormogtam.
- Aham… - motyogta ő is, majd újra fölém gördült.

Nem bírtam volna ki, ha még valaki megzavar bennünket. Annyira kívántam, hogy szinte már fájt, annyira magamban akartam érezni. És ez az érzés csak nőtt, mikor ujjai becsúsztak a bugyim alá, és simogatni kezdett. Bennem akadt a levegő, és szorosan lehunytam a szemeimet. Ezt nem lehet kibírni! – kántáltam magamban, ahogy egyre gyorsabban körözött ujjaival, majd mikor elmerült bennem velük, szinte önkívületben felnyögtem, és hátam ívbe hajlott. Most már komolyan zavart, hogy rajta – hozzám képest – még nagyon sok ruha volt, így összeszedve magamat egy kicsit, vetkőztetni kezdtem.
Nehezen ugyan, de sikerült róla levennem a nadrágját, és mindent, ami még volt rajta, s ő is hasonlóképp cselekedett. Ujjai fürgén mozogtak bennem, ajkai az enyémeket falták.
Viszonozni akartam mindent, amit tőle kaptam, így ujjaimmal kezdtem kényeztetni. Halkan felnyögött, és kábult tekintetét az enyémbe fúrta. Eszméletlenül kívántam, nem volt megállás, minden gondolkodás nélkül cselekedtem. Kezeimet hátára simítottam, s miközben belekarmoltam bőrébe, közelebb nyomtam hozzá magam. Egy elragadó mosolyt villantott, egyik kezével megtámaszkodott a fejem mellett, másikkal megemelte a csípőmet és folyamatosan a szemembe nézve, lassan elmerült bennem.
Eddig sohasem érzett érzések leptek el, ahogy lassan a magáévá tett. Őrületesen jó érzés volt, ahogyan teljesen kitöltött. Kinyitva a szemeimet egy vágyakkal teli, sötétbarnán csillogó szempárral találtam szembe magam. Végigsimítottam az arcán, a homlokán, majd a szemébe majdnem belelógó tincsekbe túrtam, s elsimítottam fekete haját.
Egy pillanatra elnyíltak ajkai, mintha mondani szeretett volna valamit, de aztán csak halványan elmosolyodott, és megmozdította a csípőjét.
Lábaimat felhúztam, szorosan az oldalához, és élveztem, ahogy mozgott bennem.
Mindketten halkan nyögdécseltünk, és simogattuk a másikat. A csókjai forróak voltak, és szenvedélyesek.
Nem tudtam mennyi idő telt el, mikor újra fordítottam a helyzetünkön, és én kerültem felülre. Végigsimítottam a mellkasán, és ütemesen mozogtam rajta, amíg el nem ért mindkettőnket a várt beteljesülés.
Pihegve borultam a mellkasára, és fejemet az arca mellett, a párnára hajtottam. Ő szorosan ölelt magához, közben a hátamat cirógatta, és mosolyogva, levegőért kapkodva nézett a szemembe.

- Mondtam én, hogy van, amit a harmincon felüliek nagyon tudnak! – suttogtam a fülébe, mire felnevetett.
- Szóval nem volt rossz? – ölelt magához, és ránk húzta a takarót.
- Rossz? Viccelsz? – néztem rá felvont szemöldökkel. – Fantasztikus volt… - suttogtam újfent, és egy csókot hintettem a szájára.
- Ahh, szerintem is – motyogta, aztán elhelyezkedtünk az ágyban. Egymást ölelve aludtunk el.

Reggel cirógatásra ébredtem. Ahogy lassan magamhoz tértem, rájöttem, hogy Mike ujjai zongoráznak a hátamon. De szó szerint zongorázott, sőt még dúdolt is hozzá. Nem volt kedvem félbeszakítani őt, így inkább csak hallgattam a játékát. Az ujjak gyengéden simítottak végig a bőrömön, és a halk dúdolás melengette a szívemet. Eddig folyton egyedül ébredtem. Huszonnégy év eltelt úgy az életemből, hogy nem ébredtem férfi mellett fel, hiába volt az, ami volt. Ráadásul most egy olyan ember mellett ébredhetek, akit szeretek. Mert igen, szerettem őt, fülig bele voltam esve, és ki sem látszottam a rózsaszín ködből. Neki viszont nem mertem megmondani, mert féltem. Még túl korai lett volna.

- Énekeld az Umbrellat! – suttogtam úgy, hogy meghallja. Az ujjai más ritmust kezdtek játszani a képzeletbeli hangszeren, és nem sokkal később férfias, mélyebb hangját is meghallhattam:



- When the sun shines, we’ll shine together, I told you I’ll be here forever… You can stand under my umbrella, you can stand under my umbrella-ella-ella-eh-eh-eh, under my umbrella-ella-ella-eh-eh-eh… - csodaszép volt, ahogy ezt ismételgette kissé kuncogva. Totálisan meghatódtam tőle. Úgy voltam vele, hogy biztosan nem fogja elénekelni, bár a koncerten úgy láttam, hogy akkor jót nevetett rajta. De talán most jelentett is valamit az, amit énekelt. Egy puszit nyomott a hátamra, miközben ujjai még mindig rajtam játszottak.
- Ez a Mike-féle szövege… de tetszik! – mosolyogtam, majd fejemet felé fordítottam. Kipihentnek látszott, és ő is mosolygott. Bár ilyen éjszaka után, nehéz lett volna nem mosolyogni. Nekem pláne, hiszen megkaphattam az első osztályú ébresztőt is.
- Örülök neki, hiszen te kérted! – vigyorgott. – Törpillám! Kék a hátad – simogatta meg az említett helyet.
- Hát mondtam én, hogy kék lesz – húztam el a számat. – Kellett nekem akkorát zakóznom…
- Majd én meggyógyítom! – mondta, és fölém hajolva csókolgatni, és nyalogatni kezdte a gerincem ívét. Felsóhajtottam, és örültem, hogy hason aludtam, mert ilyen reggeli kényeztetésben még nem volt részem. Felizgatott! De nagyon.
- Hm, máris jobb! – motyogtam a párnámba. – Még! – sóhajtottam.
- Ó, csak ezt halljam mindig! – lehelte a bőrömbe, és tovább csókolt. Jól esett, ahogyan ajkai cirógatták, borostája pedig karcolta meztelen bőrömet. Imádtam. – Egyébként, ahogy ígérted Annának, egész hangosan nyögtél – kuncogott fel, mire én is elnevettem magam. A hátamra gördültem, ezzel megszakítva az édes kényeztetést, de legalább közelebb kerültem Mike-hoz. Féloldalasan a kezén támaszkodva pillantott le rám.
- Annát szóba hozva… - kezdtem, s közben felnyúltam az arcához, és simogatni kezdtem. Nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá. – Mit akart az este? – kérdeztem. – Persze, csak ha el akarod mondani! – szabadkoztam rögtön. Mike szemei megcsillantak, valamilyen ismeretlen, édes módon. Nem értettem, de tetszett.
- A pénzről volt szó. Akarja a fele vagyonomat – mondta úgy, mintha teljesen normális dolog lenne.
- Tessék? – döbbentem le. Azt hittem, rosszul hallok.
- Hát… - sóhajtott, és a hajammal kezdett játszani. – Elég sok pénzem van. Ugye nem csak a Linkin park, hanem a Fort Minor is hozott a konyhára, meg a kiadó és mindenféle. Szóval összegyűlt azért – pillantott le rám, mire csak bólintottam. – És hát nem olyan egyszerű, mert nem szeretném a felét nekiadni. Ő sem szegény, tehetséges. Otis után persze szép summát kap így is. De mondtam neki, hogy én nem fogom eltartani. Mármint… én nem akarok szívtelen lenni, de hát… én ezért megdolgoztam, mármint… amíg a feleségem volt, addig persze hogy közös volt minden. Szóval én nem azt mondom, hogy nem jár neki, mert jár. De a fele?
- Persze, értem! – bólogattam megértően. – Azért az nem úgy van, hogy amiért te megharcoltál, azt elviszi csak mert a feleséged volt…
- Hát igen… tudod, valaha ő volt a mindenem – nézett le rám komolyan. Nem mondom, hogy nem esett rosszul a vallomása, de inkább csak hallgattam. – Ő jelentette számomra a békét, a szerelmet, az otthont. Mindegy volt, hogy merre jártam épp, tudtam, hogy rá mindig számíthatok… - elgondolkodva és kissé talán szomorúan bámulta a takaró szélét, ami épp hogy fedte kebleimet. Gombóc nőtt a torkomban szavai hallatán. – Aztán ez a dolog szépen lassan megváltozott. Én szinte észre sem vettem. Kezdetben nem foglalkoztam azzal, ha arról beszélt, hogy milyen rossz, hogy hol a Linkin Parkos srácokkal vagyok, hol a Fort Minorral, vagy másokkal… de aztán kezdtem észlelni… ekkor jött Otis – elmosolyodott. – Ő kicsit csillapította a kedélyeket, de sokszor veszekedtünk Annával. Mert rossz volt, hogy már nem a békés otthonomba mentem haza, hanem oda, ahol duzzogás és fejmosás várt. Ő már nem tudta elfogadni, hogy míg ő otthon van Otis-szal, addig én sokszor nem… ő már nem tudott elfogadni így, ilyennek, amilyen vagyok. És ne hidd, hogy nem próbáltam megváltozni – mondta komolyan, közben kezem már a mellkasomon pihent, s nem simogatta őt. Nem is vettem észre, mikor hagytam abba. – Mert én próbáltam, de… ez vagyok én. Nem tudok kibújni a bőrömből. És… - nagyot nyelt, majd félve nézett rám. – Félek, hogy egyszer majd az a nő, akit páromnak választok, akit szeretni fogok… hogy ő is egyszer megelégeli… hogy majd elhagy… hogy elhagysz – mondta végül rám értve az egész monológot, amitől rettentően meglepődtem. Mert bár jól esett, rettentően, hogy engem tekint a jövőjének, de az nem esett jól, hogy azt hiszi, elhagynám.
- Hogy gondolhatod, hogy valaha is elhagylak? Hogy nem foglak elfogadni, hogy ezért kevésbé lennél számomra kedves? – könyököltem fel én is, hogy szemtől szemben lehessünk. Mike lesütötte tekintetét. – Azért vagyok veled, mert szeretek veled lenni. Azzal a Mike-kal, aki vagy! – néztem rá, kissé lejjebb hajolva.
- Még nem tudod, milyen, hogy ha nem vagyok itt minden nap – mondta szomorúan.
- Hát… majd amikor tudok, elmegyek a koncertekre, ha nem bánod – erre elmosolyodott. Úgy szívből. – És van telefon, meg Internet… nem nagy ügy! – mosolyogtam rá, és közelebb hajoltam. – Szóval ne gyárts elméleteket, mert nem szabadulsz! – suttogtam ajkainál.
- Nem is akarok! – vigyorgott, majd ledöntve az ágyra, megcsókolt.

Mondanom sem kell, hogy amit valamikor éjjel – vagy hajnalban – abbahagytunk, azt most folytattuk. Ujjai lepkeszárny finoman simítottak végig fedetlen testemen a takaró alatt, és én sem cselekedtem másképp. Most nem voltunk annyira romantikusak, most inkább vadabbak voltunk. Az ölében kötöttem ki, és térdelve mozogtam rajta. Így sokkal könnyebb volt gyorsabb tempót diktálni, amit a vágyaink most nagyon is megkívántak. Sosem szakadtunk el egymás ajakitól, végig csókoltuk egymást, miközben rohamosan haladtunk a beteljesülés felé… megint.

**

- Összeütök valami reggelit! – közöltem vele, mikor kifelé araszoltunk a fürdőszobából. Meglepő módon még csak reggel kilenc volt, tehát nem alhattunk valami sokat.
- Én beérném még tizenöt perccel is az ágyban! – vigyorgott, s megmarkolta a fenekemet.
- A jóból is megárt a sok! – vontam fel a szemöldökömet, de eszem ágában sem volt kiszakadni a karjai közül.
- Biztos vagy te abban? – kérdezte, majd a nyakamat kezdte csókolgatni. Elég meggyőző tudott lenni!
- Ha ezt műveled velem… akkor elbizonytalanodom – mormogtam, s ujjaimat a hajába fűztem. Imádtam a haját! Sokkal jobb volt, hogy kicsit megnövesztette, mert így kedvemre bele tudtam túrni.
- Nagyon helyes!

Már épp dőltünk volna el az ágyon… újra, mikor megszólalt a csengő. Mike panaszosan felnyögött, és a vállamra hajtotta a fejét. Megértettem őt, hiszen én is szívesebben lettem volna vele, minthogy azzal a valakivel legyek, aki épp be akar jönni. Aki egyébként ráfeküdt a csengőre. Mike dühösen szusszantott egyet, majd kézen fogott és lefelé vettük az irányt. Az ajtó közelébe érve már hallottuk a heves szócsatát, ami kintről szűrődött be. Mike-kal csak megilletődve összenéztünk: egy női hang és egy férfihang volt hallható. Mike lefagyva állt ott, én pedig nem tudtam mi baja van, így kérdezés nélkül az ajtóhoz léptem, elfordítottam a zárban a kulcsot, majd felrántottam az ajtót. Anna és Chester hirtelen fordultak felém. Egymással szemben álltak, és mindketten kipirult arccal bámultak ránk. Éreztem, ahogy Mike mögém lépett, és megfogta az ajtó szélét. Anna dühösen meredt rám, és már láttam, hogy szólni akar valamit, így azt tettem, ami először az eszembe jutott.

- Chester! – vigyorogtam. Ez a vigyor szívből jött, tényleg örültem neki. – De jó, hogy jössz! – léptem ki a küszöbön és magamhoz öleltem a világ talán egyik legismertebb énekesét.
- Tudtam én, hogy örülni fogsz! – viszonozta a lelkesedésem.
- Anna! – morogtam oda a sötétbarna hajú nőnek, majd többet nem is foglalkozva a pukkadozó képével, behúztam Chestert a házba. – Mike! – szóltam hátra, mire a döbbent szempár lassan felém fordult. – A konyhában leszünk! Remélem rántotta jó lesz!? – néztem rá felvont szemöldökkel, s közben még mindig Chester kezét szorongattam.
- Aham… - motyogta. Közben Anna beviharzott mellette.
- Még nem végeztünk! – mutatott Anna Chester felé, aki felhorkant.
- Te itt már rég végeztél! – közölte vele nemes egyszerűséggel, majd felsiettünk a lépcsőkön.

Felérve a konyhába nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Chester beszólása nagyon is betalált, de már megint kellemetlen helyzetbe hoztam Mike-ot Annával kapcsolatban. Na jó, most nem én, hanem Chester, bár be kell látnom, hogy ha ő nem szólt volna be neki, akkor én tettem volna.

- Ez a nő nem ép, az biztos! – mormogta félig mosolyogva, félig bosszankodva Chester, majd felült a pultra.
- Hát ez már nekem is lejött! De mit akar itt? Tegnap is hívta Mike-ot… - húztam el a számat, és kinyitottam a hűtőajtót, hogy előszedjek mindent, ami a reggelihez kell.
- Hát épp most közölte velem a kocsibejárón sétálva, hogy akar egy darabot a lemezcégünkből – kacagott fel Chester. Csak meglepődve néztem rá.
- Ezen mi olyan vicces? – fintorogtam.
- Hát az, hogy mikor úgy döntöttünk, hogy megcsináljuk ezt a fiúkkal, kézzel-lábbal tiltakozott. Most meg… - rázta a fejét. – Az én dolgaimból egy dollárt nem kap, az fix! – szögezte le.
- Mike-nak sem szabadna hagynia, hogy ezt csinálja – mormogtam, s elkezdtem felszeletelni a hozzávalókat.
- Nem is fogja, ne aggódj! – tette a vállamra a kezét, és kifürkészhetetlen pillantással nézett rám.
- Nem is magam miatt aggódom, mielőtt még azt gondolnád! – szúrtam oda neki, mire védekezően maga elé emelte a kezeit. – Csak Mike miatt… olyan… szomorú, hogy ami az élete munkája, az egy perc alatt köddé válhat. Fél, azt hiszem – néztem kifelé az ablakon, ami a városra nézett, persze jóval kimagasodott a többi ház közül.
- Nincs oka rá. Mi mellette állunk mindig, mindenben! – vágta rá határozottan, mire ránéztem. A barna tekintet érdeklődve pillantott rám.
- Jó barátok vagytok, igaz?
- Az évek alatt nagyon azok lettünk… Mike… ő nagyon jó srác, mindig is a legjobb, legtisztább volt köztünk… ha érted mire gondolok – vigyorodott el.
- Gondolom… szex, pia, drogok – suttogtam, s újra szeletelni kezdtem.
- Igen, de előfordult, hogy nem feltétlenül ilyen sorrendben – kuncogott. – Ne ítélj el minket ezért! – mormogta halkan, és lenézett a padlóra. Letettem a kést, és elé sétáltam.
- Nem ítéllek el! – mosolyogtam rá. – Apám sem volt épp szent. Tudod, még Angliában élt, kijött két lemezük. Nem voltak sikeresek igazán, de haveri alapon, nagyon is jól elvoltak. És hát ő is mesélt egy-két dolgot. – merengtem.
- Mi történt a szüleiddel? – kérdezte. A tekintete mintha már most együttérzést sugárzott volna.
- Már tudod, nem igaz?
- Van erre olyan válasz, amitől nem kerülünk bajba Mike-kal? – vonta fel az egyik szemöldökét, és kissé előredőlt. Felnevettem.
- Nem haragszom, legalább nem nekem kell elmondanom…
- De szeretném tőled hallani!
- Hát jó – nyeltem egy nagyot, majd úgy nagyjából mindent elmeséltem Chesternek, ő pedig csak komoly ábrázattal bólogatott. – Mike mellett máshogy érzem magam – folytattam, mikor elérkeztem a jelenhez. A kaja persze közben nem készült, de egyikünk sem bánta szerintem.
- Elhiszem. Ő nagyon pozitív személyiség egyébként. Folyton nevetni kell mellette.
- Ezt én is észrevettem.
- És milyen volt az éjszaka? – vigyorgott, mint a tejbetök.
- Hm… Nagyon jó volt – szerintem el is pirultam.
- Sejtettem, hogy nem hiába Mike pólójában feszítesz… és rá is jöttem, mikor a te ingedet megláttam a lépcsőfordulóban – nevetett fel, én pedig csak még jobban zavarba jöttem.
- Hát… - igyekeztem összeszedni magam. – Mondjuk úgy, hogy nem nagyon ott volt az eszem, hogy hol hagyom el a ruháimat – mosolyogtam édesen, kislányosan.
- Te veszélyes vagy, Bekka! – nevetett fel úgy isten igazából. – Mi jól kijövünk majd egymással! – nyújtotta pacsira a kezét, amibe bele is csaptam.
- Srácok, lejönnétek? – kiabált fel Mike, eléggé ideges, fojtott hangon. Chester színpadiasan sóhajtott egyet, leugrott a pultról, és a kezét nyújtotta felém. Elfogadtam a jobbot, és belekarolva indultunk meg lefelé. Chester viccelődni kezdett.
- Mindig megtiszteltetés önnel vonulni, felség! – bazsalygott, én pedig vettem a lapot, s próbáltam komoly maradni, és peckesen járni az oldalán. – Ne féljen, kérem! – nézett rám nagyra nyílt szemekkel. – A hercegkisasszonyt nem bánthatja a gonosz! Én megvédem! És bizonyosra veszem, hogy Mike úrfi is hasonlóképp fog cselekedni! – bólintott, mire megremegtek az ő ajkai is.
- Ne aggódjon! Nem hátrálok meg! És bízom önben, hű varázslóm! A gonosz hatalma meg fog törni felettünk, és akkor mind szabadok leszünk! – mondtam teljes meggyőződéssel, mire Chester elvigyorogta magát. Ekkor léptünk be a nappaliba, ahol nem várt látvány fogadott. Chester is és én is ledermedve néztük a két embert, és nem hittünk a szemünknek.

UI: Bocs, de muszáj volt beágyaznom a videót, hogy lássátok mind! Hát nem édes? Lehet valaki ennél jobb, szexibb, aranyosabb, eszményibb? :)