Mutasd az igazi arcod!

"Nem szabad gyakran ugyanazzal az ellenséggel harcolnod, mert kitanulja a taktikáidat."
(Bonaparte Napoleon)




18. fejezet

Egész előadás alatt a szívem a torkomban dobogott. Nem féltem én tőle, Isten ments! Egyszerűen zavarban voltam attól, hogy engem figyelt. Ráadásul elővett egy lapot, tollat, és jegyzetelni kezdett. Kitehettem volna az óráról, mivel tudtam, hogy nincs beiratkozva az egyetemre, bár ez itt senkit sem érdekelt igazán.
A barna szemek érdeklődve vizslattak hol engem, hol a diasort, amit vetítettem. Daniella – miután végre felébredt – észrevette, hogy feltűnően sokat tekintek a hátsó sorba, így a nyakát nyújtogatva ő is figyelni kezdett. Láttam az arcán a megdöbbenést, ő sem számított rá, hogy idejön. Mindenesetre bátorítóan rámosolyogtam Ellára. Őszintén bevallom, féltem, hogy esetleg nekiugrik, mert Ellától ez is kitellett volna, de nem tett semmit. Miután letelt az óra, felhívtam a társaság figyelmét, hogy legközelebb ZH-t fogunk írni. Na hát ezzel nem loptam be magamat a szívükbe, de hát csupán két óra anyagát kellett megtanulniuk…
Ella kérdőn tekintgetett felém, miközben összepakolta a cuccait.

- Nyugi, minden rendben lesz! – nyugtattam őt is, és magamat is.
- Tuti? Mert maradok, ha akarod! – szavai hallatán, összeszedtem minden bátorságomat és bólintottam, de azért nagyot sóhajtottam.
- Imádlak ezért, de nem kell, köszönöm! – erre csak bólintott, majd kisietett a teremből. Utánunk nem volt itt óra, úgyhogy nyugodt lehettem, hogy senki ember fia vagy lánya nem szakít majd félbe minket. Nem számítottam hosszú beszélgetésre… de annál hangosabbra. Odasétáltam elé, mivel még most is a hátsó sorban ült, és vártam.
- Nem látszol túl kipihentnek! – mért végig, mire inkább elszámoltam háromig. Nem akartam otrombaságokat a fejéhez vágni.
- Mike tegnap ment el… - motyogtam halkan. Nem hittem, hogy ez a megfelelő téma kettőnknek, bár másról amúgy sem tudnánk beszélni, és gyanítom, hogy ezért is jött.
- Ó igen. Milyen érzés? – kérdezte, de a szemében most nem láttam semmi ellenségességet, és ez összezavart.
- Nem tudom, mit vársz tőlem…
- Csak azt, hogy hallgass végig! – kérlelt szépen, én pedig nem tudtam nemet, mondani, bármennyire is fájt ez belül.
- Jól van, de ne itt! – sóhajtottam, mire ő vigyorogva, mint aki tényleg örül ennek a lehetőségnek, felállt, karjára vette a táskáját, és lejött velem a pódiumhoz.
- Jó lehet itt… - nézett vissza a sok székre és padra.
- Hogy érted? – igyekeztem gyorsan összeszedni mindent, majd én is vele nézelődtem.
- Úgy értem, hogy jó lehet, hogy mindenki rád figyel.
- Mesekönyveket is jó lehet készíteni… - vontam vállat. – A tanári állást szeretem. Igen, tényleg jó, hogy itt lehetek, hogy taníthatok, hogy átadhatom a tudásom. Sőt, itt még én is annyi mindent tanulhatok…
- De? – kérdezte érdeklődve, én pedig rápillantottam. Egy fekete nadrág, és egy halvány barack színű blúz volt rajta, barna haja egyenes tincsekben súrolta a vállait, ajkai pedig kedves mosolyra húzódtak. Most láttam csak igazán, mit is szerethet egy férfi, mit is szerethet Mike Annában.
- De szívesebben játszanék mondjuk egy színházban, mint zongorista. Mindig is arra vágytam, hogy musical darabokban vegyek részt, vagy mondjuk gitározhatnék a kortárs művekben… - Anna olyan tekintettel nézett rám, amit nem értettem. – Mi az?
- Semmi, semmi! – legyintett. Közben elértünk az irodámba, ahol John is ott ücsörgött, és dolgozatokat javított.
- John, hát te? Mi ez a kupac? – kérdeztem nevetve, miközben lepakoltam az asztalomra a cuccaimat, és a most elhúzott függöny miatt, jól láttam mit is csinál.
- Tudod, utálom, hogy azt hiszik, hogy csak mert tizennyolc évesek, övék a világ! – morogta, majd felnézett Annára.
- Ó, Jonathan Fillister, Anna Shinoda – mutattam be őket egymásnak, mire kezetfogtak.
- Anna Hillinger – javított ki engem Anna, mire elmosolyodtam. Nem tudtam mire fel ez a változás, de tetszett. Mondjuk bízni, nem bíztam benne, még most is feszélyezve éreztem magam… de adok egy esélyt ennek a beszélgetésnek.
- Annával lemegyünk az étterembe… megleszel nélkülem? – pillantottam Johnra, miközben előhalásztam a pénztárcámat a táskámból.
- Meg, persze. Érezzétek jól magatokat, de ne feledd, hogy Roger látni akar majd!
- Ó tényleg, nem tudod, mit akar? – olyan hirtelen torpantam meg az ajtóban, hogy Anna kis híján nekem ütközött.
- Azt hiszem arról lesz szó, hogy a tanszéken kellene valaki, aki képviseli a tanári szakosokat…
- Ezt meg hogy kell érteni?
- Tudod… akihez rohanhatnak, ha valami bajuk van.
- És nem erre van a Tanulmányi Osztály?
- Nálatok van haszna otthon a TO-nak? – kérdezett vissza, mire csak megráztam a fejem. – Na látod! Egyébként meg nem muszáj elvállalnod! Majd rásózza Doloresre, neki amúgy sincs dolga nagyon idén.
- Annyi azért nekem sem...
- De te új vagy. Na menjetek! – intett felénk, majd visszafordult a dolgozatokhoz. Ahogy elnéztem nagyjából mindenkinek egyest fog adni.
- Ne vágd el teljesen a jövőjüket, jó? – kiáltottam még vissza, miközben a lift felé mentünk, mire csak egy nevetést kaptam válaszul.
- Azért itt nem kell unatkozni, mi? – kérdezte Anna már a liftben.
- Hát nem. És az összes proffal még nem is találkoztam…

Vettünk reggelinek való szendvicseket és üdítőket, majd leültünk az egyik asztalhoz. Jó étvágyat kívánva nekiláttunk az evésnek, és valahogy úgy tűnt, hogy nem csak én örülök annak, hogy a beszélgetés tolódik. Azonban mindketten éreztük, hogy ez kissé nevetséges, és egyszerre szólaltunk meg.

- Tudod, én…
- Szóval… - elnevettük magunkat, olyan volt mintha csak egy rugóra járt volna az agyunk. – Halljuk! – bíztattam tovább.
- Gondolom elsőre azt hitted, hogy veszekedni jöttem, pedig nem – na, ezen mondjuk eléggé meglepődtem. Tényleg vártam, hogy valamikor egyszer csak nekemesik vagy valami. – Ne vágj ilyen arcot, azért annyira rossz nem voltam! – fintorgott. Próbáltam elnyomni a kétségem hangjait, és összeszorított, de még így is mosolygós ajkakkal figyeltem tovább. – Nézd, tudom, hogy nem voltam épp kedves… De tudod… - nehezen találta a szavakat, amit mondjuk teljes mértékben megértettem. És arra is rájöttem, hogy ez most tényleg komoly és így én is elkomolyodtam. – Eléggé rossz érzés volt, hogy talált valaki mást, és hogy azt a valaki mást ilyen gyorsan beengedte az életébe – tekintete nem rajtam időzött, hanem az asztal lapját nézegette. Sajnáltam szegényt, mert átéreztem a helyzetét. Voltam én is már elég sok furcsa helyzetben, hála Petinek.
- Nézd, ne érezd úgy, hogy neked magyarázkodnod kellene, vagy bocsánatot kérned! Erre semmi szükség! – pillantása most hitetlenkedően pásztázta az arcomat.
- Tudod, más élvezné a helyedben ezt a helyzetet! Hogy megalázhatja az exfeleséget…
- Hát, ha ismersz olyan embereket, akkor részvétem! – megvontam a vállamat, majd újra beleharaptam a szendvicsembe.
- Mindegy! Azért szeretném, ha tudnád, hogy… Hogy megértem Mike-ot. Mármint… Őszintén bevallom, hogy nem számítottam rá, hogy talál magának valakit… Legalábbis nem ilyen gyorsan…
- Pedig irtó jóképű pasi… - kotyogtam közbe, és erre már ő is elmosolyodott.
- Igen, az…
- Bocsáss meg, nem akartam… - milyen hülye vagyok! Éppen a tudomásomra akarja adni, hogy „áldását adja ránk”, én meg fájdítom a szívét!
- Nem, semmi baj! – legyintett. – Tudom, hogy milyen ő. Tudom, hogy mennyire le tudja venni az embert a lábáról… Nem is azért történt köztünk mindaz, ami történt, mert már ne tetszene, vagy mert nem szeretettem volna – na itt kezdett igazán érdekes lenni a beszélgetés, így letettem a szendvicsem a tányérra, és figyelmesen néztem rá. – Tudod engem is megfogott már, mikor először láttam – a mosolya nagyon aranyos volt. Az-az ábrándos féle. – És az, hogy én is tetszettem neki, felért egy csodával…
- Ugyan – most én legyintettem. – Gyönyörű fiatal nő voltál és most is az vagy!
- Bekka… - fejét csóválva felnevetett. – Látszik, hogy te még nem láttad őt mondjuk egy koncerten. Vagyis nem is őt, hanem a nézőket. El sem tudod képzelni mennyi lány van ott. Persze tényleg vannak olyanok is, akik nagyon-nagyon furcsák, de sok-sok olyan is, akik gyönyörűek, okosak…
- Neki mégis te kellettél! – fejeztem be az eszmefuttatást helyette. Bólintott.
- Nem nosztalgiázok, ha neked ez rossz érzés…
- Csak nyugodtan. Engem is érdekel a múltatok… Most, hogy együtt vagyunk, úgy érzem, hogy kicsit az én múltam is!
- Igen, értelek. Tudod előttem is volt ám egy barátnője, akiről az újságok nem nagyon írtak…
- Tényleg? – az új információra úgy kaptam fel a fejemet, hogy a nyakam is belerándult.
- Igen. Ericának hívják, és a mai napig tartják a kapcsolatot – ijedt ábrázatom láttán azonnal magyarázni kezdett. – Jaj, Rebeka, ne vágj ilyen arcot! – kuncogott. – Gyerekkoruk óta ismerték egymást, és mikor Mike középiskolába ment úgy döntöttek, hogy… hogy kihasználják a barátságukat, és kényelmesen összejönnek.
- Hű…
- Ne csodálkozz! Mit vársz egy tizenhat éves kamasz fiútól?
- Hát… mondjuk ez igaz…
- Na mindegy! Szóval Ericát én személyesen az évek alatt kétszer láttam. Mind a kétszer Mike-éknál otthon, karácsonykor. Szóval… A világ legszerencsésebb nőjének éreztem magam, amikor összejöttünk. És tudod, köztünk szinte sosem voltak viták. Mi mindig megértettük egymást, és rettentően szerelmesek voltunk.
- És mi történt aztán? – kérdeztem halkan, figyelmesen, miután egy percig nem szólalt meg, csak nézte az arcomat.
- A távolság, az idő, az, hogy öregszem? Nem tudom.
- Öregszel… - felhorkantottam, amire ő csak elnézően elmosolyodott.
- Mike ezért is szeret téged annyira… Mert neked a kor sem számít… Ahogyan sok más sem…
- Mire gondolsz?
- Majd rájössz magadtól is… - úgy nézett rám, mintha ő egy olyan titkot tudna, amit én nem, és erre a titokra magamtól kellene rájönnöm. - A lényeg, hogy amíg ő távol volt, és én itthon… Hát szóval eléggé magányos voltam. És ez rossz volt. Meg amikor itthon volt, akkor is, hol a gangon volt, hol a srácokkal, vagy egész nap a stúdióban… Persze ezzel nem azt mondom, hogy rólam megfeledkezett. Az apró csókok, ölelések mindig megvoltak, még ha nem volt ideje rám valahogyan akkor is. Szeretett engem, de nekem ez nem volt elég… Pedig rettentő figyelmes volt… Mikor meghallottam azt a számot… Akárhányszor meghallgattam mindig sírva fakadtam.
- Where’d you go… - suttogtam halkan, amire ő ismét azt az ábrándos mosolyt ejtette.
- Igen… Otis születése volt a fénypont… De aztán ketten sem volt ám olyan jó. Mike nélkül. Jay, Mike testvére folyton vígasztalt, hogy Mike mennyire szeret engem… Tudod Mike tesója nagyon kedves, majd meglátod! – erre csak bólintottam. Szerintem az még odébb van, vagyis remélem. – És ez sem volt elég. Fáradt voltam sokszor, nyűgös, és ez szegény Mike-on csattant.
- Végül miért váltatok el? Ki… ki döntött így, vagy…?
- Ő – mondta egyszerűen, kissé bánatosan. – Én nem akartam elválni, bár most már látom, hogy így jobb. Persze eleinte utáltalak, de nagyon! Előtted Mike sokat koncertezett, de mikor itthon volt, nem is foglalkozott az új házával, és minden idejét velem és a fiával töltötte. Aztán jöttél te, és mindez megváltozott. Jó okom volt rá, hogy gyűlöljelek, legalábbis én úgy éreztem, hogy jó okom van rá…
- De? – nem értettem miért változott meg a véleménye.
- De Mike boldog veled, és azt hiszem az idő segített megérteni, hogy nekünk ennyi járt… - titokzatosan elmosolyodott, és közelebb hajolt hozzám az asztal fölött. – És megismertem valakit.
- Tényleg? – úgy meg lehettem hökkenve, mint annak a rendje.
- Nos, igen! Nem komoly, vagyis még nem tudom… De majd meglátjuk – most már egyáltalán nem látszott rajta a bánat, hanem az a mosoly ült az arcán, ami az ember lányának mindig, mikor valami újba, és jóba vágja a fejszéjét.
- Hát ez… ez nagyon jó! – vele együtt örültem. Végül is nekem ez csak jól jött!
- Igen. Szóval azért jöttem ide, hogy elmondjam, hogy sajnálom! Mindent, amit mondtam és tettem. És nem fogok kukacoskodni a válást illetően sem. A héten aláírom a papírokat! – na ez azért nagyon meglepett.
- Hát… az jó… - hebegtem, ő pedig megint felnevetett.
- Bekka, örülhetsz nyugodtan, nem fogok megsértődni!
- Örülök annak, hogy… nem kell többet…
- Csatáznunk? – segítette ki a mondandómat.
- Igen – bólintottam hálásan.

És igen, megtörtént az, amire sosem gondoltam volna: Anna és én meglengettük a fehér zászlót, és úgy tudtunk még egy órát beszélgetni, mint leendő barátok. Tényleg nagyon kedves volt, olyan, akit tényleg szeretett Mike, és aki ezt ki is érdemelte. Mesélt a múltjukról, mert megkértem rá, és legnagyobb megdöbbenésemre nem is esett annyira rosszul. Mindig eszembe jutott, hogy nekünk is lesz majd ilyen hosszú időre visszanyúló múltunk. Legalábbis nagyon remélem.

Roger is elkapott délután, és vagy egy órát győzködött arról, hogy valami extra munkát még vállaljak be. Nem mondom, a pénz, ami ezzel járt nagyon tetszett, de kicsit húztam a számat. Végül elvállaltam a Földrajz-Testnevelés szakos tanárhallgatók istápolását. Otthon is a tesisek és a föcisek tartottak össze a legjobban, és örültem, hogy így még közelebb tudhatom magamhoz Ellát és a lányokat.
Miután elszabadultam öt körül Rogertől, lementem a tornacsarnokba, ahol Elláék már nagyban táncoltak. Leültem a pálya szélére és csak néztem őket. Én is nagyon szerettem táncolni, de sosem volt rá időm, és pénzem sem igazán, hogy hivatásszerűen csináljam.
Ücsörögtem ott egy órácskát, majd intettem a csajoknak, akik közben azért oda-odajöttek egy-egy szünetükben hozzám, majd hazafelé vettem az irányt.
Otthon aztán Lexivel is beszélgettem egy kicsit, majd összepakoltam pár cuccomat, és áttaxiztam Mikehoz.

Furcsa volt úgy végigsétálni a kocsibejárón, hogy tudtam, bent nem vár senki. Ahogy beléptem az előszobába, és miután bezártam az ajtót, és a kulcscsomómat a kis üvegtálba dobtam, komolyan elszorult a torkom. Nagyon hiányzott Mike és ez napközben nem is tudatosult bennem ennyire, csak most, hogy itt voltam nélküle.

Aztán erőt vettem magamon, és nekiláttam a teendőimnek.
Meglocsoltam a virágokat, fent kinyitottam az ablakokat, és nekiláttam összeütni valami vacsorafélét.

Olyan este tíz előtt valamivel felültem a konyhapultra, és nekiláttam vanília ízű jégkrémet enni egy dobozból, de ismét hoztam a formámat, és a karamellával, ami a tetején megolvadt, leettem a pólómat. Csak sóhajtottam egy nagyot, és úgy döntöttem, hogy majszolok még egy kicsit, s csak utána mosom ki.
A vége az lett, hogy egy vödörbe engedtem vizet, tettem bele mosószert, és gondoltam, amíg lezuhanyozok, kiázik belőle.

Mikenak hatalmas zuhanykabinja volt. Olyan nagy, amilyet én még nem láttam soha, bár mondjuk ezzel nem mondok túl nagy dolgot, hiszen hol is láthattam volna?
Éppen a hajamat mostam, mikor megcsörrent a telefonom a mosdó szélén, ahová tettem. Számítottam rá, hogy Mike hívni fog, így magammal hoztam. Annyi időm nem volt, hogy leöblítsem magam meg amúgy is minden vágyam volt végre hallani a hangját, így csak elzártam a csapot és habosan, vizesen kiléptem a kabinból. Ahogyan a telefonért nyúltam, a lábam megcsúszott a csempén, a kezem így meglökte a telefont, ami egyenesen beleloccsant a vödörbe, amiben a ruhám volt, én pedig szépen elcsúsztam a falig, ott elkaptam a törölközőtartót, ami nem bizonyult elég masszívnak, és eltanyáltam. Egy pillanatig komolyan csillagokat láttam, mivel rendesen bevertem a fejemet.

- Bassza meg az a jó… - káromkodtam, mint a jégeső, és igyekeztem elmászni a vödörig, ahonnan gyorsan kikaptam a kis készüléket. Letöröltem róla a habot, és erőlködtem egy sort, hogy bekapcsoljon. Nem történt semmi. Se kép, se hang, ahogyan mondani szokták. – Picsába! Gratulálok, Rebeka! – füstölögtem magamban. - Basszus, nem szalaszthatok el egy beszélgetést Mikekal! – nyüszítettem, mint egy ovis, majd felpattantam. Elég volt fél pillantást vetnem a tükörre, hogy azonnal vissza is üljek oda, ahol az előbb voltam.