Várakozás

"Még nem jött el az ideje. Még nem. De már nem tűnt lehetetlennek, hogy egy napon valamelyikünk telefonál, és a másik alig várja ezt a pillanatot."
(Jennifer Lee Carrell)




20. fejezet

A napok Mike nélkül elég nehezen teltek. Már úgy értve nehezen, hogy nagyon hiányzott. Azért mégis csak egy hónapig minden nap együtt voltunk, most pedig egy nap egyszer hallom csak a hangját telefonon. Már nagyon vártam, hogy mehessek utána. Úgy éreztem, hogy már csak azért is megérné annyit utazni, hogy egyetlen csókot kaphassak tőle.

Hétvégén Lexivel és Davevel voltam a lakásunkon. Dave írt, mint mostanában mindig, de volt, amikor lementünk a gangra, és Lexivel néztük a srácokat, ahogyan rajzolnak. Az idő most már enyhébb volt, de még mindig meleg. Magyarországon azért szeptember elején esni szokott az eső a vénasszonyok nyarában is. Itt viszont nem esett, bár a hőmérséklet lement pár fokot.

Mike nagyon kedvesen keresett minden nap, és kénytelen volt elmesélni, hogyan zajlanak a koncertek, a találkozók, az interjúk és minden. Folyton kérdezgettem, és már én kezdtem azt érezni, hogy lehet, hogy idegesítő vagyok kissé, de ő mindig jókedvűen válaszolt, és mindent elmondott. Volt olyan, hogy a beszélgetés közben keresték ott helyben, és ilyenkor átadta valaki másnak a telefont. Így történt az is, hogy kedd este Braddel beszélgettem.

- És mennyire hiányzik Mike? – kérdezte, miután kiveséztük kedvenc témánkat, a gazdasági helyzetet. Imádott erről beszélni, bár nem is csodálkoztam rajta, hiszen üzletember is volt. A tőzsdei híreket pedig néha nekem kellett neki szállítani, ha épp nem volt ideje utánanézni.
- Nagyon… - ennél többet nem igazán tudtam mondani.
- Ne legyél elkeseredve! Nem sokára te is itt leszel! – vigasztalt.
- Tudom, persze. És igyekszem is nem mutatni Mike előtt, hogy megvisel kicsit a távolléte. Tudod… volt egy beszélgetésünk, és hát…
- Nem szeretnéd, ha kétségei lennének afelől, hogy tényleg jó lányt választott? – kérdezte. A számból vette ki a szavakat.
- Igen. Tudod, mondta, hogy nem tudom én, hogy milyen az, ha ő nincs itt, és hogy majd ez kettőnk közé áll. Mint közé és Anna közé. De én megnyugtattam, hogy nem lesz baj… És most igyekszem is nem úgy viselkedni, mint aki menten belehal a hiányába. Mert persze nem így van… Mármint… Tudod az egyetem lefoglal elég rendesen, csak… - nem tudtam, hogyan mondjam el, amit érzek. Mondjuk Braddel könnyebb volt erről beszélni. Neki nem féltem elmondani.
- Tudom milyen ez. Nehogy azt hidd, hogy nekünk nem rossz! Nekem is hiányzik Elisa meg Jonah… - egy percig elhallgatott, de egyikünket sem zavarta a csend.
- Azért a koncertet is várom már – váltottam témát. Úgy éreztem mindketten megértettük a másik mondanivalóját. – Olyan jó már csak nézni is a felvételeket…
- Hát igen, tutira tetszeni fog. Legalábbis amennyire ismerlek – mondta, s hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Hát ebben jól kiismertél az fix! – nevettem. – Valahogy a Linkin Park bámulása és hallgatása mindig is a listám élén volt.
- Nagyon helyes! Legalább tudod, hogy mi a jó!
- Te Brad… - kezdtem, mikor eszembe jutott valami.
- Igen? – kérdezett vissza kíváncsian.
- A múltkor, miután elmentetek, megjelent az órámon Anna.
- Mi van? – döbbenetében ez volt az első dolog, amit kinyögött.
- Igen, én is így reagáltam – bólogattam.
- Mit akart?
- Hát… békülni igazából.
- Békülni? – kérdezte leplezetlen hitetlenkedéssel.
- Igen. Állítólag van valakije, és rájött, hogy mekkora bunkó volt velem… még mesélt is a múltjukról, de olyan jókedvűen, tudod. Mármint nekem őszintének tűnt… - Brad hümmögött egy sort, aztán hallottam, hogy valaki a nevén szólítja.
- Bekka, kicsit átadlak… - gondolom itt elgondolkodva körbenézett, hogy ki van még ott. – Davenek, mindjárt jövök! Dave, Rebeka van a vonalban.
- Mike Rebekája? – kérdezett vissza, mire elmosolyodtam. „Mike Rebekája”, ez tetszik!
- Igen, ő… - motyogta Brad, majd kis motozás után gondolom átadta a telefont. – Hány Rebekát ismerünk még, aki Mike telefonján hívna bennünket?
- Ja, hát az igaz… - hagyta rá. – Szia Bekka! – köszöntött jókedvűen.
- Szia Phoenix! Nem muszáj ám kézről kézre adnotok. Majd ha Mike ráér, felhív – tényleg nem akartam teher lenni a turné közepén.
- Még a végén megsértődöm, hogy nem akarsz velem beszélgetni!
- De akarok, csak gondoltam, van más dolgotok is…
- Most épp nincs. Mármint nekem nincs. Gyors kérdés: szerinted hogy csörögjön a telefonom? – jött a kérdés, ami egy kissé meglepett.
- Hát… attól függ. Külön csengés valakihez, vagy csak úgy általánosságban?
- Általánosságban. A külön csengések megvannak már. Mikor Mike hív, akkor Darth Vader lélegzeteit lehet hallani – felelte nevetve.
- Miért pont azt? – kérdeztem vissza, de nekem is rögtön jobb kedvem lett, igaz hogy éjjel volt, de akkor is. Felkeltem az ágyból, és elindultam a konyhába.
- Hát nem is tudom. Mert poén, és mert néha olyan hajcsár tud lenni, mintha ugyan ő lenne a Galaktikus Köztársaság feje. Na de ne LP-t mondj! Lepj meg!
- Az Galaktikus Birodalom!
- Mi? – kérdezett vissza meglepetten.
- Az Galaktikus Birodalom. Vader idején nem volt Köztársaság!
- Ja, hogy az. Szóval nagy Star Wars tudor vagy?
- Csak szeretem, és egy csomószor láttam a filmeket… Oké, akkor legyen… Rage Against The Machine Killing In The Name Of-ja – hadartam, majd előhalásztam a fagyasztóból a jégkrémet. Elképesztő, hogy mennyi jégkrémet és fagyit eszem mióta itt élek! És milyen jó, hogy Mikenál mindig van egy-két dobozzal!
- Hű… Neked aztán tényleg jó ízlésed van! – elismerése elégedettséggel töltött el.
- Köszönöm! – belekóstoltam a jégkrémbe. Kávés volt. Egyébként nem szeretem a kávét, de a kávés jégkrém nagyon finom volt.
- Na és miről folyt a diskuráció Braddel?
- Öhm… Annáról – válaszoltam, és neki is felvázoltam, hogy mi történt az egyetemen.
- Hát ez roppant érdekes. A fejemet tenném rá, hogy Mike nem tud erről a pasiról – mondta, mire hirtelen jött a helyeslő válasz is.
- Szerintem sem! – mondta most Brad.
- Nem hiszem, hogy tőlem kellene megtudnia… vagy igen? – nem tudtam, ezért inkább megkérdeztem, hogy nekik mi a véleményük.
- Nem is mondtad neki egyáltalán, hogy Anna nálad járt? – kérdezte Dave kissé elképedve.
- Nem. Volt jobb témánk is!
- Akkor szerintem ne is mondd el! – tanácsolta Dave.
- Szerintem ne hallgassa el! – így Brad. Végül azt hallgattam csak, hogy hogyan sorolják az érveiket a másik ellen.
- Oké srácok, hát sokat segítettetek! – köszöntem meg végül két falat között.
- Hát igen, nem igazán egyezik a véleményünk… - magam előtt láttam, ahogyan Dave a mondathoz még a vállát is megvonja.
- Mindegy. Eddig nem mondtam, majd lehet, hogy ha ott leszek, elmesélem neki…
- Szerintem akkor is lesz jobb témátok… elfoglaltságotok!
- Lehet… - inkább rájuk hagytam a témát. Nem tudtam mit kéne tennem, nem akartam hazudni Mikenak, de el sem akartam mondani. Valahogy úgy éreztem, hogy ez csak Annára és rám tartozik. Mármint az, hogy bejött. Az meg, hogy új pasija van… nos ennek a bevallása Mikenak Anna köre lesz. Lehet, hogy arra számított, hogy beárulom Mikenak?

Hasonló beszélgetések sokszor zajlottak még köztem és a zenekar tagjai között, amiket én nagyon élveztem. Olyan jó volt velük beszélgetni! Kicsit néha nehéz volt megérteni őket, mikor egyszerre hatan karattyoltak a vonal másik végén, de mindig mosolyt csaltak az arcomra.

Mike és én persze lefolytattuk a személyes beszélgetéseinket is, bár a telefonszex témát hanyagoltuk. Mondtam neki, hogy minden vágyát teljesítem majd, ha ott leszek vele, és ne kínozzuk egymást. Mert bármennyire is jó volt hallani a hangját, ahogyan érzéki utasításokat suttogott, mégsem volt az igazi. Az ő érintésére vágytam, a teste melegére, az illatára, hogy érezhessem, ahogyan átölel… Sablon szöveg, tudom. De úgy tűnik ezek a sablonos dolgok igazak rám és az életemre.

Szerdán már totálisan készen voltam. John is csak lesett az irodában, hogy miért pörgök ennyire. Mikor elmeséltem neki, hogy hova is megyek – és ezzel emlékeztettem, hogy helyettesítenie kell engem, ahogyan megígérte -, már mindent értett.
Délután Lexivel és Ellával indultam útnak, s végül a plázában kötöttünk ki. Először betértünk abba a könyvesboltba, ahol Mike megszólított. Megmutattam nekik, hogy pontosan hol álltam meg minden. Lexit annyira nem izgatta a dolog, ő már kívülről fújta a sztorit, de Daniella nagyon is kíváncsian leste minden szavamat.

- Nagyon édes lehetett! – mondta végül, s a kosarába pakolta az összes LP lemezt, ami itt a Meteorát, a Collision Courset, a Minutes To Midnightot és az A Thousand Sunsot takarta.
- Igen az volt! – mosolyogtam az emléken.

Nem mondom, hogy sok ruhát vettem. Csak pár nadrágot, pólót, trikót, felsőt, cipőt, egy új táskát, és végül betértünk egy fehérnemű üzletbe is. Lexi nem győzött csodálkozni, hogy mennyi mindent összevettem. Régebben hiába jártuk órákig az üzleteket általában nem találtam semmi normálisat. Most viszont valahogy nem csak az egyszerűbb ruhák tetszettek, amiket Pécsett nehezen találtam, hanem a kicsit nőiesebb, többet mutató – Lexi szavaival élve egyszerűen kissé ribancos – darabok is. Persze ezt nem bántásból mondta, mert szerinte az összes darab jól állt rajtam, és azt tudni kell a húgomról, hogy ha valaki, akkor aztán ő megmondja őszintén… főleg nekem.

Este Mikenál aludtam, innen már könnyebben kijutok a LAX-ra, de Lexit is hoztam magammal. Azért mégiscsak a világ másik felére megyek, még ha úgy is nézzük, hogy annyira nincs messze, de egy másik kontinens, és szerettem volna még kicsit vele lenni. Jó szokásunkhoz híven felidéztük a régi hagyományainkat és készítettünk paradicsomlevest meg palacsintát. Meg kell, hogy mondjam, a jégkrémmel töltött, frissen kisült palacsinta foltot hagy a pólón!

- És mi újság Davevel? Folyton a laptopját bújja… - mondtam miközben a csokifagyit próbáltam letörölni a pólómról.
- Jaj, nagyon bele van merülve a könyvébe – úgy mosolygott, mint egy kis angyal. A hosszú, szőke haja most nyílegyenesre volt vasalva és leért a derekáig, arca most is mint egy porcelánbabának… Mindig irigyeltem a szépségét. Gyönyörű lány volt.
- Mi lesz a címe? Vagy miről fog szólni?
- Több cím is kavarog a fejében, azt mondta. Nekem legjobban a ’Hátam mögött (Behind my back)’ tetszik – kissé furcsán néztem rá, ezért magyarázni kezdett. – Egy srácról szól, aki… - és itt megtudhattam, miről fog szólni a könyv.
- Bár eléggé kihasználja benne a nőket, nagyon tetszik. Én megvenném…
- Hát igen. De kérdés, hogy kiadnák-e. Az elejéről jó véleményt mondtak, de nem igazán tudta még befejezni.
- Majd sikerül neki… van, hogy az embernek idő kell ahhoz, hogy igazán rájöjjön mit is akar kifejezni – erre a kijelentésemre úgy nézett rám, mintha valami hülyeséget mondtam volna. – Most mi van?
- Gyere! – kért, majd megragadta a kezemet.

Elindult lefelé a lépcsőn, közben pedig nem szólt semmit. Követtem, és a gyanúm bebizonyosodott, mikor beléptünk Mike stúdiójának az ajtaján. Most nem volt itt minden hangszer, de azért így is bőven volt bent egy csomó minden. Lexi elengedte a kezemet, mikor lecövekeltem közvetlenül a küszöbnél, s végigszemlélte a gitárokat, aztán a dobra is vetett egy pillantást, majd a gépeket nézte meg, átment a másik helységbe is, majd kis idő múlva visszajött.

- Idő? Mégis mennyi idő kell még Rebeka? – kérdezte csendesen, ahogyan a kezébe fogott egy basszusgitárt.
- Mihez? – kérdeztem remegő hangon. Tudtam, mit vár tőlem, de nem ment. Olyan volt nekem ez a hely, mint a pokol.
- Ahhoz, hogy végre megint önmagad legyél. Az a lány, aki eszméletlenül jól zongorázott, aki minden éjjel a gitárjátékával kápráztatta el a szüleinket, mikor nem tudtunk aludni, aki fantasztikus dalszövegeket írt, mikor összetörték a szívét. Az a lány, aki apával zenélt és anyával énekelt nekem – szavai akár a méreg, úgy áradtak szét a szívemben. Nem akart bántani, tudtam én jól, mégis elérte, hogy fájjon.
- Önmagam vagyok így is – rebegtem, s egy lépést hátráltam.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz! – mondta már kissé erőteljesebben. – Gondolj arra, hogy ez itt mind Mikehoz tartozik. Már nem apa és anya világában élsz, hanem az övében. És az övében még több és jobb zene van, mint amilyen…
- Ne mondd ezt! – csattantam fel. – Apa zenéje is jó volt!
- Akkor miért nem játszod többet? – jött a támadás.
- Mert nem akarom! Jó lenne, ha megértenéd ezt, Alexa! – figyelmeztettem. Legjobb védekezés a támadás.
- És ha nem? – szenvtelen, hideg hangja megijesztett, de még mindig én voltam az idősebb, én voltam, aki ha kell, diktálja a feltételeket.
- Már nem állíthatlak a sarokba, mint mikor kicsik voltunk… De ez nem jelenti azt, hogy bármit is megszabhatnál nekem!
- Nem megszabni akarom… - fáradtan sóhajtott egyet, majd visszatette a gitárt a helyére. Megfogta… Ő a kezébe merte venni Mike egyik gitárját, én meg még csak a közelébe sem mertem menni. – Csak a régi Bekka boldogabb volt bármit is mondasz! Felszabadultabb… Sokkal inkább Sólyom, mint én valaha is lehetek… - apára való hasonlóságom kihangsúlyozása után elsétált mellettem, és felment a nappaliba.

Többet nem beszéltünk erről, sőt úgy tettünk, mintha meg sem történt volna. Ebben is nagyon jók voltunk. Mióta a szüleink meghaltak végig úgy csináltunk, mintha egyikünknek sem lenne gondja. Ő is csendesen élt mellettem, én is mellette. Talán ez a csend most fog megtörni?
Végül miután még egyszer utoljára is végignéztük, hogy mindent elpakoltam-e, lefeküdtünk aludni. Lexi az egyik vendégszobában aludt egy emelettel feljebb, én pedig Mike ágyában. Még most is éreztem az illatát az ágyneműn. Olyan fenséges volt, olyan férfias, olyan Mike-os. Sikerült is nagy nehezen elaludnom, mivel rettentően izgatott voltam a másnapi indulás miatt, ezért nehezebben ment. Azonban a telefonom halk csörgésére ébredtem valamikor reggel felé. Nagy nehezen kitapogattam a párna alatt a kis készüléket, majd álmosan a képernyőre néztem.

Nem tudtam, hogy milyen számról hívnak. Ismeretlen volt számomra ezen számok kombinációja. Nem szoktam felvenni ismeretlen hívónak, bár ez ugye nem bizonyult ismeretlennek. Végül megnyomtam a képernyőn a zöld kis jelet, majd a fülemhez emeltem a telefont. Amint meghallottam a hangokat, elámultam. Nem akartam elhinni, hogy tényleg azt hallom, amit hallok! Kezemet a szám elé kaptam, és felültem az ágyban. Legszívesebben felugrottam volna, és sikítottam volna egyet, ehelyett csak némán ültem, szememben könnyekkel és hallgattam.

Hirtelen nem is gondoltam rá, hogy átszaladjak Lexihez, hogy ő is hallhassa, amint éppen a Linkin Park Japánban a Faintet adja elő. Imádtam ezt a számot, az egyik kedvencem volt a Meteoráról, és hihetetlen volt minden alkalommal végighallgatni az élő felvételeken. Ám arra gondolva, hogy ezt a világ másik felén éppen most játsszák, elfogott a vágy, hogy azonnal útra keljek. Ám mivel ez lehetetlenség lett volna, inkább csak hallgattam tovább. Fred beköszönt nekem két szám között a telefonba, s mint megtudtam, ő volt az egyik színpadmester. Megköszöntem neki, hogy felhívott, majd tovább figyeltem. Most nem az járt a fejemben, hogy mennyibe is fog ez kerülni nekünk, csupán élveztem a zenét. Ahogy hallottam Mike hangját a szívem összefacsarodott, mintha egy aszott citrom lenne. Annyira hiányzott, és annyira szürreális volt, hogy ő ott van én meg itt, és mégis egy pár vagyunk. Még a mai napig is sokszor csak megállok egy helyben, és elgondolkodom azon, hogy mi történt velünk eddig, és hogy mindez valóságos-e. Körbe kell néznem, hogy a lakásban meglássam egy-két itt felejtett cuccát, különben képes vagyok azt gondolni, hogy nem is létezik. Vagyis, hogy létezik, csak én álmodtam azt, hogy velem van. Tudom, butaság, de nekem ő volt a mentsváram a sok rossz után, és rettentő fontos volt számomra.
A Faint után a Bleed It Out következett, és tudtam, hogy ez a show vége, mégsem bántam. Persze kicsit rossz volt, hogy nem az első számnál csatlakozhattam, de ez is totálisan szuper meglepetés volt, bárki is találta ki.
Egyszerűen nem győztem magamban vigyorogni, ahogyan meghallottam Mike hangját, mikor a közönséghez szólt. Jaj Istenem! De le fogom teperni, ha odaértem végre! – gondoltam, majd hallgattam a zenét.
„Yeah, here we go for a hundredth time…”
A kedvencem ebben az élő dologban az újítások voltak. Mármint, hogy nem úgy adják elő, ahogyan az albumokon vannak a számok. Mint a Faint végén az a kis gitárnyúzás, vagy ebben a számban az, hogy beleszövik az A Place For My Head-et. Jaj, mikor Mike belesuttogott a mikrofonba még így is, hogy nem láttam el tudtam képzeli az arcát, és a hangjától egyenesen kifeküdtem. Eldőltem az ágyban, és lélegzet visszafojtva figyeltem.
És el is következett az a szent pillanat, mikor Chester igazán kiengedve a hangját énekelni kezdett. Életemben nem lettem még olyan libabőrös, mint most, ettől. Hihetetlen volt! Legszívesebben ugráltam és tomboltam volna, de azt meghagytam arra az alkalomra, mikor én is ott leszek velük. Most csupán fekve izegtem-mozogtam kicsit, mert azért ezt nyugiban nem bírhatja senki sem.

Fred közben mondta, hogy leteszi a telefont az egyik láda tetejére, de én csak hallgassam a dolgokat, és mindjárt jön valaki, aki beszél is velem. Elköszöntem tőle – elhatároztam, hogy személyesen is meg fogom majd köszönni -, majd csak hallgattam a közönség zúgását. Tudtam, hogy ilyenkor mind a hatan ott állnak a színpad szélénél és integetnek, dobálják a pengetőket, vagy Rob esetében a megmaradt dobverőket. És Mike ezerrel vigyorog. A gondolat, hogy ebben a pillanatban ő maradéktalanul boldog ott a színpadon, mosolygásra késztetett.

- Na szia! – köszönt váratlanul a telefonba kissé lihegve Brad. Gondolom sietett, meg hát most nyomott le egy több mint egy órás koncertet.
- Szia! Tudhattam volna, hogy te voltál! – lelkendeztem.
- Tetszett?
- Igen, nagyon. Köszönöm! – vigyorogtam magamban. – De figyelj, biztos fáradt vagy, szóval…
- Á, bírom én. Elvileg rocksztár vagyok, nem? – nevetett.
- Én biztosan állítom, hogy az vagy! – még bólogattam is. – És ilyenkor mi szokott lenni? Mármint a koncert után?
- Hát most leszedik rólunk a kütyüket, aztán összeszedjük a cuccainkat, kocsiba szállunk, és megyünk aludni, vagy rosszabb esetben azonnal indulunk a következő helyszínre.
- Á, értem – már kérdeztem volna, hogy most melyik opció folyik épp, mikor valaki közbeszólt a háttérből.
- Bekka az?
- Aha! – motyogta oda. – Ja tényleg, Rob akar veled beszélni!
- Oké! – egy kicsit meglepődtem.
- Akkor majd, ha itt leszel…
- Akkor a nyakadban fogok kikötni hálám jeléül! – fejeztem be a mondatot, mire felnevetett.
- Rendben! Akkor szia!
- Szia Bekka! – köszöntött Rob. – Csak egy gyors kérdésem lenne, és hagylak is aludni!
- Szerinted ezek után fogok még aludni? – kérdeztem jókedvűen, majd ki is szálltam az ágyból, és lefelé igyekeztem a konyhába.
- Én fogok az tuti! – nevetett, ami engem is mosolygásra késztetett. Milyen kis jókedvűek! – Szóval mikor van a szülinapod? – kérdezte.
- Február tizenegy, miért? – már a hűtőben matattam egy kis pizza után kutatva.
- Felírom, hogy ne felejtsem el. Rettentő nehéz ám megjegyezni annyi dátumot!
- Hát igen – ráhagytam a dolgot. Én például tudtam, hogy ő január huszadikán született, pedig csak egyszer olvastam valahol. Bár mondjuk kinek mit könnyebb megjegyezni. Például a húgom és én is különbözünk ilyen téren.
- De várj csak! Február tizenegy? – kérdezett vissza.
- Igen, és nem, szerintem ő nem tudja!
- Ó, oké. Értem! – meglepődött kissé, de nem volt ezzel egyedül. Mikor anno megtudtam, hogy egy a dátum én is így reagáltam.
- Kivel beszélsz? – jött a halk kérdés a vonal másik felén. Azonnal felismertem Mike hangját, és hevesebben kezdett dobogni a szívem. Gondolom nem akarta zavarni Robot, nem tudta, hogy én vagyok az.
- Bekkával – közben betettem két nagy szelet pizzát a mikróba.
- Milyen Bekka? – kérdezett vissza.
- Hát a tiéd, miért hány Rebeka hív még minket telefonon? – kérdezett vissza, mire felnevettem. Ugyanezt mondta Brad is Davenek a minap.
- Hát akkor add már ide! – mondta, majd gondolom elvette Robtól a telefont, aki még utoljára elköszönt tőlem. – Szia!
- Szia Mike! – a mikró hangosan csilingelt jelezve, hogy kész a pizzám.
- Hát te? Ott még korán van, nem?
- De igen. Brad volt olyan kedves és elintézte, hogy kicsit halljak a koncertből – magyaráztam, majd kivettem a pizzám.
- És tetszett?

Beszélgettünk egy kicsit, megkérdezte, hogy mit csináltam este. Rendesen kihagytam a kis incidenst a stúdióban, de elmondtam neki, hogy mi volt, majd elköszöntünk egymástól azzal, hogy lehetséges, hogy ő fog rám várni a reptéren.
Megreggeliztem, nem sokkal később Lexi is csatlakozott hozzám, majd összekészültünk, és elindultunk a reptérre. A vigyort az arcomról le sem lehetett volna törölni. Alig vártam, hogy végre Mike-kal lehessek!