Te vagy a zeném

Sziasztok!

Hát így most húzom kicsit az időt a fejezet előtt, bocsi!
Több, mint egy napig csendben voltam a komment kapcsán, ami nálam nagy szó. Viszont így, a nagy kussolásomban meghallottam a Ti hangotokat - képletesen értve persze. És ezért nagyon hálás vagyok, és köszönöm szépen mindazoknak, akik írtak, és bátorítottak! Nagyon jól esett, komolyan mondom, nem gondoltam volna, hogy ennyien lesztek! És, hogy olyanok, akikről még nem is hallottam. Érdekes volt olvasnom, hogy mit gondoltok, és nagyon jól estek a szavaitok! Természetesen nem hagyom abba a történetet! Egyiket sem. Megfordult a fejemben, ahogyan azt írtam is, de azt hiszem, ez normális reakció volt úgy hirtelen. De nem, nem hagyom félbe Bekka és Mike szerelmét, ahogyan Léni és Mike kapcsolatát is tovább fogom bonyolítani, sőt... azzal, amit írtak oda, csak egy valamit értek el: igen, elvetettem az NCIS ötletét. Nem mesélem el, hogy jött volna az a csapat a képbe, mert azzal lelőném a poént, ugyanis hasonló út vezet majd az új jövő felé. Természetesen így változtak a terveim, de a lényegen nem változtat! Hozok én meredeket, olyat, amire aztán lehet majd mondani, hogy az álmaim szánalmas kivetülése. Vállalni fogom! És közben reménykedem, hogy Nektek tetszeni fog! :)
Stílszerűen akarok üzenni a kis csipet-csapatnak, nem fogok káromkodni - még többet -, hanem a legjobbaktól idéznék:

I am not a pattern to be followed
The pill that I'm on is a tough one to swallow
I'm not a criminal, not a role model
Not a born leader I'm a tough act to follow
I am not the fortune and the fame
Nor the same person telling you to forfeit the game
I came in the ring like a dog on a chain
And I found out the underbelly's sicker than it seems
And it seems ugly but it can get worse
'Cause even a blueprint is a gift and a curse
'Cause once you got a theory of how the thing works
Everybody wants the next thing to be just like the first
And I'm not a robot
I'm not a monkey
I will not dance even if the beat's funky
Opposite of lazy far from a punk
Ya'll ought to stop talking start trying to catch up motherfucker

Ennyi! Értsétek a mögöttes tartalmat, kedves Yvette és csapata! Szerintem most együtt menstruáltok, és ez megkavarta a szőke fejeteket!

Csók! Jó olvasást! :)



"A boldogságot nem elég megérdemelni, azt alkotni is kell tudni."
(Jókai Mór)




47. fejezet

Bekka szemszöge:

Álmosan nyitogattam a szememet, és ahogy hozzászoktam a gyér fényhez, Mike-ot vettem észre magam mellett, akinek a fején egy papírból készült, McDonald’s-os korona volt. Nem bírtam ki, elnevettem magam, pedig a fejem fájt egy picit. Erre már ő is megmozdult, és hunyorgatva nézett rám.

- Hogy kerül az-az izé a fejedre? – mutattam felé, mire levette az említett „ékszert” a fejéről, és elmosolyodott.
- Valaki mekiben akart reggelizni valamikor hajnalban, nem emlékszel?
- Öhm… De lehet, hogy rémlik valami.
- Gyere ide! – nyújtotta felém a kezét, és bár eddig is közel feküdtünk egymáshoz, most még közelebb vont, és lassan megcsókolt.
- Lehetne, hogy ne mellettem gyártsátok le a keresztgyerekemet? – mormogta a húgom mellőlünk, mire nagy nehezen szétváltunk. – Basszus… - nyögött fel, és sikeresen felült. – Azért ez valami komoly buli volt!
- Hát, ha nem húztad volna fel magad annyira azon, hogy Peti becsajozott, akkor nem ittad volna le magad a sárga földig! – mondta halálosan nyugodtan Mike, mire Lexi olyan hévvel ugrott felé, és így felém is, hogy feleszmélni sem volt időm. Már csak a sikításokat, és a Mike felől jövő néha fájdalmas nyögéseket hallottam, és a belém fúródó könyököket meg ilyesmiket érzékeltem. Gondoltam jobb, ha kikászálódok mellőlük, és hagyom, hogy kinyírják egymást.

Készítettem egy kis reggelit, és közben szörnyülködtem, hogy Alexa milyen iszonyúan rendetlen. Oké, sosem volt egy rendmániás, de azért erre nem számítottam. Persze, tudom, azt mondják, hogy a zseni átlátja a káoszt. És bár nekem semmi kétségem nem volt a húgom szellemi képességeit illetően, csodálkoztam, hogy képes itt megtalálni valamit. Aztán végre ők is kimásztak az ágyból, kócosan, kipirultan, de roppant elégedetten, hogy sikerült a másikra néhány lila foltot előlegezni. Persze a nyugalom nem tartott sokáig, mert Mike már nem állta meg szó nélkül a káoszt – ahogyan én -, és beszólt Lexinek, így újra egymásnak estek, repkedtek a párnák, a gombóccá gyűrt pólók, én meg úgy éreztem magam, mint egy oviban… mégsem lehettem volna boldogabb. Talán, ha anyáék is élnének, még jobb lenne, de ezen már kár is volt gondolkodnom. Végül sikerült nagyjából nyugalomban megreggeliznünk – igaz, hogy már dél is volt. Kicsivel később sikerült összekaparnunk magunkat, és hazamentünk. Gyorsan lezuhanyoztunk, átmentünk Annához, és kicsit játszottunk Otisszal is, aztán este leültünk a nappaliban egy üveg bor társaságában.

- Fellépésünk lesz majd nem sokára – említette Mike, miközben egy pakli kártyát nézegetett az asztalon. Elmosolyodtam.
- Tudom, Joe mondta a múltkor.
- Eljössz? – pillantott rám, én pedig mosolyogva bólintottam. Még most is imádtam azokat a barna szemeket. – Mi az a kártya? Még sosem láttam.
- A múltkor játszottunk Petivel, magyar kártya. Megtanítsalak? – kaptam mosolyogva a pakli után, mire bólogatott. – Na szóval, harminckét lapból áll. Van benne… ööö… nyolc csoport. Nevezzünk csoportnak – bólogattam a saját magam megerősítésére. Még sosem tanítottam senkit sem kártyázni, mindig engem tanítottak, de nem emlékszem, hogy a nagyi miként magyarázta. Pisis kislány koromban volt még, olyan három évesen már játszottam. – És mindegyik csoportban négy különböző lap: a tök, a piros, zöld meg a makk, ezeket színeknek mondjuk. Na a nyolc csoport meg a tízes, az alsó, a felső… - és magyaráztam, magyaráztam. Tanár lévén mégiscsak viszonylag hamar sikerült elmagyaráznom a Zsírozás alapjait, és játszani kezdtünk.
- Oké, most akkor… - gondolkodott egy alkalommal, majd nagy megfontolással tett.
- Drágám, ez alsó ám, nem felső. Ugye tudod, hogy…
- Ja, igen. Megfogni akartam… Csak nem tudom megjegyezni, hogy melyik pasi melyik… - morogta, és cserélt.
- Nem nehéz. Az alsók a Reding Itell, Harras Rudolf, Fürst Walter és a Kuoni Pásztor. A felsők pedig a Geszler Herrmann, Rudenz Ulrich, Tell Vilmos és a Stüszi Vadász. De egyszerűbb, ha megnézed, hogy a színe az alsó vagy a felső sarokban van-e!
- Jé, tényleg! – úgy vidult fel az arca, mint nekem, amikor végre öt évesen én is rájöttem erre. – Amúgy ezeknek miért van nevük? Mármint… érted…
- Hát, azt tudom, hogy a Tell Vilmos, az valami szabadságharcos volt. Svájci legendás hős. Írtak is róla meg minden.
- Hm…
- Vesztettél, te keversz! – vidámkodtam, mire megcsóválta a fejét, de nekiállt keverni.

Még lejátszottunk pár kört, és sajnos hamar ráérzett az ízére, mert elég sokszor kikaptam. Mondtam is neki, hogy majd Petivel kellene játszania, ő méltó ellenfele lesz.
Elgondolkodva néztem Mike nyugodt arcát, amint a kanapén ülve olvasgatott. Komolyan gondolta, hogy bárhol lehet az esküvő? Biztosan. Tényleg mindent megadna nekem, ami valamilyen szinten félelmetes, de inkább ámulatban ejtő. Nem ezért szerettem, mert képes lett volna a világ összes Hello Kitty-s figuráját megvenni nekem, ha arra kérem, hanem mert egy iszonyúan jó ember volt. Neki a lelke és a szíve volt jó és tiszta. Ebből kifolyólag pedig nem csak azt akartam, hogy az esküvőnk szép legyen, hanem azt, hogy tökéletes. Na, és ehhez kellene egy jó kis helyszín.
Gyorsan elment a szabadidőnk, Mike belevetette magát a melóba, én pedig az egyetemen voltam a legtöbbet. Még szerencse volt, hogy Amber és Lexi segítségével onnan is lehetett szervezni az esküvőt. Mike nem sokat teketóriázott. Mondtam neki, hogy mondjon egy dátumot, mire rávágta, hogy február tizennégy. Közöltem vele, hogy ez egy rémesen giccses ötlet, de tetszett. Így már ténylegesen is elkezdhettünk meghívómintákat nézegetni, ételek után kajtatni, meg virágokat szaglászni.
A helyet később sikerült lefixálnunk, amibe amúgy semmi beleszólásom nem volt. Mike egyik este úgy állított haza, hogy Hawaii-ra reptetjük a népet, ahogyan egy előző este mondta. Először szemberöhögtem, mire ő csak pislogott rám. Kénytelen voltam rájönni, hogy komolyan beszélt.

- Most miért vágsz olyan képet, mintha azt mondtam volna, hogy a Marson lesz az esküvő?
- Hát… mert… - dadogtam, de erre mit lehetett volna kinyögni?
- Figyelj, Lexi, Amber, Tal és Peti rendezik a dolgokat. Körbekérdeztem mindenkit, ráérnek, nem lesz gond, én fizetem az utat, amúgy egy géppel simán mindenki jöhet, sőt… Aztán hazajönnek, mi meg ottmaradunk a nászútra. Persze, csak ha nem szeretnél máshova menni!? – pislogtam párat, majd elmosolyodtam.
- Nem, ott azt hiszem tökéletes lesz. Megnézhetnénk a vulkánt, amelyik…
- Nem, nem, nem! – nevetett fel. – Nem nézünk működő vulkánokat, nem dolgozni mész. Kint fogunk ülni a parton, meg az ágyban fogunk szeretkezni. Semmi más!
- Hogy eltervezted! – kuncogtam, mire csak egy olyan Mike féle vigyort kaptam.

Innentől kezdve nem volt megállás. Mindent gőzerővel szerveztünk, hogy a nagy napra minden tökéletes lehessen. Meglepően jól alakultak a dolgok, pedig azt hittem zavarosabb lesz az egész, mivel Mike eléggé elfoglalt volt. Persze a legtöbb dologban nem kértem ki annyira a véleményét. Például virágdíszeknél, amiket a tortára szerettem volna tetetni, csak megmutattam neki, amit választottam, és rendszerint rábólintott az ilyen dolgokra. Sebtében elrepült az október és a november, megünnepeltük Peti szülinapját, Otist szoktattuk az oviba – eléggé nem fűlött a foga hozzá -, koncertekre jártunk, kiállításokra, interjúkra, és egy decemberi napon érdekes ötlettel állt elő Életem Szerelme.

- Akarok készíteni veled egy kisebb albumot!
- Hogy mit akarsz? – kérdeztem vissza kapásból, mire elmosolyodott.
- Igazából az egyik Undergroundos főszervező srác adta az ötletet. Elmondta, hogy mennyire tetszett neki a koncert, mikor te is énekeltél velem. És tudod… megírhatnánk pár dalt, mondjuk négyet, ötöt, és kiadhatnánk. Jótékonyságra persze, nem a saját pénztárcámat akarom vastagítani – mosolygott, én pedig megálltam az asztal tetején ácsorogva, mivel éppen a csillárt törölgettem. Elképesztő pasi, és belesajdult a szívem, hirtelen annyira megrohantak az érzések. – Minden oké, csak mert úgy látom menten elbőgöd magad?! – félig felém nyúlt, de aztán mégsem, és olyan aggódva nézett rám, hogy végül felnevettem.
- Nem, semmi baj. Csak tudod, néha meglepődök még magam is, hogy mennyire nagyon szerelmes vagyok beléd! – meglepődött a kijelentésemen, láttam rajta, hogy kicsit összezavarodott.
- Ööö… én is szeretlek, Bogaram! – mosolyodott el halványan. Leejtettem magam mellé a rongyot, amivel törölgettem, majd kisétáltam az asztal szélére, és leültem. Mike a lábaim közé helyezkedett, ujjait végigfuttatta a combomon, és lágy puszit nyomott a számra.
- Szívesen megírok veled pár dalt, igaz, hogy most elég sok minden előtt állunk… - motyogtam a szájánál, és lassan végighúztam rajta a nyelvem.
- Tudom, de olyan jól állsz a szervezéssel, és gondoltam, a szabadidőnkben jó buli lenne.
- Igen, ezzel egyetértek! – bólogattam.

Nem kellett többet beszélnünk, minden adott volt. Elfektetett az asztalon, és lassan kezdett kibújtatni a ruháimból. Ujjai végigjárták a testemet, lágyan érintett, amitől halkan sóhajtoztam, de mikor erősebben belemart a csípőmbe, felnyögtem. Pontosan tudta, hogyan szeretem. Ajkai nedves csíkot húztak a nyakamra, és én is levettem róla az utolsó ruhadarabot is. Tök felesleges volt az a sok anyag kettőnk között. Birtoklóan, mégis gyengéden vette be a testemet, én pedig képtelen lettem volna bármi másra is gondolni, mint rá. Kitöltött, tökéletesen, minden sejtem bizsergett, s csak a barna szemek és az érzés volt.

**

Mike szemszöge:

- Nos, milyen dalokra gondoltál? – kérdezte Kedvesem a decemberi két ünnep között, miután hazaértünk anyáéktól, és bevettük a stúdiómat.
- Te milyenre gondoltál? Tudom, hogy gondolkodtál már ezen – mosolyogtam rá, mire felnevetett, és leült a zongora elé.
- Peti, igaz? Tudod, még most sem tudom elhinni, hogy ennyire jól kijöttök egymással… - csóválta hitetlenkedve a fejét, amitől hullámos, barna tincsei össze-vissza lengtek az arca körül. Csodaszép volt.
- Igen, ő mesélte – bólogattam. Mit mondhattam volna? Elfogadtam és hozzászoktam, hogy Peti egy öntelt seggfej a nőkkel, de mint haver, tökéletes. Ezt Bekka is tudta.
- Hm… - egy pillanatra beharapta az ajkát, majd ujjait a billentyűk fölé helyezte.

A We Made It zongoraszólama csendült fel, nekem pedig hatalmas vigyor került az arcomra. Ezt a zongorajátékot én írtam Busta zenéjére, és szerettem, s ahogy elnéztem Bekka is. Kissé összevonta a szemöldökét, ahogyan nyomkodta a billentyűket, nagyon komoly volt, látszott rajta az összpontosítás. Kicsit lassabban játszotta, mint én, de nem volt ebben hiba. Tudtam, hogy ő régen zenélt, zongorázni mindenképpen régen zongorázott, de minden ott volt az ujjaiban, csak kicsit hozzá kellett szoknia. Aztán a dallam váltott, élesen átjátszotta a számot a My Decemberbe, majd kicsivel ez után az In The Endbe.

- Nem vagyok Chester – kezdte halkan, s közben valamilyen ismeretlen, lassú dallamot játszott. – De tudok énekelni egy kicsit, te meg nagyon – egy pillanatra elmosolyodott, bennem pedig régi mégis új érzésként kelt fel, hogy életem legjobb döntése volt megkérni a kezét. – De szeretnék valami dinamikust, valami olyat, amitől az emberek lélegzete eláll. Mint az In The End vagy a From The Inside.
- Igen, én is gondoltam rá, hogy idézzük fel a régi dolgokat – értettem vele egyet.
- Igen. Tudod… régen más voltál. Most már… hogy is mondjam? Hát felnőttél, vagy komolyodtál. Most már nem tombolsz úgy, legalábbis nem… nem olyan fokozaton… Érted, mire akarok kilyukadni, vagy hülyeségeket beszélek? – pillantott fel rám zavartan mosolyogva.
- Tökéletesen értem. Én is tudom, hogy így van… olyan… - hiába saját magamról volt szó, nem találtam a szavakat, a megfelelő jelzőket. Vagy talán pont ezért, mert rólam beszéltünk…
- Emlékszem, néztem veled egy interjút egyszer a neten, és akkor valaki arról kérdezett, hogy miért nem piros már a hajad. És te azt mondtad, hogy nem gondoltad úgy, hogy már ez helyes lenne. Hogy te legyél az a furcsa pasi, aki harminc körül piros hajjal jár… Erre gondoltam. De ez még nem jelenti azt, hogy ne festhetnénk kicsit be újra… - vigyorgott rám huncutul.

Tökéletesen igaza volt. A régi tűz már nem égett bennem, már más valaki voltam, csak ugyanazzal a lélekkel, ami kicsit más lett. Oké, nehéz követni, de mégis értettem, mire akart kilyukadni. Jó egy óráig csak ültünk ott, én hallgattam, ahogyan Bekka egyik számot játszotta a másik után, aztán rájöttünk, hogy kezdenünk is kéne magunkkal valamit.

- Előbb írjunk dalszöveget, és csak aztán zenét rá.
- Miért? – vigyorogtam rá. Tudtam a választ, de mégis azt szerettem volna, ha ő mondja ki.
- Mert szerintem jobb dalszövegeket hoztatok össze az első két albumon – vont vállat, majd mintha csak akkor esett volna le neki, hogy mit mondott, bocsánatkérően és kissé ijedten nézett rám. – Ne haragudj, úgy értettem, hogy… izé…
- Tudtam, hogy így gondolod – vontam meg a vállamat én is. Cseppet sem haragudtam rá emiatt.
- Honnan? Ó a francba! – csapott a combjára tettetett bosszúsággal. – Peti, mi? Hát komolyan mondom, kinyírom egyszer.
- Igen, ő – bólintottam.
- Hát… jó, végülis nem azt mondom tudod, hogy az A Thousand Suns nem jó, mert de. Nagyon szeretem, csak az előbb írunk zenét, mint szöveget téma nekem nem jönne be. Azt tudom, milyennek szeretném hallani a dalokat, szóval tudom, milyen dinamikája legyen.
- Oké, felőlem mehet… - odasétáltam az egyik szekrényhez, lapot és tollat vettem elő, majd lehuppantam a kanapéra. – Ötlet? Miről szóljon?

Egész éjszaka ott ültünk, és szavakat, néha mondatfoszlányokat firkáltunk papírokra. Az alkotást nem lehetett siettetni, ez nem úgy megy.
Eltelt a szilveszter, egyetemi buliban ünnepeltük az újévet, majd január első heteiben Bekka maximálisan belevetette magát a dalszerzésbe, minden nap, mikor hazaértem, egy csomó ötlettel állt elő. Neki vizsgaidőszaka volt, így nem volt annyi dolga, nekem viszont sűrű programjaim akadtak. De az ő lelkesedése engem is magával ragadott, így kevés alvással, és sok melóval, de majdnem két teljes számot is összeraktunk január végére. Úgy döntöttünk, hogy egy kis ideig szüneteltetjük ezt, legalábbis február végéig mindenképpen, hiszen közeledett az esküvőnk. Bekka február elsejével egy hosszú szabadságot vett ki, és én is igyekeztem lezárni az ügyeimet egy ideig. Az utolsó ötletek még megszülettek, miszerint Chestert is felkérjük majd egy szám erejéig a többiekkel együtt. Mégiscsak úgy lesz az igazi, Bekka akart egy zúzósat is összehozni, mint a Qwerty. Valamint azzal is kísérletezgetett, hogy a meglévő Linkin Park számokból rakjon össze egy újat. Egyik este arra értem haza, hogy az összes dalszöveg ki van nyomtatva, soronként szét van vágva, és Bekka az ágyon fekve rakosgatta egymás alá és fölé őket. Megmosolyogtam ezt, megszállottan hajtogatta, hogy márpedig összeteszünk egy ilyen számot is. Hát, nem álltam az útjába, a dalszerzés nagy részét úgyis magamra vállaltam, hadd bíbelődjön csak a szöveggel.
Így hát mosolyogva és boldogan készültünk február első hetében, mert mindketten éreztük a sejtjeinkben, hogy nemsokára minden más lesz. Igen, csak egy papír, mégis… minden más lesz.


UI: Jééééé, most nézem, hogy a nagy "forradalomban" 49 követőm lett! Az 50.-nél ünneplünk, lehet küldeni az ötleteket! :D