Miért csak az álmaimban? - 1. rész

Csak 200 oldalt kell most kinyomtatnom a keddi ZH-mra, így közben írtam valamit. Ilyen kis egypercesnek elmegy. És hát, egy író hogyan fejezze ki, ami éppen a lelkében van, ha nem így, nem igaz?

Kellemes vasárnap délutánt nektek!



Nagy, barna szemei kérdőn fúródtak az enyémbe, mikor meglátott felbukkanni az ajtóban. Halkan becsuktam magam mögött azt, majd nekivetettem a hátamat, és csak néztem rá. Szükségem volt valakire, akiben bíztam, és tudtam, hogy sosem verne át. Ő pedig nem csak a szerelmem volt, hanem a barátom is. A legjobb barátom.

- Mi baj, Netti? – kérdezte, s letette a kezében tartott gitárt a gitártartóba, és felém lépkedett.
- Miért kell mindig csalódnom bennük? – kérdeztem halkan, de hangom már a kérdés közepén elcsuklott kissé.
- Jaj, Kicsim! – sóhajtott, majd magához húzott. Karjai erősen kulcsolódtak a derekamra, majd ujjait a hajamba fűzte, míg én a vállára hajtottam a fejemet. – Mert ti nők sosem tudtok rendesen viselkedni! – mondta halkan, vigasztalóan. Egyáltalán nem bántottak a szavai, csak szomorú mosolygásra késztetett.
- Most azt akarod mondani, hogy rossz vagyok? – pillantottam fel rá, s a sajnálkozó mosoly azonnal kiült az arcára, amint meglátta lecsordulni a könnyeimet az arcomon.
- Mi történt? – kitért a válaszadás elől, bár tudtam, hogy úgyis valami kedveskedő nemmel felelt volna.
- Utálom, hogy… Hogy vannak azok a pillanatok, mikor úgy érzem, hogy ő a legjobb barátnőm. Mikor totálisan összhangban vagyunk, és minden jó, sokat nevetünk meg minden… Aztán… Aztán egyszer csak úgy érzem, hogy ezzel a kivételes figyelmével nem csak engem tüntet ki, hanem másokat is… Velem van a baj, igaz? – kérdeztem félve. – Nem kellene kiakadnom minden apróságon… - elhúztam a számat, és még mielőtt megcáfolhatta volna az állításomat, lehunytam a szemeimet, és egy csókot nyomtam puha ajkaira.
- Most… terelsz! – mondta mosolyogva, mikor már ujjaimmal a hasán simítottam végig a pólója alatt.
- Ismersz már, Mike… – pillantottam fel a csillogó szemekbe. – Tudom, hogy elfogult vagy velem!
- Nem is vagyok – mondta tettetett felháborodással, kezeit a fenekemre csúsztatta, s elhúzott a kanapéig. Leült, s engem magával szemben, az ölébe vont. – Baj, ha fontos nekem az én Egyetlenem kicsi lelke?
- Ez most olyan gúnyosan hangzott – böktem mellkason, majd levettem a fekete bőrkabátomat.
- Na most komolyan… - váltott most már komoly hangnemre. – Nem benned van a hiba. Érzékeny lány vagy, de ez nem baj! Lehet, hogy néha olyan dolgokat is magadra veszel, amik nem rád vonatkoznak, de ez még nem bűn. És ezt a barátaidnak is tudniuk kéne…
- És ha nem? És ha csak azt látják, hogy kemény vagyok, akit senki sem bánthat? – kérdeztem kétségbe esetten. Valamiért nagyon is a saját hibámnak akartam beállítani ezt az egészet.
- Akkor nem a barátaid! – egyszerűen mondta ki, semmi körítés nélkül. De ezt szerettem benne, hogy olyan végtelenül egyszerű vele, mert ami a szívén az a száján.
- De… - akartam valamit mondani, valamivel ellenkezni, de nem tudtam. A könnyek újra ellepték a szememet, és csak ültem ott vele szemben, s néztem azt a mesterien megformált arcot, ami Isten legnagyobb ajándéka volt a számomra.

Ujjai az arcomra siklottak, s letörölte a könnyeimet, majd felém hajolt, lehunyta a szemeit, és megcsókolt. Lágyan, puhán, ahogyan mindig, mikor így van rá szükségem. Mintha csak olvasott volna a gondolataimban. Végigsimítottam a vállain, amiket úgy szerettem, majd a hosszabb, sötét tincseibe martam. Nyelvem ingerlően körözött ajkain, és játszott az övével, majd nagy sóhajtással elváltunk egymástól. Kedvesen mosolyogva nézett rám, én pedig kissé zavarba jöttem ettől. Lesütöttem a pillantásomat, amitől elnevette magát.

- Ne legyél ilyen kis butus!
- Zavarba hoz, ahogyan rám nézel! – néztem újra az arcára, és beharaptam az alsó ajkam. Legszívesebben az idők végezetéig csókoltam volna!
- Mert szerelmes vagyok beléd! Hogyan nézzek másképp arra a nőre, aki a világot jelenti nekem? – ez is egy olyan mondata volt, amitől megállt bennem az ütő. Olyan szépeket tudott mondani!
- Én is szeretlek! – motyogtam, és hozzábújva újra a vállára hajtottam a fejemet.
- Minden rendbe fog jönni! Holnap már jobb kedved lesz.
- Biztos? – motyogtam az ingjének gallérjába, majd egy csókot nyomtam a nyakára. Istenem, de szeretem!
- Hazudtam én neked valaha is, Nettim? – kuncogott, mire én megráztam a fejemet.
- Olyan nyominak érzem magam ma…
- Nyominak – felnevetett a szóhasználatomon. Rekedten, mélyen, s a hangjától végigszaladt rajtam a hideg és a meleg egyaránt. – Én nyomin is szeretlek!
- Az jó… - mormogtam, majd arcához hajoltam és végigpusziltam ajkainak minden szegletét, hogy aztán engedjem, hogy vadul megcsókoljon. Elfeküdt velem a kanapén s magához ölelt.
- Énekelj nekem! – kértem. Szerettem hallani a hangját, imádtam, ahogyan körbeölel és megnyugtat, de egyben fel is dobja a napomat, mikor az egyik számukat énekli. Halkan, csak nekem.

Don’t want to reach for me, do you?
I mean nothing to you, the little things give you away
And now there will be no mistaking
The levees are breaking
All you’ve ever wanted
Was someone to truly look up to you
And six feet under water, I do…

Énekelt. Olyan szépen, mint egy álom…

- Köszönöm… - motyogtam még félálomban.
- Neked bármit! – halk hangja megnyugtatott, s csak még jobban elálmosodtam tőle. Karjaimat szorosabban fűztem a dereka köré, majd nehezen kinyitottam a szememet, s felnéztem rá.
- Miért csak az álmaimban létezel? – kérdeztem szomorúan, fáradtan. Nem akartam elaludni, mert tudtam, hogy akkor egy másik világban felébredek. A valóságban…
- Hinned kell benne, hogy nem csak itt létezem a számodra! – suttogta, majd puszit nyomott a homlokomra. – Minden rendben lesz, ígérem! – mosolygott. – Aludj csak…