Miért csak az álmaimban? - 2. rész

Hogy azért kedden se maradjatok Mike nélkül... :)
És bár nem vagyok egy szemét, hisztis valaki (cáfoljatok nyugodtan), de azért zavar, ha valaki ellesi a dolgaimat... Remélem az a valaki olvassa, és érti a célzást...
Csütörtökön jön a Szerelem a színpadon!
Puszi!



- Azt hittem, már nem is jössz! – kuncogott a fűben ülve, és felnézett rám.
- Mintha olyan régóta várnál! – nyújtottam rá a nyelvemet, majd nevetve lehuppantam mellé, mivel elkapta a kezemet, és lerántott a fűbe.
- Egész életemben rád vártam, Netti! – suttogta a fülembe, és édes puszit hintett a nyakamra.

Többre vágytam, így felé fordultam és ajkaimat az övére nyomtam. Elfeküdtünk a réten, és csak csókolóztunk. Élveztem, ahogyan simogat és átölel, s ahogyan a nap meleg sugarai játszottak a bőrömön.

- Én vártam rád egész életemben! – pontosítottam csak a mihez tartás végett, majd kinyújtottam rá a nyelvemet, amin ő csak elnevette magát.
- Mi volt ma? Hogy vagy?
- Elfáradtam… Utálom az egész egyetemesdit és mindent. Nekem ez nem megy… Nem tudok stréber lenni… - motyogtam, s arcomat a nap felé fordítottam. Most kivételesen jól esett, hogy meleg volt, hiszen én a télben éltem most.
- Ugyan… Csak oda kell figyelned és menni fog – megsimogatta az arcomat, majd arcát a nyakhajlatomhoz fúrta. Egyenletes, nyugodt légvételei csiklandozták a bőrömet, ami mosolygásra késztetett.
- Bárcsak ez igazi lenne… - sóhajtottam, mire felkönyökölt, s érdeklődve pislogott le rám.
- Micsoda?
- Hát ez. Te és én – adtam meg az egyszerű választ, s magamra erőltettem egy mosolyt, hogy elfedjem a fájdalmamat.
- Honnan veszed, hogy én a valóságban nem éppen rólad álmodok? – kedves mosolya melengette a szívemet, s a kérdésen elnevettem magam.
- Onnan, hogy míg nálam éjszaka van, nálad nappal? – felvontam a szemöldökömet, és beletúrtam a sötét tincsekbe. Szerettem a tapintását és azt, ahogyan ilyenkor lehunyta egy pillanatra a szemeit.
- Nappal is lehet aludni! – megvonta a vállát, majd lehajolt, hogy egy apró puszit nyomjon a számra.
- Vagy onnan tudom, hogy te nem ismersz engem! – mutattam rá a legjobban ideillő tényre.
- Dehogynem! – még bólintott is egyet, majd karját kinyújtotta, s elfeküdt a fűben úgy, hogy az arcunk között alig volt pár centi. – Mindent tudok rólad. Ismerem a kedvenc ételeid, a kedvenc fagyid, a kedvenc dalaid…
- Azt nem nehéz, mivel te játszod mindet – kotyogtam közbe, mire halkan felmorrant, és egy pillanattal később már felettem tornyosult. Kezein támaszkodott meg mellettem, míg lábaival lassan terpeszbe kényszerítette az enyémeket, hogy közelebb férkőzhessen hozzám. Egyből nem azon agyaltam, hogy csak álmodom, hanem a nekem feszülő férfitest tökéletessége lengte körbe zavaros gondolataimat.
- Miért akarsz nekem mindenáron ellent mondani? – suttogta a kérdést a számnál, majd megcsókolt.
- Mert szeretem, mikor megpróbálsz belőlem jó kislányt faragni… - mosolyogtam, és ujjaimat végighúztam az állát keretező szakállon.
- Hm… - csak ennyit mondott, majd felém hajolt, és megcsókolt. Éreztem, hogy ebből most több lesz, hogy itt végre átélhetem vele azt, amire mindig is vágytam. Az élet azonban közbe szólt, s halkan meghallottam a külvilág hangjait.
- Mennem kell… - éreztem, hogy egyre inkább éber vagyok, az ő arca mégsem homályosult el. Talán mert ezeket a tökéletes vonásokat sosem tudnám keverni a fejemből. Sem éjjel, sem nappal, sem száz évvel később.
- Holnap találkozunk! – suttogta még, majd puszit hintett az arcomra, s ahogy közelebb hajolt, lehunytam a szemeimet.

Éreztem a lágy érintést mindkét szemhéjamon, majd azt, hogy egyre hűvösebb lesz. Az a nap, már nem melegített, Mike már nem ölelt, de a szívemben még éreztem az iránta érzett szerelmet… ami mindig velem marad…
Ébren, vagy az álmaimban… örökké.