Réges-régen, egy messzi, messzi...

"Sosem fogom tudni meg nem történtté tenni. A hibáim örökké üldözni fognak... Sokan mondják, hogy a dolgok okkal történnek, én viszont nem hiszek ebben. Egyszerűen képtelen vagyok hinni benne. Mert az nem lehet, hogy a Sors szándékosan ennyire rossz lapokat osszon nekem, csak hogy nevethessen rajtam. Nem, az nem lehet... Ezek csak véletlenek... Muszáj, hogy az legyen!"

Chapter IV. – Holiday

2003 nyara

* May *

Először azt hittem, hogy jó buli lesz a repülőn üldögélni, miközben figyelem a tájat, de valahogy a hatodik óra után már nem így gondoltam. Azt hiszem, akkor jöttem rá igazán, hogy fél napot eltölteni egy gépen, nem lesz éppen leányálom. Hat órát még nagy nehezen el is töltöttem. Eleinte persze izgalmas volt a várakozás, hogy felszállhassunk a gépre, utána pedig már a felszállást vártam. Lehet, hogy nem vagyok normális, de azt a semmihez se hasonlítható érzést, amikor felszáll a gép és a gyomrod a startnál hagyod, imádom. Nagyon élvezem. Egyszerűen elmondhatatlan. Rettegek tőle, és mégis ezt szeretem benne a legjobban. Az első órákban folyamatosan az ablakon bámultam ki, s nem győztem csodálkozni. Hihetetlen volt, hogy eleinte láttam az épületeket fokozatosan távolodni, minden miniatürizálódott, s teljesen más szemszögből figyelhettem Los Angelest. Aztán a felhők fölé kerültünk, s talán ez volt, ami igazán lekötötte a figyelmemet. Nem olyan, mint amikor köd van, és tudod, hogy éppen a felhő kellős közepén állsz, hanem szívem szerint kiugrottam volna az ablakon, mert olyan pihe puhának tűntek a fehér pamacsok, hogy nem hittem el, hogy egyszerűn csak zuhannék lefelé, és nem tudnék ráesni a felhőkre. Szívesen megtapintottam volna őket. A következő órákban a repülő minden pontját megfigyeltem, s ez nem csak a krémszínű ülésekre vonatkozott - csak hogy valami szembetűnőt mondjak -, hanem még a kicsi ablakok fehér keretére is. Mindent alaposan átvizsgáltam. Egy idő után azonban már mindent kielemeztem, s újra Mike alvó arcára siklott a tekintetem. Figyeltem az arcát. Minden pontját csak úgy ittam magamba. Olyan békésnek tűnt. Örülök, amikor ilyennek látom őt. Az emberek nagytöbbsége csak álmában tűnik ennyire védtelennek és ártatlannak, ennyire nyugodtnak és békésnek, ő azonban akkor is ilyen, amikor leül a gitárjával, és játszani kezd. Ezekben a pillanatokban szeretem őt igazán csak nézni. Olyankor, ha zenél, soha nem szólítom meg, soha nem akasztom meg abban amit csinál, hanem lekötnek a mozdulatai, a hangja, s a világért sem szakítanám ki ebből a kis világból, ahová a zene szárnyai repítik. Ő egy igazán szerencsés ember, de úgy gondolom, hogy mi, akik élvezhetjük a társaságát, mi vagyunk az igazán szerencsések. Annyira elmerültem a tanulmányozásában, hogy a béke és a nyugalom engem is hatalmába kerített, s elaltatott. Nem hinném, hogy sokáig tartózkodtam álomföldön, de azért örültem, hogy ezzel is repült az idő. Már csak három óra volt hátra az útból, hogy megérkezzünk Ferihegyre. Elővettem a fülesem, majd elindítottam a zenelejátszót. Nem tudom miért, de világ életemben ez volt a mániám, hogy ha bármilyen közlekedési eszközön ültem, zenét kezdtem hallgatni. Talán az volt a fő oka ennek, hogy nem szerettem annyira hosszú ideig több ember társaságában lenni. Néha jó volt bedugni a fülem, s egyszerűen láthatatlanná válni. Legalábbis elméletben. Hiába tudtam, hogy mások is ott vannak körülöttem, mert attól még nem szűnt meg a világ, és nem tűntek el, de azért mégis jó volt hinni, hogy magam lehetek a gondolataimmal. Igazából ilyenkor már nem ábrándoztam, ahogyan azt régen tettem, hiszen mostmár itt van nekem Mike, és ez minden, amit én kaphattam, szóval nekem ez tökéletesen megfelelt. Úgy éreztem, hogy nincs szükségem álmodozásra, hiszen tőle többre eszemben sincs vágyakozni. Igaz, hogy vannak néha problémák, igaz, hogy néha furán viselkedik, igaz, hogy néha úgy érzem velem már nem a régi, de minden kapcsolatban lehetnek pillanatnyi ütközők. Hiszen vagy egy pont, amikor összejöttök, minden szép és jó, van egy pont, amikor azt érzed, hogy tiéd a világ, van egy pont, amikor úgy érzed egyedül vagy, mert valami nézeteltérésetek van, van egy pont, amikor rájössz, hogy buta voltál, s fölösleges arra pazarolni az időt, hogy haragban legyetek. Van egy pont, amikor úgy érzed, hogy annak ellenére, hogy kibékültetek mégis összedőlni látszik a világ, s újabb pont, amikor ismételten rájössz, hogy meg kell látnod a kapcsolatotokban az igazán jó és fontos pillanatokat. Az egészben csupán annyi a probléma, hogy ezek a pontok egyre többször váltakoznak nálunk, s én egyre többször érzem azt, hogy borul a világom, borul az álmom, s ennek ellenére mégis mindig el tudom magammal hitetni, hogy csak én reagálom túl a helyzetet. Persze ezt minden ember másként fogná fel. Vannak, akik úgy éreznék, hogy márpedig nekem van igazam, mart Amy tényleg túlmegy egy bizonyos határon, de van, aki azt mondaná nekem szemrebbenés nélkül, hogy nincs köztük semmi, hiszen csak barátok. Szívem szerint én is hinném, hogy csak barátok, de akkor nem lenne ekkora szakadék köztünk az egykori legjobb barátnőmmel, s nem keletkezne szépen lassan az a bizonyos szakadék Mike és köztem is. Valahogy ez már nem az igazi, nem a régi, és nekem ez piszkosul tud fájni. Többé már nem tekint rám úgy ahogy, s ezt érzem. Látom. Kiismertem már annyira, hogy tudjam, a szívének már csak egy bizonyos darabja az enyém. Lehet, hogy emiatt önző vagyok, mert azt akarom, hogy csak az enyém legyen, de akkor sem jó az szerintem, hogy már csak egy igen kicsi része az enyém. Látom rajta, hogy ő már nem az enyém. Próbáltam azzal visszaszerezni, hogy szerveztem romantikus estéket. Próbáltam vele vidámparkba, vagy moziba menni. Próbáltam vacsorázni menni vele, vagy színházba, vagy simán csak egy éjszakát eltölteni vele, egy szép helyen, ahol a csillagos ég a miénk. Látszólag ez akkor sokat jelentett, de idővel nekem is rá kellett jönnöm, hogy minden közös programot én szerveztem, mindent csak én akartam igazán. Rá kellett jönnöm, hogy csak addig volt igazán a régi önmaga velem, míg kettesben voltunk valahol, mert ha az én drága barátnőm betoppant, azonnal átpártolt hozzá. Igazából talán neki fel sem tűnt, hogy mekkora változáson ment keresztül, de nekem és Chesternek nagyonis. Valamilyen szinten ő is szépen lassan összetörik, s ez nem tűnik fel különösebben Amynek. Ennek valószínűleg az is az oka, hogy ő maga sem veszi észre, hogy hanyagolja a barátját, s másik oka pedig az, hogy Chesternek minden Amyvel töltött pillanat aranyat ér, s olyankor nem a problémák megbeszélésére alapoz, hanem a kellemes percekre. Minél többet szeretne a szeretett lányból, akinek a szíve, ha jól nézem immáron másé. Fura, hogy ők lélekben egy párt alkotnak, csak testileg nem. Egy ideje már erőm sincs küzdeni ez ellen, csak várom a kegyelemdöfést. Tudom, hogy nagyon fog fájni, de nem tehetek semmit sem ellene. Még a zenén keresztül is hallottam, ahogyan felszólítanak az övek becsatolására. Teljesítettem a kérést, miközben Mike is felébredt mellettem s egy ásítást elnyomva ő is becsatolta magát. A leszállást követően, amikor lejöttünk a gépről, rossz érzés fogott el. Tudtam, hogy ez a nyaralás nem lesz egy zökkenőmentes kis kikapcsolódás. Hogy miért éreztem ezt?
- Mike, olyan jó, hogy kitaláltad ezt a nyaralást. – Borult visítva Amy az én Mike-om nyakába, amint tudatosult benne, hogy megérkeztünk Budapestre. Ezzel a húzásával alaposan meghökkentett engem is, s Chester fájdalmas arckifejezése alapján őt is. Úgy éreztem, hogy eljött az a pont, amikor a hullámvasút megkezdte az útját a mélybe.

* Amy *

Vigyorogva ültem le Chester mellé a vonaton, velünk szemben Mike és May, míg egy másik kabinban Brad, Rob, Phoenix és a barátnőik voltak. A többiek sajnos otthon maradtak, dolguk volt. Jó volt az ismerős tájakon utazni, bár mikor utoljára itt jártam az országban csak rossz híreket kaptam.
Ujjaimat végigsimítottam Chester karján, majd megszorítottam a kezét. Amint rám nézett, tudtam, hogy valami baj van. Láttam a szemében. Viszont nem akartam rákérdezni May előtt, így minden szó nélkül felálltam és kihúztam magammal Chezt a folyosóra, majd kimentem vele a két kocsit összecsatoló kis helységbe.

- Mi baj van? – kérdeztem halkan, és az arcát fürkésztem.
- Csak… rossz volt látni, ahogy Mike nyakába ugrottál – vallotta be suttogva, nekem pedig azonnal lelkiismeret furdalásom lett.
- Csak örülök, hogy itt vagyunk, ennyi az egész! Szeretlek, Bennington! – odabújtam hozzá, és szorosan magamhoz öleltem. Ő is viszonozta ezt, és belepuszilt a hajamba.
- Én is szeretlek téged… - jó volt hallani tőle minden egyes pillanatban, pláne, hogy a gondolataim nagy részét a gondjaim kötötték le.
- Tudod… én sajnálom, hogy azóta is szenvedsz miattam, de nem történt semmi sem! – felnéztem a szemébe, azokba a gyönyörű, barna szemekbe, s a pillantásától majdnem elolvadtam. – Bár talán jobb lenne, ha hozzászoknál a gondolathoz, hogy…
- Ezt ne! – ujjait a számra tette, amivel igyekezett elhallgattatni. – Kérlek, erről ne beszélj nekem! – kért fájdalmas tekintettel, én pedig tudtam, mit kell tennem.

Odahajoltam hozzá, és lágyan megcsókoltam. Most már csak azért élek, hogy neki jó legyen, hogy ő boldog legyen. Ez a célom az életem hátralévő részében, bár féltettem is őt, mert mi lesz, ha én már egyszer nem leszek mellette? És mikor visszamentünk a helyünkre, a másik ember, akit sosem akartam elveszíteni szintén ott ült. Mike.
Azóta a csók óta több mint egy év telt el, és azóta semmi sem változott. Ugyanúgy a legjobb barátom, ugyanúgy az én Mike-om volt May oldalán. De persze a furcsaságok ott voltak kettőnk között, mert hát az a csók megtörtént. És mindkettőnknek sokat jelentett.
Sötétbarna pillantása elidőzött az arcomon, majd May felé fordult, és súgott neki valamit. Barátnőm bólintott, és rám pillantott, majd figyeltem, ahogyan Mike feláll és kihívja magával egy kicsit Chezt.

- Csak a meló – mosolygott rám May, amikor a srácok kimentek. Bólintottam, és az ablak felé fordulva, kifelé kezdtem bámulni. – Amy… - hangja tétova volt, kissé talán úgy is éreztem, hogy nem is akart igazán megszólítani.
- Hm? – hosszú, barna haját felkötötte egy magas copfba, és egy lenge, nyári ruhát viselt. Csinos volt, mint mindig. – Hogy… hogy megy a meló? – miért van egy olyan érzésem, hogy nem ezt akarta kérdezni?
- Jól. Most kicsit pihenhetek. A fotózás jól ment a múltkor a Gass-nak, szóval kaszáltam kicsit – vigyorogtam rá, ami az ő arcára is egy őszinte mosolyt csalt. Mostanában ritkán mosolyog így rám.
- Az jó, szép képek is lettek! – bólogatott. – Milyen a hely, ahova megyünk? – még nem volt a Balcsin, az országnak nem ezen a részén lakott anno.
- Hát, szemben lesznek a tanúhegyek, és… mindenfelé sátrak, meg fák… Én szeretem, főleg, hogy rá lehetett venni őket a sátrazásra.
- Biztosan jó lesz…

Mikor a srácok visszajöttek, csak röhögtek. De még mennyire. Csak attól nekem is nevetnem kellett, ahogyan őket néztem. Chester leült mellém, Mike meg velem szemben May mellé. Nem kérdeztem meg, hogy mi a nagy vigyor tárgya, csak jó volt látni őket.
Az út további része beszélgetéssel telt. Végre kicsit kikapcsoltunk, eljöttünk a szokásos helyekről, és pihenhetünk. Nem mondom, sokáig tartott az út, de mikor beléptünk a kempingbe, mindjárt jobb kedvem lett. Kicsit már fáradt voltam, így jó volt végre megérkezni. Megbeszéltem a tulajjal, hogy mi kapunk egy kicsit nagyobb teret, mert a srácok mégiscsak világhírű zenészek. Szerencsémre itt meg lehetett tenni, hogy titokban tartjuk a dolgokat, és sehol sem láttam egy fotóst sem. Persze May is segített a dolgok lebonyolításában, hiszen mégiscsak ő dolgozik a srácoknak. Nem mondom, hogy nem volt szar látni őket együtt, mert az volt. Valaha mindez az én álmom volt, és nézni, ahogyan ülnek otthon a kanapén hárman és éppen megbeszélik a dolgaikat… Rémes volt. Azon a kanapén nekem már nem is volt helyem. De így legalább May sem akadt ki többet látványosan, ahogyan Mike szülinapján, és ennek örültem. Mert tudtam, hogy Mike boldogtalan, ha May is az. Azt pedig nem szerettem volna.

- Na akkor felállítjuk a sátrakat? – kérdezte vigyorogva Chez, mire csak felnevetettem.
- Na lássam!

Nos, nem kicsit voltak viccesek. May, Alice, Ruby, Jessica és én csak nevettünk rajtuk, de végül megcsinálták. Úgy alakult, hogy Mike és May, meg Ruby és Phoenix távolabb kerültek tőlünk kicsit, mert volt egy ilyen bokros, sövényes, fás, homokozós rész, ami miatt így tudták megoldani a dolgot. Azonnal bemásztam a miénkbe, hogy felvehessem a bikinimet, és mehessünk fürdeni, de Cheznek más tervei voltak. Becipzárazta maga mögött a sátor ajtóként funkcionáló rését, majd mögém ült, és elkezdte csókolgatni a nyakamat. Felsóhajtottam, ahogyan megéreztem a száját a bőrömön. Imádtam ezt az érintést. Szembefordultam vele, hogy megcsókolhassam, de ekkor megremegett a sátrunk fala, és Mike meg Brad kiabáltak be hozzánk, hogy hagyjuk abba. Még hallottam, ahogyan May és Jess rájuk pirítanak, de a nevetéstől, ami kikívánkozott, másra nem tudtam figyelni. Szorosan megöleltem Chestert, majd hagytam, hogy végignézze, ahogyan ruhát váltok. Utána még vagy tíz percig ücsörögtünk bent, hogy le tudjon nyugodni, és ne látsszon meg rajta az „izgalma”.

- Na akkor menjünk, mártózzunk meg egy kicsit! – rikkantottam boldogan. Tök jó volt, hogy végre kicsit hazai terepen vagyunk, így együtt.
- Felőlem… - vigyorgott Mike, majd egyetlen szempillantás alatt felkapott, és elkezdett vele sietni a víz felé.
- Tudod, hogy nem tudok… - időm sem volt kimondani, hogy „úszni”, máris hatalmas csobbanással elvesztünk a felszín alatt. A kis aljas!

* May *

Láttam őket, ahogyan hatalmas vigyor terült szét az arcukon. Mike mintha szomjazta volna Amy érintését, mintha hazatalált volna. Hirtelen bosszús lettem, s kezeim ökölbe szorultak az idegtől, de aztán egy pillanatra lehunytam a szemem. Nyugi! Ne féltékenykedj, csak barátok! Nem történt köztük soha semmi, és nem is fog… legalábbis addig, míg együtt vagy vele. Csak a tiéd! Nyugalom. Újra kinyitottam a szemem, s még épp volt időm elkapni Amy pillantását, ahogyan felnéz a barna szemekbe, s talán önkéntelenül is körbefonta vékony karjait Mike nyakán, s szorosabban bújt hozzá.

Mikenak ez még nagyobb mosolyt csalt az arcára, s már rohant is vele a vízbe. Tudta jól, hogy Amy nem tud úszni, de ez látszólag egy csöppet sem érdekelte. Ettől függetlenül láttam, ahogyan karjait szorosabban fonja a törékeny test köré, s úgy szorítja magához, mintha az élete múlna rajta. Néhány pillanat volt az egész. Olyannyira gyors volt, hogy Amy be sem tudta fejezni a mondatát, amivel fel szerette volna hívni az őt karjaiban tartó férfi figyelmét a tényre, hogy bizony akad némi problémája a vízben…

Néhány pillanat múlva Mike a felszínre lökte magát, s karjaiban ugyanúgy tartotta Amyt, mintha még mindig attól kellene tartania, hogy megfullad.

- Olyan hülye tudsz lenni néha! – Ez volt Amy első mondata, mihelyt felszín fölé ért a feje, s ezt még megkoronázta egy vállba vágással is. Ez mindnyájunkból nevetést idézett elő.

Én nem nevettem olyan jóízűen, mint a többiek. Ezzel nem szándékosan akartam kilógni a sorból, egyszerűen csak valahányszor elhatározom magamban, hogy nem fogom felvenni az ilyen mozzanatokat, mindig jött valami, ami elbizonytalanított. Vagy talán csak túlzásba viszem az aggodalmaskodást? Minden esetre, hogy ne tűnjön fel a többieknek, mosolyogva elsétáltam a mi sátrunkhoz, hogy előhalásszam a fekete-fehér bikinim.

Útközben csak arra koncentráltam, hogy minden rendben lesz, hogy minden helyre fog jönni, nincs semmi probléma, és zárjam ki az egészet a fejemből. Próbáltam arra koncentrálni, hogy még sosem láttam a Balatont, és most végre eljutottam ide is, és nagyon tetszik a hely. Már előre látom, hogy pokoli jó estéink lesznek azzal, hogy éjszakákba nyúló beszélgetéseink lesznek.

El tudtam képzelni, ahogy tüzet rakunk, körbe üljük, sőt még akár rémtörténeteket is mesélünk. Gyerekesnek hangzik, de valahogy ezt mindig el tudtam képzelni, ha tűzről és éjszakáról volt szó. Vehetnék pár üveg alkoholt is, hogy még jobban feldobjuk az estét. Vagy ha nem hűl le nagyon a víz, akkor fürödhetünk még éjszaka is. Bár abba már annyira nem mernék belemenni, nehogy valaki sokat igyon, aztán a vízben baja legyen. De azt már határozottan el tudtam képzelni, hogy minden párocska megkoronázza az estéjét a sátorban bizonyos tevékenységekkel. Jó lesz ez. Könyveltem el magamban, majd mihelyt felvettem a bikinit, kimentem a többiekhez, és én is berohantam a vízbe, csak úgy, mint mások is.

Nagyon jó volt, hogy ez egy olyan hely volt, ahol nem voltak körülöttünk, csak mi voltunk, nem voltak idióta fotósok, vagy bármi más, ami zavaró lett volna.

Világ életemben imádtam úszni, így azonnal hozzá is kezdtem. Sosem kellett tanítani, hogy hogyan kell, mert valahogy magától jött. Nem tudom miért. Egyszerűen csak imádtam és kész. Aztán hirtelen se kép, se hang, valami lerántott a víz alá. Hogy őszinte legyek beparáztam egy pillanatra, de hamar éreztem a kezek érintését a derekamon, amikor feltoltak a felszínre.

- Dave, te barom! – Nevettem fuldoklás közben, miközben ő is jót nevetett kirohanásomon.
- Bocsi, de ezt muszáj volt. Nem hagyhattam ki. Ha ez megnyugtat, minden csaj megkapja ezt szép sorjában tőlem. Amyt is lehúztam.
- Amyt? Normális vagy? Így is csodálkozom, hogy be mer jönni oda a vízbe velünk, ahová mi is. Már csak te hiányzol neki, hogy lerántsd. Csoda, hogy agyon nem csapott szerencsétlen.
- Nyugi, nyugi. Mike ott volt mellette, és gyorsan visszahúzta.
- Jaaa, értem. Mike. Hát persze. Na, gyerünk, menjünk oda a többiekhez, és húzd le inkább a többi csajt is. – Nevettem, és elindultunk a többiek irányába.
- Hogy tetszik, May? – Kérdezte mosolyogva Amy, ami elpárologtatta a dühömet egy pillanatra, de valahogy az nem nyugtatott meg, hogy láttam, hogy Mike folyamatosan ott szobroz mellette, mintha kötelező lenne. Gyorsan rendbetettem a gondolataim, mielőtt még meglátszana az arckifejezésemen, és válaszoltam.
- Nagyon szép! – Mondtam, és hozzácsaptam még egy mosolyt is. – Örülök, hogy eljöttünk ide.
- Ja. Mi is. Jól érezzük magunkat. – Mondta Dave.
- Hát te biztosan. – Mondtam lesújtóan. – Hallottam róla, hogy téged is lerántott. – Intéztem szavaimat Amy felé.
- Ja. Azt hittem ott ütöm agyon. Nem is hinnéd, hogy megijedtem. Mögöttem volt, és úgy húzott le. – Mondta, miközben hevesen gesztikulált. – De szerencsére nem történt baj… mert… Mike felhúzott. – habozott, s az arckifejezésem figyelte. Nem láthatott rajta semmilyen ellenséges érzést tükröződni, mivel erről már egyszer hallottam, így számítottam rá.
- Igen, tudom. – Mosolyogtam. – Mondta nekem ez az idióta, mire nekem is sikerült felszínre jönnöm. Én is nagy nyugisan úszkáltam, mire lerántott. – Csóváltam a fejem vigyorogva. – Ügyes vagy szívem. – Úsztam oda Mikehoz és nyomtam egy apró csókot a szájára, mire ő visszacsókolt. Ködösen érzékeltem, hogy Amy egy aprócska torokköszörülés közepette igyekszik elmenni mellőlünk.
- Na jó fiatalok. Ezt tartogassátok inkább estére.
- Már most is szinte este van. – Mondtam neki, amikor elváltak ajkaink egymástól. Kezeim nem látták a többiek, amint végigsimítom gerince vonalán, majd előre húzom a hasához, ahol a fürdőnadrágja felett lassan végighúzom a körmeim kicsit feltüzelve őt ezzel. - Majd folytatjuk. – Súgtam a fülébe, s beleharaptam egy picit a nyakába. Megborzongott, s ez mosolygásra késztetett. Fogalmam sincs meddig voltunk a vízbe, bár néha kijöttünk picit, hogy igyunk valamit. Volt, aki kint maradt, vagy visszament a vízbe. Én még párszor visszamentem, végül leültem a parton.
- Megtanítalak úszni! – Rikkantotta Mike.
- Jaj, ne már! Tudod, hogy veszett ügy! – Monda nyüszítve Amy.
- Nem baj. Tudod, hogy nekem semmi sem lehetetlen. – Mondta Mike mélyen a szemébe nézve, s megfogva Amy kezét, visszavonszolta a vízbe. Nagyot sóhajtottam, és igyekeztem nem azt a jelentet figyelni, amit ők ketten leműveltek, bár néha elkalandozott a figyelmem, s rájuk néztem. Ilyenkor mindig azt láttam, ahogy felszabadultan nevetnek, vagy Mike barátnőm után kap, amint ő elsüllyedne, vagy hogy egyik keze a hasán, másik a derekán van, és úgy próbálja egyenesben tartani, amint Amy felfekszik a vízre. És még sok más, ehhez hasonló jelenetnek lehettem szemtanúja.
- Mi a helyzet? – Huppant le mellém Chester.
- Semmi. Elfáradtam az úszkálásban, így inkább fogtam egy törölközőt, és leültem ide figyelni az egyre sötétedő eget, vagy az utolsó napsugarakat megcsillanni a vízen.
- Hogy lehet, hogy Magyar vagy, de mégsem voltál itt soha? – Érdeklődte.
- Tudod, én az ország másik végében lakom, és nem igazán jártam errefelé. Inkább az ország azon részén voltam erre-arra, vagy Szlovákiába mentem, ha úgy adódott.
- Értem. Hát, minden esetre fura. – Erre csak egy mosoly volt a válaszom, tekintetem visszafordítottam a víz felé, s akkor láttam, hogy Mike még mindig tanítja úszni Amyt, de most valamiféle nádas felé mennek, s lassan eltűnnek mögötte.

Hirtelen rosszabbnál rosszabb képek jutottak eszembe, hogy mi mindent lehetne csinálni ott, s eluralkodtak az elmémen. Hiába próbáltam magam meggyőzni arról, hogy nem történik köztük semmi, elég nehezemre esett elhinni így, hogy szem elől tévesztettem őket, valamint úgy, hogy már eléggé sötétedik, és ez sem javít a helyzetemen. Hiába próbáltam beletörődő lenni, rossz érzésem támadt velük kapcsolatban, velük, akik elvileg mindketten más-más emberhez tartoztak, s mégis együtt töltik idejüket egy nádas takarásában, a szürkületben, ki tudja mit csinálva ott.

* Amy *

Néztem, ahogy felmászott a stégre, és lepillantott rám, mintegy kérdés képpen, hogy miért nem megyek utána.

- Itt szörnyen undorító az iszap! – közöltem kertelés nélkül, és nem győztem hol az egyik, hol a másik lábamat emelgetni, hogy ne az undorító nyálkás izében tapossak.
- A nádas szélén mindig ilyen, de gyere már! – intett türelmetlenkedve, én meg morgolódva felmásztam hozzá. Egy olyan vas és fa stégen ücsörögtünk, amit azért építettek, hogy innen lehessen pecázni.
- Hű… - motyogtam, ahogy elnéztem balra, nyugat felé, ahol éppen láttuk lemenni a Napot. Az utolsó sugarak még gyönyörű aranysárgára és pirosra festették a távolban az eget és a vizet.
- Szép, igaz? – mélázott ő is hangosan, mire csak bólintottam. Karjaimmal átfontam a mellkasomat, amennyire bírtam, mert estefelé azért hűvösebb volt, ha vizes vagyok. Még akkor is, ha közel huszonnyolc fok volt. Persze csak addig volt kellemetlen, míg meg nem száradtam.
- May állandóan figyel! – mondta jó negyed órával később, én meg némán kamilláztam, mert sosem hozta fel eddig magától ezt a témát, nekem meg nem szabadott. Ha véletlenül megjegyzést tettem a barátnője viselkedéséről, lekapott a tíz körmömről. Pedig mindketten tudtuk, hogy van alapja May félelmének, ha a tavalyi csókunkat nézzük, még ha ezt May nem is tudta.
- Aha…
- Ennyi? Aha? – pillantott rám kérdőn, kíváncsian.
- Most mit vársz tőlem? Eddig akárhányszor szóba hoztam, hogy figyel bennünket, lehordtál, hogy hülye vagyok, és hagyjam békén a barátnődet – vágtam rá sértődötten. Mondjuk már hozzászoktam, hogy folyton le lettem hurrogva May miatt, valahol megértettem. De elfogadni nem fogom, hogy szemétkedik velem.
- Nem tudom, csak azt hittem zavar.
- Persze, hogy zavar! – pirítottam rá, mire érdekesen, már-már bosszúsan nézett vissza rám. – De ez a te gondod, nem az enyém!
- Ó persze, mert azt a csókot is egyedül műveltem le, igaz? – ripakodott rám, nekem pedig nagyot dobbant a szívem. Most nem jó értelemben, hanem a legrosszabban. Miért veszekszik velem?
- Te csókoltál meg, emlékszel? – mennydörögtem sötéten, majd meg sem várva a válaszát beugrottam a vízbe, és kifelé kezdtem trappolni.

Az ember lánya eldobja az agyát, komolyan! Pasik! Annyira idióták.
Kint a parton azonnal odasétáltam a kis tábortűzhöz, ami körül ültek a többiek. Chez összevont szemöldökkel nézett rám, tudta, hogy valami nem stimmel, de magamra erőltettem egy mosolyt, amiből rögtön tudta, hogy a többiek előtt nem fogok beszélni, és talán amúgy sem. Odanyújtotta az egyik törölközőt, én pedig megtörölgettem magam, aztán leültem mellé. Mike is megérkezett nem sokkal később, de az ő arcán semmi különös nem látszott, így May nem is sejtette, hogy összevesztünk. Eddig megint engem méregetett, de most láttam rajta, elhessegeti a fura gondolatait. Ismertem már annyira, hogy tudjam egy pillantásából, hogy mi zajlik le benne.
Az este további része vidáman telt, sütögettünk a tűznél ezt-azt, ittunk, beszélgettünk. Tényleg jó kis első este volt, és mindannyian fáradtan dőltünk le valamikor hajnal felé. Chez mellettem ugyan igyekezett egyenletes lélegezni, mintha aludna, de nem tudott átverni. Viszont elmondani sem akartam neki, hogy Mike meg én min kaptunk össze, mert nem akartam úton-útfélen arra emlékeztetni, hogy megcsaltam. Így fölé helyezkedtem, ő azonnal a derekamra csúsztatta a kezeit, amint fölötte voltam, én pedig lehajoltam, hogy megcsókolhassam. A csókja most is teljesen feltüzelt, azonnal lángra lobbantotta a vágyaimat, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy ha Chez csókjától így beindulok, akkor mit váltana ki, ha Mike csókolna.
Miután jól lefárasztottuk egymást, Chester könnyen elaludt, és nekem is sikerült valamennyit, bár korán ébredtem. Persze tudtam miért émelygett a gyomrom és fájt mindenem, ugyanis este elfelejtettem bevenni a gyógyszereimet, és nagyon úgy tűnt, most még Chez is elfelejtette. Gyorsan egy pohár vízzel lenyeltem a bogyókat, aztán megvártam, míg kicsit hatnak, végül elindultam afelé a nagy ház felé, ahol a közös mosdók voltak. Beiktattam egy gyors zuhanyt, majd megmosakodtam, és felöltöztem. Közben befutott Ruby is, akivel így ott maradtam, és beszélgettünk egy kicsit. Csak nem olyan régen jöttek össze Phoenix-szel, és mindenféle érdekelte, én meg bőszen meséltem neki. Örült, hogy kedves voltam, legalábbis úgy láttam rajta. Ő egy nagyon aranyos, kicsit nyugodtabb és csendesebb lány volt, mint Alice vagy én. Olyan megfontolt, mint May, így csodálkoztam is, hogy May helyett az én társaságomat kereste, bár lehet csak azért volt, mert más nem volt még ébren rajtunk kívül.
Utunkat aztán az egyik kisbolt felé vettük, hogy mire a többiek is felkelnek legyen friss péksüti, meg mindenféle jó.
Mire visszaértünk már mindenki ébren volt, ott ültek körben, ahogyan este, csak most nem égett a tűz. Messze tőlünk, ahol a kemping strandja volt, már feltűntek az első családok a gyerekekkel, hogy kihasználják, hogy már korán délelőtt hőség van. Nekiláttunk a reggelinek, mindenki beszélgetett közben, szóval ez a nap is jól indult.

- Minden oké? – kérdezte May tőlem, mire megütközve néztem rá.
- Persze, miért? – nem értettem miért kérdezi.
- Elég sápadt vagy – vizsgálgatta az arcomat, Chez mellettem meg félrenyelte az innivalóját, ahogy leesett neki, mi bajom is lehet.
- Na, Szívem… - kicsit megütögettem a hátát, ő pedig ijedten nézett rám. - Nem tudom, mitől. Talán, mert keveset aludtam – vigyorogtam a barátnőmre, mire ő is jókedvűen bólogatott.
- Az meglehet! – miért tűnik nekem úgy, hogy a kelleténél jobban örül a szexuális életem alakulásának?
- Biztos, hogy nem más az oka? Tuti, hogy minden rendben? – Mike sajnos, vagy nem sajnos, nagyon jó megfigyelő volt. Bár eddig egész jól titkoltam, hogy mi van velem.
- Aha! – bólogattam, aztán vártam, míg mindenki újra duruzsolni kezd, s csak ekkor fordultam vissza Chester felé.
- Jézusom, elfelejtettem – suttogta halkan, de én csak megcsóváltam a fejemet.
- Nyugi, minden oké.
- Tuti? – ujjai végigsimítottak az arcomon, ami jólesően megborzongatott.
- Neked sosem hazudok! – néztem mélyen a szemébe, mire elmosolyodott.

Talán ezért is nem volt olyan parázós, mint May. Mert tudta, hogy neki mindent elmondok, míg Mike előtt titkolok sok mindent. Tudta, hogy úgy gondolom, Mike beleroppanna, ha tudná az igazat, és nem tartom elég erősnek ahhoz, hogy elmondjam a helyzetem. Persze sokszor mondta Chez, hogy egyszer úgyis kiderül, de viccelődve csak annyit szoktam mondani, hogy akkor én már a föld alatt leszek. Valahogy ő ezeket a vicceimet nem szokta díjazni. Mindenesetre igyekeztem elhessegetni a gondolatot, hogy egyszer tényleg el kell mondanom, hogy mi van. Még nem. Nem jött el az ideje.
Kicsivel később, mikor már dél körül annyira meleg volt, hogy nem bírtuk a parton tovább, becsobbantunk a vízbe. Nem is lett volna gondom vele, ha a srácok nem találják ki, hogy ők vízbiciklizni akarnak. Ki is béreltek egy nagy kék, csúszdával ellátott darabot, és a lányokat is magukkal vitték. Én inkább kimaradtam ebből, tényleg nem tudtam úszni, és sejtettem, hogy úgy be fognak tekerni, hogy nekem nem ér majd le a lábam. Nem kellett nekem még egy halálközeli élmény, elég volt, amit nap mint nap éreztem. Csak néztem a parton ülve, ahogyan messze bemennek, és csúszkálni meg csatázni kezdenek.

* May *

Én már elhelyezkedtem a sátorban, és vártam Mike-ot, hogy jöjjön, s közben gondolkodtam erről az egész nyaralásról. Tény és való, nagyon jól érezem magam, de valami nem stimmel. Valami hiba van a rendszerben. Addig-addig gondolkodtam, hogy akkor jöttem rá mi a hiba, amikor Mike lefeküdt mellém, s beszélgetni kezdtünk. Inkább ne tettük volna… A mellkasára helyeztem a fejem, s hallgattam egyenletes szívdobogását. Zene volt füleimnek. Jó érzés volt mellette feküdni, s bár elég meleg volt, mégis imádtam a forróságot, ami belőle áradt. Az illata elbódított. Mellkasán lassan járt a kezem, végigsimítottam minden négyzetcentiméterén, mindenét érezni akartam. De itt most nem a szexre gondoltam. Egyszerűen csak jólesett, hogy mellette fekhetek, hogy átölel, hogy ujjai bőrömön zongoráznak. Egyszerűen elmondhatatlan érzés.
- Mi baja volt Amynek? Mármint láttam, hogy feldúltan jött ki a vízből.
- Ezt hogy érted? – Éreztem, hogy néz, így felnéztem rá, de a sötétség miatt csak a szemeinek tompa csillogását láttam.
- Hát, úgy ahogy mondom. Kijött a vízből, tiszta ideg volt, és mielőtt még nem vonultatok volna el a nádas mögé, még nem volt ilyen.
- Hát te hihetetlen vagy! – Tolt el magától, s felült. Felkönyököltem, s összevont szemöldökkel figyeltem, ahogy a hajába túr, s hisztérikus vigyort küld felém. – Nem bírod megállni?
- Most mi van Mike? Nem kérdeztem semmi rosszat, nem mondtam semmi rosszat, ha jól tudom. Csak megkérdeztem, miért volt ideges. – Mondtam, s hangomban ott csengett az értetlenség.
- Egyszerűen csak elegem van. Nem unod még? – Csattant a hangja, s én semmit nem értettem. – Folyamatosan minket lesel. Fogd már fel, hogy veled vagyok! Te vagy a párom, és kész. Ezen mit nem lehet megérteni? Miért kell féltékenykedni a barátnődre?
- Van okom féltékenynek lenni Mike? Őszintén válaszolj, kérlek! – Szóltam halkan, lehajtott fejjel. Azt hiszem, éreztem honnan fúj a szél. Vett egy levegőt, mintha mondani szeretne valamit, de aztán mégsem szólalt meg. Összeszorítottam a szemeimet egy pillanatra, majd ránéztem, miközben lassan felemeltem a fejem.
- Nem. Természetesen nincs. – Válaszolta halkan, s még a fejét is lehajtotta. Aztán fogta magát, s kilépett a sátorból. Visszadőltem a párnák közé, s igyekeztem nem szívrohamot kapni. Tudtam, hogy hazudott. Ha őszinte lett volna, rávágja, hogy dehogy van okod rá. De nem tette, el kellett gondolkodnia, s csak azért mondta, mert tudta, nem tehet mást. De úgy egyáltalán. Ha nem lett volna semmi okom a féltékenykedésre, akkor most nem kezd el veszekedni velem úgy, hogy Amyt veszi a védelmébe, amikor csak annyit kérdezek, miért volt dühös. És végképp nem menekült volna ki innen, ha nincs rá oka.

Próbáltam tartani magam, ezért teljes mértékben rákoncentráltam az ellazulásra, s próbáltam elaludni. Nem akartam itt aggódni és vitatkozni. Nem akartam, hogy mások is lássák, hogy baj van, nem tökéletes a kapcsolatunk. Persze mindenkinél előfordul, hogy összekapnak valamin, de az már baj, ha egy másik nőn. Nagyon nagy baj. Nem akartam a szánakozó pillantásokkal szembetalálni magam, nem akartam, hogy kiderüljön, hogy Amy az, akitől féltenem kell őt. Mert a vak is látta, hogy sokkal nagyobb hatást gyakorol rá, mint szabadna.

Hallottam, ahogyan belép a sátorba. Talán olyan fél órát lehetett kint. Úgy tettem, mintha aludnék. Gondolom tudta, hogy nem alszom, de nem szólalt meg, csak lefeküdt, s nekem háttal aludt el. Reggel, amikor felkeltem, még mindig nekem háttal volt, a sátor legtávolabbi pontján. Eléggé szíven ütött a látvány. Inkább elvonultam a mosdóba a nagy házhoz, hogy megmosakodjak, rendbe szedjem magam, s olyan mosollyal térjek vissza, ami egy fikarcnyi gyanút nem hagyna senkiben. Mire visszaértem, a többiek is ébren voltak.

- Jó reggelt! Elég nyúzott fejetek van. – Nevettem. – No meg kielégült. – Tettem hozzá.
- Hát igen. Megadtuk a módját a kirándulásnak. – Mondta Chester egy nyújtózkodás kíséretében.
- Azt mindjárt gondoltuk. – Nevetett Phoenix.
- Most mi van? – Nevetgélt. – Ez egy fontos dolog. Nagy szükségem van rá. Tudjátok ti milyen jó egy-egy koncert után levezetni a feszültséget? Tudjátok ti utána mekkora teljesítménye van az embernek olyankor? – Magyarázott, mire Brad megveregette a vállát.
- Tudjuk haver, hidd el, hogy tudjuk. – Elvigyorodták magukat, majd elindultak a nagy ház felé zuhanyozni.

Én addig odasétáltam a vízparthoz, leültem, és néztem a tájat. Minden olyan nyugodt volt. Olyan más, mint a nyüzsgő, soha nem lassuló életben. A víz Mike-ra emlékeztetett. Gyönyörű volt, az ember órákig tudná nézni, s fejtegetni, mit rejt. Nem látsz le a mélybe, de néha megmutat magából valamit. Néha olyan oldalát mutatja, amit gyakran látsz, néha olyat, amit nagyon ritkán, néha pedig olyat, amit soha. Érdekes. Nem tudod levenni róla a szemed. Tud nyugodt, de vad is lenni. Tud kellemes, de hűvös is lenne. Elragadó. S milyen pokoli jó érzés lehet, hogy valakinek, ez a most csendes víztenger teljesen megnyílik. Milyen elképesztő lehet megtudni, mi rejlik a mélybe. Nem úgy értve, mintha a tulajdonod lenne, hanem úgy, hogy részese lehetsz eme csodának. S milyen jó lenne, ha én lennék az a személy, aki ezt megkaphatja. Aki átélheti. De tudom, hogy nem én vagyok az. Már nem.

* Amy *

Csak ültem a sátor előtt, és néztem Chester boldog arcát, ahogyan azt ecsetelte, hogy hogyan töltöttük az éjszakát. Mike olyan képet vágott, mint aki citromba harapott, Chez és a többiek pedig vígan beszélgettek. Jess megkínált sütivel, amit elfogadtam, mivel eléggé éhes voltam. Éjszaka tényleg nem sokat aludtunk, és lefáradtam, kellett az energia-utánpótlás. És Chez boldognak látszott, ez pedig sokat jelentett nekem. Nem úgy, mint May, aki megint kivonta magát a társalgásból, és a stégen ücsörögve nézte az északi partot, és a fodrozódó vizet. Elhúztam a számat, mert igazándiból nem tudtam melyikükhöz menjek oda: May vagy Mike?

- Csajom, ne menjünk el este valahova? – kérdezte Chez, amitől mind rám néztek.
- De, átmehetünk Máriára. Utcabál lesz.
- Ó, és az itt milyen? – kapott a szón Ruby. Összevigyorogtunk.
- A part közelében van egy sor kiülős hely, kocsmaszerűségek, szól a zene, tánc van a parton is – soroltam, aztán felálltam, hogy May felé vegyem az irányt. Leültem mellé, bár nem szerettem ha a fejemre tűz a nap, de mindegy is.
- Jól vagyok, mielőtt megkérdeznéd! – morgott rögtön rosszkedvűen, de tekintetét le nem vette a zöldeskék vízről. Felvontam a szemöldökömet, de egy ideig hallgattam. Most erre mit kéne mondanom? Látszólag nem érdekli, hogy miért jöttem, barátságból. Nincs szüksége a társaságomra.

Így hát öt perces főlés után a napon fogtam magam és visszamentem az árnyékba. Chester, Phoenix, Brad, Jess és Ruby bementek a vízbe, Alice pedig leült May mellé. Láttam, hogy elkezdenek beszélgetni. Na ez mi már? Vele beszél velem meg nem? És hol van Mike?
Körbenéztem, de nem láttam sehol. Erősen gondolkoztam, hogy mégis hova mehetett, mikor hirtelen előkerült a sátrukból. Na jó, erre nem is gondoltam. Egy sima, fekete, térdig érő nadrágot, egy szürke pólót és baseball sapkát viselt. Valahogy mindig is jobban tűrte a hőséget, mint én. Talán mert a színpadon megszokta, hogy megsül, vagy nem tudom.

- Hát te? – kérdeztem tőle, ezzel meglepve, mert eddig háttal állt nekem, így ijedten fordult felém.
- Jézusom, Amy! – kapott látványosan a szívéhez, de ezen a délelőttön először láttam az arcán egy őszinte mosolyt. És ez nekem jelenleg többet ért annál is, hogy Chez jól érzi itt magát. Francba! Miért? – Azt hittem May-jel csevegsz…
- Burkoltan kimutatta, hogy nem szándékozik velem csevegni… - legyintettem. Most, hogy ketten voltunk már valahogy nem érdekelt, hogy May megint kiakadt, valószínűleg miattunk. – De mi baja van?
- Mindenki ezt kérdezi – morogta sötéten, mire kérdőn néztem fel rá. – Mindegy. Összekaptunk. Elmegyünk sétálni? – ha nem akar róla beszélni, akkor nem erőltetem.
- Menjünk, de szóljunk a többieknek, hogy elmentünk… - bólintott, majd a stég végéhez sétáltunk. – Chez! – kiabáltam, mire nem csak ő, hanem a többiek is felénk fordultak, még a nem olyan messze ücsörgő May-Alice duó is. – Elmegyünk sétálni, majd jövünk! – Chester vidoran bólintott, puszit dobtam neki a tenyeremmel, majd elindultunk.

Már egy jó negyed órája sétálhattunk, a kempingen kívül, a járdán végig. Ezért is szerettem ezt a részt, mert itt minden szomszédos városkát a Balaton körül, ilyen kis járda kötötte össze. Így tényleg lehetett sétálgatni, vagy biciklivel is körbe lehetett járni a tó nagy részét.

- Figyelj, ne haragudj azért, amit a vízben mondtam tegnap este! – felvont szemöldökkel pillantottam rá, mert nem számítottam erre.
- Nocsak. Még a végén nem Mayt fogod csak pártolni? – csipkelődtem. Tudom, szemétség megint provokálni őt, de szerettem volna tisztán látni a kettőnk kapcsolatában. Felsóhajtott, de most nem bosszúsan, hanem inkább fáradtan.
- Unom. Állandóan komor, figyel, és kérdez. Tényleg úgy érzem, hogy egy percre sem veszi le rólunk a szemét, Amy! – sajnáltam őt, mert olyan volt, mint egy ketrecbe zárt vad. Legalábbis ő így érezte. – Ezért is mondtam, hogy sétáljunk. Most gondolom annyira megsértődött, hogy tudtam, úgysem kontárkodna közénk, hogy velünk jön ő is. Így legalább nem figyel. Nem mintha azért hívtalak volna el, hogy történjen valami olyasmi, mint tavaly a szülinapomon… - szabadkozott rögtön, én pedig elvigyorodtam.
- Nem azért? – kérdeztem vissza, mire úgy nézett le rám, mintha valami őrültséget de mégis tetszetőset mondtam volna. Mosolygott, és ami a legjobb volt, hogy tudtam, ez a mosoly nem mű, mert a szemei is vele mosolyogtak. – Kissé meleg van – váltottam témát, mégsem akartam teljesen hülye helyzetbe hozni. Igazából kicsit féltem, hogy mi van, ha olyan lesz a válasza a kérdésemre, ami megint átszakítana köztünk egy gátat, és elszabadulna a pokol. Na nem nekünk lenne pokol, hanem Maynek és Cheznek.

Kapva a szavamon, hogy milyen hőség van, mikor kiértünk a nyílt strandra, odavonszolt az egyik hosszú sátras árushoz, és különböző kalapokat tett a fejemre. Mindegyikre volt egy megjegyzése, az egyik túl rózsaszín volt – mondjuk szerintem is -, a másiknak meg az anyag nem tetszett neki. Aztán talált egy fehér, egyszerű, női kalapot. Körbe fehér karimája volt, ami tökéletesen árnyékolta az arcomat a Nap elől. Ez lett a nyertes, és én így kaptam tőle egy kalapot. Kisétáltunk az itteni stéghez, és néztük a rengeteg fürdőzőt. Tényleg nagyon sokan voltak, de nem is csodáltam, egy csúcs meleg napon. Mike mosolyogva figyelt egy kis családot. Az apuka beleültette a pici lányát az úszógumiba, aminek alja is volt, nehogy a kicsi kipottyanjon belőle. Amint ezzel megvolt, odahajolt a feleségéhez és csókot nyomott az arcára.

- Mennyire hasonlítanak ránk! – motyogta elrévedve.

És tényleg. A nőnek is hosszú, barna haja volt, mint nekem, barna szemei, az apuka pedig ugyanolyan borostás, barna hajú, kedves pasinak tűnt, mint Mike. Nem tudtam mire vélni, amit mondott. Persze a hasonlóság szembetűnő volt, de a nő lehetett volna akár May is. Mike mégis minket, kettőnket hasonlított hozzájuk. Hiába ismerem úgy Mike-ot, mint a tenyeremet, néha meglep. Ez is egy ilyen alkalom volt. Csak hümmögtem egy sort, nem szóltam semmit.
Visszafelé kezdtünk sétálni, de sokkal lassabban, mint idefelé. Mintha mindketten még tovább akartunk volna távol maradni a többiektől. Még én sem értettem saját magamat. Szeretem Chezt. Nagyon is. Ő tud mindent, mégis Mike mellett egy részem mindig meghal a gyönyörtől. Elég, ha itt van velem, még csak annyi sem kell a képletes halálomhoz, hogy rámnézzen. Elég a jelenléte, a kisugárzása. Nagyot sóhajtottam, mire ő kérdőn letekintett rám. Csak elmosolyodtam, és átkarolva a derekát az oldalának dőlve tovább sétáltam. Ujjai végigsimítottak a hátamon, a karjaimon, aztán megállapodott a vállamon. Örültem, hogy megkaptam ezt a kalapot, mert így eltakarta előle az arcomat. Vagy legalábbis a szemeimet, amik elárulták volna, hogy nekem ez a röpke érintés maga volt a mennyország.

* May *

- Minden rendben? – Kérdezte Alice, s felriasztott gondolataimból.
- Persze. – Mosolyogtam rá, majd a víz felé fordultam, s az éppen bohóckodó Chestert figyeltem.
- Csak, mert nem úgy tűnsz. – Folytatta. - Az élet nem könnyű. Vannak rossz, vannak jó napok is. – Mondta, majd követte a tekintetem, s ő is Chezt kezdte nézni. – Persze vannak olyan emberek, akik boldogságot, és fényt hoznak az életünkbe. Akik többet jelentenek számunkra, mint mások.
- De azokat a jó dolgokat mindig elrontja a rossz. Nem lehet örülni, mert szétcsesződik a boldogságod pillanatokon belül. – Morogtam.
- Meglehet. De a rossz ígyis úgyis fog jönni. Szóval boldogság nélkül nem éled túl. Így ha jön egy alkalom, amikor örömöd lehet, ragadd meg, és ne a parton ücsörögve nézd, hanem menj oda, és kapd el a grabancát.
- Meglehet. S bár itt ülök a parton, mégsem látom boldogságom forrását. Ha látnám, megfognám magamnak. – Válaszoltam, majd sóhajtottam egyet.
- Dehogynem. Kiveri a szemed, csak annyira rágörcsölsz a problémáidra, hogy nem tudsz elszakadni tőlük, pedig a boldogságod éppen a szemed előtt van. Ne csak nézz, hanem láss is. – Bökött a fejével a víz felé.
- Most arra célzol, hogy fulladjak meg, és ha kinyírom magam eltűnik a problémám örökre? – Nevettem. – Nem is rossz ötlet.
- Nem. – Nevetett, s azonnal maga elé emelte kezeit tiltakozásképpen. Kedveltem ezt a lányt. Nem akart belemászni az életembe. Csupán érezte, ha volt valami, s igyekezte megoldani. Igyekezett tanácsot adni. Sosem volt tolakodó. – Nem a halálra céloztam. Olyasvalamire céloztam, ami életet adna neked. Ami megváltoztathatna mindent. Mellette önmagad lehetnél. – Őszintén szólva nem értettem mire céloz. Bár kétség kívül mindig rájöttem a tanácsai lényegére, csak nem azonnal. Visszafordultam víz felé, s ismét Chestert néztem, aki Braddel versenyt futott a derékig érő vízben. Normálatlanok, de én megmosolyogtam a jelenetet.
- Mit akarsz mondani nekem ezzel? – Érdeklődtem.
- Azt, hogy vak vagy, kicsi lány. Azt, hogy a boldogságod egy karnyújtásnyira van tőled, és te mégis őrülten kapaszkodsz abba, amiből már jó nem fog kisülni. Mégis azt akarod menteni, ami már halálra van ítélve. De ismerlek már annyira, hogy tudjam, rá fogsz jönni. Most pedig inkább menj és ússz egy kicsit, ne itt ücsörögj. Én pedig megyek iszok valamit.
- Rendben. – Vigyorogtam rá, s máris jobb kedvem lett. Nyomtam egy puszit az arcára, s berohantam a vízbe. Nevettem. Hogy min? Azon, hogy újra szabadnak éreztem magam. A problémáim nem oldódtak meg, de valahogy mégis jól voltam. Chester nevetésem hallatán rám nézett, s ő is vigyorogva felém rohant. Nem tudom lehetséges-e, de vigyorom még jobban kiszélesedett, s majd berepesztette az arcom. Amikor odaért hozzám, felkapott az ölébe, s megpördített.
- Végre egy mosoly. Jól vagy királylány?
- Nem tudom. De jól leszek.
- Ez a beszéd! Verseny? – Kérdezte, s mintha előre tudná a válaszom, a vízbe merült úszásra készen.
- Oké, de én számolok vissza. – Mondtam, s én is elhelyezkedtem. – Egy, kettő, kettő és fél… – Azzal elindult Chez, de gyorsan megállt, s visszanézett rám morcosan, én pedig égre földre nevettem.
- Játszani akarsz kicsi lány? Oké! Felőlem játszhatunk! – Mondta, majd megindult felém, én pedig ahogy csak bírtam rohantam ki a vízből. A lábaim már majd leszakadtak, de ő sem adta fel. Kiérve a vízből a nagy ház felé kezdtem rohanni. Nem tudom miért. Talán azt reméltem, hogy ott elbújhatok. Vagy legalább lesz annyi időm, hogy magamra zárjam az ajtót. Rohantam, ahogy csak bírtam, de Chester rohadt gyors volt, és elkapott. Már csak két méterre voltam az ajtótól. Felrakott a vállára, s elindult befelé.
- Hagyjál! – Nevettem, s rácsaptam a fenekére.
- Nem úgy tűnik, mintha ellenedre lenne a helyzet. – Mondta.
- Pedig nagyon. Tegyél le!
- Rendben. – Mondta, azzal berakott a zuhany alá, s megnyitotta a hidegvizes csapot. Megugrottam, mire elkapott, s a víz alatt tartott. Nem is tudom, hogy bírta, hiszen ő is alatta állt.

Ahogy csak tudtam hozzábújtam, hiszen a lehető legkevesebb vizet akartam magamon érezni. Aztán változott a helyzet. A vizet melegre állította, olyan kellemesre, s én felnéztem az arcába. Rámmosolygott, s a hajam eltűrte az arcomból, lesimítva egészen a derekamig. Ekkor vettem észre, hogy egyik kezével átkarolja a derekam, míg a másikkal a hajam simogatja.
Csak néztem rá, ő pedig rám. S ekkor eszembe jutott Alice minden szava. Ekkor jöttem rá, hogy mire célzott beszélgetés közben, hogy mit akart nekem elmondani vele. Rájöttem, s a tudat megrémisztett. De nem azért, mert helytelennek találtam volna. Nem. Épp ellenkezőleg. Nagyonis kedvemre volt.

* Amy *

Mike nevetgélve sétált mellettem a kemping hosszú sétányán. Én egyáltalán nem tartottam viccesnek, hogy út közben egy csaj – igen, egy csaj – akarta elkérni a telefonszámomat. Számomra felfoghatatlan volt, pedig tíz perce próbáltam észhez térni a nagy kamillázásból.

- Hagyd már abba! – boxoltam a vállába, de ő csak vigyorgott. Na jó, nekem is kisebb mosolyra görbült a szám, de azért mégis!
- Ne haragudj, de… Jaj, ez nagyon jó volt… - nyöszörögte két nevetőgörcs között, én meg csak a fejemet csóváltam.
- Hé, Brad! – kiáltottam oda a szólógitárosok gyöngyének. – Hol van Chez?
- És May? – egészített ki Mike is, mire Brad a stégek felé mutatott.

Ott ültek egymás mellett, és látszólag csak bámulták a vizet. Mosolyogva nyomtam még egy puszit Mike arcára, aztán mind a ketten elindultunk feléjük. Tudtuk mindketten, hogy a nyugodt, kettesben eltöltött kis sétánknak vége. Én kicsit sajnáltam a dolgot, jól éreztem magam, de azért jó volt, hogy Chester itt van. Mégiscsak ő a párom, akit szeretek.
Amint meghallotta, hogy közeledünk, felállt és felém fordult.
Abban a szent pillanatban tudtam, hogy valami nagy baj van. És sajnos volt egy sejtésem is, hogy mi történhetett.
Ledermedtem ott, a hatalmas fűzfa mellett, aminek zöld ágai a földig hajlongtak. A Nap vakítóan sütött, fülledt meleg volt, és ahol a kalapom nem vetett árnyékot az arcomra, éreztem, ahogyan éget. Mégis a meleg ellenére éreztem, ahogyan végigborzongatja valami minden sejtemet, és levert a veríték. Chester komolyan nézett a szemembe, míg Mike odasétált Mayhez, aki úgy pattant fel a helyéről, mikor meglátta, mint akit bolha csípett, és ijedten nézett először a barátjára, majd rám. Azonnal eltűnt minden rokonszenvem iránta, amint megláttam a szemeiben a megbántottságot és a diadalt egyszerre. Mike odahajolt hozzá, és megcsókolta, de ő elhúzódott, és inkább elrángatta a közelünkből. Végigkísértem minden mozdulatukat, velük fordultam együtt a táborunk felé, és néztem, ahogyan leülnek a rögtönzött tábortűz helye köré. Mike érdeklődve hajolt May felé, gondolom nem értette, mi történik, de kedves barátnőm engem nézett még mindig.

- Amy… - megszólítása újabb hidegvízként ért. Különös érzés volt, ahogyan egyszerre melengette a szívemet és szorított a fájdalom a hangjától.
- Mi történt? – suttogtam halkan, és végre elszakítottam a pillantásomat Mayről, és Chez felé fordultam. Az arca, minden vonása komoly volt, tekintetében sok-sok megbánás.
- Megcsókoltam – amint kimondta, lendült a kezem, és olyan hangosan csattant az arcán, hogy kis társaságunkból mindenki felszisszent, és felénk fordult. Legalábbis a hangok alapján ez történt. Én viszont megütközve néztem Chesterre, aki hangtalanul nagyon sóhajtott, és az arcát dörzsölgette. – Aztán elmondtam neki, hogy Mike és te smároltatok a szülinapján… - visszakézből újabb pofont adtam volna, ha nem kapja el a kezemet. – Aztán ezen felbuzdulva megint megcsókoltuk egymást.
- Hallgass! – kiabáltam rá, és erőszakosan kitéptem a kezemet az övéből. Egyértelmű volt kettőnk között, hogy mindent elmondunk egymásnak. Ahogyan nekem sem volt semmilyen titkom előtte, úgy neki sem előttem. Viszont a szavai mintha mind egy-egy külön kis muskétagolyó lettek volna a szívembe és a fejembe. Zihálva léptem tőle távolabb, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy könyörgök neki, hogy mondja, hogy csak viccel és ez nem igaz. De láttam a szemében, hogy tudja, megbántott, és sajnálja. És ez bebizonyította nekem, hogy nem hazudik és nem viccel.
- Kvittek vagyunk, nem? – kérdezte halkan, mire a fejemhez kaptam a kezeimet, egy pillanatra befogtam a füleimet, hogy ne halljam a képtelen kérdést.
- Megőrültél? – rivalltam rá, és eldobtam a kalapomat valahova messze. Pótcselekvés a pofonok helyett…
- Te magad mondtad, hogy megtehetem… - láttam azt is rajta, hogy amint kimondta, vissza is szívta volna. Ő is tudta, ez hogyan hangzik.
- Akkor! Akkor ezt mondtam kétségbe esésemben! – kiabáltam vele, s a látószögembe ért Mike és May kettőse is.
- Sajnálom! Bocsáss meg, kérlek! – kért, én viszont nem tudtam, mit tegyek. Éreztem, hogy valahol jogos, de milyen az a kapcsolat, ahol ha kapok, akkor adok módon csalják egymást a felek?
- Sosem akartalak elhagyni! – köptem felé a szavakat. – Soha! Istenem, Chester, azóta is olyan bűntudatom van, ha csak rá is nézek, hogy azt te el sem tudod képzelni! Bármit megtennék, csak hogy meg nem történtté tudjam tenni, erre te… erre te… - visítottam a szavakat, és éreztem, hogy közel állok valaminek a végéhez. A szívem őrült ritmusban dübörgött, és éreztem, ahogyan a hasamba belenyilall a fájdalom.

Ijedten kaptam Chester karja után, mikor éreztem, hogy összerogynak a térdeim a fájdalomtól, de semmi többet nem érzékeltem. Sötétség.

**

- Hogy vagy, Amy? – Kovács doktor szelíden mosolyogott rám, és segített felülni.
- Úh… mint akin átment az a bizonyos úthenger… - motyogtam, és ahogy körbenéztem, felismertem a pesti kórház színeit a falakon. – Meddig voltam kiütve?
- Sokáig. Chester hozatott ide, mert sejtette, hogy baj van – intett a kedves párom felé, aki halál sápadt arccal nézett rám a falnak támaszkodva.
- Milyen baj? Már azon kívül, ami eddig is volt. Áttétek? – a szemem sem rebbent, ahogyan rákérdeztem, ezzel szemben Chester halkan felnyögött. Sosem viselte jól, ha a betegségemről beszéltem.
- Meg kellett műtenünk téged. Felébredtél egyszer, de látom nem emlékszel… Amy, most erősnek kell lenned, jó? – a harmincas éveiben járó orvosom úgy nézett rám, ahogyan még akkor sem, mikor közölte, hogy rákos vagyok. – Semmi áttét nincs. Minden rendben van, és úgy néz ki, hogy kordában tudjuk tartani a kórt. Nem is olyan sokára műthetünk is, és ahogy most kiütközött, már talán megtehettük volna előbb is, hogy elkerüljük azt, ami ma történt.
- De eddig nem lehetett…
- Igen, de nem tudom, hogy… hogy a te szemszögedből nem kockáztattál volna-e inkább, mint hogy ez történjen.
- Oké, most már mondd, hogy mi van velem! – kezdtem ideges lenni. Mi lehet rosszabb, mint ez a kór?
- Szeretném, ha fogadnád őszinte részvétem, Amy… Elvesztetted a babád! – nem is értettem, miről beszél. Először halványan elmosolyodtam, és megráztam a fejemet. Viccel. Ez nem lehet,
- Nem voltam terhes! Gergő, a gyógyszerek mellett ez lehetetlen lett volna, te magad mondtad! – néztem rá vidoran. Ez csak valami tévedés.
- Tudom. És az esetek kilencvenkilenc százalékában ez így is van. Sosem találkoztam még olyannal, aki ezen gyógyszerek mellett teherbe esett volna. A te szervezeted pedig most nem volt elég erős, hogy kihordja a babát. Már kivettük, nincs benned. Alig volt három hónapos.
- De… nem is látszott… és… és… - motyogtam, és segélykérően Chesterre pillantottam.
- Nem látszott még, ez természetes. A te esetedben meg pláne. Mivel a gyógyszerektől nincs meg a havi menstruációd sem, így nem csodálom, hogy nem vetted észre – szomorúan csillogó szemekkel nézett rám, én pedig tudtam, hogy most ma másodjára sem viccelnek velem.
- Uram Isten… - motyogtam, Gergő pedig megszorította a vállamat.
- Chester kérte, hogy elmehess innen, tudjuk, hogy utálod a kórházakat. Kivett egy szobát a közeli hotelben. Tudod a mobilszámom, ha valami van, hívj. De elengedlek, mert nincs nyomósabb okom itt tartani. Persze, ha maradsz, az még jobb. De ismerlek…
- Aha… elmegyek… - bólogattam, de csak mereven magam elé néztem. Nem tudtam elhinni.
- Itt írd alá, és ha nem szédülsz és nincs hányingered, akkor mehetsz! – aláfirkáltam a nevemet, és csak ültem ott. Gergő kiment, és ketten maradtunk a néma csendben Chesterrel. Sosem akartam gyereket. Eszembe se jutott soha, pláne azóta, hogy megtudtam, valószínűleg meghalok. Mostanában sem, hogy kicsit javult az állapotom.
- Jól vagy? – kérdezte halkan, és mellém sétált. Bólintottam. – Segítek felöltözni!
- Tudják? – kérdeztem hirtelen, közben pedig igyekeztem kipislogni a szememből a könnyeket, mindhiába. Most megengedtem magamnak a sírást. Volt egy babám, akiről nem is tudtam…
- Nem. Gondoltam, majd… - lassan felöltöztem, és felnéztem az arcába. Végtelenül csalódott volt, láttam rajta. – Sajnálom! Bocsáss meg! – suttogta, s most már az ő szemében is könnyek sorakoztak.
- Csak visszaadtad, ami járt. Hagyjuk…
- Nem erre gondoltam! Ha én nem… ha mi nem… akkor talán nem történt volna ez, és… - leesett, hogy mit is akar kinyögni, és azonnal közbeszóltam.
- Ez nem a te hibád. Ha valaki hibája, hát az enyém… - rebegtem nehezen forgó nyelvvel, és bőszen törölgettem a könnyeimet.
- Nem a te hibád! Dehogyis! – motyogta, és magához húzva átölelt. Csak pár pillanatig engedtem meg magamnak, és neki, hogy gyászoljuk a babánkat. Mindennél jobban el akartam menni innen.
- Menjünk… - lassan kisétáltunk a kórteremből, de nem fogtuk meg egymás kezét. Mintha ő is, és én is azt gondoltuk volna, hogy ez most nem illik ide. Ahogy sejtettem, mind ott sorakoztak a folyosón. Mike és May a lehető legtávolabb álltak egymástól, de nem tudtam, hogy melyikük haragszik jobban a másikra azért, amit tettek. Na meg rám… Nekem pedig most nem is volt kedvem ezen agyalni. Belenéztem Mike mélybarna szemeibe, és megválaszoltam mindannyiuk kimondatlan kérdését. – Régóta beteg vagyok, csak nem akartam, hogy aggódjatok. Van egy daganat a tüdőmön, de… mindegy. Most viszont nem ezért lettem rosszul… - lesütöttem a szememet. Megdöbbent tekintetét nem tudtam volna állni, mikor közlöm vele, hogy Chestertől voltam terhes, még ha nem is volt szándékos. – Elvetéltem. Terhes voltam, de már… már nem vagyok az… - suttogtam, aztán érezve Chester ölelését a derekamon, hagytam, hogy elvezessen a többiek döbbent szemei elől. Habár mindketten megbántottak, becsapottak és szomorúak voltunk, mégiscsak egy pár voltunk. És a szerelmünk nem múlik el egy csapásra. Sőt… ezek után vagy sokkal erősebb lesz, vagy örökre búcsút mondunk egymásnak…