Mosoly

“Veled boldog vagyok,
Veled szelíd vagyok,
Veled erős vagyok,
Veled nyugodt vagyok,
Veled mindig mosolygok,
Veled én, énmagam vagyok,
Nincs többé olyan, hogy nélküled,
Tervem és jövőm van veled.”
(Balzac)



24. fejezet

Nem sokkal fél kilenc előtt együtt mentünk zuhanyozni, hogy el tudjunk készülni tízre. Egy röpke fél órát eltöltöttünk a zuhany alatt, de most nem történt semmi különösebb dolog köztünk. Leszámítva a simogatásokat és a csókokat. Azt hiszem egyelőre mindketten apró és gyengéd érintésekre vágytunk… Mondjuk úgy addig, míg vissza nem jövünk a buliból.

- Mennyire öltözzek ki? – kérdeztem, miközben a hatalmas ablak peremén ücsörögtem egy törölközőbe csavarva, és a lábamat lóbálva figyeltem a páromat, ahogyan lassan elkészül.
- Nem tudom, Kicsim – megrántotta a vállát, majd felém fordult, miután belőtte a haját. Egy fehér-kék-fekete kockás inget viselt egy szűkebb farmerrel, és egy Nike cipőt. Tök hétköznapi cuccok voltak rajta, mégis szívdöglesztően festett. Bár nem a ruhák tették igazából, hanem az, hogy Mike jóképű és sármos férfi volt. Viselhetett volna akármit, akkor is jól nézett volna ki. – Itt akik eljönnek az ilyen bulikra, tényleg mind ki vannak öltözve rendesen. De te mindenben csodálatos vagy, úgyhogy megfelel az is, ahogyan általában öltözködsz.

Csak bólogattam. Na igen, mehetnék az egyszerű kis farmerszoknyáim és trikóim egyikében is. De nem fogok. Még ott sem vagyunk, de már tudom, hogy mennyi fiatal lány lesz ott, akik majd megfordulnak Mike után. Azért gondolom a környéken mindenki tudja, hogy a városban koncerteztek, és akik megjelennek a bulin, még ha nem is szeretik feltétlenül a zenéjüket, attól még tudni fogják, hogy kicsodák. És azt is, hogy válófélben van. Az otthoni dolgokból kiindulva pedig biztos vagyok benne, hogy az már nem fogja érdekelni őket, hogy van egy barátnője. Pláne, ha odaállítok tök átlagosan!

- Melyik szobában van Brad? Mármint hányasban? – kérdeztem végül, mikor már a telefonját is elsüllyesztette a zsebében.
- Öhm, az ötszázhuszonkettesben – mondta lassan, elgondolkodva. Olyan aranyos volt, ahogyan összpontosított!
- Oké, akkor menj csak… szerintem a többiek már ott vannak…
- Tekintve, hogy fél tíz van… Rob és Joe tutira ott vannak már. Általában ők pontosak, sőt… - mosolygott, majd rám pillantott. – El fogsz készülni fél óra alatt? Meg egyébként szívesen megvárlak – ajánlotta fel, és tudtam, hogy tényleg így van. Tényleg szívesen maradt volna, és várt volna rám. Én azonban egyedül szerettem volna készülődni.
- Lehet, hogy kicsit kések, de igyekszem. Menj csak! – leugrottam az ablakpárkányról, és lábujjhegyre állva egy csókot nyomtam telt, kívánatos ajkaira.
- Rendben, akkor majd gyere!

Újabb csók, egy mosoly, majd kisétált a fürdőből, és hallottam, ahogyan becsukja maga mögött az ajtót.
Azonnal a bőröndömhöz siettem, és előkerestem belőle a gondosan összehajtogatott fekete és piros színű kis ruhácskámat, mellé előkotortam a fekete, magas sarkút, amit beszereztem és a kis táskát is. Természetesen a ruha alá a Mike lenyűgözésére vett fehérneműszettet húztam.

Mikor már sminkeléshez készülődtem a fürdőben, egy pillanatra megálltam a nagy tükör előtt. Határozottan jól néztem ki. A hajam magától megszáradt, és kissé kócosan, hullámosan lógott, és ez a ruha tényleg nagyon dögös volt. Két selyem pántja volt a vállaimon, és az alsó réteg tűzpiros, míg felette fekete csipke volt, és az egész a combom közepéig sem ért. A cipő mindenképpen a gyilkos kategóriába tartozott, de az összhatás így volt tökéletes. A harisnya kissé takarta a lábamon lévő vágást, míg a csuklómra egy jó adag fekete, mintás karperecet tettem.
Kezembe vettem a fürdőben heverő sminkes táskámat, majd előszedtem belőle, ami kellhet. Már el is kezdtem volna a sminkelést, mikor a telefonom csörögni kezdett. Biztos voltam benne, hogy otthonról keresnek, mivel a srácokkal egy szállodában vagyok, így minek hívnának?
Jól is sejtettem, mivel Lexi nevét láttam felvillanni a képernyőn.

- Szia! – köszöntöttem azonnal. – Kihangosítalak, mert épp készülődök. Mizujs?
- Semmi, csak gondoltam felhívlak – ez volt az, amit nem hittem el. Megbeszéltük mielőtt eljöttem, hogy nem hívjuk egymást, mert az sokba fog kerülni. És ő most mégis hívott, így tudtam, hogy valami nem stimmel.
- Minden rendben van, bár volt egy veszekedésünk Mike-kal – mondtam végül, s alapozót kezdtem kenni az arcomra. Gondoltam, úgyis elmondja, hogy mi miatt hívott.
- Na, és miért? – hangjában volt némi érdeklődés, de sosem szokott ilyen rekedtes lenni, csak ha beteg volt. Azt pedig kizártnak tartottam, mivel mikor eljöttem még semmi baja sem volt, és amúgy is meleg van otthon.
- Hát, tudod ezen az Anna ügyön – gyorsan felvázoltam neki, hogy mi volt, ő pedig csak hümmögött. – De végülis megbeszéltük, szóval… - megvontam a vállamat, mintha itt lenne és látná.
- Az a lényeg! – motyogta. – Mi is… - nagyot sóhajtott, s hallottam még így vonalon keresztül is a világ másik végéről, hogy megremeg a hangja. – Szakítottunk, Bekka – mondta ki végül, nekem pedig leesett az állam.
- Szakítottatok?
- Igen…
- Ezt nem tudom elhinni…
- Pedig elhiheted!
- De miért? Mi történt?
- Nagyon összevesztünk a hétvégén, és ez… azt hiszem ez mindent elrontott köztünk… Végleg!
- Biztos vagy ebben? Biztos, hogy nem csak valami kis félreértés volt? – kérdeztem. Próbáltam menteni a menthetőt, ha volt még olyan.
- A szülei amilyen kedvesnek tűntek elsőre, hát olyan ellenszenvesek valójában. Most bukott ki, hogy nem kedvelnek engem, és Dave ezt el is mondta nekem – csak tátottam a számat. Van olyan ember, aki nem kedveli Lexit? – Mondtam neki, hogy akkor találkozzunk velük megint, hogy kicsit jobban megismerhessenek, de ő azt mondta, hogy semmi értelme – felhorkantott a vonal másik végén, s én láttam magam előtt, ahogyan az ágya közepén, törökülésben csücsül, és lehajtja a fejét. Hosszú, világosszőke haja előreomlik, és szabad kezével az ágytakarót gyűrögeti. Gyűlöltem, ha bántják a testvéremet!
- És? – noszogattam.
- Semmi és. Azt mondta, hogy neki nincs ideje az írás, a suli és a haverok mellett, megjegyzem itt Mike neve is felmerült… Szóval nincs ideje ilyen hülyeségekre. És most idéztem! – nem tértem magamhoz. Dave annyira rendes srácnak tűnt, és ez a hirtelen váltás nekem nagyon furcsa és váratlan volt.
- Mike neve? – kérdeztem végül, miközben újra visszatértem a tükörbeli képmásomhoz. Kell még fekete tus, gondoltam.
- Ja, hát hogy lent a gangon szoktak lógni. És hogy tudja, hogy Mikenak megy a sok minden együtt, de talán te nem is vagy olyan, mint én… - itt megint felhorkantott.
- Ezt nem értem – motyogtam.
- Hát, szerinte én megfojtom őt, te meg Mike-ot szabad pórázra engeded… És most megint ez ő szavait idéztem.
- Szabad pórázra? Basszus, ne haragudj, de Dave egy idióta. Egy kapcsolatban nincsenek pórázok, mi meg nem állatok vagyunk. Mindenre van megoldás, és ha akarjuk, akkor meg is találjuk azt! – cseppet felhúztam magam.
- Hát hiába mondtam neki én is… Szakítani akart. Olyan volt, mintha nem is az a Dave lenne, akit ismerek… - motyogta. Sajnáltam szegényt, mert tudtam, hogy milyen rossz lehet most neki. Ráadásul egyedül is volt.
- Holnap megyek haza, kijössz elém?
- Persze, már várlak haza nagyon! Kell valaki…
- Tarts ki! Emészd fel a fagyasztóban lévő jégkrémeket, nézz valami vicces filmet, és ne gondolj Davere!
- Ismersz… Nem fogok összetörni egy pasi miatt.
- Tudom… - bólintottam, bár ezt sem láthatta.
- Na jó, akkor majd találkozunk! Jó bulizást!
- Köszi! Szia!

Nem volt időm azon agyalni, hogy felhívjam-e Davet és elküldjem-e melegebb éghajlatra, mert késésben voltam. Legszívesebben leordítottam volna a fejét, de ezt majd megtartom máskorra. El nem fogom felejteni, az biztos!
Gyorsan még betettem pár dolgot a picike táskába, majd bezártam magam mögött a szoba ajtaját, és elindultam a többiekhez.

Már az ajtó előtt hallottam, hogy bent folyamatos morajlás volt. Konkrét hangokat nem tudtam kivenni, hiszen a szállodában majdhogynem tökéletesen hangszigetelt ajtók voltak, de abban biztos voltam, hogy a hangulat jó volt. Lassan lenyomtam a kilincset, majd beléptem a szobába.

A srácok az ágyon, a kanapén és a fotelekben ültek, és nagyban nevettek valamin. Nekem is azonnal mosoly szaladt az arcomra, hiszen jó volt látni, mennyire jól érzik magukat. Nem Mike volt az, aki először észrevett, hanem Chester. A sötét tekintet rám villant, majd vigyora még szélesebb lett, mint eddig volt.

- Hűha babám, látom most az éjjel nem akarsz szunyálni, mint a koncerten, mi? – szúrt megint egyet felém. Azt hiszem, tényleg sokáig hallgathatom ezt. Vagy legalábbis Szingapúrig.
- Ezt most bóknak veszem! – mosolyogtam rá, mire ő csak kacsintott egyet. Most már mind engem néztek, méghozzá elég alaposan végigmértek. Zavarban voltam kissé, de hát pont ez volt a lényeg. Hogy úgy jelenjek meg Mike oldalán, mint akinek nincs e világon méltó vetélytársa. Hát… az első lépést megtettem a célom felé.
- Ezt vedd is annak! – mosolygott aranyosan Dave. – Ez az a pillanat, amikor Mike rájön, hogy bizony ma este mindenki téged akar majd!
- Olyasmi – motyogta a párom, és szinte tátott szájjal nézett rám.
- Na, állj Bekka mellé! Csinálok egy pár képet – noszogatta Brad.

Ebből az lett, hogy végül én sétáltam oda hozzá, a magas sarkú cipellőmben tipegve, és lassan az ölébe ereszkedtem. Brad szerint ez még jobb póz volt, és csak kattintgatott és kattintgatott az iPhone-jával. Ujjaimmal a hajába túrtam, és közelebb hajoltam. A mosoly, ami az arcán ült, leírhatatlanul gyönyörű volt. Azt mondanám, olyan volt, mint egy szerelmes férfi mosolya…

Nem csak kettőnkről készültek képek, hanem mindannyian összeálltunk és nagy nehezen összehoztunk pár csoportos képet is.

Két nagy autóval mentünk a kimondhatatlan nevű helyre, ahol kint egyetlen lélek sem volt, de bent tényleg megközelítőleg száz ember bulizott. Vegyesen voltak férfiak és nők is, vagy inkább lányok, mert igencsak fiatalok voltak.

A csapatból most már sokkal több embert sikerült megismernem, akik a srácokkal tartottak a turnéra. Nem voltak sokan, olyan tucatnyi ember, de mindegyikük olyan jófej volt, mint Fred. Jókedvűen köszöntöttek, majd úgy kezdtünk el beszélgetni, mintha mindig is ismertük volna egymást. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy nem vagyok közéjük való.

Mike minden percben felém pillantott párszor, pedig más-más emberekkel beszélgettünk. A kezemen vagy a combomon éreztem olykor-olykor az érintését, és én is viszonoztam a kis gesztusokat egy-egy puszival, vagy hogy a combjára simítottam a kezemet. Ez kimondhatatlanul jó volt. Tudatosította bennünk, hogy igen, mi egy pár vagyunk, még ha nem is csüngünk egymás nyakán.

A zene szerencsére olyasmi volt, amikre mi is buliztunk otthon, így azzal nem volt gond, bár az italok már annál jóval nagyobb mértékben különböztek. Színes koktélok tömkelegét ittuk meg, azt sem tudva, hogy pontosan miből állnak. A lényeg, hogy ütöttek és finomak voltak.

A tánc része már más kérdés volt. Brad, Phoenix, Chez és én kaphatóak voltunk rá, de a többiek csak a kerek asztalka mellől figyeltek bennünket. Mike olyan pillantással, mint aki menten felfal, Joe pedig olyannal, mint aki ezen jól szórakozik. Rob pedig éppen ismerkedett. Egyedül ő volt most facér, így nem is csodálkoztam a dolgon, ráadásul egy egészen szép lányt nézett ki magának. Vagy inkább a lány nézte ki magának őt?

Szóval a hangulat jó volt, az italok fogytak, mi pedig egyre jobban belelendültünk Chesterrel a táncba. Párban voltunk, szinte elválaszthatatlanok. Nem mondom, volt egy párszor, amikor láttam magunk körül, hogy a csajok mindjárt Chezre vetik magukat, de nem jött nekik össze. Vagy azért hátráltak meg, mert Chester egyetlen pillantásra sem méltatta őket, vagy mert én gyilkos pillantással meredtem rájuk.
Arról nem is beszélve, hogy hányan mentek oda az asztalnál ülő srácokhoz. És persze mind lány volt. Rohadtul féltékeny voltam, mikor Mike kedvesen beszélt velük pár mondatot, és rájuk is mosolygott. Viszont a végén mindig rám pillantott. Úgy, hogy majdnem beleolvadtam a bugyimba a tekintetétől.

Összesimultunk, ha kellett, de nem mondhatnám, hogy nagyon forrt volna a levegő. Ő Talindára vágyott volna, én pedig a székén ücsörgő Mikera. Mindenesetre jól elszórakoztunk; pörgetett-forgatott, én ringattam a csípőmet, amikor kellett, ő pedig úgy táncolt, mintha erre teremtette volna az ég. Nem mertem megkérdezni, hogy mennyit járt bulizni, de azért volt egy sejtésem.

Később, mikor már muszáj volt leülnöm, Mike is felkért táncolni. Mindjárt nem éreztem magam fáradtnak, és legszívesebben kiugrottam volna a bőrömből, úgy dobogott a szívem mintha rohantam volna. És most nem azért, mert Chesterrel órákon keresztül táncoltunk, hanem mert Mike olyan édes volt.
Megfogta a kezemet, elsétáltunk a táncparkettig, majd összebújva andalogni kezdtünk. Nem tudtam, hogy ő mennyire tud táncolni, így a gyors zene ellenére is lassúztunk.

De azt kell, hogy mondjam, hogy ez így volt tökéletes. Összebújni, érezni az ujjaim alatt az izmokat a vállain és a karján, arcomat a nyakhajlatába temetni, és beszívni az illatát. Jó volt érezni, ahogyan teste az enyémhez simult, és ahogyan ajkai néha-néha az arcomat súrolták egy-egy puszi erejéig.

Aztán persze jött az is, amire nem számítottam. Megmutatta, hogy ő is tud legalább úgy táncolni, mint a többiek. Hirtelen kipörgetett a karjaiból, majd vissza, és mintha egy teljesen más dimenzióban lettünk volna, érzéki táncba kezdtünk.

Hogy innen, erről a pontról pontosan hogyan jutottunk a szállodai szobánk ágyába, azt nem tudtam volna megmondani. Csupán Mike létezett, és az, ahogyan megérint engem. Csókolt, simogatott, és természetesen ezen az éjszakán sem aludtunk semmit. Nem tudtam, hogyan bírja, vagy hogy fogja majd bírni, hiszen neki koncertet kell adnia, de ezt rábíztam. Azt tudtam, hogy én a tokiói reptéren már alig vártam, hogy felszállhassak a gépre, és alhassak.

Persze az miatt nem repestem a boldogságtól, hogy megint nem láthatom őt, de egy valami vígasztalt:

- Akkor a hétvégén? – kérdezte álmosan pislogva.
- Igen, jövök… vagyis megyek! – mosolyogtam fel rá.

Míg vártunk a gépre elmeséltem neki, hogy mi történt Lexi és Dave között. Ő is le volt taglózva, és nem értette az egészet, ahogyan én sem. Azt viszont megígérte, hogy ha hazajön, beszél majd vele. Nem tudtam, hogy ez segít-e valamit. Hiszen, ha Dave eljutott addig, hogy eldobja magától a húgomat, akkor az már nagy baj.

Szorosan öleltem magamhoz, és még egy utolsó csókot nyomtam az ajkaira, a többieknek pedig integettem. Ők is most mennek tovább, így mindannyian egy helyen voltunk.

Az oszakai kis kirándulásom nem volt eseménytelen, de mindenképpen tanulságos és rettentően jó volt. Hiába vitáztunk, én mégis úgy érzem, hogy ettől csak erősebb lett a kapcsolatunk. Sokkal erősebb!