Megint!

"Az ember csak akkor mondhatja magát boldognak, ha az élet olykor hasonlít az életről álmodott álmokhoz."



29. fejezet

Szerencsémre még elcsíptem a megbeszélés végét, bár Roger felől kaptam egy erőteljes csúnya nézést, míg John csak jókedvűen mosolygott. Én is szerettem volna mosolyogni és vidám lenni, de nem ment. Mindketten érdeklődtek, hogy mi bajom van, mert látszott rajtam, hogy valami bánt, de én minden kérdésükre szépen hárítottam a választ. Mert végülis semmi baj nincs, Erica csak egy volt barátnő, egy kedves vagy nem épp kedves ismerős, aki meglátogatja Mike-ot. Ennyi, semmi több.

Próbáltam magamat nyugtatgatni, és mindenféle jó dologra gondolni, de elég nehéz volt. Megbíztam én Mikeban, hogyne bíztam volna benne? Csupán a lányban nem tudtam, és ez már bőven elég volt, hogy az a bizonyos zöld szemű szörnyecske felébredjen bennem. De mivel nem viselkedhettem úgy, mint egy éretlen csitri, így visszafogtam magam. Mike mégiscsak harmincnégy éves, felnőtt, érett férfi. Ha ötpercenként írtam volna neki az SMS-eket, akkor azért elgondolkodhatott volna azon, hogy mégis milyen kis fruskával jött össze. Amúgy is megbíztam benne! Igen, minden rendben van… - mondogattam magamban.

- Importáljátok be azt a Hawaii térképet, amit múlt órán elkezdtünk, és folytassátok! Akinek nem megy valami, szóljon, és megbeszéljük! – adtam ki az utasítást az egyik gyakorlati órámon, majd leültem a saját gépemhez a tanári asztalnál, és dolgozni kezdtem. Volt pár térkép, amit meg kellett szerkesztenem a többi tanárnak, akik megkértek rá. Nem volt nagy ügy, csak sokat kellett pepecselni velük.
- Bekka, segítenél? – az óra felénél Ella vigyorgott rám, és kért meg erre az utolsó sorból.
- Persze! – odamentem hozzá, és a 3D-be való átrakás nehézségeinek kitárgyalása után, másra terelte a szót.
- Van valami baj? Olyan furcsán komor vagy - kérdezte halkan, s közben nagyban kattintgatott. Egy pillanatra elszörnyülködtem, mert totálisan rosszul csinálta a feladatot, de hát a gyakorlatnak az is része, hogy tanuljunk a saját hibáinkból. Anno én is így voltam.
- Ma reggel, pont mikor indultam el Tőle, megjelent az ajtajában Erica – motyogtam, s körbenéztem, hogy nem figyelnek-e bennünket a többiek, de senki sem nézett felénk.
- Az a lány, akiről Anna regélt neked? – olyan hatalmasra tágult szemekkel nézett rám, mint még ember sosem. Hát ja, én is meglepődtem kicsit.
- Igen – csak egy bólintásra futotta tőlem. Ott támaszkodtam Ella asztalára, és a képernyőt bámultam, amin már szinte minden kivehető volt, még egy angol pudli is, de Hawaii szigetei már nem.
- Most… szerinted…
- Nem tudom – szavába vágtam, mert hát nem akartam, hogy kimondja, mire gondolt. – Nem hinném, hogy bármi hülyeséget csinálna, mert nem hiába vagyunk együtt – ennyiben hagytam a dolgot, és Ellának szerencsére ez elég is volt.
- Ha te bízol benne, akkor én is! – kedvesen még rám mosolygott, majd folytatta a merényletet Hawaii ellen.

Nekem holt mindegy volt, hogy mások bíznak-e Mikeban, vagy sem. Egyedül az számított, hogy én mit érzek. És végül is nem volt okom rá, hogy kételkedjek a hűségében. Még ha a régen annyira imádott csaja is tért vissza, ki tudja miért…

A napom ettől függetlenül is eléggé rosszul telt. Egy csomót rohangáltam az egyetemen, hol ezért, hol azért. Aztán John mondta, hogy az egyik számolást elrontottunk a múltkor a mintákkal kapcsolatban, amiket hoztunk, és most az egészet újra kell csinálnunk. Szóval három helyett este hatra értem haza, hulla fáradtan. Nem szerettem sosem a talajtani számolgatásokat, mert nekem mindig is bonyolultak voltak, de végül megoldottuk a dolgot.

- Jön ma Mike? Vagy te mész hozzá? Vagy a csaj miatt most nem találkoztok? – kérdezte Lexi, mikor ledobtam magamat a kanapéra.
- Tegnap úgy beszéltük meg, hogy mivel nem jutottunk el idáig, ezért itt alszunk ma… De most már nem is tudom… Egész nap nem keresett – csalódottan pillantottam a telefonom kijelzőjére.
- Hát írj neki, és kérdezd meg! – unszolt a tesóm.

A rózsaszín kis készüléket merengve forgattam az ujjaim között. Love kills slowly. Milyen igaz! Halványan elmosolyodtam, majd képzeletben kupán vágtam magam. Most mit izélek azon, hogy írjak-e neki, vagy sem? Hiszen a pasim, az Istenért! Csak kereshetem, amikor akarom! Gyorsan bepötyögtem a kérdést, hogy akkor jön-e ma este, majd a szobámba mentem átöltözni. Viszont még le sem vettem a blúzomat, csörgött a mobilom.

- Szia! – vidáman szóltam bele, hiszen örültem, hogy végre hallhatom a hangját.
- Szia! Figyelj, ne haragudj, de ma nem fog menni… - mondta, s a háttérben meghallottam a női hangot, amint azt kérdezi, hogy Mike kér-e szószt a salátájára. – Ericával készítettünk vacsit, megesszük, aztán elmegyünk moziba – mint forró kés a vajon, úgy vágódtak bele a lelkembe a szavai. Otthon vannak. Mikenál, ahol mi is lenni szoktunk. Főznek, kettesben vacsoráznak, majd moziba mennek. Mint egy randi…
- Oké! – ennyit tudtam kinyögni hirtelen. Viszont a hallgatás felbosszantott. Ugyanis nem mondott semmit, csak hallottam, hogy Erica a háttérben most éppen valószínűleg terít, ő pedig figyeli őt. Velem mit sem törődve. – Hát akkor jó szórakozást! – mondtam most már kissé határozottabban, kissé gúnyosan, majd kinyomtam a telefont.

Nem elégedtem meg annyival, hogy megszakítottam a hívást, ki is kapcsoltam a készüléket, majd ledobtam az ágyamra. Nem kaptam gyújtást. Kettesben andalognak! Szóval reggel óta együtt vannak, ezért nem keresett engem! És most is jobban vágyik az ő társaságára, mint az enyémre.

Nem értettem ezt. Hirtelen most a sok boldogság után ez a fajta hátba támadás tőle rettentően fájt. Csak pislogtam magam elé, és csodálkoztam. Petinél ilyenkor már rég sírtam. Vele mindennapos dolog volt, hogy más lányokkal volt, és engem hanyagolt, s akkor mindig sírtam és bánkódtam. Most pedig nem jöttek könnyek a szemembe. Talán mert nem hittem el még. Képtelenség volt.

- Mike nem jön, Ericával tölti az estét! Elmentem, majd jövök! – hadartam, s szinte futólépésben hagytam el a lakásunkat.

Lexinek ideje sem volt kérdezni valamit, de jobb is volt így. Úgy jöttem el, hogy semmi sem volt nálam. Még a kabátomat sem vettem fel, ami valljuk be, így októberben már eléggé kellemetlen dolognak számított, de nem akartam visszamenni. Pénz sem volt nálam, így gyalog indultam neki. Csak hagytam, hogy a friss levegő körülöleljen és zsebre dugott kezekkel lépkedtem előre, nem is figyelve a körülöttem lévő forgatagra.

Mikor a hatalmas falak között és a hidak alatt sétáltam, felnéztem. Senki sem volt ma este a gangon, csak két ember. Én és Dave. A cipőm sarkának hangja visszhangozva rengett a falak között, s ez rám vonta Dave figyelmét. Egy fekete pulcsit és farmert viselt, s megint a Mike melletti helyen pingált valamit. Egy pillanatra sem torpantam meg, s odasétáltam mellé. A barnás-zöld szemek szomorúan pillantottak az arcomra, s összevont szemöldökkel méregetett. Gondolom észrevette rajtam, hogy valami baj van, de nem kérdezett rá.

- Szép – biccentettem a fejemmel a kép felé, amit felfestett a falra. Egy szőke hajú lány volt a középpontban, bár távolinak volt megfestve, körülötte pedig vérengző, kissé vámpírokra hajazó férfiak álltak kezükben késekkel és fegyverekkel.
- Köszi – motyogta, s lehajtva a fejét a kezében lévő spray-jel játszott. – Hogy vagytok? – kérdezte halkan.
- Hiányzol neki – megvontam a vállamat, majd levettem pillantásomat a képről, és felé fordultam. – De gondolom, ezt sejtetted…
- Reméltem – mosolygott rám halványan. – Szerinted lehetséges, hogy… szóval szerinted hajlandó velem beszélgetni? – kérdezte, s láttam rajta, hogy zavarban volt.
- Nem. Beszélgetni nem. De biztosan meghallgatja, amint visszakönyörgöd magad!
- Te mit… Mit szólnál hozzá, ha én… és ő megint…?
- Nem az én döntésem! – megráztam a fejemet, de bátorítóan megszorítottam a kezét egy pillanatra. – Menj! Otthon van! – úgy pillantott rám, mintha én adtam volna neki az utolsó korty vizet a földön. Hálás volt.
- Köszönöm! – pár másodperc erejéig magához ölelt, amit én is viszonoztam.
- Itt hagynád nekem ezeket? – mutattam a festékszórókra meg ecsetekre, tubusokra.
- Persze! – mintha tétovázott volna, miután a kezembe adta az éppen szorongatott fekete sprayt, de végül megszólalt. – Minden rendben van?
- Ha Lexi megbocsát, akkor érdemes vagy rá, hogy tudd, és ő elmeséli majd! – kitértem a válasz elől, bár tudtam, hogy úgyis megtudja. Lexi szereti őt, és ő is Lexit. – Amúgy vehetnél neki virágot meg csokit!

Bólintott, majd lassan elsétált. Sokáig néztem, ahogyan eltűnik az utcán a szürkületben, majd nagyot sóhajtottam. Egyedül maradtam, ahogyan mindig. Jó, ez már régen fordult meg a fejemben, de most nagyon olyan érzésem van, hogy újra egyedül vagyok. Hogy nincs senkim. Annyira fájt, amit tett, vagyis amit nem tett. Nem foglalkozott velem egész nap, és mikor végre tudtunk beszélni, akkor közli, hogy ’bocs, ez most nem jön össze’.

Csak pislogtam a falra, kezemben a festékszóróval, de nem tudtam megmozdulni. Sírni akartam, üvölteni és sikítozni, egy helyben toporzékolni vagy a hajamat tépni. Mégsem tettem. Felnőtt nő vagyok, tudnom kell kezelni a helyzetet. A torkomban gombóc keletkezett, és a szívem ezret ütött egy perc alatt, de levegőt alig kaptam. Pánik. Azt hiszem, ezt hívják annak. Szemeim előtt újra és újra lepergett a kép, ahogyan Mike megcsókolja Ericát. Túldramatizálnám a dolgot? Nem hinném.

Néztem Mike fehér falrészét, amit gondolom nemrég festettek le. Még nem sok mindenki pingált újat, így sok látnivaló most nem volt. Viszont már nem is volt annyira érdekes a többiek munkássága, mert megvolt az ötletem.
A kezeim maguktól mozogtak, nem is kellett gondolkoznom a mozdulatokon, s fél óra múlva egyetlen szó virított a falon feketével és vérvörössel: Numb.

Azt hiszem, ez mindent elmond. Nem is kellett más. Jó alaposan megnéztem ezt a négy betűt egymás mellett, lefényképeztem a memóriámba, majd összepakoltam Dave fekete hátizsákjába a kellékeket, és hazafelé indultam. Gondoltam rá, hogy talán nem kellene hazamennem, mert hagyhatnám kettesben Lexiéket, de mivel egy dollár sem volt nálam, kénytelen voltam megzavarni az idillt.

- Sziasztok! – kiabáltam el magamat az előszobában, hátha a nappaliban vannak, és hát…
- Szia! – kiáltott vissza a húgom jókedvűen, s Dave halkabb hangját is meghallottam. Szóval tényleg sikerült helyrehozniuk a dolgokat!
- Na mi újság? – kérdeztem, mikor beléptem a nappaliba. Egymás mellett ültek a kanapén, és egy bonbonos doboz tartalmát dézsmálták.
- Hát semmi – mosolygott Lexi aranyosan, én pedig nem firtattam a témát.
- Te figyelj Bekka, Mike keresett! – pillantott rám Dave, és a vezetékes telefon felé bökött az ujjával.
- És mit akart? – kérdeztem, de igyekeztem leplezni a mohó kíváncsiságomat.
- Hogy mi van veled, miért vagy kikapcsolva.
- Értem – halványan elmosolyodtam. – Jó éjt, én lefekszem!
- Szép álmokat! – zengték kórusban, én pedig a szobámba siettem.

Lassan lezuhanyoztam, majd bebújtam az ágyba. A sötétben aztán elért az, ami eddig nem. A könnyek sós csíkot húzva maguk után folytak végig az arcomon, én pedig oldalra fordultam, és eltakartam az arcomat a kezemmel. Mindig ezt csináltam, pedig tudtam, senki sem lát a sötétben. Senki sem figyel. Egyedül vagyok…

- Buta vagy… - halk, de rém ismerős hang ütötte meg a csendben a fülemet. Elaludtam, de ez nem álom volt már. Mike hangja volt, s ez tökéletes volt. Tökéletesnek pedig nem tudtam volna megálmodni, mert csakis Isten teremhet ilyen gyönyörűt, a képzeletem nem.
- Nem is! – nyöszörögtem még félálomban, és megfordultam a hang irányába. Szorosan az erős mellkashoz bújtam, és magamhoz öleltem őt.
- Voltam lent a gangon, és de… úgy néz ki, az vagy! – csak most esett le, hogy mi is történt az elmúlt napon, s azonnal kipattantak a szemeim. A sötétben persze nem láttam semmi, meg amúgy is a mellkasához voltam simulva. Csupán a semmihez sem fogható, férfias illatát éreztem, és azt, ahogyan kezei végigsimítanak a testemen, és magához ölel.
- Miért nem vagy Ericával, Mike? – kérdeztem halkan, s lehunytam a szemeimet. Csak élveztem egy pillanatig, hogy ketten vagyunk a sötét csendben. Halkan szusszantott egyet, mellkasa ettől pedig hirtelen megemelkedett, s kinyitottam a szemeimet. Felbosszantottam.
- Tudod… - kezdte halkan, de mégis zúgó hangon. – Néha tényleg nagyon hülye tudsz lenni! – csattant halk hangja, én pedig csak mormogtam egy sort magyarul. – Most elküldtél a picsába, mi? – kérdezte szkeptikusan, mire én felkönyököltem, s kissé fölé helyezkedtem.
- Nem. Most azt mondtam, hogy annak ellenére, hogy kedvellek – még mindig nem mondtuk ki azt a bizonyos szót – Te mégis így beszélsz rólam? – ujjait a derekamról az arcomra simította, s szinte éreztem a sötétben, ahogyan a tekintete az enyémbe fúródik.
- Igen, jól sejted. Azért jött vissza! – mondta, én pedig elképedtem. Nem számítottam rá, hogy ezt beismeri. – Miattam van itt. Elmondta nekem, én pedig… Hát meglepődtem.
- Na akkor ki is a hülye? – kotyogtam közbe, ő pedig halkan felnevetett, s a mellkasa meg-megrázkódott alattam. Szerintem ez nem vicces.
- Mert?
- Mert? Hát már az első pillanatban tudtam ezt, te pedig meglepődsz rajta?
- Meg. Mivel a világon mindenki tudhatja, aki kicsit is foglalkozik az életemmel, hogy te vagy nekem. Azt hittem, hogy valami baráti látogatás lesz ez. De aztán kiderült, hogy nem.
- Hogyan derült ki? – kérdeztem feszülten.
- Elmondta. A vacsorán.
- És erre te? – kezdett zavarni, hogy mindent harapófogóval kell kihúzni belőle.
- Megmondtam neki, hogy mi már nagyon-nagyon régen szakítottunk. Még szinte gyerekek voltunk, és annak vége. Ezer éve nem is gondoltam rá úgy, mint nőre. És megkértem, hogy menjen el. Aztán hívtalak, de ki voltál kapcsolva, és megijedtem. Felhívtam az itthonit, és Dave mondta, hogy a gangon vagy. De azt hiszem elkerültük egymást… - kicsit hallgatott, majd újra végigsimítva az arcomon hozzátette – Láttam, mit festettél. Ezért mondtam, hogy buta vagy…
- Az a szám mostanában nagyon is az életem része…
- Mert te azzá teszed! Miért festetted azt? Miért az a szám? Nem vagy érzéketlen…
- Jobb lett volna a Bleed It Out? – kuncogtam fel. Most, hogy itt volt, és ezeket elmondta, már kissé jobb kedvem volt.
- Nagyon vicces, Rebeka! – gúnyolódott kedvesen.
- Nem tudtam sírni, Mike… Akartam, éreztem, hogy kell, de nem ment. Miért?
- Mert tudtad, hogy nincs miért. Mert tudtad, hogy én is kedvellek téged! – mondta teljes meggyőződéssel, én pedig egy pillanatra még a számat is eltátottam. Lehetséges lenne?
- Igen? – kérdeztem szinte hangtalanul, de magamban is tudtam a választ. Igaza volt. Egész nap győzködtem magam, hogy bízhatok benne. És azért is tettem ezt, mert tudtam, hogy így van. Nem győzködés volt az, csak én vagyok a buta. Na tényleg!
- Amíg nincsen rá kézzel fogható bizonyítékod, hogy más nők után futok, kérlek szépen ne csináld ezt! – kért halkan. – Sosem lesz ilyen, esküszöm, de szükségem van rá, hogy bízz bennem. Hogy biztos pont legyél az életemben!
- Az vagyok! Tudod, hogy… hogy mennyire… - nem mertem kimondani. Szerettem volna, ha először ő mondja ki. Butaság? Lehetséges…
- Tudom… - suttogta, majd ujjaival a hajamba túrt, s lehúzott magához egy csókra.

Ajkai rettentő gyengéden siklottak az enyémeken, míg szabad kezével végigsimított a hátamon, majd a fenekembe marva fordított a helyzetünkön. Most ő magasodott fölém, ami nekem nagyon is tetszett. Szája a nyakamra vándorolt, és ott kezdte kényeztetni a bőrömet. Csókjai égették a bőrömet, mintha az összesnek a helyét örökké érezném majd, s ez felpezsdítette a véremet. Halkan felnyögtem és a sötét tincsekbe martam, hogy felhúzhassam magamhoz egy csókra. Azonnal a pulcsija alját kezdtem keresni, hogy aztán megszabadíthassam tőle, majd a pólójától is. Ujjaim aztán az övcsatjával kezdtek foglalatoskodni, majd amint kigomboltam a nadrágját, belecsúsztattam a kezemet, amitől ő hangosan felnyögött.

- Tetszik? – suttogtam a kérdést a fülébe.
- Még… - nyögte a fülem mellett, majd lefeküdt mellém és szembefordult velem.
- Imádom ezt – lehunytam a szemem, és közelebb húzódtam hozzá, majd a mellkasára nyomtam apró csókokat.
- Mit?
- A hangod! – sóhajtottam. – Olyan szexi, mély, borzongató…
- Ne csináld ez velem, Bekka!
- Miért ne? Ez az igazság… - ezt már útban lefelé mondtam, mivel lejjebb csúsztam az ágyon, hogy mostmár a számmal is kényeztethessem legnemesebb testrészét.
- Egyszer megölsz, komolyan… - sóhajtotta.

Semmi ilyesmit nem terveztem, csupán igyekeztem megadni neki mindent, amire vágyott. És hát ő is férfi volt. A férfiak pedig szeretik az ilyen fajta kényeztetést.
Így egy ideig ott lent ténykedtem nagy kedvvel, majd mikor elkapta a karomat, és felhúzott magához, a csípőjére ültem, így kérdőn pislogtam le rá. Nem szólalt meg, inkább a tettek mezejére lépett, és lehúzta rólam a trikómat. Tüzes és egyben parancsoló pillantásának eleget téve kibújtam a bugyimból is, majd visszahelyezkedtem fölé. Láttam rajta, hogy mennyire szerette volna, ha végre összefonódna a testünk, s újra egyek lennénk. Halványan elmosolyodtam, majd lehajoltam hozzá, ő a hátamra simította a kezeit, aztán mikor kissé felemelkedtem s magamba fogadtam őt, a csípőmbe mart. Imádtam az érzést, ez is csak jobban feltüzelt. Enyhén a vállába haraptam, majd mozogni kezdtem rajta. A pillantása és az érintései mindent elmondtak. Szavakkal egyikünk sem bizonyította még az érzéseinket, de tettekkel százszor és ezerszer is kifejeztük ezt.
Néha lassan, néha gyorsabban mozogtam rajta, olykor-olykor hosszabb csókcsatákba bonyolódtunk. Hm, azok a telt ajkak az őrületbe tudtak kergetni, ahogy a hosszú ujjak is, amik a derekamat simogatták. A kielégülés kapuját együtt léptük át, én pedig fáradtan heveredtem mellé. Azért ma egész nap talpon voltam, és hát most én dolgoztam rajta…

- Őszintén szólva… Reméltem, hogy ez lesz a vége – ezen a mondatán felnevettem. Hiába voltak a húgomék is a lakásban, nem ment csendesebben.
- Jaj, néha annyira pasi tudsz lenni. Tipikus pasi! – kacagtam, majd a mellkasához simultam.
- Most miért? Te nem remélted, hogy ma is… hm… szeretkezünk egyet? – olyan aranyosan mondta, hogy egy pillanatra csak hitetlenkedve pislogtam a sötétben. Annyira, de annyira szerencsés vagyok vele!
- De. És a hónapok múlása alatt, csak egyre jobban beigazolódik, amit még a gangon mondtam neked régebben: Van, amit a harmincon felüliek nagyon tudnak! – suttogtam a fülébe, s most rajta volt a sor, hogy nevessen.
- Köszönöm Bogaram!
- Nincs mit Életem! – vigyorogtam magamban.
- Ez tetszik…
- Életem… - ismételtem meg újra, mire ő szorosabban ölelt magához.

Sok időbe telt, mire elaludtunk. Azt tudom, hogy én azért pislogtam sokáig még, mert imádtam tudni és érezni, hogy itt van mellettem. Hogy elküldte Ericát, és rájött, hogy bántott, és eljött hozzám az éjszaka közepén is. Hogy ő miért nem aludt, nem tudhattam. Csak éreztem, hogy folyamatosan simogatja a bőrömet és néha apró puszikat nyom a hajamba.
Reggel Mike csókjaira ébredtem, amiket azonnal viszonoztam, ahogyan felfogtam, hogy nem álmodom.

- Mivel ki vagy kapcsolva, így kénytelen vagyok én ébreszteni! – mosolygott rám mellőlem. Nagy álmosan megdörgöltem a szemeimet, majd felé pislogtam.
- Hát igen, nem is rossz. Oké, jó az In The End élő verziójára ébredni, aminek az elején magyarázol a közönségnek, de azért a csókjaid mégis jobban tetszenek! – vidáman rám mosolyogott, amit viszonoztam.
- Nem készülsz? Már hét óra van.
- Tízre kell beérnem ma, szóval ráérek! – végigsimítottam a borostás arcon. Imádtam.
- Jaj, nem tudtam. Bocsi! – bocsánatkérően pillantott rám, de én csak megráztam a fejemet.
- Nem baj, jó így – motyogtam, s hátat fordítva neki, hozzá bújtam.
- Te kis kifli… - dörmögte mosolygós hangon a hajamba, ami az én arcomra is egy vigyort csalt.

Nem beszélgettünk, sőt, nem csináltunk semmit, csak élveztük egymás társaságát. Halkan beszűrődött néha Alexa vagy Dave hangja, ha a szobám melletti nagy gardróbhoz jöttek, de amúgy csend volt. Úgy egy óra múlva viszont, mikor már a húgomék is elmentek, felkeltünk, és megmosakodtunk, majd felöltöztünk. Éppen kint a konyhában készítettem kávét Mikenak, mikor megszólalt a csengő. Reméltem, hogy nem megint valami hülye kérdőíves pasi jött, mert egész délelőtt nyitva szokott lenni lent a nagy ajtó, hogy szellőzzön a lépcsőház, és ilyenkor aztán mindenki megtalál minket. Mike éppen a szobámból lépett ki, és kérdőn nézett felém, míg kinyitottam az ajtót. Ott aztán egy nagyon komoly párossal találtam szemben magamat. Chester és Talinda kéz a kézben álltak előttem, de nagyon komornak tűntek. Viszont még mielőtt megszólalhattam volna, vagy a mellém lépő Mike köszönhetett volna, Chester mondott valamit. Csak egy kis mondatot:

- Hét hetesek vagyunk! – mondta komolyan, s először rám, majd Mikera, aztán megint rám nézett. Mike látszólag nem kapott gyújtást, mert nem szólt semmit, én viszont azonnal megértettem, hogy mit is takar Chez mondandója.
- Komolyan? – pillantottam rá Talindára, aki végre szívből elvigyorodott, és bólintva csicsergett.
- Igen, az! – abban a pillanatban Chez elém lépett, felkapott, majd beljebb sétált velem, miközben diadalmasan skandálta:
- Apa leszek! – örömteli hangja, és az, ahogyan láttam Mike és Talinda összeölelkezését, nevetésre készetetett.
- Megint! – pillantottam le boldogságtól csillogó szemeibe, majd mikor letett a földre, két puszit nyomtam az arcára. – Gratulálok!
- Köszi! – vigyorgott, majd elillant mellettem.
- El sem hiszem! – rikkantotta a fülem mellett Talinda, és hátulról szorosan megölelt.
- Sosem kételkedtünk Chester teljesítményében, nem igaz? – kérdeztem kacagva, mire a vállamra hajtotta a fejét.
- Soha bizony! – nevetett ő is, majd a srácok felé fordultunk, akik éppen férfiasan megveregették egymás vállát.

Hát kell ennél szebb, jobb, tökéletesebb reggel?