Békejobb

"No matter how far we've come I can't wait to see tomorrow with you"
(Linkin Park - With You)



22. fejezet

- Engedj el! – suttogtam halkan, a sírást elfojtva. Mike tekintete viharosból áthajlott valamilyen fájdalmas szenvedésbe, amit hirtelen nem értettem.
- Meg kellene… - kezdte, de nem hagytam, hogy végigmondja. Rettentő mérges voltam rá, és nagyon megalázottnak éreztem magamat. Hogy viselkedhet így velem?
- Azt mondtam, hogy engedj el! – dörrentem rá dühösen, mostmár kicsit határozottabban.

Kezei úgy hullottam le a csuklómról, mintha a bőröm égette volna az övét. Nos, egy kicsit talán mindketten így éreztük.

Alig volt helyem a fal és Mike között, de megfordultam, s résnyire nyitva az ajtót kiléptem a folyosóra, magára hagyva Kedvesemet. Az ajkaimat egy pillanatra erősen összepréseltem, s legszívesebben sírni és toporzékolni lett volna kedvem, de végül megembereltem magam, és nem csináltam jelenetet.

Még véletlenül sem akartam, hogy esetleg utánam jöjjön, mert bármikor feltéphette volna az ajtót, hogy utánam iramodjon ezért inkább a lift felé indultam. Csak most tudatosult bennem, hogy mennyire ideges voltam, mert remegtek a térdeim. Nem féltem tőle, mert bármi is történjék, ő nem bántana engem. De az volt a legnagyobb baj, hogy nem is volt szükség pofonokra, mert bántott engem anélkül is.

Nem tudtam, hogy pontosan hol lehetnek a srácok, s csak mászkáltam a folyosókon, mint egy zombi. A telefonom ugyan ott lapult a zsebemben, de nem vettem ki onnan, nem hívtam fel senkit. Azt hiszem nem voltam teljesen magamnál, de egy biztos volt: nem akartam még visszamenni abba a csodálatos szobába, mert nem akartam találkozni Vele. Éreztem, hogy belül a tigrisem ébren van, és tombolni szeretne. Még egy rossz szó, és nekiugrok Mikenak.

- Bekka? – hallottam meg Brad hangját, mikor már lent ücsörögtem a bejárati csarnokban, egy fotelben. Végül lejöttem ide, remélvén, hogy majdcsak összefutok valamelyikükkel.
- Szia! – mosolyogtam rá fáradtan.
- Halál sápadt vagy, mi történt? – leült mellém, és a bozontos hajába túrt egyszer, majd mégegyszer. Még sosem figyeltem meg a mozdulatait, most viszont elmélázva néztem rá. – Hahó, kislány! – csettintett egyet az ujjaival az orrom előtt, s nekem erről rögtön Mike jutott eszembe. Amikor csalódottan ugyanezt csinálta nemrég.
- Bocs, csak elbambultam – kértem, s inkább a lift felé kezdtem nézelődni. Chesterrel szerettem volna beszélni, de egyelőre sehol sem láttam az én aranytorkú pacsirtámat.
- Mi történt? – kérdezte megint, s beláttam, hogy kénytelen leszek elmondani neki.
- Mike kissé kiakadt, és inkább otthagytam. Kiabált velem egy sort, szeleburdi csitrinek nevezett…
- Fruskának – javított ki a hátam mögül, mire értetlenül és kissé dühös ábrázattal felé fordultam. – Szeleburdi fruskának neveztelek – mondta most rideg nyugodtsággal. S pont ez az ábrázat és hang árulta el nekem, hogy belül igenis tombol.
- Ó, igen. Szóval annak – mormogtam halkan, s villámokat szóró szemekkel meredtem a páromra.
- Megjöttek a többiek – közölte, mint valami egyszerű tényt, majd elindult Joe felé, és elhívta magával. Mr. Hahn mosolyogva intett nekem, de elindultak a mélygarázsok felé.
- Basszus, ez az én hibám, ne haragudj! – kért Brad, mire csak rámosolyogtam.
- Nem a te hibád, hogy elgurult a gyógyszere – ráztam meg a fejemet.
- Kinek gurult el a gyógyszere babám? – Chester vigyorgó ábrázata bukkant elő Rob széles vállai mellett.
- Szia! – azonnal jobb kedvem lett, ahogyan megláttam, s felpattanva a nyakába ugrottam. – Hiányoztál! – motyogtam a vállgödrében.
- Te is nekem – nevetett. – De mi baj van? – kérdezte, mikor az arcomat tanulmányozta.
- Szia Bekka! – megjött Rob is, neki is adtam két puszit, és Davet is jól megölelgettem.
- Szóval? – kérdezte türelmetlenkedve, de közben ugrálva Chez. Már hangolódott a koncertre a szentem.
- Jaj, szóval az egész úgy kezdődött… - elkezdtem mesélni nekik.

Ezért is alakult úgy, hogy Chester, Rob, Brad, Dave és én bezsúfolódtunk egy kocsiba, míg Mike és Joe egy másikba. Jómagam Dave és Chez között ültem, elöl a sofőr, mögöttünk pedig Rob és Brad. Mindegyikőjük némán hallgatta a beszámolómat a dologról, és a kellő időben hümmögtek és bólogattak. Végül is nagyon gyorsan az Intexbe értünk, mert ott volt nem messze a hoteltől. Kiszálltunk, de Joet és a páromat sehol sem láttuk már.

- Biztos bent vannak – intett a fejével az épület felé Rob, és bátorítóan megsimogatta a hátamat.
- Nem sokszor láttuk mi sem így kiakadva őt, de van egy olyan érzésem, hogy csak azért volt ilyen, mert váratlanul érte ez az egész.
- Vagy, mert még mindig szerelmes Annába… - suttogtam megtörten.

A legrosszabb az volt, hogy ezzel a mondatommal senki sem ellenkezett. Az oké volt, hogy egyszer Mike elmondta, hogy velem akar lenni. Mikor kint ültünk a kertben. De… akkor mégis mi ez az egész? Anna jött össze valakivel, és erre én vagyok a rossz? Hát ez mégis melyik rohadt univerzumban igazság? Ha most a Star Trekből választhatnék, akkor én borg lennék, és leigáznám a fél világot, az tuti. Még ha Mike lenne Spok kapitány, akkor is. Kissé ki vagyok akadva…

Dave a nyakamba akasztotta a passzomat, amin csak mosolyogtam. Fekete-fehér volt, és az ATS-féle pixelekre szétesős kép volt rajta róluk, valamint a helyszín, az időpont, és még egy-két infó.

- Ezzel mehetsz bárhova – magyarázta Brad. – Most elmegyünk hátra, a színpadhoz vezető folyosó végében van a szoba, ahol készülünk.
- Nem is tudom, hogy be akarok-e menni oda – motyogtam bizonytalanul. Még mindig dühös voltam Mikera, de egyben csalódott is.
- Majd én kint maradok veled! – lépkedett mellém Dave, és elváltunk a többiektől. Ők jobbra folytatták útjukat, mi pedig balra. Ha jól vettem ki, valahol a színpad mögött kötöttünk ki, mivel tele volt minden mikrofonállványokkal, gitárokkal, szintetizátorokkal, sőt még egy dobfelszerelés néhány részét is láttam.
- Nem kell ám…
- Ha most megint azzal jössz, hogy nem kell veled foglalkoznom, akkor kiakadok én is – vigyorgott rám, én pedig hálásan rámosolyogtam. – Ülj le ide! – mondta, s leültetett egy ládára, amire egy fehér cédulára a Linkin Park felirat volt ráragasztva.
- Mondd meg őszintén Phoenix… - mikor ezen a nevén szólítottam, mindig elvigyorodott. Volt az akcentusomnak olyan észrevehető része a nevek kiejtésében, ami neki nagyon tetszett. – Mi a kedvenc részed egy ilyen turnén?
- Hát… főleg az, hogy látom, hogy a világ különböző részein mennyi ember szereti a zenénket és bennünket. Jó megismerkedni különböző kultúrákkal és népekkel, és jó az is, amikor segíthetünk a zenénk által. Mint például a Haiti vagy a Japán dolog… - bólogattam, mert én is ezekre gondoltam volna. – De a kaja sem rossz – nevetett fel.
- Hát igen, azt elhiszem! – kuncogtam vele együtt. Közben egy férfi odajött hozzánk és hozta Davenek a cuccokat. Miközben a pólója alatt elvezették a zsinórokat a füléhez a mikroporttól, ami a kontrolláda helyét vette át az elmúlt években, jónéhányszor engem méregetett.
- Te vagy Rebeka, igaz? – kérdezte végül, mikor Dave bedugta a fülébe a fülest.
- Igen, én vagyok.
- Fred vagyok, szia! Üdv a csapatban! – barátságosan mosolygott rám, és a kezét nyújtotta.
- Veled beszéltem telefonon, igaz? – megráztam a felém nyújtott jobbot.
- Igen velem! – bólintott.
- Örülök, hogy megismerhetlek!
- Én is! Mike keresett az előbb, és innen tudtam, hogy te vagy az. Mondták neki, hogy ezzel a majommal vagy – veregette hátba nevetve Davet.
- Jah, nagyon bírom Fred búráját! – vigyorgott.
- Én is a tiédet! – kacagott Fred. – Elárulok egy titkot… - közelebb hajolt hozzám, és bizalmasan körbenézett, hogy rajtunk kívül még ki van itt. Hát voltak még egy páran, de nem olyan sokan. – Phoenix a legjobb basszusgitáros a világon! – mondandójához még vígan grimaszolva is bólogatott.
- Nem titok ez! – legyintettem.
- Hát te is értesz a jó zenéhez… Bár én kissé kezdem unni őket, de hát nincs mit tennem… ez a munkám – ezen csak nevettem. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki unja ezt az egészet. – Legjobb lesz, ha megkeresed Shinodát, még a végén agyvérzést kap. Valamiért rettentő dilis ma… - sóhajtott.
- Oké, megyek… - tudtam én, hogy mitől „dilis”.

Az ajtó előtt ácsorogva, aminek a túloldalán Őt sejtettem, nagy levegőt vettem, és egy kicsit megálltam. Higgadtan akartam a helyzet elé állni, és semmiképpen nem akartam balhét. Ahhoz túlságosan is fontos volt nekem Mike, minthogy mindenki előtt elkezdjük egymást ölni. Meg hát úgy általánosságban se öljük már azért egymást…
Lenyomtam a kilincset, s beléptem a szobába. Nem volt nagyon zsúfolt, de Daven kívül minden bandatag bent volt. Chester és Rob néhány szekrény előtt ácsorgott, és valamiről beszélgettek, Brad és Joe vígan mosolyogtak rám, ahogyan Mike felé vettem az irányt, aki a szoba közepén ácsorgott, és éppen nyújtott. Fél lábon egyensúlyozott, bár nem úgy tűnt, mint akinek ez megerőltető lenne. Gondoltam, hogy már hozzászokott ehhez, hiszen minden koncert előtt végigcsinálja.
Egy pillanatra még a számat is eltátottam ezen a látványon. A haja most is oldalra volt fésülve, tekintete a padlón cikázott, hátranyújtott kezén kidagadtak az izmok, amiket imádtam. Olyan rettentően férfias keze volt… Egy fekete nadrágot, fehér és kék keresztben csíkos pólót, és fölötte egy fekete inget viselt, ami nem volt begombolva, és a könyökéig fel volt tűrve az ujja. Totálisan kiverte a biztosítékot!
Odasétáltam mellé, és csak néztem, ahogyan a földet fixírozza, majd ahogyan letette a lábát, és felém fordult, belenéztem azokba a mélybarna szemekbe.

- Már mindenhol kerestelek! – dörrent rám halkan, mégis komoran. A szám kiszáradt, kívántam a csókját, hiszen a puszta látványa is elég volt ahhoz, hogy megkívánjam. Még akkor is, ha éppen egy kettőnk között folyó háború közepén ácsorgok is, és az ő oroszlánja az én tigrisem fölé magasodik.
- Ha kerestél volna mindenhol, akkor meg is találtál volna! – vontam meg flegmán a vállamat. Elnéztem róla, inkább a mögötte lévő kanapéra pillantottam, de még láttam a szája szegletében megbújó mosolyt. Most élvezi, hogy bosszanthat?
- Muszáj mindig visszaszólnod? – kérdezte most már valamivel normálisabban. Már majdnem olyan volt a hangja, mint mindig, mikor velem beszélt. Könnyed, simogató, és mélyen szexi.
- Bármennyire is próbálod tagadni ezzel a gyenge színészi előadással, már egyszer a tudtomra adtad ma, hogy túl fiatalnak és meggondolatlannak tartasz, szóval ne erőltesd, Shinoda! – pillantottam újra rá, és próbáltam olyan szúrósan nézni, ahogyan csak tudtam. Egy pillanatig elképedve nézett rám, és mivel nem kapott gyújtást, folytattam. Tudtam, hogy a tűzzel játszom, de nem bírtam megállni. – Egyébként meg ne akard megmondani, hogy kinek szóljak vissza és kinek ne! Nem egy feleselő gyerek vagyok! – és igen, elértem azt a pontot, amikor megint totálisan felcsesztem az idegeit. Láttam a tekintetén.
- Pedig pont úgy viselkedsz! – mondta ingerült higgadtsággal.
- Most úgy őszintén, Mike… mi bajod van? – húzhattam volna tovább is az agyát, de nem volt kedvem harcolni vele, mivel már két hete nem találkoztunk, és inkább bújtam volna hozzá, minthogy idétlen hülyeségeket vágjunk egymás fejéhez.
- Mi bajom? Hát például az, hogy a barátnőm nagyban bólogat a feleségemnek, hogy jöjjön össze valamilyen akárkivel, aki a fiam közelébe kerül – felemelte velem a szemben a hangját… megint. Na gyerünk tigrisem!
- Ugye azért te is érzed, hogy ebben a mondatban mi sántít? – dörrentem rá én is haragosan. Egy pillanatra a barna szemek ijedtséget tükröztek, majd újra semlegessé fagytak össze benne az indulat szilánkjai.
- A volt feleségem… Nem mindegy? – csattant fel a végén ismét.
- Basszus Mike, mi a franc van veled? – nem néztem körbe, csakis a barna szemeket figyeltem, és az oly szeretett arcot, de sejtettem, sőt éreztem, hogy a többiek minket figyelnek. De ez sem zavart. Túl sok volt ez, túl hirtelen. – Nem azért repültem ide, hogy veszekedjek veled, de ha ezt akarod, akkor megkaphatod!
- Na most aztán rettentően megijedtem – gúnyolódott, nekem pedig fájt, ahogyan kimondta a szavakat.
- Nem megijeszteni akarlak, csak rohadtul nem értem, hogy mi a fészkes fene bajod van velem!
- Azon kívül, amit már elmondtam? Még csupán az az apróság a bajom, hogy nem szóltál nekem, hanem mindenki mással megbeszélted… Csak velem nem, és én vagyok a hülye, aki azt sem tudja, hogy a felesége kivel kavar! Bezzeg mindenki más tudja, hogy van valakije… - dühöngött. Hadonászott, és hangosan kiabált velem, én pedig csak álltam ott, mint egy idióta.
- Na most aztán nagyon jól figyelj rám Michael Kenji Shinoda! – hangom higgadt volt, nem remegett, ellentétben a gyomrommal, ami bukfencet járt. – Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el! Nem azért mondtam el Phoenixnek és Bradnek, hogy te legyél a hülye, aki semmit sem tud, míg a többiek igen. Egyszerűen muszáj volt valakivel beszélnem erről, aki ismer téged, és tud tanácsot adni. Nem gondolom azt, hogy megérdemlem, amit most tőled kapok, mert nem tettem semmi rosszat! Ami pedig Annát illeti… Ez már a ti körötök, vele üvöltözz és ne velem, mert velem ilyen hangon most először és utoljára beszéltél, mert az ég rá a tanúm, hogy legközelebb képen foglak törölni! – szemeit lesütötte, s most láttam rajta először, hogy bánja ezt az egészet. - Ha nem volt neked elég ez az egy hónap, hogy leszűrd, hogy én melletted állok, és fontos vagy nekem, akkor jobb lesz, ha közlöd velem is, hogy nem szándékozol hosszútávra tervezni. Mert akármennyivel is legyek fiatalabb nálad, én veled szeretnék lenni még jó sokáig… Én tudom, hogy mit akarok! Vagy inkább kit. Mert te látszólag nem vagy biztos kettőnkben… A feleségednek hívtad az elmúlt két percben kétszer is, és még csak fel sem tűnt neked! Ha vele szeretnél lenni… Akkor mondd meg neki, mert biztos vagyok benne, hogy ő még mindig téged szeret – nehéz volt ezeket a szavakat kimondanom, hiszen ezzel nyíltan bíztattam a szakításra. De muszáj volt. – És ha most megbocsátasz, elmegyek és gyerekeskedek valahol máshol egy sort! – még utoljára rápillantottam az arcára, de ő nem nézett rám, továbbra is a padlót fixírozta.

Megpördültem a tengelyem körül, és elindultam az ajtó felé. Nem tudom, hogy Phoenix mikor jött ide be, de most az ajtó mellett állt, és szomorúan nézett rám. Hallottam, ahogyan Mike utánam indul, de elég volt egyetlen pillantás Chesterre, s ő elé állt, hogy szabadon távozhassak a szobából.
Phoenix követett, s én ugyanarra mentem, ahova elvitt nemrég. Aztán egyszer csak megtorpantam, mert nem vittek tovább a lábaim. Ott álltam a színpad szélétől nem messze, karba font kezekkel, és levegőt is alig kaptam.
Dave leültetett egy keskenyebb székre, és valamit beszélt hozzám, én azonban nem tudtam rá figyelni. Egy szintetizátor mellett ücsörögtem, és a világító zöld gombot figyeltem rajta, ami jelezte, hogy be van kapcsolva. A kis monitorján középen egy digitális kotta volt.

- Ez hol szól? – böktem ujjammal a hangszer felé, mire Dave ránézett.
- Csak a saját hangszóróján most, miért? – kérdezte, én azonban nem válaszoltam.

Sosem éreztem még nagyobb késztetést arra, hogy zenéljek. A fájdalom most mindennél erősebb volt, amit valaha is éreztem. A szüleim halála mellé most társult az is, hogy valószínűleg Mike szakítani fog velem. Ott volt a nyelvem hegyén az a kicsiny szó, az a kicsiny mondat, amely örök vallomás lett volna, de nem mertem kimondani. Hiszen még csak a szemembe sem nézett!
A szemeimet szúrták a könnyek, de hát hogyan sírhattam volna pont itt, ahol egy csomó ember rohangál?

Ujjaim önkéntelenül indultak meg a billentyűk felé, de nem azt a hangot hallottam, amit szerettem volna. Orgonára volt állítva, így felnéztem Davere segítséget várva, ő pedig elképedve nézett vissza rám. Ennek ellenére nem szólt semmit, csupán pár apró gombnyomással átállította a hangszert, s mikor ujjaim újra lenyomták a kezdő akkordokat már egy csodás zongorát idéztek a hangok.

Nem volt szükségem kottákra, vagy bármilyen más segédeszközökre. A fejemben ott volt a dallam, és régen értettem is annyira a zongorázáshoz, hogy bármit el tudtam játszani, amit csak szerettem volna. És mit is játszottam volna, ha nem a Numb-ot? Elvégre egy Linkin Park koncerten voltam, és Mike most törte össze a szívemet. Pont ide illett.
Az elejét párszor elismételtem, mert nem akartam énekelni hozzá. Egy hang sem jött volna ki a torkomon, nem hogy énekeltem volna.

Ott ültem, Oszaka gyönyörű városának egy gyönyörű épületében. Ott ültem én a lelkemben ezer sebbel a szüleim halála miatt, s egy újonnan szerzett tőrrel a szívemben, amit a szeretett férfitól kaptam. Nem hátba támadt, ahogyan szokás lett volna, hanem stílusosan szemtől szemben.

Lehunytam a szemeimet ezzel kipréselve belőlük a sós kis cseppeket, és játszottam. Egyedi feldolgozása volt ez a híres számnak, az biztos, de egyszerűen úgy éreztem, hogy ez most jó. Hogy jól esik, hogy a szívem és lelkem szétszakad ebben a pillanatban. Jó volt összeroskadni a teher alatt, és hagyni, hogy maga alá temessen.

S mikor elérkeztem ahhoz a részhez, ahol énekelni kellett volna a szívszaggató szöveget, nem várt hang ütötte meg a fülemet. Chester hangja. Nem néztem fel, mert sejtettem, hogy nem egyedül jött, de nem akartam Mike szemébe nézni. Féltem.
Így csupán folytattam, amit elkezdtem és élveztem, ahogyan Chez egyre jobban kiengedi a hangját. Ajkaim némán formázták Mike egyetlen sorát a dalban, de így volt jó.

A dal végéhez érve szinte úgy éreztem magam, mintha nem is én magam lettem volna a bőrömben. Újra zenéltem! Nem is akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént, pedig igaz volt. Ujjaim lecsúsztak a billentyűkről, s már emeltem volna a kezemet, hogy letöröljem a könnycseppeket az arcomról, de valaki megelőzött.

Ezer, sőt mind a hatmilliárd érintés közül is felismertem volna az övét. Erre határozottan nem számítottam, így azonnal felpillantottam. Mike szomorúan nézett le rám, majd leguggolt mellém. Arca így sokkal lejjebb került, mint az enyém, így lepillantottam azokba a csodás, s most bánatosan csillogó barna szemekbe.
Mondani szerettem volna valamit, bocsánatot kérni, vagy újra nekiesni. Csak valamit, csak egy szót, Bekka! – kántáltam magamban. A barna pillantás szinte magába szívott, én pedig megnyaltam kiszáradt ajkaimat, hogy tudjak is kinyögni végre valamit. Azonban megszólalni már nem tudtam, mert Mike felém hajolt, és ajkait az enyémre nyomta.

Hát meg kell, hogy mondjam, eléggé váratlanul ért a csókja, de egyáltalán nem esett rosszul, sőt. Talán így volt a legjobb, hiszen szavakkal körül lehet írni valamit, de tettek be is bizonyíthatjuk azt. És ő most ezt tette. Nem fájt sokkal kevésbé a mai nap minden eseménye, egyszerűen csak reményt adott, hogy lesz ez még jobb is.
Ajkai lehelet finoman kényeztették az enyémeket, míg kezeit a combomra csúsztatta s letérdelt elém, hogy aztán még közelebb húzódhasson hozzám. Ujjaimmal a már készre belőtt tincsek közé túrtam, s nyelvemmel az övét kerestem. Mondanom sem kell, milyen gyorsan egymásra találtak, és játszani kezdtek.

- Most mennem kell! – suttogta halkan, mikor elvált tőlem, s a nagy hangzavarban, ami a színpad felől szűrődött be, alig értettem, hogy mit mond. Eddig is ennyien voltak kint, és ilyen hangosak voltak? Biztosan csak nem vettem észre…
- Oké – mi mást mondhattam volna, miközben homlokomat az övének támasztottam?!

Néhány pillanattal később mindketten felálltunk, és körülnéztünk. A többiek már javában nyüzsögtek, Chester össze-vissza ugrált egyhelyben, és hergelte magát a koncertre. Ezen elmosolyodtam, de még most is kissé kába voltam. Nem csak a csóktól, hanem mindattól, ami ma történt.
Újfent Dave lépett elém, és megfogva a kezemet, elhúzott kicsit arrébb, közelebb a színpadhoz, ahonnan láttam is az egészet, majd leültetett egy ládára.

Néztem magam elé… Csak néztem, ahogyan egy kisebb kört alkotva összeölelkeznek mind a hatan, és Mike bátorító szavakat mormolt. Mosolyogtak, nevettek és már Mikenak is jobb kedve volt.
Rob és Joe elindultak fel az emelvényre, Dave a nyakába akasztotta a gitárját, s így tett Brad is. Chester arcán az összpontosítás és az átélés tisztán kivehető volt. Sötét tekintete a padlóra meredt és még mindig járt a lába. Pattogott egy helyben, és semmi más nem volt számára most, csak a zene.

Mike a kezébe fogta a színpad mellé állított mikrofont, s lehunyva a szemét, várt. Aztán a nagy kinti lármázásban egyszercsak felhangzottak a Requiem első hangjai, majd Mike énekelni kezdett. Néztem őt, ahogyan ott állt, és újra elfogott a sírhatnék.
Könnyeimet törölgetve ültem azon a ládán, ahova még Phoenix ültetett. Nem akartam gyengének látszani, de nem tehettem róla, hogy már kikívánkoztak a könnyek. Most valahogy minden összejött. Ez a mai nap amilyen boldogan indult, olyannyira el lett cseszve. Tekintetem a színpadra emeltem, s azt kívántam, bár ne így lenne. Bár ne nézett volna rám olyan vádlón, bár ne vágta volna a fejemhez azokat a szavakat, amelyeket már nem tud visszaszívni!

Ezt a koncertet most a Papercuttal kezdték, amit imádtam. Nem bírtam ki mosolygás nélkül, ahogyan végül ők négyen is felszökkentek a színpadra, és az egyik kedvenc számomat kezdték játszani. Mike természetesen a közönséghez intézte első szavait. A hangjáért ölni tudtam volna, de most komolyan! Annyira szexi volt, hogy azt elmondani sem lehetett. És szerintem a világon egyáltalán nem én vagyok az egyetlen, aki így vélte ezt.

Az élet körülöttem is folyt, koncert közben ugyanis több Road is sürgött-forgott itt hátul. Ők vitték fel és hozták le azokat a hangszereket, amik már nem kellettek vagy épp kellettek. Szóval pezsgés volt ezerrel. Én azonban valahogy nem élveztem igazán. A zene valami fantasztikus volt, el sem tudtam volna képzelni, hogy milyen jól szól élőben, hiába hallgattam már annyi koncertfelvételt.

Felálltam, s elindultam a szoba felé, ahol a srácok voltak a koncert előtt. Egyre jobban távolodtam tőlük, s egyre jobban elálmosodtam. Hát nem hittem volna, hogy életem első LP koncertjét végigalszom. Lefeküdtem a kanapéra, összehúztam magam, és a fejemre tettem egy díszpárnát, mert nem találtam a villanykapcsolót. Lehunytam a szemeimet, amikből most is potyogtak a könnyek. Oké, azt hiszem, jobban megbántódtam, mint azt hittem. Végül elnyomott az álom, amin mondjuk nem is kellett volna csodálkoznom, hiszen nagyon rég aludtam már, és a veszekedés is betett egy cseppet.

Hogy mire ébredtem? Inkább mondjuk úgy, hogy felriadtam. Két mindenre elszánt, elvetemült alak ugrott rám, ahogyan elterültem a kanapén, és lekapva az arcomról a párnát, püfölni kezdtek. Joe és Chester voltak azok. A szívem úgy kalapált, mintha lefutottam volna a maratont, annyira megijedtem a hirtelen ért támadástól. Csak feküdtem ott, fejem mellett Joeval és valahol a combom és a derekam körül elterpeszkedő Chesterrel. Nem mondom, ahogyan Chester rám ugrott, úgy éreztem, hogy eltörött pár bordám. Ő azonban nem zavartatta magát, háttal a hátamra feküdt, így én oldalra voltam kénytelen fordítani a fejemet, ha nem akartam megfulladni a kanapéban, ő pedig a plafon felé fordított arccal kezdett hozzám beszélni.

- Hát ennyire vagy te rajongó? Kihagyni a koncertünket? Eszednél vagy babám? – kérdezte élesen. A többiek nevettek, és beszéltek valamiről, én azonban csak nagyot sóhajtottam… volna, ha Chez nem nyomja laposra a tüdőmet.
- Én…
- Á, ne is magyarázkodj! Mike megint ideges lett, mert eltűntél…
- Én csak aggódtam! És szállj le a nőmről, légyszi’! – jött a kuncogás valahonnan, én azonban nem sokat láttam, mivel csukva voltak a szemeim.
- Jah, szállj le a nőjéről, mert megölöd! – motyogtam. Hirtelen lehemperedett rólam, egyenesen mellém. Nem mondom, elég kicsi volt kettőnknek a kanapé, de végre kaptam normálisan levegőt.
- Megérdemelted, mert kihagytad a koncertet! – mondta. – Hé Rob, dobj nekem egy vizet! – és természetesen a palack víz engem talált homlokon.
- Áucs! Basszus ember! Hát a faszom tele van a mai nappal ám! – morogtam. Miközben a fejemet dörzsölgettem.
- Bocs! – jött kétfelől, Chester és Rob felől. Azonban tudtam, hogy igazán csak Rob gondolta komolyan. Jaj, mit fogok én még azért kapni, mert nem maradtam a színpadnál!
- Na gyere… - megfogta a kezemet, és felhúzott. Rá emeltem pillantásomat, és egy szelíden mosolygós Mike-ot vehettem szemügyre. Magához húzott, és gyengéden átölelt. – Menjünk! – motyogta a hajamba, én pedig bólintottam.
- De a Papercut nagyon jó volt, srácok! – néztem körbe. Mindenki mosolygott, kivéve Chezt. Ő csak pókerarccal nézett rám. – Meddig fogsz duzzogni?
- Amíg normálisan végig nem tombolsz egy koncertünket! Tudom, hogy oda meg vissza vagy a hangomtól – itt elvigyorodtam. Kis egoista! Ő is mosolygott egy kicsit. – És most csak Mike miatt nem maradtál…

Erre nem tudtam mit mondani, de nem is kellett. Mike kézenfogott, összeszedtük a cuccainkat, és elindultunk vissza a szállodába. Joe is velünk jött, a kocsiban halkan beszélgettek, én pedig nézelődtem az ablak mellett. Tényleg gyönyörű város volt Oszaka, és teljesen más, mint mondjuk a magyarországi nagyvárosok. Össze sem lehetett volna hasonlítani őket.

- Aludjunk? – jött a halk kérdés Mike felől, mikor beléptünk a szobánk ajtaján.
- Gondolod, hogy tudnánk egymás mellett úgy aludni, hogy nem beszéltük meg a dolgokat? – néztem rá, ő pedig megrázta a fejét. – Akkor talán… - intettem körbe a nappaliban, majd leültem a kanapéra.
- Nem vagyok szerelmes Annába! – szögezte le rögtön, én pedig csak elhúztam a számat. – Most komolyan! Nem szeretem őt, az pedig, hogy a feleségemnek hívtam… hát ideges is voltam, és… és… szóval bántani akartalak – nyögte ki végül szégyenkezve. Ez kissé meghökkentett, de értettem, hogy mire célzott.
- Azért mert nem mondtam el? – felálltam, és elé sétáltam. Még most is az ajtó előtt ácsorgott.
- Igen. Rosszul esett, hogy a hátam mögött mindenki rólam és arról beszélt, hogy vajon miért lépett Anna tovább ilyen hirtelen. Úgy éreztem magam, mint egy balfácán. És rajtad csattant a dolog. Sajnálom!
- Megértem, hidd el. Voltak nekem is olyan veszekedéseim, amiket olyan emberekkel folytattam, akiket rettentően szerettem.
- Nem, igazad volt! Átléptem egy határt… - most kissé szégyenkezve nézett a szemembe, de én nem hibáztattam. Fájt, hogy úgy nekemesett, de tudtam, hogy csak azzal tud az ember ilyen intenzíven veszekedni, aki nagyon fontos neki.
- De talán én meg elmondhattam volna ezt az Anna dolgot…

Pár pillanatig csak álltunk ott egymással szemben, és figyeltünk. Az ajkain megbúvó mosolyt, a most már boldogságtól csillogó szemeit, az arcot, amit annyira imádtam.
Egyszerre mozdultunk a másik felé. Kezeit a derekamra kulcsolta, én pedig a nyakába és a vállaiba kapaszkodtam. Nyelve azonnal rátalált az enyémre, s szenvedélyesen kezdett csókolni. Sokkal másabb volt ez a csók, mint amit a színpad mellett kaptam, s ez volt benne a legjobb. Tudtam, hogy most nincs megállás.
Kezeit a fenekemre csúsztatta, végigsimított rajta, majd megpördült velem, s a falhoz nyomott. Teste szorosan simult az enyémhez, miközben szívta, tépte, nyalogatta és harapta az ajkaimat.
Totálisan levett a lábamról! Megint…
Villám gyorsan kezdtük vetkőztetni a másikat, s szinte letéptem róla a pólót és a nadrágot, annyira kívántam már. Ő is hasonlóan cselekedett, s mikor sikerült eltűntetni minden felesleges ruhadarabunkat, jobb lábamat felhúzta a csípőjéhez, s egyetlen mozdulattal egyesítette testünket.
Hangosan felnyögtem, ahogyan hirtelen megéreztem magamban, s megremegett minden porcikám. Imádtam az érzést, mikor bennem volt. Ennél jobb nem is létezett a világon. Gyors, kapkodó mozdulatainknak hála viszonylag gyorsan eljutottunk a csúcsra, de nem álltunk meg egynél. Birtokba vettük a kanapét, és az ágyunkat is, s ott is kényeztettük a másikat.
Valamikor hajnalban vagy talán már reggel felé, egymást cirógatva feküdtünk az ágyban, kissé fáradtan, de legalább boldogan.

- Tudod… - felkönyököltem mellette, de így is olyan közel voltam az arcához, hogy simán egy puszit tudtam hinteni a szája sarkába. – Csak azt nem fogod fel, hogy mennyit jelentesz te nekem. Mert ti nem láttok mást, mint hogy tettetem, hogy minden rendben van a szüleim halála óta. Nem értitek, hogy miért nem zenélek, és hogy miért nem szeretek róluk beszélni. Csak te nem akarod azt észrevenni, ahogyan a nagy elfoglaltságai között a húgom sem, hogy én tényleg boldog vagyok. És igen, ahhoz képest, aki voltam, miután a szüleim meghaltak, elég sokat változtam, de ez nem egyenlő azzal, hogy megjátszom magam… Közel sem! Nekem te jelented a mindenséget, és ezt hajlamos vagy mostanság megkérdőjelezni. Persze az ember bizonytalan valamilyen szinten, de… de én tisztában vagyok vele, hogy te ki vagy, és hogy én ki vagyok, és főként, hogy mi ketten együtt mik vagyunk. Egy pár vagyunk, és számomra ez szent dolog! Amikor anya és apa meghaltak, én már az első pillanattól fogva tudtam és elfogadtam, hogy nincsenek többé. Hogy egyedül maradtam, hiába van nekem Lexi is és hiába nem pakoltam össze apa hangszereit... De mikor megismertelek, s ahogyan egyre többet vagyunk együtt, éreztem és érzem, hogy ez már nem így van. Hogy már nem vagyok egyedül. Én tényleg mindenben számíthatok rád, ahogyan te is rám! Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy csak mert én huszonnégy te meg egy tizessel több vagy, nem ugyanazokra a dolgokra vágyom, mint te! – ajkai mosolyra húzódtak, s ujjai vígan táncoltak a hátamon, és a karomon, cirógatva ezzel a bőrömet.
- Szóval most akkor te is meg akarsz engem csókolni, ahogyan én téged? – kérdezte halkan, csibészes vigyorral az arcán.
- Látom, kezded megérteni! – közelebb hajoltam és megcsókoltam. Nem volt hosszú csók, de nagyon is gyengéd és érzelmekkel teli.
- Hm… Kedvellek, mondtam már?
- Azt hiszem egyszer-kétszer – nevettem fel.

Egyikünk sem mondta ki azt a szót, még soha a másiknak. Miért? Mi akadályoz bennünket? Nem tudtam a választ, de azt tudtam, vagyis éreztem, hogy most már minden rendben lesz. Így már nyugodtan aludtunk el egymást ölelve.