Próbasorozat

Hűha, hát sikerült végre visszaállítanom a blogot. Nem tudom ki vette észre, hogy le volt zárva, de a lényeg, hogy nem én tettem meghívóssá. Valamiért így szórakozott velem a rendszer, be sem engedett lépni, de szerencsére semmi sem tűnt el a blogról, ha jól látom. Szóval meghoztam a fejezetet. Jó olvasást!



"Ha már ért ilyen megtiszteltetés, legalább veszem rá a fáradtságot, hogy bizonyítsam: én jobb vagyok, mint ők képzelik!"



44. fejezet

Bekka szemszöge:

Csak ültem a kőhidak és kőfalak között, hátamat az egyik falnak vetve, és néztem fel a csillagos égre. Igyekeztem nem gondolni semmire, főleg nem arra, amit nemrég a többiek akartak rámsózni. Egyszerűen csak ültem ott, és néztem ki a fejemből. Halkan zúgtak a távoli autók motorjai, néha elkaptam egy-egy beszélgetés foszlányait is, de amúgy tökéletesen egyedül voltam. A telefonom egy ideje abbahagyta a rezgést a táskámban, aminek hálás voltam. Meglehetősen idegesítő tud lenni, ha úgy akarnak velem beszélni, hogy nekem semmi kedvem hozzá.
Jó egy órával később a távolban egy alak sötét körvonalait véltem felfedezni. Először rögtön az ugrott be, hogy talán nem kellene itt ülnöm éjszaka, egyedül, de aztán a mozgása annak a bizonyos valakinek, olyan ismerőssé vált. Megforgattam a szemeimet és elnyomtam magamban egy kisebb káromkodás sorozatot, és csak vártam, hogy odaérjen hozzám. Természetes a hangja megint előbb odaért, mint ő maga.

- Azt hittem összeszedted magad annyira, hogy ne bujkálj és menekülj előlünk örökké!
- Azt hittem randid van, és éppen valami cicababán fetrengsz… - vágtam vissza azonnal.
- Ugyan, Reba! – nevetett fel, és leült mellém. Halványkék szemei kérdőn fúródtak az enyémbe, én pedig csak bámultam rá. – Mi bajod van?
- Ha itt vagy, akkor tudod. Lexi biztosan elmondta.
- Hogy jön ide a húgod? – vonta fel a szemöldökét, de nem csak ő lepődött meg, hanem én is.
- Hát, ő hívott, hogy keress meg, nem?
- Ha ő hívott volna, honnan tudnám, hogy azon hisztizel, hogy nem akarsz egy bazi nagy színpadon, rengeteg ember előtt, tökéletesen megírt dalokat eljátszani… meg, hogy úgy egyáltalán itt keresselek?
- Azt hittem… Mike keresett Lexinél, és ő… - motyogtam zavartan.
- Nem. Mike szólt, hogy elszeleltél a kórházból – na ezen nem kicsit lepődtem meg. – Nem tudom, mit csodálkozol. Szeret téged, és tudta, hogy most jobb, ha nem ő jön utánad. Azt is tudta, hogy itt leszel. Szóval, mit hisztériázol?
- Én nem hisztizek! – ripakodtam rá. – Nem tudom megtenni. Nehéz lenne, és hülyeség is…
- Csókolj meg!
- Menj a francba! – mordultam rá rosszallóan.
- Na látod! Ezt nehéz lenne megtenned…
- Nem is tenném! – vágtam közbe.
- Viszont Mike megkért valamire, amire régen te is vágytál. Ne hagyd, hogy a múltad megint irányítson! – játékosan meglökte a vállamat, én pedig halványan elmosolyodtam.
- Már nem is rocksztárnak hívod? – most én kaptam egy mordulást válaszul.
- Akarod, hogy úgy hívjam?
- Nem, csak… mindegy – legyintettem. – Itt most nem csak arról van szó, hogy megint zenéljek. Azon már tényleg túl vagyok. Hanem arról, hogy mit fognak szólni a rajongók.
- Mit szólnának?
- Lány vagyok…
- Tényleg? Nem mondod!? – vigyorgott, és látványosan végigmért, mire csak beleboxoltam a vállába.
- Nem örülnének nekem.
- Szerintem ez hülyeség. És a többiek szerint is az. Nézd, Brad semmiképp sem tud játszani, az meg édesmindegy, hogy ki játszik helyette. Te tudod a számokat, és szerintem is jó buli lenne. Nem kéne kihagynod!
- Miért akarsz ennyire meggyőzni? – sandítottam rá, mire megütközve nézett rám.
- Mert szerintem ez egy jó ötlet. És ha engem kértek volna fel, kiugrottam volna a bőrömből…

**

- Ezt még meg fogom bánni… - motyogtam magamban az ajtó előtt állva, s mielőtt még én magam kinyitattam volna, Mike a túloldalon nagy lendülettel feltépte, és kérdőn pislogott rám.
- Bejössz végülis? – vigyorgott gúnyosan, mire nagyot szusszantottam.
- Be – morogtam, és minden üdvözlőcsók vagy ölelés nélkül beléptem a próbaterembe. A többiek mosolyogva köszöntöttek, de én valahogy nem tudtam vidám lenni. Hiába gondoltam régen úgy, hogy ennél jobb dolog nem is történhetne velem, most olyan volt, mintha a vesztőhelyemre kerültem volna.

**

Nem csupán annyi történt, hogy száz százalékosan teljesítettem, hanem a lelkemet is beletettem abba a pár hétbe. Első érzéseim lassan tovaszálltak a napok múlásával, és boldog voltam, mikor minden reggel újra és újra a kezembe vehettem Brad gitárjait, és játszhattam. Más volt ez, mint az elmúlt egy év, valahogy olyan volt, mintha egy teljesen másik dimenzióba léptünk volna. Egy jó dimenzióba persze. Mike és én átléptük ezt a bűvös számot, immáron egy éve voltunk egy pár. Nekünk nem számított az a kis idő, míg elméletben szakítottunk. Akkor is olyan volt, mintha együtt lettünk volna. A szívünk együtt is volt. Nem tartottunk nagy ünneplést, csak ahogyan mi ketten megszoktuk. Készítettünk egy finom vacsit, vettünk egymásnak egy apró ajándékot, és az éjszakát nem alvással töltöttük.
Aztán elkezdődtek azok a bizonyos próbák. Legelőször vagy egy órán keresztül hallgattam Mike, Chester és Phoenix lelkesítő beszédét, aztán további két órába tellett, mire Joe elmondta, amit akart. Hogyan és mikor kell belépnem egy számba, megmutatta, hogyan használjam a pultokat – ami nem ment könnyen és végül addig makacskodtam, míg megbeszéltük, hogy Brad is ott lesz mellettem a színpadon-, elmagyarázta, hogy mi lesz, ha ő ezt és ezt fogja csinálni. Amolyan „menekülési tervnek” hívtam ezeket. Ezek akkor léptek életbe, ha valakinek a színpadon valami gondja támadt volna. Ne adj isten, eltörik a keze – mint kedvenc énekesünknek egyszer -, vagy rosszul lesz és le kell mennie egy kicsit, esetleg elszakad egy gitárhúr, vagy valaki rossz ütemet játszana. Mindenre volt valami kész tervük. Mondjuk nem egyszer voltam már a koncertjeiken, de ezekbe a dolgokba csak most nyertem belátást, és lenyűgözött az összeszedettségük. Nagyon is látszott, hogy nem ma kezdték ezt.
Persze az első napokban azért bebiztosítottam magam, és rávettem a srácokat, hogy írják ki a honlapra, hogy én fogok játszani. Rettegve vártam a kommenteket, minden este miután hazaestünk a próbateremből az volt az első, hogy leültem a gép elé, és félve megnéztem mit írtak. Volt ott minden. Mike egy ízben olyan dühös lett, hogy hadonászva, kiabálva mondta a magáét, és az egyik lámpát sikeresen le is verte az egyik asztalról. Rosszallóan néztem rá, de próbáltam lenyugtatni. Annyit reagált, hogy a lámpa amúgy is ocsmány volt, Sabrina ízlése meg sem közelítette az övét, így ez volt a legkisebb gondja. Nem mondom, nekem is rosszul estek az olyan hozzászólások, amikben kifejtették nemtetszésüket a személyem ellen. A legrosszabb az egészben az volt, hogy nem is hallottak még játszani. Ellenem irányultak ezek a kis monológok, nem pedig a gitártudásom ellen, és főként nők, de azért szép számban férfiak is írták. Volt egy olyan rossz érzésem, hogy nekik nem is számított igazán, hogy ki lesz az, aki játszik Brad helyett, csak ne én legyek az. Ennek ellenére a többség mégis normális volt, és megírták, hogy ettől még ott lesznek a koncerten, és alig várják az egészet. A zene a lényeg, és nem az, hogy ki játssza, ráadásul nem is örökre szándékozom átvenni Brad helyét, hanem csak erre a két alkalomra. Hirtelen nagy szeretet éreztem ezek iránt a személyek iránt, és ilyenkor mindig jobb kedvem lett. Érdekes módon a legtöbb támadás az LP honlapján ért, Mike saját blogján szinte senki sem esett nekem, hogy mégis hogy képzelem ezt. Ebből annyit szűrtem le, hogy Mike-hoz olyanok járnak fel, akik tényleg a zene iránt érdeklődnek, és most éppen mindegy nekik, hogy két alkalommal én leszek a színpadon.
Mindenesetre igyekeztem kiverni a fejemből még a gondolat legkisebb szikráját is, hogy én ott fogok állni mellettük, és előttem több tízezer ember lesz, és a próbákon csak a zenére figyeltem. Összeállítottunk egy sorrendet, hogy mit mi után fogunk játszani, és legnagyobb örömömre arra is sikerült rávennem őket, hogy játsszuk a Wake-t is. Hiába olyan rövidke kis átvezető – vagy az albumon bevezető -, szerintem az egyik legjobb szám.
Kezdetben Mike és Chester szövegei nélkül játszottunk, csak hangszerek szóltak. Brad és én egy-egy széken ültünk, ő árgus szemekkel figyelte, hogyan mozgatom az ujjaimat a húrokon, és amikor elrontottam valamit, elmondta, hogyan is kellene játszanom, min javítsak. Az elsődleges gáz az volt, hogy kisebb kezem volt, mint neki. Így néha nehezen – nagyon nehezen – fogtam le azokat, amiket ő is, de sikerült megoldanom, és csak gyakorlás kérdése volt az egész.
Voltak persze viccelődések is, nem mentünk azért annyira vérre. Mivel Brad jobb karja törött el – egyébként a gipszén már egy centi fehér hely sem volt, mindenhová rajzoltunk és írtunk valamit -, így volt, hogy az Iridescent vagy a No More Sorrow közben beállt mögém, és kisebb elcsúszással ugyan, de együtt játszottunk. Meglehetősen nehéz volt, legelőször mindenki felkapta a fejét, hogy mi a francért nem kezdtem el a szólót a szám közben, de aztán mosolyogva nézték, ahogyan próbálunk együtt játszani. Brad a bal kezével lefogta a húrokat, én pedig pengettem. Szabad kezemmel hozzászorítottam a gitárt a hasamhoz, hogy kissé koordinálatlan együttes kontárkodásunk miatt ne mozogjon a hangszer, és nagy nehezen, szakadva a röhögéstől eljátszottuk, amit kellett. Ezt mondjuk rendkívül jónak találtuk, és gyakran kísérletezgettünk együtt.
Néha még küldtem rosszalló pillantásokat Mike felé, főleg mikor miattam rontottuk el – pontosítok, mindig csak miattam rontottuk el – az egyik számot, és újrakezdhettük az egészet. Ő viszont rettenthetetlen mosollyal az arcán nézett vissza rám. Furcsa volt. Teljesen kimaradt a „tanításomból”, messziről figyelte, hogyan látnak el tanácsokkal a többiek. Persze végülis nem az ő részét játszottam, csak azt hittem majd ott fog körülöttem sürögni és forogni, hogy minél könnyebben menjen az egész, mégsem így volt. Nem haragudtam rá tartósan, sosem tudnék szerintem. Mondjuk ez is érdekes volt, bármit is tehetett, nem tudtam megtartani magamban a fortyogó mérget, és végül beláttam, hogy én voltam a buta, amiért úgy elrohantam. Mégsem hozta szóba. Úgy várt otthon aznap este, mintha semmi sem történt volna. Mondjuk én bocsánatot kértem – aztán néha tényleg dühösen néztem rá a próbateremben -, de minden rendben volt. Petinek igaza volt, nem futhatok el. Mike elől többé soha.
Ami pedig Petit illeti… Nos, teljesen kiakasztott egy csomószor, mikor összegyűltünk Lexinél – most már csak az ő lakása volt, hogy én összeköltöztem Mikekal -, szinte minden második percben elérte, hogy felforrjon az agyvizem. Mike ezt rettentő viccesnek találta, és ennek meg is lett az eredménye. Azon keresztül, hogy én milyen jót bosszankodok kettejük összefogásán ellenem, egészen jóban lettek. Egyszer még az is előfordult, hogy együtt mentek el „csak úgy lógni” a városba. Nem győztem kamillázni, mikor sustorogva kifelé sétáltak az udvarról, végig a kocsifeljárón. Csak álltam az ajtóban, és tátottam a számat. Örültem neki, hogy elfogadták végre egymást, bár nem tudtam miért. Mike eddig tűzzel-vassal Peti ellen volt, de ez most változni látszott. Az sem zavarta, hogy próba után néha még beugrottam Petihez, hogy egyeztessek vele néhány egyetemi dolgot. Furcsaság, furcsaság hátán.
Mondjuk legalább annyival jobb volt a helyzet néhány hét után, hogy mikor összeültünk Lexinél vacsizni, később már őt is bosszantották. Lexi viszont a maga nyugodt közönyével minden szurkálódó megjegyzést hárított, és nem foglalkozott vele. Petire a szokásos bosszús pillantásokat vetette, míg Mikenak úton-útfélen megpaskolta a vállát, és közölte, hogy még van ideje felnőni, noha nem sok. Ezen meg én nevettem jókat, mivel Mike utálta, ha előhozakodtunk azzal, hogy tíz évvel idősebb nálam. Valamiért folyton rossz kedve lett ettől, amit csak Peti egy-egy epés megjegyzése tudott megtörni. Ki érti a férfiakat?
A próbák egyre jobban mentek, úgy nézett ki, hogy augusztus végére, mikor lesz a két koncert, tényleg minden simán fog menni. A szünetekben, mikor kicsit kifújtuk magunkat, gyakran bejött Tal a gyerekekkel, így babázhattunk is. Furcsán jó érzés volt látni Mike kezében a pici Claire-t. Mikor megismertem őt Otis már nagyobb volt, nem kisbaba, és új volt nekem egy ilyen csöppséggel látni, de mindenképpen jó. Volt, hogy csak néztem, ahogyan beszélt a kezében tartott lánynak, aki hatalmas barna szemeivel nézett rá. Chester figyelmeztetett is, hogy ha Claire nagyobb lesz, vigyázzak, mert Mike a végén őt választja helyettem. Felmerült bennem a kérdés, mikor egy alkalommal cumisüveget tartott Claire elé, hogy vajon nekünk mikor lesz babánk? Nem mintha neki nem lenne mindegy, hiszen a férfiaknál nem függ annyira a kortól, mint a nőknél, én meg hát ráértem még. Mégis szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy mégis mikor végre? Az egy év, amióta együtt vagyunk, talán nem lenne sok, ha mindketten tizenhét évesek lennénk, de így más volt. Ő is, és én is felnőttek voltunk, és ez az egy év szép volt. Bármennyire is voltak buktatói, nekem mégis az egyik legboldogabb időszaka volt az életemnek. Na jó, a legboldogabb volt. Olyasmi ugye nálunk nem játszott, hogy esküvő vagy valami, akkor meg nem értettem mire várunk? Lehet, hogy nekem kéne felhoznom a témát? Elvégre én tudom, hogy Mike mennyire szereti Otist, és akkor közösen is akar gyereket. Mondta is, csak sosem úgy, hogy na akkor álljunk neki. Oké, ez furcsán is hangzana, de végülis így kellene, nem igaz? Csak mondania kellene, hogy hagyjam abba a fogamzásgátló szedését, és kész. Vagy lehet, hogy ő máshogy gondolja? Valamit nekem kellene tennem? Mondjam én?
Mindenesetre nem volt időm annyira mélyen elgondolkozni a baba témáról, mert minden nap próbáltunk. Sokszor éreztem úgy, hogy fáradt vagyok, és egy perccel tovább sem bírom a karomat megtartani, főleg nem pengetni, de végül mindig összeszedtem magam és tettem a dolgomat. Ha már a srácok megbíztak bennem, akkor tényleg ezerrel bele kellett adnom mindent.
Persze önös érdekeim is voltak. Imádtam nézni Mike-ot, miközben rappelt, és gitározott. Ezért is igyekeztem annyira úgy megtanulni eljátszani a számokat, hogy nem kell a gitáromat néznem. Hogy láthassam az ő arcát, az ő mozdulatait…

- Picsába… - motyogtam, mikor éreztem, hogy a húr végigvágja az ujjamat, és intettem Robnak, hogy álljon meg. Mindannyian felém néztek, én meg csak lehajtott fejjel leültem a kanapéra, és előszedtem egy sebtapaszt a dobozból.
- Segítek – ült le mellém Mike, és mosolyogva letörölte a bal mutató ujjamról a piros vért, majd leragasztotta a pici vágást. – Izgulsz – nem kérdezte, látta rajtam, hogy így van.
- Aha… - bólintottam, és mély levegőt véve körbenéztem a teremben. A többieknek persze jókedvük volt.
- Nem lesz baj. Holnap elrepülünk New Yorkba, és minden menni fog. Itthon pedig még annál is jobb lesz.
- Itt a legjobb játszani? – néztem rá kérdőn, mire mosolyogva csókot nyomott a számra.
- Igen. Mégiscsak LA az otthonunk, és itt vagyunk igazán itthoni közönség előtt. Jó lesz, meglátod! – simogatta meg az arcomat, és magához húzva megölelt.
- Félek! – mormogtam a nyakánál, és beszívtam az illatát, amit úgy szerettem.
- Ne félj. Ott leszek veled! – hallottam a hangján, hogy mosolyog, és ez megnyugtatott.

Igen, ha ő mellettem lesz, nem lehet baj!