
"A gyerek az öröm, a reménység. Gyönge testében van valami világi; ártatlan lelkében van valami égi; egész kedves valója olyan nékünk, mint a tavaszi vetés: ígéret és gyönyörűség."
(Gárdonyi Géza)

54. fejezet
Bekka szemszöge:
Hallgattam. Mi mást is tehettem volna? Mondjuk közbeszólhatnék, hogy legalább a lányunkat hadd nézzem meg, mielőtt Ő lenyel keresztbe, de annyira belemelegedett a szónoklatába, és ráadásul annyira szégyelltem is magam, hogy inkább csendben maradtam.
- Mindvégig, hangsúlyozom MINDVÉGIG bizonygattad, hogy te jól leszel, te nem fogsz meghalni, te nem adod fel. Hát ehhez képest a hátam mögött szépen elhagytál volna engem. Csendben, hogy én ne tudjak róla. Egyáltalán, hogy a francba jutnak eszedbe olyanok, hogy majd Annának kellene engem kirángatni a gyászból? Te, aki pontosan tudod, milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz, hát pont te csinálod ezt a hátam mögött? Komolyan mondom, megáll az eszem – fel s alá járkált a szobában, nagyban hadonászott a kezeivel, és dühösen meredt a szőnyegre. Nem nézett rám, pedig én le sem tudtam venni róla a szememet, még akkor sem, ha épp dühös rám. – Tudod te, milyen érzés végignézni, ahogy… meghalsz? Dehogy tudod! – legyintett mérgesen. – Neked nem kellett ezt végigélned úgy, ahogy nekem. Elvoltál a kis világodban, mindenkinek a képébe hazudtál a legkisebb lelkifurdalás nélkül… De érted, nem lenne ezzel bajom, mert persze, hol tartozik az életünk a többiekre, de hogy NEKEM IS HAZUDTÁL? – kiabált, és végre rám nézett. Nem mondom, hogy nem ijedtem meg, de nem tőle, nem attól, hogy bántani fog vagy hasonló, hanem attól, hogy ennyire kiborult, és kiabált.
- Én…
- Ne, hallani sem akarom, még nem fejeztem be! – morrant rám azonnal, én pedig visszatartottam a kiszökni készülő könnyeimet, és tovább hallgattam. – Egész végig arra tudtam gondolni, míg te nem voltál magadnál, hogy mégis mihez fogok kezdeni nélküled. Mert te bármennyire is elintéztetted volna az életemet a többiekkel, én nem erre készültem! NEM! Te azt mondtad, nem lesz bajod, és hárman élünk tovább… - sajnos eddig bírtam sírás nélkül, s lefolytak az első könnycseppek az arcomon. – Ne… Most miért sírsz? Ne sírj, még mindig nem fejeztem be, és ezzel nem fogsz meghatni! – mondta már valamivel kisebb vehemenciával, és leült az ágyam szélére.
- Nem azért sírok, hogy meghassalak! Egyáltalán, hogy jut ilyen eszedbe? Csak éppen… most szültem meg a lányunk, ami hidd el, nekem sem volt sétagalopp. Engedd már meg a hormonjaimnak, hogy egy kicsit…
- Jó, bocsáss meg! – csitított halkan, és megfogva a kezemet, odahajolt hozzám, s apró csókot nyomott a homlokomra. – Szólok egy nővérnek, hogy felébredtél!
Legszívesebben visszatartottam volna, hogy maradjon még; szerettem volna megbeszélni a dolgainkat, de láttam rajta, hogy erre most képtelen lenne. Persze, ha arra van szüksége, hogy egy kicsit még dühöngjön és kiabáljon velem, én azt sem bántam volna, csak már akartam volna látni a lányunkat, így hagytam, hogy a nővér után a doki is megvizsgáljon.
Elmondta, hogy minden rendben, túl vagyok a nehezén, és innentől már minden mehet úgy, mintha nem is lett volna bajom. Végül megkérdeztem a nővért, hogy láthatom-e Annát, de azt mondta, hogy egyelőre nem vihetjük ki a babaszobából, ahol minden műszer megvan, és ahol minden tökéletesen steril a koraszülött babáknak, viszont azt mondta, ha még pihenek egy kicsit, akkor később elmehetek megnézni.
Lexi és Peti is voltak bent idő közben, tőlük viszont nem kaptam fejmosást, ami meglepett. Alexa össze-vissza fecsegett az egyetemről, Peti meg egy otthoni látogatásról beszélt, én meg csendesen hallgattam őket. Mike az egyik fotelben ücsörgött, hátrahajtotta a fejét a támlára, kezeit összekulcsolta az ölében, és lehunyt szemekkel pihent.
Miután a húgomék elmentek, és beszéltem telefonon Chesterékkel is, Mike felé néztem. Nem tudtam eldönteni, hogy csak színleli-e, hogy alszik, vagy valóban álomföldén jár?
- Nem alszom… - motyogta félálomban, én pedig elmosolyodtam. Tudtam Petitől, hogy Mike semmit sem pihent, és míg én átaludtam egy teljes napot, ő csak átöltözni ment haza, végig itt volt mellettem. Bármennyire is szeretett volna ébren maradni, már nagyon is nehezen ment neki.
- Aha… - lassan kibújtam a takaró alól, és bár eléggé fájtam, úgy mindenhol, odasétáltam hozzá.
- Nem kéne mászkálnod, Bogaram! – ocsúdott fel, de azért feljebb csúszott ültében, és segített elhelyezkednem az ölében. Egyik kezemmel átfogtam a nyakát, másikkal az arcán simítottam végig.
- Tényleg nem tudok mást mondani, mint a szülőszobán… Bocsáss meg nekem! – újra lehunyta a szemét, és megint hátradöntötte a fejét.
- Én nem haragszom… vagy hát nem igazából. Megijedtem – összefacsarodott a szívem annak láttán, hogy mennyire kikészítette ez az egész, pontosabban én magam. – És amilyen makacs vagy, egyáltalán nem lehetek benne biztos, hogy ez nem fordult elő még egyszer… - sóhajtotta.
- Az orvos azt mondta, jól vagyok. De nem, többé nem fordulna elő soha… - félig kinyitott a szemét, és pillái alól lesett rám. – Most már nem hagyhatlak itt benneteket.
- Bezzeg előtte itt hagytál volna minket!
- Nem így értettem – visszakoztam azonnal, mire bólintott, és megnyalta a száját.
- Hogy fogom én kibírni azt a hat hetet, amíg nem lehetek veled… úgy? – egy pillanatra zavarttá vált az arca, majd elmosolyodott.
- És én hogy fogom kibírni? – kérdezett vissza, és közelebb vonva magához, megcsókolt. Úgy éreztem, mintha már ezer éve nem tette volna meg, és mohón kaptam az ajkai után.
- Hm… Végül is ez nem jelenti azt, hogy ne csinálhatnánk más… dolgokat – pillantottam rá ártatlanul, mire felnevetett. Istenem, de hiányzott már ez a hang, és ez a boldog arc!
- Bekka… - csóválta a fejét, de határozottan jobb színben volt most. – Nem volt könnyű – arcán elmélázó kifejezés ült, közben pedig megsimogatta a combomat.
- Nem akartam, hogy a félelem elvegye a boldogságunkat. Tudom, hogy hibáztam a végén, de… nem akartam meghalni, de tényleg úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Egyszerűen csak gondoskodni akartam rólad… ahogyan csak lehetett. És bármit is mondasz, Anna volt az életedben az első olyan nő, akivel huzamosabb ideig együtt voltál, akit szerettél, és aki a legjobban ismert téged.
- Hasonló esetben lehet, hogy én is megpróbáltalak volna… rábízni valakire. Valószínűleg Petire – egymásra néztünk, és elvigyorodtunk.
- Hát vele ki lennék segítve, az biztos!
- Hát… nem olyan rossz ő, mint először gondoltam – ismerte be, mire felnevettem.
- Utáltad, mikor visszajöttem vele.
- Persze, hiszen azt hittem, hogy rád akar hajtani… tulajdonképpen figyelmeztetett is egyszer, hogy ha nem lépek gyorsan, akkor ő fog – meglepetten pislogtam rá.
- Micsoda?
- Hát igen… a bulin, tudod… - szándékosan kerülte Erica meg Ella említését, én meg csak bólintottam. – Először azt hittem, hogy csak azért mondja, hogy lépjek már, de aztán később, mikor már jóban lettünk és beszélgettünk, azt mondta, hogy komolyan gondolta.
- Hm… nos, régen volt. És úgy látom, hogy jól megvannak Lexivel.
- Tekintve, hogy nem dicsekedett vele rögtön, hanem inkább csendben összeszoktak és kipróbálták, hogy egyáltalán működik-e a dolog… úgy gondolom, hogy jó esélyük van rá, hogy tényleg igazán komolyra forduljanak a dolgaik.
- Ühüm… - erre nem igazán tudtam mit mondani; Mike vállára hajtottam a fejemet, és lehunytam a szemem.
- Fáradt vagy?
- Egy kicsit, de kikészít, hogy még nem láthattam Annát…
- Tényleg, meg sem kérdeztem, hogy nem baj-e, hogy így neveztem el?
- Nem, és nagyon köszönöm, hogy gondoltál az anyukámra – hirtelen bevillant az álmom, vagy nem is tudom, minek nevezzem. – Láttam őket.
- Kiket?
- Anyát és apát – kissé hátrébb döntött a karjában, és hökkenten nézett a szemembe.
- Ne nézz így, Életem! Azt hiszem… talán álmodtam. Te is benne voltál, hm… Igazából rém furcsa volt, mintha… akkoriban lett volna, miután beköltöztél a házunkba. Nem is tudom, olyan furcsa volt. Azt hiszem, tudatni akartam saját magammal, hogy előttem, nos… szomorú voltál, vagy magányos? Nem tudom, de valami ilyesmi.
- Ha történne veled valami, nem lennék olyan, mint azelőtt – barnai szemeiben szomorúság és féltés tükröződött, én pedig csak bólintottam.
A másik nélkül már semmi sem lenne ugyanaz, ez egyértelmű volt. Hiszen, ha megszeretsz valakit, és aztán elveszíted, az örökre nyomot hagy. Pláne, ha életed párjától kellene búcsút venned.
Sikerült elbóbiskolnunk a kényelmes fotelben, egymást ölelve, így később, mikor kissé magunkhoz tértünk, rábeszéltem Mike-ot, hogy menjünk és nézzük meg Annát.
- Egyáltalán nem baj, hogy Anna lett a neve. Nagyon kedves tőled, hogy gondoltál anyura…
- De? – kérdezte vigyorogva, a folyosón sétálva.
- De azért majd találhatnánk neki valamilyen becenevet, vagy valami – böktem ki végül, ő pedig újfent felnevetett. Csak somolyogva gyönyörködtem az arcában, és csendesen hallgattam, ahogy elmesélte, hogyan hadakozott Peti az Anna név ellen.
- Én nem értem, miért nem bírja, pedig az esküvőn úgy láttam, hogy elvoltak. Sőt, a szülinapodon is – utalt az exére.
- Peti sok mindenkit elvisel a kedvemért. Ő tud viselkedni társaságban, hiszen mindig egy jó modorú srác volt, tudta az illemet, és eszes fiú létére szinte bármiről tudott beszélni világ életében. Ez most sem változott, de előtted, úgy tűnik, nem titkolja az igazi érzéseit. Ebből is látszik, hogy barátjának fogadott, és igazán szeret téged, bármennyire is hülyén hangozhat ez.
- Nem hangzik hülyén… Én is szeretem őket… Legjobban a srácokat… meg Petit is, ők vannak a mindennapi életemben…
- Számítottál rá, hogy a Linkin Park ennyire megváltoztatja az életedet? – pillantottam fel rá.
- Hm… Nos, nem. Az elején nem hittem volna, hogy ennyire… hogy is mondjam… egy család leszünk… aztán már csak azt vettem észre, hogy furcsa volt, ha egy nap nem beszéltem velük – megvonta a vállát. – Bolondságnak hangzik, de ők a másik dolog, ami nélkül nem tudnék élni.
- Nem bolondság – csóváltam meg a fejemet.
- Sokan úgy tarják, hogy… vagy úgy gondolják, hogy ez semmi. Ez is csak egy munka, amit egy idő után magad mögött hagysz, és nyugdíjba vonulva nyugodtan élhetsz nélküle… Viszont én nem ezt érzem – átfogta a derekamat, megállított, és mosolyogva biccentett egyet. – Megérkeztünk.
Több baba is feküdt az üvegablakon túl, de valahogy rögtön megakadt a szemem a miénken. Azonnal könnyek folytak végig az arcomon, de most boldogságomban sírtam. Egy nővér felöltöztetett bennünket tiszta köpenyekbe, megmostuk a kezünket, majd beléptünk a kicsi, meleg helyiségbe. Mike megfogta a kezem, és odahúzott a már kiszemelt kiságyhoz, ahol a legkisebb baba feküdt.
Vékonyka csuklóján szalag volt, melyen a „Shinoda, Anna” felirat díszelgett. Nos, ennél már tényleg csak a baba volt szebb. Kicsit morcosnak tűnt, ahogy minden újszülött csecsemő, néhány pihe volt a feje tetején, sötét színű, vékony kis hajszálak; apró kezeit ökölbe szorította; ajkai vonallá préselve az álomból felébredve. Hosszú szempillái megremegtek, majd egy sötétkék szempárral találtam szemben magam – bár biztosra vettem, hogy nemsokára már olyan barna lesz, mint az apjáé.
Mintha csak megérezte volna, hogy ott vagyunk, kinyitotta kicsi száját, és nyűgösen… nos, visongott, jobb szót nem találtam rá.
Mike elmosolyodott, és lehajolva megsimogatta Annát, majd a kezébe vette.
Kicsi volt, olyan kicsi, hogy majdnem eltűnt Mike karjai között. Valahogy eszembe sem jutott, hogy elkérjem tőle, hadd tartsam én is, mert annyira jó volt nézni őket, szinte letaglózott a gyönyörűség. Hát ezért megérte az elmúlt időszak!
- Hát mi a baj, Anna baba? – szólt hozzá Mike édesen, én pedig úgy éreztem, menten elájulok. Hát ennél tényleg nem lehetett volna jobb semmi sem. – Megfogod? – kérdezte, de már nyújtotta is felém a kicsit. Automatikusan formáltam bölcsőt a kezemből, majd magamhoz vettem a kislányunkat.
- Nincs nála szebb, ez már biztos – suttogtam elragadtatottan, ahogy tanulmányoztam az arcát. A szája az enyém volt, de az orra, az arca íve, a szemének formája, mind Mike-ot idézte.
- Hát azért van, aki ugyanolyan gyönyörű, mint ő, ha nem még szebb! – suttogta a fülembe, nekem pedig hirtelen nagyot dobbant a szívem. Egyszerre voltam rettentően boldog attól, hogy a kezemben tarthatom a lányom, akiért annyit harcoltam; és hihetetlenül izgatott Mike közelségétől.
- Hat hét… - motyogtam, de ő meghallotta, és tovább ingerelve a fülem mellett felkuncogott.
- Hat hét, bizony. Nem lesz egyszerű – susogta vissza, majd csókot lehelt a nyakamra.
Igyekeztem visszatartani a kikívánkozó nyögést, s addig maradtunk Annával, amíg csak lehetett. Egy nővér este áthozta a szobámba, és miután elküldtem haza Mike-ot, hogy pihenjen egyet rendesen is, figyeltem a nővér magyarázatára. Nem mintha nem tudtam volna már ezeket a dolgokat, de azért jó volt megint hallani.
Régóta ez volt az első éjszaka, amikor mosolyogva aludtam el. Mert bár hiányzott mellőlem Mike, most már biztosra tudtam, hogy minden rendben lesz, és megélhetem a tündérmesém… boldogan élünk, míg világ a világ.