Szingapúrban

Sziasztok!
Jaj, végre meghoztam. Sajnálom, hogy ilyen későn, de ez az egyetemesdi... kiviszi a hajam! Aki esetleg rászánná magát, annak megköszönném, ha még voksolna rám itt: Blogverseny.
Jó olvasást!



"A legjobb amit tehetsz, hogy keresel egy olyan embert, aki pont olyannak szeret, amilyen vagy. Jókedvűen, rossz kedvűen, szépen, csúnyán, csinosan, akármi. Keresd meg aki elhiszi, hogy a nap is érted kel fel. Mellette érdemes kitartani."



26. fejezet

Amikor megpillantottam őt a reptéren, azonnal futásnak eredtem. Nem számított, hogy rengeteg ember néz bennünket, vagyis engem, hogy mi a francért rohangálok, nem számított, mert végre itt volt. Végre megint odamehettem hozzá, átölelhettem, megcsókolhattam és hallhattam a hangját. Boldog mosollyal az arcán tárta szét a karjait, hogy aztán én olyan erővel csapódhassak a mellkasának, hogy ő is megtántorodott tőle.

- Szóval hiányoztam! – nevetetett, s közben jó szorosan ölelt magához, én pedig a nyakában csüngtem, és beszívtam émelyítő illatát.
- Csak egy kicsit – mosolyogtam bele a vállába, majd egy puszit hintettem a nyakára, aztán az arcára, végül pedig megcsókoltam. Hm, mennyire vágytam már erre!
- Legszívesebben itt maradnék, így, ahogyan vagyunk – motyogta az ajkaimnál, miközben apró puszikat lehelt rá – De mennünk kell! – elváltunk egymástól, de azért jó szorosan összefűztük az ujjainkat.

Összeszedtük a csomagjaimat, és szinte egymás szavába vágva kezdtük elmesélni, hogy mi történt velünk, mióta nem találkoztunk. Imádtam azt, ahogyan a nagy, barna szemek felém pillantanak, ahogyan tökéletesen jobb oldalra volt fésülve a haja, és ahogyan az ajkai mozogtak beszéd közben, arról már nem is beszélve, mikor rám mosolygott.

A kocsiban ülve én a lehúzott ablakon bámultam ki, és folyamatosan kattintgattam a fényképezővel, amit Roger adott nekem. A lelkemre kötötte, hogy mindent fényképezzek le, hiszen Szingapúr lélegzetelállítóan gyönyörű és modern volt. Ez pedig nekünk föciseknek nagyon jó táptalajt engedett a mindenféle szakirányú vizsgálódásokhoz.

Közben persze Mike szája be nem állt, és igyekezett mellém helyezkedni a hátsó ülésen, s ő is mellettem kukucskált ki a városra, és csak mondta és mondta. Imádtam, hogy ilyen kis cserfes, és azt is, ahogyan elmesélte a dolgokat. Felőlem beszélhetett volna a csigák versenyfutásáról is, azt is érdekes lett volna hallani az ő szájából.

- Ja, és hallottad, hogy Dave kidőlt? – kérdezte már a Fullerton előtt, ahol megszálltunk.
- Hm? – értetlenül pislogtam fel rá, és ujjaimmal végigsimítottam a gombokon a fekete ingen, amit viselt. Igazán jól nézett ki benne.
- Lázas, minden kijött belőle, amit evett, és lábra se nagyon tud állni – sorolta befelé menet.
- Ó, basszus, az durva.
- Az. Sajnálom szegényt – elhúzta a száját. – Tegnap Ted játszott helyette.
- A technikus?
- Igen, ő – bólogatott.

Elkérte a recepción a szobánk kulcsát, majd a lift felé kezdett terelgetni. És a liftben meg is kaptam a falhoz vágást, és az őrjítő csókokat. Ujjai villámgyorsan siklottak be a pólóm alá, és ott simogatott, ahol ért, miközben ajkai és nyelve nedves csíkot húztak a nyakamra és az arcomra. Nem volt több az egész egy percnél, de olyan ziláltan léptünk ki a felvonóból, mint annak a rendje.

- Á, babám! – kiáltott felém Chester, aki a folyosó végén ment át egyik szobából a másikba. – Kaptok fél órát, aztán gyertek át hozzám! – vigyorgott.
- Ki mondta, hogy fél óra elég lesz? – kérdeztem tőle nevetve, s közben majdnem nekiütköztem Mikenak, aki megállt, hogy kinyissa az ajtót.
- Szerinted ennyi idő után Mike bírja tovább? – nevetett fel, s közben Brad dugta ki a fejét az egyik ajtón.
- Szia Brad! – intettem oda neki. – A múltkor sokkal több ideig nem voltunk együtt, és fél óra alatt az ágyig sem jutottunk el, nem ám a csúcsra! – vigyorogtam gonoszan Chezre, aki ismét jóízűen felkacagott.
- Na jó, majd aztán kivesézhettek, ha végeztünk! – dörmögte Mike, majd berántott a szobába, az ajtót becsapta utánunk, s én megint a falhoz préselve találtam magamat.

Nem mintha egyetlen pillanatig is bántam volna, hiszen erre vágytam. Hogy megőrjítsen, hogy jól a falhoz vágjon, és szeressen a végtelenségig. Oké, a végtelenségig dolog az nem jöhetett be, de azon kívül megkaptam mindent. Nem finomkodott, s pontosan úgy tett mindent, ahogyan azt kívántam, mintha csak olvasott volna a gondolataimban. És pont ez volt a szép benne, hogy ő is ugyanarra vágyott, mint én. Sietősen bújtattuk ki egymást a ruhákból, és durván csókoltuk a másikat. Míg én a vállát kényeztettem, ő durván megszívta a nyakamat, mire felnyögtem. A kéjes érzés átjárta a testemet, és minden porcikám arra vágyott, hogy végre újra összeolvadjon a testünk, minden finomkodás nélkül.

Háromnegyed órával később már Chester szobájának ajtaján kopogtattam, s Mike felé pillantva felnevettem. Nem tudtam megállni, látva az elégedett ábrázatot. Kezét óvatosan a hátamra simította, és vigyorogva egy puszit nyomott a homlokomra. Az ajtó hirtelen és gyorsan tárult ki, és még mielőtt Chez bármilyen szúrós megjegyzést is tehetett volna, én megelőztem:

- Minőségi sietség volt – szögeztem le, majd mosolyogva beléptem mellette az ajtón.
- Gratulálok haver! – hallottam, ahogyan Mikenak célozva mondja: - Mindig azt mondtad, hogy nem tudod elképzelni, hogy akár egy olyan perverz nő is létezik a világon, mint én. Hát most beválasztottad magadnak az egyetlent! – kuncogott. Csak megforgattam a szememet, és Mike válaszára nem is figyelve odaléptem a kanapén fekvő Davehez.
- Szia Phoenix! – guggoltam le mellé, és puszit nyomtam a kipirult arcra.
- Szia! Megmondanád Lindsey-nek, hogy tök jól vagyok és ne aggódjon annyit? – kérdezte egy fáradt mosoly kíséretében, majd felém nyújtotta a telefont, amit eddig a füléhez szorított.
- Persze… - bólintottam, majd átvettem a kis készüléket. – Szia!
- Szia Bekka! – köszönt Lindsey is. Nem voltam benne biztos, hogy én vagyok a megfelelő beszélgetőpartner, mert az eddigi egy találkozásunk alkalmával sem barátkoztunk össze valami hű de nagyon. – Hogy van? Most őszintén! – aranyos volt, hogy így aggódott Dave miatt, bár hasonló helyzetben én is ilyen lettem volna.
- Hát… - pillantásom Phoenix könyörgő arcára villant, és megesett rajta szívem. – Igazából ebben a pillanatban értem ide, de csak fáradtnak látszik. Szerintem, ha ma pihen, akkor holnapra már jól lesz! – ferdítettem kicsit, mivel egyáltalán nem úgy tűnt, hogy jobban lesz, legalábbis majdhogynem falfehér ábrázata nem ezt mutatta.
- Ó, akkor jó. Jaj, úgy megijedtem, hogy valami komolyabb baja lesz! – sóhajtotta.
- Nyugodj meg, vigyázunk rá! – mosolyogtam, és Dave hálás tekintete találkozott az enyémmel. – Adom vissza kedves férjuradat!
- Oké, szia és jó szórakozást! – köszönt el, én pedig mosolyogva adtam vissza Davenek a telefont. Ez is úgy éreztem, hogy egy közelebb-kerülés volt Lindsey-hez, még ha csupán egy picit is.
- Na gyere addig velem! – kapott el Brad.
- Meddig? – kérdeztem, miközben kifelé sétáltam vele az erkélyre.
- Amíg Mike Otisszal gügyög – intett a fejével a párom felé, aki hatalmas vigyorral az arcán telefonált. Olyan édes volt!
- Ó, rendben! – bólintottam. Most idegeskedhettem volna, hogy esetleg Annával is beszél-e meg hogy miről, de hát egyértelmű volt, hogy igen. Mégsem éreztem semmi különösebbet, hiszen most én vagyok itt vele a világ másik oldalán.
- Na mi újság? Mesélj valamit! – kérte, s kinyitotta az erkélyajtót, majd kiléptünk. Hirtelen olyan hangzavar lett, amire nem számítottam.
- Azta! – nyögtem, mikor kiálltam a korláthoz. Előttünk volt a Forma-1-es pálya, és éppen egy rakat ember volt ott.
- Ugye? – mosolygott kedvesen. – Na, milyen volt a Sziklás?
- Hű, nagyon jó…

Elmeséltem neki egy csomó mindent, és legnagyobb örömömre még hozzá is tudott szólni a témához, és úgy tűnt, hogy érdekli is. Közben nézelődtünk, Brad mutogatott egy-két épületet, de a legjobban a hatalmas óriáskerék tetszett, ami engem a London Eye-ra emlékeztetett, ami a sötétben gyönyörűen ki volt világítva.

- Szia Bekka! – Rob nyomott egy puszit az arcomra, majd mellém állt. – Tetszik? – intett a pálya felé.
- Nagyon! – mosolyogtam. – Sosem voltam még futamon, pedig imádom!
- Kinek szurkolsz?
- Alonsonak. Mindig is ő volt a kedvencem. Van valami benne, ami megfogott. Higgadt és magabiztos, és én szeretem az ilyet. Nem veszti el a fejét a pályán, és igazán tehetséges.
- Hm… a nők általában azért szurkolnak neki, mert jól néz ki – dörmögte Joe, aki befurakodott Brad és közém.
- Már akkor is szerettem, mikor a Renault-nál versenyzett. Annyira nagyon sikítoztam, mikor legyőzte Schumachert – vigyorogtam, miközben visszaemlékeztem arra a napra.
- Milyen kis szemét vagy! – jött Chez hangja a hátam mögül.
- Most miért? Nem kedvelem a németet – megvontam a vállamat, de azért felé fordultam.
- Srácok, kicsit magunkra hagynátok? – nézett a többiekre, mire ők szó nélkül visszamentek a szobába. Nem értettem, hogy mit akarhat tőlem, de kicsit megijedtem. Nem tudom miért, csak úgy éreztem, hogy most valami komoly és nem túl jó dolog fog előjönni.
- Minden rendben, Chez? – kérdeztem halkan.
- Igen, csak szerettem volna veled beszélni erről a cikkről – mondta, én pedig megkönnyebbültem.
- Bántották Talindát.
- Igen, és én ezt nem tűröm tovább! – mondta nyugodtan, de a szemében láttam, hogy mennyire felpaprikázza a dolog, hogy Talindával ez történt. – És Mikenak sem tetszik. Egyáltalán nem.
- Tudom – bólintottam.
- Engeded, hogy úgy csináljuk, ahogyan mi akarjuk? – kérdezte komolyan. Sosem láttam még ennyire határozottnak, és megrengethetetlennek.
- Igen. Ahogy szeretnétek!
- Köszönöm! – biccentett, majd egy nagyot sóhajtva mellém sétált. – Holnap kimegyünk a pályára, sőt a boxokba is. Ugye jössz?
- Hát hogy a francba ne mennék? – nevettem fel.

Az éjszaka nagyon jól telt. Egy jó ideig még maradtunk Chesternél és beszélgettünk, majd mindenki elment aludni. Dave már amúgy is szunyókált a kanapén, így őt inkább ketten elkísértük a szobájába Mikekal.
Mi pedig összebújva aludtunk el a nagy, kétszemélyes ágyon, és úgy is ébredtünk fel, majd miután közösen megreggeliztünk, Mike, Chez és én elindultunk a pálya felé. Hát nem kicsit lepődtem meg, hogy bemehettünk a paddockba, de végülis ők a Forma-1 miatt játszanak itt.

Legnagyobb örömömre a Ferrari istállójába mentünk, és mindent megnézhettünk. Láttam, hogyan gyakorolnak a kerékcserére, hogy mennyi tévés van ott, és a pilóták is ott mászkáltak egész nap. Mike elemében volt és össze-vissza lefényképezett és lekamerázott mindent, amit csak tudott.

- Látod, én ezért nem nagyon hordok magamnál fényképezőt vagy kamerát. Shinoda mindent rögzít meg dokumentál, és csak el kell kérni tőle – suttogta kuncogva a fülembe Chez, amin egy erőteljeset mosolyogtam.
- Lelkes a szentem – bólintottam, miközben Mike-ot figyeltem.

Találkozhattam Felipe Massával és Fernando Alonsoval is, aminek rettentően örültem. Úgy vettem észre, hogy a srácok már ismerik egymást, és kedélyesen váltottak pár szót, sőt, Massa még a fejemre is nyomta a saját Ferraris baseball sapkáját, mondván: ajándék.

- Hát ez állati! – vigyorogtam a satyekra már a lelátókon a többiek között.
- Látod, már megérte eljönni! – vigyorgott Rob.
- Mike miatt is már megérte, de ez hab a tortán.

A futamot végül Vettel nyerte, ami várható volt, mi pedig miután megnéztük, ahogyan átveszik a kupákat, elsiettünk a koncert helyszínére. Végignézhettem, ahogyan a srácok előkészülnek, bemelegítenek, Chez és Mike beénekelnek, és ez olyan jó volt, hogy azt elmondani sem tudnám. Az idő gyorsan pörgött, én Dave ábrázatát figyeltem, aki már tényleg jobban volt, mikor Mike elkapta a derekamat és félrehúzott a többiektől.

- Köszönöm, hogy itt vagy! – mosolygott rám, nekem pedig őrülten gyorsan kezdett kalapálni a szívem.
- Köszönöm, hogy vagy nekem! – válaszoltam meghatottan, majd megcsókoltam.

Most egy végtelenül gyengéd, mégis vibráló csókot váltottunk, majd Mike visszatért a srácokhoz. Még utoljára összeölelkeztek egy körben, majd Joe felment, és elkezdődött a koncert. Vigyorogva figyeltem, ahogyan mind felsétálnak, sőt Chester úgy ugrált fel. Imádtam, mert olyan energiát sugárzott magából, amit nem lehetett nem észrevenni.
Mike elfoglalta a helyét a szinti mögött, és kinyújtotta a bal kezét, s várt. Ez volt a tipikus nyitánya a New Divide-nak, és én amint felcsendültek az első akkordok, máris ugráltam a színpad mellett. Körülöttem sürögtek-forogtak a road-ok, felmentek, lejöttek, hoztak és vittek hangszereket a számok között, sőt a Given Up alatt Joe cuccát meg is kellett kicsit javítani gyorsan, mert elcsesződött rajta valami. De ennek ellenére nem volt gond, ha valaki nem nézte volna, csak hallgatta a koncertet ez fel sem tűnt volna. Nem játszották a Blackout-ot és a When They Come For Me-t Chester kézfájása miatt, de valahogy olyan jól össze volt rakva az egész, hogy nem is hiányzott annyira.

Üvöltöttem, énekeltem, rappeltem és csápoltam, s szerencsémre nem én voltam az egyetlen. Körém gyűltek többen is - köztük Fred is - és együtt tettük mindezt. Örültem, hogy nem néztek hülyének.
És mikor a No More Sorrow következett hetedikként… Na ott kiverte nálam a biztosítékot Mike. Nem tett semmi különöset, csak amit mindig: állt és gitározott az elején egyedül, de nekem ez mindennek a teteje volt. Annyira de annyira elmondhatatlanul tetszett!
Chester hangja persze megint egyik kábulatból a másikba ejtett, és a többiek is fantasztikusak voltak, de nekem mégis Mike volt a legkülönlegesebb.

Egész koncert alatt nem nézett ki felém, hiszen nem én voltam a fontos, hanem a közönség. Azonban ekkor elkezdődött az In The End. Mike a kezébe vette a mikrofont, és körbejárva a színpadot nyomta a szövegét… És mielőtt elindult volna le a közönséghez, rámnézett.

Egyetlen pillantás volt, s én meghaltam tőle. Elég volt annyi, hogy az a barna szempár így pillantson felém, és én elvesztem. Olyan érzések kavarogtak bennem, amikhez hasonlót még sosem éreztem ezelőtt. Levegőért kapkodva villantottam felé egy mosolyt, amit ő is viszonzott. Flörtöltünk. Hihetetlen volt, elmondhatatlan élmény! Hogy én és ő, ő és én…

Papercut, Faint és Bleed It Out. Ezek voltak az utolsók, de olyat tomboltam rá, hogy az csak na! Imádtam mind a hármat, mert élőben valami eszméletlenül jól szóltak, és amit a srácok műveltek a színpadon… Ajaj, hihetetlen! Rob dobszólózott is, amit imádtam, és Chester úgy kiengedte a hangját, ahogyan senki más nem képes. Viszont bármennyire is élveztem a koncertet, alig vártam, hogy lejöjjenek a színpadról. Mert magamhoz akartam ölelni, csókolni, és vele együtt örülni az életnek. Igen, most érzem csak igazán, hogy érdemes élnem. Vele, érte, értünk…