Rejtett titkok

Sziasztok!
Egy nappal előbb hozom a fejezetet, mert holnap nem tudom, mikor lenne időm. Most tényleg várnám a véleményeket, majd meglátjátok miért. Válaszolni is fogok rájuk a kommenteknél, szóval ha valakit érdekel, majd figyelje.
Jó olvasást!



"I hit you and you hit me back
we fall to the floor, the rest of the day stands still
fine line between this and that
when things go wrong I pretend the past isn't real
now I'm trapped in this memory
and I'm left in the wake of the mistake, slow to react
even though you're close to me
you're still so distant, and I can't bring you back."
(Linkin Park - With you)




Ajánlott zene: Linkin Park - With you


32. fejezet

A két ünnep közti néhány nap gyorsan eltelt. Volt, aki szeretett volna levizsgázni ekkor, így bementem az egyetemre, hogy lehetőséget adjak nekik. Igazán nem akartam olyan tanár lenni, akinek nem számítanak a tanulói, csak hogy neki jó legyen. Mike addig lefoglalta magát, volt egy újságinterjúja, harmincadikán este pedig koncertet is adtak, és arra is készültek. Így összefutottam Ellával és Amberrel is a vizsgákon, igaz Amber csupán kísérte a barátnőjét. Hát sikerült egy kettest kihúznom Ellából, amiért nagyon hálás is volt, és meghívott ebédelni. Megvárták, míg végeztem az utolsó diákkal is, majd lementünk az étterembe. Nem voltak sokan, furcsa is volt, hogy nincs az a nagy nyüzsgés. Egy jó kis hamburger társaságában elmeséltem nekik, hogy milyen volt a karácsony Mikekal és a többiekkel.

- Hát, örülök, hogy te ilyen könnyen tudod kezelni ezt az Erica dolgot. Én tuti kiakadnék… - kissé gúnyos volt Ella hangja, de azért sajnálkozva pillantott rám a kék szemeivel, mire csak megvontam a vállamat.
- Szerintem Bekka jól csinálja! – Amber mindig csendesebb volt Ellánál, és sokkal megfontoltabb is, legalábbis amennyire én ismertem. – Nincs értelme balhéznod, mert semmi bizonyíték rá, hogy lenne köztük akármi is… Szóval csak így tovább! – hálásan pillantottam rá, és köszöntem meg neki, mire csak elmosolyodott, és zavarában eltűrte a válla mögé hosszú, szőke haját. Mindig egy kicsit feszélyezett volt a társaságomban, de azért kedveltük egymást…

Icy nagyon aranyos kutyus volt. Hol Lexi, hol én vittük le sétálni, és imádtuk. Mike mindig vígan mosolyogva nézte, ahogyan játszottam vele, azt mondta, jó látni, hogy örülök az ajándékának. Nos hát, ez fordított esetben is így volt, mivel az alkotásom a hálószobájába került a falra, az ágy fölé. Sokszor észrevettem, hogy csak úgy bámulta a színes sokaságot. Azt mondta, hihetetlen, hogy mindig fel tud benne fedezni valami újat. Nos igen, rengeteg dolgot beletettem, sokszor én magam sem tudtam, hogy mit festettem már rá és mit nem.

Harmincadikán éjjel ők koncertet adtak, mi pedig ott voltunk. Talinda, Heidi, Lexi és én. A többiek otthon maradtak, amit mondjuk meg is értettem, hiszen ott voltak a gyerekek. A színpad mögött álltunk, ugyanúgy, ahogyan Szingapúrban is tettem, de most sokkal másabb volt. Volt társaságom a roadokon kívül is, és hát a csajokat nem kellett félteni. Talindáról sejtettem, hogy nem hiába lett Chez felesége, és ez be is bizonyosodott. Míg Lexi és Heidi egy-egy erősítőn ücsörögtek, addig mi ott ugráltunk közvetlenül a színpad mellett. Bele sem akartam gondolni, hogy ez hány kameraállásból lett rögzítve! Mike és Chez jót szórakoztak rajtunk, sokszor felénk néztek két szám között. Látni az arcukon a boldogságot, és hát főleg Mike arcán valami elképesztő dolog volt. Nem volt kétséges, hogy szeretem őt. Nem csak úgy, hanem igazán, tiszta szívből. Úgy éreztem, hogy ha azt mondanám neki „szeretlek” az nem lenne elég, azt kell mondanom „szerelmes vagyok beléd”. De hogy mikor? Ki szerettem volna várni a legtökéletesebb pillanatot. És ez a pillanat Talinda szerint január negyedikére fog esni. Akkor leszünk öt hónaposak, és az bár eggyel kevesebb mint fél év, de sebaj. Amúgy ezt is a koncert kellős közepén, ordítva beszéltük meg. De így volt jó, imádtuk az egészet. Persze a legjobb az volt, hogy Talinda terhes lévén elég kívánós volt – nem csak Chesterre – így rendelnünk kellett egy pizzát sok-sok paradicsommal a tetején. Nos, nagyon szívesen maradtam volna, de Linda még az In The End előtt elrángatott a srácok öltözőjébe. Na nem mintha nem éreztem volna magam jól vele! Lexi és Heidi maradtak, hogy szólhassanak a srácoknak, mikor lejönnek a színpadról, hogy nem raboltak el, csupán éhesek voltunk.

- És milyen érzés megint terhesnek lenni? – kérdeztem, miközben a srácok öltözőjének a kanapéján ücsörögtünk, és ettünk.
- Nagyon jó! – őszinte mosoly ült az arcán, amit rettentő jó volt látni. – Minél több srácot szerettünk volna Chesterrel, és hát… Tett is érte rendesen, ha érted mire gondolok – felnevetett, amit én sem tudtam megállni.
- Azt hiszem sejtem…
- De veled van valami, látom! – pillantott rám komolyan.
- Csak… Tudod először ti jelentettétek be, hogy babátok lesz, aztán most megtudtam, hogy Sabrina meg már majdnem a végén jár… és… - nem tudtam, hogyan mondjam el úgy, hogy ne jöjjek ki hülyén ebből.
- Eszedbe jutott, hogy Mike nem beszélt veled erről a témáról?
- Hát igen. De felesleges is, mert hát még az elején vagyunk. Csak ő… Már idősebb nálam. Sosem zavart az a tíz év, de most viszont kiütközik. Valahogy… rossz belegondolni, hogy csak Annától lesz esetleg gyereke… - nem néztem rá, inkább Mike ruháit bámultam, amik az egyik fogason lógtak.
- Mégsem szólsz neki…
- Mert jobban szeretem annál, minthogy megbántsam azzal, hogy a szemére vetem, hogy engem talán nem szeret és nem is fog úgy, mint Annát…
- Ez nem igaz! Szerintem… - kezdte, de ekkor kinyitódott az ajtó, és Chester robogott be.
- Ez a második dobásod, babám! – mutatott rám komolyan, miközben a törölközőjével megtörölte az arcát.
- De hát nem az ő hibája, én hívtam el! – Talinda azonnal megvédett, én pedig csak helyeseltem.
- Na jó, hát neked megbocsátom akkor… - hozzáhajolt, és megcsókolta. Csak megmosolyogtam őket, majd az éppen belépő Mike felé vettem az irányt.
- Na milyen volt? – kérdeztem, s végigsimítottam a karján. Az inge ujja fel volt tűrve, homlokán veríték csillogott, és a keze is nedves volt.
- Meleg! – vigyorgott rám, majd szemével kutakodni kezdett a szobában. – Várj, mindjárt, csak megkeresem a törölközőmet – el akart volna lépni mellőlem, de elkaptam a kezét, és visszahúztam.
- Nekem így is tökéletesen megfelelsz, csak gyere már ide egy kicsit! – mormogtam mosolyogva, s karjaimat a nyaka köré kulcsoltam, majd lábujjhegyre állva megcsókoltam.
- Hát jó… - sóhajtott beleegyezően, mikor egy pillanatra elváltam az ajkaitól, hogy levegő után kapjak.

Szorosan hozzá simultam, és a hajába túrtam. Igaza volt, az inge tapadt a testére, a haja is vizes volt, de hát nem izgatott. Az sem szegte a kedvemet, amit Talindával beszéltünk, csakis a január negyedike járt a fejemben, és az, hogy akkor megteremtem a tökéletes hangulatot, és elmondom végre mit érzek.

- Gyere… - suttogta az ajkaimnál pár pillanattal később, és kifelé kezdett araszolni a szobából.
- Hová? – elmés kérdésemre nem felelt, csupán még egy utolsó mindentudó pillantást vetett Chesterre, aki négyest mutatott ujjaival, majd kiléptünk a folyosóra.

Megnyikkanni sem volt időm, máris elindultunk, majd befordulva egy másik, szűkebb folyosóra beléptünk egy olyan szoba ajtaján, amin egy négyes szám díszelgett.

- Mit is csinálunk itt? – kérdeztem, ahogyan azt figyeltem, hogyan ránt be a pici helyiségbe, és zárja ránk az ajtót. Ezzel persze holt sötétség lett bent, és semmit sem láttam.
- Hát… - mormogta, s beljebb tolt a pici szobában. A hátam valamilyen polcnak ütközött, és belerúgtam valami dobozba. – Van egy ötletem… - suttogta, s éreztem a leheltét a nyakamnál, majd ajkai lágy érintését is, amihez társult a borosta karcolása.
- Na mutasd!

Ujjai sürgetően gombolták ki a nadrágomat, én pedig csak sóhajtoztam. Hagytam, hogy azt csináljon velem, amit akar. Persze én is igyekeztem megszabadítani a nadrágjától, bár a kis helyen elég nehéz volt, de azért megoldottuk. Egyetlen mozdulattal felültetett az egyik polcra, hogy aztán egymáséi lehessünk.
Negyed órával később szinte úgy estünk ki az ajtón, persze nevetve. Szerencsénkre senki sem volt a közelben, így megúsztuk a lebukást. Mire visszaértünk az öltözőbe már csak Lexi volt ott, és egy magazint olvasgatott. Nem szólt semmit, csak vigyorgott, én pedig magamban megjegyeztem, hogy ezt meg kell köszönnöm Cheznek, hiszen ő mondta a helyet, még ha szavak nem is kellettek hozzá.

Másnap lázasan készülődtünk egy privát bulira, ahol ugyan nem lesz ott mindenki, mert Brad és Dave nem jönnek, de azért reméltem, hogy jó lesz. Egy fekete miniruhát választottam, ami úgy elnyerte Mike tetszését, hogy azonnal le is hámozta rólam a szobámban. Szóval gyakorlatilag a hajamat és a sminkemet is újra meg kellett csinálnom. De hát ki bánta volna a helyemben? Senki.

A buli nagyon jó volt, olyan tíz körül értünk a megadott szórakozóhelyre, én meg elámultam, hogy mennyien voltak. Híres emberek is, meg nem híresek is. Mondjuk a többiek nem is nagyon érdekeltek bennünket. Mi egy társaság voltunk mindig, így itt is. A csajokkal jól elbeszélgettünk, és Robnak néztünk partnert. Ő csak nevetett rajtunk, ahogyan egymás szavába vágva ecseteltük, hogy melyik lány miért lenne jó.
Táncoltunk is, Chester jól megpörgetett, míg Mikekal inkább az összesimulós, néha nálam kicsit ribancos táncot részesítettük előnyben. Látni a szemében a fellobbanó lángokat, ahogyan rám pillantott minden alkalommal… Igen, nagyon szerelmes voltam, és úgy láttam, hogy ő is. Egyre biztosabb lettem benne, hogy jó ötlet ez a negyedike.

- Ez életem legjobb szilvesztere! – kiabálta a fülembe, és a kezembe nyomott egy pohár pezsgőt.
- Tíz… kilenc – hangzott a tömeg körülöttünk.
- Igen, nekem is! – mosolyogtam rá szívből, majd mi is számolni kezdtünk.
- Három… kettő… - hihetetlenül fantasztikus érzés volt, ahogyan egymással szemben álltunk, s elveszve a másik tekintetében vártuk az új esztendőt. Ez a barna szempár volt az életem értelme, tudtam jól.
- Egy… Boldog új évet! – összekoccintottuk a poharunkat, majd ahelyett, hogy kortyoltunk volna belőle, én a nyakába ugrottam, és megcsókoltam.

Nem is tűnt fel a nagy táncikálásban, hogy már éjfél van. Szorosan simultam hozzá, ő pedig hevesen csókolt. Az első szilveszterünk határozottan jól sikerült, pláne, hogy hajnali öt körül értünk haza, és még akkor sem aludni feküdtünk be az ágyba… És hát nagyon reméltem, hogy még legalább negyven-ötven együtt töltött szilveszteri éjszakánk lesz.

Az elseje és a másodika pihenéssel telt, de nem csak a mi, hanem úgy mindenki részéről. Csak telefonon beszéltünk a többiekkel, de körülbelül mindenki otthon volt, és legfőképpen ágyban, a gyerekekkel együtt. Mike és én fel sem öltöztünk. Ő boxerben, én pedig alvós pólóban és bugyiban mászkáltam a házban. Icy rettentően örült neki, hogy otthon voltunk egész nap, szinte mindig körülöttünk volt. Persze, mikor úgy szerettünk volna kettesben lenni, akkor azért levittem a nappaliba és bekapcsoltam neki a mesét. Mert igen, szinte olyan érdeklődve nézte a TV-t, mint egy gyerek. Lefeküdt elé, és nézte azokkal a pici, fekete gomb szemeivel. Meg tudtam volna zabálni!

Harmadikán be kellett mennem az egyetemre vizsgáztatni, és örömmel vettem tudomásul, hogy számomra ennyi is volt. Minden diákom levizsgázott, nem mindegyikük sikerrel, de ők majd legközelebb, a tavaszi szemeszterben újra felveszik a tárgyat. John mondjuk jót nevetett, azt mondta, hogy ilyen sikeres évfolyam még nem volt, és kissé játékosan megfedett, hogy ne legyek ilyen vajszívű. Ezen csak nevettem, mert hát már nem volt mit tenni. Majd meghúzzák a többiek őket, ha akarják. Mike a stúdióba ment, és mondta, hogy menjek utána, ha végeztem, mert mutatni szeretne valamit.

Sosem jártam még ott, de taxival nem téveszthettem el a helyet. Imádtam a közelükben lenni, amint beléptem a kontroll szobába mindenki egyszerre köszönt, sőt Brad és Chester egyszerre kezdtek el hozzám beszélni, olyan nagy hévvel, hogy egyikük szavából sem értettem semmit. Nevetve állítottam le őket, hogy aztán végre megérthessem miről is beszélnek. Most először, öt hónap után, tényleg igazán úgy éreztem, hogy közéjük tartozom. Nem mintha ezelőtt nem kedveltek volna, vagy ellenségesen közeledtek volna felém, csak most tudatosult bennem. Ahogyan Mike ott ült a keverőpult előtt és rajtunk mosolygott, Chez és Brad versenyt ordítottak a figyelmemért, Phoenix valamilyen chipset nyújtott felém, Joe telefonált, de közben felém mosolygott én intett, míg Rob bent ült az üvegen túl, és dobolt, de ő is érdeklődve figyelte, hogy mit művelünk. Boldog voltam, nagyon boldog.

Amit pedig az én Egyetlenem mutatni szeretett volna, az egy dalrészlet. Csupán zongorajáték volt az egész, amit akár nála is megmutathatott volna, de inkább belevont ilyen szinten is az életébe. Nem is kívánhattam volna többet! Csodálatos volt, és mint megtudtam, ketten írták Robbal. Biztos voltam benne, hogy az új albumuk tökéletes lesz, akárcsak a többi.

Negyedikén délelőtt ugyanúgy bement a stúdióba, mint előző nap, de a szaván fogtam, hogy délután ötre legyen itthon. Nála itthon. Mosolyogva rábólintott, majd egy csók után elindult.
Azt sem tudtam, hova kapjak először. Szerettem volna, ha minden tökéletes, amikor elmondom neki, hogy szerelmes vagyok belé. Lehet, hogy ez ovis dolognak tűnik, de nekem rettentő fontos volt. Úgy döntöttem, hogy először összedobom a sütit, amit szerettünk mindketten, így elidőztem kicsit a konyhában. Aztán rendbe tettem a nappalit és a fürdőt is kitakarítottam, mintha csak tényleg egy ünnepnap lenne. A hálószobában is rendet tettem, betettem egy mosást, pörögtem ezerrel. Nem szerettem én annyira takarítani, de most tényleg mindent tökéletesre szerettem volna. Ahogyan a hálóban nézelődtem, hogy mit kellene még csinálnom, eszembe jutott, hogy áthúzom az ágyneműt. Nemrég cseréltem le, alig pár napja, de volt Mikenak egy fekete szettje is – gyanítom Donna vette neki -, ami nekem jobban tetszett. Olyan puha volt, rajta pici, fehér virágmintákkal. Nem csodáltam, hogy ő nem húzta fel magának, de hát mire vagyok én? Átrobogtam a meccsnézős szobába, ahol csupán fotelek, kanapé, egy asztal és a nagy TV volt. Mosolyogva emlékeztem vissza arra a napra, mikor ezt rendeztük be együtt. Így hát odaléptem az egyetlen pici szekrénykéhez, aminek a teteje tele volt üvegekkel – tequila, whisky, vodka, abszint, minden ami üt -, és kinyitottam. Szépen sorakoztak az ágyneműk, amiket persze én tettem be még akkor ide. A fekete leghátul volt, így az előtte lévő kupacot kiszedtem, majd benyúltam érte. Mike szerint sosem fogja használni, így ezt süllyesztettük el, de hát mindennek eljön az ideje! Visszapakoltam a többit, majd ezzel a kis halommal tértem vissza a hálóba. Ahogy letettem az ágyra, és elvettem a legfelső huzatot, egy kisebb méretű, lapos, barna dobozt pillantottam meg.

Mi a franc? Ezt tuti nem én tettem ide! Pár pillanatig csak néztem a dobozt, majd a kezembe fogtam. Nem volt nehéz, nem tudtam mi lehet benne, de a lelkemre mintha ólomsúly telepedett volna. Hülyeség volt ezt éreznem és nem is értettem az okát. Női megérzés? Valószínűleg igen. Nem kéne megnéznem, tudtam, éreztem. Viszont a kíváncsiságom győzött. Mit rejtegethet itt Mike előlem? Mi lehet benne? Megölt valakit, és annak a levágott ujja van benne vagy mi a szösz? Magamban felhorkantottam. Jól van, Bekka, gyártsd csak a hülye elméleteidet, ennél már nem is lehetsz röhejesebb!

Végighúztam az ujjaimat a doboz fedelén, majd kis tétovázás után megemeltem azt. Mielőtt még megláthattam volna, hogy mit is rejt a doboz, Icy ugrott fel az ágyra, és érdeklődve pillantott rám.

- Kinyissam vagy ne? – kérdeztem tőle. – Na jó, igen, gyakorlatilag már megtettem, de meg is nézzem? – pislogtam rá, ő pedig csak nyugodtan lefeküdt, fejét a két mellső lábára hajtva. – Oké, de ha Mike valaha is rájön… - sóhajtottam, majd lehunytam a szemeimet.

A fedelet az ágyra ejtettem, majd összeszorított szemekkel álltam ott. Oké, már megtörtént, nyisd ki a szemed! – mondtam magamban, majd így is tettem.
Egy fehér boríték volt felül, ami már ki volt nyitva egyszer. Levél… Nem olvashatom el, ez magánügy! De ha… Sosem tudja meg! Csak egy kicsit beleolvasok, egy egészen picikét! Megfogtam a borítékot, és mit sem törődve a dobozzal, azt letettem az ágyra, majd kivettem a papírt, és olvasni kezdtem.

„Tudom, hogy nehéz lenne szakítanod vele, de én nem szeretnék osztozni rajtad! Tedd meg értünk, kérlek! Mert ami kettőnk között van, azért megéri harcolni!
Szeretlek: Ella”

- Hogy mi a kurva anyád? – hörrentem fel, ahogyan gyanúm, miszerint ismerem én ezt az írást, beigazolódott az aláírással.

Nem akartam hinni a szememnek, az agyam pedig nem szerette volna összetenni a mondatok értelmét. Vagyis az volt a baj, hogy a szívem és a lelkem nem akarta, de az agyam magától járt. Értettem, amit leírt, értettem a szavakat, éreztem a súlyát. Mintha az a mázsa, amit akkor éreztem, mikor elővettem a dobozt, most megsokszorozódott volna. Hevesen megráztam a fejemet, és eldobtam a levelet valahova a szobában, majd pillantásom a doboz további tartalmára esett. Még egy levél, amit nem volt gyomrom elolvasni. Azt is elhajítottam, és szinte vadul, mohón kaptam ki a képeket a dobozkából.

Elállt a lélegzetem, és még pislogni sem mertem. Csak néztem a képet, ahol Mike és Ella csókolóznak. Percekig bámultam őket, s próbáltam rájönni, hogy miért tették ezt velem. A kép az én irodámban készült, és Mike éppen Edward Cullen volt. Tehát a halloweeni bulin történt. Elborzadva gondoltam vissza arra, hogy ha akkor nem megyek vissza Chesterékhez, és Mike keresésére indulok, akkor rajtakaptam volna őket!
A kezem remegett, de azért csak sikerült rávennem magamat, hogy közelebb emeljem a képet az arcomhoz, hogy megvizsgáljam, nem hamisítvány-e. De nem volt az. Ezt bizony nem photoshoppal, vagy más programmal készítették. Mondjuk felmerült bennem a kérdés, hogy akkor ki csinálta, ki volt még velük, de mit számít? Megcsalt! Megtette azt, amit Peti is. Semmibe vette az érzéseimet, amiket ugyan nem mondtam ki, de érezhetően voltak. Az ajkai, amelyek engem csókolnak nap mint nap, más száját kényeztették. Ez pedig olyan érzés volt, mintha közvetlen közelről valaki benyúlt volna a mellkasomba, és durván kitépte volna a szívemet. Azok az ajkak nem csak engem szerettek…
A képet gondosan letettem magam mellé, és megnéztem a következőt. Ella volt az, és ebben az ágyban feküdt, mosolygott a kamerába, miközben az én egyik ingem volt rajta. Azonnal felpattantam, mint akit bolha csípett, és hitetlenkedve pislogtam az ágyra. Linkin Parkos ágynemű volt a képen, amit még november közepén húztam fel. Tehát az már biztos, hogy október végén és novemberben együtt voltak! És mi az, hogy az én ruhámban hempergett itt? Egyáltalán mikor került ide ez az ingem? Ezt a képet a másik mellé hajítottam, nem törődve Icy ideges vakkantásával. Két személyre szóló belépő a Művészeti Múzeumba. Megnéztem a dátumot, és majdnem hanyattvágódtam. Az a három nap egyike volt, mikor Mike munkára hivatkozva nem tudott átjönni hozzám. Volt még ott két mozijegy is, meg éttermi szalvéták, amin Ella kézírásával szerelmes szavak voltak. Mindent elhajítottam, és a kezemet a számra szorítottam.

Sikítani tudtam volna, toporzékolni. Nem tudtam elhinni… Hogy lehetséges ez? Miért járatta velem Mike a bolondját? Talán két nővel egyszerre érdekes volt neki egy hosszú házasság után? Vagy mindkettőnkhöz kötődik, és nem tud választani?

- Nem tudtam sírni, Mike… Akartam, éreztem, hogy kell, de nem ment. Miért?
- Mert tudtad, hogy nincs miért. Mert tudtad, hogy én is kedvellek téged!
- Igen?
- Amíg nincsen rá kézzel fogható bizonyítékod, hogy más nők után futok, kérlek szépen ne csináld ezt! Sosem lesz ilyen, esküszöm, de szükségem van rá, hogy bízz bennem. Hogy biztos pont legyél az életemben!

Erre a beszélgetésre is tisztán emlékeztem. Ezt Ericával kapcsolatban beszéltük, és tessék. Aki a legnagyobb veszélyt jelentette rám, ránk… Az Ella volt.
A gyűlölet az ellen a ribanc ellen, szinte szétfeszített belülről. Törni-zúzni akartam. És hogy mit? Talán a szépen ívelt orrocskáját, vagy talán akkorát lekeverni neki, hogy kiköpje a fogait! Viszont Mike… Rá nem tudtam haragudni, nem tudtam gyűlölni. Ha másra vágyott mellettem, az csak az én hibám lehet. Valamit elszúrtam.

Üveges tekintettel bámultam a szétszórt dolgokat. Abban az átkozott dobozban még volt pár kép, de nem voltam hajlandó megnézni őket. Nem bírtam. És most sem sírtam. Csak nyeltem vissza a könnyeimet, hogy erőt merítsek egy olyan lépéshez, amit tudtam, hogy meg kell lépnem. Gyáva leszek, nagyon gyáva! De nem számít. Nem bírnám ki itt, hogy lássam, ahogyan összejönnek a szemem láttára. Erre fel kell készülnöm!

Icyt felkaptam az ágyról, szegény csak egy nyüszítéssel jelezte, hogy ez neki nem tetszik, de nem foglalkoztam vele. Mindent ott hagytam, hadd lássa, miért tettem. Elmondani képtelen lennék. Nem tudnék azokba a mélybarna szemekbe nézni, és azt mondani: Elhagylak Kedvesem! Gyenge vagyok. Viszont ha most ezt megteszem, még látnom kell. Utoljára. Hadd csókoljam még egyszer, hadd öleljem!

Taxiba pattantam, s bediktáltam a sofőrnek a címünket. Haza kell vinnem Icyt, ő oda már nem jöhet velem! Sajnos… Csak néztem a fehér szőrcsomót az ölemben, és nagyokat sóhajtva erőlködtem, hogy ne sírjak. Még meglátná rajtam, és akkor fuccs a tervemnek! A taxis sokszor nézett a visszapillantójába, de nem kérdezett semmit. Azért Los Angelesben gondolom már látott hasonlót, nem is egyet.

A lakásban Icyt bevittem Lexi szobájába, és írtam neki egy üzenetet, hogy vigyázzon rá a kedvemért. Tudtam, hogy egy órán belül itthon lesz, így nem aggódtam. Bár a fájdalom a szívemben nem is nagyon engedte, hogy másra gondoljak, csak arra, amit láttam. Beleégett a merevlemezembe, ahogyan Mike megcsókolta Ellát. Miért? Csak meg kellett volna mondania, hogy már nem kellek neki és kész… De ő nem mondta, sőt… Mostanság boldogabbnak láttam, mint valaha. Színésznek is elmehetne az biztos. Talán azért volt olyan vigyori, mert kielégítette, hogy két nővel kavar?! De nem, ő nem ilyen… vagy mégis?

Visszaültem a taxiba, és bemondtam a stúdió címét. Sűrűn pislogtam, hogy visszatartsam az átkozott könnyeimet, amik egyre-másra le akartak folyni az arcomon. De ezt most nem szabad. Ha ő jó színész, hát nekem is annak kell lennem, mielőtt elhagyok mindent.
Remegve sétáltam végig a folyosón bent, és annál az ajtónál ledermedtem, ami mögött őt sejtettem. Zihálni kezdtem, mert úgy éreztem, nem kapok elég levegőt. Csak azt a rohadt pánikrohamot ne most! – rimánkodtam az égieknek. Végül erőt vettem magamon és lenyomtam a kilincset. Az ajtó némán kinyílt, én pedig átléptem a küszöböt. Ott ült, ahol a minap is, mikor bent voltam. Sötét haja oldalra fésülve, kockás ing, s felette egy fekete pulóver. Sötétkék farmer, és fekete Nike cipő. Tökéletes volt! Annyira, hogy már csak a látványától is bennem rekedt minden levegő, és elapadtak a könnyeim. Egy pillanatra engedtem, hogy átvegye az irányítást a testem felett a szerelem, amit iránta éreztem, és elmosolyodtam. Ő pedig felém fordult. Láttam az arcán, hogy meglepődött, mindkét szemöldöke a magasba emelkedett, de telt, kívánatos ajkai mosolyra húzódtak. Bent, az üvegen túl Brad és Phoenix játszottak valamit, de amint Mike beszólt nekik, hogy várjanak egy kicsit, abbahagyták. Vigyorogva integettek nekem, én viszont képtelen voltam mozdulni. Pillantásom újra Mikera esett, aki felállt, és elém lépett.

- Szia Bogaram! – karjai a derekam köré fonódtak, és megölelt. Szorosan magához húzott, én pedig felnyögtem. – Mi baj? – kérdezte rögtön, s eltávolodva kissé a szemembe nézett. Ne szúrd el Bekka, az Isten áldjon meg!
- Látni szerettelek volna… - rebegtem szinte cérnavékony hangon. – Nem baj, ugye? – kérdeztem, s bal tenyeremet az arcára simítottam. Istenem, imádtam érezni a bőrömön, ahogyan a rövid szakáll bök és karcol.
- Dehogy baj! – aprót rázott a fején, és szemei szinte simogattak, ahogyan végignézett rajtam. – Csinos vagy! – mosolygott. Egy fekete, csőszárú farmer és egy rózsaszín-fehér kockás ing volt rajtam. Elvégre az életemet készültem eldobni magamtól, ezt pedig tegyem csinosan, nem?
- Nem maradok sokáig, sőt… - motyogtam sietve, mert éreztem, hogy nem megy már tovább. – Csak még egy csókot… - kértem, mire ő felém hajolt. Egy utolsót, csak utoljára hadd érezzem! Kezeimet szokatlan módon nem a nyaka, hanem a dereka köré fontam, így ő mindkét kezét az arcomra simította. Az érintése mindennél jobban esett. Bal kezén az ujjbegyei kicsit keményebbek voltak a több éves gitározástól, s ezt imádtam. Kettősség uralkodik minden csókjában. Lágyság és vadság, keménység és puhaság, nedves érzéki ajkak a karcoló borosta ellenében… Mindkét kezemet a farzsebébe csúsztattam, s megmarkoltam a fenekét. Belemosolygott a csókba, de nekem nem ment. Ezzel a mozdulattal is hátsó szándékom volt, amire majd rájön, ha hazamegy. Pont időben. Nyelve ingerlően játszadozott a számban, én pedig szárnyaltam. Sosem drogoztam még, de ilyennek képzelem. Ilyen érzés lehet. Aztán hirtelen szakadtam el tőle, és felnéztem a szemeibe.
- Sietek haza! – ígérte, nekem pedig csak egy bólintásra futotta.

Fejét oldalra billentette, és kutakodóan nézett rám. Tudtam, hogy miért. Mert a szemeim megteltek könnyekkel. De nem hagyhattam, hogy reagáljon is erre, így egy mosolyt villantottam felé, intettem a srácoknak, majd kihátráltam az ajtón, és behúztam magam mögött. Halkan felsóhajtottam, és hagytam, hogy egy-két krokodilméretű könnycsepp lefolyjon az arcomon. Fuss, gyerünk, rohanj! – üvöltöttem magamban, de nem ment. Homlokomat az ajtónak támasztottam, s végigsimítottam rajta, mintha ugyan Mikekal tehetném ezt. Utoljára még érezhettem, és nagyon jó volt. Nem bántam meg, bármennyire is fájjon. Örülök, hogy kínzom magam ezzel, mert szeretem ezt. A csókjait, az érintését, ahogyan rámpillant. Még ha az egész hazugság is.
De erőt kellett vennem magamon, elindulni, hogy aztán eldobjam magamtól őt és mindent. Összeszorítottam az állkapcsomat, szinte már fájt, olyan erősen tettem, majd elindultam a folyosón. Remegtem, és nem csak a kezeim vagy a lábam, hanem a gyomrom és mindenem. A lelkem.

- Bekka? – a hangra, amely a nevemen szólított összerezzentem, de nem álltam meg. Viszont csak nem hagyta annyiban. – Bekka! – szólt utánam nevetősen. Hallottam, ahogyan megindult utánam, majd éreztem, ahogyan elkapta a karomat és maga felé fordított. – Hát veled meg mi van? – hirtelen döbbenete nem volt alaptalan. Szinte futottam előle és sírtam, remegtem.
- Se… semmi – nyöszörögtem, és csavargattam a kezemet, hogy elengedjen.
- Na ne röhögtess! – dörrent rám. – Gyere menjünk vissza, beszéljük meg mi történt!
- Ne Chez! – kértem kétségbe esetten, és rájöttem, hogy ha nem szedem össze magam itt és most, akkor minden kárba vész. – Gyere! – rántottam egyet a kezén, és kifelé kezdtem húzni. Még jó, hogy volt rajta kabát, szerintem most jöhetett, csak a hátsó bejárat felől. Nem zavart, hogy esetleg dolga van és azért jött. Nem ronthatja el a tervemet, így magammal kell vinnem.
- Hova? Bekka, mit művelsz? – kérdezte idegesen, de azért csak követett. Beszálltunk a taxiba, ami egy vagyonba fog már kerülni, de nem érdekelt, s mondtam a sofőrnek, hogy indítson. Az útvonalat már idefelé megbeszéltem vele.
- Ideadnád a telefonod? Az enyémen nem működik a net – kértem hirtelen, mire csak a kezembe nyomta azt. Hazudtam, de muszáj volt! Éreztem, hogy a könnyeim szépen lassan az arcomra fagynak, megszáradnak. Szép lehettem. A telefont a zsebembe mélyesztettem, tudtam, oda nem fog utánanyúlni.
- Elárulnád, hogy miért tetted el a telefonom? – kérdezte érdeklődve, s közben a várost nézte.
- Nem akarom, hogy telefonálj, amíg velem vagy! – adtam meg az egyenes választ. Így is volt. Féltem, hogy Mike felhívja, hogy miért nem ment be, ő pedig elárulja, hol vagyunk.
- Miért nem? – nem feleltem, csak bámultam rá. Sötét tekintetében értetlenség csillant, én pedig lesütöttem a tekintetem.
- Nem mondhatom el…
- Miért nem? Bekka, tudod, hogy rám számíthatsz! – ujjai végigsimítottak az arcomon, és kényszerített, hogy ránézzek.
- Majd megtudod! – suttogtam. Nem mondhattam el, mivel ő elsősorban Mike legjobb barátja volt, és csak másodsorban volt az enyém.

A továbbiakban hiába kérdezett, nem válaszoltam neki, ezzel pedig elértem, hogy ideges legyen. Sosem láttam még olyan dühösnek, mint akkor, mikor kifizetve a taxit, kiszálltunk a LAX-on. Villámokat szóró szemekkel nézett az arcomra, és kereste benne a választ.

- Mi történt, áruld már el! – tajtékzott hangosan, én pedig összefűztem az ujjainkat és törtem az utat a kasszákig.
- Maradj már csendben! – morrantam rá, ami persze neki nem tetszett.
- Ne szabályozz le engem! Még Talinda is tudja, hogy ez lehetetlen! – igyekezett behajolni elém, hogy figyeljek rá, de minduntalan elkaptam a tekintetem.
- Egoista! – hát nem hoztam a legjobb formámat, de nem volt kedvem jófejnek lenni most. A szívem helyén mintha csak egy fekete lyuk tátongott volna, ami lassan engem is magába szív. Úgy éreztem, nem maradt más, csak a fájdalom.
- Te meg idióta! Mit művelsz? – cseppet sem kedves szavai után megrántotta a kezemet, és lecövekelt, ezzel pedig elérte, hogy visszatántorodva a mellkasának csapódjak.
- Elhagyom őt! Elhagyom, fogod? – kiabáltam az arcába, ő pedig döbbenten nézett le rám. – Mert ő nem… mert én nem… - mit is kéne mondanom? Mert ő nem szeret? Mert én nem vagyok elég bátor a maradáshoz és szembenézni a tetteivel?
- Elhagyod? – suttogta sokkoltan, majd újult erővel esett nekem – Nem teheted ezt vele! Nem, te nem! Bármi is történt, hazugság! Ne higgy senkinek, bárki bármit is mondott! – kiabált úgy, ahogyan én. Jópáran megnéztek bennünket, hiszen zsúfolásig volt a terminál így ünnepek után.
- Gyere… - nem mozdult, én pedig egyre kétségbe esettebb lettem, s csak rángattam a kezét, hogy mozduljon már. – Gyere már a picsába is! – sírtam, s ekkor végre megindult. Talán megesett rajtam a szíve, nem tudom. A kasszánál vagy tíz percet álltunk sorban, közben faggatott, de nem válaszoltam. – Maradj itt, kérlek! – suttogtam neki, mikor végre sorra kerültem. Bólintott. Összeszedtem magam, és a fiatal srácra pillantottam, aki várta, hogy benyögjem, hova is akarok menni. – Hello, hogy jutok el minél hamarabb Magyarországra?

Először Berlinbe kell repülnöm, s onnan lesz csatlakozásom. Tökéletes. A gép egy órán belül indul, ami jó, mert már öt lett volna pár percre. Megvettem a jegyet, majd Chezt kézen fogva leültünk egy padra. Körülöttünk ezer meg ezer ember rohangált, de nekem csak egy ember arca lebegett a szemem előtt.
Mike…

- Tényleg nem mondod el, ugye? – kérdezte fáradtan Chester, és bánatosan nézett rám. Megráztam a fejemet, s lehunytam egy pillanatra a szemeimet, ezzel újabb könnyeket útra keltve. – Valami nagyon nagy baj történt, mert sosem láttalak ilyennek! – hangosan gondolkodott, én pedig csak bámultam rá. Nem tudtam megszólalni, tudtam, hogy úgyis elcsuklana a hangom, és felzokognék. Igen, most már tudtam sírni, azért, mert tudtam, hogy igaz. Hogy vége van. – De nincs nálad semmilyen csomag, szóval hirtelen döntés. De voltál bent Mikenál, hiszen onnan jöhettél kifelé… Nem értelek… - morfondírozott. Nem értette, hogyan és mi történhetett. De majd megtudja, mikor én már nem leszek itt. A zsebemben megcsörrent Chester telefonja. Öt óra volt, Mike most indult haza, és gondolom le akarta cseszni szegényt, hogy ma nem ment be. Csak bámultam a kijelzőjén a négy betűt. – Add ide! – kapott utána, de elrántottam a kezemet.
- Nem! – nyögtem, s újra zsebre tettem a készüléket.
- Ne csináld ezt vele! – kért, én pedig legszívesebben felugrottam volna, és leüvöltöttem volna a fejét, hogy én ne csináljam? Én? De nem tettem. Csak megráztam a fejemet.

Negyed órával később aztán megrezzent az én mobilom is. Előszedtem a zsebemből a rózsaszín készüléket. Hazaért. Tudja. Vajon fél, hogy kiderült az igazság? Vajon sejti, hogy a világ másik felére menekülök éppen előle? Fáj neki a kapcsolatunk elmúlása? Vajon sajnálja, amit tett? Sajnálja, hogy megtette, vagy azt, hogy én nem voltam elég jó? Fél hat van, még van negyed órám és aztán mehetek. Chester a készülék felé nyúlt, de ezt is elhúztam előle. Felpillantottam rá, és némán könyörögtem, hogy maradjon végre nyugton. Nem tudok több fronton is harcolni. Szívesen elolvastam volna az sms-ek egyikét, amit küldött Mike, de nem tettem. Mégis mit írhatott? És legfőképpen miért? Megtette, és kész. Megkér, hogy vegyem fel a telefont? Leírja, hogy nem is úgy volt, ahogyan hiszem? Hazugság, amit talán még magának sem ismert el. De majd el fogja, majd rájön, hogy jobb lesz neki nélkülem…

- Bekka, ne már… - Chez hangja nem volt több, mint egy suttogás, de utasító volt. Megtagadtam a parancsot.

Még tíz percig ültünk ott. Chester előre dőlt, kezeit a térden támasztotta, és arcát a tenyerébe temette, én pedig őt néztem. Még ő is felfogta, hogy nagy a baj. Érezte, pedig nem mondtam semmi konkrétat. Mit akartam tenni? Meghalni. Reméltem, hogy lezuhan a repülő, és nem kell tovább élnem. Mike volt a mindenem. De nem voltam elég jó neki, és ez pokolian fájt. Mikor rontottam el? Mivel? Mit tettem, vagy épp mit nem tettem?

- Mennem kell! – motyogtam az utolsó figyelmeztetést hallva, majd felálltam. Chez is felpattant, és megfogta a kezeimet.
- Ne menj el! Kérlek szépen! – esdekelt, én pedig sírva fakadtam. Csak ráztam a fejemet. Ha tudná, hogy mennyire szívesen maradtam volna! De homokba nem dughattam a fejemet, nem tehettem úgy, mint aki nem tud a dolgokról.
- Ha hív, vedd fel nyugodtan! – suttogtam, s a kezébe adtam mindkét telefont. – Nekem van ott másik, de nem akarom, hogy elérjen… - tétováztam. Hogyan búcsúzzak el Cheztől? Kérlelő pillantásától csak még jobban összetörtem. – Köszönöm, hogy befogadtál! – megöleltem, s engedtem, hogy egy percig a vállára borulva sírjak. Olyan szorosan tartott, hogy féltem, menten felkap és kirohan velem innen, hogy ne mehessek el. Viszont nem tette.
- Visszavárunk! – suttogta.
- Visszajövök! – ígértem egy szomorú mosoly kíséretében, majd hátrálni kezdtem tőle. Azt ugyan nem mondtam, hogy fogalmam sincs, hogy mikor, ahogyan azt sem említettem, hogy lehet, hogy meggondolom magam, és sosem térek vissza. Hátrafelé lépkedtem, már-már azt hittem, sikerülni fog, de nem engedte. A kezeim után kapott, és újra nekem esett – Ne tedd ezt, nem teheted! Ne menj el! Bekka, ne legyél hülye! – hangja határozottan csengett és dühösen. Utáltam magam, amiért úgy válunk el, hogy haragszik rám, amiért a szemeiben haragos fáklya lángja lobog.
- Engedj el! – kértem, és kirántottam a kezemet az övéiből, majd hátat fordítva neki, futásnak eredtem. Ha eddig nem kapott fel, hogy elrángasson innen, hát akkor most megtehetné, és ettől féltem. De én menni akartam, elfutni, meghalni vagy bármi… Csak el innen, hátha amikor majd egy óceán választ el Miketól, nem fog így fájni… Tudom, hiú, naiv kis ábránd.
- Bekka! – kiáltott utánam, mikor már a beléptető kapunál álltam, és átnyújtva a jegyemet hagytam, hogy fémdetektorral átvizsgáljanak. A nő eléggé furcsán nézett rám, ahogyan bőgve, idegesen vártam, hogy átengedjen végre, miközben Chester utánam kiabált. – Hibát követsz el, hallod?! – kiáltotta, s ahogy ránéztem, láttam, hogy a telefonomat a füléhez tartotta, és hol nekem, hol a vonal túlsó végén lévő másik személynek beszélt.

Nem mondtam semmit, nem intettem, nem mosolyogtam rá egy utolsót. Tudtam, hogy Mike van a vonalban, hogy élőben hallhatta, ahogyan elhagytam őt. Fájt, pokolian fájt, hogy ezt tettem, hogy egy gyáva senki vagyok. De neki nem fog ez ennyire fájni. Biztos rossz lesz, hiszen nem hiába volt velem, ezt tudtam, de neki már most van más. Van, aki szeresse, és megpróbálja megadni neki azt, amit én nem tudtam. Hátat fordítottam Chesternek, és végigsétáltam a folyosón, majd felszálltam a gépre, hogy elhagyhassam Amerikát. Hogy elhagyhassam Mike-ot.