A szívem már régóta az övé... volt

"Életünk során néha útkereszteződéshez érünk, és rákényszerülünk, hogy eldöntsünk, melyik úton akarunk tovább menni. És nem tudhatjuk előre, hogy a választott út gyönyörhöz, vagy fájdalomhoz vezet. Ha egyszer választottunk, már nincs visszaút."
(Gossip Girl)




33. fejezet

Mike szemszöge:

Vidáman sétáltam a kocsim felé annak ellenére, hogy Chester eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Arról volt szó, hogy felénekel pár új dalt ma, hogy végre meglegyenek a normális demók az új albumhoz, de nem jött, amit nagyon furcsálltam. Előkaptam a zsebemből a telefont, és tárcsáztam is Chez számát, de nem vette fel. Hol lehet?

A hazafelé úton még kétszer hívtam, de mindkétszer hiába, nem vette fel. Reméltem, hogy nincs baja, bár rossz pénz nem vész el, szokták mondani. Az én figyelmem pedig egyre-másra csak Bekkára terelődött. Mosolyogva vettem be egyik kanyart a másik után, és nem zavart, hogy a mellettem lévő sávból esetleg valaki furcsán néz rám a lehúzott ablakon keresztül. Éreztem, hogy ez a nap fontos, láttam Bekka arcán egy olyanfajta várakozást és boldogságot, mi azt sugallta, hogy készül valamire. Alig vártam.

A kocsibejárón leparkoltam, majd az ajtóhoz lépkedve szinte fájt a szám a vigyorgástól. Tudtam, hogy ott van bent, és rám vár. Első dolgom lesz, hogy ölbe kapom, és megcsókolom, aztán felviszem a szobába és el sem engedem holnap reggelig. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki, amit meglehetősen furcsálltam. Biztosan emlékeztem rá, hogy azt beszéltük meg reggel, hogy nálam leszünk, és mikor bent járt, akkor sem mondta az ellenkezőjét. Most viszont nem lenne itthon? Hátranyúltam a farzsebemhez, hogy előhalásszam a kulcsaimat, de a kulcsokkal együtt egy nem várt tárgy is hevert a tenyeremben.

Bekka nyaklánca. Az alig három centis Hybrid Theory katona ott hevert az ujjaim között, rajta a hosszú bőrkötő. Hirtelen mintha egy láthatatlan kéz kulcsolódott volna a nyakamra, amely a halálomat kívánta. Elszorult a torkom, ahogyan belegondoltam, hogy ez nincs Bekka nyakában. De hogyan? Miért? Nem emlékeztem rá, hogy megtaláltam volna reggel valahol a házban és zsebre vágtam volna. Nem emlékeztem, mert nem így történt.

Kinyitottam az ajtót, majd a cipőm levételével nem is foglalkozva elkiáltottam magam, hogy megjöttem. Néma csend fogadott, és egyre jobban kezdtem azt hinni, hogy tényleg egyedül vagyok a házban. Első utam a konyhába vezetett, reméltem, hogy ott találom Rebekát, de csalódnom kellett, nem volt ott. Viszont egy csomó minden ki volt pakolva a pultra, mintha valaki még most is főzni készülne. Benéztem a hűtőbe, és elmosolyodtam, ahogyan megláttam az egyik kedvenc süteményemet egy tálcán sorakozni.

- Bekka, merre vagy? – kiabáltam hangosan, hogy biztosan lehessen hallani az egész házban, akárhol is van.

Válasz hiányában elindultam felfelé, és tekintetem újra a medálra esett. Nem értettem, hogyan került hozzám, de biztos voltam benne, hogy Bekkáé, megismertem, nem tévesztettem volna össze senkiével. Beléptem a hálóba, s amint kicsit megcsúsztam valamin, tekintetem körbehordoztam a szobán. Egy kép hevert a lábaim alatt, körülötte papírok. Felvettem a képet, és megfordítottam. Daniella volt rajta.

- Ne! – nyögtem fel kétségbe esetten, majd szemügyre vettem a szétdobált dolgokat. – Ne, ne, ne!

Az a doboz hevert az ágyon, amiben ezeket a hülye képeket és leveleket tartottam, egy kupac tiszta ágynemű mellett.

Tudja, megtalálta, rájött…

Bénultan pillantottam újra a kis medálra, és mintha csak egy kirakós lett volna, minden összeállt a fejemben. A medált akkor tette be a zsebembe, mikor bent járt nálam. És azért járt bent, mert mindezt látta. Akkor nem ismertem fel azt a furcsa csillogást a szemében, de most már tudom, mi volt az. Csalódottság és fájdalom… Búcsú.

A felismerés, hogy búcsúzni jött be hozzám, szinte arcon csapott, és a szívem összefacsarodott. Lehetetlen, hogy elhagyjon! Azt nem lenne képes megtenni… Vagy mégis?

A telefonomért nyúltam, és tárcsáztam a számát, majd vártam, de nem vette fel. Szitkozódva nyomkodtam a képernyőt, hogy egy értelmes üzenetet tudjak neki küldeni, de az ujjaim nagyon remegtek. Lehet, hogy írtam pár hülyeséget, de nem számított. Hol vagy, vedd fel?! – kértem nem is egy üzenetben, de semmi válasz. Szüntelenül újratárcsáztam a számát, de semmi. Mérgemben az összes képet és levelet, ami még az ágyon volt lesöpörtem onnan, és dühösen elküldtem az anyjába Ellát.

- Mike! – nem az a hang szólalt meg Bekka telefonjában, akire számítottam. Nem ő volt.
- Chester? Hol van? Veled van, jól van? – zúdítottam rá kétségbe esetten a kérdéseket, s már indultam is lefelé, hogy megkereshessem őket.
- A reptéren vagyunk, és… éppen felszáll a gépre! – a szavai savként martak végig, mintha az ereimben nem is vér folyt volna. Ledermedtem a lépcsősor közepén, és egy pillanatig csak meredtem magam elé. Elhagy?
- Tartsd vissza! Most! – kiáltottam rá Chezre, bár ő nem tehetett semmiről. Az egyedüli hibás csak én voltam.
- Bekka! Hibát követsz el, hallod?! – kiabált a vonal másik végén, én pedig összeszorítottam a szemeimet és az ajkaimat, mert félő volt, hogy azon nyomban felordítok kínomban és elsírom magam. – Elment… - sóhajtotta keserűen, majd egy jó hosszú káromkodás csúszott ki a száján. – Odamegyek! – s ezzel ki is nyomta a telefont.

Ott, ahol voltam leroskadtam a földre, vagyis egy lépcsőfokra, és csak bámultam előre. Próbáltam összetenni a dolgokat, felfogni, hogy elment. Az arcomat a kezembe temettem, s csak ültem ott.

Üresség. Ennyi maradt bennem, mintha az egész világom, amiben éltem eddig, eltűnt volna. Eddig fel sem fogtam, hogy milyen sokat jelent nekem, ahogyan azt sem, hogy menthetetlenül beleszerettem. A maga egyszerű bájával, kedvességével és gyönyörűségével teljesen megfogott már az első pillanatban is, de valahogy eszembe sem jutott, hogy ezt vele is tudatnom kellene. Szembesülnie kellett azzal, hogy megcsaltam őt anélkül, hogy tudta volna: a szívem már régóta az övé. Úgy éreztem magam, mint aki alól kirántották a szőnyeget.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor a bejárati ajtó nyitódott, s megpillantottam Chestert, mögötte Talindával. Chez amilyen haragos ábrázattal jött be, most pont az ellenkezőjét láttam tükröződni a vonásain. Megsajnált. Nem tudom miért, lehet, hogy elég szánalmasan festettem a lépcsőn, félig-meddig könnyezve, és magam elé bámulva. Viszont, aki egy pillanatig sem torpant meg, az Linda volt. Amilyen sietősen caplatott a férje mögött, most pont olyan nagy hévvel lépett fel elém a lépcsőre, hogy aztán idegesen felrántson a helyemről, és a képembe kiabálhasson.

- Mi a francot csináltál? – szegezte nekem a kérdést. – Ne nézz rám ilyen összetört ábrázattal, mert nem hat meg, az istenit!
- Hol van? – kérdeztem halkan, alig találtam meg a hangomat.
- Én kérdeztem előbb! – csattant fel, s nálam is elszakadt a cérna.
- Azt kérdeztem, hogy hol a picsában van? – ordítottam rá. Ő pedig ahelyett, hogy visszatántorodott volna a haragomtól és a faragatlan viselkedésemtől, inkább felém lendítette a kezét, s a tenyere éles csattanással találkozott az arcom bal felével. Időm sem volt elfordulni, olyan gyors volt. Egy pillanatig mindhárman némán és meghökkenve álltunk, majd Chez törte meg a döbbent csendet.
- Befejeztétek? Inkább válaszolj, haver! – fellépkedett Talinda mellé, és nyugtatólag átkarolta a derekát.
- Én? – pillantottam rá dühösen. – És ő befejezte? – böktem Talinda felé, aki sötét szemeivel szinte villámokat szórt felém.
- Most ne vesszetek össze! – dörrent ránk, mielőtt még Talinda nekem eshetett volna… megint. – Bementem a stúdióba, és már csak azt láttam, hogy Bekka siet kifelé. Aztán utána szóltam, ő pedig tök kétségbe esetten kirángatott egy taxihoz, és a reptérre mentünk. Elvette a telefonomat meg minden. Mi a franc történt?
- Én… Hát, bejött hozzám, de azt mondta, hogy csak látni akart. Úgy volt megbeszélve, hogy ma nálam ünneplünk, és… Gondolom készült, aztán megtalálta szerintem a dobozt…
- Milyen dobozt? – vágta hozzám a kérdést Linda, s dühös szemeitől azonnal elszégyelltem magam. Azért, amit tettem, és tudtam, hogy ő ezért csak még dühösebb lesz.
- Hát… Történt valami, amit nem mondtam el nektek, csak Bradnek.
- Ezen nem lepődtünk meg – mosolyodott el egy pillanatra Chester, megfeledkezve a beszélgetésünk fonaláról.
- Az egyetemi halloweeni bulin, mikor Daniella megmutatta a helyet, tudjátok…
- Mit műveltél? – kérdezte fáradt sóhajjal Talinda, és tudtam, hogy ha kimondom, robbanni fog.
- Megcsókoltam… És hát valaki le is fényképezte, és…
- Hogy mit csináltál? – förmedt rám. Na ugye? Tudtam én. – És mit talált meg milyen dobozban?
- Megmutatom… - sóhajtottam, s elindultunk a szobámba.

A kisebb csatatér, ami fogadott bennünket nem lepte meg őket, Talinda pedig felszedegette a földről a leveleket és fényképeket, aztán leült az ágy szélére és gondosan megnézte őket, Chesterrel együtt. Nekem viszont nem volt kedvem még csak egy pillantást sem vetni rájuk, így csak álltam ott, mint egy bábú, és bámultam a szőnyeg mintáit. Elment, elhagyott, és nem hibáztathattam érte. Megbízott bennem, és pedig megcsaltam, és még csak be sem vallottam neki. Ő készült a mai napra, hogy egy csodálatos esténk legyen, és ezzel kellett szembesülnie.
Hogy lehettem ennyire…

- Hogy lehetsz ennyire idióta, hogy ha van más is, akkor itthon tartod a szarjait? – mondta ki helyettem a kérdést Chester, mire dühösen fordítottam felé a fejemet.
- Nincs más rajta kívül, ez csak…
- Csak egy baleset? A nyelved véletlenül dugtad le a torkán? Beleestél a szájába, vagy hogyan történt? – gúnyolódott Talinda.
- Nem dugtam le a nyelvemet a torkán, ha tudni akarod! Én csak… Ő megcsókolt, én pedig hirtelen nem is tudtam mit csinálni.
- Visszacsókoltál?
- Én… Hát… Lehetséges… - motyogtam, s összeszorított állkapoccsal figyeltem, ahogyan Tal letette a dobozt az ágyra, és elém sétált. Vártam, hogy egy akkora pofont akasszon le, amekkorát még életemben nem kaptam, de nem ez történt.
- Sajnálom… - suttogta, majd megrázta a fejét, és kisétált a szobából. Elképedve fordultam utána, vártam, hogy visszarohan és megüt, de nem történt meg. És így csak sokkal rosszabb volt. Ő is csalódott bennem, s a szavai, miszerint sajnálja, tudatta velem, hogy igen, tényleg menthetetlenül elcsesztem mindent.
- Én nem tudom, mit mondjak… - Chester tényleg tanácstalan volt, láttam rajta.
- Milyen volt? Mit mondott?
- Sírt – megrántotta a vállát, és ahogy felidézte magában a történteket, láttam, hogy újra mérges lesz. – Összeomlott, de nem mondott nekem semmit. Nem tudtam, mi történt. Megvette a jegyét és hazament. Haver, én még nem láttam ilyennek. Tudom, hogy nem olyan régóta ismerem, de… Tudod, azt szokták mondani, hogy az a fájdalom az igazi, amit mosolyogva visel el az ember… És ő végig mosolygott előtted ma! Félelmetes, hogy mennyire erős volt. Elbúcsúzott tőled, és… Nem tudom, hogy visszajön-e. Azt mondta, hogy igen, de… Nem tudom.
- Nem hagyná itt Lexit! – megráztam a fejemet, de a szemeim előtt folyamatosan csak Bekka arca lebegett.
- Akkor reménykedjünk, hogy meg tudod neki magyarázni, hogy… Tényleg, akkor hogy is van ez? – bökött a doboz felé.
- A kép, amin csókolózunk, az megtörtént. Nem tudom, ki volt még ott rajtunk kívül. De ezt is, és mindent postán kaptam. Ahol az ágyamon fekszik, azt tegnapelőtt. Le akartam cseréltetni a zárakat, mert hát látszólag bejárása van, de nem tudom, hogyan… Ráadásul Bekkához is szerintem, mert a felső, amit visel a képen, nem volt itt. Ezért is mondtam Davenek, hogy mindig legyen Lexivel, én pedig ezért akartam minden áron nálam lenni…
- Hívok egy szakembert! – megveregette a vállamat, majd már tárcsázott is.

Talindát a konyhában találtam, eltakarította a cuccokat a pultról, és felvágta a sütit, amit Bekka készített. Nem szólt hozzám, rettentő mérges volt, de az, hogy így pakolgatott arról tanúskodott, hogy azért szeret engem, és törődik velem. Pedig nem érdemeltem volna meg!

Csak ültem a stúdiómban, és az ujjaim között forgattam a picinyke medált, amit Bekka sosem vett le. Soha. De most mégis megtette, s ez is csak azt tükrözi, hogy vége van mindennek. Mit kéne tennem? Felhívni nem tudom, ha meg Lexitől kuncsorognám ki az ottani számát, tutira megkapnám az elmaradt pofonokat tőle. Senkihez sem tudtam segítségért fordulni, és ez megölt belül. Az a lyuk egyre jobban magába szívta minden érzésemet, s már nem is a szerelem maradt, hanem a fájdalom. A tudat, hogy elvesztettem, és minden az én hibám.

Miután lecserélték a záramat, elirányítottam Lexihez is, akihez elküldtem a dobozt is. Bíztam a nőben – mert igen, nő cserélte a zárat -, hogy nem fogja úgysem megnézni, hogy mit csomagoltam be neki. Amúgy is jócskán adtam neki borravalót. Úgy gondoltam, Alexának joga van tudni, hogy miért menekült el a nővére, ha esetleg nem tudná.
Már-már vártam éjjel, hogy becsörtet hozzám, és jól pofánvág, de nem jött. Még csak egy telefont sem eresztett meg, pedig arra is számítottam, hogy esetleg leüvölti a fejemet. Viszont csend volt. Egész éjszaka némaságban ültem a zongorám előtt, de egy billentyűt sem nyomtam le. Az a Numb verzió járt a fejemben, amit Bekka játszott, mikor a koncerten összevesztünk. Láttam magam előtt, ahogyan könnyes szemekkel járatja ujjait a fehér és fekete billentyűkön, és hallottam a csodás hangját a fülemben. Akkor is rettentően fájt, hogy megbántottam, s tudtam, most ezerszer rosszabb állapotban lehet.

Nem voltam az a sírós fajta, utoljára Otis születésénél történt meg, de most képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. Még akkor sem sírtam, mikor elköltöztem Annától, és tudtam, vége van a házasságomnak. Most viszont… Megtaláltam a tökéletes nőt. Mekkora esélye volt annak, hogy ő ideköltözik, és én pont azon a napon akarjak idétlen könyvet venni Sabrinának, amikor ő is a boltban volt? Már akkor elvarázsolt, ahogyan a kezében tartotta a két CD-t, és felváltva hol az egyikre, hol a másikra nézett. Azonnal megfeledkeztem a könyvekről, és felé irányítottam minden figyelmemet. Leszólítottam, és ő tök kedvesen magyarázni kezdett, pedig akkor még nem tudta, hogy én vagyok a kérdező.

Elszorult a torkom ismét, ahogyan felrémlett előttem gyönyörű szép arca, a mosolya, a pillantása, amivel csak engem szokott illetni. Ezzel tisztában voltam, láttam, hogy rám másképpen néz, mint másokra. Talán ő is annyira szeretett, mint amennyire én őt, talán ő is belém volt habarodva, de már nem számít, mert elcsesztem.

Reggel, vagyis inkább valamikor délelőtt a zongorámra borulva ébredtem fel, s mikor felmentem, hogy megmosakodjak, egy nagyon ramaty állapotban lévő Mike nézett vissza rám a tükörből. Inkább elpillantottam onnan, mert eszembe jutott, hogy mit tettem Bekkával, és hányingerem támadt saját magamtól.
Később Brad telefonált, és érdeklődött a hogylétem felől. Ez mindig így ment, ha valamelyikünkkel volt valami gáz, akkor egy valaki kereste. Hatan voltunk, és mégiscsak furcsa lett volna, ha a nagy krízishelyzetekben mindannyian ráakaszkodunk a másikra. És azt meg mindenki tudta, hogy Brad a legjobb barátom. Hiába találkozok vele néha kevesebbszer, mint Chesterrel, mégis őt ismerem a legjobban, ahogyan ő is engem.

Egész nap nem csináltam semmit, nem mentem be a stúdióba, nem érdekelt senki. Facebook előtt ültem, hátha meglátom, hogy fent van Bekka, de nem történt semmi. Jobb ötlet híján, és teljes kétségbe esésemben már a nyilvánosság előtt, twitterre is kiírtam, hogy beszélni szeretnék vele. Hol az egyik, hol a másik oldalt frissítettem, de semmi. Legalábbis aznap nem volt semmi. Másnap estefelé jött egy válasz, én pedig azt hittem menten lefordulok a székről.

*„I wanna be pushed aside, so let me go, let me take back my life, I’d rather be all alone anywhere on my own, ’cause I can see the very worst part of you is me”

Valójában nem kellett volna meglepődnöm, hogy a saját szavaimat dobta vissza nekem, csak valahogy mégis váratlanul ért. Csak pislogtam a képernyőre, és nem tértem magamhoz. A szavak, amiket majdnem egy évtizeddel ezelőtt írtam, most mintha tőrként fúródtak volna a szívembe. Mit írjak erre vissza? Hasonlóan választhatnék valamit magamtól, de nem tudtam. Képtelen voltam rá…
Nem sokkal később még valamit kiírt, de azt már magyarul, így kerestem egy fordító programot, hogy lássam mit írt.

„A cicáknak sok puszi!”

Nem értettem, hogy ez mit akart jelenteni, de tudtam, hogy nem nekem szánta. Talán valami idézet volt ez is valahonnan, nem tudom. Csupa rejtély, és tényleg furcsa volt. Nem szokott ő rébuszokban beszélni. Végül csak annyit írtam vissza: kérlek szépen!
Nem is kellett sokat várnom, alig egy óra múlva jött a válasz, immáron újra angolul.

„Fogadd el a tetteid következményeit, és tanulj meg lassan együtt élni velük!”

Ennél jobban ki sem tudta volna fejezni, hogy lezártnak tekintette a kapcsolatunkat. Facebook-on továbbra sem tudtam elkapni, nem ment fel, ahogyan msn-re és skype-ra sem. Jól észrevehető volt, hogy baszik rám, vagy legalábbis próbál úgy tenni. El sem tudtam képzelni, hogy mit csinálhat otthon egyedül. Féltem, hogy csak ül a régi házában, és sír, szenved. Így elhatároztam magam, hogy teszek ellene. Felhívtam Chestert, hogy mik a terveim, majd felkaptam az irataimat, s elindultam.

Csak álltam ott a LAX hármas termináljának közepén, és elszoruló torokkal bámultam ki az esőbe a távoli ablakokon keresztül. Lepillantottam a kezemben tartott jegyre, ami utat engedett volna Bekkához, de nem tudtam, hogy helyes-e, amit tenni készülök. Döntött, méghozzá úgy, hogy elhagy engem. Haragudtam rá, tomboltam belül, amiért nem volt képes megkérdezni, hogyan is volt mindaz, ami történt köztem és Daniella között, de egyben mérhetetlenül hiányzott is.

Lágy, óvatos kezek érintését éreztem a vállamon, majd a női arc felbukkant a látóteremben, s azon a kellemes, halk hangján egy hetyke, nemtörődöm, és pimasz kérdést dobott felém.

- Nem tetted még eléggé tönkre, még ott is belé akarsz rúgni egyet? – nem volt dühös, hanem ahogyan mondtam: pimasz. Ajkain egy gúnyos félmosoly ült, s kékes szemei érdeklődve csillogtak. Hátrasimította hosszú haját, és belémkarolva ő is kibámult az ablakon. Azt hittem haragudni fog rám.
- Nem akartam bántani soha! – tekintetünk találkozott, ahogyan egymás felé fordítottuk a fejünket, ő pedig még jobban elmosolyodott. – Miért van ilyen jó kedved? Beszéltél vele?
- Nem. Nem hívott, én pedig tudom, hogy ha ő nem akar velem beszélni, akkor hiába is keresném. Viszont jó kedvem van igen. Baj?
- Azt hittem dühös leszel.
- Én nem haragszom rád, Mike! Velem mindig kedves voltál, és ezért nagyon hálás vagyok. Nem csak a nővérem szereti ám annyira, amit csináltok, hanem én is. És kicsit én is részese lehetek, és ez jó. Viszont férfiből vagy, tudtam, hogy elbaszod egyszer, de nem féltem a nővéremet.
- Visszajön, Lexi? – kérdeztem csüggedten.
- Engem nem hagyna itt! – mosolygott elnézően, s világosszőke tincseit a füle mögé tűrte, majd újra kibámult az ablakon.
- És te visszamész? – nem hagyná egyedül, de megkérheti, hogy menjen vissza.
- Nem tenné meg velem azt, hogy elszakít Davetől! – mosolygott újfent.
- Ha megtudod, mikor tér vissza…
- Szólok! – ígérte, majd csöndesen tovább ácsorogtunk a terminálban, habár már mindketten nagyon jól tudtuk: nem megyek Bekka után.

*Linkin Park - Lying from you (Durván ilyesmit jelent: Azt akarom, hogy tolj félre, szóval engedj el, hadd vegyem vissza az életemet, inkább vagyok teljesen egyedül bárhol a világban, mert már értem, hogy a legrosszabb részed én vagyok.)

UI: Aki még nem olvasta, az olvassa lejjebb a Réges-régent! :)