Megint találkoztunk...

"We held our breath when the clouds began to form
But you were lost in the beating of the storm
And in the end we were made to be apart
Like separate chambers of the human heart"
(Linkin Park - Burning In The Skies)



35. fejezet

Mike szemszöge:

- Látod ezt? – mutatott a képernyőn lévő számokra.
- Aham… - motyogtam kedvetlenül. Már több hét eltelt, mióta Bekka elment, és kezdtem egyre rosszabbul lenni. Egyszerűen nem bírtam nélküle. – A negyedik napon, 1235, olvasni még tudok, Lexi! – pillantottam rá unottan, s már csak a tenyerének csattanását éreztem hátul a fejemen. – Na!
- Éppen segíteni próbálok, úgyhogy légy olyan szíves, és mutass némi érdeklődést!
- Jól van, jól van… - visszakoztam, és hátradőltem a székben. Lexi mellettem ácsorgott egy kicsi kannával a kezében, amivel a virágokat öntözgette.
- Ezt apa tanította nekünk. A negyedik nap, az a hét negyedik napja, tehát csütörtök. Az 1235 pedig katonai idő, tizenkettő óra harmincöt perc… Szerintem ekkor fog érkezni!
- Gondolod? – élénkültem fel egy kicsit, és bizakodva néztem rá. Ő mégiscsak jobban ismeri a nővérét, mint én. Sajnos.
- Biztos vagyok benne! – bólintott, majd mosolyogva kisétált a dolgozómból, hogy tovább mászkálhasson a házban. Csak pislogtam utána, mert nem értettem a mai napig sem, hogy miért viseli a gondomat úgymond.

**

Nem hoztam sem virágot, sem csokit, se semmit, csak magamat. Lexi szerint jobb lesz, ha őszintén odaállok elé, és ráveszem, hogy hallgasson meg. Nem mondom, nagyon ideges voltam, de izgatottan ideges. Nem féltem, mert miért tettem volna? Alig vártam, hogy újra láthassam, hogy végre megint a szemébe nézhessek, talán még a kezét is megfoghassam.

A gépe leszállt, kiírták, én pedig közelebb sétáltam ahhoz a kapuhoz, ahol fel kell majd bukkannia. És nem sokkal később észre is vettem a tömegben. A szívem nagyot dobbant, ahogyan megpillantottam a hullámos, barna tincseket, a mosolygós arcot, és… És egy srácot mellette. Fiatal volt, jóképű, és Bekka belékarolva, nagyon magyarázva lépkedett. Az állam a padlón kötött ki, mikor végre felfogtam: nem egyedül jött vissza. És aki vele volt, az Peti. Még mielőtt észrevehettek volna, beugrottam egy oszlop mögé, és hát kvázi elbújtam. Rohadtul nevetségesnek, de főleg megalázottnak éreztem magamat.

Pár percig csak álltam ott, hátammal az oszlopnak simulva, és vártam. Az agyam teljesen kiürült, szinte nem is gondoltam semmire. Talán már nem is vagyok képes rá. Hazajött, ahogyan Chesternek mondta, de magával hozta őt is. Hát nem várakozott sokáig, hamar túltette magát rajtam.
Összeszorítottam a számat, és a szemeimet, mert megint csak félő volt, hogy sírva fogok fakadni. Egész eddig erre a napra vártam! Hogy megmagyarázhassam, hogy nem tettem semmit, nem én csókoltam meg Ellát, és hogy csak őt szeretem. Hogy mindennél fontosabb nekem, és vele szeretnék lenni, senki mással. Erre tessék… Elárulva éreztem magam.

„Ne mondj neki semmit!!!”

Ennyit írtam Alexának, majd mikor már biztos voltam benne, hogy nincsenek a reptéren, hazafelé indultam.
Otthon aztán leültem a stúdióban, és írtam. Vagyis játszottam, ami jött. Nem igazán illettek a mostani terveimbe, de jól esett. Nem akartam semmire sem gondolni, csak őrá. Hogy elárult, hogy nem szeret, és talán sosem szeretett. Mert ha kicsit több, mint két hét alatt elfelejtett, akkor mire is gondolhatnék? Ma még szabad, ma még szomorkodhatok, de többé nem. Egy házasságomnak már annyi, ahogyan ennek a kapcsolatnak is. Muszáj továbblépnem! Egyszerűen kell! Nem leszek fiatalabb, nem érek rá szenvedni. Nyíltan legalábbis semmiképpen sem.

„Ne mondj le róla, nem az van, amire gondolsz! Ahogyan akkor sem az történt, amire a nővérem gondol! Ne legyél hülye!”

A tömör válasz Lexitől éjjel érkezett, és romba döntötte minden elhatározásomat. Olyan könnyű volt! Hogy ne lett volna az, mikor annyira, de annyira szerelmes voltam belé…?

**

- Ez tuti, hogy jó ötlet? – kérdezte Chez, miközben besétáltunk az egyetemre pár nappal később.
- A telefonját nem veszi fel nekem, pedig Lexi azt írta, használja.
- Az, hogy elfogadta, és nem vágta a fejedhez, egy jó jel!
- Vagy annak a jele, hogy egyelőre nem akar másikat venni…
- Tőled kapta! – ütést éreztem a karomon, mire morcosan fordultam felé. – Fontos neki, fogd már fel!
- Ezt nem hiszem el, bassza meg! – káromkodtam, ahogyan megláttam a folyosón velünk szemben jövő személyt.
- Lealázod simán. Csak egy ficsúr! – na igen, Chesternek aztán megvolt a véleménye Petiről.
- Szerintem nem jó ötlet, hogy idejöttél! – én csak el akartam menni mellette, egy szót sem szólni hozzá, de ő nem engedte. Sejthettem volna, hogy be fog szólni!
- Nem hozzád jöttem – rá sem néztem, el akartam lépni mellette, de megfogta a karomat.
- Ezt nem kéne! – szólt rá Chester a napszemüvege mögül, és ha nem ismerném, megijedtem volna tőle. Agyontetovált rocksztár, olyan fa arccal, hogy az anyja se ismerne rá ebben a pillanatban.
- Csak igyekszem megvédeni Rebát – gyűlöltem, hogy ő így hívta. Miért? Ki ő, hogy ne úgy hívja mint az átlagos emberek?
- Foglalkozz a saját dolgoddal!
- Ez az én dolgom – vészesen közel hajolt hozzám, és ez idegesített. Ökölbe szorítottam a kezemet, készen arra, hogy bármikor pofántöröljem.
- Nem hiszem, hogy…
- Miért, szerinted ki vigasztalta, miután te átbasztad az agyát? Tudod milyen, mikor sír? – kérdezte, s megjelent egy pofátlanul pimasz vigyor a képén. Alig bírtam türtőztetni magamat. – Védtelen! Emlékszel még milyen, mikor megölel? – kérdezte, én pedig annak a határán voltam, hogy beverek neki egyet. Egy olyan Isteneset, amilyet még tutira nem kapott!
- Ha megtudom, hogy hozzányúltál… - váltottam taktikát, s inkább én is támadtam.
- Akkor mi lesz? – magabiztossága nagyon az idegeimre ment. Túl nyugodt volt, túlságosan nyeregben érezte magát! Láttam, hogy Chester Peti vállára teszi a kezét, hogy egyetlen mozdulattal ellökje tőlem. – Én ott voltam neki! Rám számíthatott, és tudod mit? Élveztem…

Legszívesebben képen töröltem volna, egyrészt azért, amit mondott, másrészt, mert sokkal fiatalabb volt nálam, és jóképűbb is. Féltem, hogy Bekka újra vonzónak találja majd őt és a társaságát, és akkor nekem végem.

- Peti! – förmedt rá az ismerős hang, mire végre kimászott a képemből. – Mike, te meg mit…? – meglepett tekintete értetlenül cikázott rajtam, de az én szívem hevesebben kezdett dobogni, amint megláttam.
- Ha Mohamed nem megy a hegyhez… - mondtam halkan, izgalmamban még a hangomat se nagyon találtam. Lexi Chester és Peti közé lépett, mintegy határvonalat képezve köztük. – Hát ez…? – azt hittem menten szívinfarktust kapok, ahogyan megláttam az arcán a vágásokat, és a csuklóján a sötét zúzódásokat.
- Hello Chez! – köszönt mosolyogva a mellettem szobrozónak, aki most énhelyettem nézett farkasszemet azzal a bájgúnárral. – Lex, menj, mutasd meg Cheznek a… akármit! – intett, majd felnézett az arcomra. Istenem, de hiányzott a pillantása! – Peti… - és itt magyarul intézte szavait hozzá, és az meg elvigyorodott. Ez rám nézve pedig semmi jót nem jelenthetett!
- Visszajöttél… - mormogta Chester. Nem titkolta előttem, hogy mennyire felháborodott azon, hogy Petivel tért vissza, s ezt éreztem a hangjában is most.
- Megígértem – látszólag Bekkát mit sem zavarta a jelenlétem, nem látszott túl zaklatottnak, vagy hasonló.
- De nem egyedül – fordult Peti felé, aki még mindig engem nézett, de az a mosoly, amit Bekka mondandója ragasztott az arcára, még mindig ott volt.
- Peti az egyetemen dolgozik! – adta meg az egyszerű választ, én pedig majdnem dobtam egy hátast. Ne már! – Menj! – pillantott fel az említettre, aki szó nélkül tette, amit Bekka mondott, és elsétált mellettünk. – Gyere! – nézett rám, s most végre láttam! Láttam a szemében a fájdalmat, a kétségbe esést, és a gyengédséget. Szóval Lexinek talán igaza volt, és nem lépett túl rajtam csak úgy.

Lépcső lépcsőt követett, s lassan felsétáltunk az irodájába. Én csak ballagtam utána, egyelőre meg sem szólaltam, csak néztem, hogy fájósan húzza néha kicsit hol a bal, hol a jobb lábát. Aggódtam! Mégis mi történhetett, amiről én lemaradtam, és amit Alexa nem mondott el nekem? Az irodájában szerencsére csak ketten voltunk.

- Mondanám, hogy nézz körbe, de te már voltál itt, csak nem velem, ugye? – hangja metsző volt, sértett, s ahogy felém fordult, láttam a dacosan csillogó szemeit.
- Mi történt veled? – kitértem a kérdés elől, mert nem tudtam mit is mondhatnék. Nem készültem fel rá, hogy támadni fog.
- Hm, az agyad azon része, amelyik nem Ellát képzeli el meztelenül, rájött, hogy én is létezem? – csipkelődött tovább.
- Miért fáj a lábad, és mi ez az arcodon?
- Hát nem Ella rúzsfoltja az biztos! – karjait keresztbe fonta a mellkasa előtt, és villámló tekintettel nézett rám.
- És a csuklóddal mi van? – előbb szerettem volna tudni, hogy mi történt, hogy jól van-e.
- Basszus, nem látod, hogy épp mit csinálok? – csattant fel, arca kipirult, ami jót tett neki, mivel amúgy elég sápadt volt, és fáradtnak, kimerültnek tűnt.
- Mit? Mit kéne tennem? – kérdeztem halkan. Én már egy cseppet sem voltam haragos, csak örültem, hogy itt van.
- Veszekedj! Kiabálni akarok, hisztizni, toporzékolni – sorolta hangosan. – Megpofozni, megkérdezni, hogy mi a frászt gondoltál!?
- És mi tart vissza? Pofozkodj, ha attól jobb lesz! – őszintén mondtam, mit bántam volna egy-két csattanást? Megérdemeltem volna.
- Az, hogy… - mondani akart valamit, de inkább mégsem mondta. Bántam, mert vártam, hogy valami bíztatót is mondjon. Mondjuk, hogy szeret, azért nem képes rá. – Miért jöttél? – kérdezte végül. – Ülj le! – kezével az egyik fotel felé intett, és ő maga is elindult. Követtem, s leültünk egymással szemben.
- Olyan gyorsan elmentél, hogy nem volt még csak lehetőségem sem, hogy megmagyarázzam azt, amit találtál… - kezdtem, de egyből felciccent és dühösen hátradőlt a fotelben.
- Chö… Maradnom kellett volna tán, hogy ecsetelhesd, hogyan dugtad meg az ágyadban, ahol előtte velem voltál? – tudtam, hogy csak azért beszél így velem, hogy kihozzon a sodromból, de most okosabb voltam, mint Japánban. Csak lehajtottam a fejemet, és vettem egy nagy levegőt. – Bocs, ezt nem kellett volna… - suttogta végül, s mikor felnéztem rá, láttam, hogy előredőlt, kezeit a térdén nyugtatta, s az ujjait hol összefűzte, hol nem. Tekintetem újra a csuklóján lévő kék zúzódásokra esett, de jobbnak láttam, ha először tisztázom az én részemet, aztán talán végre választ is kaphatok majd arra, hogy mi a fene történt vele.
- Nem történt semmi olyasmi, sosem voltam vele együtt!
- Akkor mégis hogyan készült a kép a házban, az ágyadban? – szegezte nekem a kérdést, de most már nyugodtabb hangon. Pár pillanatig csak néztem az arcát, azt, ahogyan az ajkai most nem görbülnek mosolyra, és ez fájt. Szerettem, hogy rám folyton mosolygott.
- Nem tűnt fel, hogy Lexi lecserélte a kulcsaidat? – olyan meglepetten nézett rám, mint még soha. Igazán megdöbbent, láttam rajta.
- Hogyan? – értetlenül nézett rám, és most mintha meg is feledkezett volna róla, hogy kvázi szakítottunk, és közelebb csúszott hozzám. Már egészen a fotel szélén ült.
- Minden akkor kezdődött, mikor Lexi elvesztette a kulcsait. Ella akkor csókolt meg itt… - erre a mondatomra már megkeményedett az arca, és láttam, hogy megint falat emel közénk, ám ennek ellenére folytattam, mert túl akartam esni ezen. – Kaptam a leveleket, amiket én rejtettem el, ahogyan mindent. Megkerestem őt, és mondtam neki nem is egyszer, hogy nem lesz köztünk semmi. Azt a képet pedig, amin az ágyban és a házban van, az előtt a nap előtt kaptam, hogy elmentél. Ekkor jöttem rá, hogy bejárása van hozzám, de még hozzátok is! A zárat le akartam cseréltetni, de előtte el akartam ezt mondani neked is, csak… megláttad azt a sok mindent, és téves következtetést vontál le!
- Megcsókoltad! – olyan fájdalmasan gyönyörű volt még így is, hogy láttam rajta a bánatot, hogy legszívesebben odahajoltam volna hozzá, és megcsókoltam volna.
- Ő csókolt meg engem! – ismételtem el újra. Ha kell, ezerszer is elmondom neki.
- És visszacsókoltál – nem kérdezte, mondta. Ledöbbentem. – Igen, vissza… - suttogta szomorúan az arcomat látva.
- Meglepett, én… ellöktem egy idő után, de… talán nem elég hamar – tudtam, hogy hibáztam, de… de akkor is…
- Miért tetted el azt a sok mindent, ha hazugság volt?
- Nem is tudom… Meg akartam mutatni neked, még a csókos képet is – erre felszisszent, mintha nem hinne nekem. – De komolyan!
- Ne már, Mike… ne hazudj nekem! – kért fájdalmas arckifejezéssel, mire közelebb csusszantam hozzá.
- Nem hazudok!
- Hónapokig titkoltad! – szemeiben könnyek csillantak, és rettentően sajnáltam őt, de legalább tudtam, hogy még fontos vagyok neki.
- Nem akartam elrontani… Olyan boldogok voltunk és… Sajnálom! Nem akarok magyarázkodni, csak szeretném, ha tudnád, hogy nem létezik számomra más nő, csak te! – kimondhattam volna, hogy szeretem, de nem tehettem. Ő sem mondta, és talán el sem hinné.
- Ne mondd ezt, az Istenért! – idegesen felpattant a helyéről, és fel s alá kezdett járkálni. Vártam, hadd zúdítsa rám, hogy mennyire utál, hogy haragszik és hogy egy szemét alak vagyok. Viszont nem ezt kaptam. – Nekem is te voltál az egyetlen… - motyogta maga elé, és nagyon elgondolkodónak látszott.
- Mert most már nem, mi? – kicsit talán gúnyosabban mondtam, mint szerettem volna.
- Ezt most inkább meg sem hallottam! – dühösen nézett rám, és összefonta a karjait a mellkasa előtt.
- Nyugodtan meghallhatod, nem baj. Végülis megértem, hogy bosszút akarsz állni… - én is felálltam, és hát kimondtam, amit nem kellett volna. Az én büszkeségemet bezzeg ne bántsa az a bájgúnár, mi?
- Hogy mi van? Elment az eszed? – na helyben voltunk. Ugyanúgy ideges voltam, mint akkor Japánban, és őt sem kellett félteni. – Szerinted azért vagyok vele, hogy téged féltékennyé tegyelek, vagy mert ez így fair?
- Aha, szóval vele vagy! – kaptam az alkalmon, hogy kiugrasszam a nyulat a bokorból.
- Nem vagyok vele! – mondta lassan, hogy megértsem. Klassz! – Nem mintha bármi közöd lenne hozzá! – flegmázott, én pedig majdnem felrobbantam.
- Ja, mert milyen jó már, hogy a kapcsolatunkról egyedül döntöttél, mi közöm lenne hozzá, nem igaz?
- Te döntöttél róla, mikor megcsaltál! – közelebb lépett, még a mutató ujját is nekem szegezte. Rém’ dühös volt, de nem baj, nem bántam. Talán ha kiveszekedjük magunkat, akkor könnyebb lesz.
- Nem állt szándékomban megcsalni téged! – kicsit próbáltam lenyugodni, mert tudtam, hogy a hülyeséget én csináltam.
- Nem állt szándékodban? – nem értettem miért vág ilyen meglepett arcot. – Milyen diplomatikusan beszélsz róla, mintha nem is számítana…
- Bekka, ne már! Minden szavamat kiforgatod! – sóhajtottam dühösen. Megint azt vártam, hogy nekemesik, de nem tette.
- Igazad van, ne haragudj! – kért, és leült a székébe, az asztala másik oldalára.
- Elárulod, hogy mi történt veled? – felnézett rám, és halványan elmosolyodott.
- Nem – válaszolta bűbájosan, amire csak felsóhajtottam. – Jó, csak vicceltem! – megforgatta a szemeit, látszólag élvezte, hogy ő az egyetlen, aki ki tud hozni a sodromból. – Volt egy kis autóbalesetem, megcsúszott a kocsi, és összetörtem.
- Te… Te vezettél? – annyira ledöbbentem, hogy el is felejtettem, hogy eddig mi volt a téma.
- Hát igen. Talán nem kellett volna – olyan könnyedén beszélt róla, hogy úgy éreztem, titkol valamit. Még mosolygott is.
- És hogy vagy? – nem érdekelt a figyelmeztető pillantás, amit felém vetett jelezvén, hogy ne menjek közelebb. Magam felé fordítottam a székben, és leguggoltam elé. Kezembe vettem a csuklóját, és csak néztem rajta a kékes zúzódásokat.
- Megrepedt a csuklóm, de nem gipszeltettem be, bár lehet, kellett volna, mert néha annyira fáj, hogy majd’ bepisilek. Agyrázkódás, leszakadt egy petefészkem, amit sikeresen visszatettek, a jobb lábamon van egy hasonló vágás, mint az arcomon, és a bál lábam erősen zúzódott. Az egész kék meg zöld – sóhajtotta, én pedig megrovóan néztem rá.
- Ha be kellett volna gipszeltetni, akkor miért nem tetted?
- Hogy nehogy elfelejtsem, mit tettem… - rávillant a szemem, ő pedig ijedt arccal magyarázni kezdett. – Mármint, hogy a fájdalom emlékeztessen rá, hogy télen vigyázzak jobban!
- Hogy mit tettél? Ugye nem azt akarod mondani, hogy szándékos volt? – ujjaimmal végig akartam simítani az arcán, de elfordította a fejét, és dühösen rám mordult.
- Nem, nem szándékos volt. És most megköszönném, ha elmennél! – nem nézett rám, elfordult a székkel, felállt, és nekem hátat fordítva keresgélni kezdett az egyik fiókjában.
- Bekka, kérlek…
- Nem! Kérlek, menj el! – felém fordult, szemei könnyben úsztak, én pedig nem értettem, miért csinálja ezt. Egyik pillanatban mosolyog, a másikban majdnem sír, a harmadikban meg lenyelne keresztbe.
- Látom rajtad, hogy te sem akarod ezt!
- Hogy akarnám? Én, veled ellentétben, hűséges voltam. Én akartam kettőnket. Aki ezt elrontotta, az te voltál!
- Nem hagyom ennyiben!
- Gondolod, hogy használ valamit, ha küzdesz? – kérdezte gúnyosan, de tudtam, belül úgy gondolta, hogy igenis harcoljak meg érte.
- Majd meglátjuk… - erre csak bólintott, majd az ajtó felé biccentett. – Jól van, megyek már… - az ajtóból még visszafordultam, és mosolyogva hozzátettem – Nekem nem tudsz hazudni! Felveheted ezt az álarcot, de átlátok rajtad. Most azt szeretnéd, ha odarohannék, nem törődve semmivel, és megcsókolnálak – ajkai elnyíltak, lehet, hogy tiltakozni akart, de nem hagytam szóhoz jutni. – Talán legközelebb megteszem! – dobtam felé egy mosolyt, és kisétáltam az irodájából.

Felhívtam Chestert, hogy merre van, és megbeszéltük, hogy a főbejáratnál találkozunk. Lexi nem jött le vele, de üzent nekem, hogy ne adjam fel. Nem fogom! Tudom, hogy idő kell Bekkának, és meg is értem. Nekem ő mindennél fontosabb volt.
Chez eljött velem hozzám, de a kocsiban végig Talindával telefonált. Valamit vitatkoztak a gyerekszobával kapcsolatban, amin én jót mosolyogtam. Annak idején én mindent Annára bíztam, mert annyira megegyezett ilyesmiben az ízlésünk, hogy megbíztam benne.
A többiek már ott várakoztak ránk az ajtó előtt, mert ma összecsődítettem őket, hogy segítsenek leszedni a házról kint a díszeket. Bekkával vicces és jó volt feltenni az égősorokat és minden mást is, de most, hogy nincs itt tutira nem szarakodok vele egyedül.
Már a tetőn álltunk, mikor szóbajött a kettőnk kapcsolata.

- Ő az, akiért megéri küzdened! Nem mintha nem kedveltem volna Annát, mert hát bírom őt is – magyarázott Dave. – De ha már annak vége, akkor törekedjünk a legjobbra. És Bekka a legjobb, ebben biztos vagyok.
- Igen, én is… - motyogta Joe, amin meglepődtem. Vele nem nagyon lehet ilyesmiről beszélni, és bár tudtam, hogy kedveli Bekkát, de furcsa volt, hogy ki is állt mellette. Általában csak meghallgatja a bajomat, és hallgat meg bólogat. – Mindig mosolyog, és ez tetszik. Persze vannak pillanatok, amikor nem, de arról te tehetsz mindig.
- Na köszi! – mosolyogtam rá gúnyosan, majd megálltam a mozdulatban, ahogy meghallottam a telefoncsörgést.
- Csak emlegetni kellett! – mutatta felém a mobilját Dave, amin Bekka neve villogott. Amilyen gyorsan csak tudtunk a tetőn egyensúlyozva mindenki felé vette az irányt. Remélem egy cserepet sem verünk le, és hát három emelet magasból esni sem kellene!
- Szia, te elveszett lány! – köszönt vidáman Dave Bekkának, aki erre a megszólításra felnevetett. Szóval jó kedve van, pedig elég furcsán váltunk el egymástól ma is. Ez kissé elszomorított.
- Szia Phoenix! Örülök, hogy ilyen kis humoros kedvedben vagy!
- Én mindig. Na mi van, csak nem hiányoztam?
- De, egy kicsit mind hiányoztatok! – kuncogott. Milyen gyönyörű lehet így!
- Kicsit?
- El voltam foglalva… - na de jó! Azzal a bájgúnárral, mi? Sürgettem Davet mindenféle nézéssel és mozdulatokkal, hogy kérdezzen már valami értelmeset is. Ha kiderül, hogy Peti lefeküdt Bekkával tutira kinyírom azt a ficsúrt! Erre megesküszöm. – Figyelj, van számodra valamim, és összefuthatnánk valamikor, hogy oda tudjam adni.
- Tényleg? – nem csak Dave, de mindenki meglepetten nézett rám. Csak kérdőn megvontam a vállamat.
- Igen. Szóval ráérsz valamikor?
- Öhm, hát, ha gondolod bemehetek az egyetemre holnap?!
- Nem hozom be magammal, örülök, hogy hazakerült. Vagy gyere át, vagy átmegyek én?! – mi lehet az?
- Holnap otthon leszek… De ha valami nehéz, akkor átmehetek érte én is!
- Nem nehéz, akkor átviszem délután.
- Oké, és hát köszi!
- Majd akkor köszönd, ha tetszik is! – újra nevetett, majd elhalkult, és komolyan hozzátette: - Mikenak ne szólj róla még, jó?
- Oké, nem fogok – Dave rám pillantott, én meg lehajtottam a fejemet. Úgyis kiszedem majd belőle.
- Köszi. Akkor holnap, szia!
- Szia! – letették a telefont, mi meg csak álltunk a tetőn, mint a hülyék.
- Nyugi van, jó? – nézett rám Chester, mire csak bólintottam. Újabb csörgés. Brad kijelzőjén is Bekka neve villogott.
- Mi a…? – kérdeztem, de kénytelen voltam eldugulni, mert Brad már fel is vette.
- Szia Rebeka! Mi újság?
- Szia! Hát semmi különös… Figyelj, azért hívlak, mert bár… Szóval bár Mike meg én nem vagyunk együtt, de hoztam neked valamit otthonról, és szeretném odaadni, ha ráérsz valamikor?! – szóval otthonról hozott valamit nekik. Mit? Pálinkát? Akkor nem Chezt hívta volna először?
- Ó, ez kedves tőled. Mikor és hol?
- Nem tudod megbeszélni majd Phoenix-szel, hogy holnap átmenj hozzájuk? Neki is hoztam valamit – Brad ránézett Davere, aki azonnal bólintott.
- De, persze.
- Köszi! – vidám volt a hangja, és sajnos a háttérben Peti hangját véltem felismerni. Remélem az egyetemen vannak még és nem kettesben valahol! – És légyszi’ Mikenak ne szólj, jó?
- Oké… Te Bekka, mi van veletek? – végre valaki megkérdezte, köszönöm! Hálásan pillantottam rá. – Mármint szakítottak most végleg? Vagy…
- Hát… Nyilván tudod, hogy Mr. Nem-Állt-Szándékomban-Megcsalni-A-Barátnőmet Shinoda mit művelt a hátam mögött Ellával… - Brad csak hümmögött, nekem meg bűntudatom lett. Mély nyomot hagytak benne a szavaim, és másképp fogja fel őket, mint ahogy szerettem volna. – Ma bent volt nálam… Nehéz volt vele keménynek lennem, de muszáj volt.
- Nem akarsz neki megbocsátani? – jó kérdés!
- Nem tudom… - legalább a válasz nem az, hogy ’nem’. – Akkor holnap? – igyekezett lezárni a témát, amit valahol meg is értettem. Viszont én még órákig hallgattam volna, hogy mit érez és gondol.
- Igen. Akkor szia!
- Szia-szia!

Ezután álltunk még ott percekig, vártuk, hogy kit hív még közülünk, de másnak nem csörrent meg a telefonja. Nem értettük mit akarhat adni nekik, de ez is rosszul esett. Tök mindegy volt, hogy egy régi asztalterítőt, vagy egy kulcsot egy titkos átjáróhoz a tündérvilágba készül adni nekik, rosszul esett, hogy nekem semmit sem akart ajándékozni. Még egy esélyt sem.