A Jedik és a Sithek barátsága

"A barátok olyanok, mint a csillagok. Nem mindig látjuk őket, de tudnunk kell, hogy léteznek."
(Alan Alexander Milne)



23. fejezet

Valamikor kora délután ébredtem fel arra, hogy a szemembe süt a nap. Nem igazán tudtam világosban aludni sosem, így ez most sem ment. Gondoltam rá, hogy kikászálódok az ágyból, odamászok az ablakhoz, elhúzom a sötétítőket és visszafekszem Mike mellé, de végül csak a kikászálódok rész jött össze teljesen. Mindenesetre besötétítettem ugyan, de már nem bújtam ágyba. Ha én egyszer felébredek, akkor nehezen alszom vissza. Vagy legfőképp sehogy sem.

Drága párom úgy aludt, mint a medve télen, így hagytam is. Eléggé kimerítő napok vannak a háta mögött, és amúgy is ráér még. Csak holnap indulok haza, így lesz még időnk együtt lenni egy kicsit.

Kimentem a nappaliba, és előkotortam a táskámból a fogkefémet, majd lábujjhegyen átosontam a hálón keresztül a fürdőbe.
Ez a helyiség is gyönyörű volt, és egy kicsit csak álltam ott és néztem körbe-körbe. Én nem voltam hozzászokva az ilyen helyekhez, hiszen nem sűrűn jártam négy meg ötcsillagos szállodákba. Nos, az igazat bevallva, sosem.

Megmosakodtam, majd beálltam a zuhany alá, és egy darabig csak álltam ott, homlokomat a csempének nyomva, és igyekeztem nem gondolni semmire.
Na jó, egy idő után elképzeltem, ahogyan Mike mögém lép, és eltöltünk pár kellemes percet együtt is itt, de ez nem történt meg. Persze tudom, ne legyek telhetetlen azok után, amit elalvás előtt műveltünk egyszer… kétszer… majd harmadszor is. Ezen elvigyorodtam.

Hiába veszekedtük végig az egész estét, imádtam az egészet. Most, hogy már mindent megbeszéltünk az egész csak egy viccnek tűnt. Ám muszáj volt újra végiggondolnom ezt az egészet!
Először is totál kiakadt azon, hogy nem mondtam el neki. Jó, hát ezentúl mindenről beszámolok majd. Ezzel nem lesz gond igazából, mert amúgy sem szoktam titkolózni előtte.
Aztán ott volt az, hogy a többieknek elmondtam. – Gondolkodtam itt már, miközben a nappaliban kotorásztam a táskámban, valamilyen ruha után. – Ezzel van a legnagyobb bajom. Most akkor nem is beszélhetek meg velük semmit? Nem mintha titkolózni akarnék, de hát ők a barátaim. Vagy várjunk csak! Most akkor az én barátaim, vagy az övé? Vagyis hát tudom, hogy mindkettőnké, csak hát… Ó, jaj Rebeka! Hagyd ezt abba, mert fel fog robbanni a fejed!
Erről majd beszélek vele, ha felébredt…

Felöltöztem, majd egy pillanatra megálltam és elgondolkoztam, hogy most mit is csináljak. Mivel éreztem, hogy éhes vagyok, ezért elindultam le a hotel éttermébe. Rendelhettem is volna, de inkább jártam egyet, ezzel is megmozgatva kicsit az izmaimat.

Lent egészen sokan voltak, de nem is csodálkoztam, hiszen mindenki ebédelt. Egy pillanatra megijedtem az étterem ajtajában ácsorogva, hogy ugyan mi lesz most? Lejöttem egyedül, itt meg mindenki japán. Mármint nem mindenki, de majdnem. Jó, oké, biztos tudnak angolul, de mi lesz, ha nem tudom magam megértetni velük?

- Na mi van babám? Az ajtóban is be akarod dobni a szunyát? – suttogta valaki hátulról a fülembe, amin csak elnevetettem magam.
- Meddig fogsz még haragudni? – fordultam vele szembe. Egy fehér pólót viselt, amin valamilyen kép volt középen. Így hirtelen azt mondtam volna, hogy egy város képe, de nem biztos. Meg egy sötét farmer, ami igencsak szűk volt, kihangsúlyozva ezzel formás hátsóját. Amit persze csak akkor nézhettem meg, mikor elment mellettem. Elkapta a kezemet és magával húzott egy asztalhoz, ahol már ott volt Joe és Brad is.
- Nem tudom, amíg élvezem! – villantott csibészes mosolyt. Most értettem csak meg igazán Talinda félelmét, hogy esetleg Chez megcsalja. Nem azért, mert el tudtam volna képzelni róla, hanem mert irtó helyes pasi volt! Az én szememben persze mindig is Mike lesz a világ legszexisebbje, de ami jó, azt el kell ismerni.
- Sziasztok! – köszöntem a srácoknak, majd leültem Chez mellé.
- Sikerült megbeszélnetek? – kérdezte Joe, mikor köszöntöttek egy-egy kedves szóval.
- Hát… van még valami, amiről majd beszélni szeretnék vele… de igen.
- És mi az? – kérdezte kíváncsian Chester, de azért ki sem bújt az étlapból. Ezen csak mosolyogtam.
- Hát… Pont erről! – értetlen arckifejezésüket látva inkább elmagyaráztam. – Hogy az volt a baj forrása, vagyis az is, hogy nektek, pontosabban Davenek és neked – pillantottam Bradre – elmondtam ezt a dolgot, és neki nem. Én úgy gondoltam, hogy… - itt jött a kínos része, és kicsit el is pirulhattam, mert éreztem, hogy ég az arcom. Elhallgatásom okán Chez is felnézett rám, és kérdőn pislogott felém. – Szóval én… én egészen úgy tekintek rátok, mint a barátaimra. Nagyjából csak ti vagytok nekem, meg Ella, de ő más tészta… És kinek mondjam el a dolgaimat, ha nem a barátaimnak? Persze, tudom, hogy ez össze sem hasonlítható azzal, hogy Mike titeket mióta ismer, és hogy mennyire jóban vagytok, egyszerűen csak… - nem tudtam igazából jól megfogalmazni, amit szerettem volna, és ez rettentően bosszantott. Csak hebegtem ott, gondolom totál vörös arccal, és nem mertem egyikükre sem nézni.
- Jaj, nézzétek, de aranyos! – cukkolt Chez. – Bár nem csodálom, hogy zavarba jössz, mikor én is az asztalnál ülök! – erre csak felnéztem rá, és összeszűkítettem a szemeimet. Erősen koncentráltam, amit ő is észrevett. – Mit csinálsz? – kérdezte óvatosan.
- Jelenleg megpróbállak megfojtani a Jedi erőmmel! – válaszoltam, s továbbra is összepontosítottam.
- Hű, Mrs. Darth Vader… Mike tényleg jól választott! – hallottuk a hangot a hátunk mögül, s ahogyan arrafelé néztünk, megpillantottuk Phoenixet és Mike-ot.
- Bekka ifjú Jedi, sokat kell még tanulnia! – legyintett vigyorogva Mike, majd lehajolt hozzám, és egy csókot nyomott a számra. – Eltűntél! – suttogta, de közben mosolygott. Jaj, olyan helyes volt! Még most is alig tudtam elhinni, hogy tényleg egy pár vagyunk.
- Nem muszáj a Sötét oldalra állnia! Mi még visszacsábíthatjuk, és akkor neked véged! – nézett Brad Mikera. Közben ők is helyet foglaltak az asztalnál, ami bár négy személyes volt csupán, hatan is tökéletesen elfértünk.
- Miből gondolod, hogy elpártol mellőlem? – látszólag az én Kicsi Szívemet nem zavarta, hogy Darth Vadernek tartják. Bár gondolom, tudta eddig is.
- Még van benne jó, érzem! – Brad egy pillanatra lehunyta a szemét, és bólintott. Én csak vigyorogtam rajtuk. Ezek nem normálisak! De én így szerettem őket.
- Köszönöm! – nevettem fel. – De bármi is legyen… És Mikekal tartok! – kezemet az említett combjára csúsztattam, s fejemet a vállára hajtottam. Jelenleg el sem tudtam volna képzelni jobb helyet és társaságot, mint ez.
- Azért mi mindig a barátaid maradunk! – pillantott rám Brad, utalva arra, amit elkezdtem mondani nekik.
- Igen, ebben biztos lehetsz! Ránk számíthatsz! – Chester a „reggel” folyamán most volt először komoly. Ahogyan a sötét szemekbe néztem, tényleg egy igaz barátot fedeztem fel ott.
- Tudom – bólintottam. Még néhány másodpercig néztünk egymás szemébe, majd mivel jött a pincér, leadtuk a rendelésünket.

Hát az tuti, hogy rajtunk nagyot kaszáltak, mert mindenfélét összerendeltünk. Közben Rob is csatlakozott, így már heten voltunk, mint a gonoszok, bár ez nem is számított. Jó kis társaság voltunk, sokat nevettünk, és sosem unatkoztunk. Egész ebéd alatt, egyetlen csendes perc sem volt. Valaki mindig beszélt, én pedig annyit röhögtem rajtuk, hogy alig tudtam rendesen befejezni az ínycsiklandó étel bekebelezését.

- Fred és a többiek szerveznek ma valamilyen bulit! – mondta Rob a liftben. – Megyünk, nem? – nézett végig mindenkin.
- Milyen buli lesz? – pillantottam rá.
- Hát… nem messze innen van egy klub, azt bérelték ki, és sokan lesznek helyiek is, de jegyes… szóval olyan nyolcvan ember tudott belépőt venni.
- Biztos jó lesz, a srácok tudnak ám szervezni! – vigyorgott Chez.
- De mégis milyen buli ez? Mármint… értitek… - ők mégiscsak rock sztárok, nem tudtam, mire számítsak.
- Olyan zenékkel, amik máshol is mennek, és fülledtebb szokott lenni a hangulat, mint az egyetemi bulikon otthon! – mondta mintegy mellékesen Joe.
- Honnan tudod te, hogy milyenek az otthoni bulik? – fordultam felé, mire körülöttem mindenki felröhögött, még maga Joe is. – Na jó, lehet, hogy nem akarom tudni! – mosolyogtam, közben pedig Mike hátát simogattam.
- Legyen elég annyi, hogy tele lesz a hely ázsiai cicababákkal…
- Meg cicafiúkkal – rötyögött Dave, amin már én is elnevettem magam.
- Jaj, ti veszélyesek vagytok! – nyöszörögtem, mikor megállt a lift, és a többiek kiszálltak.
- Tízkor gyülekező nálam! – szólt még vissza Brad, mire bólintottunk.
- Hm, ezt vártam! – motyogta Mike, s mielőtt még a liftajtó rendesen becsukódhatott volna, vagy én feleszmélhettem volna, máris a lift falának nyomott és megcsókolt.

Ujjai a pólóm alá siklottak, és belemarkolt a csípőmbe. Kedvem lett volna az ölébe ugrani, és itt helyben szeretkezni vele, de a lift halkan csengett egyszer, jelezvén, hogy megérkeztünk, így kénytelenek voltunk elválni egymástól. Nem volt több tíz másodpercnél, amíg csókolt, de így is levegőért kellett kapkodnom.
Párat pislogtam és már a szobánkban is voltunk. Jobban mondva az ágyon, mivel Mike olyan hévvel támadott le, hogy azt sem tudtam, miként araszoltunk át a nappalin, és hogyan zuhantunk a puha párnák és takarók közé.

Az ajkai és nyelve nedves csíkot húztak a nyakamon, ujjaival lejjebb húzta a pólóm nyakát, hogy aztán csókot hintsen a kulcscsontomra, majd a melltartóm is lejjebb csúsztatta, hogy aztán ott csókolhasson tovább.
Nem mondom, elég nehéz volt gondolkodni, miközben ezt csinálta, de eszembe kellett, hogy jusson, hogy én bizony nem hiába adtam ki annyi pénzt a Plázában, mielőtt eljöttem.

- Mike… - nyögtem a nevét, miközben ő már a pólóm levételével ügyködött.
- Hm? – morogta a bőrömbe, majd egy kissé beleharapott a vállamba.
- Ah, jézusom… - sóhajtottam fel, amire ő csak elvigyorodott, éreztem. – Van… Van valamim a számodra! – szusszantottam végül. Felnézett, egyenesen a szemembe, majd kezemet az ágyékához vezette, és fojtott hangon megszólalt:
- Nekem is! – vigyorgott. Végigsimítottam nadrágba bújtatott férfiasságán, és már én sem gondoltam komolyan, hogy akár egyetlen centit is eltávolodok tőle.
- Végülis… - sóhajtottam, miközben kigomboltam a nadrágját, míg ő perzselő tekintetét az arcomon járatta. – Ha egyáltalán nem alszunk, mielőtt elindulunk innen, akkor meg tudom mutatni később is…
- Nagyon helyes! – bólintott, majd újra megcsókolt.

Estig nem is pihentünk, csak azzal voltunk elfoglalva, hogy szeressük egymást. Nem tiltakoztam Mike ostromai ellen, hiszen nekem is nagyon hiányzott már, hogy újra érezhessem őt. Ahogyan megcsókol, ahogyan ujjai végigsiklanak a bőrömön, vagy ahogyan rám pillant egy-egy szeretkezés alkalmával.
Ezek mind olyan dolgok, olyan pillanatok, amiket sosem fogok elfelejteni, mégis sokkal erőteljesebb az érzés, ha nem csak az elmémben kell lejátszanom magamnak, hanem érezhetem is.

Olyan hét felé járhatott az idő, mikor már csupán csak feküdtünk egymás mellett az ágyban. Én félig felkönyököltem, és Mike arcát figyeltem, ahogyan lehunyt szemekkel pihegett. Nem tudtam megállni, és ujjaimmal végigsimítottam az orrán, majd a szakállán, az ajkain, az arcán, a szemein és a homlokán. Olyan tökéletes arca volt – legalábbis az én szemléletemben -, hogy az szinte már bűn volt. A női társadalommal szemben biztosan, hiszen Mike csak egyetlen nőé lehetett, mert csak egy volt belőle, így a többiek hoppon maradtak. És mekkora szerencse, hogy pont hozzám tartozik! – mosolyogtam magamban.

- Beszélnünk kellene… - suttogtam végül, mikor rászántam magam, hogy megszakítsam a tökéletesnek tűnő pillanatot.
- Miről szeretnél beszélni? – pillantott rám azokkal a nagy, barna szemeivel. Jaj, úgy, de úgy imádtam!
- Arról, amiért veszekedtünk.
- Én tényleg sajnálom, hogy olyan… - kezdte, de most nem azt vártam, hogy megint bocsánatot kérjen.
- Tudom, tudom. De… Szóval… - jaj, de nehéz ezt megfogalmazni. – Nekem nem igazán vannak barátaim itt kint, mármint Los Angelesben. Ella és a csajok ugyan nagyon jófejek, de velük mégsem szeretném megbeszélni azt, ami kettőnk között zajlik. Legalábbis nem olyan részletesen – erre bólintott, majd ő is felkönyökölt, velem szemben. – Lexivel persze mindent meg tudok beszélni, de valahogy vele sem az igazi. Ő eléggé… nyers és kritikus néha. Megvan a maga stílusa, ami még engem is elriaszt. És most… Szóval most itt volt a lehetőség, hogy valamit megvitassak Braddel és Davevel. És őszintén szólva, pont jó is volt, hiszen ők ismernek téged a legjobban. Neked viszont ez probléma volt, és…
- Á, értem, hová akarsz kilyukadni! – mosolyodott el. – Ők ugyanúgy a te barátaid is, mint nekem. Bármit megbeszélhetsz velük!
- De nem szeretnék mégegyszer ekkora vitát emiatt!
- Nem lesz, ígérem. Tudom, hogy hülyén jött ki, és talán részben igazad volt. Tényleg zavart, hogy Anna összejött valakivel, de nem azért, mert szeretem őt – végigsimított az arcomon, és közelebb araszolt hozzám. – Egyszerűen csak furcsa volt, hogy úgy lépett tovább, hogy nekem nem mondta. Mert én az elejétől fogva tisztán játszottam, és bemutattalak neki, ő meg… Ott van Otis. Ő az én fiam is, és ha valakit a közelébe enged, akkor tudnom kellene róla szerintem. Vagy… Szerinted? – kissé bizonytalanul pillantott rám, s éreztem, hogy most komolyan számít a tanácsomra.
- Ez természetes. Hogy tudni akarsz róla, hogy van valakije. De Otist nem veheti el tőled senki! Én is nagyon szeretem, habár nem az én fiam. De… Mivel a tiéd, a te gyermeked, így majdnem olyan, mintha kicsit az enyém is lenne.
- Szeret téged! – kuncogott fel, majd egy csókot nyomott a számra.
- Én is őt! Aranyos gyerek… De azt már Annával kell lerendezned, hogy ez az új pasi milyen szerepet játsszon az életében. Mert végülis én nagyon hirtelen jöttem, gondolj csak bele! – pillantottam fel rá. – Én már akkor megismertem Annát, mikor másodszor találkoztunk.
- Harmadszor! – javított ki, amin elvigyorodtam, de ráhagytam a dolgot.
- Előtte nem is említettél neki, és aztán szemtől szemben ott álltunk… Ez furcsa lehetett.
- Miért, az jobb, hogy bujkál előlem a pasival?
- Bujkál? Lassan három hete nem voltál otthon, Szívem! – nevettem fel.
- Oké, ez igaz! – mosolyodott el ő is. – Igazad van. És a srácokkal azt beszélsz meg, amit csak szeretnél!
- Biztos?
- Igen, biztos! – bólintott, majd újra megcsókolt. – Egyébként, van egy meglepetésem neked! – suttogta a fülemnél, én pedig elvigyorodtam.
- Megint? – kérdeztem kacéran.
- Nem az! – nevetett fel jókedvűen. – De ha benne vagy még egy menetben, akkor utána megejthetjük azt is! – nézett rám parázsló szemekkel, majd közelebb hajolva végignyalta az ajkaimat.
- Hm… Benne vagyok – sóhajtottam.
- Na figyelj! – szakadt el tőlem, majd benyúlt az éjjeliszekrénye fiókjába, hogy aztán egy borítékot adjon át. Mosolyogva feltéptem, majd előhúztam belőle az ajándékom.
- Ez most komoly? – kérdeztem szájtátva, kissé meghökkenve.
- Nekifuthatunk megint a háborúnknak, nem? – kérdezte vigyorogva, mire csak rosszallóan megcsóváltam a fejemet.
- Hát bármilyen háborúba belekeverednék, ahol te is ott vagy… - motyogtam, s még mindig csak pislogtam meglepetten.
- Tudom, hogy ez megint azt jelenti, hogy kimaradsz az egyetemről, és hogy napokat kell utaznod, de ez az utolsó, ami ilyen messze lesz. És imádod a Forma-1-et, szóval…
- Megint egy csomót költöttél! – pillantottam fel rá. – De persze, ráveszem Johnt, hogy helyettesítsen! – mondta mosolyogva, majd közelebb csúsztam hozzá, és magamhoz öleltem.
- Köszönöm! – mormogta a hajamba.
- Nem, én köszönöm! – nevettem fel. Megint én kaptam hatalmas ajándékot tőle! – Akkor Szingapúr? – vigyorogtam rá.
- Akkor Szingapúr! – bólintott, majd ismét elfeküdt az ágyon.
- Mindig is szerettem volna eljutni oda!
- De most nem alhatsz be koncert alatt, mert Chester kicsinál! – figyelmeztetett. – Meg én is örülnék, ha…
- Biztos lehetsz benne, hogy végig fogom tombolni az egészet! – mellébújtam, s lehunytam a szemeimet. – Olyan jó lesz! Tudod, hogy imádlak téged nézni!
- Igen, még a végén zavarban is leszek! – kacagott.
- Te? Soha. Amit a színpadon művelsz, az valami… valami olyan dolog, amire más képtelen lenne. És már rettentő kíváncsi vagyok rá, hogy milyen ez az egész élőben! – mosolyogtam rá, majd fölé másztam és az ölébe ültem.
- Készen állsz? – kérdezte, közben ujjai már a csípőmet simogatták.
- Veled? Bármikor!