Miért csak az álmaimban? - 3. rész

A Nap ragyogóan sütött az égen, a madarak csiripeltek, és vidáman repkedtek a fejem felett, Ő pedig ugyanúgy mosolyogva várt, ugyanazon a réten, ahol legutóbb is találkoztunk. Én mégsem tudtam Vele örülni. A torkomat marta egy láthatatlan kéz, a fogaimat összeszorítottam, hogy ne gördüljön le egy könnycsepp se az arcomon. Ő is észrevette a vonásaimon, hogy valami nincs rendjén, s azonnal felpattant a fűből, hogy aggódva kinyújthassa felém a kezét.

- Mi baj van, Netti? – kérdezte azonnal, én pedig három lépésnyire Tőle lecövekeltem. Tekintetem a kinyújtott karokra tévedt, s míg a szívem azt kívánta, érintsem meg, hogy a jól ismert bizsergés járhassa át az egész testemet, de az eszem tiltakozva hátrált a gondolat elől.
- Elegem van – mondtam, de nem néztem a szemébe, egyszerűen képtelen voltam rá. – Belefáradtam abba, hogy létezem – motyogtam nagy nehezen, a gombóc a torkomban csak nőtt, ezzel fojtogatva engem.
- Miért? – leengedte a kezeit, mikor elfogadta, hogy nem fogok odabújni hozzá. Nem kezdett el győzködni, nem mondogatta, hogy vessem el ezt a képtelenséget. Mert csak az álmaimban létezett. Velem együtt legalábbis csak ott.
- Egyszerűen nem megy. Legszívesebben csak ülnék egy fotelben és néznék ki a fejemből. Meguntam mindent, Mike! – összeszedve minden erőmet felnéztem a barna szemekbe. – Hiába süt a Nap, hiába virágzik a természet, bennem halott minden. Ugyanolyan kopár és kietlen vagyok, mint a legrosszabb pillanataimban.
- Mégis idejöttél… - tétován felém lépett egyet, és arcán bizakodó félmosoly jelent meg. Ezért nem mertem az elején a szemébe nézni. Megbabonáz, mert szeretem.
- Hát nem szánalmas? – ráztam meg a fejemet lemondóan, kissé cinikusan. – Te csak az álmaimban létezel.
- Nem igaz, és ezt te is tudod! Emlékszel, hogy azt mondtam legutóbb, hogy lehet, hogy én is éppen rólad álmodom?
- Emlékszem, de ez butaság – nagyot sóhajtottam, de az Ő lelkesedését nem tudtam letörni. Hogyan is tudtam volna, hiszen pontosan a kedvemre teremtettem magamban, magamnak.
- Miért? Most nálam van éjszaka és nálad nappal. Lehet, hogy…
- Elmegyek, és nem jövök vissza többé! – szakítottam félbe, s arcáról eltűnt minden jókedv. Egy csapásra sikerült szegénynek fájdalmat okoznom, láttam tökéletes vonásain.
- Miért? – jött az újabb kérdés, amire én már nem akartam válaszolni. Ő nem tudhatta milyen rossz érzés nekem, hogy rajta kívül nincs más. Nincs olyan, aki valóban szeretne. Ha Ő igazából is az enyém lenne, nem is kellene más. Nem lenne másra szükségem. De nem így volt, és az álmodozással csak még nehezebbé tettem az életemet.

Odaléptem elé, utoljára rásimítottam a kezemet az arcára, és lehunytam a szemem. Honnan is tudhatnám, hogy milyen lehet ez valójában? Hogy milyen érzés a borostás arcát simogatni? Sehonnan. Ajkaimat még egyszer az övére nyomtam, s gyors puszit leheltem rá. Ezt sem tudtam biztosan, milyen lehet. Viszont azt el kellett ismernem, hogy itt és most tökéletes volt. Sietve hátat fordítottam Neki azzal a feltett szándékkal, hogy többé nem térek vissza. Hogy ezentúl csakis a valóságban fogok élni, Nélküle. Pokolian fájt, felért egy igazi szakítással. Néhány lépéssel később rájöttem, hogy képtelen vagyok elmenni innen. Még nem járt le az időm, még alszom. Úgy teremtettem meg azt a világot, ahol Vele vagyok, hogy magamtól ne ébredjek fel belőle. Kellett hozzá egy külső kényszer, egy katalizátor, mint az óra csörgése, anya hangja és rázogatása, vagy valami hasonló.
Talán órákig, talán csak percekig álltunk ott ketten, én a hátamat mutatva Neki, mégis végig éreztem, hogy a szemei rajtam időztek. Sokszor sutba akartam dobni az elhatározásomat, és visszafutni Hozzá, a karjai közé, hogy újra egyek lehessünk. Mégsem tettem. Valami olyan dolog megtört bennem a való életemben, ami kellő erőt adott ahhoz, hogy magamat és Őt is kínozva, de elhagyjam ezt a helyet, Őt. Csak álltam ott, és bámultam a lábaim előtt elterülő tökéletes rétet, a virágokat, s a szélén magasba nyúló fákat. Minden csendes volt, és békés, csak az én szívem háborgott. Mintha azzal, hogy azt mondtam Neki, hogy vége van, még sivárabb lenne a lelkem.
Váratlanul ért a hosszú idő alatt eltelt csendben az Ő hangja. Nem értettem tisztán mit mond, ezért felé fordultam. Viszont amint megpördültem a tengelyem körül, minden szétfolyt, és elpárolgott, ami körbevett. Mintha csak színes tinták sokasága alkotta volna a világot körülöttem. Az Ő alakját már nem is láthattam, megszólalt az a bizonyos katalizátor, ami kiszakított az álmok világából. Az Ő hangja, csak most már a valóságban, egy telefonos ébresztő képében, ezzel a végét jelezve egy mesterien megalkotott világnak.