Második első csók

"Mit teszel, ha egy férfin mindenki láthatja, milyen nagy hatással van rá egyetlen csók? Nos, megint megcsókolod."
(Laurell Kaye Hamilton)



36. fejezet

Bekka szemszöge:

Elgondolkodva figyeltem, ahogyan Peti a cuccait pakolászta az irodájában, kissé sietve, kissé kapkodva. A székében ültem, és a mai napon járt az agyam. Mike idejött Chesterrel, majdnem összekaptak Petivel, aztán én olyan bunkó voltam vele, amilyen sohasem szerettem volna lenni. Ez így nem jó.

- Azért szeretném, ha nem mennél neki! – azonnal felém pillantott.
- Nem fogok, csak egy kicsit bosszantom! – megrántotta a vállát, és újra pakolni kezdte a könyveit.
- De miért?
- Hát mert csak. Legalább annyit megérdemel, hogy aggódjon egy kicsit, hogy vajon mi lesz veled meg velem – az a vigyor a képén!

Csak csóváltam a fejemet, majd megvártam, míg elkészül. Hazavitt, de nem jött fel, mondván, dolga van. Nem is foglalkoztatott igazán, hogy vajon csajozni megy-e, vagy tényleg akar-e valamit csinálni. Lexi nem volt otthon, Davenél aludt, így volt kedvem elővenni mégegyszer apa gitárjait. Két Fendert és egy Gibsont szállíttattunk az Államokba Petivel, mikor eljöttünk Magyarországról. A régi Jaguárt vettem a kezembe, s rögtön megrohamoztak az emlékek. Apa ilyeneken tanított meg zúzni úgy igazán. Mosolyt csalt az arcomra minden ilyen pillanat. Még ha csak emlék is volt.

**

- Szia Bekka! – Linds egy kedves mosollyal az arcán köszöntött, mikor kinyitotta nekem az ajtót. – Örülök, hogy látlak!
- Én is örülök! – mosolyogtam, s csak most tudatosult bennem, hogy nem csak Mike, hanem a srácok és a csajok is a szívemhez nőttek.
- Mi jót hoztál? – mind a két kezemben egy-egy gitártokot tartottam, amit ő alaposan szemügyre vett. – De gyere be a srácok már várnak!
- Köszi, hát… Meglepetést – zavartan elmosolyodtam, és beljebb léptem. A nappaliban Regan és Brooklyn voltak, valamit néztek a TV-ben. Intettek, amit viszonoztam, majd követtem Lindseyt az emeletre. Egy kisebb stúdió volt itt is, bár nem olyan, mint Mike-é. Itt csak pár dolog volt, de meglátszott, hogy egy igazi zenész lakik itt.
- Szia! – Phoenix és Brad is hatalmas mosollyal az arcukon köszöntöttek. Jól megölelgettek, és megpuszilgattak. Linds pedig magunkra hagyott bennünket, miután megkérdezte, hogy kérek-e valamit inni. Nemet mondtam, bár valami erős rám fért volna!
- Na szóval – a gitárokat közben letettem, majd most odasétáltam hozzájuk, és szemügyre vettem a két totálisan más tokot. Az egyik fehér volt, bár már nem hófehér. Abban volt a Jaguár, ami szintén fehér volt. A másik egy sötétbarna tok volt, benne a másik Fenderrel. A Gibsont valaki másnak tartogattam otthon. Egyszer talán… - Apukám, mint már tudjátok szintén zenész lélek volt. Annak ellenére, hogy nem voltak világhíresek rohadtul sok hangszere volt, ami ma is megvan. Sosem adtam volna el őket – felvettem a fehéret, és Brad felé nyújtottam. – Tudom, hogy régi meg minden, de… Remélem azért örülsz majd neki!
- Hát én… köszönöm! – nem kicsit volt meglepődve, bár nem értettem, miért. Annyira evidens volt! Megpuszilt, majd leült egy székre, az ölébe tette a tokot, és kinyitotta. – Hű…
- Tudod, hogy valaki nagyon híresnek is ilyen volt, csak kék-barna?
- Kurt Cobainnek? Tudom hát! – elmosolyodtam. – Hogy ne tudnám?
- Mikor gyártották ezt?
- Ezt konkrétan nyolcvankettőben…
- Akkor még csak öt voltam…
- Én meg tervben sem voltam – mosolyogtam. - És hát ehhez társul egy basszer is… - Phoenixnek nyújtottam a másikat. Kinyitotta, de majdnem el is tátotta a száját.
- Ez egy Mustang… Ráadásul ez… régi.
- Hetvenes… Apa odáig volt érte. Nem csak a hangzásába szeretett bele, hanem abba is, hogy ilyen jól néz ki…
- Apád nem volt semmi ember, Bekka! – Brad most nézett fel rám először, eddig csak a Jaguárt tüntette ki figyelmével.
- Tudom – most valahogy nem volt annyira rossz visszagondolni az együtt töltött időre apával és anyával. Olyan emberek között voltam, akik értékelték a hagyatékát, és erre büszke voltam.
- Köszönjük! – szorosan magukhoz öleltek, én pedig csak mosolyogtam. Akkor lett volna teljes a boldogságom, ha Mike is itt lett volna.
- Szívesen!
- De ugye tudod, hogy most nem úszod meg? – egy pillanatra elállt a lélegzetem. Az oké, hogy vezettem, de hogy zenéljek is, úgy igazán megint…

Phoenixnek nem igazán lehet nemet mondani, ezt ma megtanultam. Addig-addig duruzsolt a fülembe, míg végül rábeszélt, hogy játsszak velük. Híresebbnél híresebb dalok csendültek fel a kis stúdióban, én pedig csak vigyorogtam. Pont jól voltunk elosztva, egy basszeros és két szólós. Persze a nagy részét meghagytam Bradnek, de azért nekem is meg kellett mutatnom, hogy mit tanultam. Csupán egy órácskát játszottunk, én néha bénáztam, de közben amúgy is sokat nevettünk… fantasztikus volt. Nem olyan, mint apával és anyával. Ez valami más volt. Bejöttek a többiek is, és nézni, ahogyan a két „kicsi” énekel velem együtt… Én is ilyen családot szeretnék! És én ezt Mikekal akartam…

Másnap kora délután csörgött a telefonom, és nem kicsit lepődtem meg, hogy ki hívott. Csak annyit hadart el, hogy lent van a kapuban, beengedném-e? Hát beengedtem, és vártam. Az ajtót szélesre tártam, és vártam, mikor bukkan fel a lépcsőn. Nem egyedül jött.

- Bebi! – visította Otis aranyosan, mire csak elnevettem magam. Régen nem láttam, és az, hogy ennyire örült nekem, valami csodás érzés volt. Leguggoltam, kitártam a karjaimat, hogy aztán felkaphassam a földről.
- Szia Manó! – puszit nyomtam a kerekded gyerekarcra. – Szia Anna! – köszöntöttem az anyukát is, aki egy bocsánatkérő mosollyal az arcán lépkedett felém.
- Szia, ne haragudj, de Mike-ot nem tudtam elérni. Azt hiszem valamilyen megbeszélésen van – bosszúsan szusszantott egyet, majd egy bátortalan puszit is kaptam. Csak mosolyogtam. – Utálom, hogy vasárnap is képes dolgozni!
- Ő ilyen – megvontam a vállamat, és igyekeztem őszintén boldognak tűnni.
- Hát veled meg mi történt? – persze, hát hogy ne vette volna észre az arcomon lassan begyógyuló vágást, és a csuklómon a foltokat?
- Csak egy kis baleset… Mike nem mondta, hogy…?
- Hogy? – értetlen tekintetét látva meglepődtem. Mike nem beszélt neki arról, hogy szakítottunk.
- Semmi… - legyintettem egyet. Erre tutira rákérdezek! – Majd este átviszem hozzá Otist.
- Szóval vigyáznál rá? Jaj, köszönöm!
- Igazán szívesen! – nem szóltam neki, nem az én dolgom volt. És azt sem akartam, hogy Otis szívja meg a mi hibánkból.

Lexi még most sem volt itthon, így ketten voltunk a Mini Mike-kal. Jól eljátszottunk, néztünk mesét, rajzoltunk, hallgattunk zenét és táncoltunk, aludtunk egy kicsit, és persze Icyt is nyúztuk rendesen, majd késő délután beközöltem, hogy meglátogatjuk apát. Otis azonnal ujjongani kezdett, és alig tudtam felöltöztetni, annyira izgett-mozgott. Tiszta apja! Nem hívtam fel őt, csak áttaxiztunk, és mivel tudtam a kódot a kiskapun, besétáltunk. Örültem, hogy ezt nem változtatta meg, mert szerettem volna, ha nagyot néz, mikor megjelenek Otis-szal. Bekopogtam az ajtón, Otis közben elrohant a hintákhoz, még szem előtt volt, így nem aggódtam. Egy szál magamban ácsorogtam ott és vártam. Nem sokkal később nyílt az ajtó, és Mike meglepett arcával találtam szemben magam.

- Bekka?! – na igen, szegény a hangját is alig találta a meglepettségtől. Azon imádkoztam hirtelen, hogy nehogy valakivel legyen itthon. Valamilyen nővel. Ez eddig eszembe se jutott!
- Szia! Remélem nem zavarok?!
- Nem dehogy! Én csak nem…
- Nem vetted fel a telefont…
- Nem is kerestél… - előkapta az iPhone-ját és megnézte.
- Én nem is, de a feleséged igen! – direkt mondtam így, szemét voltam megint.

Ekkor Otis rohant felénk, és nagy elánnal az apját vette célba. Mike vonásain átsuhant a felismerés, ahogyan minden kis kirakósrész a helyére került, s ugyanúgy leguggolt Otis elé, ahogyan én is tettem. Hatalmas puszit adott neki, és beszélgetni kezdett vele. Már éppen adtam volna neki oda a kis táskát, amiben a fia cuccait voltak, mikor megragadta szabad kezével az enyémet, és behúzott a házba.

- Maradsz, ugye? – olyan kérlelően nézett rám, hogy egy egész pillanatig elgyengültem, de végül sikerült összeszednem magam.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet… - na gratulálok Rebeka, ez marha határozott volt.
- Bebi! – Otis felém nyújtózkodott, s kis szája lefelé görbült. Kissé dühösen pillantottam Mikera, miközben átvettem tőle Otist.
- Csak nem telepátia? Felhasználod a fiad? – duzzogtam, miközben letettem Otist, hogy levegyem róla a kabátot és a cipőt. – Maradok Manó, ne aggódj! Játszunk is! – felrikkantott, és miután megszabadítottam a kabáttól azonnal a lépcső, és így a szobája felé kezdett szaladni.
- Csak, hogy tudd, még nem vagyok igazi Jedi, nincsenek elmetrükkjeim, de mindent megtennék, hogy visszakapjalak! – komolyan nézett a szemembe, nekem pedig még a lábaim is megremegtek. Basszus, irtó helyes volt most is. A haja belelógott a homlokába, arca borostás volt, mint mindig, és egy fehér pólót meg egy farmert viselt. Hogy nézhet ki valaki természetesen ilyen szívdöglesztően?
- Tudom, hogy nem vagy még sehol sem ebben! Én mondtam Phoenixnek is, hogy messze vagy még Vadertől… - elléptem mellette, de nem tudtam megállni, hogy a régi kis emlékek felidézése miatt ne szaladjon mosoly az arcomra. Ő is felnevetett, majd követett Otis szobájába.

A mélybarna szemek engem bámultak, ahogyan a szőnyeg közepén ülve kirakóztam. Nem voltam zavarban, de tutira elpirultam ettől a pillantástól. Egyszerűen imádtam, megvesztem érte, de nem lehetett. Mindig fegyelmeznem kellett magamat, hogy ne omoljak a karjaiba! Még nem szabadott! Viszont azt észrevettem, hogy neki feltett szándéka volt elcsábítani engem. Hogy fogom kibírni ezt a délután? Haza kellett volna mennem nem foglalkozva a kéréssel, hogy töltsem itt a napom…
Már este nyolc volt, és Anna még sehol. Kezdtem ideges lenni, nem tudtam állni Mike pillantásait. Akárhányszor belenéztem a szemébe, hiába akartam dacos és sértett lenni, rendre elpirultam, és inkább lesütöttem a tekintetem. A legjobb viszont az volt, hogy Mike egy telefonálásból úgy tért vissza, hogy közölte, Otis itt alszik nála. És hát a srácot nem lehetett egyelőre lelőni sem.

- Készítek valami vacsorát.
- Rendelhetünk is – ajánlotta fel, s felkapva Otist a földről, lejött velem a konyhába.
- Menni fog, ha van itthon alapod?! – várakozóan pillantottam rá, mire csak bólogatott. – Oké, addig kapcsolj Otisnak valami mesét – intettem a TV felé, ami a konyha egy másik részén volt. Tette, amit kértem, majd miután meggyőződött róla, hogy a csemetéje jól el van foglalva a mesével, mellém sétált.
- Hogy érzed magad? – tudtam, hogy a balesetre célzott.
- Miért nem mondtad meg Annának, hogy szakítottunk?
- Egyik kérdésemre se fogsz felelni? – hangja halk volt, és ahogy az arcára néztem láttam, hogy szomorú. Nem csak engem viselt meg ez a dolog.
- Jobban vagyok. A csuklóm fáj, ahogyan a medencecsontom is, de amúgy minden oké – feleltem végül. Megesett rajta a szívem. Szerettem őt, nem akartam, hogy szenvedjen miattam, a bunkóságom miatt, még ha meg is érdemelné.
- Az jó… De figyelj, amit mondtál, szóval… Szándékosan… Direkt törted össze magad? – kérdezte, én pedig zavartan elmosolyodtam.
- Nem válaszoltál a kérdésemre! – tereltem.
- Azért, mert nem tudtam elmondani senkinek sem. És nem is akartam. Nekem te nem egy ex vagy, soha nem is leszel! – mintha, már-már, talán, esetleg, lehetséges hogy… szerelmet láttam a szemében?!
- Igen – böktem ki nagy nehezen. Homloka ráncokba szaladt, nem értette hirtelen mire mondtam igent. – Szándékos volt – suttogtam. Tudtam, hogy nagy butaság volt, és soha nem akartam bevallani senkinek sem. Sem Lexinek, sem Petinek, Mikenak meg főleg nem.
- Megőrültél? – csattant fel, ami kizökkentett abból, hogy szégyelljem magam.
- Nem, köszönöm a kérdésedet! – gúnyolódtam, s visszafordultam a vacsorához.
- Ezt nem mondhatod komolyan! Ez, ez… Ez nem lehet igaz! Te ennél jobb vagy, Bekka! – szinte kiabált velem, Otis figyelmét is felvonva magunkra.
- Ezt csak neked mondtam el, oké? A húgom nem tudja, és nem szeretném, ha elmondanád neki, vagy bárki másnak! Őszinteségen alapszik egy kapcsolat, nem? Tegyünk úgy egy percig, mintha ez számítana még nekünk! – halkan intéztem felé a szavakat, és folyamatosan a barna szemekbe néztem. Nem tudtam neki ellenállni. – Igen, egy pillanatig azt akartam, hogy újra anyáékkal legyek – direkt nem mondtam, hogy azt akartam, hogy ne fájjon, amit tett. Nem akartam hibáztatni őt, mert nem az ő hibája volt, hanem az enyém. – De aztán, mikor megcsúszott a kocsi… - elhallgattam. Nem is idéztem nagyon fel azokat a pillanatokat azóta. Rossz volt, hogy elbuktam. – Anyáék most rettentően haragudnának rám, ha hallanák, ha tudnák!
- Én is rettentően haragszom! – durrogott, de közben aggódva fürkészte az arcomat.
- Élek, és ez a lényeg, nem?
- De igen, de… - közelebb lépett, ujjait végigfuttatta az arcomon, közelebb hajolt, és suttogva folytatta. – Miattam nem éri meg ilyeneket csinálni, Bekka!
- Nem miattad tettem! – a közelsége szinte elvette az eszem, megnyaltam az ajkaimat, és már nem is tudtam, mit csinálok.
- De igen. Tudom – hangja elgyötört volt, láttam rajta, hogy magát hibáztatja.
- Én voltam túl gyenge… - nyöszörögtem, s bár az agyamban az volt, hogy meneküljek gyorsan, mielőtt késő lenne, a szívem mégis azt akarta, hogy maradjak, és hagyjam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Kívántam az ajkait, az ölelését, a cirógatásait.
- Cicám, ne csinálj többet ilyet! – kért halkan. Bármit megígértem volna neki ebben a pillanatban, így csak bólintottam. Ajkai lágy puszit hintettek az enyémre, s ahogy nem találkozott ellenkezéssel a részemről, megcsókolt. Viszonoztam, nem tudtam nem viszonozni. Karjaimat a nyaka köré fontam, kissé lábujjhegyre álltam, hogy még közelebb kerülhessek hozzá, ő pedig nyelvével kért bebocsátást az enyémhez. Mohón csókoltuk egymást, s csak akkor tértem magamhoz, mikor kezei a derekamra siklottak, s hozzáért a bőrömhöz.
- Ne… - nyögtem, s elszakadtam tőle. – Mármint… - nem akartam, hogy azt higgye, egyáltalán nem kívántam a csókját, mert nem így volt. – Én most… jobb lesz, ha megyek. Ezt be tudod te is fejezni! – zavartan pillantottam végig a konyhán, ő pedig egy szomorú mosollyal az arcán figyelt engem.
- Kikísérlek! – ajánlotta, én meg összezavarodtam.
- Micsoda? – szaladt ki a számon a kérdés, s ő értette is.
- Ha nem akarsz itt lenni, megértem. De akkor sem adom fel! Ella semmit sem jelent nekem – amíg nem ejtette ki a száján a nevét egészen jól voltam.
- Nekem… nekem most mennem kell – és mintha tényleg Mike gondolatai irányították volna Otist, ekkor a lábamba kapaszkodott, és felkéretőzött a karjaimba. Ujjaival a készülő pizza felé bökött, és nagyban magyarázott.
- Bebi, azt csináljuk meg! – mondta nekem, és nagy szemeket meresztett rám.
- Jól van… - sóhajtottam, majd odahúztam egy széket a pulthoz és ráállítottam Otist. – Szórd a reszelt sonkát! – kiadva az utasítást már csak meg kellett várnom, míg nagy szakértelemmel elrendezi azt. – Nem az a bajom, ami történt! Mármint az is, persze, csak… - Mikera pillantottam, aki most felült mellénk a pultra. – Velem is volt ilyen, tudom, milyen lehetetlen helyzet. Csak mikor azt hittem, hogy igaz, hogy esetleg megcsalsz… Ez olyan, mint egy seb. Lassan begyógyul, de lehet, hogy a helye megmarad egy ideig!
- Értem… - lehajtotta a fejét, s ha nem látnám az arcát, akkor is tudnám, hogy nem önmaga. Hogy miért? Mert:
- Nem lopkodod a hozzávalókat! – mosolyogtam rá, mire ő is megeresztett még egy vigyort.
- Adsz apának is? – fordult Otis felé, aki egy adag paradicsomot tömött Mike szájába. Mindhárman jót nevettünk.

Vacsora után segítettem elpakolni, majd megfürdettük Otist, és lefektettük. Mesét is olvastam neki, amit Mike is végighallgatott. Megvártuk míg elalszik, majd én készülődni kezdtem. Az ajtóban Mike ennél már nem is vághatott volna fájdalmasabb képet, nekem pedig megesett rajta a szívem.

- A héten „Tanszékek háborúja” lesz – kezdtem az ajtóban ácsorogva. – Kedden reggel tutira szarrá alázom Lexit és a fizikásokat. Reggel gyertek el kilencre az udvarra…
- Miért, mi lesz? – mosolyogva kérdezte, én pedig egy pillanatig megengedtem magamnak, hogy csak gyönyörködjek benne.
- Hát remélem, hogy nem jég, bár itt nehéz elképzelnem. A többit nem árulom el!
- Rendben, ott leszek… leszünk!
- Oké, akkor jó éjt! – intettem, majd sarkon fordultam és elsétáltam.
- Jó éjt, Bogaram! – nem fordultam vissza, csak mosolyogva élveztem, ahogyan a mellkasomat melengeti ez a megszólítás.

Hétfőn reggel John nagyon vigyorogva lépett be az irodánkba. Először nem tudtam, minek örül ennyire, de aztán ő maga világosított fel.

- Itt vannak még utóvizsgások. Általános földtan. Sajnos nem érek rá, így neked kéne vinned a vizsgát, ma délután. Megtennéd? – annyira vigyorgott, hogy ez a jókedv rám is átragadt.
- Persze, nem gond! – mosolyogtam.
- Amúgy a kémiások leverték a matekosokat ma még hajnalban.
- Sejtettem, hogy ez lesz… - sóhajtottam.
- Legyél velük kemény! – pillantott a lapra, ahol a nevek voltak, majd rábökött egyre. – Legyél most igazán szigorú tanár! – ujja egy névre mutatott.
- Meglesz! – vigyorogtam, ahogyan elolvastam a nevet: Daniella Greenby.

És csak, hogy ti is gyönyörködhessetek:





Nekem a bass tetszik jobban! ^^