Vigyázz, a frontvonalban állsz!

"Mi értelme a dühnek, ha nem tudja az ember megbüntetni azt, akire dühös?"
(David Morrell)




21. fejezet

Nem váltottunk könnyes búcsút a húgommal, de nem is lett volna rá szükség, hiszen csupán pár napig nem fogunk találkozni. Azért egy kicsit aggódtam érte, nem szokott sokszor egyedül lenni, de bíztam abban, hogy majd Dave elszórakoztatja és vigyáz rá.

A repülőút olyan hosszú volt, hogy eluntam az életemet is. Mivel első osztályú jegyet kaptam - vagy ha nem volt az, akkor el sem tudtam képzelni, milyen lehet az első osztály -, ezért óránként többször is elsétált mellettem egy-egy stewardess, hátha rendelek valamit. Azonban egy könnyű salátán kívül nem kívántam most mást.

A gondolataimat a találkozásra tereltem, és rengeteg módon elképzeltem azt a pillanatot, mikor újra kedvesem karjai között lehetek. Bár abban biztos voltam, hogy nem úgy fog történni, ahogyan én arra számítok. Valószínűleg az sem tarthatna vissza, ha a hétfejű, tűzokádó sárkányt kellene lenyomnom, hogy láthassam Mike-ot.

Az ötödik órában már pokolian elegem volt az egész repülésből. Mármint úgy elegem, hogy szívem szerint megtanultam volna hopponálni, ahogyan a Harry Potter könyvekben, és máris Mike nyakába ugorhatnék. Áhá, tényleg, Harry Potter. Ezzel el leszek egy darabig!

Nagyon szépen, illedelmesen megkértem egy lányt, aki éppen elhaladt mellettem, hogy szerezzen nekem egy listát a megnézhető filmekről. Nos, az ülések támlájába épített mini DVD lejátszón talán meg sem kellett volna lepődnöm, nem úgy, mint a kínálaton. Azonban nem volt kedvem végigolvasgatni a több száz, vagy talán ezer címet, és azonnal a H betűhöz léptettem, s bekapcsoltam a Főnix Rendjét.

Nem tehettem róla, de imádtam a sorozatot, és ha már annyi eszem nem volt, hogy a könyveket megvegyem itt kint is – mivel otthon hagytam Magyarországon, mondván, ne kelljen cipelni -, és elhozzam magammal, így a filmek maradtak. Nem mintha a filmekkel nem elégedtem volna meg, csupán olvasni néha jobban szerettem, mint filmezni.

Magamban már számolgattam vissza a perceket, s mikor meghallottam az utasítást, hogy kapcsoljuk be az öveinket, mert megkezdjük a leszállást, ezerrel vigyorogtam. Szerintem én voltam az egyetlen a gépen, aki nem aludt semmit. De hát, hogy is alhattam volna, mikor annyira de annyira izgatott voltam?

Besétálva a repülőtér hatalmas termináljába először csak rengeteg idegen embert láttam. Pislogtam és pislogtam, közben pedig lépkedtem előre, forgattam a fejemet, de nem láttam senki ismerőst. Aztán hirtelen hátulról valaki átkulcsolta a derekamat, felkapott és megpörgetett, miközben a fülem mellett hallottam a hangját:

- Megjöttél, te boszorka? – kérdezte nevetve Mike, én pedig igyekeztem nem felvisítani a hirtelen jött támadástól.
- Most miért vagyok boszorka? – kérdeztem nevetve, mikor végre újra talajt ért a lábam.
- Mert megőrjítettél, azért! – sóhajtotta, s mikor szembekerültem vele, csak akkor dobbant meg a szívem igazán. Amikor belenéztem a kávébarna szemekbe, elvesztem. Arcán egy édes már-már kétségbe esett mosoly ült, s ujjait az arcomra csúsztatva súgta az egy szót, ami jelenleg a világot jelentette: - Hiányoztál!
- Hmm… - lábujjhegyre pipiskedtem magam, homlokomat az övéhez érintettem, és mosolyogva néztem a nagy szemekbe – Te is hiányoztál!

Lassan, de tényleg nagyon lassan ajkai ízlelgetni kezdték az enyémet, én pedig karjaimat átkulcsoltam a nyaka körül, hogy ezzel is még közelebb kerülhessek hozzá.
Hogy nekem mennyire hiányzott ez! Persze, amíg otthon voltam nélküle, addig is hiányzott, de most, hogy újra a számon éreztm a csókját egészen másként gondoltam vissza a nélküle töltött percekre.

- Miért vagy ilyen… tökéletes? – nyöszörögtem halkan a kérdést, amire először csak egy gúnyos nevetést kaptam.
- Nem vagyok az! – rázott aprót a fején. – Majd rájössz egyszer te is!
- Na… megvárom én azt a pillanatot! – sosem jön el, tudtam jól!
- Induljunk – megfogta a kezemet, majd elindultunk összeszedni a csomagjaimat.

Nem is léptünk ki a reptér területéről, hiszen innen indult a kisebb helyi gépünk Oszakába. Még sosem ültem ilyen kisebb gépen, de nagyon tetszett. Nem voltunk rajta sokan, csak körülbelül tíz utas plusz a személyzet.
Mikor lehuppantunk a helyünkre, mosolyogva bújtam Mikehoz.

- Milyen volt az út? – kérdezte, s egy csókot hintett a hajamba.
- Hosszú, nagyon hosszú. Azt hittem, már sosem érek ide – sóhajtottam – De néztem filmet, szóval azért elviselhető volt.
- Hm, és mit néztél? – ujjai a karomat cirógatták, miközben én az arcomat a nyakhajlatába fúrtam, és igyekeztem belélegezni a semmihez sem fogható illatát.
- Harry Pottert – suttogtam, de már rég nem az útról akartam csevegni. Sőt, egyáltalán nem akartam csevegni.
- Az jó. Olyan hetven perc alatt elérünk Oszakába, szóval… fél hatra ott leszünk szerintem – hallottam én, amit mondott, de már egészen mással voltam elfoglalva. Tekintve, hogy kettes ülések voltak és senki sem ült mellettünk, kissé átadtam magam a viszontlátás örömeinek. – a Hyattben vannak már a többiek, szerintem nagyon fog neked tetszeni… - motyogta már a végét, mert közben a nyakára kezdtem apró csókokat hinteni. – Bekka, mit csinálsz? – kérdezte gyengéd hangon, és lemertem volna fogadni, hogy mosolygott is közben.
- Ó bocs, abba is hagyhatom… - pislogtam fel rá ártatlanul. Pár pillanatig farkasszemet néztünk egymással. Az ő pillantásában tűz égett, jól láttam én, ahogyan az enyémben is hasonlót fedezhetett fel.
- Ha elég nagy lenne a mosdó, most elrángatnálak, de nem férnénk el kényelmesen.
- Ki mondta, hogy kényelmesnek kell lennie? – vigyorogtam rá, mire felvonta a szemöldökét, és megrázta a fejét.
- Te totálisan elveszed az eszemet! – mormogta, mintha ugyan ez baj lenne, de szavaival ellentétben, amik rosszallást sugalltak, már fel is pattant a helyéről, hogy magával húzva belökjön a parányi mosdóba.
- Ahogy látom, nem bánod! – kuncogtam, miközben magunkra zárta az ajtót.
- Ne dumálj, van körülbelül öt percünk, mielőtt valakinek feltűnne, hogy nem vagyunk a helyünkön! – mondta cseppet sem kedvesen, mégis szexisen, s azonnal az ajkaimra nyomta az övét.

Meg kell hagyni, tényleg elég kicsi helyünk volt. Pont annyi mozgásterünk volt, hogy Mike felültetett a mosdóra, s beállva a lábaim közé, ujjaival felgyűrte a szoknyámat. Na igen, gondolatban hatalmas pacsit adtam saját magamnak, hogy szoknyát húztam! Nem tudom, mihez kezdtünk volna, ha nadrágot kell cibálgatni rólam, arról nem is beszélve, hogy arra mennyi idő elment volna!

Így azonban, ahogy feljebb tűrte a szoknyám szélét, ujjai máris elhúzták az útból a falatnyi bugyimat, hogy aztán ujjaival elmerülhessen bennem. Belenyögtem a csókba, ahogyan megéreztem érintését, s tudtam, hogy nekem sem kellene tétlenkednem. Miközben még mindig csókoltam – pontosabban harapdáltam, szívtam és nyalogattam az ajkait -, kicsatoltam a nadrágján az övet, lejjebb húztam a cipzárt, megbirkóztam a gombbal, és lejjebb toltam egy kissé a nem kívánatos ruhadarabokat. Mindezt szerintem rekord sebességgel, mert még életemben nem vetkőztettem senkit ilyen gyorsan, ebben biztos voltam.

Kezemmel kényeztetni kezdtem őt, ami neki is elnyerte a tetszését. Ajkai egy kissé elszakadtak tőlem, homlokát az enyémnek támasztotta, s lehunyt szemekkel halkan felnyögött. Ó Istenkém, imádtam látni az arcán az elégedettséget, a gyönyört!

Mivel az öt percünkből már eltelt legalább egy azzal, hogy egymás testét kényeztettük, szükségét láttam begyorsítani a dolgokat. Kicsit előrébb csúsztam a mosdókagyló szélén – nem, egyáltalán nem volt kényelmetlen, sőt – s ezzel elértem, hogy testünk összepréselődjön.

Mike egy pillanatra a szemembe nézett. Csak egyetlen röpke pillantás volt, mégis több érzelmet véltem felfedezni a tekintetében, mint eddig valaha. Ujjaimat a hajába fésültem, az sem érdekelt, hogy széttúrom a szépen zselézett frizuráját, belekapaszkodtam a sötét tincsekbe, míg ő a csípőmet markolta, és miközben nyelve körberajzolta az ajkaim vonalát, egyesítette testünket.

Az érzés nem maradt el, s talán jobb volt minden eddiginél. Nem is. Nem az, hogy jobb, hanem más. Minden együttlétünk más és más volt. Talán azért tűnt most intenzívebbnek és jobbnak, mert régen nem voltunk már együtt. Sőt, biztosan ezért, s emiatt az egy dolog miatt áldottam az eget, hogy távkapcsolatban voltunk az elmúlt időszakban. Bármennyire is hiányzott nekem, bármennyire is rossz volt, hogy olyan messze volt tőlem, ezért már megérte!

Folyamatosan csókoltam, és simogattam, ahol csak értem, miközben ő mindkettőnket egyre jobban taszított a beteljesülés felé. A testem szinte önálló életre kelt, s válaszolva minden mozdulatára, ringatózni kezdett a csípőm. Ajkai most is puhák voltak, és csókjaimtól nedvesen csillogtak a neonlámpák fényében.

Végül azt hiszem egy kicsit kicsúsztunk az öt percből, de egyikünk sem bánta. Amint mindketten elértük a várva várt kielégülést, utolsó csókot váltottunk, majd megigazítottuk a ruhánkat, és kisétáltunk a mosdóból.
Legnagyobb szerencsénkre senki sem figyelt fel kommandózó kettősünkre, és ezért hálás voltam. Nem tudom milyen kifogást találtunk volna arra, hogy miért voltunk ketten ott bent.

Visszaültünk a helyünkre, és beszélgetni kezdtünk. Mindkettőnk arcán ott volt a letörölhetetlen vigyor, de ez egyikünket sem zavarta. Mesélt a koncertekről – még többet, mint a telefonban -, a rajongókról, arról, hogy Chester megint rosszul ugrott, és kissé meghúzta a hátát. Nem is ő lenne, ha nem ez történt volna vele! – mosolyogtam magamban.
Én is meséltem neki a tegnap estéről, pontosabban Lexi kis akciójáról, mikor levitt a stúdióba.

- Hát én is észrevettem, hogy nem szeretsz ott lenni – mondta, de nem nézett rám, inkább összekulcsolt ujjainkra pillantott.
- Apának is volt hasonlója. Zeneszoba… - motyogtam. – Mióta meghalt senki sem lépett be oda. A házat ugye nem adtuk el, de a legtöbb cuccot bedobozoltuk, hiszen nem vagyunk ott. De oda a mai napig nem mentem be, de Lexi sem. Egyedül nekem van hozzá kulcsom.
- Miért? – kérdezte, s én felpillantottam az arcára. Igazán őszinte érdeklődést, és kis sajnálatot láttam rajta.
- Mert ha elpakolom a hangszereit, a kottáit és mindent… az véglegessé teszi, hogy meghaltak – mondtam ki végül azt, amit eddig senkinek. Édesen, de egy szomorú mosollyal az arcán félrebillentette a fejét, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
- Semmi sem hozza vissza őket, Bogaram! – susogta a fülemnél, én pedig aprót bólintottam.
- Tudom.

Ők ezt nem érthetik! Nekik semmit sem jelentenek azok a dolgok, amik ott vannak bent, nekem viszont a világ nagy kincsei közé tartoznak. Ha összepakolom, és üresen fog ott állni az a szoba, soha többé nem tudom majd odaképzelni, ahogyan apa a plafonról lógó mikrofon előtt áll, kezében gitárral, és énekel. Vagy, ahogyan anya nagy műgonddal minden harmadik napon megtisztítja a kedvenc hegedűjét, vagy ahogyan apa és én a zongoraszéken ülünk, és négykezest játszunk… Ha pedig ezeket a pillanatokat nem tudnám többé látni a fejemben, akkor abba biztosan belepusztulnék. Ami pedig Lexi nyaggatását illeti, hogy miért nem játszok… nos, nem megy. Nélkülük nem. Túlságosan is fáj.

Mikor végre leszálltunk a gépről, összeszedtük a csomagjaimat, aztán kocsiba ültünk. Persze sofőr is volt benne, hiszen azért gondolom Mike nem találna egykönnyen oda a hotelhez, bár a GPS rendszerek manapság már csodákra képesek.
Jómagam vigyorogva néztem az esti fényekben úszó várost, és egyszerűen nem tudtam magamhoz térni. Gyönyörű volt! Magas épületek, hatalmas fényreklámok, rengeteg ember az utcákon…

A hotelhez érve már nagyon izgatott voltam, hiszen alig két órán belül már egy LP koncerten leszek. Mike végig fogta a kezemet, s ahogy besétáltunk a Hyattbe, elállt még a lélegzetem is. Nagy belmagasság, csillogó díszek. Mindenhonnan csak úgy sütött az elegancia.
Miután kedvesem kikérte a szobakulcsot, liftbe szálltunk a csomagjaimmal, és felmentünk jónéhány emeletet, s az egyik hosszú folyosón Mike kinyitotta a nyolcszáztízes szoba ajtaját.

Belépve egy gyönyörű nappaliban találtam magam. Hatalmas ablakai voltak, amik az oszakai öbölre néztek, volt egy gyönyörű vajszínű kanapé, két kisebb üvegasztal, fotelek, egy ebédlőasztalféle, és még rengeteg gyönyörű bútor. Nem tudtam mit mondani, egyszerűen még életemben nem jártam ilyen szép helyen! Egy hatalmas plazmatévé is helyet kapott a falon a sok szép kép mellett.

A lábaim automatikusan vittek tovább, s mikor beléptem a hálóba, ismét elállt a lélegzetem. Azt hiszem, ezen a napon súlyos agykárosodást szerezhettem, mert olyan sokszor nem vettem levegőt!
A hálóban is a bézs színeken volt a hangsúly, ám nekem a hatalmas ágy tetszett a legjobban. Mike ma nem fog aludni, az tuti!
Ebből a hálószobából nyílt a fürdő is, ami szintén csodaszép volt.

A japánok aztán tudnak élni, az biztos! Minden tökéletes volt, és én máris imádtam itt lenni.

- Tetszik? – jött a kérdés a hátam mögül, mikor visszasétáltam a nappaliba, hogy kibámulhassak a nagy ablakokon. A hang tulajdonosa viszont nem Mike volt, hanem Brad.
- Nagyon! – vigyorogtam rá, mikor felé fordultam, s azonnal felé vettem az irányt, hogy aztán jól megölelgethessem. – Köszönöm!
- Igazán szívesen! – nevetett.
- Héj, én béreltem ki, és ő kapja a köszönetet? – háborodott fel játékosan Mike.
- Nem erre gondoltam - intettem körbe -, hanem a tegnapi meglepetésre!
- Örülünk, hogy tetszett! – mosolygott rám, majd Bradre pillantott.
- Itt maradnál? Egy perc és jövök! – kérte, majd el is tűnt a folyosón, maga után behúzva az ajtót.

Braddel nem volt nehéz megtalálni a közös témákat, így azonnal letelepedtünk a kanapéra, és beszélgetni kezdtünk. Megtudtam, hogy ők pár szinttel lejjebb, ennél sokkal egyszerűbb szobákban vannak. Kérdésemre, azt felelte, hogy azért, mert Mike különlegessé akarta tenni számomra az első ilyen utazásomat, amikor követem őt. Hát el kell ismerni, jól tette a dolgát!
Azt is megtudtam, hogy egy órán belül indulunk, mert habár már minden a helyén van az Intexben, korán oda kell érnünk, hogy ráhangolódjanak, és elvégezzék az utolsó simításokat a koncerten.

- Nem tűnsz fáradtnak – pillantottam az arcára.
- Nem is vagyok. Még mindig imádom ezt az egészet, és jól is bírom – mosolygott. – Beszéltél már Mikekal? – váltott bizalmasabb hangnemre.
- Nem – ráztam meg kissé a fejemet. Tudtam, hogy az Anna dologra gondolt. – Nem hiszem, hogy az én tisztem lenne ezt elmondani neki, de most tényleg.
- Pedig szerintem tudnia kellene… Joga van tudni, elvégre az ő felesége… volt – nyögte ki végül.
- Mit kéne tudnom? – olyan hirtelen szólalt meg Mike és olyan váratlanul, hogy ültömben is megugrottam.
- A picsába… - szitkozódott halkan Brad, majd bocsánatkérően pislogott felém. – Én most megyek… - motyogta, majd egyetlen pillantást sem vetve legjobb barátja felé, kioldalazott a szobából. Gondolom neki is legalább annyira kínos volt a lebukásunk, mint nekem.
- Bekka? Mit kell tudnom Annáról? – kérdezte komolyan, én pedig totál megijedtem. Olyan rideg volt a hangja, és olyan rettentően érzelemmentes az arca, hogy a frászt hozta rám.
- Hát… - csak tátogtam, mert nem igazán tudtam, hogy is kezdjek bele.
- Ne idegesíts Rebeka! – dörrent rám életünkben először. – Mondd már! – a sötét pillantás szinte villámokat szórt.
- Öhm.. Miután elmentetek Anna bejött hozzám az egyetemre… - elmeséltem neki mindent, amit Anna mondott, kivéve, hogy van valakije. Ezt sikeresen kihagytam a monológomból. Hogy miért? Mert féltem. Féltem, hogy vajon hogyan fog reagálni.
- Ennyi? Bocsánatot kért? – nézett le rám összezavarodottan. – Ezért nem lett volna ilyen Brad, szóval ki vele!
- De hát… - kezdtem volna valamiféle védőbeszédbe, de félbeszakított.
- Ne hazudj nekem Rebeka! – nem kerülte el a figyelmemet, hogy a teljes nevemet milyen undok módon mondta ki.
- Elmesélte, hogy megismert valakit, akit nagyon megkedvelt, és lehet, hogy komolyabb dolog is lesz belőle – hadartam végül, és felálltam a kanapéról. Így is alacsonyabb voltam nála, de így legalább nem éreztem magam annyira megalázottnak.
- Tessék? – úgy dobta felém a kérdést, mintha legalább őrült lettem volna. És úgy is nézett rám. – Nem, ez nem igaz! – mondta végül, mintha teljesen egyértelmű lenne, hogy nem mondok igazat.
- Azt mondod, hogy hazudok? – kérdeztem halkan. Totál lesokkolt az események eme fordulata. Most én lettem a rossz? Hát ez tök baró!
- Hát… nem, csak… Biztos félreértetted!
- Te… - hirtelen futott el a pulykaméreg, de igyekeztem magamban tartani a kiabálhatnékomat. – Ezt nem lehetett félreérteni! – mondtam végül, de nagy erőfeszítésembe került, hogy ne üvöltsek rá, hogy „hahó, nem hazudok!”
- Miért nem szóltál? – kiáltott rám, én pedig akármennyire is mérges voltam, összerezzentem a durva hangra.
- Mert nem hittem, hogy nekem kellene elmondanom neked!
- És Brad miért tudja? – förmedt rám megint.
- Mert tanácsot kértem tőle, hogy mit tegyek, azért! – motyogtam megsemmisülten.
- Nagyszerű, és akkor miért nem hallgattál rá? Hiszen hallottam, hogy azt mondta, hogy el kéne mondanod! – kérdezte dühösen. Ez a Mike számomra ismeretlen volt, bár nem teljesen. Mikor Anna eljött hozzá és összetörte a vázát… Na akkor lehetett ennyire kiborulva. – Ő az egyik legjobb barátom, és sokkal régebb óta ismer, mint te! Basszus, Bekka… - csalódottan csettintett egyet az ujjaival. – Szeleburdi kis fruskaként viselkedsz! – összeszorult a torkom, és egyszerre tudtam volna kiabálni, üvölteni vele, és hallgatni a sírig.

Dühös pillantása az arcomon időzött, majd lemondóan sóhajtott egyet. A torkom összeszorult, és rettentő kellemetlenül éreztem magam. Járkálni kezdett, majd se szó, se beszéd felemelte a telefonját, benyomott pár dolgot a képernyőn, s a füléhez emelte. Hát, ha eddig szarul éreztem magam, akkor most már szavak sem voltak arra, mit éreztem. Ez fájt! Felhívja, és ebből milyen következtetést lehet levonni?

- Hiába hívod, hajnali három van ott – mondtam tettetett nyugalommal.
- Ne oktass ki! Köszönöm szépen! – mordult rám, nálam pedig betelt a pohár. Elindultam kifelé a szobából, mert ha maradtam volna, félő, hogy előbújik belőlem az alvó tigris, és összeugrik Mike nagyon is éber oroszlánjával. – Hova mész?
- Megkeresem Chestert! – fordult felé dühösen. – Talán ő örülni fog, hogy itt vagyok, nem úgy, min te!
- Nem végeztünk! – csattant a hangja a hátam mögött, amikor a kilincsért nyúltam. Éreztem, ahogyan ujjai a csuklómra fonódnak, és erősen megrántott, hogy újra szembekerüljek vele. Éreztem, ahogyan a nemrégiben összevarrt csuklómba belenyilall a fájdalom, s a szemeimbe azonnal könnyek szöktek. Mi lesz még itt? Mit akar még tőlem?