Jegesmedve

"Nől a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt."
(Weöres Sándor)



31. fejezet

A november igazából csak úgy elrepült, nem is fogtuk fel, hogy ilyen gyorsan elszaladt mellettünk. Jómagam az egyetem falai között ténykedtem egyre többet, Mike pedig az új albumon dolgozott a srácokkal. Valahogy most éreztem csak igazán, hogy milyen is az ő barátnőjének lenni. Amikor szeptemberben turnéztak, valahogy nem ilyen érzéseket keltett bennem, most viszont kicsit rossz volt. Volt, hogy három napig nem találkoztunk, mert annyira benne voltak a munkálatokban. Ő a stúdióban éjszakázott, én pedig ugyan nála aludtam, mégis csak reggel futottunk össze, mikor én indultam munkába, ő meg akkor esett haza. Fáradt volt minden nap, ezt jól láttam rajta, de azt is tudtam, hogy hiányzom neki. Ez sms-ek, virágcsokrok és csokik formájában mutatkozott meg nála, amit általában az egyetemre küldött nekem. John jókedvűen szagolgatta a virágokat, és nem győzte dicsérni a holland csokigyártókat. Hát igen, Mike tudta, mit szeretek.

Lexi és Dave kapcsolata jobb volt, mint újkorában, és ennek nagyon örültem. Ha otthon voltunk a mi lakásunkban, akkor általában hárman ütöttük el az időt. Volt, hogy társasoztunk, volt hogy Dave meg én órákig ültünk a TV előtt, és a play stationnel foglaltuk le magunkat. Szóval unatkozni nem unatkoztam, de hiányzott azért Mike társasága. Hétvégente elhoztuk Otist, és vele voltunk, de hát az nem ugyanaz, mintha ketten lettünk volna.
Erica néha felhívta Mike-ot, ami engem rémesen bosszantott, de ezt a világért sem vallottam volna be neki. Hiszen mindig elmondta, hogy mit akart tőle, őszinte volt velem. Bíztam benne, csak nem tetszett a csaj hozzáállása.

December elsején aztán összejött a banda és együtt elmentünk megünnepelni Brad szülinapját. Mike és én közösen adtunk neki ajándékot. Egy nagyon régi, nagyon értékes gitárt kapott tőlünk, amire egész októberben és novemberben vadásztunk Mikekal. A buli persze nagyon jól sikerült, és mindenkinek sikerült jó sokat inni. Két napig csak ezt pihentük.
Aztán a Mikulásos témát is letudtuk Otisnál. Mikenak rengeteget kellett mesélnem arról, hogy a szüleim ezt Magyarországon hogyan csinálták, én pedig készséggel sztorizgattam neki. Jó volt visszaemlékezni kicsit, bár nagyon hiányozott anyu és apu.
A frász persze huszadikán kapott el, mikor Mike bejelentette: elmegyünk karácsony első napján a szüleihez.

- Hát… ez… - makogtam az ágya közepén ücsörögve, míg azt figyeltem, hogyan öltözködik.
- Nem örülsz – nem kérdezte, hanem megállapította.
- Én csak oltárian félek! – vallottam be az igazat, ami megrökönyödést csalt az arcára.
- Mitől?
- Anyukádtól – vágtam rá rögtön.
- Anyukám kedves, Bekka – mosolyodott el úgy, mint mikor Otisnak szokta megmagyarázni, hogy márpedig a csokival nem rajzoljuk össze a falat.
- Biztos, de… tudod ő elfogadta Annát. És hát nektek közös gyereketek is van, én meg… én csak úgy jöttem, és…
- És boldoggá tettél! Segítettél továbblépni, és ezt anya is tudja! Feleslegesen stresszelsz ezen, Bogaram! – lágy csókot hintett a számra, majd már ott sem volt.
- Fasza… - suttogtam az üres szobának, és visszadőltem az ágyba.

Mivel az egyetemen már vizsgaidőszak volt, ezért nem úgy jártam be, mint máskor. A kutatásoknál már nem volt rám szükség, így ráértem csak vizsgáztatni bemenni. Hát nem mondom, voltak érdekes dolgok! Egyelőre csak a saját tárgyaimból vizsgáztathattam, de Roger kitalálta, hogy kezdjem el a doktorit a következő félévtől. Na, hát néztem egy nagyot. Én meg a doktori? Otthon máshogy vannak ezek a fokozatok, és a doktorit határozottan nem ilyen korban szokták elkezdeni. Féltem tőle, de John is mellém állt, és megígérte, hogy mindenben segíteni fog. Mike pedig… Nos, az a hatalmas vigyor az arcán határozottan azt jelentette, hogy jó ötletnek tartja. Így hát nem mondhattam nemet, már csak ki kell találnom, hogy mi legyen a fő szakterületem, mert hogy nem térinfó az biztos!

Szenteste Mike lement Annához, hogy együtt lehessenek, és átadhassa Otis ajándékát, én pedig otthon maradtam Lexivel. Dave elment a szüleihez, és csak másnap jön vissza. Ketten, némán díszítgettük a pici karácsonyfánkat, és közben karácsonyi zenéket hallgattunk. Lexi nem volt annyira oda az ilyen karácsonyi cuccokért, de én nagyon. Sütöttem mézeskalácsfigurákat, megvettem a díszeket a fára, és a lakásra is. Lexi vállalta a vacsora elkészítését, és a takarítást. Estére minden szépen a helyére került, mi pedig a kanapén tömtük magunkba a mézeskalács angyalkákat és hóembereket, közben pedig a világító fát néztük.

- Azért ez az idei karácsony jobb, mint eddig, nem? – pillantott rám szőke tincsei mögül.
- Határozottan jobb! – mosolyodtam el, majd bekapcsoltam a TV-t.

Ajándéknak nem vettünk nagy dolgot egymásnak. Lexi tőlem egy új pulcsit kapott, ami tele volt színes kövekkel. Imádta az ilyen visszafogott, mégis szép darabokat, én pedig, amint megláttam az üzletben ő jutott eszembe. Én egy új parfümöt kaptam tőle, és egy olyan tollat, aminek a kupakján egy pici Edward Cullen ücsörgött, és kedvesen mosolygott rám kivillanó fogaival. Nagyon tetszett, és irigyeltem is Alexát, mert ő mindig megtalálta az ilyen kis extrém dolgokat.

Másnap reggel aztán Mike ébresztett azzal, hogy lágy puszikkal hintette be a vállamat, ami kilógott a takaró alól. Egy kis ideig csak magamban mosolyogtam és élveztem, ahogyan kényeztet és halkan a nevemen szólongat.

- És ha megkérlek, hogy karácsonyi ajándékként maradjunk ágyban ma? – motyogtam, miközben a hátamra fordultam, és farkasszemet néztem vele.
- Akkor kárba menne, amit vettem neked! – mosolygott jókedvűen. – Tudom, hogy félsz anyutól, de komolyan mondom, hogy nincs okod rá! – megsimogatta az arcomat, majd egy csókot lehelt az ajkaimra.
- Sütöttem sütit neki! – suttogtam, mire ő felnevetett.
- Jól van, Életem, bár nem kellett volna! – ja, mondja ő! Azért mégiscsak azzal a nővel fogok megismerkedni, aki ilyen csodálatos férfit nevelt belőle.

A gond, hogy mit vegyek fel persze felütötte a fejét. Ott álltunk hárman – Mike, Lexi és én – a szekrényem előtt és nézegettük a ruháimat.

- Mindenben gyönyörű vagy – pillantott le rám, én pedig éreztem, hogy elpirulok. – Jaj, de édes vagy! – ölelt magához rögtön. – Megszokhattad volna már!
- Mit? Hogy szerinted szép vagyok? Ezt nem tudom megszokni! – mormogtam a mellkasába, ők ketten pedig kinevettek. – Na jól van ám! – robbantam ki Mike karjai közül, és előkaptam egy kockás blúzt és egy fekete nadrágot. – Ebben megyek és kész. Ti meg szégyelljétek magatok! – mutattam rájuk, ők pedig majd’ szétpukkadtak a visszafojtott nevetéstől. – Nem szép dolog kinevetni a másikat! Majd meglátod, hogy megmondalak anyukádnak! – fenyegettem Mike-ot, és ez volt azt hiszem az utolsó csepp a pohárban… Csak még jobban nevettek.

Sóhajtozva vasalgattam a ruháimat, de viszonylag gyorsan elkészültem. Míg Lexi segített egy dobozba pakolni a krémest, amit készítettem, addig az újonnan megérkező Dave Mikekal beszélgetett a nappaliban. Legnagyobb meglepetésemre kaptunk tőle ajándékot mindketten. Mondjuk mi is vettünk neki, de azért maga az ajándék meglepett. A saját könyve volt, immáron nyomtatva, kötve és készen arra, hogy árusítsák is. Nagyon büszkék voltunk rá, és gratuláltunk is neki.

Mike nem vezetett gyorsan, és pontban háromnegyed tizenkettőkor parkolt le LA külvárosában egy nagyon szép családi ház előtt. A torkomban, mintha nem is gombóc, hanem kosárlabda lett volna, s idegesen tördeltem az ujjaimat. Mike kiszállt, majd kinyitotta nekem az ajtót. Én a dobozommal sétáltam be a kis kapun, ő pedig az ajándékos zacskókat hozta. Egyfolytában vigyorgott és az arcomat tanulmányozta, én viszont nem szóltam semmit. Csak vártam, hogy végre túlessek ezen. Mike kinyitotta a kulcsaival az ajtót, egy puszit nyomott az arcomra, majd beljebb lépett egy kicsit. Amint nekem is rálátásom nyílt a kis előszobára egy kedves, duci nőt pillantottam meg. Az anyukáját. Felénk sietett, és mosolyogva lenyomott Mikenak két puszit, majd felém fordult.

- Anya, ő itt Rebeka Sólyom, a barátnőm. Bekka, ő az anyukám, Donna. – mutatott be minket egymásnak Mike.
- Jó napot! – motyogtam halkan, mire Donna mosolya még szélesebb lett. Szóval Mike ezt tőle örökölte…
- Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek! Gyere beljebb kislányom, ne ácsorogj már az ajtóban! Kisfiam, hát segítsd már le a kabátját, ne járass le, még a végén azt hiszi, nem neveltelek meg rendesen! – megilletődöttségemben még mosolyogni is elfelejtettem azon, ahogyan Mike dörmögve lesegítette a kabátomat.
- Jaj anya, ne már! Tudod, hogy jó kisfiú vagyok, nem?
- Hát persze kisfiam, az vagy! – mosolygott Donna, majd a kezemben tartott dobozra pillantott.
- Öhm… Én sütöttem. Anyukám otthon karácsonykor mindig ezt készítette nekünk – nyújtottam felé, s ő vidáman elvette tőlem.
- Hát ez nagyszerű! Alig várom, hogy megkóstoljam! Na gyertek, gyertek! – intett befelé, majd eltűnt gondolom a konyha ajtaja mögött. Mikera pillantottam, aki csak vigyorogva szobrozott mellettem.
- Mondtam, hogy imádni fog, nem? – kacsintott, majd a derekamra tette a kezét, és befelé kezdett tolni.

Az apukája, Muto, nagyon kedves volt, és ő is rögtön mosolygott és hellyel kínált. Mire leültem, állhattam is fel, mert az emeletről dübörgő hangok kíséretében megérkezett Jay, Mike öccse, és a felesége Sabrina. Mike-ot le is toltam kicsit, hogy nem mondta, hogy Sabrina terhes. Vele azonnal megtaláltam a közös hangot, és a babáról kezdtünk beszélgetni. Még két hónapja volt vissza, de már nagyon izgatottak voltak. Erről eszembe jutott, hogy nekünk vajon lesz-e kisbabánk? Mike semmi jelét nem mutatta, hogy foglalkoztatná ez a dolog Sabrina által, de engem annál inkább. Ha most belekezdek megint a tanulásba az évekig fog tartani. Mike pedig nem lesz fiatalabb, jövőre harmincöt lesz. Vajon akar velem közös családot? Bár hülyeség volt ezen gondolkozni, hiszen nem voltunk együtt olyan régóta, és hát még azt sem vallottam be neki, hogy pontosan hogyan érzek iránta. Családot tervezni meg így felesleges lett volna.

Az ebéd és a délután nagyon jó hangulatban telt. Senki sem éreztette velem, hogy eltörpülnék Anna mögött, bár természetesen szóba jött ő is. Nem voltam féltékeny, egyértelmű volt, hogy érdekli őket az unokájuk hogyléte, és hát szeretik Annát is. Ezzel nem volt semmi gondom, azzal viszont igen, mikor kopogtattak délután az ajtón, és Donna Ericával tért vissza a nappaliba.

- Nézd kisfiam, Erica is beugrott boldog karácsonyt kívánni! – Donna látszólag nagyon örült neki, és Mike is mosolyogva ölelte meg az új vendéget. Jay viszont a velem szemben lévő fotelben egy nagyot fintorgott a többiek háta mögött, amin Sabrina jót kuncogott.
- Szia Bekka! Neked is nagyon boldog karácsonyt kívánok! – az a nyájas mosoly, öcsém! Hú, de szívesen pofánvágtam volna!
- Köszönöm, neked is! – mosolyogtam illedelmesen, bár belül fortyogtam.
- Mike, Donna, hoztam nektek anyu sütijéből – mutatott a kezében tartott szatyorra. – És Muto, neked pedig apa küldött bort!
- Köszönöm Erica, ez kedves tőletek! – Donna elvette a lánytól a szatyrot és a konyhába sietett vele.
- Igaz, hogy Bekka sütijéből már teleettük magunkat, de kell valami holnapra is! – mosolygott negédesen Jay Ericára, a beszólástól pedig majdnem elröhögtem magam.
- Hát igen… - Erica unottan pillantott a vigyorgó Jayre, majd Mike felé fordult. – És te hogy vagy? Régen találkoztunk… - kérdezte, s leültek mellém.
- Gyere Bekka, addig megmutatom az összes cikis képet a bátyámról! – invitált Jay az emelet felé.
- Csak kedvesen fiam! – mosolygott rá Donna.
- Persze, anyu! – vigyorgott Jay, és megfogva Sabrina kezét elindultak a lépcső felé. Felálltam, hogy követhessem őket, de alig léptem kettőt, Mike elkapta a csuklómat. Kérdőn pislogtam vissza rá.
- Ne higgy el nekik mindent! Hazudnak! – mondta halálosan komolyan. Olyan aranyos volt, hogy muszáj voltam felé hajolni és egy puszit nyomni a szájára.
- Szerintem Chester történeteinél cikisebbekkel úgysem tudnak előállni! – mosolyogtam rá gonoszul, mire elnevette magát.
- Na látod, ez lehet, hogy igaz! – elengedte a kezemet, én pedig felmentem Jay és Sabrina után.

Hát volt ott ám fénykép dögivel! Mike nagyon aranyos, sokáig szemüveges kisgyerek volt. Most láttam csak igazán, hogy Otis mennyire hasonlít rá. Sokat nevettem, Jay tényleg nem kímélte a páromat, de olyan egetrengetően furcsa dolgokat nem mondott.
Többet én nem is foglalkoztam Ericával, s miután visszatértünk a többiekhez, Mike összekulcsolta az ujjainkat, és tovább beszélgettünk. Szerencsére Erica vette a lapot, és csendben meghúzódott Mike mellett.
Összességében nagyon is jó napot töltöttünk Mike szüleinél, és beláttam, hogy tényleg felesleges volt izgulnom. Mindenki kedves volt, és egyből elfogadtak, mint Mike választottját.

Otthon aztán – nálam - megejtettük az ajándékozást. Én igazából semmi értelmeset nem tudtam kitalálni neki, ahogyan a hónapfordulóinkra se nagyon. Így még november elején megkértem Davet, hogy segítsen. Egy hatalmas kép lett a végeredmény. Tudtam, hogy Mikenak milyen fontos a munkája, a zene és a művészet, így egyetlen képbe próbáltam mindent belevinni. Volt ott a Xero borítóján lévő képtől kezdve, a Fort Minoros alkotásokig minden. Még a srácokat is nagy nehezen felfestettem. Koncertfelvételek tucatjait néztem meg, hogy kiválasszam a legjobb beállásokat, és azt hiszem sikerült is jól elkapnom a pillanatot mindannyiójuknál. Csak ült ott az ágyamon, és nézte a 2x2 méteres vásznat, és ámult. Kaotikus volt, minden belelógott mindenbe, de a részletek voltak a lényeg. És ő minden apró részletet fel is fedezett.

- Hát ez… basszus… Te tudsz valamit! – pillantott rám elképedve.
- Dave sokat segített… Meg Lexi is egyszer-kétszer – egyébként igaza volt, tényleg magam is meglepődtem a végeredményen. Mikor először vitt ki a gangra még az ecsethez se nagyon mertem hozzányúlni, most pedig…
- Mégis mennyi idődbe telt ezt megfesteni? – kérdezte, s tekintetét újra a képre szegezte.
- Olyan három hétbe… - megvontam a vállamat, majd közelebb araszoltam hozzá, és puszit nyomtam az arcára.
- Hát akkor, én is boldog karácsonyt kívánok! – fordult felém, és megcsókolt. Hm, imádtam a csókjait! Nem is kellett volna más ajándék, ezzel is elégedett lettem volna, bár nem mondom, azért furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi lehet abban a nagy, becsomagolt dobozban, amit eddig Lexi szobájában rejtegettek.
- Uram Atyám! – a kezemet a szám elé kaptam meglepettségemben, ahogyan megláttam a doboz tartalmát.
- Tök szobatiszta! – szögezte le Mike, mikor kivettem a picike kutyát abból a hatalmas dobozból. – Ő egy Japán spitz – a kutyus irtó pici volt még, és gomb szemei Mike felé pislogtak. Gondolom őt már jól ismerte. Fehér, puha szőre volt, és kicsi nyakörve.
- Sejthettem volna, hogy valami japánnal állsz elő, igaz? – kuncogtam fel, és magamhoz öleltem a kutyust.
- Lexi mesélte, hogy volt egy kutyátok, de a szüleid után, ő is meghalt… Gondoltam ideje egy új kedvencnek…
- Köszönöm szépen! – könnybe lábadt szemekkel araszoltam közelebb Mikehoz, és megcsókoltam. Igyekeztem nem sírni.
- Nincs mit, Bogaram! – megsimogatta a kutyus búráját, aki azonnal átmászott hozzá, és az orrával Mike hasát kezdte böködni. – Azt hiszem éhes… Mindig bököd, ha éhes – mosolygott rám, én pedig majdnem beleolvadtam a bugyimba. Olyan szép ez a nap! És olyan jó, hogy ő van nekem!
- Neve van már? – kérdeztem, majd elvettem tőle a kutyust, hogy kiindulhassunk a konyhába, nézni neki valami kaját.
- Nem, még nincs. Mivel a tiéd, gondoltam meghagyom neked a választást.
- Olyan, mint egy mini jegesmedve! – nevettem, ahogyan letettem a konyha kövére, a kis állat pedig lefeküdt és összekuporodott.
- Most, hogy így mondod, tényleg! – Lexi lépett ki a szobájából, nyomában Davevel. – Olyan édes vagy… - gügyögött a kutyának.
- Hát akkor legyen Icy – mindenki egy emberként fordult Dave felé. – Most miért? Nem tetszik?
- Hm… hát végülis… - motyogtam, majd lehajoltam a kutyushoz. – Na mit szólsz, Icy? – kérdeztem tőle, mire nagyokat pislogott rám, és közelebb mászott.
- Azt hiszem, tetszik neki! – konstatálta Mike mosolyogva.

Az estét négyesben, vagyis ötösben Icyval együtt, a nappaliban töltöttük. Beszélgettünk, TV-t néztünk és tervezgettük a szilvesztert. Jó volt végre egy olyan ünnep, amikor nem szomorkodtam, és olyanokkal lehettem, akik mostmár a szűk családomat jelentették. Az új családomat.