In The Beginning

„Mindegyik háborúban van egy pillanat, amikor minden megváltozik. Egy pillanat, amikor az út elkanyarodik. A szövetségesek és a frontvonalak átrendeződnek, és az ütközet szabályai újraíródnak. Egy ilyen pillanat megváltoztathatja a harc természetét, vagy eldöntheti valamelyik fél javára. Megteszünk hát mindent, hogy megragadjuk a pillanatot. Felkészülünk a változásra. Szívünket megkeményítjük. Félelmünket elfojtjuk. Összeszedjük az erőinket, és jeleket keresünk a csillagokban. Ám ezeket a pillanatokat, a játékszabályok változását örök homály fedi. A végzet láthatatlan keze mozgatja a bábukat a sakktáblán, és bármennyire is készülünk rá, bármennyire is tartunk ellen a változásnak, számítunk a pillanatra, harcolunk az elkerülhetetlen ellen, végül mégsem állunk készen, amikor elérkezik.”



**Olyan ’95 környékén**

Az egész időszak, ami karácsonyig húzódott egy furcsa kábulatban telt mindkettőnknek. Mike Brad bejelentése után olyan csúnyán nézett rám minden alkalommal, hogy legszívesebben menten elsüllyedtem volna a föld alá. Aztán átváltott abba, hogy ismét közömbös lesz. Ugyanolyan volt, mint mielőtt állítólag lefeküdtünk egymással.
Na igen, ez volt a másik érdekes dolog: vajon tényleg megtörtént? Nem beszéltünk róla, aznap Mike azonnal elment Braddel, és valamikor hajnalban jött haza. Egyetlen egyszer próbáltam vele erről beszélni, másnap, és mi volt a válasza arra a kérdésemre, hogy emlékszik-e már valamire? „Nem, mert gondolom szar vagy az ágyban!” Na és ezóta nem voltam hajlandó én sem hozzá szólni. Igaz, megszokhattam volna, hogy egy nagyképű seggfej, de akkor is bántott, hogy ilyen volt velem.

Megpróbáltam összeszedni minden emlékemet a hetek során, és kezdtem elhinni Brad állítását. Konkrétan nem emlékeztem volna, hogy tényleg „szar” lettem volna az ágyban – talán, mert nem vagyok az -, de apró, pici képkockák felrémlettek előttem. Ilyesmi, hogy látom elrepülni a pólómat a szobában, vagy Mike nyakában lógni a kicsi katonás medált. Bár inkább javarészt érzésekre kezdtem emlékezni: simogatás, ahogyan az állán a borostája karcolja az ajkaim alatti bőrt, vagy ahogyan a nevemet suttogja. Igen, a suttogása kísértett a legtöbbet, és legtöbbször álmaimban. Ezért is volt nehezebb hinnem ebben az egészben, mert hát álmomban olyan valóságos volt, lehet, hogy az egészet álmodtam.

A karácsonyi szünetre mindenki hazament a koleszban, és a két ünnep között is csak kevesen mentünk vissza. Én azért, mert vizsgám volt huszonhetedikén, a többiek meg itt akartak szilveszterezni, vagy mert hasonlóan tanulniuk kellett. Őszintén szólva Mr. Egómanó Shinodára nem számítottam huszonhetedikén reggel, mikor visszaértem a vizsgámról. Tök boldog voltam, hogy négyest kaptam, és mikor beléptem a szobába, és megpillantottam őt egy szál farmerben ácsorogni az íróasztala mellett, ledermedtem. Reméltem, hogy Nicával marad otthon a városban – aki amúgy sejtésem szerint nem tudott a köztünk „lezajlott” eseményekről -, de csalódnom kellett.

- Jó, hogy jössz! – pillantott felém közömbösen, én pedig becsaptam magam után az ajtót.
- Csak nem szóba állsz velem megint? – vontam fel a szemöldökömet, és elkezdtem kigombolni a fehér blúzomat, amit csak a vizsga kedvéért vettem fel. Elfordult tőlem, azóta rám sem nézett, mikor félmeztelenül rohangáltam a szobában, majd az ablak felé bökött az ujjával.
- Ezek mik?
- Szitakötők – megvontam a vállamat, bár ő ezt nem láthatta. Ledobtam a blúzomat az ágyra, majd odasétáltam mellé, s közben magamra kaptam egy trikót. – Egyéb kérdés?
- Miért vannak a függönyre csíptetve? – összevont szemöldökkel nézett rám, s ahogyan az arcára néztem, most vettem csak észre, hogy mennyit változott, mióta megismertem. Még férfiasabb lett, az állán már nem csak borosta díszelgett, hanem rövidre nyírt szakáll, míg mind a két fülében karika-féle fülbevaló díszelgett, és valahogyan az arca is mintha karakteresebb lett volna. Nem tudom, pontosan miért, de sokkal helyesebb volt így, mint előtte. Pedig akkor sem volt semmi!
- Ez műanyag díszítőelem – mondtam lassan, illusztrálva, hogy nem tartom elég okosnak, hogy felfogja, amit mondok. – Szép szárnyai vannak!
- És gondolom, ha mondjuk nekiállnék vitatkozni a maradásukról, akkor nem hagynád annyiban, mi? – úgy nézett rám, mintha fáradt lenne.
- Eltaláltad. Maradnak, ha tetszik, ha nem!
- De miért? – hisztizett fel, mint egy ötéves. Még a karjait is széttárta. – Én nem hoztam semmi olyasmit, ami zavarna téged!
- Ott van Nica, Brad és Joe, hogy Markról ne is beszéljek! Az a srác még nálad is lehetetlenebb!
- Ő az énekesünk! – védekezett, mire én is felhörrentem.
- Leszarom! Miért kell minden alkalommal azt kérdezgetnie, hogy mikor kefélhet meg? Szó szerint idéztem most! Komolyan nem hittem, hogy van nálad taplóbb ember a földön, de hát Mark Wakefield-del aztán betaláltatok!
- Ismétlem, ő az énekesünk, és nem fogok a te hisztid miatt beszólni neki, csak mert ilyen kis… izé vagy!
- Egyáltalán milyen bandád van neked? – ez már egész eddig fúrta az oldalamat.
- Hát olyan… jó. Játszunk rockot meg hip-hop-ot egyben, és hát… De mit magyarázkodok én neked? – dörrent fel, szerintem inkább saját maga ellen, mint ellenem, aztán levetette magát az ágyra.
- Anyukádnak teszteltetnie kellene, hogy nem vagy-e zakkant… - morogtam, mire ő csak megvetően felhorkantott.

A nap további része eseménytelenül telt. Mike egyre-másra megbámulta a szitakötőimet, de nem úgy, mint akinek nem tetszik. Inkább volt elgondolkodó az arca, mint bosszús, ezt pedig nem értettem. Mindenesetre nem kívántam újabb szócsatába bonyolódni vele, így hallgattam. Olvasgattam, és reméltem, hogy este valami jó vacsorát adnak lent a kolesz éttermében…
Miután magamba tömtem egy szelet pizzát – igen, ezt mind -, visszamentem a szobánkba, és leültem az íróasztalomhoz. Volt egy rajz, amit be kell majd adni a szünet után, én pedig nem boldogultam vele. Ezt a feladatot Mike is megkapta, ahogyan mindenki a csoportban. Egyetlen képet kellett rajzolnunk a szobatársunkról, méghozzá úgy, hogy a legjobban ábrázoljuk őt.

- Na mi van, nem megy? – kérdezte halkan, az ágyán fekve. Le sem vette a szemét rólam, pedig csak ültem ott és bámultam az üres lapot.
- Nem tudom, milyen vagy… - megráztam a fejemet, majd kelletlenül felé fordultam. – Úgy érzem, hogy amit nekem mutatsz, az nem teljesen az igazság.
- Nézd Sarah… - felült és komolyan pillantottam rám. – Én tényleg ilyen vagyok. Akik fontosak nekem, azokkal jól kijövök, amúgy pedig szarok az egész világra. Nem érdekel mások véleménye, ahogyan mások maguk sem. Felőlem lehetnél te a Dalai Láma is, nem zavar, mert nekem senki vagy. És ez nem bántás, csak… Én nem szeretek feleslegesen bárkit is megismerni, mert minek? Az emberek mind hazudnak, mind önzőek és mind kihasználják a másikat. Ez törvényszerű, nem ellened irányul!
- Szóval azt mondod, hogy… általánosítasz? Van egy sémád, amit ráhúzol minden lányra például, és ennyi? – nem vádnak szántam, sőt. Sosem akartam még senkit sem ennél jobban megérteni, mint őt.
- Olyasmi – bólintott elismerően, majd visszadőlt az ágyra.
- De miért? Mármint… Így meg sem adod az esélyt, hogy megismerj klassz embereket!
- Akiket meg akarok ismerni, azokat megismerem. Például Joe vagy Mark – rámpillantott, és halványan elmosolyodott.
- Mi ez a mosoly? – kérdeztem gyanakvóan, mire felnevetett.
- Semmi, semmi.

Csak ültem, és néztem, ahogyan a légzése egyenletessé válik. Elaludt, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy jobban megnézzem az arcát és mindent. Támadt egy ötletem…
Két órával később mocorogni kezdett, én pedig vehemensem satíroztam még a lapon. Azt akartam, hogy készen lássa, úgy ahogyan elképzeltem.

- Úgy serceg a ceruzád, hogy a holtak is felébrednek tőle, királykisasszony – morogta, s a fejére húzta a párnát.
- Majd talán túléled! – megforgattam a szemeimet, s eltartottam magamtól a lapot. Kész volt.
- Mutasd! – felállt, mellém sétált, majd ránézett a képre. – Azt a rohadt! – nyögte, majd kivette a kezemből, és jó alaposan szemügyre vette a rajzomat.
- Ez most azt jelenti, hogy nagyon utálod, és mindjárt kiakadsz, vagy hogy ennyire tetszik? – kérdeztem kissé félve. Nem akartam megint összeveszni vele.
- Nem, ez… nagyon jó – rámpillantott, majd a függönyre. – Hogy jött ez így?
- A katona már az első pillanatban is tetszett, gondoltam, jó lenne a te arcoddal is. Kicsit árnyékolva, nem túlságosan kihangsúlyozva. A szárnyak pedig… Először angyalszárnyakat akartam, de valahogy azt erősnek éreztem. Ekkor eszembe jutott, hogy ráteszem a szitakötőim szárnyait. Végül ez lett belőle – böktem a szárnyas Mike-katona felé. – A katona kifejezi, hogy mindenkivel szemben helyezkedsz, de a szárnyak adnak egy kis szabadságot, egy kis szimpátiát.
- Jelzi, hogy nem tartasz feltétlenül rossznak, egy ellenségnek? – mosolygott rám talán életünkben először, úgy igazán. Egy pillanatra el is vesztem abban a hatalmas, gyönyörű mosolyban.
- Talán… - mosolyogtam vissza rá.

Letette a papírt az asztalra, majd még utoljára rápillantott a függönyön lógó szitakötőkre, aztán elvonult fürdeni. Csak pislogtam magam elé. Ez mi volt? Ez a mosoly majdnem megölt, jesszus! Nagyon durván jól nézett ki, és egyre inkább úgy éreztem, hogy márpedig megtörtént, tényleg lefeküdtünk egymással. Tetszhet nekem Mike, nagyon is. Aznap éjjel is így a hatása alá kerülhettem…
Később felváltottam a fürdőben, s beálltam a zuhany alá. Próbáltam lenyugodni, és végiggondolni megint azt az éjszakát. Aztán hallottam, hogy nyitódik az ajtó, és mivel Calebék nem voltak itt, tudtam, hogy csak Mike jöhetett be. Elhúztam kissé a zuhanykabin ajtaját, és kipillantottam. Hátát az ajtónak támasztotta, s engem figyelt.

- Nem zavar…? – dörrentem rá, mire elvigyorodott.
- Nem – megvonta a vállát. – Megvárlak, beszélni szeretnék veled!
- És a szobában nem tudtál várni, igaz? – morogtam, s gyorsan befejeztem a zuhanyzást. – Ideadnád a törölközőm? – nyújtottam a kezemet, mire ráérősen mozdult csak. Mit akar? Miért csinálja ezt? Magam köré csavartam, nem is foglalkoztam vele, hogy megtörölközzek rendesen is, és kiléptem elé. – Na mondd!
- Gondolkodtam…
- Szoktál? – vigyorogtam rá gonoszul, mire csak egy lesújtó pillantást kaptam válaszul. – Bocsi! – pislogtam rá ártatlanul, mire elnevette magát.
- Hihetetlen egy nő vagy! Folyton rajtad gondolkozom…
- Rajtam? – ez meglehetősen furcsán hangzott az ő szájából.
- És rajtam… rajtunk. Hogy vajon… Vajon tényleg megtörtént-e… - nem kellett kimondania nyíltan, tudtam, mire gondol.
- Őszintén? – bólintott. – Igen, megtörtént. Biztos vagyok benne!
- Miért, már emlékszel? – kérdezte érdeklődve.
- Nem, konkrét dolgokra nem. Csak érzésekre, hangokra… a te hangodra – ezt nem akartam eredetileg elmondani neki, de most mégis megtettem. Annak ellenére, hogy ma közölte, hogy nem akar megismerni, mert egy senki vagyok neki, mégis úgy éreztem, hogy valami egy kicsit megváltozott.
- Tényleg? És pontosan milyen érzésekre? – közelebb lépett, én pedig zavarba jöttem tőle. Attól, ahogyan rám nézett. Éhes volt a pillantása, mintha bármelyik pillanatban nekem eshetne. Nem mintha bántam volna…
- Nem is tudom… - suttogtam.

Megfogta a kezemet, s elakadó lélegzettel követtem a szobánkba. Csak figyeltem, ahogyan lassan megfordul, és közelebb jön. Hátráltam, egészen az ajtóig, majd mikor már nem volt hová menekülnöm, megnyaltam az ajkaimat. Persze, direkt csináltam, és be is vált. Közelebb hajolt, és ajkait végighúzta az arcomon, aztán egy apró csókot lehelt a számra. Ujjai a csípőmbe martak, s még törölközőn keresztül is esküszöm, hogy égett a bőröm az érintésétől. Nem csókolt meg, csupán odahajolt a nyakamhoz, éreztem, ahogyan a lehelete csiklandozza a bőrömet, majd fogai belém martak, amitől felnyögtem.

- Ezt csináltad… akkor is! – lihegtem, mint aki lefutott valami föld körüli távot. Az érzés nagyon is ismerős volt, tudtam, hogy egyszer már megtörtént.
- Gondolod? – kérdezte a fülembe suttogva. – Lehet. És talán ezt? – kérdezte halkan, majd a vállamhoz hajolt, és megszívta a bőrömet.
- Te emlékszel! – mormoltam lehunyt szemekkel, és ujjaimat a hajába fésültem a tarkóján.
- Igen, én emlékszem… És te is pontosan ezt csináltad – a szemembe nézett, s abbahagytam a hajának a gyűrögetését, és a barna szemek mélységébe merültem. Ujjai lassan lecsúsztak a combomra, és végigsimított a törölköző szélénél rajta.
- Sosem akartam még senkit ennyire! – szaladt ki a számon minden gondolkodás nélkül, de legnagyobb megkönnyebbülésemre nem állt neki nevetni, és nem húzódott el, mondván, hogy csak játszott velem.
- Tényleg? – kérdezte halkan, s miközben folyamatosan a szemembe nézett ujjait becsúsztatta a lábaim között a törölköző alá, és minden kérdezés nélkül eltüntette bennem őket. Megmarkoltam pár tincsét, ahogyan megéreztem magamban, és megint csak felnyögtem. – Hm… igazad van – mozogni kezdett bennem, én pedig nem akartam elhinni, ami éppen történt.
- Sosem hazudtam neked! – leheltem, miközben éreztem, ahogyan egyre jobban felizgat, éreztem a bennem egyre jobban tomboló vágyat és féktelen szenvedélyt.
- Szóval egy seggfej vagyok, mi? – kérdezte, s nyelvével végigszántott a nyakamon.
- Aha… - ennél többet nem voltam képes mondani. Csak élveztem, ahogyan simogat, el-eltűnik bennem az ujjaival. Önkéntelenül is az oldalához emeltem a lábamat, hogy még mélyebbre hatolhasson, amit csak egy mosollyal konstatált. – De egy nagyon… tehetséges seggfej… - tettem hozzá, mire halkan felnevetett, s megállt a mozdulataiban. Felnéztem az arcára, egyenesen a szemébe.
- Ne szeress belém, Sarah! – mosolyogva mondta, de tudtam, komolyan gondolja.
- Nem állt szándékomban! – válaszoltam én is hasonlóan egy apró mosollyal, majd felé hajoltam.
- Senkinek sem állt eddig sem szándékában… - motyogta még mielőtt megcsókoltam volna, én pedig nem törődtem ezzel a mondatával.

Úr Isten! Igen, most már emlékszem mindenre! A csókja mintha csak előhívta volna a jól elrejtőzött emlékeimet. Egyszerre villant fel minden, miközben ajkai az enyémet kényeztették. Tényleg karcolta a szakálla egy kissé az államat, de nem volt kellemetlen, sőt, engem csak jobban felizgatott. Szorosan hozzám bújt, úgy éreztem, hogy mindenhol simogat, és érint. A törölközőmet levette rólam, s ugyanúgy hanyagul elhajította az ágyamra, ahogyan akkor éjjel tette a pólómmal. Ezen elmosolyodtam, majd végigsimítottam a meztelen hátán, megcsókoltam a nyakát, körmeimet végighúztam a mellkasán és a hasán, amitől az izmok összerándultak az érintésem alatt, majd a boxerébe nyúlva kezembe vettem legnemesebb testrészét.

- Sarah! – suttogta a fülembe a nevemet, s ez is mintha villámcsapás lett volna. A suttogását nem tudtam feledni. Nem is lehetett ezt az érzéki, szexis hangot kiűzni a fejemből.
- Hm? – dünnyögtem vissza, s közben elmosolyodtam. A nyakamat csókolta végig, olykor megharapott. Csoda is, hogy anno nem maradt nyoma.
- Gyere! – elrántott az ajtótól, és az ágya felé araszolt velem, én pedig szó nélkül követtem. Amúgy is nehezen forgott a nyelvem a munkálkodása miatt.

Együtt dőltünk el az ágyon, ő fölém helyezkedett, és a lábaimat felhúzta a derekához, miközben én lefelé toltam róla a felesleges anyagot. Tudtam, mire készül, nem volt egy teketóriázós fajta. Megadta, amit akartam, mindenféle köntörfalazás nélkül, mintha csak zsigerből tudta volna, mire vágyom. Elvált az ajkaimtól egy pillanatra, és a szemembe nézett, várt. Megállt a mozdulatban, nem furakodott közelebb hozzám, így lassan a nyaka köré fontam a karjaimat, és vágyakozva pillantottam rá.

- Azt hiszem, akkor éjjel sem kértél engedélyt – jegyeztem meg, mire felvonta sötét szemöldökét.
- Te csábítottál el, rémlik?
- Mikor? Te nyomtál az ajtónak, te kezdtél vetkőztetni…
- A-aa! – ingatta a fejét. – Te lejtettél nekem táncot… - közel hajolt hozzám, puszit nyomott az arcomra, majd a számra is.
- Te tepertél le! – szálltam vele vitába halkan, miközben én is pusziltam, ahol értem.
- Persze… - lejjebb csúszott, a melleimmel kezdett foglalatoskodni, én pedig már nem bírtam az édes kínzást. Ahogyan ajkai a mellbimbóm körül csókolgattak, és ujjai cirógatták az oldalamat, úgy éreztem, az őrületbe kerget.
- Mike! – nyöszörögtem, mire vigyorogva visszahajolt hozzám, és megcsókolt. – Akarlak!
- Látod… - mormolta a számba. – Te tehetsz róla!
- Fogd már be, és csináld! – csattantam fel vigyorogva, mire minden szó nélkül feljebb vonta a lábaimat a csípőjén, majd elmerült bennem.

Legszívesebben lehunytam volna a szememet, és csak élveztem volna, amit csinál, de nem tettem. Néztem az arcát, ahogyan kiül rá a kéj, és ez csak még jobban a csúcs felé tolt. Be akartam várni, vele akartam elmenni együtt, de nem bírtam tovább. Pár perccel később a hátam ívbe feszült, és erősen markoltam a karját és a vállát. Abban a percben éreztem, ahogyan ajkai az enyémre tapadnak, s nyelve játékra hívta az enyémet. Pár pillanatig csak csókoltam, majd megmozdítottam a csípőmet, s igyekeztem felvenni vele a ritmust.

- Váltás? – megadta a választást, hogy ha esetleg nem akarok felül lenni, akkor nem muszáj.
- Persze… - bólintottam, s az elragadtatott szemekbe néztem. Fantasztikusan gyönyörű, sötét szemei voltak!
- Ah… - felnyögött, ahogyan elhelyezkedtem fölötte, és ráereszkedtem.

Sokáig csak lassan mozogtam, a mellkasán támaszkodtam, s le-lehajoltam hozzá egy csókra, majd ahogyan kezei gyorsabb mozgásra késztettek a csípőmnél, megszaporáztam a mozdulataimat. Közelebb húzott magához, szinte tépte a hajamat, ahogyan elkapott, s lehúzott egy csókra, majd most már mindketten egyszerre léptük át a gyönyör kapuját. Éreztem, hogy a hajam csurom víz a tarkómon, kicsit el is fáradtam, s zihálva heveredtem Mike mellé.

- A múltkor ezután átmásztál a saját ágyadba – mondta pár perccel később, mire beleboxoltam a vállába.
- Ne legyél megint bunkó! – morogtam, s rögtön rosszul éreztem magam. Kicsit úgy éreztem, hogy kihasznált, bár én is ugyanúgy akartam ezt, mint ő. – Megyek… - suttogtam, s felültem, hogy átmászva fölötte tényleg átmenjek a saját ágyamba, de elkapta a karomat, és visszahúzott maga mellé.
- Csak vicceltem, na! Megengedem, hogy maradj! – ha nem néztem volna fel az arcára, és nem látom, hogy mosolyog, azt gondoltam volna, hogy megint szemétkedik. Persze volt is benne valami, de tényleg marasztalni akart.
- Hogyan is szerethetne bárki is bele egy ilyen alakba, mint te? – tettem fel a kérdést.
- Azt hiszem erre már te magad is tudod a választ! – pillantott le rám mosolyogva. Ma valahogy többet mosolygott, mint eddig bármikor, és nagyon helyes volt így. Sokkal helyesebb, mint azt szabadott volna.
- Mert őrülten jó vagy az ágyban? – nevettem fel halkan, mire ő is felkuncogott.
- Pontosan erre gondoltam.

Felém fordult, magához ölelt, és lassan megcsókolt. Őrülten jó volt, ahogyan most lágyan és puhán kényeztette az ajkaimat, én pedig folyamatosan a hátát és a vállait simogattam. Irtó jó vállai voltak, imádtam. Viszont még a karjai között is megborzongtam, mire magunkra húzta a takarót. Kényelmesen eligazgatta a párnát a feje alatt, majd felkapta az íróasztaláról az egyik kicsi gumilabdáját és megdobva vele a villanykapcsolót, sötét telepedett ránk.

Mikor ébredezni kezdtem, és még nem is voltam egészen magamnál, már akkor tudtam, hogy Mike nem fekszik mellettem. Először bele sem gondoltam, hogy ez mit jelenthet, aztán az agyam magától kezdte gyártani az elméleteket. Elment, nincs még csak a szobában sem – érzékeltem a csendben -, engem pedig itt hagyott. Különösebb dolga tutira nincs ma, hiszen két ünnep között vagyunk, és nem hinném, hogy vizsgája lesz. Ráadásul ő nem az a könyvtárba járós fajta, hogy esetleg ott készüljön valamire. Kinyitottam a szememet, és felültem az ágyban. Furcsa volt a szoba másik felében ébredni, de jó volt érezni Mike férfias illatát magam körül. Na akkor nézzük csak, mit is gondolhat? Ahogy ismerem, neki az volt a maximum, hogy megengedte, hogy mellette aludjak el. Talán, mert tetszett neki, amit műveltem vele az ágyban, amolyan ajándékként vele maradhattam. Most pedig elment egy szó nélkül, jelezvén, hogy ennyi volt. Se egy cetli, se semmi. Az egyik felem rosszul érezte magát, mert olyan volt, mintha csak arra kellettem volna neki. A másik felem viszont baromira boldog volt és rendkívül kielégült. De hogy melyik felem foglalta el a nagyobb helyet, nem tudtam volna megmondani.

Villámgyorsan kimásztam az ágyából, magam köré csavartam a tegnap este elhajított törölközőt, és a fürdőbe siettem. A folyosón nem futottam össze senkivel, szinte üres volt a kolesz, de örültem is most ennek, mert nem tudtam volna csevegni senkivel. Muszáj voltam kicsit lazítani, kicsit beállni a forró vízsugár alá, és gondolatban újra átélni, mi történt az éjjel. Sosem volt még ilyen jó, nem mintha annyi tapasztalatom lett volna. Neki nyilván volt bőven, valahol mélyen Nicát is ezek közé a lányok közé soroltam „akikkel Neki dolga volt”. Talán ezért sem volt szimpatikus a csaj már az első pillanatban, talán féltékeny voltam már akkor is. De nem számít. Mike megmondta tegnap, hogyan áll hozzám. Az, hogy mi történt aztán, már más kérdés. Nem keverhetem össze a kettőt. Szeretkeztünk és kész, semmi több. Ugyanúgy fogunk még harcolni egymással, ugyanúgy hadban állunk.

Már dél felé járt az idő, mikor Mike belépett a szobánk ajtaján, és az egyik nagy mappája volt a hóna alatt. Ezen meglepődtem, mert halvány gőzöm se volt róla, hova is mehetett azzal, vagy hogy egyáltalán hol rajzolhatott.
Sötét pillantása azonnal engem keresett, s mikor meglátott az ágyamon ülve, könyvet olvasva, halkan köszönt.

- Szia!
- Szia! – még biccentettem is a fejemmel, majd azonnal visszamélyedtem a könyvembe. Nem nehezítem meg a helyzetünket.
- Megrajzoltalak – odasétált hozzám, leült az ágyam szélére és egy lapot nyújtott felém. Elvettem tőle, de nem néztem az arcára, csak a rajzot figyeltem. Hihetetlen volt! Láttam már pár rajzát órákon, tudtam, hogy tehetséges, nem is kicsit, de ez meglepett. Egyszerűen gyönyörű volt, amit rajzolt. A lap bal oldalán álltam én. Rövid szoknyában, topban, és a hátamon hatalmas angyalszárnyak voltak. Profilból rajzolt, és minden fekete és fehér volt, ahogyan az én rajzomon is. És a jobb alsó sarokban ott állt a kicsi katona, szárnyakkal, ahogyan azt én is megalkottam. De nem is állt, hanem kissé fél térdre ereszkedett előttem. Volt valami a lány szemében, az én szememben, amit úgy megrajzolt, hogy el sem hittem. Különös csillogás, s míg én őt komornak rajzoltam, ő engem szelídnek, kedvesnek ábrázolt.
- Ez nagyon szép – suttogtam halkan, mire felnevetett.
- Pedig lenyúltam az angyalszárnyas ötletedet!
- És miért? – végre felpillantottam a barna szemekbe, és nem azt a megvetést és ellenszenvet találtam bennük, amit vártam volna.
- Mert igazad volt, az illik hozzánk… Csak nem pont hozzám! – megint mosolygott, amit nem tudtam hova tenni.
- Tévedsz! Nem vagyok angyal.
- A világ többi részén talán nem, de itt… - körbemutatott a szobán – Itt az vagy! – féltem megkérdezni tőle, de muszáj volt, mert teljesen össze voltam zavarodva.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Semmit a világon. Ismersz, nem? – megvonta a vállát, majd elvette tőlem a lapot, és az asztalához sétált. – Ha akarnék neked mondani valamit, azt mondanám is – megdobott egy féloldalas mosollyal, majd az órájára pillantott, és elkomorult. – Elkéstem… - motyogta, s ezzel kiviharzott a szobából.

Megint olyan érthetetlen volt, olyan rejtélyes, mint mindig. Csak pislogtam magam elé, és nem tudtam még gondolatban sem hozzáfűzni ehhez semmit. A legrosszabb az egészben az volt, hogy tetszett, hogy ilyen. Kihívás volt, és nem azért, hogy esetleg elcsábítsam. Nem. Sosem voltam olyan lány. Egyszerűen vonzott a személyisége, ez a komoly, de hihetetlenül céltudatos férfi, akinek megadatott a világon a legszebb mosoly.

Egészen másnap reggelig nem is láttam, és akkor is úgy, hogy akkor lépett be a szobába, mikor éppen befejeztem az öltözködést. Ahogy ránéztem az arcára, hát eléggé fáradtnak tűnt, kicsit nyúzottnak, de az a kis mosoly, ami ott bujkált a szája szegletében, vitt mindent.

- Ha csak egy perccel előbb jövök… - sóhajtotta, amin én elmosolyodtam.
- Gyanítom, nem unatkoztál az éjjel… Nem tudnál velem mihez kezdeni – gonoszkodtam, mire meglepetten felnevetett. Szerettem hallani ezt, ilyenkor tudtam, hogy igazán boldog. Ő nem volt az-az ember, aki műmosolyokat ejt.
- Talán nem mutattam meg elég jól, hogy veled bármikor? – felém lépett, ujjai végigcirógatták az arcomat, majd a tarkómon a hajamba fűzte őket, és közelebb rántott magához. Csak bámultam a barna szemekbe, és vártam. Akartam, hogy megcsókoljon, de nem tehettem meg én azt a döntő lépést. Neki kellett.
- Látod? Megint te csábítasz el engem…
- Rendben, most elismerem – bólintott, majd ajkait az enyémekre csúsztatta, s erőszakosan csókolni kezdett. Jaj, imádtam, hogy ilyen vad és nyers, de tudtam, hogy tud gyengéd is lenni, hiszen megmutatta már. Karjaimat a nyaka köré fontam, és lábujjhegyre pipiskedtem magam, hogy még közelebb lehessek hozzá.
- Mit akar ez jelenti? – kérdésem komoly volt, de közben végig puszikat nyomtunk egymás szájára. Ha már ilyen közel voltunk, nem tudtuk megállni. Sem ő, sem én.
- Kéne, hogy jelentsen valamit? – kérdezett vissza egy pimasz vigyorral a képén. Maga az ördög!
- Szeretném hinni, hogy nem csak a koleszos játékszered vagyok!
- Játékszer? – ízlelgette a szót, közben kezeit a derekamra csúsztatta, s úgy ölelt magához. – Nem vagy a koleszos játékszerem… - erre már majdnem elmosolyodtam – Mondjuk megtartalak az egész városban.
- Olyan szemét tudsz lenni – szusszantottam fel bosszúsan, megbántottan.
- Csak viccelek, ne vedd komolyan! – mosolya töretlen volt.
- Örülök, hogy jól szórakozol az én rovásomra! – puffogtam tovább.
- Sarah… Te magad is tudod, lerajzoltad, hogy milyen vagyok.
- Miért kell nekünk frontvonalat húzni kettőnk közé?
- Mintha téged ugyan kellene félteni… – megpuszilta az arcomat. Szavai és tettei totálisan ellentétesek voltak, de ez is hozzá tartozott. Ő ilyen volt, és én ezért voltam oda érte. – Mondjuk akkor úgy, hogy átálltál az én oldalamra!
- Mondjuk akkor úgy, hogy áttelepedtél az én lövészárkomba! – helyesbítettem.
- Miért? – újra felnevetett, ami az én arcomra is mosolyt csalt.
- Csak... – megvontam a vállamat, majd közelebb hajoltam, hogy megízlelhessem az ajkait. - Akkor ez egy békeszerződés? – olyan megrovóan nézett rám, hogy muszáj voltam átfogalmazni. – Legyen fegyverszünet?
- De nem minden fegyveremet teszem takarékra! – ágyékát az enyémnek nyomta, s rögtön éreztem, hogy miről beszél.
- El is várom!

És igen, az a képzeletbeli határ kettőnk között eltűnt. Nem volt már ő és én egymás ellen, nem volt kimondottan harc. Egy azon térfélen álltunk, és egy dologért harcoltunk. Értünk. Magamban, legbelül sejtettem, hogy nem lesz egyszerű, de ez a szép a háborúkban: bármikor eláshatjuk a csatabárdot, és bármikor újra egymás ellen fordulhatunk megint.