Összetörve

"Titkos részvéted és együttérzésed mindig a harcban alulmaradóké legyen - ez a nagylelkűség; fogadni viszont a másik félre fogadj - ez az üzlet."
(Mark Twain)



27. fejezet

Alig tudtam kivárni, hogy végre befejezzék a hajlongást, és lejöjjenek a színpadról. Mert bár rettentő jó és érdekes volt nézni őket – számomra legalábbis biztosan -, mégis Mike-ot akartam.
Kérésem nem is maradt beteljesítetlenül, mert alig három-négy perc múlva lelépett mellém Brad, aki vigyorogva jó szorosan magához ölelt, aztán őt követte Mike.
Ismételten olyan hévvel ugrottam a nyakába, hogy majdnem felborítottam magunkat, de a nevetése, ami a fülemben csengett nem azt sugallta, hogy bánta volna, sőt, szoros öleléséből, és a pusziból, amit a nyakamra hintett, azt szűrtem le, hogy ő is rettentő boldog ebben a pillanatban.

- Na hogy tetszett? – kérdezte ezer wattos vigyorral az arcán, bár alig értettem, hogy mit mondott, mert nagyon nagy volt a hangzavar.
- Oltárian fasza volt! – rikkantottam, majd újra a nyakába ugrottam. – El sem tudom mondani, hogy ez mennyire jó volt! – kiabáltam, hogy értse is, amit mondok, bár ott a füle mellett valószínű volt, hogy érti. – Nem fogom tudni eléggé megköszönni ezt a pár napot! – néztem a szemébe, közben pedig karjaimat a nyaka köré fontam.
- Ó, dehogynem! – bólogatott bőszen, s nekem azonnal erotikus képek kezdtek peregni lelki szemeim előtt: Mike az ágyában, ruha nélkül, vagy a zuhanyzóban, vagy az én ágyamban…
- Oké, valószínűleg meg tudunk majd egyezni! – nevettem fel.
- Na babám? – kérdezte a fülembe duruzsolva Chez, és még láttam, ahogyan Mike szeme felcsillan Chester felé. Megfordultam az ölelésében, és diplomatikusan a kezemet nyújtottam a dalospacsirta felé.
- Ez határozottan meghaladta a várakozásaimat, és élőben még jobb volt az egész, mint sejtettem. Gratulálok! – Chez is körülbelül olyan fapofát vágott, mint én, ami kívülről nézve eléggé érdekes lehetett.
- Köszönöm szépen, Rebeka! – megrázta a kinyújtott kezemet, majd pár másodpercig még farkasszemet néztünk, aztán hirtelen megrántotta a kezemet, s én a mellkasának csapódtam.

Őszinte baráti ölelést régen kaptam már. Nem hiába volt könnyű eljönni Magyarországról: senki sem volt olyan fontos, hogy maradjak. Peti elől pedig egyenesen menekültem, bár ő volt az egyetlen „barátom”. Senki olyan nem volt, akire azt mondhattam volna: na, ő a legjobb barátnőm, és mindenben számíthatok rá. Mert valamiért mindig csalódnom kellett azokban, akikről ezt hittem, s egy idő után meguntam ezt, és többé nem is kerestem barátokat. Csupán olyanok voltak, akikkel elmentünk bulizni, ahol gyakorlatilag csak egymásra kellett vigyorognunk, táncolnunk és néha meghívni a másikat egy kör italra, vagy akikkel beszéltem pár szót msn-en vagy telefonon. Belül azonban tudtam, hogy ezek nem igaz barátságok, főleg mikor napokig, sőt hetekig felém sem néztek. Viszont Chester Bennington határozottan más volt. Már az elejétől fogva kedves volt és vicces, bár gyanítom, hogy ő senkivel sem szemét vagy bunkó. Azonban mégis érzem, hogy köztünk valami más van, mint mondjuk a szomszéd és közte. Tudja, hogy számíthat rám és én is rá. Hogy miért? Erre a kérdésre magam sem tudtam a választ, csupán éreztem legbelül, hogy így van.

- Az volt ám a dobszóló! – vettem az irányt Rob felé, amint Chester elrohant telefonálni. Talinda is gondolom azért aggódik, mikor nincs otthon ez a lökött.
- Ugye? Elég tehetséges vagyok, nem? – kacsintott, és aranyosan összeborzolta a hajamat. Hát jó, úgy könnyű, hogy bő egy fejjel magasabb nálam, és erősebb is. Mondjuk nem voltam olyan csaj, aki ezért levágott volna egy hisztit.
- Határozottan az vagy! – helyeseltem. – És te… - fordultam Dave felé. – Hogy érzed magad?
- Jól, köszi! Kicsit fáradt vagyok ugyan, de tűrhető.
- Mondjuk eléggé fehér az ábrázatod… - elhúztam a számat, ahogyan a sápadt arca pillantottam.
- Megleszek, tényleg! Pihenek egyet még, aztán a hazaúton is alszom, ígérem! – átvetette egyik kezét a vállamon, és kifelé kezdtünk sétálni.
- Jól van, elhiszem, ha te mondod. De ha valami kell, csak szólj! Inkább ébressz fel az éjszaka közepén, minthogy Lindsey leszedje a fejemet, hogy valami bajod lett! – ujjammal játékosan oldalba böktem, ő pedig elmosolyodott.
- Linds még a széltől is óvna néha… - legyintett.
- Ő hogy fogadta ezt az egészet? – pillantottam fel rá, s nem is kellett megmagyaráznom a kérdésemet, mert azonnal megértette.
- Ő mindig mellettem állt, lazán veszi az ilyen turnékat. Meg ugye már ott vannak a gyerekek is, és nincs olyan egyedül.
- Értem. Hát akkor az jó.
- Igen, tényleg az. És te hogy bírod?
- Na ez engem is érdekelne! – Mike lépett a másik oldalamra, ő pedig a derekamat karolta át. Hm, két helyes pasi az oldalamon… Elmosolyodtam.
- Hát, azt nem mondom, hogy remekül, mert nem, de egész jól. Nagyon hiányzik Mike – mivel Dave tette fel a kérdést, ezért neki válaszoltam, és úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy Mike is ott van és „hallgatózik”. – De az egyetem most például lefoglalt. A kutatás pont kapóra is jött a héten, de előtte azért voltak nehéz pillanatok.
- Miért? – kérdezte most Mike. Felnéztem a boldogságtól mosolygós arcra, és úgy éreztem, nem hazudhatok.
- Mert benne van a pakliban, hogy találsz valaki mást – mondtam ki kerek-perec. Ezen persze nagyon meglepődött, és tágra nyílt szemekkel és most már komor ábrázattal nézett le rám. – A testi épségedért is aggódom, de ez azt hiszem természetes. Ahogyan az is, hogy… hát hogy féltékeny vagyok az összes nőre, aki körülötted lehet, mikor én nem. És habár megbízom benned, valahogy mégis… nem tudom megmagyarázni, mert tudom, hogy… hogy nem csalnál meg – szívem szerint azt mondtam volna, hogy mert én vagyok neked az egyetlen, de ez valahogy túlságosan is komolyan hangzott volna. – Csak azért ott van, hogy jaj, mi van, ha valaki megkörnyékez…
- Ez jó, ez tetszik! – nevetett fel Dave, mire én kérdőn vontam fel a szemöldököm.
- Most azon röhög, hogy ilyen volt nem is egyszer, és hogy mennyire jól fején találtad a szöget.
- Volt? – nyöszörögtem, s hirtelen megcsapott a friss, de meleg levegő. Kiértünk a szingapúri éjszakába.
- Persze, hogyne lett volna? Valami érthetetlen oknál fogva a nők megvesznek érte! – rötyögött tovább Dave, mire Mike nagyon csúnyán nézett rá. – Bocsi! – kérte mosolyogva.
- Szóval… - nyomta meg a szót kedves párom, ezzel jelezve, hogy fogjuk be, mert ő akar beszélni. – Volt ilyen, igen. Sőt, kapok leveleket is még a mai napig – na ezen lestem egy nagyot. Ezt nem is tudtam. – De nem érdekelnek – olyan lazán vonta meg a vállát, mintha csak arról beszélgettünk volna, hogy mit reggeliztünk. – Régebben be is próbálkoztak eléggé durván. Mármint úgy, hogy tényleg egy ujjamat sem kellett volna megmozdítanom ahhoz, hogy minden éjjel más nő legyen az ágyamban – oké, ezt sejtettem magamtól is, de így tőle hallani egészen más volt. – De minek nekem lotyók tömkelege? Nekem ez nem igazán… - kereste a szavakat, közben pedig megálltunk egy kisebb utcában, ahol két kocsi parkolt, méghozzá azok, amelyikekkel jöttünk.
- Most azt akarja kinyögni, hogy neki kell szerelem a szexhez – így Dave. Azt mondta szerelem? Akkor ez azt jelenti, hogy…?
- Vagy legalábbis kötődés, kapcsolat, érzelmek, és nem annyi hogy, hű de jó csaj, de megdugnám! – magyarázta Mike, ezzel lerombolva a hirtelen felvetett ötletemet, hogy a szerelem akkor már megvan, ha velem lefeküdt?!
- Ezzel egyetértek, és szerintem ez kellene, hogy normális legyen. – érveltem.
- Nem feltétlenül! – jött a felszólalás Chester felől, akinek a keze be volt kötve. – Miről is beszélünk? – kérdezte vigyorogva. Már megint csak a száját akarta jártatni, mikor azt sem tudja, hogy mi a téma. De imádom! Kis lököttem!
- A szerelem és a szex kapcsolatáról – adta meg a választ Dave.
- Ja, hát igen – bólogatott nagyokat. – Sam után azért egy ideig egyedül voltam, és hát akkor volt pár egy éjszakás kalandom, és…
- Pár? – jött kórusban a meglepett de egyben szarkasztikus megjegyzés.
- Jó, akkor sok! – fintorgott. – Na, de a lényeg, hogy mikor megismertem Talindát, rájöttem, hogy szerelemmel szexelni, azaz szerelmeskedni ezerszer jobb, mint csak úgy… kefélni a nagyvilágba – na, hát ez aztán szókimondó volt. Ezen pedig elvigyorodtam.
- Na ez az, amivel ezer százalékig egyetértek! – bólogattam.
- Miért? – pillantott le rám Mike.
- Petibe nem voltam szerelmes… Már kiderült – mondtam a barna szemekbe pillantva. Senki sem szólalt meg ezután, és Mike meg én csak néztünk a másikra.

Igen, egy burkolt szerelmi vallomás az én részemről elhangzott, és ezzel mindenki tisztában volt. Válasz ugyan nem érkezett, de nem is volt baj, hiszen nem vártam el tőle semmit. Ha nyíltan azt mondtam volna neki, hogy szerelmes vagyok belé, és nem válaszolt volna, az baj lenne. De ez a pillantás, amivel engem kitüntetett, miután ezt mondtam, felért ezer szóval.

Visszamentünk a szállodába, s ki-ki a maga szobája felé vette az irányt. Mike és én kézen fogva sétáltunk a folyosón, és elköszönve a többiektől beléptünk a szobánkba. Eddig nem is néztem meg alaposabban, de most már volt rá lehetőségem. A falak halvány barackszínűek voltak, s a szemben lévő falnál, pontosan középen volt az a nagy ágy, aminek a lepedőit már összegyűrtük. A két oldalán két apró, de annál aranyosabb éjjeliszekrény volt. Volt bent nagyszekrény is, ami szerintem iszonyatosan drága lehetett, de mindenképpen gyönyörű. Az asztal egy egyszerű kis dohányzó asztalka volt, s mellette két fotel árválkodott. Bár annyira nem is voltak árvák, mert Mike ruhái ellepték mindkettőt. Ezen ismét csak mosolyogtam. Olyan kis rendetlen tud lenni néha!

- Lezuhanyzom… - motyogta, de közben nem engem figyelt, hanem egy tiszta pólót bányászott elő a táskájából, de azért egyik kezével átölelte a derekamat, majd puszit nyomott az arcomra, és elindult a fürdő felé.
- Oké – sóhajtottam nagyot. Olyan jó volt őt így hátulról stírölni!
- Nem jössz velem? – fordult vissza az ajtóból, és kérdőn pillantott felém.
- Most nem – megráztam a fejemet, majd elfordultam tőle, és odaléptem az erkély ajtajához. Azt azonban még láttam, hogy mennyire meglepődött azon, hogy nemet mondtam neki.

Kiálltam a korláthoz, és lenéztem a mélybe. A pálya még most is ki volt világítva, és egy csomó ember volt odalent. Gondolom holnapra már újra járható lesz az útszakasz, és ezen azért dolgozni is kell egy csomót.
Nem azért nem mentem Vele zuhanyozni, mert nem akartam vele lenni. Dehogyis! Mindennél jobb volt most itt vele, azonban valami szöget ütött a fejembe. Ezen rágódtam már egy ideje, mikor erős karok ölelését éreztem a derekam körül, és két kéz kúszott be a pólóm alá.

- Jól vagy? – kérdezte halkan. Mondhattam volna, hogy jól, de nem akartam neki hazudni.
- Nem igazán – elhúztam a számat, mert a mai nap annyira jól sikerült, és én meg itt most elrontom az egészet.
- Mi baj van? – halk, mély hangja megborzongatott, és az illata is lassan bekúszott az orromba. Hm, imádtam ezt.
- Ahogy jöttünk visszafelé, és beszélgettünk a többiekkel… Tudod, csak eszembe jutott, hogy mennyire jó ez a hangulat… családias, és… én már sosem tudlak… sosem tudlak majd bemutatni a szüleimnek – könnyek lepték el a szemeimet, de nem erőlködtem, hogy visszatartsam őket. Lustán folytak végig az arcomon, én pedig csendesen figyeltem a lélegzetelállítóan gyönyörű várost. Minden tökéletes volt most, és pont ez volt a legfájdalmasabb.
- Sosem fog elmúlni – mondta halkan néhány csendes pillanat után. – De könnyebbé válik! Nem vagy egyedül, és talán így csak mégjobban érzed a hiányukat. Látod a többi embert, akiknek megvan az, ami neked nincs többé… De ez az élet rendje, Kicsim! Túl korán mentek el, ez igaz… - itt kicsit elhallgatott, majd közel hajolt a fülembe, és úgy suttogott tovább. – Biztos vagyok benne, hogy most is figyelnek bennünket, és anyukád panaszkodva fordul az édesapádhoz, hogy ’csak ezt a hülye zenészt ne, mert nem százas!’ – ezen felnevettem. Annyira fején találta a szöget, hogy azt el sem tudta képzelni.
- A nagyi pontosan ezt mondta anyának, mikor megismerte apát! – kacagtam, és megfordulva magamhoz öleltem őt. – De aztán belátta, hogy tévedett.
- Még sosem mondtad, hogy hívták őket…
- Te sem, én mégis tudom – nyújtottam ki rá a nyelvemet.
- Persze, mert te csak beírod valamelyik keresőbe és kész, de én találnék valamit?
- Nem hiszem – mosolyogtam. – Apát Gábornak, anyát pedig Annának hívták. Szóval Gabriel és Anna… - angolosítottam kicsit, hogy könnyebb legyen neki.
- Az Anna szép név – elmélkedett, én pedig csak egy nagyon lesújtó pillantást vetettem felé. – Tudod, hogy nem úgy értettem! – védekezett azonnal.
- Tudom, csak jó vele csesztetni! – vigyorogtam. – Gabriel Sólyom volt a nagyi rémálma – a családnevünket is szerettem volna angolosítani akkoriban, mikor terveztük, hogy jövünk, hogy könnyebb legyen, de mégiscsak ez maradt meg nekem belőlük, így maradtunk a magyar verziónál. – Bejárta fél Európát, és híres zenész is volt bizonyos körökben, de a nagyinak ez maga volt a pokol. Anya meg a maga musical beállítottságával egy szendébb lány volt…
- És akkor jött az apád…
- Igen… Elvitte turnékra, volt, hogy úgy szöktette meg anyát, még tizenhét évesen…
- Hát akkor nem csodálom, hogy a nagyidnak elege volt azért – mosolygott.
- Hát igen… Viszont anya kérlelő tekintetének nem tudott ellenállni, mikor apa tizenkilenc éves korukban megkérte anya kezét… Hiányoznak. A bohókás mindennapok, a nagy hócsaták télen, a húsvéti tojáskeresgélés a kertben, az éjszakába nyúló zenélések… - sóhajtottam nagyot.

Szorosan magához ölelt, és jó sokáig álltunk még ott, kettesben. Kellett ez a kis emlékezés, és az is, hogy Mike tudja ezeket a dolgokat. Szükségem volt Rá, hiszen ő volt a párom… Vagyis inkább valami sokkal több volt nekem. Azt hiszem, beleszerettem. Végérvényesen és visszavonhatatlanul.

**

Meglehetősen kipihenten szálltunk le a gépről már a LAX-on. Nem csoda, hiszen végigaludtuk az utat, és összebújva nem is volt kényelmetlen egy cseppet sem. A reptéren elsőként Lindseyt szúrtam ki, aki aggódva sietett Phoenix elé, és szorosan megölelte őt. Ezen elmosolyodtam, majd csendesen figyeltük, ahogyan a többiek is felbukkantak. Heidi, Elisa majd Talinda is előkerült, s miután forró csókban forrtak össze a párjukkal, bennünket is üdvözöltek. Legnagyobb meglepetésemre Heidi ezer wattos vigyorral az arcán lépett felém, és miután jól megölelt, leállt velem beszélgetni. Eléggé meg voltam lepődve, de nagyon jól esett, hogy megbékülni látszott velem. Egyébként egy nagyon csinos és szép lány volt, azt hiszem két évvel volt nálam idősebb.
Végül elbúcsúztunk egymástól, és hazataxiztunk. Mike szerette volna látni a húgomat, így hozzánk mentünk. Ez is meglepett, de örültem, hogy a hugicámra is kíváncsi, és hogy kedveli őt. A kocsiban mondta, hogy vett nekünk sok ajándékot, és majd együtt kibonthatjuk. Ezen csak nevettem, hiszen megbeszéltük, hogy nem veszi meg fél Ázsiát nekem, ő pedig megnyugtatott, hogy nem így történt.
A lakásunkba lépve mosolyogva nyomtam egy csókot Mike puha ajkaira, s éreztem, hogy most már kezd fellobbanni bennem a vágy iránta. A múlt éjjel nem voltunk úgy együtt, és már hiányzott. Azonban nem volt időm ezen gondolkodni, mert Mike a mutató ujját a szám elé tette, és csendre intett. A nappali felől szipogást hallottunk.

- Szia Lexi! – köszönt halkan Mike a húgomnak, aki a kanapén feküdt, és sírt. Azonnal felült, és törölgetni kezdte a szemét.
- Sziasztok! Azt hittem, hogy ma még nem jöttök – pillantott fel ránk kipirult arccal és szemekkel.
- Lexi… - sóhajtottam, majd odaléptem hozzá, és leültem mellé. – Mi történt?
- Se… semmit – suttogta, és még meg is rázta a fejét.
- Nekünk elmondhatod, mi itt vagyunk! Csak engedd, hogy segítsünk! – kérte Mike, és leült a másik oldalára.
- Én csak… csak nem értem… hogy… hogy történhetett… mindez, mi… mikor… olyan – mondta hüppögve.

Félelmetes látványt nyújtott a kiborulása. Úgy sírt, hogy levegőt is alig kapott, hüppögött és csuklott egyszerre, beszélni nem tudott, csak nyöszörögni, s Mikehoz bújt. Nem értettem, mit beszél neki, annyira össze-vissza mondott összefüggéstelen dolgokat, de Mike csak magához ölelte, simogatta a haját, és bólogatott, meg valamit a fülébe súgott. Én meg csak ültem ott tehetetlenül és sokkoltan. Hát ennyit arról, hogy őt egy fiú nem törheti össze. Szerencsémre Mike tökéletesen kezelte a helyzetet, és elkísérte Lexit a szobája, adott neki egy altatót, s megvárta, míg lenyugszik, majd elszunnyad. Jómagam a nappaliban mászkáltam fel s alá, és olyan mérhetetlen dühöt éreztem a tehetetlenségem okán, hogy szinte remegtem az indulattól.

- Elaludt… - mondta halkan, s becsukta maga mögött Lexi szobájának az ajtaját. – Maradjunk éjszakára a biztonság kedvéért! – pillantott rám gondterhelten.
- Menjünk le a gangra! – hangom határozottan csengett, s ő nem ellenkezett.
- Jól van, menjünk! – bólintott.

A taxiban nem beszéltünk, csak fogtuk egymás kezét. Most, annak fényében, hogy láttuk, mi történt Alexával, még jobban ott lengett körülöttünk az a kimondatlan vallomás, amellyel mindketten tartoztunk a másiknak. De ugyanakkor ő is és én is féltünk ettől, mintha azzal, hogy bevalljuk egymásnak az érzéseinket, megtörne ez a varázs, ami körülölel bennünket.

A hatalmas hidak és falak között a külvárosban, mintha csak hazaérkeztem volna. Mostanában ugyan nem voltunk itt sokat, de tudtam, hogy lassan Mike is feldobja majd az ötletet, hogy jöjjünk ki egyik nap, és töltsünk el egy kis időt festéssel.
Hiába volt már este, tudtam, hogy itt lesz. Legalábbis nagyon reméltem, hogy igen. Erősen szorítottam Mike kezét, ő pedig a kézfejemen körözött ujjaival, ezzel is kissé nyugtatgatva engem.
Nem kellett csalódnom a megérzésemben, ugyanis Dave ott volt. Nem sokkal az mellett a falrész mellett állt, ahol Mike szokott festeni, és nézte a művét.

- Hello Dave! – köszönt rá hangosan Mike, ezzel felhívva ránk a figyelmet. Dave arcán fájdalmas grimasz virított, ahogyan felismert bennünket. Gondolom nem igazán akart velünk találkozni. Legalábbis velem biztosan nem.
- Sziasztok! – köszönt ő is, majd felvette a földön heverő egyik spray-t és újra festéket kezdett szórni a falra.
- Kissé késő van már, nem gondolod? Nem kéne anyukád szoknyája mellett ülnöd? – kérdeztem tőle hangosan, és fagyosan. Mike megszorította a kezemet, s mikor felpillantottam rá, csak nemlegesen megrázta a fejét, hogy jelezze, rossz ötletnek találja ezt mondani.
- Tartozol nekünk némi magyarázattal – kezdte türelmesen Mike. Na ez az, amire én nem voltam képes, legszívesebben simán csak leordítottam volna a fejét!
- Nem veletek voltam együtt, hanem Lexivel. Már bocs haver, de nem tartozom nektek semmivel! – mondta hanyagul, de ránk nem mert nézni.
- Ha nekem kell összekaparnom őt, akkor igenis van hozzá közöm! És Bekkának is! – szólt most már erélyesebben. Összevonta sötét szemöldökét, és haragosan meredt Davere.
- Nem tudom mit mondjak… - sóhajtotta, majd végre felénk fordult. S most először láttam rajta, mintha őt is kissé megviselte volna a szakítás.
- Az igazat… Hogy miért tetted ezt vele! – mondtam most én, s szemeim előtt felrémlettek a mai képek. Ahogyan Lexi elnyúzott, fáradt arcán könnyek sokasága csordogál, s a keserves sírás hangja ott csengett a fülemben.
- Nem vagyok belé szerelmes… nem… nem szeretem őt többé… - motyogta. Mike megszorította a kezemet, majd dühösen csattant fel:
- Hogy érted, hogy már nem szereted? – kérdezte, én pedig figyelmesen pislogtam. Erre én is kíváncsi lettem volna, hiszen a gombóc ott volt a torkomban, és a könnyek a szememben.
- Egyszerűen nem. Belenézek a barna szemekben, és nem azt a csillogást látom, mint régen.
- Ez hülyeség! – motyogtam halkan, megütközve. – Hogy jelentheted ki, hogy nem szereted? Hogy teheted ezt ilyen egyszerűen?
- A szerelem egy mély érzés, ami jöhet csak úgy derült égből is… - mondta Mike, s én felpillantottam rá. Komoly volt, és nem engem nézett, hanem Davet, de megint megszorította a kezemet, s közben megsimította a hüvelykujjával a kézfejemet. Uram Isten! Most akkor, ez egy burkolt vallomás volt? – De el biztosan nem múlik csak úgy!
- Kösz szépen Mike, de ez az én dolgom! – s amilyen gyorsan mi felbukkantunk, olyan gyorsan szelelt el Dave. Mintha üldözték volna.
- Hát ez… - motyogtam, s bambán bámultam Dave után, aki lassan eltűnt a Los Angelesi éjszakában.
- Aham… - bólogatott. – Menjünk haza! – elhúzott onnan, s hazáig nem szóltunk egymáshoz.

Ez a mai nap, vagyis este mindkettőnknek furcsa volt. És kicsit tanulságos is. Semelyik kapcsolat nem biztonságos. Mert két ember van benne. És magadért mindig felelhetsz, mind a tetteidért, mint az érzéseidért. A másikban viszont valójában sosem lehetsz igazán biztos. Legalábbis minden példa ezt mutatja.
A lakásunkba lépve most csend fogadott bennünket, Lexi aludt. Halkan osontunk el a fürdőig, ahol amint becsuktuk az ajtót, egymásra néztünk. Azokban a mélybarna szemekben rengeteg érzést láttam kavarogni, de nem tudtam volna megmondani, hogy éppen mit gondol, vagy érez. Azt viszont tudtam, hogy én mit érzek, és hogy mit akarok.

Egyszerre mozdultunk egymás felé, s szenvedélyes csókban forrtunk össze. Szinte kapkodtuk egymásról le a ruhákat, s mikor végre megéreztem, ahogyan bőre az enyémhez ért, halkan felnyögtem. Most éreztem csak, hogy mennyire fontos a kapcsolatunk. Szükségem volt rá, és arra, hogy szorosan magamhoz ölelhessem. Hogy végigsimítsak a hátán, érezni az izmok feszülését a karjain és a hasán, mikor végigcirógatom azt. Érezni akartam a csókját a nyakamon, így beletúrtam a hajába, és arrafelé toltam a fejét. Értette, hogy mit szerettem volna, és végighúzta a bőrömön a nyelvét, amitől megremegtem. Erősen a falhoz nyomott, majd letérdelt előttem, egyik lábamat a vállára emelte, és kényeztetni kezdett. Ajkai lágyan simítottak végig rajtam, én pedig behunytam a szemeimet. A csillagokat is lehozná nekem az égről, ebben biztos voltam. Láttam is azokat a csillagokat most…