Karácsony

Sziasztok!

Kolett kérdezte úgy két hete, hogy készülök-e valami szösszenettel idén karácsonyra. Először nem terveztem, de hát milyen blogom lenne ez, ha kimaradna, nem igaz? :)
Szóval ilyen egy karácsonyi novella tőlem-nektek! Nem reklamálni a vége miatt! ;)

Boldog Karácsonyt kívánok!

Puszi!



Furcsán nyugtalan voltam, mint ahogyan minden Szenteste reggelén az elmúlt hat évben. Ám valahogy most mégis más volt. Eddig is bennem volt az érzés, hogy ez lesz az a nap, amikor vége mindennek, de ma mégjobban éreztem. Valahogy egy cseppet sem volt karácsonyi hangulatom, és semmi kedvem nem volt sem sütni-főzni, sem fát díszíteni. Azonban egy ilyen helyen, ahol én is éltem, muszáj volt megtartani a látszatot. Így egész nap a konyhában ácsorogtam, és tettem a dolgomat. Nem sok mindent készítettem, hiszen csak magam leszek az este, s majd holnap jönnek a szüleim, és a testvérem meg a családja. Mégis szerettem volna elkészülni, és kicsit az is bennem volt, hogy foglaljam le magam, főleg a gondolataimat. Nem szabadott Őrá gondolnom, még csak egy picit sem.
Délután gyorsan felhozattam a lakásomba a fát, amit vettem, megköszöntem a portásnak, boldog karácsonyt kívántam, majd sietve kitessékeltem a lakásból. Egyszerűen rossz érzésem volt, Isten ments, hogy valaki másnak is baja legyen miattam. Elővettem a szekrényből a dobozt, amiben a díszek voltak, majd nekiláttam a dolognak. Olyan érzésem volt, mintha nem is lennék magamnál. Csak tettem egyik gömböt a másik után, de nem is eszméltem rá, hogy mit csinálok, csak mikor hirtelen kész lettem. Nem is olyan hirtelen, mert két órát töltöttem a fa mellett.

- Tényleg nagy baj van velem! – motyogtam, ahogyan a díszeket néztem.

Bedugtam az égőket a konnektorba, és megengedtem magamnak, hogy egy kicsit gyönyörködjek a művemben. Imádtam a színes gömböket, a kis figurákat, a hosszú csengősorokat. Hiába volt manapság az a divat, hogy egy vagy esetleg két színből álljanak csak a díszek, én megszoktam kicsi koromban, hogy színes az egész. Kékek és zöldek, pirosak, sárgák, lilák, rózsaszínek.
Kihordtam a szobámból a becsomagolt ajándékokat és szépen a fa alá helyeztem őket.
Ahogy odaléptem az egyik piros gömbhöz, hogy még kicsit igazítsak rajta, váratlanul egy sötét szempárt pillantottam meg visszatükröződni benne. Hátrahőköltem, belerúgtam az egyik csomagba, abban hangosan csörömpölni kezdett a húgomnak vett edény, és ahogy hátrafordultam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy valaki állt mögöttem, nem láttam senkit. Egyedül voltam. A szívem ezerrel dübörgött, a fülem zúgott, ahogyan az ereimben zubogott a vérem, és hangosan ziháltam. Oké, ha valaki most látna, azt gondolná, hogy bolond vagyok, pedig megvan rá az okom, hogy ijedezzek!
Jó pár percig álltam ott, mozdulatlanul, a mellkasomra szorított kézzel, majd elnevettem magam a képtelen helyzet miatt. Ez lehetetlen, csak képzelődsz! – mondogattam magamban. Rákényszerítettem magam, hogy megmozduljak, s bementem a szobámba. Nagy levegőket vettem, és belenéztem a szekrényembe, kiválasztottam egy fekete, szűk nadrágot, meg egy halványpiros blúzt. Mégiscsak ünnep van, illene kiöltöznöm.
Az meg sem fordult a fejemben, hogy misére menjek. Én most templomba? Még ha képzelődöm is, akkor sem tenném! Jobb félni, mint…
A konyhában kitöltöttem magamnak egy pohár bort, és miközben azt kortyolgattam, igazgatni kezdtem a terítéket. Ha egyedül is eszem, akkor is nézzen ki jól. A nagykanálon mintha láttam volna egy foltot, így felemeltem, hogy közelebbről is megnézhessem, mikor újra az a szempár villant át a fényes ezüstön. A kanalat levágtam az asztalra, annyira nyomtam, hogy a tenyerembe élesen belenyilallt a fájdalom, de nem érdekelt.

- Fordulj csak meg, itt vagyok! – a mély hangra egy pillanatra megállt a szívem, majd olyan hirtelen fordultam meg, hogy a bor kilöttyent a fehér járólapra.
- Nem… - suttogtam hitetlenkedve, s éreztem, ahogyan a borospohár kicsúszik a kezemből, de utánakapni már nem volt lelkierőm. Hallottam, hogy élesen csengve ezer darabra törik, de nem tudtam ellene tenni. Ott állt a pult mögött, ujjait a háta mögött összefonta, barna tincsei tökéletesen elfésülve, a szakálla ugyanolyan rövid volt, mint oly sok évvel ezelőtt, ahogyan ugyanazt a fekete öltönyt viselte. De a legmegrázóbb mégsem a szépsége és tökéletes sármja volt, hanem a hatalmas, fekete tollakból álló szárnyai.
- Meglepettnek tűnsz – telt ajkai mosolyra húzódtak, én pedig megborzongtam ettől. Tudtam, miért jött, és ettől megrémültem. – Pedig megbeszéltük, emlékszel?
- Azt nem mondtad, hogy mikor jössz! – rebegtem ijedten. Körbe akartam nézni, hogy merre fussak vagy valami, de képtelen voltam levenni róla a szememet.
- Így is több időt kaptál, mint mások. Megállapodtunk! A lelkedet adtad nekem cserébe az édesanyád egészségéért. Kaptál tőlem jó pár évet, és most… Gyere velem! – kinyújtotta felém a kezét, szemei szinte hipnotizáltak, szívem szerint a kezébe csúsztattam volna az enyémet, de az eszem ellene cselekedett.
- Nem! – aprót ráztam a fejemen, hogy ezzel is jelezzem, hogy nem állok kötélnek. Arca elkomorult, tekintete elsötétült, én pedig idejét láttam a rohanásnak. Hátat fordítottam neki, és az ajtó felé lendültem.
- Nem bújhatsz el előlem! – kiáltott utánam, de ekkor már a lépcsőházban futottam.

Nem is vettem észre, hogy így elrepült az idő, és kint korom sötét volt. A cipőm belesüppedt a mély hóba, nem csizmában voltam, s így a zoknim is egyből csurom vizes lett a bokámig érő sportviseletben. Viszont nem foglalkozhattam ezzel, így rohanni kezdtem.
Egyáltalán nem voltam tisztában a képességeivel, és azt sem tudhattam biztosra, hogy micsoda Ő. Bár a szárnyakból ítélve nem számíthattam valami sok jóra. Bár milyen angyalnak vannak fekete szárnyai? Ez a Bibliában sem így van, az biztos.
A hó megállíthatatlanul szállingózott, óriási pelyhekben telepedett le az utcára, és mindenre. Nem jártak kint sokan, hiszen Szenteste volt, amit mindenki a családjával tölt normális esetben, pláne az én környékemen. A portás persze nem kicsit nézett rám furcsán az üvegbódéja mögül, de mit érdekelt ő most engem?
Hova menjek? Minden, aminek utánaolvastam az elmúlt években, minden, amit megtudhattam Róla, hazugságnak tűnt ebben a percben. Démonok, szellemek, istenek, ördögök. Semmi használható nem jutott az eszembe, amivel távol tarthatnám magamtól. Sejtettem, hogy nem jutok messze, de ahogy hirtelen előttem termett a járdán lefékeztem, és a csúszós úton hanyatt estem. Szárnyait most kitárta, hatalmas erővel legyintett vele egyet úgy, ahogyan a legnemesebb madár tenné, s arcomba hózuhatag csapódott. Azonnal hátrálni kezdtem, az ujjaimat marta a jeges hideg, ahogyan mászni kezdtem, közben pedig megráztam a fejemet, hogy lássak is valamit.

- Mondtam, hogy nincs olyan hely, ahol elbújhatnál előlem! – úgy mondta, mint a fáradt apukák a kisgyermeknek. Sóhajtott, s ahogyan felnéztem rá, meghökkenve vettem tudomásul, hogy közvetlenül előttem állt.
- Biztos vagy benne? – húzni akartam az időt. Csak eszembe jut, hova nem jöhet utánam!
- Biztos – elmosolyodott, nekem pedig egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Gyönyörű férfi volt, nem kétség. Isten, már ha lehet ezt mondani, legjobb munkája! – Ugyan, ne kéresd magad, nem lesz olyan rossz! Nem fog fájni, ígérem! – újra hátrafelé kezdtem mászni, mire szomorúan vette tudomásul, hogy nem megyek vele.
- Nem akarom! – szemeimet ellepték a könnyek, majd feltápászkodtam, és kérlelően néztem rá. Nem lehet, hogy valaki, aki ennyire tökéletes, egy szívtelen vadász legyen!
- Ma jött el az időd! – mintha csak a Kaszást hallottam volna. Talán az is?

Újra futni kezdtem. Nem érdekelt, hogy seperc alatt utolérhet, nem érdekelt semmi, csak az, hogy meneküljek. Berohantam az egyik utcába, majd bekanyarodtam egy másikba. Mikor realizálódott bennem, hogy merre is tartok, szinte felvisítottam a megvilágosodástól. Hát persze!
Megszaporáztam a lépteimet, és szinte lélekszakadva rohantam a hatalmas vaskapu felé. Amint átléptem alatta, visszafordultam, hogy hunyorgatva lessem, vajon ide is utánam tud-e jönni. Az oldalam szúrt, levegőt alig kaptam, pedig volt belőle bőven körülöttem.
Lassú léptelekkel közeledett valaki a ködben, s ha nem lettek volna hatalmas szárnyai, egy pillanatig azt hiszem, hogy egy ember az. De nem így volt. Nem tudtam biztosan, hogyan is közlekedik Ő, de most nem használta a képességeit. Mert biztos voltam benne, hogy vannak neki, különben nem teremne csak úgy ott, ahol akar.
Felnyögtem, és sírósan felhördültem, ahogyan az arca is kibontakozott a téli sűrűből. Ő volt az és szebb volt, mint valaha. Mintha kicsit szomorú lett volna az ellenkezésem láttán, de nem tehettem róla. Ösztönösen próbáltam magam védeni tőle.

- Temető? – kérdezte egykedvűen, majd zsebre tette a kezeit, és lehajtotta a fejét. Megállt a kapu előtt, és néhány percig csak álltunk ott néma csendben. – Utána olvastál a természetfeletti lényeknek! – nem kérdezte, állította, és milyen igaza volt. Igaz, hogy minden, amit olvastam, most egy hatalmas katyvasz volt a fejemben, de jól emlékeztem a temetős részekre. Ide Isten katonái nem léphettek be, csak ha démon is jelen volt, és harcolniuk kellett. Rajtunk kívül viszont nem volt itt senki, így elvileg biztonságban voltam.
- Nem hagyom, hogy… - kezdtem volna, de felnézett rám, s a pillantása belém fagyasztotta a szót.
- Te könyörögtél, hogy mentsem meg az édesanyád életét, és azt mondtad, bármit megtennél érte. Én felajánlottam, hogy meggyógyítom, cserébe a lelkedért. Velem kell jönnöd, ez alól nem bújhatsz ki, bárhova is menj! – ittam a szavait, mert olyan fenségesen mondta őket. A hangja elkábított, ahogyan a sötétbarna szemek csillogása is. – Nem egyszerű angyal vagyok, rám nem hatnak a megkötések! Most bemegyek… - fel akart készíteni rá, elmondta, mit fog tenni. – Maradj, ahol vagy, én pedig odasétálok, rendben? – nem volt már erőm harcolni. Talán ez is a lényének egy bája volt, hogy teljesen a hatása alá vont. Csak álltam ott, néztem, ahogyan Ő is átlép a fekete kapu alatt, majd lassan odasétált elém. Sosem láttam nála szebbet. A térdeim megremegtek, mert belül éreztem, hogy mennyire tökéletes is Ő. Sosem volt rám senki ekkora hatással. Biztos voltam benne, hogy ha ember lenne, ha csak egy egyszerű halandó férfi lenne, minden nő őt akarná. A telt ajkak mosolyra húzódtak, lassan felemelte az egyik kezét, s ujjbegyeivel végigsimított az arcomon. Kifújtam a bent tartott levegőt, és megtörve, meghunyászkodva, lélekben térdre ereszkedve néztem az elpusztíthatatlan, gyönyörű arcot. – Itt a vége… - suttogta, s kezét lecsúsztatta a mellkasomhoz.
- Ki vagy te? – leheltem a szavakat halkan, belenyugodva az elkerülhetetlenbe.
- A karácsony szelleme vagyok. Te kívántál tőlem valamit, s most én kívánok tőled valamit… a lelkedet!

Ujjai a bőrömbe martak, s mintha valami hihetetlenül meleg kulcsolódott volna az én hideg testemre. Erősen megrántotta az én jeges részemet, s még láttam, ahogyan gyengéden rám pillant, majd a másik, szabad kezével elkapja összecsukló testemet.
Az utolsó, amit láttam, az Ő arca volt, és a kis mosoly az ajkain. Hogy mi történik majd ezután, nem tudhattam. Megszűnt körülöttem létezni a világ azon az éjszakán.