Azt mondtam, hogy nem!

"Nem elég egy embernek döntenie a soromról, még ha az-az ember pont Ő is. Látom a szemében a tiszta jóakaratot, talán Ő pont ezért nem lát engem rendesen. Talán az ő tisztaságának tükre a szememben elveszi az én lelkem mély szorongását."




43. fejezet

Mike szemszöge:

Újra itthon lenni jó volt, bár tagadhatatlanul élveztem a nyári fesztiválok tömegét és hangulatát. Bekka csicsergését hallgatva indultunk Annához, hogy megnézhessem Otist, aztán mikor eltöltöttünk jó két órát kedves ex feleségem, és jelenlegi barátja társaságában (Bekka volt az, aki hajlandó is volt velük beszélgetni, én inkább Otis-szal voltam fent a szobájában), hazafelé vettük az irányt.

- Ha nem lennék benne biztos, hogy engem szeretsz, azt mondanám, féltékeny vagy.
- Ha nem kételkednél, nem is tennél ilyen célzásokat! – pillantottam rá, miközben hazafelé hajtottunk. Bekka tenyere a kézfejemre simult a váltón, és halványan mosolygott.
- Tudom, hogy nem kell kételkednem. De, ha nekem kell az ex feleséged pasijával beszélgetnem helyetted, míg te minden szó nélkül elvonulsz Otis várába bujkálni…
- Nem minden szó nélkül! – mormogtam kelletlenül.
- A ’Hello’ és a ’Remélem minden rendben volt, míg nem voltam itthon’ nem számít! – nevetett jókedvűen, én pedig elhúztam a számat. Igaza volt.
- Egyszerűen nem akarok foglalkozni a témával, ennyi. Nem érdekel a pasi.
- Jól van, Életem, ahogy gondolod… - megvonta a vállát, majd kezét a kézfejemről a combomra tette, és végigsimított rajta. Jóleső érzés volt, amit régen nem érezhettem, s ettől azonnal bizseregni kezdett minden sejtem.

Nagyot sóhajtottam, ő pedig elvigyorodott ezen, hiszen pontosan tudta, mit vált ki belőlem. Ettől fogva gyorsabban vezettem, mint szoktam, míg Bekka azzal a tipikus „most akarlak” pillantásával méregetett. Beálltam a kocsival a garázsba, és amint kicsatoltuk az öveinket, egymásnak estünk. Bekka a pólóm alját tűrte feljebb, miközben elkezdett hátrafelé mászni. Hihetetlen néha, hogy a nők mi mindent tudnak egyszerre csinálni. Mikor már én is a hátsó ülésen ültem, és sikeresen megszabadított a pólómtól, átült az ölembe, és a nyakamat csókolgatva bontogatta a nadrágom gombjait. Egyetlen szó sem esett köztünk abban a röpke két órában, amíg a kocsi ablakira egyenletes párát képeztünk. Bekka elégedett vigyorral öltözött fel mellettem, míg én csak a nadrágomat halásztam elő az ülések alól, és vettem fel. Mikor kiszálltam a kocsiból, póló nélkül, megint ÚGY nézett rám, mire elnevettem magam.

**

Arra ébredtem fel kevés alvással, de több álommal később, hogy valami szüntelenül zajong mellettünk. Bekka megmozdult az ölelésemben, s miközben kinyitottam a szememet, láttam, hogy a kislámpa fényénél a telefonom kijelzőjére pillant, majd összevont szemöldökkel fogadja a hívást.

- Szia Elisa! – motyogta, de ahogy hallgatta Eli mondandóját, elkomorult, hirtelen felült az ágyban, és csak hümmögött válaszként. – Rendben, megyünk! – kinyomta a hívást, én pedig felkönyököltem.
- Mi az, baj van?
- Brad kórházban van, kelj fel, mennünk kell! – hadarta, s könnyekkel a szemében kipattant mellőlem az ágyból.
- Micsoda? – azonnal utána siettem, a nagy szekrény előtt térdelt, és egy farmert húzott ki az alsó polcról.
- Autóbalesete volt – hangja elcsuklott, és kétségbe esetten próbálta ültében magára rángatni a nadrágot, de nem ment neki. Leguggoltam elé, és erősen lefogtam a kezeit, majd megvártam, míg a szemembe néz.
- Mit mondott Eli? – kérdeztem halkan, de mégis olyan hangon, ami lekötötte rémült figyelmét.
- Azt mondta… Brad a műtőben van, és hogy menjünk be, mert… de jól van, vagyis magánál volt, mikor kivágták a kocsiból, de… nem tudom – motyogta zavarosan, és szemeiből kövér, szomorú könnycseppek peregtek végig az arcán.
- Jól van, nyugodj meg, kérlek szépen! Minden rendben lesz! Szépen lassan öltözz fel, aztán bemegyünk hozzájuk… És ne aggódj, nem lesz baja!

Tudtam, hogy a saját balesete miatt borult ki ennyire. Igazából senki se tudja elképzelni sem, milyen lehetett neki akkor. Tudom, hogy az első pillanatban, a döntés pillanatában akarta, hogy meghaljon. És ez csakis az én hibám volt, tudtam jól. Ha nem történt volna meg mindaz, ami megtörtént, sosem vetemedett volna ilyesmire. Még a szülei halála után sem. Ebből is tudom, hogy engem mindennél jobban szeret, de ez meg is rémít egyben. Túlságosan is kötődik hozzám, még ha ez egy külső szemlélőnek nem is tűnik fel. A balesete a bizonyíték rá, hogy már-már elkeseredetten ragaszkodik kettőnkhöz. Aminek részben örülök is, hiszen nem is kívánhatnék többet mint, hogy szeressen. Viszont ez a szerelem abban a pillanatban, mikor a keze a kormánykeréken pihent, egy rettentő ostoba és veszélyes tettre sarkallta.
Igyekeztem most elhessegetni ezt a gondolatot a fejemből, mert még azóta is tartoztam volna egy alapos fejmosással ezért Bekkának. De most Brad a lényeg. Mi a franc történhetett?
A kocsiból Bekka kénytelen-kelletlen az én unszolásomra felhívta Robot és Chestert is. Nem akarta felébreszteni őket, meg amúgy sem tudott egy értelmes mondatot sem kinyögni, de ráparancsoltam. Még szerencsém, hogy rám hallgat, vagy legalábbis nem mond ellent.

- Figyelj, szeretném, ha összeszednéd magad! – pillantottam rá komolyan a kórház bejárata előtt. – Eli most tutira nagyon ki van borulva, szóval szeretném, ha…
- Oké, értem – vágott közbe, és mint egy bokszoló megrázta a karjait, és a fejét, mint aki rákészül egy újabb menetre.
- Tudod, hogy…
- Tudom. Én is téged, és megértem, miért viselkedsz így. Azért, mert én meg úgy csinálok, mint egy éretlen csitri, aki frászt kapott, mert egy barátja koccant valami idióta barommal… nem borulok ki, jól vagy… jól vagyok! – határozottan nézett a szemembe, és örültem, hogy magától megfogalmazta a gondolataimat, és hogy nem sértődött meg azon, hogy ezt gondoltam a jelen helyzetben.
- Rendben, akkor menjünk!

Ahogy sejtettem Elisa egy cseppet sem volt a helyzet magaslatán, de végül Bekka, Talinda és Heidi nagy nehezen kissé lenyugtatták. Mint kiderült, Brad bement még este a stúdióba valamiért, és hazafelé csattant valami fazonnal, aki részegen száguldozott. Chester halkan, de magabiztosan válogatott káromkodások sorait mormolta, Joe higgadtan ücsörgött egy széken, Rob és Phoenix pedig velem együtt a falnak támaszkodva álltak, és vártak.
Nem is olyan sokkal később megérkezett a műtőből az orvos is, aki mosolyogva közölte a jó hírt, miszerint Brad jól van. Csak a jobb karja tört el, és a fején is van egy kisebb vágás, amit össze kellett varrniuk, de amúgy jól van, csak alszik. Eli azonnal megkérdezte, hogy bemehet-e hozzá, így őt el is kísérték a szobába, mi pedig a szoba előtt, a folyosón ültünk le. Senki sem mondta, hogy menjünk haza, mivel már jócskán éjszaka volt, így vártunk. Bekka mellettem ült, és fáradtan pislogott maga elé, látszólag már tényleg helyre tette magában a dolgot. Chez és Tal kicsit később hazamentek Claire miatt, akik most a többi gyerekre bíztak, és Heidi is noszogatta Joet, hogy menjenek. Barátunk legalább három napja nem aludt, vagy ha mégis, hát nem többet, mint három-négy órát.
Négyen maradtunk, Rob és Bekka halkan beszélgettek, ha jól értettem Amberről, mi pedig csendesen figyeltünk. Phoenix sem volt éppen a toppon, de azért jól bírta, viszont én ezzel a talán egy óra alvással eléggé fáradt voltam. A fejemet a falnak döntöttem, és lehunytam a szemeimet.

- Ti is nyugodtan hazamehettek! – Elisa halk, kedves hangjára figyeltem fel újból.
- Nem, maradunk. Mi legalábbis biztosan – rázta meg a fejét Kedvesem, mire csak egyetértően bólogattam. Brad volt a legrégibb, és legjobb barátom. Az a legkevesebb, hogy megvárom, míg felébred.
- Jól van… - sóhajtotta, majd leült mellém, és kissé fáradtan, de megkönnyebbülten felénezett rám.
- Minden rendben lesz! – motyogtam, aztán átöleltem a vállait, és odahúztam magamhoz.

Bekka mosolyogva nézett bennünket egy kicsit, majd elhívta Phoenixet, hogy hozzanak kávét. Nekem ugyan eszembe se jutott most, inkább aludtam volna ilyen tíz perceket így ülve, de végülis igaza volt.
Így ültünk reggelig a folyosón, én már túl voltam két kávén, Bekka pedig három energiaitalon. Ő olyannyira fel volt ettől ébredve, hogy csak lestem. Tudtam, hogy nem igazán szereti a kávét, nagy ritkán ivott csak egy bögrével, de azt még nem figyeltem meg, hogy rá a Red Bull jobban hat, mint rám a kávé. Éberen pislogott, a telefonját nyomkodta – ha jól értettem e-mail-eket olvasott és írt -, meg Robbal diskuráltak valamit. Eli közben visszament Brad szobájába, és délelőtt kilenckor az orvos is bement hozzá, s mikor kijött, mi is végre bemehettünk.
Brad mosolygott, mint általában. Még ilyen helyzetben is megmaradt annak a jókedvű srácnak, akit én még nagyon régen megismertem. Csak most szorult össze a szívem, hogy láttam, ahogy Bekka odasiet hozzá, és óvatosan megöleli. El is veszíthettem volna a legjobb barátomat. A gondolat is felforgatta a gyomromat, és kissé meg is szédültem. Talán jobb is volt, hogy Bekkát nem láttam akkor a kórházban, pedig Peti említette, hogy közel állt hozzá, hogy felhívjon. El sem tudtam képzelni, mit érezhettem volna akkor, ha Bekkát százszor rosszabb állapotban láttam volna, mint most Bradet. Igyekeztem elhessegetni ezeket a gondolatokat a fejemből – mint órákkal ezelőtt is -, és arra koncentrálni, hogy Brad jól van. Vagy legalábbis jól lesz. Én is megölelgettem kicsit, mikor sorra kerültem, aztán csak álltunk ott mellette csendben. Se ő, se mi nem tudtuk mit mondjunk. Bekka mellém lépett, és összekulcsolta az ujjainkat, s megszorította azt.

- Eléggé szarul néztek ki! – vigyorgott végül Brad, ahogy újra végignézett rajtunk.
- Á, én szerintem bemegyek az egyetemre kicsit dolgozni – csicseregte Bekka, mire mindannyian meghökkenve néztünk rá. – Most mi van? Átestem a holtponton, és egyáltalán nem vagyok fáradt.

És így is lett. Még kicsit maradt, meghallgattuk Bradtől is, hogy pontosan mire emlékszik, majd elment, miközben ugrasztotta telefonon Petit is. Gondolhattam volna, hogy anélkül a bájgúnár nélkül nem megy! A többiek persze csak röhögtek látva a grimaszt az arcomon, míg Eli kicsit le is cseszett, hogy miért vagyok ilyen ennyi idő után is.

- Jól van már, na! – dohogtam, és inkább leültem egy székre Brad ágya mellé, míg a többiek egy szolidabb kanapén ücsörögtek hárman.
- Inkább beszéljünk arról, hogy mi lesz így a két fellépéssel nyár végén? – Eli csúnyán nézett rám, de hát valakinek erre is gondolni kellett.
- Hát ez nyolc hetes gipsz – mutatott Brad a jobb karjára.
- Igen, és ez felvet némi problémát… - motyogta Rob, mire Brad elvigyorodott.
- Csak egy szólógitáros kell – nevetgélt magában.
- El is vállalnám – vágtam rá azonnal -, de nem tudom.
- Nincs kétségem afelől, hogy el tudnád játszani a részemet – bólintott Brad.
- Viszont ez nem illeszthető össze a rappeléssel. Még ha valaki el is játszaná az én gitáros részeimet, nem hiszem, hogy össze tudnám ezt hozni…
- Mindenképpen kell valaki a helyedre, vagy lemondjuk… az is egy megoldás – ajánlotta Rob.
- Már két hónapja elkelt minden jegy New Yorkban is, és itthon is. Ez a kettő a legnagyobb.
- Akkor mi lenne, ha Greg játszana?
- Rá nem veszed soha. Nem hiába csak hangol meg ilyenek… - ráztam a fejemet.
- Az igaz… Szerintem ezt akkor beszéljük meg, ha itt lesznek a többiek is! – javasolta Brad, amire mind rábólintottunk.
- Nem tudnátok csak egy kicsit pihenni, és nem a zenén agyalni? – kérdezte rosszallóan csóválva a fejét Elisa.
- Nem – vágtuk rá kórusban.

**

Bekka, Chesterrel együtt lépett be késő délután Brad kórtermébe, ahol ismét – egy kisebb pihenés után – mind ott voltunk. Elisa maga mellé intette Szerelmemet, és csúnyán nézett rám. Na igen, az én ötletem volt, hogy már ma beszéljük ezt meg, és szerinte nem hagytam pihenni eleget Bradet. De Brad amúgy sem tudott volna pihenni. Neki is ugyanannyira fontos volt a zenélés, mint például nekem. Hiszen ez az életünk. Bekka látszólag már tisztában volt vele, hogy miért vagyunk itt, de furcsán bizonytalan pillantással nézett rám.

- Mi az, Életem?
- Chez mondta, hogy mit akartok megbeszélni… nem zavarok én itt? Mármint…
- Jaj, dehogy…
- Nem…
- Ugyan már! – vágtuk rá egyszerre, mire mosolyogva bólintott.
- Én is amondó vagyok, hogy ez a két koncert kell – kezdte Chez. – Egyrészt sok pénz, bárki bármit is mondjon. Nekünk is, de az alapítványoknak is. Másrészt pedig nem okozhatunk csalódást százharmincezer embernek!
- Igen, én is erre gondoltam – bólogattam. A többiek is láthatóan egyetértettek velem.
- Akkor kell valaki helyettem – mormolta Brad.
- Az már nem is a Linkin Park lesz… - motyogta Bekka, mire mind felé néztünk. – Mármint, úgy értem, hogy… szóval, ha nem fogják hallani és látni Bradet, az nem lesz baj? Én, ha csak egy néző lennék, aki vett jegyet a koncertre, akarnám, hogy ő játsszon.
- Nyilván bejelentjük, hogy ő nem tud játszani, de attól még eljönnek. Mi öten azért azok vagyunk, akik – Chez szavaira Kedvesem csak bólintott, látszólag egyetértett végülis.
- Na de ki legyen az, aki fellépne? – néhány perces csend következett. Nekem eszembe jutott jó pár ember, akik vannak olyan jók, és vagyunk velük olyan jóban, hogy nem lenne gond, de végül Brad törte meg a csendet.
- Én tudok valakit, aki már bizonyított nekünk! – vigyorgott, és jelentőségteljesen Bekkára nézett. Szerelmem egyelőre a telefonját nyomogatta (megint) és nem vette észre, hogy szépen lassan mindannyian rá pillantunk. Eli is mosolyogva meglökte a vállát, mire érdeklődve egyből rám pillantott.
- Mi van? – kérdezte mosolyogva, látszólag még nem fogta fel, mit mondott Brad az előbb. Rólam Chesterre nézett, majd Bradre, és az arcáról olyan hirtelen tűnt el a mosoly, mintha ott se lett volna. Helyette valami furcsa grimaszba fordultak a vonásai, majdhogynem szörnyülködve nyögött egyet. – Most csak viccelsz! – szeme vádlón csillant, és hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Nem, nem viccelek! – vágta rá rémesen nyugodtan Brad, mire Bekka olyan hirtelen állt fel, hogy a szék lába fülsértően csikorogva csúszott a falig.
- Mike, csinálj valamit! – parancsolt rám, de én csak széttártam a karjaimat, jelezve, hogy mit is kéne?!
- Hallottunk játszani, és szerintem is érdekes lenne, ha… - kezdett bele Chester, de Bekka olyan elánnal fojtotta belé a szót, hogy még én is meglepődtem.
- Ne legyél nevetséges, Bennington! – támadt rá. – Nem érdekes lenne, hanem hülyeség. Nem hiába nincs nő a bandában, nem? Hozzátok nem való. Még ha alig két fellépésig, akkor sem! Nem szeretnék ezt a rajongóitok sem, ez biztos! Pláne, hogy Mike nője… ugyan kérlek! Amúgy meg… - hirtelen elakadt és Chesterről rám pillantott. – Nem és kész! – szögezte le, én meg csak összevont szemöldökkel meredtem rá.
- Miért? – kérdeztem egyszerűen. Nem értettem, mi baja lehet. Elvégre elvileg imádja a zenénket. Akkor meg nem megtiszteltetés kéne, hogy legyen neki az ajánlat?
- Mert ez egy nagyon rossz ötlet! – fújt, mint egy macska. Sosem láttam még ilyennek. – Joe? Te biztosan nem mennél bele egy ilyesmibe, ugye? – próbált belekapaszkodni abba az emberbe, akinek utánam a legnagyobb része van mindebben.
- Nem mondom, nekem is megfordult a fejemben az, amit elmondtál. De miért ne? Szerintem vagyunk olyan helyzetben, hogy megtegyünk. Hogy betegyünk téged arra a kétszer másfél órára. És úgy hiszem, meg tudnád tanulni, hiszen még van majdnem négy hetünk.
- De hát… - Szerelmem csak tátogni tudott, így már nem igazán volt kiben bíznia, úgymond.
- Életem… - felálltam, és felé léptem, hogy megpróbáljam megnyugtatni, de csak dühösen rám morrant.
- Most hagyjál! – ezzel pedig elviharzott mellettem, és becsapta maga mögött az ajtót. Elment.
- Most mi is történt? – nézett utána értetlenül Phoenix.
- Megvan neki, vagy mi baja? – hangzott az elmés kérdés Chestertől.
- Nincs. De amúgy én sem értem… - motyogtam értetlenül.