Szerelem a színpadon

"Nem elég magadban tudni, hogy ő az igazi. Azt világgá is kell kürtölni, hogy mindenki tudja, ő többé nem szabad préda."




45. fejezet

Bekka szemszöge:

New York csodálatos és hatalma város. Nem sokat láttam mondjuk belőle, csak a szállodai szoba ablakából csodálhattam meg a kilátást, ami meg kell hagyni pazar volt. Mike folyton mosolygott, mintha nem is ebben a világban járt volna, ahol én agyon izgultam magam. Csak fejcsóválva morogtam magamban. Kissé idegesítő volt, hogy ő ilyen nyugodt. Jó, persze, végülis neki mi oka lett volna izgulni, csak hát elvártam volna egy kis együttérzést.

Az egész délutánt Brad szobájában töltöttük, ahol még pengettem a dalokat. Ők azt mondták, hogy mind megy már olyan jól, hogy nem fogom elrontani, én viszont nem akartam lazsálni a fellépés előtt pár órával. Jobb biztosra menni. Az ujjaim már megszokottan siklottak a húrokon, és megtanultam nem úton-útfélen eltörni a pengetőket is.

Mike változatlanul vigyorogva, jókedvűen ücsörgött az egyik fotelben, és néha benyögött olyanokat, hogy „amikor így becsukod a szemed a szóló közben, irtó szexi vagy” meg hogy „ha tudnátok azok az ujjak mire képesek”. Meglehetősen furcsa volt, sosem szokott utalni a szexuális életünkre. Úgy látszik ez a hónap a furcsaságok hónapja lett. Mindegy is.

Aztán sikerült kicsit összeszólalkoznom Joe-val is, mikor közölte, hogy a Meet-re nekem is mennem kell. Jó, nem mintha nem akartam volna találkozni a rajongókkal, csak hát mindig úgy képzeltem, hogy én is egy leszek közülük, és nem pedig egy a bandából. Ezt most is tartottam volna, hiszen azon kívül, hogy megtanultam eljátszani Brad részeit, semmivel sem tartoztam közéjük. Na és ezt látta másképp Joe, amiből kisebb vitánk kerekedett. Sejthettem volna, hogy nem győzhetek, de próbálkozni szabad, nem?

Így csak a szám szélét rágcsálva álltam az ágy előtt, és a bőröndöm tartalmát méregettem. Nem egészen két napra jöttünk, sőt, inkább egyre, én mégis egy csomó mindent hoztam. Ám most mégsem tudtam eldönteni, mit is vegyek fel. Valahogy az elmúlt hetekben egyáltalán eszembe se jutott, hogy mi a francot húzzak fel a koncertre. Mike már egy sötétkék ingben, farmerben és napszemüvegben állt mellettem, és mint mindig, most is rettentő jól nézett ki. Szóval egy darabig nézte, ahogy tépelődök, majd olyasmit motyogott, hogy „számítottam erre”, és eltűnt mellőlem. Nem sokkal később egy fekete pólóval tért vissza, amin a piros szíves Music For Relief felirat volt. Mosolyogva puszit nyomtam az arcára, majd elvettem tőle a ruhadarabot, és egy farmer-tornacipő párossal megtoldva felvettem.

Túlzás lenne azt álltani, hogy jól voltam. Sokat – nagyon sokat – nyomott a latba, hogy Mike fogta a kezemet, és vidáman köszöngetett minden road-nak, miközben én egy szelet csokit majszoltam. Kell egy kis boldogság, hátha a jókedvem is megjön.

Az Undergroundosokkal egy nagyobb teremben találkoztunk, és mielőtt beléptünk oda, fél szemmel láthattam a színpad hátulját is. Óriási volt! A szívem a torkomban dobogott, és megszeppenve álltam a rajongók előtt. Mike ennél a pontnál elengedett, és Brad vette át a helyét. Kitartóan mosolygott ő is, átkarolta a vállamat, és odavezetett az egyik székhez, majd lenyomott rá, és leült mellém.

Nem számítottam arra, hogy tőlem – igen, tőlem – is fognak aláírást kérni. Mert hát minek? De kértek. Megilletődve bámultam az első elém rakott A Thousand Suns lemezre, majd miután Brad az egyik ujját kedvesen a bordáim közé fúrta, aláfirkáltam a nevemet, és felmosolyogtam a srácra.
És ez így ment tovább. Senki sem szólt be, hogy mit keresek itt vagy hasonló. Látszólag megszokták a gondolatot, hogy én fogok játszani, és így valamiért úgy gondolták, hogy az aláírásom is számít valamit. Mik vannak…

- Készem állsz? – kérdezte a színpad mögött ácsorogva Brad, miközben azt figyeltem, hogyan kötik rám a hangot, és a fülembe próbáltam a fülest.
- Nem! – vágtam rá rögtön. – Ha most elfutok, akkor…
- Utánad megyek és visszarángatlak! – bólintott, mire csak szusszantottam egyet.
- Ne izgulj már, Életem! – suttogta a fülembe Mike, és puszit nyomva az arcomra a nyakába emelte a gitár hevederét.

Ne izguljak? Na köszi!
Amint felhangozott a bevezető dallam, lehunytam a szememet. A Wretches-szel kezdtünk, így még ráértem felmenni. Valószínűleg amúgy is utolsóként lépek majd fel.
Idegesen néztem, ahogyan Chester már nyomkodta a gombokat, Mike a szájához emelte a mikrofont, és beszélt, Rob a dobok mögött ült, és Joe-t nézte, míg a színpad másik oldalán, velem szemben Phoenix engem bámult. Messze volt egy kicsit, de mintha láttam volna az arcán egy mosolyt. Mégis úgy döntöttem, hogy betartom a szabályokat, és mikor Phoenix bólintott, vele együtt léptem a közönség elé.

2 nappal később

Egymás vállába kapaszkodtunk szemtől szemben, és nyújtottunk. Előre dőltünk, majd vissza, aztán Mike belém kapaszkodott – amúgy feleslegesen, hiszen ezelőtt sem volt segítőtársa, ezzel is csak nekem akart kedveskedni -, és hátrafogva a bokáját, a lábát is bejáratta.

- Ugrálj, ugrálj, nem lesz ám olyan punnyadás, mint New Yorkban! Itthon vagyunk, Bekka! – ugrált elém Chester, én meg csak felnevettem.
- Te bolond vagy! – mondtam nemes egyszerűséggel. – Ott sem „punnyadtam”, ahogy mondtad.
- De láttam rajtad, hogy valami…
- Baj volt? – fejezte be helyette a kérdést Mike, mire felvontam a szemöldökömet.
- Már nem azért, de mi a francért csodálkoztok rajta, hogy izgultam azelőtt a hatvanezer ember előtt?
- Nyolcvanhatezer – kotyogott közbe Brad, miközben a fülesemet tartotta ép kezében. – Én megértem, és szerintem, aki nem ismer úgy, mint mi, annak nem is tűnt fel, hogy izgulsz. Húzd fel kicsit a hátadról a pólót, légyszi’!
- Segítek – lépett a hátam mögé Mike, és ketten bemikrofonoztak, ahogyan én hívom viccesen a műveletet.
- A lényeg, hogy nem kell izgulnod! – motyogta Chester, miközben két napszemüveget bámult a kezében. – Minden jó lesz.
- Tudom, tudom – sóhajtottam. – Azt! – böktem az egyikre, mire kaptam egy mosolyt.

Természetesen itt már Lexi, Peti és Talinda is jelen voltak. Mind körülöttem lézengtek, és próbálták elvonni a figyelmemet. Mondjuk a húgomnak és Petinek sikerült is, mivel állandóan marták egymást. Könnyed kis beszólások voltak, de állandóak. Csak a fejemet csóváltam, mert nem igazán tudtam őket leállítani.
A Meet-en megint csak jelen kellett lennem, ami itt kicsit más volt, mint NY-ban. Ott igaz, hogy beszélgettünk is a rajongókkal egy kicsit, de inkább csak aláírásokat osztogattunk. Itt viszont több volt a beszélgetés. Egy nagyobb helyiségben voltunk, és körülbelül hetvenen voltak rajtunk kívül még bent. Engem nem igazán kérdeztek a zenekar dolgairól, inkább a nők kérdezték, hogy milyen Mike barátnőjének lenni, és hasonlók. Igyekeztem nem túl idióta válaszokat adni, és néhány dolgot el is meséltem nekik, amin Mike csak mosolygott, mikor odacsapódott a kis csoportosulásomhoz.
Aztán leültünk, és Mike meg én gitározni kezdtünk. Eljátszottuk a The Little Things Give You Away-t és a The Messengert is. Chester most is csodálatosan énekelt, amin még most is el tudtam csodálkozni. Egy igazi tehetség.

A kezdés előtt pár perccel körbeálltunk, most heten, és egymás vállát szorongatva hallgattunk. Nem kellett sem Mikenak, sem másnak mondania semmit, ez egy különleges alkalom volt. Nagyokat lélegeztem, és halványan mosolyogva bámultam a cipőmet. Megint egy egyszerű fekete tornacipőfélét vettem fel, sötét farmerrel és egy új, most piros-fekete Music For Relief-es pólóval.

- Figyelj! – lépett elém Mike, mikor mindenki elment a helyére. Joe már felfelé sétált a színpadra, ahogyan Rob is.
- Igen? – pillantottam rá kérdőn, s közben magamra vettem a gitár hevederét.
- Ugye tudod, hogy büszke vagyok rád? És biztos vagyok benne, hogy a szüleid is azok lennének – hirtelen el is felejtettem minden izgalmamat, és megilletődötten néztem fel a barna szemekbe. Nem jutottam szóhoz. Mindig, mikor a Messengert játsszuk, apáékra gondolok, de nem hittem volna, hogy Mike is. De mit is hittem? Hiszen ő a nagy Ő. Ki figyelne rám, és a múltamra így, ha nem ő?
- Szeretlek! – a hátamra lendítettem a gitárt, és szorosan megöleltem.

Az elmúlt hetek nem a megszokott kerékvágásban mentek, és valahogy mi ketten is mások voltunk. Ugyanúgy szerettük egymást, csak elmaradtak a meghitt csókcsaták és az összebújások. A nagy hajtásban nem is volt rá időnk, hogy hiányoljuk egymást, hiszen ott voltunk egymás mellett. Talán nem kellett volna közvetlenül a kezdés előtt két perccel megcsókolnunk a másikat, de nem bírtuk ki. Úgy csókolt, mint közvetlenül a szeretkezéseink előtt szokott – követelőzően, szenvedélyesen -, és ettől nekem csak még gyorsabban kezdett dobogni a szívem. Aztán szó nélkül otthagyott, és fellépett a színpadra.

- Szedd össze magad! – vigyorgott rám Brad.

Az érzés, mikor annyi ember elé kilépsz a színpadra, semmihez sem fogható. Nem olyan boldogság ez, amilyet az ember megszokott, vagy már tapasztalt az életben. Ez valami több, felemelőbb.
Már-már rutinosan pengettem az ismert dallamokat, és a fülemben nem hallottam mást, csak a többieket. A nézők teljesen ki voltak zárva. Brad azt mondta, hogy ő szereti hallani őket is, én viszont nem kértem ezt. Persze mikor átkötöttünk egyik dalból a másikba, akkor beszűrődött a sok különböző hangfoszlány, de egyébként csak magam voltam a zenével. Igyekeztem Chester kedvére is tenni, és mosolyogva járkáltam ide-oda, hogy ne mondhassa, hogy punnyadtam. Amikor a színpad elején álltam pár alkalommal, a zene mellett, csak a tömegre tudtam figyelni. Láttam megannyi szájat mozogni, kezeket a magasban, boldog és eufórikus arcokat egyaránt. Tényleg hihetetlen dolog volt.
Persze nekem tényleg az tetszett a legjobban, hogy azokat a számokat, amik a világon a legjobbak a meglátásom szerint, én játszhattam. Phoenix párszor odajött mellém, és vigyorogva versengtünk, még ha nem is egy azon hangzást játszottuk.
A When They Come For Me dob részét elvállaltam, nagyon tetszett, szerettem is dobokon játszani, de a Waiting For The End alatt már Brad állt mellettem a pultnál, ahogyan azt korábban megbeszéltük.
Legnagyobb meglepetésemre Mike az In The End alatt elindult lefelé a színpadról. Ez mintha kimaradt volna nekem! Odaálltam a helyére a színpad elején, és végigkövettem a szememmel az útját. Egyszer már mondtam neki, hogy én ilyenkor mindig ideges leszek, mert ki tudja, mi történhetne vele, de megértettem, miért csinálja.
Hiába aggódtam kissé, mégis fantasztikus érzés volt látni, hogy mennyire örülnek neki azok, akik ott vannak körülötte, és hogy ő mennyire vigyorog. A cél, hogy Mike boldog legyen, és ha ő így az…

Vigyorogva pengettem volna le az első akkordokat a Bleed It Outból, mikor a többiek valami mást kezdtek játszani. Rob halkabban ütött valamilyen lassabb ritmust, Phoenix is megállt a bal szélen, és mosolyogva pengetett valami lágyabb dallamot, Joe pedig levette a tűt a lemezről. Mi a fene? Ijedten kaptam a tekintetem a majdnem mellettem szobrozó Chesterre, aki viszont mosolyogva hátrált pár lépést, hogy immár Mike állhasson a helyén, mikrofonnal a kezében. Most csak én nem vágom, hogy mi történik? Ez nem volt a megbeszéltek között. Valamit elfelejtettem volna? A szívem a torkomban dobogott, hiszen elrontottam valamit. Bekövetkezett, amitől féltem.

- Nos, nem akarnom húzni az időt az utolsó szám előtt, de van itt valami, amit meg szeretnék osztani mindenkivel! – hallottam meg Mike hangját a fülemben, és most először kivettem a füleseket, és a nyakamba lógatva őket kíváncsian és meglehetősen meglepetten néztem rá. – Örülök neki, hogy ennyi szeretettel fogadtátok Rebekát, aki a mi egyetlen szólósunkat helyettesíti! – na de jó, miért kellett engem emlegetni? Éreztem, hogy elpirulok. – Ti vagytok a legjobbak, de ezt eddig is tudtuk, nem igaz? – hatalmas sikítások hangzottak fel és kezek emelkedtek a magasba, jelezve, hogy minden ember egyetért vele. – Úgyhogy úgy gondoltam, hogy előttetek szeretnék feltenni egy kérdést Bekkának – szembefordult velem, és odalépett elém, majd letérdelt.
- Uram Isten! – suttogtam magam elé, ahogyan a tekintetem összekapcsolódott az övével.
- Rebeka Sólyom, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? – hirtelen mintha mindenki ezerszer hangosabban kezdett volna kiabálni és sikítozni a nézők között, mint eddig. Ilyen nem történt még Linkin Park koncerten. Ha jól hallottam, ez azt jelentette, hogy tetszik nekik a dolgok alakulása, és be kellett vallanom, nekem sem volt éppen ellenemre. Egy pillanatig csak néztem le rá, és a pici gyűrűre, amit az ujjai között tartott. Ha jól láttam, fehérarany volt, és nem egy kő díszítette, mint az szokás lett volna. Hanem egy tökéletes, kicsinyített mása a nyakláncomon és a HT borítóján lévő katonának.
- I…igen – motyogtam, és a könnyeimmel küszködve néztem, ahogyan megkönnyebbülten felnevetett, s az ujjamra húzta a gyűrűt.
- Szeretlek! – ezt már mikrofon nélkül mondta, csak én hallhattam.
- Én is szeretlek téged! – csak egy apró szájrapuszit engedtünk meg magunknak, mert ez mégiscsak egy koncert, ahol játszanunk kellene.
- Akkor most ünnepeljük meg méltóképp, hogy enyém a legjobb csaj a világon! – harsogta, majd hallottam, ahogy Rob háromszor megüti az állványt.

Már nem dugtam vissza a fülembe a kis fülest, inkább hitetlenkedve és vigyorogva néztem a sok-sok emberre, és elkezdtem játszani. Tekintettel arra, hogy ez tényleg egy amolyan különleges alkalom volt, még tovább húztuk a befejezést, mint szoktuk. Brad is ott volt mellettem a színpadon, nem számított már, hogy ő nem tud játszani. Ugyanúgy énekelt magában, és integetett, mint a többiek.
Az utolsó akkordokat szinte önkívületben pengettem le, nem is igen emlékeztem rá. Amint eldobtam a közönség soraiba a pengetőt, a gyűrűs ujjamat kezdtem bámulni. El lettem jegyezve. Annak ellenére, hogy Mike egyszer azt mondta, hogy nem akar elvenni feleségül, most mégis megkért. Ráadásul ennyi ember előtt.
Éreztem, hogy kezek csapódnak a hátamnak és a vállamnak, a többiek jöttek oda, lepacsiztunk, Mike és én még meg is hajoltunk. Hiába kerestem egy dühös szempárt a tömegben, akinek esetleg nem tetszett volna a „különleges műsor”, de egyetlen ilyen embert sem találtam. Na mondjuk, ha volt is, ekkora tömegben lehetetlenség lett volna kiszúrni, tudtam jól.
Mike szerintem még sosem vigyorgott ennyire, szinte féltem, hogy kettéreped az arca. Keze a derekamon pihent, és lassan sok integetéssel később lefelé kormányzott a színpad mögé. Az első, akivel szembe találtam magam, Peti volt, aki jó erősen magához ölelt, és valami olyasmit suttogott, hogy „én tudtam ám”. Nem volt időm megkérdezni, hogy igaz-e, mert rögtön ez után szőke tincsek lebbentek az arcomba, és Lexi ugrott a nyakamba. A válla fölött láttam, amint Tal nevetve gratulál Mikenak. Hát mindenre számítottam a mai napon, csak erre nem.
Én tényleg azt sem bántam volna, ha sosem házasodunk össze, viszont most úgy érzem, hogy teljesült egy titkos vágyam. Hát, hogy ne akarnék Mrs. Shinoda lenni?