In The Beginning

Van egy olyan rossz hírem, hogy a Szerelem a színpadon következő része nem kedden, hanem csütörtökön jön! Bocsánat! De most itt van, amit mindannyian nagyon vártok (azt hiszem), az ITB! :)



"A büszkeségünk gyakran közbelép, pedig nem szégyen valakit vonzónak és jó társaságnak találni! Még akkor sem, ha ő nem kedvel téged. Nem kell arra várnod, hogy viszontszeressen. Bejelentheted neki: Fantasztikusnak talállak! Függetlenül attól, hogy mit gondolsz rólam, én nagyon kedvellek!"



**Olyan ’96 környékén**

A liftben ácsorogva úgy gondoltam, hogy éppen elég volt a mai napból. A táskám dög nehéz volt a könyvektől, és az sem derített jobb kedvre, hogy nem egy, hanem mindjárt két nagy mappával rohangálhattam. Csak figyeltem, ahogyan a kis fények felvillannak, ahogyan elhagytuk az alsóbb emeleteket, majd ahogy a miénkre értünk, és kiléptem a folyosóra, a fal mellett ő várt rám.

- Megint előbb felértem gyalog! – csúfolódott egy mosollyal az arcán, majd elvette tőlem a táskámat, és a szobánk felé kezdtünk sétálni.
- Akkor sem szeretek lépcsőzni! – megvontam a vállamat, majd belépve a szobába, az asztalra pakoltam a holmimat, aztán Mike felé fordultam, és kinyújtottam a kezemet.
- Nem értem, hogy tudsz a nap huszonnégy órájában így nézni rám! – sóhajtotta, majd közelebb lépett, átkulcsolta a derekamat a kezeivel, aztán ajkait az enyémekre simította. Lágyan csókoltam, hagytam, hogy nyelve fürgén játszadozzon a számban, míg ujjaimat a sötét tincsek közé fésültem.
- Nem értem, mire célzol – mosolyogtam rá, majd fejemet a vállára hajtottam, és arcomat a nyakhajlatához simítottam.
- Elfáradtál? – végigsimított a hátamon, és elaraszolt velem az ágyamig. Ott aztán leült, és engem az ölébe vont.
- Igen, egy kicsit – bólintottam, majd bosszúsan vettem tudomásul, hogy kopogtattak az ajtón. Felismertem már ezt a ritmust, és eddig örültem is, hogy hetek óta nem láttam őt.
- Mennem kell! – minden további nélkül felállt, engem az ágyon hagyott, hangosan kiszólt, hogy szabad, majd elkezdte a zsebeibe gyűjteni a cuccait. Pénztárca, pengető, papírlapok…
- Szia Sarah! – az a szokásos, pimasz vigyor most is ott ült az arcán.
- Hello Mark! – leplezetlen kiábrándultsággal a hangomban intettem neki, de a mögötte megjelenő Bradre már szívből tudtam mosolyogni. – Szia Brad!
- Szia Sarah! – ő is ugyanúgy visszamosolygott rám. – Hogy megy a suli?
- Megyeget – megvontam a vállamat, mire az ő tekintete az ajtón lógó két rajzra esett.
- Látom! – úgy vigyorgott, mint a tejbetök, mint aki tud valamit, amit mások nem. Miután mindketten maximális pontot kaptunk a rajzunkra szünet után, kitettük az egymásról rajzolt képeket az ajtóra.
- Menjünk! – perdült szembe velük Mike, hogy kifelé kezdje terelgetni őket. Felém pillantott, dobott nekem egy mosolyt, de semmi többet.
- Várj, várj haver! Sarah, nincs kedved velünk jönni? Talán jobban is megismerhetnénk egymást! – a félreérthetetlen célzást mindenki vette, és már nyitottam volna a számat, hogy valami nagyon lesújtó jelzővel illessem Markot, de Mike megelőzött.
- Nincs kedve! – a hangja nyugodt volt, halk, már-már veszélyesen csengett. Brad is észrevette ezt, nem csak én, láttam azon, ahogyan Mikera pillantott.
- Nyugi, nem kell róla tudomást sem venned, majd én elszórakoztatom! – felálltam az ágyról, összeszűkített szemekkel néztem rá, és ismét csak nyitottam a számat, hogy elküldjem az anyjába, de megint meg lettem előzve.
- Ő az enyém… - komolyan pillantott Markra, de a hangja nyugodt volt, mintha csak azt közölte volna, hogy ma esni fog. Megilletődötten álltam egy helyben, és csak pislogtam rá.
- Mi van? – Mark is most vesztette el a fonalat.
- Sarah az én barátnőm, fogtad? Szóval hálás lennék, ha nem akarnád minden egyes percben megdugni! Foglalkozz az énekléssel, meg a többi macával, de ne vele! – Mark csak tátogott, mint egy partra vettet hal, Brad hamiskásan elmosolyodott, én meg… nos én meg le voltam nyűgözve.
- Felőlem! – mondta végül Mark, még a vállát is megvonta, majd kisétált az ajtón.
- Majd jövök! – motyogta felém Mike, és kiiszkolt ő is a többiek után.

Nem mondom, jól esett, hogy közölte, hogy szálljon le rólam, mert az övé vagyok. Nem zavart, hogy úgy hangzott, mintha a tulajdonának tekintene, mert mit bánom én? Szeretek vele lenni, felőlem akár címkét is ragaszthatna a homlokomra. Az viszont kissé szarul esett, hogy elment, mert ez azt jelenti, hogy csak valamikor hajnalban vagy reggel fog visszaérni… És ma volt Valentin nap.

A délután további részét rajzolással töltöttem, majd este lementem az étterembe, megvacsoráztam, aztán egy zuhany után lefeküdtem aludni. Könnyen jött álom a szememre, de mikor egy csiklandós érzésre keltem, elmosolyodtam. Először azt hittem, álmodok, de aztán megfordultam, és tényleg Mike feküdt mellettem.

- Már reggel van? – kérdeztem álmosan.
- Nem, dehogy. Még nincs éjfél, siettem! – csókot nyomott a számra, majd felült, és felvett egy gitárt a földről. – Most bazira nyálas és giccses leszek, hogy énekelni fogok neked, de legalább az a jó, hogy a szövege nem szerelmes… De azért gondoltam meghallgatnád… - kíváncsian pislogtam rá, ő pedig elmosolyodott, majd játszani kezdett.

Sosem hallottam még gitározni és énekelni, sosem képzeltem el, milyen lehet zenészként. A hangja halk volt, de tiszta, férfias. Nem az a kiabálós fajta, legalábbis most biztosan nem volt olyan hangulatában. Lassan felültem az ágyban, és néztem, ahogyan pengetett. Az ajkai tökéletesen formálták a szavakat, a szöveg pedig, amit énekelt, tényleg nem szerelmes dal volt. A fájdalomról szólt, arról, hogy ez életben csak magunkra számíthatunk, de néha találkozhatunk olyan valakivel is, akiben megbízhatunk. A szavak bonyolultan rendeződtek egymás mellé, de a legjobb dal volt, amit éltemben hallottam. A gitár lassan elhalkult, de ő nem nézett rám. Letette a földre a hangszert, a falnak támasztotta, majd mély levegőt vett. Láttam rajta, hogy küszködik, hogy mondana is valamit, meg nem is.

- Köszönöm! – odahajoltam hozzá, és apró puszit nyomtam az arcára. Lehunyta szemeit, halványan elmosolyodott, majd az ölembe hajtotta a fejét.
- Boldog Valentin napot! – suttogta, s ettől majdnem könnyek szöktek a szemembe. Senki sem volt még velem ezen a napon, és habár már a végéhez közeledtünk, örültem, hogy úgy gondolta, hogy velem akar lenni.
- Neked is boldog Valentin napot, Mike! – az arcát magam felé fordítottam, s lehajoltam, hogy megcsókolhassam.

Ajkai először tétován csókoltak vissza, majd felmászott hozzám az ágyra, és szabályosan leterített. Fölém magasodott, ujjai a bőrömet érintették a pólóm alatt, ajkai a nyakamon szántottak végig, én pedig sóhajtoztam. Olyan érzések kerítettek a hatalmukba mindig, mikor vele voltam, hogy nem ismertem magamra. Előtte sohasem éreztem így. Mintha elveszíteném az eszem, mikor csókol, mintha a lelkem szárnyalna, ahogyan megsimogatja az arcomat, mintha az ereimben forró láva folyna, mikor hallom, ahogyan felnyög.
Ujjai gyorsan görgették le rólam a ruhámat, ahogyan én is igyekeztem megszabadítani őt a felesleges anyagoktól. Csak csókolt, és csókolt, simogatott, elmerült bennem, s mégis én süllyedtem a mélybe, ahonnan nem volt visszaút.

Reggel halk dúdolásra ébredtem, s ahogyan kinyitottam a szemeimet, megpillantottam őt, ahogyan az asztala előtt ült, és valamit nagyon számolt. Ilyen volt ő, ha gondolkodott általában énekelt, vagy dúdolt. Gondolom statisztikára készült, dolgozatot fogunk írni jövő héten. Rettentően jól nézett ki, ahogyan néha összevonta a szemöldökét, gondolkodott, majd lázasan nyomkodni kezdte a számológépet. Felkeltem, magamra kaptam az egyik pólóját, ami a földön hevert, majd puszit nyomtam a feje búbjára, és a fürdőbe indultam. A folyosón belefutottam Nicába, aki szerencsétlenségemre a szobánkba tartott. Felhúzta a szemöldökét, ahogyan meglátott Mike felsőjében, én meg csak elfordítottam róla a tekintetem, s beléptem az ajtón. Miközben fogat mostam Caleb jött be, és mindentudóan kíváncsi pillantással várt és méregetett.

- Jó reggelt! – köszöntem neki, ahogy végeztem.
- Ti tényleg együtt vagytok? – szegezte nekem a kérdést, amin meglehetősen meglepődtem. Tudtam, mire céloz, de tettettem a hülyét.
- Kivel?
- Mikekal, kivel mással? – megforgatta a szemét, mire elmosolyodtam.
- Honnan veszed?
- Mindenki tudja, aki tegnap kicsit is fülelt az előcsarnokban.
- Tessék?
- Lent cigiztünk egy páran, mikor Mike, Mark és Brad elmentek tegnap. És Mark lecseszte Mike-ot, hogy miért nem szólt, hogy felszedett téged. Mike meg csak megvonta a vállát, és közölte, hogy nem tartozik rá.
- Nica is lent volt?
- Akkor jött befelé az udvaron, szóval igen. Akart is beszélni a te Szívszerelmeddel, de lepattintotta, hogy nem ér rá – azt márpedig mindenki tudta, hogy Mike és Nica milyen jóban vannak.
- Nem a Szívszerelmem, csak… Csak együtt vagyunk… - mit mondhattam volna?
- Jól titkoljátok!
- Maradjon is így, kérlek! - bólintott, de az én eszem már másutt járt. Vajon Mike mit válaszolt volna Caleb ezen kérdésére? Vajon miért vallotta be tegnap mégis a többieknek, hogy a barátnője vagyok?

Visszatérve a szobába Mike-ot már nem találom ott csak egy cetlit az asztalomon, amin azt írta, lement reggelizni. Na, gondolom Nica hívta le, így bár éhes voltam, nem mentem le. Felöltöztem és a Mike asztalán lévő számolásokat kezdtem nézegetni. Basszus, nagyon okos srác volt, ezt el kellett ismerni. Hihetetlen módon mindent megértett, csak akarnia kellett. Én sem voltam ugyan hülye, de azért nekem kellett egy kis idő mire leesett egy-két dolog. Leültem a saját asztalomhoz, és én is számolgatni kezdtem. Annyira elmerültem a feladatokban, hogy nem is hallottam, hogy Mike mikor jött vissza, már csak azt vettem észre, hogy egy papírzacskót tett elém, és leguggolt mellettem, hogy puszit nyomjon az arcomra, majd fejét az ölembe hajtotta.

- Minden oké? – kérdeztem azonnal. Nem szokott ilyeneket csinálni. Szeretett bújni hozzám, mikor ketten voltunk, ezt már jól tudtam. Imádta, ha megölelem és megpuszilom, szeretett csak úgy feküdni az ágyon mellettem, és bámulni a plafont. Úgy, ahogyan neki is, nekem is elég volt a közelsége és máris minden rendben volt. De most mégis furcsa volt.
- Persze! – bólintott, majd felállt, és a kezembe nyomta a zacskót. – Egyél, mert különben nem tudsz majd gondolkodni!
- Köszönöm! – hálásan pillantottam rá, mikor szemügyre vettem a kakaós és fahéjas csigákat. Ez volt a kedvencem.
- Szívesen! – kaptam tőle egy mosolyt, majd leült az ágyára és rajzolgatni kezdett.

Ez volt ő. Lassacskán, ahogyan haladt előre az idő elkezdett gondoskodni rólam. Mármint úgy értem, hogy így, ahogy most is tette: hozott kaját, ha én nem vettem rá a fáradtságot, rámszólt, ha valamit elfelejtettem, összeszedte néha a cuccaimat helyettem a szobában… Nem mintha ő nem lett volna rémesen rendetlen, és pont ezért tudtam, hogy az a Mike, akit megismertem, valóban az igazi Mike volt. Akárhányszor ránézek a képre az ajtón tudom, hogy jól ábrázoltam őt. És mégis, tudtam azt is, hogy velem már teljesen más. Nem is tudnám rendesen elmagyarázni, hogy milyen ő. Ugyanolyan volt, mert néha most is rettentő csúnyán tudott nézni, és beszólni, csak már nem nekem. Velem szemben is maradt egy kis tartása, nem voltunk együtt a többiek előtt igazán, szerintem eddig nem is tudták, hogy járunk. És valójában nem volt a régi pont ezért. Foglalkozott velem, nem vett semmibe, sőt, ő maga kereste a társaságomat.
Én magam nem változtam, azt hiszem. Ugyanúgy beszélgettem mindenkivel, akit kedveltem, mint mielőtt Mikekal összejöttünk, habár ő nem ugyanazokkal barátkozott, mint én. Talán ezért is volt olyan evidens, hogy a szobán kívül nem is igazán mutatkoztunk még együtt. Mert hol? Az órákon volt, hogy néha egymás mellé ültünk, de nem sokszor. Én még most is az első sorokban szerettem letelepedni a kis cuccommal, míg ő a hátsóban ücsörgött a srácokkal. És onnan brillírozott. Mert megcsillogtatta szinte mindig a tehetségét, és lassan mindenki kezdett tisztában lenni vele, hogy Mike Shinoda bizony nem akárki. Vagyis hogy nem akárki lesz belőle.

Lassan telt el az első évünk, de én egy cseppet sem bántam. Szerettem a koleszt, szerettem a sulit, és szerettem Mike-ot is. Úgy-ahogy Markkal is megtaláltuk a közös nevezőt, és most már nem akart minden nap megfektetni, vagy ha igen, hát csak gondolatban. Most már egyre kevesebbet jártam haza hétvégente, vagy ha mégis visszamentünk a városba, akkor is Mikenál töltöttem az éjszakákat. A szülei és a testvére nagyon aranyosak és kedvesek voltam velem, egyből elfogadtak. Nem tudom miért, de féltem, hogy nem így lesz. Az én szüleim is azonnal megszerették őt, de azért tartottam a családjától. Mint kiderült, teljesen feleslegesen.
Szóval a hétvégeket és az esték nagy részét a bandával töltöttük. Brad, Joe, Mark, Rob és Mike alkották a Xerot, amit imádtunk mindannyian. Eléggé furcsa zenét játszottak, de éppen ez volt benne a jó. Minden, amit szerettem vegyítve volt bennük. Egész nyáron dalokat gyártottak, gyártottunk, mert igyekeztem a srácok segítségére lenni. Nem voltam én egy dalszövegíró csodavalaki, de segítettem pár dologban. És ami a legjobb volt, hogy Mike ilyenkor, mikor benyögtem egy-két ötletem, mintha már-már szerelmesen nézett volna rám. Persze lehet, hogy csak képzelődtem.
Szóval a nyáron nem sokat pihentünk, mivel hát a Xero nagy babérokra akart törni. És hát mit volt mit tenni, egyszerűen ott kellett lennem köztük. Muszáj volt, szükségem volt rájuk, és főleg Mikera.

Eléggé úgy érzem, hogy beleszerettem. Mikor lassan egy év távlatából visszaemlékszem az első találkozásunkra, mindig nevetnem kell. Hát ki gondolta volna akkor, hogy mi ketten egy pár leszünk? És hogy egy ennyire elválaszthatatlan pár! Mert mindenhova együtt mentünk, nyáron meg már főleg. Sőt, az év vége felé a suliban is fogtuk egymás kezét. De ez már tényleg az utolsó héten volt csak, mikor amúgy is csak vizsgák voltak, és nem sok mindenki volt bent. Mégis jó volt, hogy végre mindenki szeme láttára vállaltuk, hogy együtt vagyunk.

Nyár utolsó hete volt, már készültünk vissza a koleszba. Mike és én még jó, hogy alig pár háztömbnyire laktunk egymástól, így tudtam neki segíteni. Jaj, olyan kis szerencsétlen volt, de komolyan! Ha én nem vagyok ott, egy csomó mindent össze se pakolt volna.

- A három per kettes mappád? – kérdeztem tőle egy este, mikor a rajzos cuccait szedte össze. – És az asztmagyógyszered?
- Öhm… - elgondolkodva nézett körbe a szobájában, s míg ő keresgélt, én odasétáltam a szemközti falhoz, és visszaragasztottam a Depeche Mode poszter jobb sarkát, ami már lelógott. – Mi lenne velem nélküled? – odatette a mappát a többi közé, majd odasétált hozzám, és egy puszit kaptam a számra.
- Nélkülem is jól megvoltál! – világítottam meg a tényt, amit igyekeztem nem elfeledni.
- Ha-ha, nagyon vicces! – fintorgott, és leheveredett az ágyra, engem otthagyva ácsorogni.
- Ugyan, talán nem így volt? – szépen fölé másztam, és kényelmesen elfeküdtem rajta, fejemet a párnára hajtva, így arcunk egymással szemben volt. Éreztem, ahogyan a szíve ritmusosan dobogott, s úgy találtam, hogy ez a legszebb dolog a világon.
- De, így volt! – ismerte el, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne erről beszélni. – Holnap még összefutunk a srácokkal este, elköszönünk a nyártól, oké? – hihetetlen módon tudott témát váltani, és innen is tudtam, hogy azért ő még az a srác, akit megismertem. Gyorsan túltette magát a kapcsoltunkon való rágódáson, vagy nem is tudom, hogy nevezzem. Sosem beszélünk túl mély érzelmű dolgokról.
- Nekem jó! Már várom, esküszöm furcsa, hogy ma meg tegnap nem láttam őket.
- Nekem is – sóhajtotta. – Eldöntötted már, hogy milyen szakot választasz?
- Nekem nem elég a kézi grafika, Mike! Komolyabban szeretnék foglalkozni a témával… - és csak dőlt belőlem a szó, magyaráztam neki össze-vissza. A legjobb az volt benne, hogy meg is hallgatott.
- Egyszer még sokra viszed, hidd el! Filmeket fogsz gyártani meg minden – rám mosolygott, majd fordított a helyzetünkön, és sietősen megcsókolt.

Nem tudtam vele vitába szállni ezek után, csak élveztem a csókját és azt, ahogyan lassan megint elcsábított. Mondjuk nem is álltam ellen, hogy is tehettem volna? Ujjai óvatosan siklottak be a pólóm alá, hogy levegye rólam, majd ugyanígy folytatta. Én is nekiveselkedtem, nem volt így jó, hogy rajta annyi ruha volt!

Másnap estétől a harmadik nap délelőttjéig a srácokkal voltunk. Először persze jól berúgtunk, ahogyan azt illett, majd Bradéknél pihentük ezt ki.
Anyáéktól elbúcsúztunk, majd átmentünk a Shinoda házba is, ott is elköszöntünk mindenkitől, s most már együtt vonatoztunk vissza. Ültünk egy kabinban, és csak néztünk kifelé az ablakon. Mike átkarolta a vállamat, közel húzott magához, és néha belepuszilt a hajamba. Annyira tökéletes volt minden, hogy tudhattam volna, hogy valami furcsaság is fog történni!

Lifteztünk, igen Mike is, nem semmi! Szóval mikor lifteztünk beszállt mellénk két csajszi is. Nem ismertük őket, biztos voltam benne, hogy most gólyák. Nem is lett volna bajom velük, se Mike, se én nem voltunk olyanok, akik majd basztatják őket. Viszont olyan furcsán néztek ránk, és az összekulcsolódott ujjainkra, hogy komolyan kezdtem magam kényelmetlenül érezni abban a két percben. Aztán mi kiszálltunk, ők meg továbbmentek, de mielőtt még teljesen becsukódhatott volna a lift ajtaja, láttam, hogy mohón elkezdenek egymásnak magyarázni.

- Na, mi az Sarah? – bökte meg a vállamat Mike, mire csak megráztam a fejemet. Ez a böködés volt a mániája.

Láttam rajta, hogy nem hisz nekem, de hát mit mondtam volna? Hogy szerintem az a két ismeretlen csaj rólunk beszélt? Ugyan.
Akik maradtak a koleszban idén is, azok a régi szobájukat kapták meg, így mi is. Visszatérni tök jó érzés volt.

- Nem toljuk össze az ágyakat? – kérdése úgy meglepett, hogy először csak bambán bámultam rá. – Most mi van? Nem volt túl kényelmes egy kicsi ágyban aludni, nem?
- De, mármint nem, úgy értem de – elnevettem magam a bénázásomon, s ez az ő arcára is mosolyt csalt. – Toljuk össze!
- De a te feledre, mert az enyémen nem lehet a nagy szekrényünk miatt. Megint a nadrágjaim mellé teszed a tangáidat? – az a vigyor az arcán, édes jó istenem! Most kicsit más volt, mint mikor megismertem. A haja hosszabb volt, de most is az ég felé meredezett, és volt az állán szakáll is, a stílusa pedig a régi volt. Imádtam!
- Nem mellettük, hanem rajtuk! – megcsóváltam a fejemet. Mindketten szerettünk visszaemlékezni a kis csatározásainkra. Bármennyire is azt hittem, hogy csak időleges ez a fegyverszünet köztünk, úgy tűnik, tévedtem. – Na gyere, rendezkedjünk.

Szépen mindent sikerült úgy pakolnunk, hogy tetsszen mindkettőnknek. A két íróasztal most szorosan egymás mellé került az ablak alá, a két ágyat összetoltuk az én felemen, míg Mike ágya helyére pakoltuk a szobainast, a táskáinkat meg Mike gitárjait. Most kettőt hozott magával, de van egy sejtésem, hogy itt lesz a többi is lassan. Összesen öt van neki most.
És hát ugye, ami szépen indult, annak nem kell szépen is végződnie, megérkezett Nica is.

- Már ennyire együtt vagytok? – bökött az ágyunk felé fintorogva, miután lenyomott két puszit a pasimnak. Mike és én most láttuk őt először az utolsó vizsgák óta, mivel az egész nyarat a francia Riviérán töltötte.
- Mennyire? – kérdezte a szokásos lezser, nemtörődöm stílusában Mike, én pedig nagy levegőt vettem, és igyekeztem volna kislisszolni a szobából, de ő nem hagyta. Elkapta a kezemet, és visszahúzott maga mellé egy olyan „ne merj menni sehova” nézéssel. De hát mit kellett volna csinálnom? Legszívesebben pofánvágtam volna Nicát, de nem tehettem.
- Mindenki rólatok beszél. „A suli egyik legjobb pasija foglalt” – még macskakörmöket is rajzolt a levegőbe. – Megölöd a reményüket!
- Nem mintha bármikor is reménykedhetett volna akármelyik is! – megvonta a vállát, és elengedte a kezemet.
- Mehetek? – vontam fel a szemöldökömet.
- Mehetsz! – bólintott vigyorogva. Tudta, hogy bosszant, ha megmondja mit csináljak.
- Örültem Monica! – csak fintorgott egyet, én meg kiiszkoltam végre.

Tényleg mindenki velünk volt elfoglalva, nekem eddig fel sem tűnt, hogy minden csaj Mikera akar rárepülni! Közutálat tárgya lettem: a hátam mögött kibeszéltek; de ha szemben álltam velük, tiszteltek. Senki sem akart Mike szemébe szálkaként megjelenni. Egyrészt azért, mert még mindig reménykedtek hogy dob engem, és akkor ők jönnek majd, másrészt meg Mikenak ez a lekezelő stílusa megvolt még most is, és senki sem akarta, hogy esetleg porig alázza őket nyilvános helyen. Képes lett volna rá, nem zavartatta volna magát.

Egyik téli estén nagyon unatkoztunk, mivel a srácok nem értek rá, és nem tudtunk összehozni egy Xero próbát, így a szobánkban voltunk. A falakra elvileg képet lehetett csak tenni, így mi feltaláltuk magunkat. Kinyitottuk a nagy, falba mélyesztett szekrényünket, és a belsejébe kezdtünk rajzolni. Kis üzeneteket írtunk fel, figurákat rajzoltunk, én például a szárnyas Mike katonát, ő meg mindenfélét.

- Felírom a telefonszámomat, mert úgysem tudod soha megjegyezni! – csak kinyújtotta rám a nyelvét. – Hé, ez az én szokásom!
- És? – kérdezett vissza mosolyogva, majd tovább rajzolgatott. Szitakötőket éppen a pulcsis polcom részére.
- Tetszenek, mi? – böktem az ablak felé. Most is elhoztam őket, és ott lógtak a függönyökön.
- Nem rossz… - motyogta.
- A világért sem vallanád be, mi? – nevettem, mire vigyorogva megrázta a fejét. Egy fekete pólót és boxert viselt. Pazarul nézett ki!
- Azért egy jó és őszinte dologgal szolgálhatok – pillantott felém tétován.
- Hű, de komoly vagy, mi az? – felé fordultam, és letettem a kezemben tartott ecsetet.
- Azt hiszem belédszerettem! - csak úgy kimondta, aztán csak pislogott rám. Nos, én is csak pislogtam rá egy pár pillanatig.
- Én is szeretlek, Mike! – motyogtam végül. Totálisan beleolvadtam a bugyimba! Jézusom! Akkor vallott szerelmet, mikor a legkevésbé vártam volna.
- Pedig mondtam, hogy ne szeress belém! – sóhajtott, s tényleg volt valami él a hangjában. Amolyan figyelmeztetés.
- Nem állt szándékomban… - megszeppenve néztem fel rá. Nem értettem őt.
- Szeretlek! – ismételte el, és puszit nyomott az arcomra. – Szeretlek… szeretlek… - újabb puszik a nyakamra, a számra.
- Neked bezzeg szabad, igaz? – böktem oda mosolyogva, magamhoz ölelve őt.
- Én tudom majd kezelni, ha valami rosszul sülne el! – őszinte tekintete megrengette a világomat. Tudtam, komolyan gondolja. Ahogyan azt is komolyan hiszi, hogy esetleg nem maradunk együtt, míg világ a világ.
- Én is fogom tudni! – makacskodtam, mire elmosolyodott. Nyelvét végighúzta az alsó ajkamon. – De úgysem lesz rá szükség… - mormogtam, mielőtt megcsókolt volna.

Nem érdekelt, hogy ő mit gondol, csak az volt a fontos, hogy ebben a szent pillanatban itt volt, és szeretett. Mit is kérhettem volna mást az élettől, ha nem egy olyan kincset, mint amilyen ő? Nem gondoltam a jövőre, nem foglalkoztam vele. Lesz, ami lesz. Ha valaminek meg kell történnie, az úgyis meg fog, nem tudom megállítani, csak kiélvezni azt, hogy most éppen engem csókol, hogy ujjai az én ruhám alá csúsznak be, s hogy nekem nyomódó ágyéka csak engem kíván.