Szeretlek!

Sziasztok!
Először ide egy jó hosszú levelet írtam, elmagyaráztam mindent, de felesleges ezzel elrontanom a blogot. Csak annyit írnék: Te, aki annyira szereted a Linkin Parkot, hála nekem, és beletetted őket a történetedbe, majd lelested az egyik ötletem, figyelj... NE TEDD!!!

Jó olvasást, remélem tetszeni fog a feji! :)



"Ha szerelmi vallomást akarsz kikényszeríteni a partneredből, kezdheted azzal a bejelentéssel, hogy: 'köszönök mindent, és most szakítsunk!' Meglátod, milyen jól hat majd az illetőre, egyből fontos leszel neki."



38. fejezet

Bekka szemszöge:

- Vágod, hogy ez mennyire gáz? – bökött Peti a laptopom felé, ahol éppen LPTV-t néztem.
- Miért? – rántottam meg a vállamat, majd nekidőltem az ablaknak, és a lábaimat az ölébe tettem. – Így kényelmesebb – vigyorogtam rá, mire csak megforgatta a szemeit.
- Mert csak meg kéne mondanod neki, hogy odavagy érte, és megbocsátasz neki!
- Honnan veszed, hogy… - kérdezni akartam, de rájöttem, hogy felesleges. Peti túl jól ismer.
- Figyelj… - kicsit közelebb hajolt, hogy azért ne az egész busz hallja, hogy mit beszélünk. – Nem hiába jött el pénteken ám. Látod, hogy nem buliőrült, szóval tutira miattad volt ott. Lerítt róla, hogy nem kellett volna sok neki, hogy beverjen nekem egyet.
- De az nem ő lett volna. Ő nem olyan, mint te. Használja az eszét, mielőtt cselekedne! – pillantottam rá szúrósan.
- Jah, meg a nyelvét igaz? – vigyorgott rám gúnyosan, mire beleboxoltam egyet a vállába.
- Kapd be! – morogtam.
- Peti, cserélnél velem helyet egy kicsit? – Amber állt meg mellettünk. Peti rám nézett, én bólintottam, s elhelyezkedtem a saját helyemen, majd néztem, ahogyan hátrasétált, és vigyorogva máris a csajok közé telepedett.

Gyanakodva néztem végig, ahogyan a szőke hajú lány leült mellém, és gondolkozva meredt maga elé. Vajon mit akarhat? Ella küldte? Mivel ő nincs itt, amit rémesen furcsának találok, így ez volt az első gondolatom.

- Én… Szóval nem vagyok én egy nagyon barátkozós lány, de szerintem erre rájöttél már – rám pillantott, majd a laptopom képernyőjére, és halványan elmosolyodott. – Daniella már akkor eltervezte, hogy elveszi tőled őt, mikor először találkoztunk az egyetemen. Olyan nagyon nem tudta, hogy mi fán terem a Linkin Park, meg a Fort Minor, meg hát úgy alapjában véve az egész. Csak tudta, hogy te vagy az a lány, aki Mikekal jár, és meglátta az esélyt. Nekem nem sok mindent mondott el, mert sosem szerettem a kis játékait, és csak a tánc miatt voltam vele.
- Most miért vagy itt? És ő miért nincs? – szegeztem neki a kérdést, és bőszen szorongattam a laptop szélét.
- Hogy ő miért nem jött, arról gőzöm sincs. Pedig imádja a szurkolást, szóval számíts valami hátba támadásra szerintem. Nem tetszett neki, hogy megbuktattad, és nagyon kiakadt. Hogy mit tervez, azt nem tudom, mert otthagytam őket.
- Ezt hogy érted?
- Elmesélte miután visszajöttél, hogy hogyan is volt minden. Hogy megkereste Ericát, hogy segítsen neki, ő pedig igent mondott. Nem tudom, miért nem kedvelt téged, pedig aranyos lány vagy. Azt mondta inkább Ella, mint te.
- Ribanc… - suttogtam halkan, de Amber meghallotta, és felnevetett.
- Az, igen. Szóval már jó előre kiterveltek mindent. Erica felszívódott kicsit Mike életéből, hogy elaltassa a gyanakvásodat. Aztán ellopták a húgod kulcsait, hogy be tudjanak menni. Elvettek pár dolgot, elolvastak ezt-azt. Minden ki volt tervelve, Reba! – most, hogy Peti itt volt, egy csomóan rászoktak arra, hogy így hívjanak. – Mike nem tett semmi rosszat. Ella letámadta, megcsókolta, és Erica meg lefényképezte. Aztán bementek egyik nap Mikehoz is, és ott is készítettek képeket. Együtt mentek el a múzeumba, és kajálni is… Erica ismeri Mike-ot annyira, hogy a kedvenceit kérje az étteremben, hogy még a számlán is az látsszon, hogy ő volt az… Én pedig megmondtam Ellának, hogy egy szemét ribanc, és kiléptem a csapatból.
- Én… - nem tudtam mit mondani. Tudtam már Miketól nagyjából, hogy mi hogyan történt, de megint hallani…
- Mike szeret téged, különben nem jelenne meg a közeledben, amikor csak lehet.
- Tudom… - suttogtam, s izgatottan fészkelődni kezdtem a helyemen. – Köszi Amber! – mosolyogtam rá, amit ő is viszonzott.
- De Reba… - megfogta a kezemet, mielőtt felállhattam volna, én pedig kérdőn pislogtam rá.
- Igen?
- Ezt nem úszhatja meg!
- Nem fogja! – ígértem, majd előrementem a sofőrhöz megkérdezni, hogy mikor érünk már vissza Los Angelesbe.

A lakás előtt Petivel elbúcsúztunk egymástól, és azonnal felfelé vettem az irányt. Igazuk van, nagyon is. Tegnap, mikor Mike felhívott, örültem én, de nem akartam, hogy félre értse a dolgot. Csak az amerikaifoci csapatot és a lányokat kísértük el egy meccsre, semmi több. Nem lett volna értelme megmondanom neki, hogy Petivel vagyok, mert nem akartam, hogy feleslegesen kombináljon. Tudtam, hogy velem akar lenni, és igen, én voltam a hülye. De azért valljuk be, kellett ez a pár hét, hogy tudjuk mindketten, hogy mit és kit akarunk.

- Megjöttem! – kiáltottam el magamat az előszobában. Lexi bukkant fel a konyha felől, nyakig maszatosan.
- Na örülök, mindjárt kész a vacsi… Amúgy Mike hagyott neked itt valamit! – elhúzta a száját, és a kis dohányzó asztal felé bökött.

Beljebb léptem, s tökéletesen láttam a kintről beszűrődő fényben mindent. Estefelé járt már az idő, de kint még világos volt. És az asztalkán egy doboz volt. Meghűlt bennem a vér, azonnal tudtam, mit jelent a doboz, pedig még bele sem néztem. Odasétáltam, és csak bámultam le rá. Ha nem nyitom ki, eltűnik magától, mintha itt sem lett volna? Nem hinném. Széthajtottam a fedelét, és zihálva vettem tudomásul, hogy mi van benne.

Veszettül pislogtam, hogy ne fakadjak sírva ott helyben. Néztem a kis dobozt, és benne a dolgaimat. Megint eljött az ideje, hogy az életem egy szakaszát lezárjam. Aztán a szívem nagyot dobbant, ahogyan felfedeztem a nyakláncom hiányát. Mindent kiborítottam a dobozból, de nem volt ott.

Miért nem adta vissza? Azonnal egy hitetlenkedő mosoly kúszott az arcomra. Lépésre akar kényszeríteni! Tudja, hogy először azt a láncot keresem, és mivel nem adta vissza, tudni fogom, hogy ő még mindig akar valamit. Egyszerűen azt akarja, hogy döntsek. Elege van a játszadozásból, ahogyan őszintén szólva nekem is.

Azonnal keresni kezdtem egy másik dobozt, és beletettem minden cuccot, amit Mike visszahozott. Pólók, zoknik, parfüm, fülbevalók és a plüss ördögöm. Ha minden úgy megy, ahogyan én azt szeretném, akkor ezeknek maradniuk kell nála. És reméltem azt is, hogy nem néz bele a dobozba, és nem bukok le, mielőtt „kibékülnénk”. Lexi csak vigyorogva nézett rám, ahogyan kapkodtam össze-vissza. Átöltöztem, mert azért mégiscsak Mikehoz fogok menni. Felvettem egy kockás inget – mi mást? -, egy fekete cicanadrágot, és a kabátomat meg az egyik fekete cipőmet, aztán már ott sem voltam. Örültem, hogy a nagy hadban nem adtam vissza neki azt a kulcsot, amit itt hagyott nekem a házához, míg nem voltam itthon. Most jól fog jönni!

Taxival mentem, nem akartam gyalogolni a „tél” közepén, meg így gyorsabb is volt, bár sejtettem, hogy Mike nincs otthon, mégis ott akartam lenni. Az sem zavart volna, ha estig rá kell várnom, mert tudtam, hogy megéri. Nem kételkedtem benne, nem kételkedtem abban, hogy mit akar tőlem. Ugyanazt, amit én tőle, és mégis remegett a kezem, és a szívem ki akart ugrani a helyéről. Izgultam, de annyira, mint még az első randink előtt sem.

A kapunál fel kellett hívnom a húgomat, hogy mi a kód, aki jól lecseszett, hogy miért nem emlékszek rá, mit mondott?! Hirtelen milyen kis rosszkedvű lett! A házba lépve néma csend fogadott, én pedig elmosolyodtam. A kulcsomat a kis asztalkán álló tálba dobtam, levettem a cipőmet, és a konyhába sétáltam. Szerettem itt lenni, én rendeztem be, és még most is minden ugyanúgy volt, ahogyan hónapokkal ezelőtt kitaláltam.

A dobozt letettem az asztalra, kivettem a hűtőből egy bödön jégkrémet, meg kanalat és felültem a pultra. Vártam. Lassan majszolgattam a vaníliás fagyit, és közben azon elmélkedtem, hogy mennyire szeretek itt lenni. Jobban, mint a saját lakásunkban.
Aztán úgy háromnegyed órával később meghallottam, hogy valaki csörgött a kulcsaival az ajtónál. Azonnal elfogott az izgalom, és néma csendben hallgatóztam, hogy mikor lép be Mike. Az ajtó csapódott, majd némaság.

- Bekka? – hallottam a nevemet, de nem szóltam semmit. Tudja, hogy itt vagyok, látta a kulcsaimat és a cipőmet. A kabátom az asztalon hevert a doboz mellett, s most azt bámultam. Nyugi, minden rendben lesz! Hallottam, hogy elindult fel a konyhába, én pedig nem csináltam semmit. Ugyanúgy ültem a pulton, és ettem a jégkrémet. Mikor hallottam, hogy megreccsent az egyik padlódeszka felpillantottam, s ő nézett velem farkasszemet az ajtóból. Láttam rajta, hogy alig akar hinni a szemének, és ahogy észrevette a dobozt teljesen elkomorult. – Hát ez? – bökött az asztal felé, és szinte vádlón pillantott felém.
- Doboz. Te kezdted, gondoltam szükséged van ezekre – mondtam egy kis mosollyal az arcomon. Egyszerűen nem tudtam tovább tettetni, hogy még haragszom rá.
- Aha… - mormogta, s csak állt ott, és hol engem, hol a dobozt nézte. – És közben feléled a tartalékaimat? – pillantása végigkövette, ahogyan a számhoz emeltem a kanalat.
- Kérsz? – hívogatóan felé tartottam a kanalat, ő pedig egy picit félrebiccentette a fejét, és várt. Talán isteni sugallatra, nem tudom. Megértettem őt legbelül. Nem tudta, hogy most miért vagyok itt. Ha nagyon sarkosítani akarta volna a dolgot, azt is kihámozhatta volna ebből, hogy játszom vele. De olyat sosem tennék, s ezt talán ő is tudta, mert végül elém sétált. A szájához emeltem a kanalat, de ő nemet intett a fejével, s elvette tőlem azt, majd a jégkrémes bödönbe tette, és eltolta mellőlünk. – Szóval nem kérsz – suttogtam, mert irtóra közel volt hozzám. Tenyereit a lábaimra simította, s szétfeszítette, hogy közéjük állhasson. Anyám! Olyan pillantással nézett rám, hogy azt hittem ott halok meg. Fantasztikus volt, ahogyan kicsit talán mérgesen, kicsit döbbenten, és nagyon szigorúan pillantott rám.
- Miért vagy itt, Rebeka? – szerettem, ahogyan kiejtette a nevemet, így hosszan. Elmosolyodtam, de dacosan néztem vissza rá.
- Hoztam a dobozod. Te akartál dobozolni, hát tessék!
- Szóval ennyi? Minden a helyére került, és vége? – kérdezte komoran, és szomorúan nézett rám.
- Minden a helyére került… - bólintottam, de nem akartam totálisan kikészíteni, így folytattam. – De nem tudom, minek a végéről beszélsz! – kezeimet végigcsúsztattam a karjain, és a nyaka köré fonva a karjaimat, közelebb húztam magamhoz, s átöleltem. Arcomat a nyakhajlatához fúrtam, megborzongtam attól, hogy újra őt ölelem, és szinte úgy éreztem, menten sírva fakadok, annyira jó érzés volt. kis fáziskéséssel ugyan, de ő is átölelt, gondolom nem értette, hogy most mi ez az egész. – Szeretlek! – motyogtam, majd elhajoltam tőle, hogy a szemébe nézhessek. – Szeretlek! – nem számított, hogy ki mondja ki először, mert én akartam. Nagyon akartam már. Halványan elmosolyodott, és homlokát az enyémnek nyomta.
- Én is szeretlek téged! – az ő hangján hallani ezt valami hihetetlenül jó érzés volt! Hatalmas vigyor ült az arcomra, majd újra megöleltem.
- Tudom! – nevettem, ami belőle is kuncogást csalt elő.

Aztán végre, hetek óta először újra megcsókolt. Ajkai ismerősen érintették az enyémeket, én pedig minél közelebb akartam hozzá préselődni. Újra érezhettem az ízét, ahogyan a szakáll bök kicsit, és ahogyan a kezei végigsimítanak a hátamon, majd a hajamba túr.

- Szóval akkor megbocsátasz? – kérdezte végül, reménykedve.
- Meg – ennyit mondtam, nem is kellett több. Elmosolyodott, és most ő hajtotta a fejét a vállamra, és fúrta az arcán a nyakamhoz. Csiklandozott, ahogyan a levegőt vette, így össze-vissza vigyorogtam. De nem csak ettől, hanem mert újra együtt voltunk.
- Szóval mi van a dobozban? – pillantott fel rám pár perc múlva.
- Honnan tudod, hogy nem a te cuccaid? – kérdeztem nevetve.
- Mert ismerlek.
- Az én cuccaim vannak benne – lebiggyesztettem az ajkaimat, mire kérdőn nézett rám. – Miért adtad vissza őket? – kérdeztem, mert szerettem volna az ő szájából hallani. Hadd higgye csak, hogy ő jobban ismer engem, mint én őt.
- Ezért! – újra megcsókolt, én pedig boldogabb voltam, mint valaha.
- Hát igen, megérte! – mosolyogtam rá.
- Akarsz róla beszélni? Mármint… megbeszéljük azt, ami történt?
- Szerintem nincs rajta mit megbeszélni. Tudom, mi történt. Nem hibáztatlak, csak kellett egy kis idő, míg túltettem magam rajta.
- Biztos? – tényleg úgy láttam, hogy hajlandó lett volna mégegyszer átrágni magát a dolgon, de tényleg nem tartottam szükségesnek.
- Biztos! – bólintottam. Kicsit megkönnyebbültnek tűnt a Lelkem.
- És hogy vagy? – végigsimított az arcomon, ahol már alig látszott a vágás nyoma.
- A medencecsontom még fáj egy kicsit, a csuklómmal együtt, meg a verseny miatt a lábam is…
- Én mondtam Petinek, hogy nem kéne… - mormogta, s közben már a csuklómat nézegette. Az még elég csúnya volt, kék és zöld.
- Pont az volt benne a jó, hogy lányok versenyeztek, pláne, hogy mi, akik tesók vagyunk. De nem nagy cucc, nyugi!
- Arról sem akarsz beszélni? Hogy miért volt a baleset?
- Arról végképp nem! – határozottságom miatt ejtette a témát, de láttam rajta, hogy úgysem hagyja annyiban.
- Hiányoztál! – tekintete szomorú lett, de most mégis kicsit boldog.
- Te is nekem! – újra magamhoz öleltem, és ő szorosan tartott. – Szeretlek!
- Én jobban! – ezen csak elmosolyodtam. Na persze!

Ennyi volt a lényeg, hogy most már minden rendben van. Szerettük egymást, és ez ellen senki sem tehetett többé semmit. Azt nyilván nem hagyom annyiban, amit Ella tett, és a terv kész is volt, már el is indult az akció. Mike-ot pedig soha többé nem voltam hajlandó elengedni. Soha. Mi ketten összetartozunk, és kész.