Baleset

"I'm stuck in this bed you made
Alone with a sinking feeling
I saw through the words you said
To the secrets you've been keeping
It's written upon your face
All the lies how they cut so deeply"
(Linkin Park - Blackout)



34. fejezet

Rebeka szemszöge:

Ahogy figyeltem, hogyan kicsinyül alattunk a LAX és LA, mikor felszállt a gép azonnal kitört belőlem a sírás. Hosszú hajamat előre tűrtem, jócskán belelógott az arcomba, s az ablak felé fordulva próbáltam elrejteni minden bánatomat a többi utas elől. Nem volt kedvem most semmihez és főként senkihez, így mikor az egyik stewardess megkérdezte, hogy kérek-e valamit, csak legyintettem egyet a kezemmel.
Egész úton nem ettem semmit, csak ittam. Legszívesebben valami méregerős piát vettem volna magamhoz, de mivel még Németországban is el kell időznöm, jobbnak láttam, ha nem aljasodom le. Még nem!

Hosszú, hosszú órák múlva úgy lépkedtem a Ferihegyi repülőtéren, mint egy zombi. Egy darab csomagom sem volt, csupán a zsebemben a pénztárcám és az útlevelem. Ennyit fogtam magamhoz, mikor a lakásunkon voltam. Erről eszembe jutott Lexi, és az, hogy szegénynek még azt sem írtam meg, hogy miért jöttem el, de nem számított. Gyorsan kivertem a fejemből a gondolatot, hogy esetleg aggódik értem, és beszálltam egy taxiba. Pécsre már vonattal mentem, és idegesen pillantgattam az órámra, hogy vajon elérem-e az esti buszomat hazafelé. Ha belegondoltam, hogy majdnem egy nap kellett ahhoz, hogy hazaérjek, szinte kedvem lett volna idegesen felsikítani.

A falunkban sétálva éjjel fél tizenkettőkor már nem is érdekelt semmi, csak aludni akartam. A fejem sajgott a rengeteg sírástól, és alig láttam kettőig a bedagadt szemeimtől. Olyan lehettem, mint egy kétszer, kíméletes mosással mosott macska.
Amikor befordultam az utcánkba elfogott az a szorongató érzés, ami mindig, mióta anyáék meghaltak. Sosem éreztem többé jól magamat itt, s ez nem is volt gond, míg LA-ben voltam… Mikekal…

Nem mondom, nem festhettem valami bizalomgerjesztően, ahogyan az éjszaka közepén megpróbáltam kifeszegetni egy téglát a házunk oldalából, ami mögé a kulcsot rejtettük, de mivel senki sem látott, kit érdekelt? Ahogy beléptem a házba, rájöttem, hogy itt talán még rosszabb lesz, mint ha otthon maradok. A levegő állott volt, s ahogy felkattintottam a villanyokat, megláttam a port úgy körülbelül mindenhol. Kedvem nem volt takarítani most már, így csak egy lehangolt legyintésre futotta, s bementem a fürdőbe. Ott szobroztam fél órát, mire az a szar bojler melegített nekem elég vizet a zuhanyzáshoz. Mikor ezzel végeztem belecsavartam magamat az egyik törölközőbe, amit találtam a szekrényben, majd a szobámba mentem. Egy ágy és a szekrénysorom volt ott, s mivel nem sok cuccom maradt itt, jobb híján úgy aludtam, ahogy voltam, törölközőben.

Másnap, mikor felébredtem, csak bámultam a plafont. Mikera gondoltam és arra, hogy vajon mit csinál most. Ellával lenne? Ennyire nem lettem volna elég jó neki?
Felkeltem, megmosakodtam, majd kinyitottam a szekrényt. Hát igen, volt itt minden, főleg a Petitől kapott szexis fehérneműk. Felvettem egy olyan szettet, és kínomban elnevettem magam a tükör előtt. Hiába Petitől kaptam őket, engem mégis Mikera emlékeztettek. Némán folytak végig a könnyek az arcomon, s most láttam csak a nagytükör előtt, mennyire szánalmas is vagyok. Megint hagytam, hogy egy pasi összetörjön. De ez így nem volt igaz! Mike nem csak egy pasi volt, és én nem csak úgy szimplán összetörtem.
Hirtelen elkapott a düh a saját tükörképem miatt, s felkapva az egyik vázát a polcról, hozzávágtam a tükörhöz, ami pókhálószerűen megtört, de egyetlen szilánk sem esett ki belőle. Na fasza, még ehhez is balfasz vagyok! Akkor ez most jelent balszerencsét, vagy nem? Végülis nem törtem össze…

Egy farmert vettem fel egy pólóval, s arra húztam fel a nagykabátom. Nem érdekelt, hogy kint hideg van, mert ahova menni készültem, ott úgyis kellemes meleg lesz. Kisétáltam a garázsba és szemügyre vettem apa autóját. Valósággal rettegtem beleülni, de most aztán végképp nem volt kedvem tömegközlekedni, így megtettem. Először csak ültem benne, s ahogy elfordítottam a kulcsot, s felbúgott a motor hangja, ledermedtem. Én nem tudom ezt vezetni!
Azonban muszáj voltam összekapni magamat, így nagy nehezen rászántam magam az indulásra. Olyan úton közelítettem meg Pécset, ami nem volt olyan forgalmas. Annál a pontnál, ahol anyáék balesete volt kissé lelassítottam. Semmi sem jelezte, hogy évekkel ezelőtt itt két ember az életét vesztette, de én nem tudtam eltéveszteni. Az út most nem volt csúszós, pedig akkor még csak tél sem volt, mikor ők karamboloztak. Nagyot sóhajtottam, majd nem is gondolkozva továbbhajtottam. Tankoltam az egyik kúton, s csak ennyi ideig álltam meg. A következő már a végleges célom volt.

Az udvaron sétálva szomorúan elmosolyodtam, régen jártam itt. Két srác ácsorgott csak az ajtó előtt, és cigiztek. Jól megnéztek maguknak, de nem ismertük egymást. Az épületben sem voltak sokkal többen, hiszen vizsgaidőszak volt. Beszálltam a liftbe, s megnyomva a nyolcas gombot, vártam. Reméltem, hogy nem most fogok bent ragadni egyedül, mert azt már tényleg nem bírták volna ki az idegeim. Szerencsémre semmi gond nem volt, s a liftből kilépve az ismerős folyosón találtam magam.
Nem voltam egyedül, mert többen is ácsorogtak a folyosón, akik vizsgára vártak. Meteorológia. Szerencsétlen flótások!

Ahogy elhaladtam mellettük ők is jól megbámultak, és összesúgtak a hátam mögött. Nem csodáltam, hiszen őket tavaly tanítottam, és nem értették, hogy mi a fenét keresek most itt. Na igen, néha én is megkérdeztem magamtól út közben.
Aztán, mikor nem is számítottam volna rá, megláttam a keresett személyt. Ott állt, a folyosó végén és az egyik diákjával beszélgetett. Széles, izmos vállain most is megfeszült az ing, ahogyan összefonta a karjait, s ez egy pillanatra felidézte bennem a régi borzongás hangulatát. Persze ahhoz nem volt fogható, mint amikor Mike váltott ki belőlem hasonlót…

- Jobb hátsód van, mint amire emlékeztem! – szóltam oda neki hangosan. Ez volt a mi kis védjegyünk. Nem számított soha, hogy hallják-e mások is az ilyen kis mondatainkat, sőt… Az irigy tekintetek miatt, amiket anno kaptam, hogy félig-meddig az enyém volt Peti, igényeltem is, hogy hallják. Hitetlenkedve fordult felém, majd ahogyan tudomásul vette, hogy nem szellemet lát, elvigyorodott. Ó, de szerettem én ezt a vigyort valamikor!
- Nem hiszem el! – nevetett fel, s széttárta karjait az ölelésemre várva.

Úgy ugrottam a nyakába, mintha az életem múlna rajta. Hiányzott nagyon a távol töltött idő alatt, s most jöttem csak rá, hogy tényleg, igazán hiányzott, és nem csak úgy. Szorosan ölelt, s nevetve pördült velem egyet, nem törődve a bennünket vizslató többi emberrel. Őszinte mosoly kúszott az arcomra végre, majd beletúrtam a barna tincsekbe, hogy aztán felé hajolhassak.

- Hát a Rocksztárt hol hagytad? – kérdezte két puszi között.
- Ő nincs itt… - Peti már jól ismert, elég volt neki az arcomra nézni és hallani a hangomat ahhoz, hogy tudja, baj van.
- Mi történt? – nem is foglalkozva a csajjal, akivel beszélgetett, az irodája felé kezdett terelgetni.
- Röviden vagy hosszan? – pillantottam rá könnyes szemekkel. Nem tudtam visszatartani a sírást, egyszerűen muszáj volt, úgy éreztem, ha nem bőgöm ki magam, megfulladok.

Figyelmesen végighallgatott, míg ő a székében ücsörgött, én meg az asztalon mellette. Nem volt nagy irodája, és mindig is így dumáltunk, mikor felkerestem itt. Nem szólt közbe, nem próbált meg nyugtatgatni, pont ideális ember volt, hogy meghallgassa a bánatomat. Mikor a végére értem a nem túl vidám sztorinak, csak ültünk és hallgattunk. Ő is és én is.

- Régen nem menekültél… - szólalt meg pár perces csend után. – Mikor megtudtad, hogy kivel voltam éppen mindig kiakadtál, hisztiztél, közölted, hogy seggfej vagyok és pofozkodtál… Most miért jöttél egészen idáig?
- Hát nem egyértelmű?
- Mert szereted. Tényleg szereted, mi? – a csábos félmosoly, amivel mindig is csábított most is ott játszott az ajkain.
- Hát igen… - motyogtam, mintha ugyan szégyen lenne, amit érzek. Kicsit most így is éreztem. – Nézd, én nem tudom, hogy van-e most valakid, de szükségem van rád – hadartam el végül az okot, amiért jöttem. Egy pillanatra felnevetett, majd felállt és magához ölelt.
- Barátnőm, az soha sincs. Te voltál az egyetlen…
- Inkább háremnek éreztem…
- Jól van na, érted nem?
- De, persze… - mosolyodtam el egy kicsit, majd a gyomrom sajgására tekintettel új kéréssel álltam elő. – Nem megyünk el Mekizni, ha végeztél?
- De, mehetünk akár most is! – vidult fel, s felkapta a szék támlájáról a kabátját, aztán engem is noszogatni kezdett.


- Nem mondod komolyan, hogy kocsival jöttél! – ezen a tényen a parkolóban tényleg, igazán ledöbbent.
- De… Ne tudd meg mennyire féltem! Ezért is fogsz te vezetni! – odadobtam neki a kulcsokat, majd beültem az anyósülésre.
- Te mondd már… mégis mennyi ideig szándékozol itt bújócskázni szerencsétlennel? – kérdezte már az „ebédünket” fogyasztva az étteremben. Igaz, hogy a sajtburgerről is Mike jutott eszembe, de szerettem az érzést, hogy fáj…
- Nem tudom, talán két hét… Nem maradhatok örökre – sóhajtottam.
- Ugye tudod, hogy égen-földön keres? – sandított rám a telefonja mögül.
- Hm?
- Nézd! – twitter, facebook… Twitter?
- Az egész világ látja! – hökkentem meg egy kissé, mikor olvastam.
- Válaszolsz?
- Nem is tudom…
- Szabad? – villantott csibészes vigyort, én meg bólintottam. – Valami jó kis idézet kell neki… Mit szólsz a Lying From You-ból valamihez?
- Ismersz… - mosolyogtam rá, és tovább falatoztam. Talán Mike nem jön rá, hogy nem én válaszoltam. Bár hogy is jönne rá? Hiszen tudja, hogy imádom a zenéjüket, így ez nem lesz neki túl meglepő.
- Azért kódoltan közlöm Lexivel, hogy velem vagy!
- Cicázol egy sort? Tudod, hogy utálja! – kuncogtam, ahogyan visszaemlékeztem, hogy mennyire rühellte a húgom, hogy Peti így hívta.
- De legalább tudni fogja, hogy biztonságban vagy, velem.
- Na igen, megnyugodhat, hogy a legjobb kezekben vagyok… - ironizáltam, mire ő egy isteni vigyort villantott.
- A kezeimre se panaszkodtál soha! – hozzávágtam egy gömbölyűre gyűrt szalvétát. Mondjuk igaza volt…

Hát igen, megkértem, hogy legyen velem, és így is tett. Eljött hozzánk is, ott aludt velem, bár inkább ájulásnak nevezném, amit műveltünk. Rettentően sokat ittunk, elsírtam neki minden bánatomat, aztán bedőltünk az ágyba.
Ez ment három napig, aztán előállt végre egy normális ötlettel is, mikor „hazaért” az egyetemről.

- Bulizni megyünk ma, szóval kezdj el gondolkozni, hogy mit veszel fel! Utána nálam alszunk, hogy ne kelljen vezetni.
- Rendben. Milyen apropóból, vagy csak úgy? – már a ruháimat nézegettem a szekrényben. Itthagytam a régi, igazán bulizós cuccaimat, szóval rövid szoknyák, toppok, nercharisnyák, ilyesmik.
- Emlékszel, hogy mondtam neked, hogy van egy meglepetésem?
- Igen, de aztán nem derült ki, hogy mi az – felé fordultam az egyik barackszínű, lenge szoknyámat tartva magam előtt.
- Tökéletes, ezt imádtam! – bólintott, majd folytatta. – Szóval, amikor neked felajánlották az állást, az azért volt, mert valaki más visszautasította.
- Na kössz, ez kedves! – gúnyolódtam, mire felnevetett.
- Nem úgy értettem, hogy te ne lettél volna jó már elsőre is…
- Jól van, csak húzom az agyad!
- Az a valaki én voltam, Reba! De mivel látják, hogy te jobban húzol a természetföci felé, felhívtak megint – meglepődtem, mert nekem senki sem mondta, hogy esetleg ne foglalkozzak azokkal, amikkel ténylegesen foglalkoztam az egyetemen. Se John, se Roger. – Megkértek, hogy menjek ki mégis.
- Nem mondod! – nyögtem elképedve. – Egy kicsi, magyarországi egyetemről fogadnának két tanárt is? – ez több volt, mint amire számíthattunk. Még az is, hogy engem teljes munkaidős, örökös tanárnak vettek fel, nem csak egy évre, az is nagy dolog volt.
- Lexivel együtt hármat – vigyorgott. – Bár igaz, hogy a cicus csupán tanársegéd, de akkor is!
- Elvállaltad, igaz? – ismét őszintén mosolyogtam. Ha Peti is ott lesz, talán nem lesz olyan nehéz elszakadnom Miketól.
- El. Meglepetést akartam neked szerezni. A doktorimat is megkaptam augusztus végén.
- Nem is mondtad! – újfent a nyakába ugrottam, úgy örültem neki. – Gratulálok!
- Nem nagy cucc!
- Áh, persze nem az! – legyintettem. Dehogynem volt az!
- Szóval félig én is térinfós leszek, félig tesis…
- Oktatsz is majd valamit tesin?
- Hát szerintem anatómiát, neveléselméletet ilyesmit… Nálatok meg a komolyabbakat veszem át. John azt mondta, téged elterelnek a doktoris földtan felé – vigyorgott. Elkerekedtek a szemeim, és még a számat is eltátottam.
- Basszus…
- Nyugi, segítünk! Na nem én, mert én hülye vagyok a földtanos, ásványos cuccokhoz, de megoldjuk!
- Nem is… én… - nem tértem magamhoz a meglepettségtől.
- Ott szeretnek és becsülnek téged – mondta halkan, kék szemei kedvesen pillantottak felém. – Ne csodálkozz, Reba!
- És akkor…
- Ma ez a búcsúbulim. Egy hét múlva megyek, és hát jössz velem te is.

Nem mondom, hogy nem esett le az állam újra ás újra, mikor csak eszembe jutott ez az egész. De készülnöm kellett, Peti nem hagyott békén, és ez kissé elterelte a gondolataimat. Persze Mike mindig ott motoszkált a tudatom peremén, mindig sajgott a szívem, ha csak rá gondoltam. Annyira szerettem őt, hogy nem tudtam volna még elképzelni sem, hogy másképp érezzek. Néha megálltam egy pillanatra, mikor Peti nem volt a közelben, és megengedtem magamnak, hogy sírva fakadjak egy kicsit.

Aznap éjjel ezer és egy kép készült rólunk, ahogyan a zene ritmusára táncoltunk. Persze Peti kénytelen volt minden lánnyal táncolni – rohadtul nem volt letörve miatta -, mert mégiscsak miatta voltak ott, de engem sem hagyott magamra. Vagyis feltaláltam én magam. Voltak ott mások is, más fiatal tanárok, akiket ismertem, sőt a régi diákjaim közül is rengetegen. Így én sem voltam soha partner nélkül. Csak ittam a feleseket, csak ittam, majd elmentem tombolni egyet, aztán azon kaptam magam, hogy megint meghívtak egy italra. Azt akartam, hogy még csak időm sem legyen Mikera gondolni, és arra, hogy hazudott nekem és megcsalt. Végre ennyi idő után – ez a pár nap, egy örökkévalóságnak tűnt -, nem csak fájdalmat éreztem, hanem haragot is. És nem csak Ella iránt, hanem Mike iránt is.

Megcsalt – egy újabb Tequila.
Hazudott – Peti érintése a tarkómon, ajkai a nyakamnál.
Sosem szeretett – a kék pillantás ugyanúgy perzselt, mint régen.

Nem érdekelt, hogy a képek, amik készültek, olyanok lesznek, amiket régen nem vállaltam volna be. Hadd lássa mindenki, hogy jól vagyok. Hadd lássák, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem mindenki hagy magamra. Talán ezért is tettünk fel legalább két tucatot belőlük Facebook-ra. Nem bántam még másnap sem. Csak néztem őket, és mosolytalanul mosolyogtam magamban. Tudtam, hogy így már Mikenak is világos lesz, hogy hol vagyok, és kivel. Talán azt is hiszi majd, hogy minden megtörtént köztünk, amit csak el tud képzelni. Pedig ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.

- Hagyd a picsába, Reba! – mormogta mellettem a kanapén, és a laptop felé intett. – Mit érdekel? Szemét seggfej volt, nem?
- Szeretem őt… - suttogtam, de tudtam, hogy igaza van.
- Mikenak ez nem számított, ugye?
- Te se vagy jobb! – vetettem oda a szavakat, de azonnal meg is bántam. – Bocs!
- Ugyan, tudod, hogy lepereg rólam – vigyorgott, mire csak lemondóan megráztam a fejemet.
- Lehetetlen alak vagy – motyogtam.
- Az. Na megyek, összepakolok az irodában, aztán visszajövök!

Lassan összeszedte a dolgait, adott egy puszit a homlokomra, majd elment. Hallottam, ahogyan az úgy imádott Mercedesének a motorja felpörög, majd végigsöpört az utcánkon. Most jó sokáig nem jön vissza, biztosra vettem, hogy előtte még valakit felcipel magához. Nem hiába szorgalmazta, hogy jöjjünk vissza hozzánk, és hogy ő a saját kocsival jön. Nem korlátozta le magát, és hát ismertem már ennyire… Vajon szőke lesz, vagy barna? Barna… mint én. Azok a gyengéi.
Kicsit később már magam is beláttam, hogy hülyeség ott bámulnom a Facebook-ot, és már épp összecsuktam volna anya régi laptopját, mikor új értesítésem érkezett.
Azt hittem lehidalok. A szemembe könnyek szöktek, ahogyan olvastam Ella sorait az egyik képem alatt, amin Petivel voltunk. Gratulált, hogy elcsesztem, most már tutira az övé Mike, és nem kell félnie, hogy belerondítok a boldogságukba.
A szemeimbe könnyek szöktek, és újra elöntött az a mély fájdalom, ami abban a pillanatban ott, Mike hálójában, mikor tudatosult bennem, hogy mi is folyik körülöttem. Olyan dühös és csalódott lettem hirtelen, hogy nem is gondolkoztam.

Felkaptam a kocsikulcsokat, és most először minden félelem nélkül ültem bele abba a járgányba, amiben a szüleim meghaltak. Indítottam, s ugyanazon az úton haladtam, amin ők akkor. Az első gondolatom az volt, hogy bosszút állok, és én magam fekszem bele most Peti ágyába. Aztán egyik kanyar jött a másik után, a hangfalakból üvöltött Chester hangja, mögötte Mikekal, én pedig hangosan felzokogtam. Miért mindig én járok így? Hát engem nem lehet szeretni? Nem érdemlem meg?
Közel voltam ahhoz a helyhez, ahol a szüleimet elvesztettem, s egyetlen dologra vágytam: újra velük lenni. Ők szerettek engem. Mindig. Az út csúszós volt, én pedig lehunytam a szemem. Nem jött szembe senki, tudtam, hogy ha kilencven fölött veszem be azt a kanyart, akkor vége. Akkor végre boldog lehetek. Éreztem, ahogyan az autó megcsúszik, s kinyitottam a szemeimet. Érzékeltem, ahogyan megpördül a saját tengelye körül, nem láttam szinte semmit kifelé, de a fejem hirtelen nagyot koppant a mellettem lévő ablakon.

Akkor, abban az egyetlen pillanatban már mást gondoltam: nem akarok meghalni!

**

Ahogy kinyitottam a szememet, csak félhomályos alakokat láttam. Talán egy szekrény, egy asztal és valaki, aki fölém hajolt. Aztán belevilágított a szemembe. Ember, normális vagy? Valamiről beszélt, de nekem csak késéssel jutottak el a szavai az agyamig. Ó, a fejem, és a hasam! Ez kurvára fáj! Valami meleg folyt végig az arcomon, s mikor végre rájöttem, hogy sírok, valaki már törölgette is a könnyeimet.

- Minden rendben lesz, ne aggódj! – suttogta megnyugtató, mély hangján.
- Mi történt? – suttogtam halkan. Máshogy nem is ment volna.
- Baleseted volt, nem emlékszel?
- Én… Hogy kerülsz ide?
- Én vagyok beállítva a telefonodban baleset esetén értesítendő személynek – mosolygott szomorkásan, én pedig bólintottam.

Innentől kezdve rosszabb volt, mint eddig bármi. Az orvos vagy fél órán keresztül nyaggatott, kérdezgetett, majd a rendőrök is. Más, ahogyan reméltem nem sérült meg, csak én. Végül azt mondták, hogy nem történt szabályszegés, bár a megengedettnél sokkal gyorsabban vezettem, de mivel azt mondtam, hogy nem egészen emlékszem, mi hogy történt, mert valószínűleg rosszul lettem, annyiban hagyták a dolgot. Örültem neki, bár magam sem voltam benne biztos, hogyan is történt minden. Egyik pillanatban akartam ezt az egészet, aztán már nem, de késő volt.
Elvittek mégegyszer röntgenre, meg vért is vettek megint. Csak szitkozódtam magamban, mert majd széthasadt a fejem, és rohadtul fájt az egész hasam. Aztán jó pár órával később, mikor végre visszavittek a szobámba, Peti komor ábrázatával találtam szemben magam.

- Két kérdés. Az első, hogy felhívjam-e a Rocksztárt vagy a húgodat?
- Van neve is… Egyiket se – tiltakoztam gyengén. – Jól vagyok.
- Na persze… A második… Tényleg baleset volt, Reba? – úgy nézett rám, mintha elgázoltam volna valakinek a macskáját.
- Igen – bólintottam. Nem kell tudnia.
- Jól van, reméltem is – ennyiben hagyta a dolgot, bár láttam, hogy kételkedik.

Mike továbbra sem adta fel, mintha csak újult erőre kapott volna. Keresett Twitteren, e-mailben, Facebook-on. Mintha a képeket nem is látta volna, amiket feltettem, csak beszélni szeretett volna velem, és kérte, hogy keressem. Én viszont nem akartam vele beszélni. Fájt, pokolian fájt, amit tett, és nem tudtam efölött szemet hunyni.
Négy napot töltöttem a kórházban. Megrepedt a csuklóm, enyhén agyrázkódásom volt – Peti szerint agyhelyrázkódásom -, és kicsit összetolódtak a női szerveim. Az egyik petefészkem majdnem leszakadt, vagy micsoda, és úgy varrták vissza, vagy én nem tudom, meg Isten se tudja. Szóval a faszom tele volt, de tényleg. Az arcomon nagy karcolás volt baloldalon, mert betört az ablak. Na kérdem én, hogyan? Ilyen egy szar üveget! Meg a lábam is fájt, piszkosul. A jobb lábamat végigvágta az egyik ilyen üvegszilánk – az orvos szerint szerencsém volt, hogy nem főbb eret talált el, és csak felületi sebeim lettek -, a bal lábam meg szó szerint megnyomódott. De most komolyan, úgy vágtak ki a kocsiból, és a műszerfal annyira összenyomta a lábamat, hogy még napokkal később is zsibbadt, bár komolyabb baja nem lett.

Szóval négy nappal később kijöhettem, és hazamehettem. Peti úgy figyelt rám, mint a szeme fényére, és még főzött is nekem. Meglepődtem, hogy megtanulta, bár közölte, hogy azért ne nézzem már bénának. Jó volt, hogy velem volt, sőt, annak is örültem, hogy majd együtt megyünk vissza, de nagyon hiányzott Mike. Most jobban, mint a balesetem előtt. Nyűgösebb voltam, hisztisebb kicsit, és vágytam volna az ölelő karjaira, a csókjai, vagy akár csak a hangjára. Gondoltam is rá, hogy felhívom, csak hogy hallhassam, de nem tettem. Mindig beugrott, hogy mit tett, és olyankor csak jobban összefacsarodott a szívem.

- Miért haragudtál erre a tükörre? – intett egyik nap a szobámban lévő, összetört darabra.
- Nem is tudom… - motyogtam, s ahogy nagy levegőt vettem, felszisszentem a fájdalomtól.
- Jól összetörted magad – újra úgy pillantott rám, mint akkor a kórházban.
- Baleset volt – vágtam rá azonnal, mire bólintott, bár szerintem most sem hitt nekem. Az ölemben anya régi laptopja hevert, és az Interneten kóvályogtam. Képeket nézegettem Mikeról. Nem számított, hogy esetleg nem a közelmúltban készültek, csak jó volt látni őt.
- Miben jobb ő, mint én? – kérdezte, s közelebb csúszott hozzám az ágyon, hogy ő is láthassa a képeket. – Mármint, ha érted… Én kétnaponta szedtem fel valakit, de legalább tudtál róla, ő meg… - fájtak a szavai, de igaza volt.
- Ő más… Nem csak azért, mert úgy éreztem, mikor találkoztunk, mintha régebb óta ismertem volna, hanem… Mert tényleg olyan, mint amilyennek elképzeltem. Tökéletes, még így is… - végigsimítottam a képernyőn, és igyekezetem nem sírni. – Az, amit csinál, ahogyan csinálja. A zenéje, a művei… Különleges. És nem csak azért szeretem, mert a zenéje a mindenem, hanem mert ő még ennél is többet jelent nekem, pedig nem hittem volna, hogy van ember, aki felülemelkedhet a nagy Mike Shinoda dalszövegein – elmosolyodtam a régen ki nem mondott szavakon. – De aztán megismertem őt, és hát… - megint sóhajtottam, pedig tényleg fájt ez a mozdulat. – A szemei, az arca, mindene… Nem számított az sem, hogy idősebb, az sem, hogy előttem már őrülten szeretett valakit, akitől gyereke is van. Azt hittem, hogy… - felnevettem kínomban, és lassan hátradőltem a párnámra. Peti mellém helyezkedett, de meg sem próbált vigasztalni. Először csak nézte az arcomat, s ahogy sírni kezdtem, ő is a plafont kezdte kitüntetni a figyelmével, akárcsak én.
- Nem a te hibád, hogy beleszerettél. Nem a te hibád, hogy szerettél volna hinni benne, hogy ő is szeret.
- Dehogynem! – nyögtem fel, s ujjaimmal letöröltem a könnyeket, de csak óvatosan, nehogy belekapjak valamelyik sebembe az arcomon.
- Nem, nem az! – felkönyökölt, és felém fordult. – És én nem is tudom, de… Nem lehet, hogy nem úgy van, ahogyan gondolod? – fáradtan mosolyogva odaemeltem a kezemet az arcához, és megpaskoltam. – De most komolyan!
- A képek nem hazudnak, Peti. Megcsókolta azt a libát és kész. Tudod, hogy nekem ez elég… - összevont szemöldökkel nézett rám, és már vártam, hogy folytassa, amit elkezdett, de végül nem mondott semmit. Talán látta, hogy amúgy is elég bajom van már.

Végül az indulásunk tolódott egy héttel, amíg kvázi normálisan tudtam járni meg minden, és az orvosom is rábólintott a repülésre. Peti megint csak üzent Twitteren Lexinek az én nevemben. Nem akartam, hogy Mike is tudja, hogy mikor megyek vissza, így most örültem, hogy titkosítottunk.

A negyedik napon, 1235.

Ez volt az üzenet, amin még a repülőn ülve is röhögtem, bár fájdalmakkal járt. De hát ez… Peti hihetetlen tud lenni néha. Emlékezett rá még mindig, hogyan is kell alkalmazni a Sólyom-féle kódokat.
Nem mondom, rettentően féltem visszamenni, mert bár Los Angeles nagy város, mégis úgy éreztem, hogy bármelyik utcában összefuthatok Mikekal. És ha így lesz, mit mondjak majd neki? Vagy egyáltalán ő akar-e majd velem beszélni még? Kétség kívül szerettem őt, annyira, mint még soha senkit, és hát ellenállni neki… egyáltalán nem lesz könnyű feladat.