In The Beginning

Sziasztok!
Jaj lányok! Én annyira, de annyira boldog vagyok! Köszönöm Nektek, hogy voltatok olyan drágák, és szavaztatok a blogra! Második helyen végeztem, és ezt nagyon-nagyon köszönöm mindnyájatoknak! Megmutattátok, hogy igenis szép a blog, és ez nekem rettentő jól esik! És a köszönetem sem marad el! Ez itt, az In The Beginning egy új novellasorozat, aminek most meghoztam az első részét. Remélem, hogy nektek is legalább fele annyira tetszeni fog, mint nekem az egész írása! :)
Ti vagytok a legjobbak! Köszönöm mégegyszer! :)



„Egész életemben arra vártam, hogy végre eljöjjön az igazi. Erre feltűntél te, és egész más voltál, mint akit vártam, mert te cinikus vagy és mogorva, lehetetlen alak. De az az igazság, hogy a veszekedéseinknél jobb dolog sosem történt velem. Azt hiszem minden esély megvan rá, hogy beléd szeretek.”



** Olyan '95 környékén **


A gyomrom öklömnyire zsugorodott, mikor felszálltam a vonatra Los Angelesben. Azonnal elrángattam a csomagjaimat a legközelebbi üres fülkéig, majd behúztam magam után az ajtót, és lehuppantam a puha ülésre. Muszáj volt nagyokat lélegeznem, és össze-vissza sóhajtoztam, csak hogy sikerüljön kicsit megnyugodnom. Tekintetem a vasútállomásra terelődött, majd csendesen figyeltem, ahogyan lassan elindulunk, és az épületek tovasuhannak mellettünk.

Sosem voltam az a totál parázós és izgulós fajta, csak az egészséges mértékben, most azonban határozottan ideges és feszült voltam. Vagy inkább féltem. Igen, ez volt rá a legjobb szó. Nem azért, mert tizennyolc évesen félig-meddig elköltözök otthonról, hanem mert nem voltam olyan magabiztos, mint amilyennek lennem kellett volna. Vajon tényleg megtalálom a helyemet ott? Tényleg odaillek? Bár miket gondolok? Az, hogy felvettek, már elég bizonyíték kell, hogy legyen, mivel ide nem járhat csak úgy akárki.

Egész úton csak néztem ki a fejemből. Néha tekintetem a rajzmappámra esett, s kedvem lett volna valamit alkotni, de mire eljutottam volna odáig, már meg is érkeztünk. Összeszedtem a csomagjaimat, és nagy nehezen lekászálódtam a vonatról, majd kisétáltam a hatalmas épületből. Ahogy visszanéztem, s megpillantottam a feliratot, a gyomrom bukfencezett egyet: Pasadenai Vasútállomás

Nagyot nyeltem, majd remegő lábakkal nekiindultam a városnak. Hát mit is hittem, hogy majd egyszerű lesz? A francokat! A suli rohadt messze volt az állomástól, és én sehol sem találtam taxit. Amelyiket láttam, az pedig utasokkal közlekedett a főutcán. Hát mennyivel egyszerűbb már otthon? Ott keresnem sem kell, csak szinte füttyentenem egyet, és nem hogy egy, de egy tucat taxis várja, hogy beüljek. Így hát több mint negyven percet gyalogoltam a nehéz táskákkal és mappákkal a hónom alatt. Klassz volt.

Art Center College of Desing, Pasadena

Hát megérkeztem, mint azt a hatalmas betűk is hirdették az iskola bejárata fölött. Eléggé elfáradtam a mászásban, mert a suli persze kicsit lankásabb területen van, így nem igazán izgatott a dolog, hogy rajtam kívül még hány ember mászkál ott, csupán meg akartam keresni a szobámat a koleszban, és ledőlni egy kicsit az új ágyamra.

Nem túlzok, komolyan fél óráig kerestem a nőcit, valami Dorát, aki elvileg az elhelyezést intézte. Annyi lett volna a dolga, hogy a „recepción” csücsül, és odaadja a tanulóknak a papírokat, amin minden infó fent van. Jó persze, megértem én, hogy nagy a fejetlenség a beköltözés napján, de már kígyózó sor várta a csajt. Szóval miután fél órát ácsorogtam, és nézelődtem – eléggé sokféle ember megfordult ott, volt, aki már hálóruhában lejtett délután négykor -, állhattam ott még vagy negyven percet, mire az előttem lévő öt, azaz öt embert eligazította.

- Hello, Sarah Wood vagyok – mutatkoztam be illedelmesen, de szerintem már látszott rajtam, hogy a pokolba kívánom ezt az egész napot.
- Szia, elnézést ezért az egészért! – kedves pillantása kissé megenyhített.
- Semmi gond, megértem!
- Ez itt a te csomagod – letette elém a pultra a nagy borítékot, majd elém nyújtott egy névsort. – Írd alá légyszi, és már mehetsz is – gyorsan aláfirkáltam a nevemet, majd felnyaláboltam a borítékot. – Ha nem találsz valamit, szólj! Sok szerencsét! – mosolygott, majd már fordult is a következőhöz.
- Köszi – motyogtam, majd kicsit arrébb álltam, hogy felbonthassam a borítékot.

Benne volt a könyvlista, a kurzusok listája, a menü – ki tudja ezt miért nem elég az étteremben megnézni -, három térkép, abból egyen a suli volt, egyen a kolesz és egyen a város. És persze hogy utoljára akadt a kezembe a szobámról szóló levél! Gyorsan átfutottam a sorokat, majd amint megakadt a szemem a szobaszámon, elindultam. Kerestem egy liftet, mivel annyi volt leírva, hogy A/503-as szoba.

Benyomultunk a liftbe körülbelül nyolcan, csomagostul, rokonostul, kutyástól... Kutyástól? Mit keres itt egy kutya? Hát elég, ha annyit mondok hogy egy nagyon rózsaszínbe öltözött, nagyon szőke hajú lány ölebe volt, amit az első szél elfújt volna. Nem voltam előítéletes fajta, sőt, imádtam a barátaimat, akik eléggé sokszínű egyéniségek voltak, de azért volt olyan, akivel inkább nem ismerkednék meg. Ez a lány is ilyen volt, a kutyájával együtt.

Sóhajtva nyomultam ki az ötödiken a liftből, de persze ezt sem sikerült zökkenőmentesen megoldani. Az egyik táskámat egyszer odacsukta az a szar liftajtó, mert a kutyás csaj, nem volt hajlandó arrébb menni, hogy kiférjek rendesen az ajtón.
Hát komolyan a hócipőm tele volt már az egésszel, de úgy rendesen!
Kissé mérgesen, csalódottan és nagyon fáradtan indultam meg a szobák mentén.

Egy csomó ember volt kint a folyosókon, és pakolták be a cuccaikat a szobákba. Éppen ismerkedtek az új szobatárssal, és jókedvűen beszélgettek. Senki sem tűnt olyan rosszkedvűnek, mint én. Próbáltam visszamosolyogni azoknak, akik így köszöntöttek, de nem nagyon ment. Nem jött szívből.

A szobák csak jöttek-mentek, vagyis én jöttem-mentem közöttük, és a folyosó végefelé végre megpillantottam a kis táblán az 503-as számot. Ez az, nyert ügyem van! Előhalásztam a kulcsot a borítékból, és betettem a zárba. De a zár nem fordult el, csak lomhán pattant egyet, jelezve, hogy már nyitva van. Szóval a szobatársam már itt van. Helyes, remélem nem egy olyan csajt kaptam, mint a liftes nőszemély! Kérlek, add, hogy ne olyan legyen!

Belépve a szobába nem egy olyan csajt kaptam! Olyannyira nem, hogy nem is lány volt az illető!
Két ágy volt a szoba két végében, egymással szemben, és az egyiken egy fekete, tüsis hajú srác ült, a másikon pedig egy szőke hajú lány, és nagyban nevettek valamin. Látszólag nem vettek észre rögtön, így volt időm megnézni újból a papíron a szobaszámot. 503… És az ajtó mellett is ez a szám volt. Csalódottságomban ledobtam a táskáimat a földre, amik hangos puffanással és csörömpöléssel – köszi anya, a kajásedény most tört ripityára! – estek a padlóra. Erre már ők ketten is felém néztek.

A lány kék szemeiben értetlenséget láttam, a srác mélybarna tekintetében pedig kíváncsiságot. Egy fekete, bő nadrágot, és fekete pólót viselt, arcán pedig egynapos borosta díszelgett. A fekete, vékonykeretes szemüvegét, ami eddig mellette hevert az ágyon most felvette, és jó alaposan szemügyre vett. Jó pár táska hevert szanaszét a szobában, és néhány nagy rajzlapot is láttam az egyik íróasztalon. És hogy honnan voltam olyan biztos abban, hogy a srác lesz a szobatársam és nem a csaj? Onnan, hogy pár pulcsija és nadrágja már az ágyán hevert. Szóval még a remény legkisebb szikráját is elvesztettem, hogy esetleg ma valami jó is fog történni velem.

- Azt hiszem itt valami félreértés lesz… - motyogta a srác, majd felállt. – Rossz szobába jöttél, kislány! – kislány? Most komolyan? Hát enyhén ment fel bennem a pumpa, pláne ezután a jó kis nap után.
- Nem hinném – bevágtam valami gúnyos fintor félét, majd újra rápillantottam a lapomra. – 503, ez az, nem?
- De, ez az – bólintott. – De mint látod, én lakom itt! – úgy beszélt velem, mintha egy kioktatni való pisis lennék.
- Nem, mert itt én lakom, látod? – meglengettem a papírt, mire ő megforgatta a szemeit.
- Mutasd! – kikapta a kezemből a lapot, és megnézte, mit is írtak rá. – Ez lehetetlen!
- Pedig úgy néz ki, hogy valamit összekevertek.
- Nem mondod! – gúnyolódott. Csak tudnám miért ekkora seggfej?! Nem is csináltam semmit!
- Hát én…
- Ne nagyon pakolj le! – szakított félbe, majd felpillantott rám. – Elintézzük… - mondta magabiztosan. – Nem lakhatok egy ilyen csajjal… - dörmögte halkan, majd elindult kifelé a szobából.
- Milyen csajjal? – iramodtam utána. Az sem érdekelt, hogy otthagytam az összes cuccomat. Annyira arrogáns volt így elsőre, hogy nem tudtam szó nélkül hagyni a dolgot.
- Olyannal, aki… Nem mindegy? Te sem akarsz velem lakni, nem? – pillantott hátra rám egy pillanatra, majd elindult a lépcsők felé.
- Én nem lépcsőzöm! – szóltam utána, mire értetlenül fordult felém.
- Mert?
- Mert utálok lépcsőzni, azért! Ma már elfáradtam egyszer! – mondtam el az igazat.
- Na látod, ilyen csajjal nem akarok lakni! – mutatott rám, majd a kezében a papírommal elindult le a lépcsőn.
- Ó hogy az a…! – motyogtam, s megnyomtam a lift hívó gombját.

Kellett vagy három perc mire leértem a recepcióra, és persze ő már ott volt. Hanyagul a falnak vetette a hátát, és karba font kezekkel, önelégülten tekintett rám. Oké Sarah, nyugi, ne húzd fel magad!

- Látod mennyivel előbb leértem? Nehéz lett volna lejönnöd a lépcsőn? – kérdezte, s beálltunk a sorba, ami még mindig hosszú volt
- Igen, nehéz! Fogd fel, hogy nem szeretek lépcsőzni! Nem hiába van lift – dörrentem.
- Ja, a mozgáskorlátozottaknak, meg az olyan lusta királylányoknak, mint te vagy! – mondta mintegy mellékesen, hiszen rám sem pillantott. Hű, de felbaszta az agyam!
- Hogy mi van? – kérdeztem vissza dühösen.
- Jól hallottad! Nem volt annyira sok lépcső ám.
- Kit érdekel a lépcső? Miért vagy ekkora… ekkora…
- Ekkora mi? – pillantott le rám, tökéletesen kihasználva azt, hogy ilyen közelségben egy fejjel alacsonyabbként lenézhetett engem. Szó szerint.
- Ekkora pöcs! – mondtam ki az első sértő jelzőt, ami eszembe jutott.
- Hű, ez fájt! – nevetett fel cinikusan, s kissé még hátra is dőlt, hogy jól látsszon, mennyire mulattatom. – Én legalább igyekeztem diplomatikus maradni – mutatott rá az igazságra.
- Én legalább igyekeztem diplomatikus maradni! – ismételtem el gúnyosan, amit mondott. Erre már elkomorodott.
- Most komolyan. Még körülbelül öt percig kell együtt lennem veled, és neked velem, aztán a csaj megoldja a helyzetet. Addig bírd ki, oké?
- Nem én kezdtem! – vágtam rá azonnal.
- Nem én kezdtem! – gúnyolódott most ő. Erősen összeszorítottam az ajkaimat nehogy megint kiszaladjon valami csúnyaság a számon.
- Miben segíthetek? – pillantott ránk fáradtan Dora.
- Szia! – mosolygott rá édesen a srác. Ó, fasza, szóval lehet még azt is végig kell néznem, ahogyan randira hívja! – Van itt egy kis probléma. Itt a kislánynak a papírja azt írja, hogy… - megint ez a kislány! De szívesen felképelnélek, kisapám!
- Nézem! – válaszolta a srác monológjára Dora, és a számítógépben kezdett nézelődni. Eközben főurasága úgy pillantott le rám, mintha azt mutatná, hogyan kell használni a toalettet. Inkább elkaptam róla a pillantásomat, mielőtt beszólnék valamit. – Hát… itt pedig ez a szobaszám áll! – pillantott ránk sajnálkozva.
- Az nem lehet! Nézd… - kezdte a fiú. Érdeklődve figyeltem, mit is akar kihozni ebből, hiszen én sem akartam egy ilyen szobatársat három évig magam mellé. – Ő egy lány, én meg egy pasi vagyok – lány és pasi? Én csak lány, ő meg mindjárt pasi. Fasza! – Nem lakhatunk együtt!
- Ez egy koedukált kolesz – mutatott rá a lány a dolgok alapjára. Ebben igaza volt, de nem lehetünk egy szobában! Az lehetetlenség!
- Tudom, tudom – bólintott most már kissé idegesebben a srác. – De kell lennie valami megoldásnak!
- Hát… Elég sok galiba volt abból tavaly meg azelőtt, hogy a párocskák kérvényezték, hogy egy szobába kerülhessenek. Aztán elkeveredtek ott jelentkezési lapok meg mindenféle, és később már nem tudtuk őket egy szobába tenni, és ment a balhé és a cserélgetés. Ebből az lett, hogy senkit sem találtunk a helyén satöbbi. Szóval barátkozzatok meg a gondolattal!
- Nem, nem akarok megbarátkozni a gondolattal, vele meg végképp nem! – szólaltam most meg én. Komolyan nem! Ezt nem! – Nekem mindegy hogyan, csak tegyél át egy lányhoz! Cseréld ki vagy nem tudom!
- És tegyek más lányt a helyedre? – vonta fel a szemöldökét. Na igen, ebben volt valamit. – Ez van srácok, bocsi!
- De nem élhetek együtt egy lánnyal! Vannak… vannak pasis dolgaim! – dörrent fel mellettem. Na nem mondod?!
- Nekem meg csajosak! – bólogattam.
- És amúgy is… - itt kissé felém pillantott, majd fintorgott egy sort.
- Örülnél te, ha lenne akkora mázlid, hogy én lennék a nőd! – morogtam magamban, de persze ő is meghallotta.
- Á, és kicsit sem vagy egoista! Mit akarnék tőled? Kis szűzlánytól? – kérdezte dühösen.
- Ó, mert te aztán egy Casanova vagy, igaz? – kontráztam rá.
- Hát abban biztos lehetsz, hogy nálad többször volt olyan alkalom, mikor…
- Jaj, kérlek! Hagyd a nagydumás szöveget, mert untat! – még ásítást is imitáltam, és látszólag mind a beszólásom, mind az, hogy egyáltalán közbeszóltam rettentően bosszantotta.
- Egy ilyen boszorkánnyal lakjak együtt? Ne már! Elcseszi a fősulis éveimet!
- Ahogyan őfelsége-én-mindent-jobban-tudok-uraság is az enyémet! – förmedtem rá.
- Srácok! – kiáltott közbe Dora, enyhe mosollyal az ajkian. – Fogadjátok el! A házirendben benne van, hogy a tanulóinknak abban a szobában kell lakniuk, ahova beosztjuk őket. Nem volt több hely lányok mellett, úgyhogy megkaptad őt! – pillantott rám és a srácra mutatott.
- Szóval én vagyok az egyetlen…
- Akinek egy ilyen hárpiával kell élnie? – fejezte be a mondatot helyettem a „pasi”.
- Én hárpia? És akkor te mi vagy? Te beképzelt majom!
- Miért vagyok az? Csak mert nem akarok egy kislánnyal lakni? – csattant fel.
- Nem vagyok… - már épp kiabáltam volna vele egy sort, mikor Dora kisétált a pult mögül, és egyik kezét az én, másikat a srác vállára tette. Mindketten zihálva és dühösen pillantottunk felé. Legszívesebben azonnal megfojtottuk volna a másikat egy kanál vízben.
- Szobatársak! – mondta határozottan. – Ez van, bármit is mondotok, nem fog változni a helyzet! A/503-as szoba – Mike Shinoda – pillantott a srác felé. – Ő itt Sarah Wood, Sarah – itt felém nézett. – Ő itt Mike – biccentette a fejével a srác, azaz Mike felé, majd halál nyugodtan visszaállt a pult mögé.

Villámokat szóró szemekkel néztem bele a sötét szempárba, ami szintén nem volt túl barátságos. Mi lesz itt még? Mi jöhet még? Mike Shinoda, a szobatársam. Csak remélhetem, hogy nem nyír ki álmomban! Bár ezt meg tudom előzni… Ha én fojtom meg előbb egy párnával… Istenem segíts! Miért kezdődik ilyen jól az első főiskolai évem?

Kissé csalódottan battyogtunk vissza a szobánkba. Persze Mike gyalog, én meg lifttel, de így is egyszerre értünk fel. Az ajtóban elég fájdalmas képet vágott, de volt olyan udvarias, hogy kinyitotta nekem azt és előre engedett. Na, legalább annyi látszik, hogy nem barlangban nőtt fel! Eme eszmefuttatásomon jót mosolyogtam, majd belépve a szobába megálltam a helyiség közepén. Mindenhol a mi cuccaink voltak, igaz, hogy az enyém még nagyjából egy kupacban, ahova leejtettem őket.

- Ha jól látom, a bal oldalt már elfoglaltad – pillantottam a bal oldali asztalra, hiszen az ágyakon szintén az ő cuccai voltak.
- Ó, hát… - itt kissé álmosan pislogott felém. – Ha szeretnéd a bal oldalt, akkor…
- Nem, köszi! Nekem tökéletes lesz a jobb is! – szabadkoztam, és elkezdtem a cuccaimat a jobb oldalra halmozni. Mike is elvitte újdonsült ágyamról a dolgait, majd elkezdtünk rendezkedni.

Elég lassan ment a dolog, mert bár a szoba egyáltalán nem volt kicsinek mondható, de valahogy mindig egymásba botlottunk. Nem értettem, hogyan lehetséges ez, de hát nem tehettem róla. A polcok hülyén voltak elrendezve, és mindketten mindig ugyanazt a helyet szemeltük ki. Ez még annyira nem is volt gond, mikor ő a könyveit, és a festőcuccát pakolgatta a sminkem mellé, de a szekrénnyel már voltak problémák.

- Na jó, tiéd a bal oldal és enyém a jobb! – mondta, mikor ott álltunk egymás mellett a nyitott ajtajú gardróbszekrényünk előtt.
- Hát ez kurva logikus, végülis nem is én alszok a jobb oldalon! – dohogtam.
- Most mit akadsz ki? A szekrény nincs középen a szobában, hanem az én térfelemet foglalja el! Akkor meg nem mindegy? – dörrent fel türelmetlenül.
- Jól van na! Le ne harapd a fejem… Jesszus! – megcsóváltam a fejemet. – Mi bajod van? – kérdeztem halkan, de nem figyeltem rá. Költői kérdésnek szántam, de ő megint kihasználta a helyzetet, hogy bosszanthasson.
- Az, hogy egy csajjal kell együtt laknom, aki a pólóim mellett fogja tartani a nagymamibugyijait!
- Hát… nem ott akartam tartani, de ha már ennyire emlegetted őket… - vigyorogtam rá gúnyosan, majd előkaptam a tangáimat a táskámból és ahogyan mondta, odahajítottam a farmerjai mellé őket. Nagyot sóhajtott, majd követte tekintetével a mozdulatomat. Ahogyan észrevette hogy nem éppen „nagymamibugyit” hordok, elkerekedtek azok a barna szemek és inkább elfordult. Azonban még láttam, ahogyan felhúzva a szemöldökét megejt egy kis mosolyt. – Én is így gondoltam!

Kis morgásomra nem reagált, csak csendesen tovább pakolgattuk a cuccainkat. Nem terveztem, hogy én most akkor a fehérneműimet fogom neki mutogatni, de hát ő provokálta ki. Azt meg már nem engedte a büszkeségem, hogy elpakoljam valami eldugottabb helyre a vérvörös, fekete, fehér és kék tangákat, így otthagytam őket.

Mike sokkal előbb végzett, mint én – talán, mert a végén szabályosan úgy hajigálta be a cuccokat egymás hegyére-hátára -, majd elterült az ágyán, és lehunyta a szemeit. Pár percig csendesen tettem-vettem tovább, majd meghallottam az egyenletes, nagyon halk szuszogást. Elaludt.
Tekintetem arrafelé vándorolt, ahol ő feküdt és önkéntelenül is jobban szemügyre vettem.
A vékony, fekete keretes szemüveget most is viselte, s hosszú szempillái néha meg-megrezzentek. Lehet, hogy álmodott is valamit. Mondjuk azt, hogy nem egy lányt, pontosabban nem engem kapott szobatársnak. Lehet, hogy annak a szőke cicababának jobban örült volna, aki ma itt volt nála. De tulajdonképpen tök mindegy, mert nem tudunk változtatni a helyzeten.
A fekete póló alatt egyenletesen emelkedett és süllyedt a mellkasa, a nyakában lévő ezüstláncok pedig kicsúsztak oldalra. Az egyiken volt egy medál, ami méghozzá egy katonát ábrázolt. Nagyon megtetszett, és közelebb akartam lépni, hogy titokban megleshessem, de nem néztem a lábam elé, és belerúgtam az egyik olyan táskámba, amiben anya üvegedényei voltak. Azok hangosan megcsörrentek, Mike szemei pedig kipattantak. Éreztem, ahogyan az arcom lángolni kezd a pírtól, mert olyan érzésem volt, mintha lebuktam volna. Ő azonban csupán egy futó pillantást vetett felém, majd kínjában nagyot nyögött.

- A királykisasszony nem tud kussban pakolni? Olyan vagy, mint egy elefánt a porcelánboltban, bassza meg! – morgott dühösen, és olyan ábrázattal bámult a plafonra, mintha valami idióta hülyegyerek fejébe akarta volna beleverni a szorzótáblát.
- Királykisasszony? – kérdeztem vissza. Persze, vissza is vághattam volna valamivel, ha épp nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy lenyugtassam magam a majdnem lebukás okozta izgalmak miatt.
- A folyosón még tök ki voltál akadva a kislány megszólítás miatt! – pillantott fel rám. – Skizofrén vagy, Sarah? Mert akkor jobb lesz, ha megmondod, és nem lepődök meg, ha egyik nap még előttem térdelnél a másik nap pedig csajok szoknyája alá leskelődnél!
- Hogy te mekkora seggfej tudsz lenni! – igen, tényleg az volt. Nyoma sem volt annak a srácnak, aki illedelmesen, majdnem kedves mosollyal az arcán beengedett maga előtt az ajtón. Na akkor ki a skizo?
- Ja, ja az vagyok! – bólogatott. – Csak halkítsd le magad, Királylány! – királylány… Remélem egyszer megmarad egyetlen megszólításnál!
- Vedd le a szemüveged! – böktem oda neki, de nem pillantottam rá, mivel éppen az oldalára fordult, nekem háttal, ezzel is jelezve, hogy nem kíván velem többet beszélni.
- Hm? – nyögött fel kérdőn.
- Ah… - most mit értetlenkedik? Talán süket, vagy mi van? Odatrappoltam az ágyához, s mikor felnézett rám, lekaptam a szeme elől a szemüveget, összehajtottam és az éjjeli szekrényére tettem.
- Öhm… köszi! – motyogta, de én csak a fejemet ráztam. Látszólag eléggé nehezére esett kimondani ezt a kis szót.
- Ja! – vetettem oda, majd visszaindultam pakolni, mostmár halkan, vigyázva, és lemondva arról, hogy megnézzem a nyakában lógó medált.

Mike egészen mélyen alhatott, mert véletlenül majdnem levertem a kislámpámat, amit hoztam otthonról az éjjeliszekrényhez, és csak nagy szitkozódva tudtam elkapni, de ő nem ébredt fel. Ezt jó jelnek vettem, mert így már bátrabban pakolásztam, és nemsokára el is készültem. Minden el volt pakolva, és még maradt hely a könyveknek és a mappáknak is, amiket esetleg be kell majd szereznem az év során. Anyának küldtem egy üzenetet, hogy minden rendben van velem. Azt, hogy egy sráccal lakok együtt, ráérek később is elpanaszolni nekik.

Később kiderítettem, hogy két szobának van egy közös fürdője. Tehát úgy volt a folyosó, hogy szoba-fürdő-szoba, szoba-fürdő-szoba. Ez viszonylag jó dolog volt, hiszen csak négyen használtunk egyet, az már más kérdés volt, hogy hálóingben kellett végigcsattogni a folyosón. Oké, annyira sokat nem, mivel körülbelül hat méterre volt a két ajtó egymástól, de azért aki akart, az megnézett ennyi idő alatt is. A nagy felderítés alatt megismertem a másik két pasit, akikkel együtt osztozkodtunk a fürdőn. Caleb és Ryan voltak a legmelegebb de legkedvesebb pasik akikkel eddig valaha is találkoztam. Nagyon aranyosan felajánlották, hogy nyugodtan átmehetek hozzájuk, amikor Mike kiakaszt. Persze nem panaszkodtam nekik, csupán mikor rákérdeztek, hogy milyen egy sráccal lakni, elhúztam a számat. Ebből már levágták, hogy nem egy leányálom. Azt azért még hozzátették, hogy kopogjak a biztonság kedvéért, mielőtt bemennék hozzájuk. Ezen csak nevettem.

Hét körül zuhanyzáshoz készülődtem, mikor is kopogtattak az ajtónkon. Nem tudtam, hogy ki lehet az, de igyekeztem olyan gyorsan odaszökkenni, és kinyitni, amilyen gyorsan csak tudtam, mert nem akartam, hogy Mike felébredjen és lecsesszen. Nem féltem tőle, csak sokkal édesebb volt így csendben.

- Hello! – köszöntöttem a szőke cicát, aki hatalmas, kék szemeivel nem is engem figyelt, hanem befelé kukucskált a szobába.
- Csá, Mikehoz jöttem! – cseppet sem nyerte el a tetszésemet az a hangnem és modor, amit velem szemben megütött.
- Alszik, jobb, ha nem zavarod! – tettem a kezemet az ajtókeretnek, mivel már lépett is volna el mellettem.
- Nekem szabad! – vetette oda nekem, majd hosszú sörényét az egyik vállára simította és átbújt a kezem alatt. – Szia, te hétalvó! – rikkantotta el magát, és úgy ahogy volt, Mikera vetette magát. Szegény, most kifejezetten sajnáltam, mert úgy riadt fel, mintha üldözték volna álmában.
- Basszus, Nica, ne már! – nyöszörgött, és megpróbálta legördíteni magáról a csajt, aki viháncolva lefordult mellé az ágyra.
- Na megyek fürdeni! – dörmögtem.
- Várj Sarah! – szólt utánam Mike, és ahogy visszafordultam, láttam, ahogyan felveszi a szemüvegét, és felül az ágyán. A csaj meg vigyorogva nézte őt.
- Na lökjed! – motyogtam, és a pizsamámat meg a törölközőmet a vállamra lendítettem.
- Ő itt Monica Wales, Nica ő a szobatársam, Sarah…öhm… akárki – fintorogtam egyet Mikera, mivel kedvesen elfelejtette a nevemet.
- Wood. Nehéz ezt megjegyezned, igaz?
- Az. Na, szóval szokd meg, hogy Monica sokszor megfordul felénk…
- Fantasztikus! Csak a szőke loboncát ne hullassa az ágyamra! – figyelmeztettem őket, majd meg sem várva a választ, vagyis a csípős megjegyzést, kisiettem a szobából.

Monica, hát ez nagyszerű! Ennél a libánál még a liftes csaj is jobb lenne! Reméltem, hogy nem járnak, vagy nem tervezik, mert ha tényleg el kéne viselnem, hogy ő tölti be Mikenál a barátnő státuszt, akkor kiugranék az ablakon.
Útban a zuhanyzó felé összefutottam Calebbel, aki kifaggatott, hogy mi a helyzet most. Látszólag nagyon élvezte, hogy én ilyen szorult helyzetbe kerültem, mert szolgáltattam neki egy kis izgalmat. Nagyokat nevetett, és ellátott pár jó tanáccsal. Vagyis inkább fegyvernek mondanám. Félelmetes pasi volt, de rettentő jópofa.
Zuhanyzás után belefutottam egy csapat lányba, akik bulizni invitáltak. Kicsit fáradt voltam, és egész szar napom is volt, de nem akartam kihagyni az első bulit, így rábólintottam. Elmondták, hol lesz a banzáj, majd egy üveg vodka és egy üveg narancs kíséretében tovább galoppoztak az emeleten. Valamiért a vodkásüvegben sokkal kevesebb volt már, mint a másikban. A szobába lépve Mike-ot egy szál alsónadrágban találtam.

- Ó jesszus, bocsi! – azonnal eltakartam a szememet a kezemmel, és nekidőltem a becsukott ajtónak.
- Semmi gond – mormogta. – Van egy olyan érzésem, hogy látjuk még egymást így…
- Ó, persze! – bukott ki belőlem a gunyoros megjegyzés.
- Ne tagadd, hogy tetszett, amit láttál! Túl átlátszó vagy, Királylány! – hallottam a hangján, hogy mosolygott. Na igen, most igaza volt. Kivételesen. Tényleg jó volt megnézni őt, és tetszett, amit kaptam. Fehér bőre volt, és irtó szexi csípővonala. Nem volt kimondottan izmos, de túlsúlya sem volt. Olyan pont fogdosni való. Így hirtelen, abból a két másodpercből csak ennyit tudtam leszűrni.
- Hát jó… - megvontam a vállamat, majd elvettem a kezemet a szemem elől. Még mindig egy szál szürke, kissé feszülős alsóban vigyorgott rám. Nagyot nyeltem, majd kényszerítettem magam, hogy elnézzek róla. Nőből vagyok, nem csoda, hogy így hatott rám. Ráadásul, ami csak még jobban felizgatott, az a nyaklánca. Ott virított a mellkasa közepén, nekem pedig kedvem lett volna körberajzolni ujjaimmal a kis katonát a bőrén.

Nem igazán izgattam magam, hogy már pizsamában voltam. Lazán hátat fordítottam neki, és lepillantva az ágyamra vigyorogva konstatáltam, hogy az érintetlen. Helyes, semmi keresnivalója itt egy szőke ciklonnak. Szóval mivel készülnöm kellett volna, így egyetlen mozdulattal lekaptam magamról a felsőmet. Oké, onnan, ahol ő állt, csupán a meztelen hátamat láthatta, de ha egy kicsit arrébb megy… Gyorsan felkaptam a párnám mellett heverő melltartót, és felhúztam.

- Készülsz valahova? – kérdezte. Gonoszan megnyaltam az ajkaimat, majd elfojtva a vigyoromat, felé fordultam. Igen, határozottan erre a zavart tekintetre számítottam. Azért mégiscsak egy félig meztelen nő állt előtte.
- Igen. A Sonicban lesz buli. Te? – most már sajnos volt rajta póló. Viszont nadrág nem, és meg kellett jegyeznem magamban, hogy jó lábai voltak.
- Próbám lesz – mormogta halkan, s lekapva rólam a pillantását, leült az ágyra, és a zokniját kezdte húzni.
- Milyen próbád? Csak azt ne mondd, hogy balettezel, mert akkor hajlandó vagyok kihagyni a partit, és megnézlek! – gonoszkodtam, mire felhorkantott.
- Nem balettezem, de ahogy elnézem te sem. Inkább lennél jó valami bajor csaposlánynak… - itt látványosan a melleimre nézett. Hát, Isten adott nekem jó alakot, tehettem én róla? Kajánul elvigyorodott, majd levette a szemüvegét.
- Na valld csak be, hogy neked is tetszik, amit látsz! – mosolyogtam rá gúnyosan, mire felcsillant a szeme.
- Nekem is? – nyomta meg az ’is’ szót. A büdös picsába! Elárultam magam!
- Nyelvbotlás… - hadartam rögtön, és inkább elfordultam tőle. A takarómat lerántottam az ágyról és magam elé terítve lehuppantam az ágyra.
- Aha, persze! – nevetett fel, majd magára húzta a három számmal bővebb farmerját, felkapta a kulcsait és a pénztárcáját, a zsebébe dugta, aztán a szemüvegét is felvette. – Na, majd jövök – odalépett az ajtóhoz, kinyitotta, majd kilépett a küszöbön kívülre. Hirtelen visszanézett rám, és hangosan még hozzátette: - Sarah, ha lehet, ne nedvesítsd össze az ágyamat! Kényeztesd magadat máshol!
- Te szemét… - bukott ki belőlem az első gondolat, és megfogva a párnámat, felé hajítottam, ami elől persze kitért. – Basszus, ezt még nagyon megbánod! – kiáltottam utána, mikor megálltam az ajtóban. Ő már a folyosó másik végéről intett vissza. Jó gyors a szemétládája, az tuti!

Cseppet sem volt ám kellemetlen, hogy vagy tíz környező szoba ajtajából pillantottak felém, röhögő görcstől roskadozva. Én meg ott álltam magam előtt egy takaróval, amit a mellkasomhoz szorítottam. Hát, ebből már nem mászok ki! Most mindenki azt hiszi, hogy Mike ágyán éppen… Ah, a francba! Ezt még nagyon megbánod, Mike! És ez még csak az első napunk volt…